Néhány kiegészítést hozzá kell még fűznöm a legutóbbi fejtegetéseimhez. Megpróbáltam leírni, hogy milyen volt a szellemi megismerés a századok során és milyen alakot öltött azután éppen a legújabb korban. Elmondtam, hogy mintegy a XV századtól kezdve a XVIII. század végéig, sőt a XIX. század elejéig úgy ment végbe, hogy a régebben konkrét, bár ösztönös megismerés ebben a korban voltaképpen inkább a világ szellemiségének való érzelmi odaadásban élte ki magát.

Hiszen azt látjuk, hogy az embereknek a természetre, a szellemi világnak a természetben való működésére vonatkozóan még reális ismeretük volt a XI-XII-XIII. században. Még egy olyan személyiségnél is láthatjuk ezt, mint Agrippa von Nettesheim, akit a misztikáról szóló könyvemben írtam le. Neki teljességgel tudomása van arról, hogy például bolygórendszerünk bolygóin egészen meghatározott szellemi lények élnek. Agrippa von Nettesheim írásaiban minden egyes bolygónál megemlíti a bolygó úgynevezett intelligenciáját és a démonát is. Ez azonban olyan hagyományokra utal, amelyek akkoriban még a régi időkből maradtak fenn, de ebben a korban már nem voltak pusztán csak hagyományok. Egy Agrippa von Nettesheimhez hasonló szellem számára merőben képtelenség lett volna, hogy olyan értelemben tekintsen fel egy bolygóra, mint a későbbi és még a mai asztronómia is. A külső bolygó és általában a külső csillag csak mintegy jelezte azokat a szellemi lényeket, akikre lelki tekintetük vetődött, mikor a csillag felé néztek. Tudta, hogy az egyes csillagokkal kapcsolatos lények irányítják a bolygók belső életét, de a bolygóknak a világmindenségben végzett mozgását is, a csillag egész tevékenységét, és így tovább. Az ilyen lényeket foglalta össze a csillag intelligenciájának a nevével.

Azt is tudta azonban, hogy vannak akadályozó lények, akik a csillagokban működnek, visszahatnak rájuk, mondhatnánk, aláássák a csillag jó tetteit. Ezeket a csillag démonjainak nevezi. Az ilyen ismeret azonban abban az időben kapcsolatban volt azzal, hogy a Földet is olyan égitestnek fogták fel, amelynek intelligenciája és démonja is van. Azonban ennek a csillag-démonológiai felfogásnak a lényege teljesen veszendőbe ment, mert ez a lényeg éppen a következőben jutott kifejezésre.

A Földet természetesen úgy tekintették, hogy belső tevékenységét, a kozmoszban való mozgását intelligenciák összessége szabályozza, akiket mint a Föld intelligenciáját lehetett összefoglalni. De mit is jelentett még a Föld intelligenciája ezeknek a személyiségeknek? Rendkívül nehéz ma ezekről a dolgokról beszélni, mert az emberek képzetei messzire eltávolodtak attól, ami abban a korban magától értetődő volt a megértő emberek számára. A Földbolygó intelligenciája az ember maga volt. Az embert olyan lénynek tekintették, aki azt a feladatot kapta a világ szellemiségétől, hogy irányító, rendező, törvényszerű módon avatkozzék bele mindabba, ami a Földnek a kozmoszban elfoglalt helyzetére vonatkozik. Nem úgy fogták fel az embert, ahogy a mai ember véli, hogy csak járkáljon a Földön, vagy vonaton utazgasson, árukat vásároljon és eladjon, könyveket írjon és ehhez hasonlókat cselekedjen. Az embert úgy fogták fel, hogy azt mondták: az ember saját mivolta útján, a lényében rejlő erők útján ad impulzusokat a Földnek a Nap körüli keringése és a világtérben való további mozgása számára.

Akkor még az embereknek volt érzékük hozzá, hogy megállapítsák, hogy ez volt egykor az ember osztályrésze, és a világ szellemisége valóban a Föld urává tette, de ő a fejlődés folyamán nem mutatkozott méltónak erre a feladatra és lebukott erről a magaslatról. Ma már igen ritkán találkozunk ennek a nézetnek az utóhangjával, mikor megismerésről van szó. Végül is mindaz ebből az elképzelésből származik, amit a vallásos felfogás gondol a bűnbeesésről. Hiszen ez arról szól, hogy az embernek eredetileg egészen más volt a helyzete a Földön és a világmindenségben, mint ma, lebukott erről a magaslatról. Ahol módszeresen megszerzett ismeretek birtokában képzelik magukat, ott ettől a vallásos felfogástól eltekintve ma már voltaképpen csak az utóhangja van meg annak a régi, ösztönös szellemi látásból eredő megismerésnek, amely az ember egykori feladatáról és mostani szűk határok közé szorult lebukásáról szól.

Például előfordulhat ma, hogy az ember beszédbe elegyedik egy olyan személyiséggel - tényekről beszélek -, aki mélyebben gondolkodik, mélyebb megismerésekre is szert tett egyről és másról a szellem területén. Beszédbe elegyedünk arról, hogy vajon a Földön álló ember ma voltaképpen zárt, saját lényét magában hordozó teremtmény-e. Ekkor az ilyen személyiségek azt mondják, hogy nem lehet ilyen. Hiszen az embernek saját természete szerint voltaképpen átfogó lénynek kellene lennie, de valahogyan kozmikus bűnt vett magára, ezáltal korlátozódott mai földi létére, így ma valójában mintegy kalitkában ül. Hiszen különben nem élne benne meglévő törekvése, nem bontakoztathatná ki legkiválóbb egyedeiben azt a hatalmas idealizmust, amelyet gyakorta kibontakoztat.

Itt-ott valóban megtaláljuk még ezt a nézetet, mint a régi szemlélet maradványát. De egészben véve, hol fordul elő, hogy olyanok foglalkoznak komolyan ezekkel az átfogó kérdésekkel, akik ma tudósoknak tartják magukat? Pedig végül is csakis ezek a kérdések juttathatják el az embert valóban emberhez méltó létéhez.

Tehát úgy volt, hogy egykor az embert tekintették a földi intelligencia hordozójának. De egy Agrippa von Nttesheimhez hasonló, személyiség a Földnek is démont tulajdonított. Ha visszamegyünk a XII-XIII. századba, akkor ez a földi démon voltaképpen olyan lény, aki csak úgy ölthetett a Földön ilyen alakot, hogy működéséhez az emberekben megfelelő eszközre talált.

Ennek megértéséhez meg kell ismerkednünk azzal, hogy milyen módon gondolkodtak abban a korban a Földnek, illetve a földi embernek a Naphoz fűződő viszonyáról. Hogy ennek a viszonynak a szemléletét jellemezzem, alapjában véve ismét imaginációkban kell beszélnem, mert ezeket a dolgokat nem lehet elvont fogalmakba zárni. Hiszen az elvont fogalmak kora csak később kezdődött és ezek az elvont fogalmak távolról sem fogják át az igazságot, ezért kell imaginációkat használnunk.

A „Szellemtudományában leírtam, hogy a Nap milyen módon vált el a Földtől vagy választotta le magáról a Földet. Mivel az ember a Szaturnusz-kor óta az egész bolygórendszerrel kapcsolatban volt, a Napot is beleértve, így voltaképpen eredetének a helye mégis a Nap. Az embernek nem a Föld az otthona, átmenetileg tartózkodik a Földön. Ennek a régi szemléletnek megfelelően valójában naplény. Egész létével a Naphoz kötődik. Mint naplénynek, valójában másképpen kellene a Földön állnia, mint ebben a mivoltában. Úgy kellene állnia a Földön, hogy a Föld megfelelhessen annak a törekvésének, hogy éteri alakban hozza létre az emberi csírát az ásvány- és növényvilágból, ezt a Föld által létrehozott csírát pedig a Nap sugarának kellene megtermékenyítenie. Ebből kellene megjelennie az ember éteri alakjának, amely csak azáltal öltené fel fizikai, földi anyagi mivoltát, hogy önmaga alapozza meg a fizikai, földi anyagokhoz fűződő saját viszonyát. Tehát Agrippa von Nettesheim jobb kortársai - Agrippa megismerése sajnos már kissé homályosabbá vált - voltaképpen úgy gondolták, hogy az embernek nem olyan földi módon kellene megszületnie, ahogyan ez a Földön történik, hanem étertestben kellene a Nap és a Föld együttműködéséből létrejönnie és földi alakjának a Földön éteri lényként kellene csak megvalósulnia. Az emberi csíráknak mintegy növényi tisztaságban kellene növekedniük a Földön, itt-ott sötéten csillogó földi termésként megjelenve éteri alakban, bizonyos évszakban pedig rájuk ragyogna a Nap fénye és ettől a ragyogástól öltenének emberi módon éteri alakot. Mert az embernek magának kellene a Földből és felszínéről a fizikai anyagot magához vonnia, a Föld területéről kell bekebeleznie, nem pedig az anyai testből. Úgy gondolták, hogy az ember földi megjelenése voltaképpen így kellett volna, hogy megtörténjen a világ szellemiségének értelmében.

Ami később történt, az azáltal jött létre, hogy az emberben túlságosan mély ösztön és intenzív vágy ébredt a földi anya- giság iránt. Ezáltal veszítette el kapcsolatát a Nappal és a kozmosszal a Földön pedig csak az öröklési áramlat útján találhatta meg létezését. A Föld démona azonban éppen ennek a révén kezdte el a munkáját, mert Nap által született emberekkel a földi démon nem foglalkozhatott volna. Ha az ember olyan módon lépett volna a Földre, akkor valóban ő lenne a negyedik hierarchia. Akkor az emberről szólva, mindig azt kellene mondani: első hierarchia - szeráfok, kerubok, trónok -, második hierarchia - exuziák, dünamiszok, küriotészek -, harmadik hierarchia - angyalok, arkangyalok, archék -, negyedik hierarchia - az ember, emberi mivoltának három fokozatában, de mint negyedik hierarchia. Mivel azonban az ember érvényre juttatta a fizikaihoz való intenzív vonzódását, ezért nem lett a hierarchiák legalsó fokának lénye, hanem a földi világok legmagasabb fokán foglalt helyet: ásványvilág, növényvilág, állatvilág, emberi világ. Így látták akkoriban az ember helyzetét.

De mivel az ember nem találta meg feladatát a Földön, ezáltal a Földnek sincs méltó helyzete a kozmoszban. Hiszen az ember bukása miatt nincs jelen a Föld tulajdonképpeni uralkodója. Mi történt? Hiányzik a Föld tulajdonképpeni uralkodója és az vált szükségessé, hogy a Föld ne maga uralkodjék a kozmoszban elfoglalt helyzetén, hanem a Napból uralkodjanak felette, így a Napnak jutottak azok a feladatok, amelyeket valójában a Földön kellett volna elvégezni. A középkori ember feltekintett tehát a Napra és így szólt: A Napon bizonyos intelligenciák vannak, ők határozzák meg a Föld mozgását a kozmoszban, ők irányítják azt, ami magán a Földön történik. Ezt az embernek kellene megtennie. A Nap erőinek az ember révén kellene hatniuk a Földön a földi lét számára. - Ezáltal jött létre a középkori embernek az a jelentős gondolata, amely ezekben a szavakban rejlik: a Nap ennek a világnak törvénytelen fejedelme.

Most gondolják meg, kedves barátaim, hogy éppen az ilyen gondolatok milyen mérhetetlenül elmélyítették a középkori ember számára a Krisztus-impulzust. Krisztus lett az a szellem, aki további feladatát nem a Napon akarta megtalálni, nem akart azok közt maradni, akik jogtalanul kívülről irányítják a Földet. Meg akarta találni a Napról a Földre vezető útját, beleköltözve az emberi és földi sorsba, a Föld történésein és fejlődésén áthaladva az emberi és földi sorsba. Így Krisztus volt a középkori ember számára az egyetlen lény, aki megmentette a kozmoszban az ember földi feladatát. Most megvan az összefüggés. Most tudhatják, hogy miért kötötték a rózsakeresztes korban mindig újra a tanítvány lelkére: ember, te nem vagy az, aki vagy. Krisztusnak kellett eljönnie, hogy átvegye tőled a feladatodat, hogy azt elvégezze helyetted.

Goethe „Faust”-jában sok minden ered mélyen középkori képzetekből, maga Goethe sem értette hogy hogyan. Emlékezzenek rá, ahogyan Faust megidézi a Föld szellemét. Ha középkori gondolatok élnek bennünk, akkor igen mélyen átérezzük, ahogy a Föld Faust által megidézett szelleme elmondja, hogy fel és alá hullámzik a tettek viharában, születés és sír, örök mozgás, izzó élet között, az idő zúgó szövőszékén dolgozik és megszövi az istenség élő köntösét. Kit is idéz meg Faust voltaképpen? Goethe egész biztosan nem értette ezt egész mélységében, amikor a „Faust“-ot írta. De térjünk vissza Goethe Faustjától a középkori Fausthoz, hallgassuk ki a középkori Faustot, akiben benne élt a rózsakeresztes bölcsesség, és akkor ez a hallgatódzás megtanít rá, hogy ez a középkori Faust is meg akart idézni valakit. Kit akart azonban megidézni a Föld szellemében? Nem is a Föld szelleméről beszélt, hanem az emberről. A középkori ember arra vágyódott, hogy ember legyen, mert mélységesen átérezte, hogy mint földi lény nem is ember. Hogyan szerezheti meg újra emberi mivoltát? Ahogyan a Föld szelleme eltaszítja Faustot, az azt jeleníti meg, hogy az embert földi alakjában hogyan taszítja el saját lénye. Mivel ezt így fogták fel, azért van néhány középkori - minek is nevezzük - megtérésnek olyan rendkívül mély jellege. Olyan jellege, hogy bizonyos emberek az ember elveszített mivoltára törekedtek, de joggal kétségbe kellett esniük azon, hogy ezt az igazi emberséget nem élhetik át a földi-fizikai életben, azután pedig belátták, hogy az embernek le kell mondania arról, hogy emberi mivoltára törekedjék, ezt át kell engednie Krisztusnak, hogy teljesítse a Föld feladatát.

A szellem megismerése, látása abban a korban volt még reális, amikor az ember, mondhatnám, személyiség feletti módon fogta fel az emberiséghez fűződő viszonyát, valamint krisztushoz fűződő viszonyát is. Ekkor ez még átélt tartalom volt, de a XV századdal szinte teljesen megszűnt. Akkor következett be az a fordulat, amelyet voltaképpen már senki sem látott tisztán.

Aki azonban ismeri ezeket a dolgokat, annak számára létezik egy magányos, a világban alig ismert rózsakeresztes iskola a XV-XVI. században, sőt még később is, ahol mindig újra neveltek néhány tanítványt és mindenekelőtt arra vigyáztak, hogy valamit szent hagyományként őrizzenek meg. Ez a szent hagyomány a következő volt. Az egészet elbeszélés alakjában mondom el.

Mondjuk, hogy ismét új tanítvány érkezett előkészítésre egy magányos helyre. Ekkor először az úgynevezett ptolemaioszi világrendet tanították meg neki, a régi korokból fennmaradt valódi alakjában, nem olyan triviális módon, ahogyan ma állítják az emberek elé, mint valami túlhaladott dolgot, hanem másképpen. Megmutatták neki, hogy a Föld valóban magában hordozza azokat az erőket, amelyekkel maga határozza meg azt, ahogyan a világon áthalad. Úgy hogy a világrendszert helyesen, a régi ptolemaioszi értelemben kell lerajzolnunk: a Földet az ember számára a világmindenség középpontjában, a többi csillag megfelelő keringését a Föld irányítása alatt. Azután azt mondták a tanítványnak: ha valóban tanulmányozzuk a Föld legjobb erőit, akkor csakis ehhez a világrendszerhez juthatunk. De hát nem így van. Mégpedig az ember vétke miatt nincs így. A Föld az ember vétke által jogosulatlan módon a Nap birodalmába ment át, és a Nap lett a földi cselekvések irányítója. Az istenek olyan világrendszert adtak az embereknek, amelynek középpontjában a ptolemaioszi világkép értelmében a Föld volt, ezzel viszont olyan világrendszer állítható szembe, amelynek középpontjában a Nap van, és a Föld a Nap körül kering, ez a kopernikuszi világrendszer.

Bizalmasan közölték a tanítvánnyal, hogy itt kozmikus tévedés rejlik, amelyet az ember vétke okozott. Azután összefoglalták számára, hogy mélyen írja be lelkébe és szívébe a következőket: az emberek legyőzték a régi világrendszert és másikat állítottak a helyére és még csak nem is tudják, hogy ez az általuk helyesnek tartott másik rendszer saját emberi vétkük következménye. Egyszerűen helyesnek, nem pedig tévesnek tekinti azt, ami csak az ember vétkének kifejeződése, megnyilvánulása. Mi történt az újabb korban? - mondták a mesterek tanítványuknak. A tudományt ledöntötte az ember vétke. Démoni tudomány lett. - Amíg csak a XVIII. század végén még ilyesmi is lehetetlenné nem vált mindig volt legalább néhány tanítvány, aki ezzel a lelki megismeréssel, lelki szemlélettel kapott szellemi táplálékot az egyik magányos rózsa- keresztes iskolából. Például még Leibniz, a nagy filozófus is gondolati megfontolásaiból kapta azt az indítékot, hogy olyan iskolát találjon valahol, ahol helyesen lehet megfogalmazni, hogy hogyan is áll a dolog voltaképpen a kopernikuszi és a ptolemaioszi világrenddel. Nem tudott rátalálni.

Ismernünk kell ezeket a dolgokat, hogy a maga árnyaltságában megértsük azt a fordulatot, amely az utóbbi századokban következett be az embernek önmagáról és a világmindenségről alkotott szemléletével kapcsolatban. Az ember elvesztette a saját magához való elven kapcsolódást és elidegenedett önmagától. Ezzel együtt járt az, hogy a külső értelembe kapaszkodott bele, és ez uralkodik ma minden felett. Emberi élmény ez a külső értelem? Nem az. Hiszen ha emberi élmény volna, akkor nem élhetne olyan külsőleges módon az emberiségben, mint így. Hiszen az értelem alapjában véve nem is kötődik a különálló személyhez, az egyes individuális emberhez, hanem majdnem hogy konvencionális. Nem a belső emberi átélésből fakad. Voltaképpen külsőleges módon közeledik az emberhez.

Erezzük, hogy milyen külsőlegessé vált, ha összehasonlítjuk azt, ahogy Arisztotelész tanította logikáját a tanítványainak - Kant kifejezése szerint a logika nem is haladt előre Arisztotelész óta -, azzal, ahogy a XVII. keresztény században tanították a logikát. Arisztotelész idejében a logika még igazán emberi volt. Mert amikor az embert logikus gondolkodásra késztették, úgy érezte magát akkoriban, mintha hideg vízbe mártaná a fejét és ezáltal egy pillanatra elidegenednék önmagától - ha szabad imaginatív módon kifejeznem magam -, vagy olyan érzése támadt volna, amit Nagy Sándor vetett Arisztotelész ellen, mikor logikára akarta tanítani: hiszen összepréseled a fejemben az összes csontot - mint valami külsőleges dolgot. Ezt a külsőleges dolgot viszont a

XVIII.   században magától értetődőnek érezték. Megtanulták, hogy a főtételből és az altételből meg kell találni a következetést. Ezt Goethe „Faust“-jában még ironikusan kezelte: az első így van, a második úgy, ezért van a harmadik és negyedik amúgy és ha nem volna az első és második, akkor a harmadik és negyedik sohasem létezne. Így jól idomítják a szellemet, spanyolcsizmába fűzik be. - Akár úgy érzik, mint Nagy Sándor, hogy fejében összepréselik a csontokat, vagy úgy, hogy spanyolcsizmába, végül is az emberi érzés számára ez ugyanaz.

Az elvont gondolkodás külsőséges mivoltát nem érezték már abban a korban, amikor az iskolákban tudatosan tanulták a logikát. Ma ez többé-kevésbé megszűnt, a logikát sem tanulják már tudatosan az iskolákban. Ez körülbelül olyan, mintha valamilyen korban az emberek százával hordtak volna lelkesen egy előírt egyenruhát, egy idő múlva pedig gondolkodás nélkül önként tették volna. A régi szellemi megismerés azonban nem fejlődhetett tovább abban a korban, mikor az elvontság logikája egyre jobban felülkerekedett. Ezért látjuk külsőlegessé válását, amint olyan alakot ölt, mint például azokban a jelenségekben ahogyan Eliphas Lévi írásaiban vagy Saint-Martin publikációiban jelenik meg. Ezek a régi szellemi megismerés és szellemi látás utolsó maradványai.

De mit tartalmaz egy olyan írás, mint Eliphas Lévinek „A magas mágia dogmája és szertartása'4 című műve? Mindenféle jelek találhatóak benne, például háromszögek, ötszögek és egyebek, régi korokból merített régi nyelvek bizonyos kifejezései, főként héberül. Ami régebben élet és megismerés volt és az ember tetteivé és eszméivé alakulhatott, azt egyfelől ideák nélkül, másfelől külsőséges varázslássá elfajulva találhatjuk meg. Egy-egy jel szimbolikus jelentéséről való spekulációval kapcsolatban a modem embernek becsületesen be kellene ismernie, hogy semmiféle különleges tartalma sincs. Mindenféle szertartásokhoz hátborzongató cselekmények kapcsolódtak, amelyeknek szellemi összefüggésével távolról sem voltak tisztában azok, akik ilyen szertartásokról beszéltek és sokszor gyakorolták is azokat. Ezek a könyvek mindenütt arra utaltak, amit a régi korokban, valamikor értettek és belső megismeréssel éltek át, de amikor például Eliphas Lévi megírta ezeket már nem értették meg. Saint-Martinről a Goetheanum című hetilapban már beszéltem egyszer. Látjuk tehát, hogy mondhatnám, teljesen értetlenül foglalkoztak azzal, ami egykor beleszövődött az ember lelki-szellemi életébe, de nem lehetett benne megtartani.

A XV századtól a XVIII-XIX. századig terjedően az istenihez való valóságos és igaz törekvés élt a lelkekben. Szépet, csodálatosat és nagyszerűt találhatunk itt. A szellemiség igazi varázslatos lehelete lebeg sok mindenen, amire ma nagyon is kevéssé figyelnek. Mindezzel velejár azonban a régi spirituális igazságok meg nem értésének megcsontosodó vetése, az emberek képtelenek arra, hogy a kornak megfelelő módon közeledjenek a szellemiséghez. Megismerhetünk olyan XVIII. századi embereket, akik éppenséggel minden emberi jelleg pusztulásáról beszélnek és egy szörnyű materializmus kezdetéről. Néha úgy tűnik, mintha ezeknek a XVIII. századi embereknek a szavai a mi korunkra is ráillenének. Mégsem illenek rá, és a XIX. század két utolsó harmadára sem illenek. Mert a XIX. században magától értetődővé vált az, amit a

XVIII.   században még, mondhatnám, a démonikus jellegtől való bizonyos irtózással szemléltek. Nem volt erejük ahhoz, hogy azt mondják: Kopernikus - nagyon szép, de ez a szemlélet csak azáltal jöhetett el, hogy az ember nem vált olyanná a Földön, mint amilyennek lennie kellett volna, a Föld így uralkodó nélkül maradt és uralma a világ törvénytelen fejedelmére szállt - ez a kifejezés a középkorban mindegyre előfordul -, ezért hagyta el Krisztus a Napot és egyesült a földi sorssal.

Valóban csak a XIX. század végén vált újra lehetségessé, hogy eredeti emberi világossággal lássunk bele ezekbe a dolgokba. Ez csak Mihály korában vált újra lehetségessé. Hiszen ismételten beszéltünk Mihály korának kezdetéről és jellegéről. Vannak azonban Mihály korához kötődő feladatok, ezekre itt most csak utalhatunk, miután előzőleg karácsony idején és utána a szellemi látásnak a különböző századokban történt fejlődéséről beszéltünk.