Tegnap az volt a feladatom, hogy egyes személyiségeknél kimutassam, hogyan játszódik le a világtörténelmi fejlődés. Ha a szellemtudományos irányban akarunk tovább haladni, úgy kell a dolgokat ábrázolnunk, hogy az események következményeit a maguk tükröződésében, az emberben mutassuk meg. Mert gondolják meg, hogy korunk - olyan okok miatt, amelyekről az előadás folyamán még beszélni fogunk - olyan jellegű, hogy az ember, mint egyedi lény, a világ többi részétől elzárva érzi magát. Kifejezetten hangsúlyoznunk kell, hogy minden korábbi korszak olyan volt, és minden következő olyan lesz, hogy az ember az egész világ részének érezte és fogja érezni magát, olyasvalakinek, aki a világhoz tartozik. Ahogy már sokszor elmondtam: ahogy az ember egyik ujja nem lehet önálló lény, csak a emberhez tartozhat, és ha a embertől elválasztják, akkor többé már nem ujj, hanem tönkremegy, egészen más lesz, és más törvényeknek van alávetve, mint a szervezetben - tehát éppen úgy, ahogy az ujj csak a szervezettel együtt ujj, úgy az ember is, csak a egész világgal összefüggésben valamilyen formájú lény, legyen ez a földi lét formája, vagy a halál és az újabb születés közötti lété.
Ennek tudata azonban csak a korábbi időkben volt meg, de később majd újra meglesz, csak ma zavarodott össze és homályosodon el, mert - ahogy majd hallani fogjuk - az embernek szüksége volt erre a zavarodottságra és elhomályosodásra, hogy a szabadság élményét teljes mértékben ki tudja alakítani. És minél régebbi korokba megyünk vissza, annál inkább azt találjuk, mennyire tudatában volt az ember a kozmoszhoz való tartozásának.
Két személyiséget jellemeztem az ismert eposzból, az egyiket Gilgamesnek hívják, a másikat Enkidunak, és kimutattam, hogy ez a két személyiség hogyan élt a régi egyiptomi-káldeai korszakban, hogyan lehetett akkoriban élni, és aztán hogyan mélyítették el tapasztalataikat az efezusi misztériumban. Arra is felhívtam a figyelmet, hogy ez a két személyiség aztán hogyan működött tovább a világtörténelmi fejlődésben, mint Arisztotelész és Nagy Sándor. De hogy teljesen megérthessük, milyen volt egyáltalán a földfejlődés menete abban a korban, amelyben ez a két személyiség működött, még pontosabban bele kell tekintenünk abba, mit tudtak ezek a lelkek ebben a három egymásra következő időpontban felvenni magukba.
Azt is említettem, hogy a Gilgames név mögött rejtőző személyiség egy nyugati utazás után egyfajta Atlantisz utáni beavatásra tett szert. Hogy a továbbiakat megértsük, tudnunk kell arról, hogy milyen volt egy ilyen késői beavatás. Ezt a beavatást azokon a helyeken kell keresnünk, ahol az atlantiszi beavatás utóhangja még soká fennmaradt. Ilyen volt a hüberniai misztérium, amelyről itt Dornachban nemrég beszéltem. Erről néhány dolgot fel kell elevenítenem, hogy teljesen megértsük azt, amit itt tekintetbe kell venni.
A hüberniai misztériumok, az ír misztériumok régóta fennálltak. Már a kereszténység megalapításakor fennálltak, és bizonyos módon a legkomolyabban őrizték az atlantiszi népesség bölcsességét. Szeretnék képet adni arról az élményről, amelyben annak volt része, aki az Atlantisz utáni idők ír misztériumaiban beavatáshoz jutott. Aki részesülni akart ebben a beavatásban, annak akkoriban szigorú előkészületeket kellett tennie, mivel a régi idők misztériumaiban az előkészületek rendkívül szigorúak voltak. Az embernek tulajdonképpen egész lelki beállítottságát, egész felfogását át kellett alakítania. A hüberniai misztériumoknál a tanítványt úgy készítették elő, hogy komoly belső élmények útján figyelmeztették arra, ami az embert a maga környezetében elcsábíthatja, minden olyan dologra, ami úgy veszi körül, hogy a létet az érzéki észlelésnek tulajdonítja. És az embert figyelmeztették mindazokra a nehézségekre és akadályokra, amelyekkel szembekerül, ha az igazság, a valódi igazság elérésére törekszik. Figyelmeztették, hogy alapjában véve mindaz, ami bennünket az érzéki világban körülvesz, az illúzió, hogy amit az érzékszervek nyújtanak, az illuzórikus, és hogy az igazság az illúzió mögött rejtőzik, tehát az ember az igazi létet az érzéki észlelés útján nem érheti el.
Most azt mondhatják, erről meg vannak győződve, antropozófiai tanulmányaikból mindig is így tudták. Az a tudás azonban, amelyre a jelenlegi tudattal rendelkező ember szert tehet az érzéki külvilág illuzórikus jellegéről, az semmi ahhoz a belső megrendüléshez, ahhoz a belső tragikumhoz képest, amin azok az emberek mentek keresztül, akik annak idején felkészültek a hübreniai beavatásra. Mert ha az ember elméletileg kijelenti, hogy minden maja, minden illúzió, ezt tulajdonképpen nagyon könnyen veszi. A hüberniai tanítvány előkészítése azonban odáig terjedt, hogy ezt mondták: az embernek nincs lehetősége, hogy az illúzión átlépjen, és az igazi, valódi léthez eljusson.
A tanítványokat úgy készítették elő, hogy a kétségbeesésből bizonyos módon belsőleg, lelkileg kiegyezzenek az illúzióval. Eljutottak a teljes kétségbeesés hangulatához, hogy az illuzórikus jelleg olyan erővel, olyan hatalmasan jelent meg, hogy úgy érezték: az ember egyáltalán nem tud kikerülni belőle. És a tanítványok életében újra meg újra megjelent a hangulat: nos, akkor az illúzióban kell maradnunk. Ez azonban azt jelentette: akkor el kell veszítenünk a talajt a lábunk alól, mert az illúzióban nem állunk szilárdan. A régi misztériumok előkészületének szigorúságát ma alapjában véve alig tudjuk elképzelni. Az emberek visszarettennek attól, amit a belső fejlődés valóban megkövetel.
És ahogy ez a léttel és annak illuzórikus jellegével volt, úgy volt ez a tanítványok számára az igazságra való törekvéssel is. Mindennel megismerkedtek, ami az embert érzéseiben, az őt hatalmába kerítő homályos érzelmeiben akadályozza, hogy eljusson az igazsághoz, ami megzavarja a megismerés tiszta fényét. Úgyhogy itt ismét egy olyan ponthoz értek, amikor ezt mondták: ha nem élhetünk az igazságban, akkor a tévedésben, a valótlanságban kell élnünk. - Ez éppenséggel azt jelenti, hogy az ember kiszakítja magát emberi mivoltából, ha életének egy bizonyos időpontjában odajut, hogy kételkedjen a létben és az igazságban.
Mindez azért volt így, hogy az ember ezáltal annak az ellenkezőjét élhesse át, amit célként el akart érni, és ennek a célnak valóban mély emberi érzések szenteljen. Mert aki nem ismeri meg azt, hogy mit jelent tévedésben és illúzióban élni, az nem tudja értékelni a létet és az igazságot. És a hüberniai tanítványoknak meg kellett tanulniuk, hogy értékeljék az igazságot és a létet.
És amikor a tanítványok mindezen keresztülmennek, amikor bizonyos módon az ellentétéhez jutottak el annak, amihez végül el kellett jutniuk, akkor - képszerűen kell elmondanom, ami történt, úgy, ahogy ez akkoriban a hüberniai misztériumokban tényleges realitás volt - egyfajta szentélyhez vezették őket, ahol két szobor volt, amelyek erős szuggesztív hatást fejtettek ki. Az egyik szobor hatalmas méretű volt és belül üreges, a külső felszíne, amely az üreget körülvette, vagyis a szobor tényleges szubsztanciája egy teljesen rugalmas anyag volt, úgyhogy ahol az ember megnyomta, ez belenyomódott a szoborba. De amikor a nyomás abbamaradt, az alakja újra helyreállt. A szobor úgy volt kialakítva, hogy elsősorban a fejet mintázta meg, és ha az ember elébe lépett, az volt az érzése, hogy a fejből erők sugároznak a hatalmas test irányában, mert az üreges belső teret természetesen nem lehetett látni, csak akkor lehetett érzékelni, amikor az ember megnyomta. És a tanítványokat arra bíztatták, hogy megnyomják. Az volt az érzésük, hogy a külső testet besugározzák a fejből kiinduló erők, hogy itt mindent a fej csinál.
El kell ismernem, hogy ha egy mai embert a jelenlegi próza- iságában elvezetnének ehhez a szoborhoz, alig érezne mást, mint absztrakt élményt. Kétségtelen, de egészen más dolog, ha az ember egész belső mivoltával, szellemével, lelkével, vérével és idegeivel átéli az illúzió és a tévedés hatalmát, és aztán átéli egy ilyen gigantikus alak szuggesztív erejét.
Ez a szobor férfi jellegű volt. Állt mellette egy másik, egy női jellegű. Ez nem volt üreges. Nem volt rugalmas, de plasztikus anyagból állt. Ha a tanítvány megnyomta - és ismét arra bíztatták, hogy nyomja meg akkor összerombolta az alakot. Lyukat fúrt a testbe.
Amikor a tanítvány az egyik szobornál megtapasztalta, hogy a rugalmasság folytán az alak változatlan marad, a másiknál pedig azt, hogy a nyomásra deformálódik, elhagyta a termet, majd újra visszavezették, miután minden hibát, minden torzulást, amit a plasztikus, nem rugalmas szobron ejtett, ismét helyrehoztak. Akkor vezették vissza, amikor a szobor hibátlan volt. Ezeknek az előkészületeknek a révén - a dolgot csak vázlatosan ismertetem - amelyeken a tanítvány keresztülment, annál a szobornál, amelynek női jellege volt, belső élményhez jutott egész emberi mivoltáról, arról, hogy szellem, lélek és test. Ezt a belső élményt már korábban előkészítették, de teljes mértékben a szobor szuggesztív hatása hozta létre. Egy belső megmerevedéshez jutott, egy belső fagyos megdermedéshez. És ez a fagyos megdermedés úgy működött benne, hogy lelkét imaginációk töltötték be, és ezek az imaginációk a földi tél képei voltak, képek, amelyek a földi telet ábrázolták. A tanítványt tehát ahhoz vezették el, hogy belülről, szellemileg lássa a telet.
A másik szobornál, a férfi jellegűnél úgy volt, hogy a tanítvány olyasmit érzett, mintha egész életét, amit egyébként egész testében érzett, átjárná a vére, mintha a vérét erők hatnák át, és a bőrét nyomnák. Míg tehát az egyik szobornál azt kellett hinnie, hogy fagyos csontvázzá válik, a másik szobornál azt kellett éreznie, hogy egész belső élete felforrósodik, és a szétfeszülő bőrében él. Ez az élmény, hogy az ember egész felületén nyomásnak van kitéve, oda vezette, hogy belássa: úgy érzed magad, úgy éled át magad, mintha a kozmoszból mindenhonnan egyedül a Nap sütne rád. - És a tanítvány ezen a módon megtanulta, hogy felismerje a kozmikus Nap-tevékenységet a maga megoszlásában. Megtanulta, hogy felismerje az ember viszonyát a Naphoz. És megtanulta annak felismerését is, hogy a valóságban csak azért nincs olyan állapotban, ahogy magát a Nap-szobor szuggesztív hatása alatt érezte, mert ezt a hatást a világ más részeiből érkező egyéb erők módosítják. Ilyen módon a tanítvány megtanulta, hogy beleélje magát a kozmoszba. És amikor a Hold-szobor szuggesztív hatását érezte, amikor tehát belsőleg átélte a fagyos megmerevedést, a téli tájat - a Nap-szobornál a nyári tájat élte át szellemileg akkor megérezte, milyen lenne, ha csak a Hold hatásának lenne kitéve.
Nos, mit tud korunkban az ember egyáltalában a világról? Azt tudja, hogy a katáng kék, a rózsa piros, az ég kék, és így tovább. Ezek azonban nem megrendítő benyomások. Csupán az emberi környezet legközvetlenebb dolgairól tudósítanak. Az embernek fokozottabb mértékben egész lényével érzékszervvé kell válnia, ha a világmindenség titkaival meg akar ismerkedni. A Nap-szobor szuggesztív hatása következtében az ember lényét teljes mértékben vérkeringésére koncentrálta. Mint Nap-lényt ismerte meg magát, amikor ezt a szuggesztív hatást önmagában átélte. És Hold-lényként ismerte fel magát, amikor a női szobor szuggesztív hatását élte át. És ebből a saját belső élményből tudta aztán megmondani, hogy a Nap és a Hold hogyan hat az emberre, úgy, ahogy ma a látás élménye alapján tudja megmondani, hogyan hat rá a rózsa, a hallás élménye alapján mondja meg, hogy a cisz hang hogyan hat rá, és így tovább. Így élték át ennek a misztériumnak a tanítványai még az Atlantisz utáni időkben az ember kozmoszba való beletagolódását. Ez közvetlen tapasztalat volt számukra.
Amit elmondtam, csupán rövid vázlata annak, amit a keresztény fejlődés első évezredéig grandiózus módon éltek át a hüberniai misztériumok tanítványai, mint kozmikus élményt, amikor a Nap- és a Hold-élmény átéléséhez elvezették őket.
Egészen más élmények voltak azok, amelyekhez a tanítványok Efezusban, a kis-ázsiai efezusi misztériumban jutottak el. Az efezusi misztériumban egészen sajátosan intenzív módon, egész emberi mivoltuk átélésével jutottak el a tanítványok ahhoz, ami aztán később a János-evangélium kezdő soraiban fejeződött ki: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige“.
Efezusban a tanítványt nem két szobor elé vezették, hanem csak egyhez, amely az efezusi Artemiszként volt ismeretes. És amikor a tanítvány azonosította magát ezzel a szoborral, amely teljesen élethű volt, mindenütt duzzadt az élettől, a tanítvány a világéterbe élte bele magát. Egész belső átélésével kiemelkedett a puszta földi létből, és a világéter átéléséhez emelkedett fel. És a következők tisztázódtak benne. Mindenekelőtt azt közvetítették számára, hogy tulajdonképpen mi is az emberi beszéd. És az emberi beszédnél, tehát a Logosz emberi képmásánál, szemben a kozmikus Logosszal, itt világossá vált számára, hogy a világ-ige a kozmosz útján hogyan hat és működik terem tőén.
A dolgot ismét csak vázolni tudom. A következőképpen ment végbe. A tanítvány figyelmét különösen arra hívták fel, hogy valóban élje át, mi történik, amikor az ember beszél, amikor a kilégzésbe a szót belehelyezi. A tanítványt annak átéléséhez vezették, hogy amit saját belső cselekvése útján átvezet az életbe, az hogy zajlik le a légnemű elemben, és hogy ami a légnemű elemben történik, az két másik folyamattal van kapcsolatban.
Képzeljük el, hogy ez itt a kilégzés (világoskék), amibe belenyomódnak bizonyos szóalakzatok, amiket az ember mond. Miközben ez a kilégzés, amivel a szót megformáljuk, mellünkből kifelé áramlik, addig a ritmikus mozgás lefelé áttér az egész vizes folyékony elembe, ami az emberi organizmust áthatja (sötétkék). Úgyhogy az ember a beszédnél a gégefő magasságában a beszédszervébe a levegő ritmusát viszi bele, a beszéddel párhuzamosan azonban a vizes elem áthullámzik rajta és beleszövődik. A folyékony elem, ami a beszédkörzet alatt van, rezgésbe jön, együtt rezeg mindazzal, ami az emberben van. És az a lényeges, hogy amit mondunk, azt érzéssel kísérjük. És ha a vizes elem nem rezegne együtt az emberrel, a beszéd semlegesen, közömbösen haladna kifelé, és az ember nem érezne együtt a beszéddel. A hőelem azonban felfelé halad a fej irányában (piros), és azok a szavak követik, amelyeket benyomunk a kilégzésbe, hőhullámokban felfelé áramlanak, áthatják a fejünket, és elősegítik, hogy a szavakat gondolatokkal kísérjük.
Úgyhogy amikor beszélünk, háromféle elemmel van dolgunk: a levegővel, a hővel és a vízzel, vagyis a folyékony elemmel. Ez a folyamat, ami ad egy összképet arról, mi él és működik az emberi beszédben, ez a folyamat kiindulópontként szolgált az efe- zusi tanítványok számára. Aztán megvilágították számukra, hogy ami itt az emberben lejátszódik, az egy emberiesített világfolyamat, és hogy egy bizonyos régebbi korban a Föld maga úgy hatott, hogy nemcsak levegőszerű elem volt benne ilyen hullámzó mozgásban, hanem a vizes, a folyékony elem is, az a folyékony elem, amelyről tegnap beszéltem, mint illékony fehérjéről. A Földet egykor atmoszféraként körülvevő illékony-folyékony fehérje olyan volt, mint amilyen kicsiben az emberi beszédnél kilélegzett levegő. Aztán ez - ahogy itt (fehér) a levegőszerű átment a hőelembe - egyfajta levegő-elembe ment át, majd lent egyfajta földi elembe. Ahogy nálunk, a testünkben a folyékony elem útján jönnek létre az érzések, úgy jöttek létre a Földben a földi képződmények, a földi erők, mindaz, ami a Földben erőként hat és működik. És fent a légnemű elemben létrejött az, amit kozmikus gondolatoknak nevezhetünk, amelyek teremtően hatnak a földiségben.
Hatalmas és fenséges benyomás volt, amit az ember Efezusban kapott, amikor felhívták a figyelmét arra, hogy beszédében annak mikrokozmikus utóhangja él, ami egykor makrokozmikus volt. És az efezusi tanítvány érezte, hogy amikor beszél, a beszéd élményén keresztül betekint a világ-ige működésébe, ahogy egykor értelemmel teljesen a folyékony-illanó elemet mozgatta, és hogy fent ez határos volt a teremtő vi 1 ág-gondolatokkal, lent pedig a létesülő földi erőkkel.
Így élte bele magát a tanítvány a kozmoszba, amikor megtanulta, hogy a helyes módon értse meg saját beszédét: benned van az emberi logosz. Az emberi logosz működik benned, amíg a Földön vagy, és emberként te vagy az emberi logosz. - Mert lényegében azáltal, ami lefelé áramlik a folyékony elembe, emberként formálódunk ki a beszédből, azáltal, ami felfelé áramlik, emberi gondolatainkat kapjuk meg, mialatt a Földön vagyunk. - De ahogy benned a mikrokozmikus logosz a legemberibb, úgy volt valamikor a Logosz az őskezdetekben, és az Istennél volt, és maga volt az Isten.
Ezt kellett Efezusban az emberen és az ember által megérteni.
Ha az ember egy ilyen személyiséget vizsgál meg, mint az, aki a Gilgames név mögött rejtőzik, akkor azt kell éreznie, hogy az egész miliőt, az egész környezetet, amelyben élt, a misztériumok sugározták be. Mert a korábbi időkben minden kultúrára, minden civilizációra kisugároztak a misztériumok. És amikor Gilgamest említem, vele úgy áll a helyzet, hogy bár Uruk városa volt a hazája, nem itt történt a beavatása, de egy olyan civilizációban élt, amelyet lényegileg hatott át a kozmoszhoz való kapcsolat. Aztán a nyugaton tett utazása során átélt valamit, ami megismertette vele, ha nem is a hüberniai misztériumot - ilyen messzire nem jutott el -, hanem bizonyos módon azt, amit a hüberniai misztérium egy telepe ápolt, ahogy mondtam, a mai Burgenlandban. Ez élt Gilgames lelkében, ami aztán tovább alakult a halál és az újabb születés közötti életében, és a következő földi élet során Efezusban a lélek elmélyülését eredményezte.
Nos, mindkét személy esetében, akikről beszéltem, bekövetkezett egy ilyen lelki elmélyülés. Itt az általános civilizációból ezeknek a személyiségeknek a lelkébe bizonyos realitás került bele, egy erősebb, intenzívebb realitás, ami a homéroszi idők óta Görögországban már csak egy szép látszat volt.
Éppen Efezusban, abban a városban, amelyben Hérakleitosz is élt, és ahol még sokat megéreztek a régi realitásból, egészen a késő görög korig, a Krisztus előtti hatodik, ötödik századig, itt Efezusban érezhették még azt a realitást, amelyben az emberiség valamikor élt. Ekkor még közvetlen volt a kapcsolat az isteni-szellemi világgal, amikor még Ázsia a legalsóbb ég volt, és az ember még kapcsolatban állt a felső éggel, amelynek itt volt a határa, mert Ázsiában át lehetett élni a természeti szellemeket, ezek fölött az angyalokat, arkangyalokat és archékat, azok fölött az exuziákat, és így tovább. És azt lehetett mondani: míg Görögországban már csak az utóhangja alakult ki annak, ami valamikor realitás volt, míg a valóság itt átalakult a hősökről szóló mondái képekké, amelyeknél még világosan meg lehetett figyelni, hogy utalnak a eredeti realitásra, míg Görögországban a drámai elemnek Aiszkhülosznál eredeti realitása volt, Efezusban még mindig úgy volt, hogy az emberek belemerültek a misztériumok mély homályába, és érezték annak a régi realitásnak az utóhangját, amelyben az ember még közvetlen kapcsolatban állt a isteni-szellemi világgal. A görögségben az a lényeg, hogy a görög belemerült az emberhez közel álló mítoszokba, az emberhez közel álló szépségbe és művészetbe, tehát annak a képmásába, amit egykor az ember úgy élhetett át, mint a kozmosszal való összefüggését.
Nos, el kell képzelnünk, hogy egyrészt ez a görög civilizáció elérte a csúcspontját, büszkén visszautasítva - a perzsa háborúkban is - a régi ázsiai realitás betörésének kísérletét, másrészről már hanyatlóban volt, ahogy azt azok a személyiségek élték át, akik lelkükben világosan annak utóhangját hordozták, ami valamikor isteni-szellemi földi realitásként az ember szellemi-lelki és testi realitásában nyilvánult meg.
És így kell elképzelnünk azt is, hogy tulajdonképpen Nagy Sándor és Arisztotelész egy olyan világban élt, ami számukra még nem volt teljesen megfelelő, ami tulajdonképpen tragikus volt számukra. A sajátságos az, hogy Nagy Sándorban és Arisztotelészben olyan emberek éltek, akik más viszonyban voltak a szellemivel, mint környezetük, és akik annak ellenére, hogy nem nagyon kapcsolódtak a szamothrakéi misztériumhoz, mégis lelkükben még rokonságban álltak azzal, ami a szamothrakéi misztériumban a kabíroknál végbement. Ezt hosszú ideig érezték még a középkorban is. És azt kell mondanunk - erről az emberek ma teljesen hamisan gondolkodnak -, hogy még a középkorban is,, egészen a tizenharmadik, tizennegyedik századig, az egyes embereknél egy világos szellemi látás volt megfigyelhető, legalábbis azokon a területeken, amelyeket a régi keleten Ázsiának neveztek. Egy korai középkori pap költeményei, az úgynevezett „Sándor- dalok“ mindenütt jelentős írásnak számítottak még a késői középkorban is. Szemben azzal, ami a mai történetírásban eltorzítva él arról, ami Nagy Sándor és Arisztotelész útján lejátszódott, az, amit egy Lamprecht nevű pap Sándor-dalokként, nagyjából a tizenkettedik században közreadott, az úgy jelent meg, mint a régi értelemben vett nagyszerű felfogása annak, ami Nagy Sándor útján végbement.
Szükséges még, hogy a következőket is a lelkünk elé állítsuk. Az említett Sándor-dalokban egy nagyszerű ábrázolással találkozunk, mégpedig a következő módon: minden évben, amikor a tavasz jön, ha az ember kimegy az erdőbe, és elér annak széléhez, ott, ahol virágok nyílnak, és ahol egyidejűleg úgy áll a nap, hogy az erdő fáinak árnyéka ráesik a erdő szélén lévő virágokra, ott látni lehet, hogy az erdei fák árnyékában a virágkelyhekből előjönnek a szellemi virág-gyerekek, akik az erdő szélén táncolnak, körtáncot lejtenek. - Az ember világosan felismeri, hogy Lamprecht papnak ebben az ábrázolásában felcsillan valami egy valóságos tapasztalatból, egy olyan tapasztalatból, amelyet az akkori idők emberei még megszerezhettek. Akik nem mentek ki a erdőbe, hogy prózai módon azt mondják: itt van a fű, itt vannak a virágok, ott kezdődnek a fák - hanem ha közeledtek az erdőhöz, akkor, ha a nap az erdő mögött volt és az árnyék a virágokra esett, megjelent számukra, hogy a fák árnyékában a virágokból a virágteremtmények egész sora jött elő, akik már ott voltak, mielőtt még ők az erdőbe beléptek, és ahol aztán más elemi lényeket is érzékeltek. Ez a virág-körtánc Lamprecht pap számára olyasminek tűnt, amit különösen szívesen ábrázolt. És különösen jelentős, hogy amikor Nagy Sándor útját ábrázolni akarta, ezt mindenütt átitatta és áthatotta - még a tizenkettedik században, annak kezdetén - a természet ábrázolásával, ami az elemi világ megnyilvánulását jelenti. Az egészet az a tudat hatja át, hogy ha az ember ábrázolni akarja, mi ment végbe annak idején Makedóniában, amikor Nagy Sándor hadjáratai Ázsia felé elkezdődtek, és Arisztotelész Nagy Sándort tanította, ha az ember ábrázolni akarja ezt, akkor nem tudja úgy ábrázolni, hogy mindenütt prózaian írja le a földet, hanem csak úgy, ha ehhez a prózai földhöz hozzáveszi az elemi lények birodalmát.
Ha ma történelmi művet olvasunk - ez egyébként korunkban teljesen jogos azt olvashatjuk: Nagy Sándor tanítójának, Arisztotelésznek a tanácsa ellenére, akinek nem fogadott szót, elhitette magával, hogy missziója van, ki kell békítenie a barbárokat a civilizált világgal, és egy általános kultúrát kell létrehoznia, aminek a civilizált görögökből, a hellénekből, a makedónokból és a barbárokból kell állnia. Ez a mai kor szempontjából helyes, az igazságot, a valódi igazságot illetően azonban gyerekes dolog. És az ember benyomást szerezhet valaminek a nagyszerűségéről, ha látja, hogy Lamprecht pap, amikor Nagy Sándor hadjáratait ábrázolja, egy egészen más célt fogalmaz meg. És az ember számára úgy tűnik, mintha az, amit az előbb említettem, mint a természet elemi birodalmainak, a természet szellemiségének behatolását a természet fizikaiságába, csupán bevezetés lenne. Mert mi a célja Nagy Sándor hadjáratainak Lamprecht pap szerint?
Nagy Sándor a Paradicsom kapujáig hatolt! Ezt átültették ugyan a korabeli keresztény felfogásba, de - ahogy ezt a következőkben ki fogom fejteni - a legnagyobb mértékben meg is felel a valóságnak. Mert Nagy Sándor nem azért vezette hadjáratait, hogy csupán hódítson, vagy hogy Arisztotelész tanácsa ellenére hellenizálja a barbárokat, hanem egy valóban nagy cél érdekében, és erre a szellemi világból ösztönözték. És Lamprechtnél azt olvassuk - aki mintegy tizenöt évszázaddal Nagy Sándor után élt, és a maga módján nagy odaadással ábrázolja ezeket a hadjáratokat -, hogy Nagy Sándor eljutott a Paradicsom kapujához, de a Paradicsomba nem jutott be. Mert Lamprecht szerint csak az juthat be a Paradicsomba, akiben megfelelő alázat van. Nagy Sándorban nem lehetett meg a kellő alázat a kereszténység előtti korban, mert ezt csak a kereszténység hozta meg az emberiség számára. Ha az ilyesmit nem szűklátókörűén, hanem nagyvonalúan fogjuk fel, akkor látjuk, hogy a keresztény Lamprecht valami tragikumot érez Nagy Sándor hadjárataival kapcsolatban.
A Nagy Sándor-dalok ábrázolásával csak arra akartam felhívni a figyelmet, hogy nem meglepő, ha az ember éppen a Nagy Sándor-i hadjáratok példájánál teszi meg, hogy a nyugati emberiségfejlődés korábbi és eddigi menetét úgy ábrázolja, ahogy az a keletihez kapcsolódik. Mert ami ennek az érzésbeli alapja, az még a középkor viszonylag késői időszakáig nemcsak általános érzésként van jelen, hanem olyan konkrét módon is, hogy ezek a Sándor-dalok létre tudtak jönni, amelyek tulajdonképpen valóban nagyszerű drámai módon ábrázolják azt, ami ebben a két lélekben, akikről beszéltem, lejátszódott. A makedón történelemnek ez a pontja egyrészt mélyen a múltba mutat vissza, másrészt messzire előre mutat a jövőbe. És itt mindenekelőtt azt kell tekintetbe venni, hogy mindazok fölött, ami Arisztotelésznél és Nagy Sándornál megjelent, van egy világtörténelmi 1 eg tragikus lebegés. Ez a világtörténelmi tragikum már külsőleg is megnyilvánul. Abban nyilvánul meg, hogy a sajátos viszonyok következtében, Arisztotelész sajátos világtörténelmi sorsa következtében, írásainak csak kis része jutott el az európai nyugatra, és ezt aztán az egyház őrizte tovább. Ezek lényegében csak a logikai és a logikába burkolt írásai voltak. Aki azonban ma elmélyed abban a kevésben, ami Arisztotelész természettudományos írásaiból megmaradt, az láthatja, milyen hatalmas rálátása volt még az embernek a kozmosszal való összefüggésére. Ezt a következőképpen szeretném ábrázolni.
Ma beszélünk földi elemről, vízszerű elemről, légnemű elemről és tüzes, vagy hő-elemről - másrészt éterről. Hogyan ábrázolta Arisztotelész a dolgokat? Említi a földet, a szilárd földet (az ábrán fehér), a folyékony földet, a vizet (világos piros), a levegőt (kék), és a tüzet, ami az egészet áthatja és körülveszi (sötétvörös). Szerinte azonban a Föld a Holdig terjed. És a kozmoszból, a csillagoktól a Holdig - tehát nem a földi területekig, hanem a Holdig - az állatövtől, a csillagoktól a Holdig terjed a térbeli-kozmikus éter (fehér). Az éter egészen a Holdig terjed.
Ezt lehet olvasni azokban a könyvekben, amelyeket Arisztotelészről írtak. Arisztotelész maga azonban tanítványának, Sándornak újra és újra ezt mondta: az az éter, ami a földi hőszerűn kívül van, tehát a fényéter, a kémiai éter és a életéter, valamikor kapcsolatban volt a Földdel. Ez egészen a Földig terjedt. Ahogy azonban a fejlődés régi korszakában a Hold visszahúzódott, úgy húzódott vissza az éter is a Földtől. És - így mondta Arisztotelész tanítványának, Sándornak - most az, ami külsőleg, térbelileg halott világ, azt a Földön nem hatja át az éter. Ha viszont például, a tavasz közeledik, akkor a Hold elemi szellemei a földi lényeknek - növényeknek, állatoknak, embereknek - a Hold körzetéből az étert visszahozzák, úgyhogy ezeknek a lényeknek a Hold a formálója.
Ha az ember az egyik hüberniai alak, a női alak mellé állt, akkor teljesen elevenen érezte, hogy az éter tulajdonképpen mennyire nem a Földhöz tartozik, hanem az elemi szellemek hozzák le minden évben a Földre, amennyiben szükséges azoknak a lényeknek a létrejöttéhez, akik a Földön vannak.
Arisztotelésznek is mély rálátása volt az ember kozmosszal való összefüggésére. Azokat az írásokat, amelyek erről szólnak, Theoprastész nevű tanítványa nem juttatta el nyugatra. Keletre néhány irat visszakerült, ahol még tanúsítottak némi megértést az ilyen dolgok iránt. Aztán Észak-Afrikán és Spanyolországon keresztül, a zsidók és az arabok útján eljutott Európa nyugati részébe, és ott azon a módon, amit majd még elmondok, összeütközött a hüberniai misztériumok civilizációs kisugárzásával.
Amit idáig elmondtam, az azonban csak kiindulópontja volt annak a tanításnak, amit Arisztotelész Nagy Sándornak adott. Ez teljesen a belső átélésre vonatkozott. Sándor Arisztotelész révén nagyon jól tudta, hogy ami kint a világban, mint földi, vízszerű, légnemű és tüzes elemként él, az az emberben is megtalálható, hogy az ember ebben a vonatkozásban egy igazi mikrokozmosz.
Csontjaiban a földi elem él, vérkeringésében, és mindabban, ami nedv-szerű benne, az életnedvekben a vízszerű elem él, a légnemű elem légzésében, légzési folyamataiban és a beszédben működik, és a tüzes elem gondolataiban él. Sándor még tudott a világ eleven elemi lényeiről. De amikor az ember a világ elemi lényeiben az elevenséget érezte, érezte még bensőséges rokonságát a Földdel. Ma az ember kelet, nyugat, észak és dél felé utazik, de nem érzi, hogy mi minden áramlik feléje, mert csak azt látja, amit külső érzékszervei észlelnek, csak azt látja, mit érzékelnek benne a földi szubsztanciák, nem azt, amit az elemek érzékelnek benne. De Arisztotelész meg tudta tanítani Sándornak: ha a Földön kelet felé vonulsz, egyre inkább belekerülsz egy téged kiszárító elembe. Belehúzódsz a szárazba.
Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy ha az ember Ázsia felé vonul, akkor teljesen kiszárad. Ez természetesen úgy van, hogy ezek finom hatások, de hatások, amelyeket Sándor Arisztotelész vezetése mellett megérzett önmagában. Makedóniában ezt mondhatta: van bennem egy bizonyos fokú nedvesség, és ezt csökkenti, ha kelet felé vonulok. - Vándorlása során úgy érezte a Föld összetételét, ahogy mi megérezzük, mondjuk, ha egy embert megérintünk, ha testének egy részét végigsimítjuk, hogy mi a különbség az arca, a szeme és a szája között. Így érzékelte még egy ilyen személyiség, milyen különbséget lehet átélni, ha az ember egyre inkább belekerül a szárazba, és hogy éli át azt a másik oldalon, ha nyugat felé a nedvesség bejut.
Vannak még más különbözőségek is, amiket az ember átél, még ha ezek ma durvábbak is. Észak felé átéli a hideget, dél felé a meleget, a tüzeset. A nedves-hideg összjátékát azonban már nem érzi az ember, ha északnyugat felé megy. Arisztotelész elevenné tette Sándorban azt, amit Gilgames átélt, amikor nyugat felé vette útját. És ennek az volt a következménye, hogy a tanítvány közvetlen belső átélésben érzékelni tudta, mit lehet átélni a közbeeső területen északnyugat felé a nedves és a hideg között: a vizet. Ezért egy olyan ember számára, mint Sándor, nem csupán lehetséges, hanem valóságos is volt, hogy nem azt mondta: északnyugat felé halad a vonulat, hanem azt, hogy oda megy, ahol a víz eleme a legfőbb hatalom. - A közbeeső területen, a nedves és a hideg között van az az elem, ahol a levegő a legfőbb hatalom. Így tanították ezt a régi szamothrakéi misztériumokban, és így tanította Arisztotelész legközvetlenebb tanítványának. És a köztes területen, a hideg és a száraz között, tehát Makedóniától Szibéria felé a Föld olyan területét lehetett átélni, ahol a földiség a legfőbb hatalom, a földi elem, a szilárd. A meleg és a száraz közti területen, tehát India felé a Földnek azt a körzetét lehetett átélni, ahol a tűz eleme volt az uralkodó. Ezért Arisztotelész tanítványa északnyugat felé mutatott, és így szólt: itt azt érzem, hogy a Földön a víz szelleme uralkodik. Aztán délnyugat felé mutatott és ezt mondta: itt a levegő szellemét érzem. Amikor északnyugat felé mutatott, ott a Föld szellemét látta körüllebegni, és amikor délkeletre mutatott, India felé, ott a tűz szellemeinek lebegését látta a maguk elemében.
És meg lehet érezni a természettel és a moralitással szembeni mély rokonságot, amikor Sándor így fejezte ki magát: a hidegnedves elemből a tűz felé kell vonulnom, a sereget India felé kell vezetnem. - Ez volt a kifejezésmód, amely éppen úgy kapcsolódott a természethez, mint a moralitáshoz, amiről holnap fogok beszélni. Azt szerettem volna szemléltetni, mi élt akkoriban. Mert abban, amit itt Sándorról és Arisztotelészről megtárgyaltunk, láthatjuk, hogyan tükröződik a világtörténelmi fejlődésben végbemenő fordulat. Az akkori időkben még intimebb módon lehetett beszélni az elmúlt idők nagy misztériumairól. Aztán az emberiség inkább csak a logikusát, az elvontat vette fel magába, a többit visszautasította. Ezzel az emberiség világtörténeti fejlődésének egy hatalmas fordulatára utaltunk, az európai civilizáció egy rendkívül fontos pontjára a kelettel való összefüggésben. Holnap tovább beszélünk erről.