A világ már a XIX. század utolsó harmada óta belépett Mihály korába és az embereknek is tudatosan egyre inkább be kell lépniük ebbe a korba. Ez a Mihály-korszak egészen eltér Mihály régebbi korszakaitól. Hiszen az emberiség földi fejlődése olyan, hogy időről-időre a hét nagy arkangyali szellem egyike hat ebben az emberi életben, így meghatározott periódusokban ismétlődik, hogy a világot Gábriel, Uriel, Rafael, Mihály és a többiek vezetik. Azonban a mi időszakunk mégis lényegesen más, mint Mihály régebbi korszakai. Ez azon alapul, hogy az embernek a szellemi világhoz fűződő viszonya a XV század első harmada óta egészen más lett, mint korábban bármikor, és különleges kapcsolatot feltételez azzal az emberi sorsot vezető szellemmel is, akit a régi Mihály névvel nevezhetünk meg.

Említettem, hogy amit most megint rózsakeresztességnek neveztem, az igen sok tekintetben belesodródott a sarlatánságba, hiszen ami belőle fennmaradt, az nagyrészt sarlatánság. De ahogyan régebbi fejtegetéseimben kimutattam, volt egy individuum, akit Christian Rosenkreuz névvel jelölhetünk meg és ő bizonyos módon hangadó olyan szempontból, hogy egy megvilágosodott, megismerő szellem milyen módon kerülhet kapcsolatba a szellemi világgal az emberiség újabb időszakának megjelenésekor.

Azt mondhatnánk, hogy Christian Rosenkreuz küldetése az volt, hogy az emberiség régebbi tapasztalataihoz képest egészen új módon tegye fel a léttel kapcsolatos legkülönfélébb és az elképzelhető legmagasabb rendű kérdéseket. Mert míg a rózsakeresztesség eljött, és az emberi értelmet a későbbi úgynevezett fausti törekvéssel vezette a szellemi világ felé, addig másfelől viszont megjelent az elvont materialista tudomány. Ennek az újabb szellemi irányzatnak a - természetesen nagyon elismerésreméltó - képviselői pedig másképpen viszonyultak a világhoz, Galilei, Giordano Bruno, Kopernikusz, Kepler, mint azok, akik nem pusztán a dolgok formális-elvont, hanem valóságos megismerését akarták megőrizni. Mert utóbbiak egész emberi mivoltukon észlelték, hogy a kor és ezzel az isteneknek az emberiséghez fűződő kapcsolata is megváltozott.

Azt mondhatjuk, hogy az ember a XII-XIII. századig már csak csökevényesen, de a IV keresztény századig még egészen világosan képes volt arra, hogy reális ismereteket merítsen önmagából a szellemi világ felől. Az ember önmagából meríthette a létezés titkait, amennyiben a régi misztériumok gyakorlatait végezte. Valóban, ennél a régebbi emberiségnél úgy volt, hogy a beavatottak lelkük mélyéről hozták gondolkodásuk, eszmeviláguk felszínére azt, amit el kellett mondaniuk az emberiségnek. Tudatában voltak annak, hogy megismeréseiket emberi lelkük mélyéről merítik.

Az elvégzett gyakorlatok célja az volt, hogy a legerősebben megrendítsék az ember érzületét és olyan tapasztalatokban részesítsék, amelyeket mindennapi életében nem él át. Ezáltal, mintegy az ember belső világából hozták fel az isteni világ titkait. Az ember azonban az önmagából felszínre hozott titkokat nem képes ugyanakkor meg is látni. A régi ösztönös szellemi látás folyamán a világ titkait látták az imaginációban, látó módon hallották az inspirációban és összekapcsolódtak velük az intuícióban. Mindez nem lehetséges, ha az ember egyedül áll. Ez éppoly kevéssé lehetséges, mint tábla nélkül háromszöget rajzolni. Amikor háromszöget rajzolok a táblára, akkor az érzékelhetővé teszi azt, ami tisztán szellemileg van bennem. Tehát bennem van az egész háromszög minden törvényszerűségével, de amikor felrajzolom a táblára, akkor ezáltal önmagamhoz hozom közel azt, ami voltaképpen énbennem van. Hát ez külső rajzolgatás. Amikor arról van szó, hogy a régi misztériumok módján reális ismeretekhez jussunk az emberből kiindulva, akkor ezeket a ismereteket bizonyos értelemben fel kell írnunk valahová. Fel kell ugyanis jegyezni ezeket az Akasha régtől fogva asztrális fénynek nevezett finom szubsztanciájába, hogy láthatóvá váljanak. Mindent ebbe kell beírnunk. De ki kell fejlesztenünk azt a képességet, hogy beleírjunk az asztrális fénybe.

Ez a képesség különböző dolgoktól függött az emberiség fejlődése során. Egyelőre eltekintek az egészen régi koroktól. Eltekintek az Atlantisz utáni első korszaktól, az ó-indiaitól, amikor a dolog némileg másmilyen volt. Az óperzsa korszakkal akarom kezdeni, olyan értelemben, ahogyan A „Szellemtudományában leírtam. Ekkor létezett ösztönös szellemi látás, volt megismerésük az isteni-szellemi világáról, amelyet azáltal írhattak be az asztrális fénybe, hogy a szilárd Föld ellenálló közeget nyújtott; így az ember láthatta is ezeket. Az írás természetesen szellemi szervekkel történik, de ezeknek ellenállásra van szükségük. Természetesen nem a Földre írják, amit ilyen módon látnak, hanem az asztrális fénybe, de a Föld megfelelő ellenállást képez. Az óperzsa korszakban a látók képesek voltak a Föld ellenállásának a megérzésére, ezáltal váltak a belső világukból merített ismereteik látássá.

A következő, egyiptomi-káldeai korszakban a folyékony elem révén lehetett mindazt az asztrális fénybe beírni, amit a beavatottak megismerésként merítettek lelkükből. Ezt azonban most helyesen kell elképzelniük. Az óperzsa kor beavatottja rátekintett a szilárd Földre és mindenütt, ahol növények, kövek voltak, saját látását tükrözte vissza számára az asztrális fény. Az egyiptomi-káldeai korszak beavatottja belenézett a tengerbe, a folyóba, a lezúduló esőbe, a felszálló ködbe. Amikor a folyóba, a tengerbe nézett, az örök titkokat látta. A múlandóra, az isteneknek a múlandóban történt alkotására vonatkozó titkokat a lezúduló esőben, a felszálló ködben látta. Csak teljesen meg kell ismerkedniük azzal az elképzeléssel, hogy a régiek nem olyan prózai józansággal észlelték az esőt és a ködöt, mint mi. A régieknek sokat mondott az eső és a köd, felfedte számukra az istenek titkát.

A görög-latin korban a látás olyan volt, mint a levegőben a délibáb. A görög ember Zeuszt és a többi istenét is az asztrális fényben látta, úgy érezte, hogy az asztrális fény megfelelő körülmények között isteneit tükrözi vissza számára. Ezért olyan helyekre helyezte azokat, amelyeken a levegő megfelelőképpen ellenállást nyújthatott az asztrális fénybe való beírások számára. Ez így maradt a negyedik keresztény századig.

Még az első egyházatyák között is sokan voltak, különösen a görög atyák között, akik - ezt még az írásaikból is ki lehet mutatni - saját látásuk délibábját a levegő ellenállása révén nézték az asztrális fényben, tehát világosan felismerték, hogy az isteni Ige, a Logosz, a természet révén nyilatkozott meg az emberből. Ez azután egyre gyengébbé vált. Utóhangjai egyes különös kegyelemmel megáldott embereknél még a XII-XIII. században is megvoltak. De eljött az elvont megismerés ideje, az a kor, amelyben az emberek csak az egymást követő logikus gondolatokra voltak utalva és az érzékelő megfigyelésből adódó föld, víz és levegő nem nyújtott ellenállást az asztrális fény számára, hanem csak a hőéter eleme.

Akik teljesen belemerülnek az elvont gondolatokba, azok természetesen nem tudják, hogy ezek az elvont gondolatok is beleíródnak az asztrális fénybe. Pedig így van. Azonban mialatt beleíródnak, csak a hőéter eleme nyújt számukra ellenállást.

Most a következő a helyzet. Emlékezzünk rá, hogy az óperzsa korszakban az emberek számára a szilárd Föld jelentette az ellenállást, hogy meglássák az asztrális fénybe beírt feljegyzéseket. Amit az asztrális fény olyan módon tartalmaz, hogy a szilárd Föld nyújtja az ellenállást, az továbbsugárzik (a rajzon: világos). De csak a Hold-szféráig sugárzik. Nem halad tovább. Onnan ismét visszasugárzik, tehát úgyszólván megmarad a Földnél. A Föld révén látjuk tükröződni a titkokat. Azért maradnak meg, mert a Hold-szféra nyomást gyakorol. Térjünk át az egyiptomi-káldeai korszakra: A víz tükröződik a Földön (kék) és ami itt tükröződik, az a Szaturnusz-szféráig jut el. Ez nyomást gyakorol, ezáltal lehetséges, hogy az ember mindazzal, amit lát a Földön maradjon.

A görög-latin korszakban, tehát még a XII-XIII. században is, mindaz, amit az emberek láttak, a levegő révén íródott be az asztrális fénybe. Ez voltaképpen a világ-szféra végéig halad, azután visszafordul. Ez a legillékonyabb, a legkevésbé sűrű szubsztancia, de mégis olyan, hogy az ember még együtt marad látási élményeivel. A beavatottak mindezekben a korokban mindig azt mondták magukban: amit a Föld, a víz, a levegő révén látunk, az itt van, jelen van. - Amikor azonban eljött a legújabb kor, akkor már csak a hőéter eleme jelentett ellenállást. A hőéter eleme viszont a világ messzeségébe viszi ki mindazt, amit beleírnak, kiviszi a térből a szellemi világokba. Nincs már jelen.

Ez pedig úgy van, hogy ha megnézik ma a legpedánsabb professzort, akinek eszméi vannak - ezt minden egyes esetben meg kellene vizsgálni, mert igen ritkán vannak eszméi -, akkor ezek az eszmék a hőéter révén íródnak be az asztrális fénybe. A hőéter azonban illékony, szétfolyó. Minden rögtön összekeveredik benne. A dolgok a világok messzeségébe távoznak.

Egy olyan egyéniség mint Christian Rosenkreuz, tudott arról, hogy a régi korok beavatottjai együtt éltek a látomásaikkal és azáltal erősítették meg azt, amit láttak, hogy tudták róla, hogy jelen van és visszatükröződik valahol az égen, akár a Hold-szférában, a bolygószférában vagy a világmindenség végén. Visszaverődik. - Most semmi sem verődött vissza. Semmi sem tükröződött a közvetlen éber szemlélet számára. Az embereknek most eszméik voltak a természetről, létrejöhetett a kopernikuszi világrendszer, minden eszmét megtalálhattak: a hőérterben ezek mégis szétszóródtak a világ távolába.

Ekkor történt, hogy Christian Rosenkreuz egy magasabb szellemi ihletésére rátalált annak az útjára, hogy mégis észlelje a visszasugárzást, bár a hőéter által való visszasugárzásról volt szó. Ez a tudat más, tompa, tudatalatti, alvásszerű állapotainak segítségével történt, amelyekben az ember egyébként is testén kívül tartózkodik. Ekkor észrevehető volt, hogy ha nem is a térben, de a világban, a szellemi világban fel van jegyezve az, amit a modem elvont ideákkal tudtak meg a dolgokról. Így a rózsakeresztesség számára az a különös dolog derült ki, hogy ezek a rózsakeresztesek mintegy átmeneti állapotban ismerkedtek meg mindazzal, amit a természetről kikutathattak abban a korszakban. Ezt felvették magukba, és úgy dolgozták fel ahogyan csak egy ember képes rá. Amiből a többiek csak tudományt képeztek, azt ők valóban eljuttatták, a bölcsességig. Ezt azután megőrizték lelkükben és a lehető legtisztábban próbáltak intim meditációkba átaludni. Akkor az történt, hogy a szellemi-isteni világok - nem a világ vége, hanem a szellemi-isteni világok - szellemi konkrét nyelven hozták vissza nekik azt, amit elvont eszmékben fogtak fel.

A rózsakeresztes iskolákban tanították például a kopernikuszi világrendszert, és annak eszméi különleges tudatállapotokban úgy tértek vissza, ahogyan itt a napokban elmagyaráztam. Valóban éppen a rózsakeresztesek látták be, hogy amit előbb a modem megismeréssel érünk el, azt először mintegy oda kell vinnünk az istenekhez, hogy átültessék saját nyelvükre és így adják vissza az embereknek.

Ennek a lehetősége jelenkorunkig fennmaradt. Mert így van ez, kedves barátaim: miután az itteni értelemben vett rózsa- keresztes beavatási princípium megérintette önöket, tanulmányozzák ma a haeckelizmust egész materializmusával és hassák át magukat „A magasabb világok megismerésének útja” megismerési módszereivel. Amit Haeckel ,,Antropogenia”-jában talán visszataszító módon tanulnak az emberelődökről, azt tanulják meg ilyen visszataszító módon, tanulják meg róla mindazt, ami a külső természettudomány révén megtanulható és azután vigyék ezt oda az istenekhez: akkor megkapják azt, amit „Szellemtudomány44 című könyvem beszél el a fejlődésről. Látják, ez az összefüggés az ember fizikai testével megszerezhető itteni gyenge, erőtlen tudás és a között, amit az istenek nyújthatnak neki az elsajátítottak révén, megfelelő gondolkodásmód és előkészítés mellett. De az embernek kell eléjük hozni azt, amit a Földön tud tanulni, mert az idők megváltoztak.

Hiszen még más is bekövetkezett. Bármennyire is igyekszik ma egy ember, nem képes arra, hogy úgy merítsen önmagából, mint a régi beavatottak. A lélek már nem nyújt ugyanolyan módon valamit, mint ahogyan a régi beavatottnak. Mindez tisztátalanná válik, mindent áthatnak az ösztönök, ahogy ez a spiritiszta médiumoknál is megjelenik és egyéb beteges, patologikus állapotokban is. Mindaz tisztátalanná válik, ami a belsőből ered, mert a bensőből való merítés ideje lejárt. Már a XII-XIII. században is lejárt, mert a történteket megközelítően a következőképpen fejezhetjük ki.

Az óperzsa korszak beavatottjai a Föld ellenállásának segítségével írtak be sok mindent az asztrális fénybe. Így az óperzsa korszakban az első beavatott megjelenésénél az embereknek szánt egész asztrális fény voltaképpen olyan volt, mint egy üresen maradt tábla. Mint mondtam, később beszélek még az ó-indiai korszakról, ma azonban csak az óperzsáig akarok visszatérni. Az egész természet, az összes elem, a szilárd, folyékony, levegőszerű, hőszerű üres tábla volt. Az óperzsa korszak beavatottjai annyit írtak erre a táblára, amennyit a Föld ellenállása révén írni lehet. Először is azokat a titkokat írták be az asztrális fénybe, amelyeknek az istenektől kell eljutniuk az emberekhez. A táblát bizonyos fokig teleírták, a másik része még üres volt. Eljöttek az egyiptomi-káldeai korszak beavatottjai és a maguk módján írhattak tovább, amennyiben látomásaikat a víz ellenállása révén nyerték. A tábla másik részét írták tele.

Aztán jöttek a görög beavatottak. Teleírták a tábla harmadik részét. Most megtelt a természet táblája. A XHI-X1Y században teljesen teleírták már. Elkezdtek a hőéterbe írni. Ez azonban szétszóródik. Egy ideig a hőéterbe írtak, egészen a XIX. századig. Nem is sejtették, hogy ez is az asztrális fényben van. De itt van az ideje, hogy az emberek belássák azt, hogy a régi értelemben nem találhatják meg önmagukból a világ titkait, csak úgy, hogy előkészítik lelkületűket, arra, hogy el tudják olvasni a most már egészen teleírt táblát. Ma erre kell előkészíteni magunkat, erre kell éretté válnunk, hogy ne önmagunkból merítsünk, mint a régi beavatottak, hanem, hogy el tudjuk olvasni azt, ami az asztrális fényben áll. Akkor éppen az hat inspirálóan, amit a hőéterből kapunk. Amit a hőéterből kapunk, az éppen azáltal hat akkor, hogy az istenek segítségünkre sietnek és reálisan elénk tárják azt, amiért itt a Földön megdolgoztunk, ez újra visszahat azután arra, ami a levegő, víz és föld révén áll a teleírt táblán.

Így ma valóban a természettudomány a látás alapja. Ha megismerjük először a természettudomány révén a levegő, víz és föld sajátságait és megszervezzük a belső képességeket, akkor kiáramlik az asztrális fény, miközben beletekintünk a légneműbe, vízszerűbe, földszerűbe. De nem határozatlan köd alakjában áramlik ki, hanem úgy, hogy elolvashatjuk benne a világ létezésének és az emberi életnek a titkait. Mit olvasunk tehát?

Azt olvassuk ma, mint emberiség, amit mi magunk írtunk bele. Mert mit jelent az, hogy a régi görögök, a régi egyiptomi-káldeai, perzsa emberek írtak bele? Ez azt jelenti, hogy mi magunk írtuk bele régebbi földi életeinkben. Ahogy a földi életben tapasztalt mindennapi dolgokat belső emlékezetünk őrzi meg, úgy az asztrális fény is ezt teszi azzal, amit beleírtunk, ami körülöttünk terül el: ez az általunk beleírt titkokkal teleírt tábla. Ezt kell elolvasnunk, ha újra rá akarunk jönni ezekre a titkokra. Az emberiségben meg kell jelennie valamilyen, a fejlődésre való emlékezésnek. Lassanként tudatára kell ébrednünk annak, hogy létezik ilyen fejlődésre való emlékezés és hogy az emberiségnek ma voltaképpen úgy kell olvasnia az asztrális fényben a régebbi kultúrkorszakokról, ahogyan a szokásos emlékezetünkkel olvasunk idősebb korunkban az ifjúkorunkról. Az embereknek ennek tudatára kell ébredniük, éppen ezért karácsony táján úgy tartottam meg az itteni előadásaimat, hogy láthassák: valóban arról van szó, hogy a szükséges titkokat az asztrális fényből merítsük. - A régi beavatás iránya tehát lényegében szubjektív volt. Az új beavatás objektív irányú. Ez a nagy különbség. Mert amit az istenek belerejtettek az emberbe, az az egész szubjektivitás beleíródott a külső világba. Amit az érzőtestébe rejtettek, az az óperzsa korszakban jelent meg. Amit az érzőlelkébe rejtettek, az az egyiptomi-káldeai korszakban jelent meg, és amit az értelmi, vagy kedélylelkébe rejtettek, az a görög korszakban jelent meg. Most a tudati lelket kell kifejlesztenünk, ez önálló, nem helyez ki magából semmit. De szemben áll azzal, ami már megvan. Mint embereknek, rá kell találnunk emberi mivoltunkra az asztrális fényben.

A rózsakeresztességnek az a sajátsága, hogy az átmeneti korban meg kellett állnia annál, hogy bizonyos álomszerű állapotba jusson és mintegy megálmodja annak a magasabb valóságát, amit a tudomány józanul talál meg itt a természetben. A XIX. század utolsó harmadában, a hetvenes évek végén, a Mihály-korszak kezdete óta az a jellemző, hogy amit a rózsakeresztes korban a leírt módon értek el, az most tudatosan érhető el. Így ma azt mondhatjuk: nem a régi, félig tudatos állapotra van szükség, hanem, egy magasabb tudatos állapotra. Akkor azután a természet megszerzett ismereteivel belemerülhetünk a magasabb világba, és amit a természet megismeréseként szereztünk meg, az a magasabb világból merül fel számunkra. Amikor újra olvassuk azt, ami beleíródott az asztrális fénybe, az szellemi realitásában merül fel számunkra. Amikor felvisszük a szellemi világba az itt megszerzett természet- ismeretet, vagy a naturalista művészet alkotásait, vagy a vallásnak lelkünk belső világában naturalista módon ható érzéseit - hiszen alapjában véve a vallás is naturalista lett -, akkor valóban találkozunk Mihállyal, ha kifejlesztettük ehhez a képességünket. Így azt mondhatjuk: A rózsakeresztességre az jellemző, hogy a leginkább megvilágosodott szellemei intenzíven vágyódtak a Mihállyal való találkozásra. Ez csak mintegy álmukban történhetett meg. A XIX. század utolsó harmadának a vége óta az emberek tudatosan találkozhatnak szellemükben Mihállyal.

Mihály azonban sajátságos lény. Olyan lény, aki voltaképpen nem nyilatkoztat meg semmit, ha nem viszünk hozzá valamit szorgalmas szellemi munkával a Földről. Mihály hallgatag szellem. Magába zárkózott szellem. Míg a többi uralkodó arkangyal sokat beszélő szellem - természetesen szellemi értelemben -, Mihály igen zárkózott, szűkszavú szellem, aki legfeljebb elvétve ad útmutatásokat. Mert Mihálynál voltaképpen nem a szót tapasztaljuk, hanem -, ha szabad így kifejeznem - a tekintetet, a tekintet erejét. Ez azon alapul, hogy Mihály leginkább azzal foglalkozik, amit az emberek a szellemből kiindulva alkotnak. Az ember alkotásainak a következményeiben él. A többi szellem inkább az okokkal él Mihály inkább a következményekkel. A többi szellem indítékot ad az ember számára, hogy mit cselekedjék. Mihály a szabadság tulajdonképpeni szellemi hőse lesz. Hagyja cselekedni az embereket de azután felveszi azt, ami az emberi tettekből lesz, hogy továbbvigye a kozmoszba, hogy amit az emberek még nem tudnak vele elérni, azt tovább hasson a kozmoszban.

Az arkangyali hierarchia más lényeinél úgy érezzük, hogy impulzusok származnak tőlük egyik-másik cselekedethez; kisebb vagy nagyobb mértékben erednek tőlük ezek az impulzusok. Mihály viszont olyan szellem, akitől nem érkeznek impulzusok, mert a most következő, valóban őt képviselő uralkodó korszakban a dolgok az emberi szabadságból fakadnak. Ha azonban az ember szabadon tesz valamit, tudatos vagy nem tudatos módon az asztrális fény olvasásának ihletéséből, akkor Mihály az ember földi tettét kiviszi a kozmoszba, ahol kozmikus tetté válik, ő a következményekkel törődik, más szellemek inkább az okokkal.

Mihály azonban nemcsak zárkózott, hallgatag szellem, hanem az emberhez közeledve határozottan elutasít sok mindent, amiben az ember ma még benne él a Földön. Úgy látjuk, hogy Mihály elutasítóan taszítja el magától például mindazokat az ismereteket, amelyek az emberi, állati vagy növényi életben az öröklött tulajdonságokra vonatkoznak vagyis mindarra, ami átöröklődik a fizikai természetben. Ezzel azt akarja megmutatni, hogy az embernek ilyen ismeretek mit sem használhatnak a szellemi világ számára. Mihály csak azt viheti fel, amit az ember a tisztán átörökölhetőtől függetlenül talál az ember állati és növényi mivoltában. Akkor nem következik be az oly sokatmondó elutasító kézmozdulat, hanem az egyetértő tekintet, amely azt mondja: ez helyes gondolat a kozmosz irányítása számára.

Mihály szigorúan elutasítja mindazt, ami például az emberi nyelvekben elválasztó jelleggel megjelenik. Amíg megismerésünket csak beburkoljuk a nyelvbe és nem visszük fel a gondolatba, addig nem jutunk Mihály közelébe. Ezért is folyik ma a szellemi világban alapjában véve igen jelentékeny küzdelem. Mert egyfelől az emberiség fejlődésében megjelent a Mihály-impulzus és jelen van; másfelől azonban sok minden más is van az emberiség fejlődésében, ami nem akarja felvenni ezt a Mihály-impulzust, vissza akarja utasítani. Ma például ide tartoznak a nemzeti érzések, amelyek vissza akarják utasítani Mihály impulzusát. A XIX. században lobbantak fel és a XX. században egyre erősebbekké váltak. Az utóbbi időben sok minden a nemzeti elvnek megfelelően, nem mondhatjuk, hogy rendeződött, hanem inkább rendezetlenné vált. Valóban rendezetlenné vált. Mindez a legnagyobb mértékben ellenkezik a Mihály-princípiummal és ahrimáni erőket tartalmaz, amelyek ellenszegülnek annak, hogy Mihály erői hassanak az ember földi életére és impulzusokat adjanak neki. Ma látjuk tehát a felfelé törő ahrimáni szellemek harcát, akik azt szeretnék felfelé vinni, ami az öröklött nemzeti impulzusokból származik, és amit Mihály szigorúan visszautasít.

Ebben az irányban valóban a legélénkebb szellemi küzdelem zajlik, mert az emberiség nagy részét elárasztja az, hogy nem gondolataik vannak, hanem szavakban gondolkodnak. Az ilyen szavakban való gondolkodás azonban nem Mihályhoz vezető út. Mihályhoz csak úgy jutunk el, ha a szavakon keresztül igazi belső szellemi élményekhez jutunk, ha nem tapadunk a szavakhoz, hanem igazi belső szellemi élményeink lesznek. Valóban az a titka a modem beavatásnak, hogy a szavakon túljutva érjük el a szellemiség átélését. Ez nem vét a nyelv szépségének az érzése ellen. Mert a nyelvet éppen akkor kezdjük érezni, és érzelmi elemként magunkban és magunkból kiáramlóan megélni, mikor már nem a nyelvben gondolkodunk. Erre azonban a mai embernek még törekednie kell.

Az emberek először talán nem is a nyelv számára küzdhetik ezt ki, hanem előbb az írás révén. Mert az írásra vonatkozóan is az a helyzet, hogy nem is az emberek birtokolják az írást, hanem az írás az embereket. Ez mit jelent? Azt jelenti, hogy a csuklónkban, a kezünkben benne van az írás bizonyos jellege. Mechanikusan a kezünk révén írunk. Ez megkötözi az embert. Csak akkor válik kötetlenné, hogyha úgy ír, ahogyan fest vagy rajzol, ha egyik betű a másik mellett valamilyen rajzzá válik:

amikor nem az úgynevezett kézírás van jelen, hanem a betű formáját rajzoljuk meg, vagyis objektíven viszonyulunk a betűhöz. így a szemlélés a lényeges.

Bármilyen ellentmondásosnak tűnik is ez ma, de bizonyos rózsakeresztes iskolákban éppen ezért tiltották az írás tanulását a 14-15. életévig, így az írásba átömlő forma, mechanizmus nem jutott be az emberi organizmusba, az ember tehát csak akkor közeledett a betűformákhoz, mikor a szemlélete már kialakult. Akkor pedig az emberi érintkezéshez szükséges konvencionális betűk tanulásával együtt másmilyeneket is meg kellett tanulnia, a sajátságos rózsakeresztes betűket, amelyeket titkos írásnak tekintettek, azt mondták róla, hogy titkos. Nem szánták titkosírásnak, hanem úgy gondolták, hogy az A mellett tanuljanak meg ugyanakkor egy másik jelet is:

hogy ne tapadjanak hozzá egyetlen jelhez, hanem eloldódjanak tőle. Az A mint hang bizonyos mértékben magasabb rendűvé vált, mint az A és O jele, míg különben az A betű azonosul azzal, ami mint A hang lebegve, rezegve szabadul el belőlünk. A rózsakeresztességből sok mindent átvett a nép is. Mert egyik alapelvük az volt, hogy az embereket egyesítő kis körökből az emberek, mint mondtam, szétszéledtek a világba, többnyire orvosi tevékenységet folytattak, de orvosi gyakorlatuk közben széles körben terjesztették az ismereteket, amerre csak eljutottak. Ezekkel az ismeretekkel azonban bizonyos gondolkodás- mód is elterjedt, ezeket mindenütt megtaláljuk, ahol a rózsa- keresztesek nyomai megvannak. Ez a gondolkodásmód olykor furcsa formákat öltött. Ilyen volt például az, hogy az íráshoz és különösen a nyomtatáshoz fűződő egész modem magatartást sötét mesterkedésnek tekintették. Valóban, semmi sem akadályozza jobban az asztrális fényben való olvasást, mint szokásos írásunk. Ez a mesterséges rögzítés nagyon meggátolja az asztrális fényben való olvasást. Ezt az írást mindig le kell előbb küzdenünk, mikor az asztrális fényben akarunk olvasni.

Ekkor két dolog találkozik. Egyiküket nemrég említettem: hogy a szellemi megismerés létrehozásánál az egész ember belső szellemi tevékenységének jelen kell lennie. Említettem, hogy sok jegyzetfüzetem van, ezekbe felírom vagy lerajzolom azt, ami adódik számomra. Ezeket általában nem nézem meg többet. De ezek az embert is megragadó megismerések azáltal jönnek elő, hogy nemcsak a fej, hanem az egész ember tevékenykedik. Aki így cselekszik, az lassanként megszokja, hogy valóban ne sokat adjon arra, amit a lerögzített dolgokban lát fizikailag, hanem álljon meg a tevékenységnél, hogy el ne rontsa az asztrális fényben való látás képességét. De már egyszerűen azáltal is, hogy visszatartjuk magunkat és a szokásos írásban való rögzítésnél nem az íráshoz tapadunk, hanem tetszés szerint rajzoljuk a betűket - akkor olyan, mint a festés tehát művészet vagy pedig nem azon tűnődünk, amit felírunk. Ezáltal szerezzük meg azt a képességünket, hogy ne rontsuk el az asztrális fény benyomásait, impresszióit.

Ha tehát kénytelenek vagyunk az íráshoz úgy viszonyulni, ahogyan ma történik, akkor elrontjuk a szellemi előrehaladásunkat. Waldorf pedagógiánknál éppen ezért helyezünk nagy súlyt arra hogy az emberek ne jussanak el az írással addig, mint a profán pedagógia esetében, hogy az ember valóban benne maradhasson a szellemiségben. Mert erre van szükség.

A világnak újra el kell jutnia oda, hogy a civilizáció princípiumai közé felvehesse a valóságos beavatás elvét. Mert csak ezáltal jön létre az, hogy az ember olyasmit gyűjt lelkében itt a Földön, amivel úgy járulhat Mihály elé, hogy egyetértő pillantását vesse rá: ez megfelel a világnak. - Ez megszilárdítja akaratát, és az ember beletagolódik a világ szellemi előrehaladásába. Ezáltal válik az ember annak munkatársává, amit Mihálynak kell beleillesztenie az emberiség és a Föld fejlődésébe a most elkezdődő korszakában.

Igen sok dolgot kell tehát tekintetbe venni, ha az ember megfelelőképpen akarja átugrani azt a szakadékot, amelyről tegnap beszéltem és amelynél alapjában véve ott áll egy őr. A következő előadások arról fognak majd szólni, hogy hogyan nyílt meg ez a szakadék a XIX. század negyvenes éveiben, és hogy - erre a szakadékra visszatekintve - hogyan viszonyulhat az ember ehhez az őrhöz az olyan megismerések hatására, mint amelyeket ma ismét kifejtettem.