Kivehető az eddigi fejtegetésekből, mennyire más az ember kozmikus környezetének viszonya magához az emberhez, mint ahogyan ezt ma gyakran lefestik. Könnyedén így gondolják: az ember felveszi magába, ami környezetében van, ami az ásvány-, a növény- és az állatvilághoz tartozik, és ez bekerülve az emberbe, ott a kémikus, a fizikus által ismert viselkedését változatlanul folytatja. Csakhogy erről szó sincs! Sőt, tisztában kell lennünk azzal, hogy az ember bőrfolyamatain belül minden egészen más, mint kívüle. Míg erről az emberek meg nem győződnek, addig újra és újra azon fognak töprengeni, hogy hogyan is folytatódik valami az emberi szervezetben, amit a lombikban vagy másutt vizsgáltak. Az embert is csak komplikáltabb retorta-folyamat rendszerként fogják nézni. De idézzék csak fel, amit itt már elmondtam, hogy minden ásványi anyagnak egészen a hőéterig kell átalakulnia, azaz a szervezetbe hatoló ásványiságnak egészen addig kell metamorfizálódnia, amíg csak, legalább egy kis időre, tiszta hő nem lesz belőle, s ennek egyesülnie kell azzal a hővel, amit az ember saját hőjeként környezete hőjén felül kialakít.

Legyen az konyhasó, legyen valamely más ásványi anyag, amit szervezetünkbe felveszünk, valahogyan hőéteri formát kell öltsön, mielőtt az emberi organizmus felhasználná a maga felépítésére, alakítására. Ha tehát van itt valamely ásvány az emberi szervezeten kívül, s mi azt képzeljük, hogy majd csak úgy bevándorol, és csontjaink, vagy fogunk részévé válik - ez értelmetlenség. Mert ami az emberi alakban újra megjelenik, előbb át kell haladjon a hőéter illékony formáján, s abból kell visszaalakuljon olyanná, ami már megjelenhet az emberi organizmus eleven alakzataiban. Ehhez tartozik, hogy pl. egy szilárd formájú anyag már a szájban vízszerűvé válik, aztán tovább változik egészen a hőéterig; már míg a folyékony formába átmegy, veszít súlyából, s így a földtől elidegenedik. Mire eljut a hőéteri formáig, kész lesz felvenni magába a felülről, a világ messzeségeiből érkező szellemiséget.

Ha tehát el akarjuk képzelni, hogyan kerül felhasználásra valamely ásványi anyag az emberben, a következőt kell mondanunk: itt van az ásványi anyag, bejut az emberbe, ott a folyékonyságon stb. keresztül hőéterig alakul. Ekkor már hőéter. Ennek a hőétemek van a legnagyobb hajlandósága a világ távlataiból beáradó, besugárzó erők felvételére. Felveszi tehát a mindenség erőit. A mindenségnek ezek az erői itt a szellemi erők, s ezek képesek a földi anyagból hőéterré vált szubsztancia átszellemítésére. Megindulhat a test felépítéséhez szüksége erők behatolása a hőéterré változtatott anyag segítségével.

Tehát, ha a régi értelemben tűznek nevezzük a hőt, azt mondhatjuk: ami ásványiságot az ember felvesz, fel kell emelje a tűz-természetig, mert a tűz- természet hajlamos a magasabb hierarchiák befolyásának felvételére. Ez a tűz majd átjárja az ember minden belső régióját, s újra megkeményedve az emberi szervek szubsztanciális alapját fogja alkotni. Semmi sem marad meg úgy, ahogy van, ha az ember felvette, semmi sem marad földi, minden átalakul, mármint ami az ásványvilágból való. Annyira átalakul, hogy fel tudja venni magába a kozmikus-szellemit, s kozmikus szellemi erővel újra földivé tudja keményíteni azt, ami hőéterré vált.

Vegyenek csak ki egy darabka kalciumfoszfátot egy csontból. Ez nem azonos a természetben található, vagy akár a laboratóriumban előállított kalciumfoszfáttal. Ez a kalciumfoszfát olyan erők segítségével keletkezett, melyek átjárták a kívülről felvettet, mikor az hőéteri állapotba ment át, belehatoltak, s így nyúltak bele az emberalakításba.

Látják, kérem, azért van az embernek szüksége a különböző anyagokra, hogy azokat, életkorának organizáltsága szerint, élettelenből hőéterivé alakítsa. A gyermek ezt még egyáltalán nem tudja megtenni, szervezetében még nincs annyi erő. Az emberi szervezethez igen közel álló tejet kell felvegye, azt tudja hőéterig vinni, hogy aztán felhasználhassa erőit arra a valóban kiterjedt plasztikai munkára, formálásra, amit a gyermeki korban saját testének kialakítására véghez kell vigyen.

Csak akkor tudunk beletekinteni az emberi természetbe, ha először is felismerjük: milyen alaposan át kell alakítson mindent, amit kívülről felvesz. Ha meg akarjuk ítélni, hogy egy külső anyag az emberélet szempontjából mennyit ér, azt egyáltalán nem vizsgálhatjuk a szokványos kémia eszközeivel. Tudnunk ugyanis azt kell, hogy mennyi erővel fogja ezt a külső ásványi anyagot az emberi szervezet a hőéter illékonyságáig emelni. Mert ha erre nem képes a szervezet, akkor benne a külső ásványi anyag lerakódik, még mielőtt hővé válhatott volna; nehéz földi anyag marad, és az organizmustól idegen szervetlen anyag járja át a szöveteket. Ilyesmi történik pl., mikor az eredetileg szerves, de mineralizálódott, ásványivá tett cukor jelenik meg az emberben, mert nem tudta azt a hőéter illékonyságáig emelni. Lerakódik a szervezetben még mielőtt abba az állapotba kerülne, amibe kellene, amely állapotban az egész szervezet részt vehetne a feldolgozásában, s létrejön a nehéz cukorbaj, a Diabetes mellitus. Azt figyeljük tehát minden anyagnál, hogy az élettelenséget, mely a konyhasó esetében az anyag sajátsága, a cukornál egy keletkezett sajátság, képes-e hőmatériáig felvinni a szervezet, amely állapot révén a földben gyökerező organizmus kapcsolatot találhat a szellemi kozmosszal.

Minden ilyen lerakódás, amilyen a cukorbetegségnél is fellép, azt jelzi, hogy az ember nem tudta a benne lévő anyag kapcsolatát megtalálni a szellemi kozmosszal. Az általános érvényű mondatot itt egy esetre alkalmaztuk. Tény, hogy mindent teljesen át kell dolgozzon az ember, ami kívülről beléje hatol. Az egészségről úgy gondoskodhatunk, ha semmit sem engedünk bekerülni az emberbe, ami úgy marad, ahogyan van, amit a szervezet nem képes a legkisebb atomig átalakítani. Ez nem csak anyagokra áll, az erőkre is igaz.

Az a külső meleg, amit a tárgyak érintésekor érzünk, vagy a levegő külső melege, ha felveszi az emberi organizáció, úgy át kell változzon - ha ezt így kifejezhetem -, hogy az emberben még a hő is más nívón legyen, mint kívül. Ha ezzel a vonallal jelzem (rajzolva) a külső meleg hő-nívóját, annak, mikor felvesszük, belsőleg át kell változnia; a külső meleg mindenütt, ahol nem vagyunk jelen, bántja, zavarja a szervezetet. Az organizmus bele kell hasson minden kis hő-kvantumba. Nos, ha áthaladok a hideg levegőn, és túl nagy a hideg, vagy a mozgó levegőben, a huzatban lobog a hideg, nem leszek képes átalakítani a külvilág hőjét sajátommá olyan gyorsan, ahogyan kellene. Az a veszély fenyeget, hogy a külvilág hője úgy melegít át, mint egy darab fát vagy követ, mely kívülről melegszik fel. Ez nem történhet meg. Nem tehetem ki magam a veszélynek, hogy a külső meleg úgy folyjon át rajtam, mint egy tárgyon. Minden percben képes kell legyek mindjárt a bőrömnél az érkező hő átalakítására, elsajátítására. Ha erre egyáltalán nem vagyok képes, akkor megfázom. Ez a meghűlés belső folyamata: mérgezés, amit a külső hő okozott, mert a szervezet nem vette birtokba.

Látható: az embernek minden méreg, ami kinn, a világban van, valóságos méreg, és csak úgy válik használhatóvá, ha az ember saját erőivel veszi azokat birtokba. Mert azután csak az emberből mennek fel az erők a magasabb hierarchiákhoz emberi módon, egyébként ezek az erők az emberen kívül, a természeti szellemeknél, az elementáris lényeknél maradnak. Az ember által kell megtörténjen a csodálatos átalakulás: az elementáris szellemek az emberi organizmusban tudják átadni munkájukat a magasabb hierarchiáknak. Ez csakis az ásványra áll, arra, mikor az ásvány teljesen hőéterré alakul.

Ha már most megnézzük a növényvilágot, valóban elbűvölő, amit az ember a szellem szemével lát a földet borító növénytakaróban. Kimegyünk a rétre vagy valahova az erdőbe, s kiásunk egy növényt, akár gyökerestül. A szellem szemével nézve csudálatos, varázslatos összeállítást látunk. A gyökér olyasminek bizonyul, amiről azt lehetne mondani, hogy teljességgel feloldódott a földszérűben. O, az a növényi gyökér, minél durvábban áll előttünk, annál ijesztőbben földszerű. Jóllakott bankárra emlékeztet, különösen egy répagyökér, oly hihetetlenül testes és önelégült. Felvette magába a föld sóit, s ebben az érzésben oly jólesően terpeszkedik, a magába szívott föld érzésében. A földi dolgok között nincs más, ami olyan elégedett állapotban lenne, mint egy répagyökér. O a gyökérszerűség reprezentánsa.

Nézzük meg ezzel szemben a virágot! Nem is tehetünk másképpen: a virágokat saját lelkünk képeként énekeljük, ha a szellem szemével állunk előttük, igen, saját lelkünk leggyengédebb kívánságainak képeként. Nézzünk csak meg egyszer egy olyan igazi tavaszi virágot, s látjuk: leheletnyi vágy megtestesülése ő! Ha elég finoman tudunk lelki dolgokat érzékeim, a virágok világa fölött valami csodálatosságot látunk szétömleni. Előttünk az ibolya, a sárga nárcisz, a gyöngyvirág, vagy valami más, sárgán virágzó apróság. Megragadó, ahogyan mind mondani akarja: ó, ember, milyen tisztán, milyen ártatlanul fordíthatod vágyaidat a szellem felé! Szellemi vágy-természet, mondhatnám, jámborságba merített vágy-természet sarjad és növekszik minden tavaszi virágban.

Mikor a későbbi virágok jönnek - vegyünk egy szélsőséges példát, vegyük az őszi kikericset -, lelki érzékenységgel rá lehet-e nézni enyhe szégyenkezés nélkül? Vajon nem arra figyelmeztet-e, hogy vágyaink tisztátalanok lehetnek, hogy átjárhatja sokféle szennyezés? Ügy szólnak hozzánk ezek a virágok, mintha folytonosan suttogni akarnának: nézz csak vágyaid világára, mily könnyen válhatsz bűnössé!

Így hát emberi természetünknek a növényvilág a természet adta tükre. Költőibbet el sem gondolhatunk, mint a belső pontból virágformákká bomló hangot, amint a különböző virágformákban megjelenik, s évszakról évszakra lelkünkhöz szól; a virágok a legkülönbözőbb módon szólnak lelkünkhöz. Ha ezt figyelembe vesszük, különleges fontosságot nyer számunkra, hogy a virágokra nézzünk, hogy összehasonlítsuk, hogyan is testesíti meg a virág a mindenség fénytávlatai utáni vágyat; hogy hogyan női fel a virág, formáiban kiárasztva a Föld vágyódását a mindenség fénytávlatai után. A testes gyökér ezzel szemben a földhöz láncolja a növényt, mert elvonja ég felé törő vágyától, s azt földi jó érzéssé akarja alakítani.

Hogy mindez miért van így, azt akkor értjük meg, ha a földfejlődés történetében felfigyelünk rá, mikor is kapta meg a gyökér a maga alapjait; akkor ugyanis, mikor a Hold még a Földdel egy volt. Erői akkor még oly erősen hatottak a Föld-testben, hogy a növények szinte csak gyökeret nevelhettek. Mikor a Hold még a Földnél volt, a Föld egészen más szubsztanciából állott, és a gyökérszerűség hatalmasan terjeszkedett lefelé. Ábrázolni is lehetne: lefelé terjed erőteljesen minden növényi gyökérszerűség, de felfelé a növények épp hogy kikukkantottak a világmindenségbe. Azt mondhatnám, hogy mint kis szőrszálak nyúltak a világmindenség felé a növényi hajtások. Az az érzése az embernek, hogy a Hold, a holderők, még a Föld testében lakozva, földhöz bilincselték a növényt. Ami akkor belehelyezkedett a növénybe, az továbbélő adottságként megmaradt a gyökérszerűben.

Attól az időtől fogva azonban, mikor a Hold elhagyta a Földet, a korábban oly aprócska, kifelé húzó hajtásokban vágy fakadt a mindenség fénylő távlatai iránt, s így keletkezett a virágszerűség. Ezért a Hold kilépése mintegy a növényvilág felszabadulását jelentette, igazi felszabadulást.

Tekintetbe kell vennünk azonban, hogy minden földi dolog a szellemből származik. A régi Szaturnusz idején a Föld tisztán szellemi volt - vegyék csak „A szellemtudomány körvonalaidban leírtakat -, csak a hőéteri elemben élt, teljesen szellemi volt; így a szellemből eredt, képződött a földiség. Ha megnézzük a növényeket, látjuk, hogy a növény az evolúció eleven emlékét hordozza alakjában. Gyökérszerűségében a földessé alakulásra, a fizikai anyaggá alakulásra emlékezik. A gyökeret nézve azt találjuk, hogy az mintegy így szól: csak földies anyag keletkezése árán jöhettem létre. De alighogy a Föld megkönnyebbült, szabadulva a holdszerűség súlya alól, a növény újra visszaigyekezett a fénylő távlatok felé.

Mikor az ember növényi táplálékkal él, alkalmat ad a növénynek, hogy igazán folytathassa, amit ott kinn a természetben már elkezdett; most valóban folytathatja, mert nem csak a fénytávlatokig, de egészen a kozmikus szellemi messzeségekig törekedhet. Ebből adódik, amit már elmondtam, hogy a növényt egészen a gáz állapotig, a levegőszerűségig kell visszavinni ahhoz, hogy követhesse a fénylő, szellemi távlatokba vezérlő vágyát.

Kimegyek a rétre, látom, hogy mennyire törekszenek a növények a fény felé. A növényt fogyasztó ember önmagában a környezetétől egészen eltérő világot hordoz, így önmagán belül beteljesítheti a vágyat, amit a növény a virágzásban kifejez. A természetben látjuk a növények kiterített vágyvilágát, élvezettel fogyasztjuk a növényeket, s ilyenkor magunk felé fordítjuk a szellemvilág iránt táplált vágyukat. A növényt a levegő szintjéig kell emelnünk, hogy ebben a könnyed légvilágban megkapja a lehetőséget, s a szellemi felé tudjon törekedni.

Itt a növény aztán átmegy egy különös folyamaton. Mert mikor az ember elfogyasztja a növényi táplálékot, az történik, hogy (sematikusan rajzolom): itt a gyökér, itt van, ami a levélen át a virágzás felé igyekszik, s miközben levegőssé válik, teljes megfordulást, áttüremkedést élünk meg. A földben lévő gyökér tör legerősebben felfelé, a szellemi felé, maga mögött hagyva az igyekvő virágokat. Valóban, az alul kiteljesedő növényt át kell húzni, mint egy kifordított zsebkendőt (mutatva), úgy, hogy az alsó kerül felülre, és a fölső pedig alulra. A növény kifordul, áttüremkedik. A már virágzásig jutott rész materiális igyekezetében már élvezte a fényt, már a fényig emelte a matériát, ezért el kell szenvedje a büntetést, s most alul kell maradjon. A gyökér viszont rabszolgája volt a földiségnek. Goethe metamorfózis tanából tudjuk azonban, hogy ő is hordozza a teljes növényi természetet, most tehát felfelé törekszik, amint az ember megeszi. A virág felé eső rész azonban az alsó régióban kell maradjon, s az átfogó anyagcserében nem jut a fej képződésig.

Így hát előttünk áll egy csodás, érdekes színjáték, mikor az ember elfogyasztja a növényt - nem is kell az egész növényt megegye, hiszen minden egyes darabka a növény egészét hordozza, nézzenek utána Goethe metamorfózis tanában - látni, amint levegővé alakul, olyan levegővé, mely fentről lefelé halad növényi módon, és mintegy lefelé virágzik. Azokban az időkben, mikor az ösztönös szellemi látás alapján még tudták az ilyen dolgokat, az emberek nem a külső alkotottság szerint nézték meg a növényeket, hanem arra figyeltek, hogy kap-e vajon valamit az emberi fej ott, ahol erősen mutatkozik a gyökérfejlődés. Még arra is figyeltek, hogy elég erősen jelzi-e a gyökér a szellemi felé való vágyódást. Mert ettől fogja a fejet keresni, ha elfogyasztjuk és teljesen megemésztjük, ott bennünk fog majd a szellemi kozmosz felé törekedni, és azzal a szükséges összeköttetésbe lépni. Asztralitástól erősen áthatott növények, mint pl. a hüvelyesek esetében a termés is az alsó régióban fog maradni, így tompa lesz az alvás, és ébredés után tompa lesz az ember feje is. A pitagoreus tisztán akart gondolkodni, az emésztéshez nem akarta igénybe venni a fejfunkciót, ezért tiltották náluk a babot.

Ilyen módon sejthetjük, mi is van a természetben, s az hogyan viszonyul az emberhez, s az emberben történőkhöz. A szellemi beavatás szemével nézve az emésztést - igaz, teheneknél másképpen áll a dolog, erről majd beszélünk -, látható, hogy a mai tudomány téved, mikor azt hiszi, hogy az ember egyszerűen csak felveszi a növényi táplálékot. Ez nincs így, mert a növény teljességgel szellemivé válik az emberi szervezetben. Kifordul, úgy alakul át, hogy a legalsóból legfelső, a legfelsőből pedig a legalsó lesz. Ennél teljesebb átfordulást el sem lehet gondolni. Az ember azonnal megbetegszik, ha akár csak egy legkisebb kvantumot is úgy kap meg a növényből, hogy az benne nem fordult át teljesen.

Láthatjuk ebből, hogy az ember semmit sem tud magában hordozni, ami nem szellemi működés, és bármi anyagot felvesz, annak olyan formát kell adjon, amilyet a szellem befolyásolni tud.

Az állatszerűség felé fordulva tisztában kell lennünk azzal, hogy az állati jelleghez is emésztés tartozik; az állat növényi táplálékot vesz fel, s megvan a maga emésztése, miután a növényi anyagot felvette. Nézzük csak a növényevőket: az állatszerű magába veszi a növényszerűt. Ez megint csak bonyolult folyamat, mert az állat a felvett növénnyel szemben nem tud emberi alakot felmutatni, így a növényt nem is tudja megfordítani felülről lefelé és alulról felfelé. Az állat gerincoszlopa ugyanis párhuzamos a földfelszínnel, s ezáltal minden nagy rendetlenségbe keveredik össze, aminek emésztéskor történnie kéne (rajzolva): Az alsó felfelé, a fölső lefelé igyekszik, de a folyamat gátlódik, pang, mintegy felduzzad. Ezért az állat emésztése valami lényegében más dolog, mint az emberé. Ami a növényben él, az állatban gátlást szenved, ezáltal a növénynek tett ígéret: beteljesedik a világ messzeségei iránt táplált vágyad! - az állat nem tartja be. A növény visszavettetik a földre.

Azáltal azonban, hogy a növény az állati szervezetben vissza lesz vetve, ahelyett, hogy felülről a kozmikus szellemek hatnák át amint megfordult, mint az emberben, bizonyos elemi lények költöznek bele. Félelemhordozók, a félelem lényei. A szellemi szemlélet különleges dolgot követhet: az állat élvezi táplálékát, benső jó érzéssel fogyasztja, de míg a táplálék-folyam az egyik irányban fut, félelem áramlik a másik irányban, félelem-lények folyama. A jó érzéssel fogyasztott táplálékkal szemben a félelem elemi szellemiségének szörnyű áramlása halad az emésztő csatornában. A meghaló állat ezt otthagyja maga után.

Az állatoknál, melyek nem tartoznak a másképpen már leírtakhoz, de olyanoknál is, mint pl. a négylábú emlősök, a halálban együtt hal - de inkább azt mondhatnám, hogy halálukkal feléled egy lény, mely teljességgel félelemből, félénkségből áll. Félelem hal meg az állattal. Igen, félelem hal meg velük, illetve éled fel halálukkor. A ragadozók ezt a félelmet együtt veszik fel a táplálékkal. Mikor a ragadozó szétszaggatja zsákmányát, jó érzéssel élvezi a húst, s ezzel a jó érzéssel szembeárad az ijedtség, a félelem, amit a növényevő csak halálakor ad ki magából, a ragadozó azonban már életében is kiárasztja. Ezért egy olyan állat, mint az oroszlán, a tigris, félelem átjárta asztráltestet hord magában, de ezt élete során nem érzi, csak halálában, mert életében a jó érzés élvezetével visszaszorítja az ellenáramlatot. Így a húsevőknek van a csoportlélekben egy utóéletük is. Sokkal szörnyűbb ez a kamalóka, mondhatnám, mint amit az ember valaha is átél, és csak azért kapják, mert ez a természet adva van a ragadozóknak.

Természetesen el lehet képzelni, hogy azt másfajta tudattal élik meg, mint az ember. Újra materialistává váló gondolkodással beleállva, belegondolva egy ragadozó élményeibe megkérdezhetnénk: számunkra milyen lenne ez a kamalóka, s annak alapján kezdhetnénk megítélni az állatot, ami az ember élménye lenne egy ilyen kamalókában. Ez persze materializmus, tulajdonképpen animizmus lenne, belehelyezkedés az állat természetébe. Valóban, meg kell érteni a dolgokat, ha a világot meg akarjuk érteni, de ezekbe a dolgokba még sem szabad, hogy úgy mondjam, úgy beleélni magunkat, mint ahogyan a materialista belehelyezi az élettelen anyagot az egész világba.

És itt most egy olyan fejezet kezdődik, amiről csak lelki értelemben beszélhetek, mert az antropozófus sose lépjen fel agitatívan egyik irányban sem, csak mutassa meg a dolgok mibenlétét. Az már az emberek dolga, hogy ki mit von le az elmondottakból saját életmódjának megfelelően. Az antropozófia nem ad recepteket, csak kimondja az igazságot. Ezért magam még a fanatikusoknak sem adok úgymond utasításokat, abból következtetve, amit az állati és növényi táplálékról mondottunk. Ezekből a szempontokból kiindulva nem fogok parancsszerűen vegetarianizmusról, húsevésről vagy hasonlóról beszélni. E dolgokat teljesen az ember saját mérlegelésének területére kell utalni, értékük csak a saját átélés szférájába helyezve van. Én is csak azért jeleztem egy szóval, nehogy olyan vélemény alakuljon ki, mintha az antropozófia fel akarna lépni egyik vagy másik táplálkozási irány érdekében. Nem akar; csak értelmezhetővé kívánja tenni a különféle táplálkozási módokat.

Azt akartam megmutatni, hogy az ásványi táplálékot egészen a hőéterig kell vinni, hogy a szellemit felvehesse. Ekkor az ásványiságból kiindulva felvétetik az a szellemiség, melyből az ember épül. A még egészen fiatal embernek nincs ereje ahhoz, hogy az ásványiságot a hőéterig vigye. A már megdolgozott tejet veszi fel, amelyben már átesett egy átalakuláson az, amit a hőéterré kell változtatni, ezáltal könnyebben átalakítható. A gyermekben az átalakított tej erői gyorsan haladnak a fej felé. A fej aztán kibontakoztathatja saját formaképző erő-impulzusait, melyre a gyermeknek azért van szüksége, mert a teljes gyerek-organizmus kiindulása a fej.

Ha az ember ezeket a formaképző erőket a későbbi életkorban is meg akarja tartani, nem teszi jól, ha tejfogyasztással segíti azokat. A gyermeknél a fogváltásig a fej felé mennek az erők, s a fej erői sugároznak szét, formát alakítva az egész testbe; később, idősebb korban azonban ez az erő már nincsen meg, mert akkor már az egész organizmusnak formaerőket kell sugároznia. A fejen kívüli organizmus impulzivitását, átütő erejét az növeli leginkább, ha olyasmit vesz fel az ember, ami másként hat, mint a fej.

Látják kérem, a fej köröskörül zárt, s a testalakítás gyermeki impulzusai belül vannak. A szervezetben másutt a csontok vannak belül, az alakító erők kívül, ezért azokat kívülről kell serkenteni (rajzolva). Ha tejet viszünk az emberbe, a fejet alakító erőket serkentjük, míg gyermekek vagyunk. Mikor már nem vagyunk gyermekek, ezek a fejerők nincsenek meg. Mit kell hát tennünk, hogy az alakító erőket kívülről ösztönözzük?

Nyilván nagyon jó lenne, ha képesek lennénk külső formában hozzájutni ahhoz, amit a fej, ott benn, egészen bent a koponyaüregbe zárva cselekszik.

Ha valahogy kívülről lehetne megtenni, amit a fej bensőleg csinál. Azok a belső erők tejfogyasztásra valók, mert az éterivé vált tej jó alapot ad a fejerők kifejődéséhez. Mi lehet hát olyasmi, ami tejhez hasonló, de nem belülről, hanem kívülről tevékenykedik?

Van valami a természetben, egy koponya nélküli fej, s ebben ugyanazok az erők hatnak kívülről, melyek a fejen belül dolgoznak. A fejben a tejet használják ezek az erők, sőt, létrehozzák a tejet újra, hiszen a tejet hőéteri állapotig kell vezesse a gyermek, a hőéteri állapot után újra létre kell hozza azt. Nos, a minden oldalról nyitott fej: a méhkas. A méhek működése azonos a fej belső működésével, csak éppen a külvilágban zajlik, a kaptár legfeljebb támaszul szolgál nekik. Itt ez a működés nincsen bezárva, hanem kívülről hatékony. Így hát a kaptárban külső szellemi működés alatt állva találjuk azt, amit a fejben is megtaláltunk, mint szellemi hatás alatt álló erőt. A kaptárban belül méz van, s ha idősebb emberként vesszük ezt a mézet, és elfogyasztjuk, akkor inkább kívülről kapjuk ugyanazt az erőt, mely alakító erőként, erővel és hatalommal működött tej alakjában gyermekkorunkban. Tehát: míg gyermekként tejfogyasztással kapjuk a plasztikusan működő erőket, később, ha ilyenekre még szükségünk van, mézet kell együnk. Nincs szükség félelmetes mennyiségekre, mert az a lényeg, hogy belőle az erőket kapjuk meg.

Így lessük el a külső természettől, hogyan is támogathatjuk az emberi életet serkentő impulzusokkal, teljesen megértve ezt a külső természetet. S ha ki akarnánk találni egy országot, ahol szépek a gyermekek és az öregek is szépek, milyen is lenne az? „Tejjel-mézzel folyó” ország lenne. Belátható hát, miért is beszélt a régi, ösztönös látás a vágyott országról úgy, mint ahol tej és méz folyik.

Némelyik egyszerű szóban, amilyen ez is, mérhetetlen mélységű bölcsesség van, s nincs is annál szebb élmény, mint mikor az ember minden erejét megfeszítve kutatja az igazságot, s akkor rátalál egy ősi, szent mondásra, mély bölcsességtől buzgó igére, mint a „tejjel-mézzel folyó ország”. Láthatják, mennyire feltétele a természet-megértés az ember megértésének. A természet megértése alapot ad az ember megértéséhez. A legalsóbb anyagi vezet el mindig a legmagasabb szellemihez! A természet világai, az ásványi, növényi, állati világ vannak az alsó póluson, a felső póluson pedig ott vannak a hierarchiák.