Amint az ember megfigyeléssel ismeri meg az érzékelhető világ lényeit életükben és működésükben, ugyanúgy megfigyelésre van szükség azon lények esetében, akikről ezekben az előadásokban beszéltem és beszélek, a természet elemi lényeinek esetében is. Láthatatlanul, érzékfelettien élnek ők a fizikai-érzékelhető világ mögött, és éppen úgy részvevői az egész világtörténésnek, sőt, magasabb értelemben azok, mint az érzékelhető fizikai lények.

Nos, elgondolható, hogy ők milyen másként látják a világot, mint a fizikai- érzékelhető világ lényei, mert, mint látták, nekik nincsen olyan fizikai testük, mint azoknak. Más kell hát legyen minden, amit a világban észlelnek, amit a világból felfognak, mint ami, mondjuk, egy ember szemébe hatol. S ez így is van. Az ember pl. a Földet megjárható égitestnek érzi, amin járkálni tud, s már az is kellemetlenül érinti kissé, ha ez az égitest fellazul, puhává válik mindenféle atmoszférikus hatás miatt, s az ember egy egészen kicsit belesüllyed. Keménynek szeretné érezni a talajt, melybe nem süllyed el.

Ez az egész érzésmód, a Földdel kapcsolatos állásfoglalás, a törpéknél nem létezik, mert ők mindenhol süllyednek, a föld teste számukra átjárható üres tér. Mindenüvé be tudnak jutni, se fém, se kőzet nem jelent nekik akadályt. Lényükkel mintegy körüljárják - hogyan is mondjam -, talán körülússzák? A mi nyelvünkön nincsen rá szó, hogy hogyan bolyonganak ezek a törpék a Föld testében. Annyi csak, hogy a Föld különböző összetevőiről benső élményük, benső érzésük van; másként érzik magukat, ha egy fémér mentén vándorolnak, mint mikor mészkő rétegek között vezet útjuk. Mindezt bensőséges módon érzik; mindenen át tudnak hatolni. A Földről magáról nem is alkotnak képzetet, az ő képzetük szerint létezik egy olyan tér, ahol különböző érzéseket lehet megélni, arany-érzést, higany-érzést, ón-érzést, kvarcérzést. Ezt ember nyelven mondtuk, nem a törpék nyelvén. Az ő nyelvük sokkal szemléletesebb, s éppen abból nyerik kifejezett intellektualitásukat, amiről Önöknek beszéltem, hogy egész életükben folytonosan, újra és újra lefutják az összes erek, az összes földrétegek útjait. Eközben átfogó tudáshoz jutnak, mert a fémek és földek mindent felfednek számukra, ami a világmindenségben van; mintegy tükörben látják mindazt, ami a világmindenségben van. De magáról a Földről a törpéknek nincsen szemléletük, csak különböző összetevőiről, a benső átélés különböző módozatairól.

Ezzel szemben a törpék rendkívül tehetségesek, ha a Holdról érkező benyomásokról van szó. Állandó figyelemmel lesik a Holdat. Ilyen értelemben ők a született - nem, így nem mondhatom, igen nehéz rá szavakat találni -, ők a létrejött valódi neuraszténiások. Ugye, ami nekünk betegség, az a törpenép életeleme. Náluk az nem betegség, mert magától értetődő dolog, éppen ebből adódik benső érzékenységük minden iránt, amiről beszéltem. Ezen belül a Hold jelenségei iránt bensőleg fogékonyak, oly figyelemmel követik azokat, hogy ez a benső figyelem még alakjukat is megváltoztatja. Hiszen beszéltem Önöknek a törpe-figyelem erejéről. Valóban, ha a törpék életét követi az ember, egészen más benyomások érik teleholdkor, és megint egészen mások új hold idején, vagy a közbeeső időszakokban.

Teleholdkor kényelmetlenül érzik magukat a törpék. A fizikai holdfény nem illik hozzájuk, ilyenkor egész létérzésükkel kifelé törekednek. Teleholdkor mintegy szellemi bőrt vonnak maguk köré, kiszorítják létérzésüket testük határaira. Ha valakinek az ilyesmivel kapcsolatos imaginatív látása van, azt mondhatná, hogy sugárzó, pici páncélos lovagoknak tűnnek a holdfényben. Valami szellemi páncélt hordanak magukon, s ez az, ami bőrükből kifelé törekszik, hogy védekezzen a számukra kellemetlen holdfény ellen. Ha azonban az újhold közeledik, a törpe éppenséggel átlátszó lesz, csodálatos; látható benne a színek sugárzó, csillámló játéka. Látszik, hogy egy egész világ zajlik benne. Olyan ez, mondhatnám, mintha az emberi agyba néznénk bele, de nem csak az anatómusok módján a sejtszövevényt kereső, de a gondolatok csillogását és villódzását látó szemmel. Ezek a törpeemberkék ilyenkor átlátszónak tűnnek, s látszik bennük a gondolatok játéka. Éppen újholdkor nagyon is érdekesek, mert mindegyikük egy egész világot hordoz, s azt lehet mondani, hogy ebben a világban nyugszik a Hold titka.

Kibogozva ezt a Hold-titkot figyelemreméltó eredményre jutunk: azt kell mondanunk, hogy a Hold állandó közeledésben van - természetesen ezt nem kell durván képzelnünk, mintha neki akarna futni a Földnek, de tulajdonképpen minden évben valamivel közelebb jön a Földhöz. Felismerhető ez azon, ahogyan a törpék világában újholdkor a Hold ereje egyre élőbbé válik. Ezek a manók a közeledést figyelik, mert éppen azt tekintik fő feladatuknak a mindenségben, hogy abból, amit a Hold velük tesz, következtetéseket vonjanak le. Igen feszülten várják az időpontot, mikor a Hold egyesül majd a Földdel, s összeszedik minden erejüket, hogy fel legyenek vértezve arra az esetre, mikor a Hold egyesül a Földdel. Akkor ugyanis arra fogják használni a Hold szubsztanciáját, hogy a Föld egész anyagát lassanként szétszórják a világmindenségbe. A szubsztanciának el kell tűnnie.

Azonban, míg e feladatot állítják maguk elé ezek a gnómok és manók, nagyon fontosnak is érzik magukat; hiszen tapasztalataikat az egész földi létből gyűjtik, s arra készülnek, hogy miután az egész szubsztancia szét lesz szórva a mindenségbe, be kell építsék a Jupiterré alakult Földbe csontvázként azt, ami jó volt a régi földszerkezetben.

Látják, kérem, csak ha erre a törpe-folyamatra tekint az ember, akkor érez indíttatást, hogy elképzelje - mert ezt meg lehet tenni - milyen lenne Földünk, ha minden vizet elvennénk tőle. Gondolják csak el, hogy a nyugati félgömbön minden forma észak-déli irányban, a keleti félgömbön kelet-nyugat irányban tájolt. Ha tehát elvennénk a vizet, akkor Amerikát hegyeivel és mindazzal, ami a tenger alatt van, észak-dél irányú képződménynek látnánk; és ha Európát nézzük, az Alpok, a Kárpátok vonulatának megfelelően a keleti félgömb irányultságát kapnánk meg. Valami olyat kapnánk a Földben, mint egy kereszt-struktúra. Keresztüldolgozva magunkat mindezen, az lesz a benyomásunk, hogy itt a régi Hold egyesült törpevilágával van dolgunk. A mi földi törpéink elődei, a Hold törpéi gyűjtötték össze a régi Hold tapasztalatait, s a szilárd Földnek ezt a struktúráját, a szilárd földképződményt tapasztalataik alapján alakították ki. Így hát a Föld szilárd alakját a régi Hold törpéinek, gnómjainak köszönhetjük.

Ilyen dolgokra juthatunk a törpéket illetően, s így érdekes, igen érdekes összefüggést láthatunk a törpék és az egész kozmikus fejlődés között. Bizonyos módon ők viszik át mindig az előzők szilárdságát a későbbibe. Ok a szilárd struktúra folytonosságának őrzői a fejlődés során. Egyik égitesttől a másikig őrzik meg a szilárd szerkezetet. A legérdekesebb dolog az, amikor közelébe jutva az érzékfeletti világ e szellemi lényeinek, tanulmányozni tudjuk különböző feladataikat. Mert a világ formálásán minden lény együttműködik.

Most hát lépjünk tovább a törpéktől a sellőkhöz, a vízi lényekhez. Itt egy igen figyelemre méltó képzetet lehet kialakítanunk: ezeknek a lényeknek nincsen az emberéhez hasonló életigényük, az állatokhoz hasonló ösztönös életigény sem él bennük, hanem szinte úgy lehetne ezt mondani, hogy a sellőknek, de a tündéreknek is - haláligényük van. Kozmikus módon, de valóban úgy vannak ők, mint a pille, mikor a lángba veti magát. Az az érzésük, hogy mikor meghalnak, akkor támadnak igazán életre. Rendkívül érdekes ez, mert itt a Földön minden élni akar, s azt becsüljük, amiben életerő van, az eleven növekedést, sarjadzást. Ha átjutunk oda hozzájuk, mindezek a lények így szólnak: halál? ez az igazi élet kezdete! S ők ezt érezni is tudják. Mert vegyük csak a sellőket. Hallották talán, hogy a tengert sokat járó hajósok érzékelnek egy oly különös hatást, a Keleti-tengeren júliusban, augusztus-szeptemberben, távolabb nyugatra már júniusban is, amit ők úgy mondanak, hogy virágozni kezd a tenger. Bizonyos értelemben kiütéses lesz a víz, attól válik ilyenné, ami benne bomlásnak indult; ilyenkor a tenger bomlása, pusztulása jelentkezik. Ez jellegzetes rothadó szagot ad a tengervíznek.

De mennyire másként élik meg ezt a sellők! Nem éreznek semmi kellemetlent, sőt, mikor a milliónyi vízi állat bomlásnak indul, pusztulni kezd, a sellők számára a tenger csodás, foszforeszkálón színes játékot mutat. Csillog és ragyog minden lehető színben, nekik főképpen kékes-lilás-zöldes színeket mutat, belsőleg és külsőleg is. A tengerben zajló bomlás egészen a zöldig futó, sötét árnyalatú színekké válik, szellemi szín-szubsztanciává. A sellőknek ezek a színek realitást jelentenek, fel is veszik magukba a színek játékát, azokat saját testükbe vonják, maguk is olyanná válnak, foszforeszkálni kezdenek. Mikor felveszik a színek játékát és foszforeszkálnak, valami vágy ébred bennük, hatalmas vágy, hogy felfelé szálljanak, lebegjenek. Ez a vágy lebegésbe vonja őket. Vágyakozásukkal egyben fel is ajánlják magukat a magasabb hierarchiák, angyalok, arkangyalok és így tovább, táplálékául. Ebben találják meg üdvüket, s tovább élnek a magasabb hierarchiákban.

Olyan érdekes ez, amint e lények minden tavasszal kibontakoznak a mérhetetlen mélységekből, együtt a Föld életével, s ahogy elmondtuk, a növényzeten dolgoznak. De aztán a vizekbe áradnak bizonyos értelemben, felveszik saját testükbe a vizek foszforeszkálását, és óriási vággyal viszik felfelé, ami a vizekben pusztul. Grandiózus, kolosszális kozmikus képben látható ez, ahogyan a szellemi szubsztancialitású, földi vizekből származó, sellők- hordozta színek táplálékul kínáltatnak a magasabb hierarchiáknak; ahogy a Föld táplálékforrás lesz e magasabb hierarchiáknak, mert a sellők éppen arra vágynak, hogy el legyenek fogyasztva. Ott élnek tovább, mintegy belépnek a maguk örökkévalóságába. Így hát minden évben folyamatosan zajlik ezeknek a lényeknek az áramlása fölfelé; bensőjük a föld mélyéből van alkotva, s ők felfelé szállnak nagy vágyakozással, hogy a magasabb hierarchiáknak kínálhassák magukat táplálékul.

Menjünk most tovább a tündérekhez. Látjuk az év folyamán a madarak elhalását. Elmondtam Önöknek, hogy az elhaló madár át akarja adni szellemivé vált szubsztanciáját a magasabb világoknak. Hogy az a Földről oda juthasson, ahhoz a madárnak közvetítőre van szüksége, s éppen a tündérek ezek. Úgy van, hogy az elhaló madarak által a levegő mindig telítődik asztralitással, egyfajta alacsony asztralitással ugyan, de mégis csak asztrális szubsztanciával. Ebben az asztrális szubsztanciában, nem mondhatom, hogy szárnyalnak, de ha a szó nem hangzana csúful, azt mondhatnám, hogy szétlebegnek a tündérek, a sziliek. Felveszik az elhaló madárvilágból eredőt, s ők is ugyanúgy vágytelten viszik azt a magasba. Azt akarják, hogy mivoltukat a magasabb hierarchiák belélegezzék. A magasabb hierarchiák lélegző lényéül ajánlják fel magukat. S ez megint csak grandiózus színjáték. Miközben az ember látja a madarak pusztulását, a felragyogó asztrális madár-szubsztancia átmegy a levegőbe. Ott mint kék villámok cikáznak a sziliek, zöldbe, majd vörösbe váltva veszik fel ezt az asztralitást, mintegy fölfelé cikáznak vele felvillanó villámként. Ha a téren túlra követjük útjukat, látjuk, amint a magasabb hierarchiák belélegzik őket.

Így hát azt mondhatjuk: a törpék átviszik az egyik világ szerkezetét a következőbe; hasonlattal élve: horizontálisan haladnak a fejlődés nyomában. Aztán más lények jönnek, akik abban lelik üdvösségüket, mikor élvezetet okoznak, belélegeztetnek, s így megtalálják örökkévalóságukat a magasabb hierarchiákban.

Ha tovább megyünk a tűzszellemekhez, kedves barátaim, gondoljanak csak arra, hogyan is tűnik a pillangók hímpora látszólag a semmibe az elhaló pillangók szárnyáról. Nem is helyes, hogy a semmibe tűnik, mert ami leporlik a szárnyukról, az a legszellemibbé vált matéria, és aprócska üstökösökként mind belefolyik a Földet körülvevő hőéterbe. Minden egyes porszemecske olyan, mint egy csöppnyi üstökös a földi hőéterben. De nem csak átszüremlik azon, ki is árad. Mikor az év járása során végét járja a lepkeélet is, ez a fény sziporkázó és felizzó, bensőleg csillogó és izzó lesz. Ebbe a sziporkázásba és csillogásba öntik mivoltukat a tűzszellemek, s azt felveszik magukba; bennük izzik és ragyog tovább, s felébred itt is a vágy. Amit felvettek, a magasba viszik, s látni, amint a világtérben áttetszőén fénylik, amit a tűzszellemek a pillangó- szárnyakról kifelé hordanak - más oldalról már ábrázoltam ezt. De itt nem csak kifelé áramlás folyik; tulajdonképpen a Föld látványát adja meg a magasabb hierarchiáknak ez a fény. Mikor ezek a szellemek a Földre néznek, először abból éppen a tűzszellemek által magasba hordott lepke- és rovarlétet látják. A tűzszellemek legnagyobb gyönyörűségüket abban lelik, ha érzik: ők azok, akik a magasabb hierarchiák szellemi szeme előtt állhatnak. A legnagyobb gyönyör számukra, mikor a magasabb hierarchiák látással, tekintettel felveszik őket. A magasabb hierarchiák felé törekszenek, s azoknak tudomására hozzák a Földet.

Látják tehát, hogyan közvetítenek az elemi lények a Föld és a kozmosz között: a felvilágló, foszforeszkáló sellők színes játéka táplálékként tűnik el a magasabb hierarchiák fény- és lángtengerében, a szilfek felcsapó, cikázó zöld-vörös villanásait belélegzik ott, ahol a földiség folytonosan átmegy az örökkévalóba; s itt a tűzszellemek örök fennmaradása, mert az ő cselekedetük maradandó. Mert bár a Földön a madarak pusztulása bizonyos évszakokban játszódik, a tűzszellemek gondoskodása következtében az egész év folyamán árad a világmindenségbe, ami belőlük látható, néznivaló. Ezáltal hord a Föld egyfajta tűzköpenyt, kívülről tüzesnek látszik. Mindezt olyan lények művelik, akik egészen másnak látják a földi dolgokat, mint az emberek. Az ember, mint mondtuk, a Földnek kemény szubsztanciáját tapintja, amin járni, állni tud. A törpéknek áthatolható gömböt jelent, üres gömböt. A sellőknek a víz tűnik olyasminek, ahol foszforeszkálás észlelhető, amit felvehetnek, átélhetnek. A tündérekre a levegő elhaló madarakból érkező asztralitása hat úgy, 'rogy cikázóbb villámokká válnak, mint amilyenek eddig voltak; egyébként csak fénytelen kék villanások ők, a tündérek. A lepkelét pusztulása pedig egy tartós, tűzből való héjjal veszi körül a Földet. A szemlélőnek olyan ez, mintha a Föld csodálatos, tűzből való festménnyel volna körülvéve. A Földről nézve, annak egyik oldalán ott vannak a cikázó villámok, a foszforeszkáló és eltűnő sellők. Együttesükre azt mondanám: itt a Földön szövik életüket, itt működnek az elementáris szellemek; felfelé törekszenek, s eltűnnek a Föld tűz- köpenyében. A valóságban azonban nem tűnnek el, mert megtalálják örökké való létüket, mikor átmennek a magasabb hierarchiákba.

A csodálatos kozmikus festmény, mely végül is kifejezi a földi történéseket, még a maga kezdeteinek játékát éli itt a Földön. Mi, emberek is benne vagyunk ebben a játékban. Bár szokásos tudatával az ember még nem fogja ezt a környezetet, de mint én és mint asztráltest minden éjjel benne él, s részt vesz tevékenységében.

Az alvó emberek figyelése nagy mulatságára van a törpéknek, manóknak. Nem a fizikai testet nézik az ágyban, hanem énjét és asztráltestét látják: itt ez az ember, szellemi gondolatokat sző, és nem tud róla. Nem tudja, hogy gondolatai a szellemben élnek. Ugyanígy megmagyarázhatatlan a sellők számára, hogyan is ismeri az ember oly kevéssé önmagát. S a tündérek is így vannak vele, és a tűzlények is ugyanígy.

Ugye, a fizikai világban sokszor kellemetlen, ha az embert pillék vagy hasonlók röpdösik körül az éjszakában; a szellemi embert, az ént és az asztráltestet beborítják az elemi lények, beleszövik a maguk életébe. És ez a beborítottság és beleszövődés állandó figyelmeztetés: az embernek tovább kell haladnia tudatával, többet kell tudnia a világról.

Így most már meg tudom próbálni, hogy fogalmat adjak róla, hogy ezek a törpe, sellő, tündér és tűzlény népek hogyan is surrognak, és mi is történik, mikor az ember hallani kezdi, mint mulatnak rajtunk, mit is akarnak tőlünk, mikor tudatunkat továbbhatolásra intik. Igen, látják kérem, itt jönnek a törpék, s valahogyan így szólnak:

Te álmodod magad, s kerülöd az ébredést!

Tudják a törpék, hogy az ember csak mintegy álomban birtokolja énjét, és először is igazán fel kell ébrednie, hogy! valódi énjéhez juthasson. Így kiáltanak az alvó embernek:

Te álmodod magad - úgy értik, hogy nappal - és kerülöd az ébredést!

Átzendül azután a sellők hangja:

Angyali művet gondolsz, de nem tudod!

Az ember nem tudja, hogy gondolatai valójában az angyaloknál vannak. A sziliektől ez zeng az alvó ember felé:

Teremtő hatalom világít neked
S nem is sejted;
Érzed erejét - hatalom, erő! -
S nem élsz vele!

A tűzlények szavai:

Erődet isteni akarat adja
S nem fogadod;
Az ő erejével akarsz,
S magadtól eltaszítod azt!

Mindez arra figyelmezteti az embert, hogy tudatával tovább kell haladjon. Ezek a fizikaiságig nem jutó lények azt akarják, hogy az ember tudatával előretörjön, s így részese lehessen az ő világuknak.

Ha beleéltük magunkat abba, amit ők az embernek akarnak mondani, azután lassan azt is megértjük, ahogy saját lényüket juttatják kifejezésre. A törpék valahogy így:

Tartom a gyökérlét erejét
Ez teremti meg forma-testemet.

A sellők:

Mozgatom a víz nevelő erejét,
Ebből kapom életanyagomat.

A tündérek:

Hörpintek légies élj! erőt,
Ez tölt el hatalommal engem.

És a tűzlények? Nagyon nehéz valamiféle földi szót találni arra, amit tesznek, mert ők messze vannak a földi élettől, tevékenykedéstől. Ezért az emésztés szóból képezek valamit, úgy, hogy abban ne csendüljön meg az emésztés maga, mert itt a tűzben való „elemésztésről” van szó (németül: dauen); újat kell adni ahhoz, ami itt kifejezésre vár:

Égetve emésztek a tűz
Törekvő erejével,
O vált át engem lélekszellemmé.

Amilyen jól ez mehet, úgy igyekeztem Önöknek fogalmat adni arról, hogyan jellemzik magukat az elemi világoknak ezek a lényei, s hogyan küldik az ember felé figyelmeztető szavukat. De nem oly barátságtalanok ők, hogy csak negatív dolgokat sugallnának. Hallani tőlük bizonyos egyszerűen kifejező, lapidáris mondatokat is, s ezeket rettentően nagynak, gigantikusnak érezzük. Efféle dolgoknál ki kell fejlesszenek Önök egyfajta érzületet; mert nagyon más az, mikor emberi szóval ejtenek ki egy mondatot, még ha az a szó igen szép is, vagy ha a törpék egész kórusa zeng kozmikus hatalommal. A keletkezés útja-módja adja a különbséget. Ha az ember a törpékre fülel, meghallja a törpék felzendülő kórusát, az intést, amit itt felírtam. így zeng felénk a törpék kara:

Éberségre törekedj!

Hatalmas a morális hatása az ilyen, világmindenségből áradó, mérhetetlenül sok hangból álló szónak!

A sellők így dalolnak:

Szellemben gondolkozz!

A tündérek kórusa - nos, ez már nem olyan egyszerű. Mert éppen tele- holdkor, amikor a törpék kis páncélos lovagoknak tűnnek, éppen akkor hangzik fel, mintegy a föld mélyéből az „Éberségre törekedj!” És amikor a sellők szétlebegnek, elúsznak a magasba, arra vágyva, hogy elfogyasszák őket, akkor vissza a föld felé zeng énekük, a „Szellemben gondolkozz!". Amikor a tündérek engedik magukat belélegezni, és a kozmikus térben kékes-vöröses villámokként tűnnek el, mert belecikkanva a fénybe ott el is tűnnek, akkor a magasból lefelé megzendül:

Élj teremtőm lélegző létet!

Amikor a tűzszellemek árasztják bele a Föld tűzköpenyébe a magukét, akkor, hogy úgy mondjam, tüzes- haraggal szólnak, de nem megsemmisítő, hanem tüzes, de egyben lelkesült haraggal. Itt azonban már nem az egyes hangok összecsendülése szól, hanem hatalmasan mennydörög az egész környezet:

Fogadd az istenek akarat-erejét szeretettel!

Világos, hogy figyelmünket elfordíthatjuk, s akkor mindezt észre sem vesszük. Az embertől, az emberi önkénytől függ, hogy észreveszi-e az ilyen dolgokat, vagy sem. Ha fogadja őket, azt is tudja, hogy amit átél, a kozmikus lét alkotórésze, és hogy amíg a törpék, sellők, tündérek és tűzszellemek kibontakoznak, ténylegesen történik valami. Hiszen a törpék nem csak azt teszik az emberekért, amit már leírtam; itt vannak még azért is, hogy hallassák kozmikus igéjüket innen a földről; a sellők is a maguk igéjét felszáll lóban, a tündérek felülről, a tűzszellemek pedig, mint egy egész kórus, mint hatalmasan kibontakozó hangzatok egybeáradása.

Igen, ilyen ez, szavakba fordítva a megjelenőt. Mindez a kozmikus Ige része, s ha közönséges tudatunkkal nem is halljuk, még sincsen jelentőség nélkül az ember számára sem. Mert az ősrégi szemlélet szerint, s ez a szemlélet az ösztönös szellemi látásból fakadt, a világ az Igéből született, s ez bizony mély igazság. De a Világ-Ige nem valami néhány szótagból összeállított hang, hanem olyasmi, ami számtalan és számtalan lényből cseng egybe. Mérhetetlenül sok lénynek van mondanivalója a világ teljességében, és sokaságuk hangjából csendül egybe a kozmikus Ige. Nem az általános, az absztrakt igazság ad tökéletes tudást arról, hogy a világ az Igéből született; egyedül az adhat teljes tudást, ha lassan rájövünk, hogyan áll össze a világ az egyes lények hangjából, körülhatárolható, konkrét módon a maga árnyaltságában, mégpedig úgy, hogy a különböző árnyalatok nagy kozmikus harmóniában, hatalmas kozmikus melódiában szólnak és beszélnek, miközben teremtenek.

Ha a törpék kórusa így szól: „Éberségre törekedj!’’, akkor csak törpe-nyelvre van áttéve az az erő, mely az emberi csontrendszerben, általában a mozgásszervekben hat és azt létrehozza. És ha a sellők így kiáltanak: „Szellemben gondolkozz!’’, az szól, sellő-szerűre lefordítva, ami Igeként ömlik az emberbe, hogy kialakítsa az egész emésztőrendszert. Amikor a tündérek, míg belélegeztetnek, a maguk „Élj teremtőn lélegző létet" kiáltását árasztják lefelé, az embert élettel tölti, áthatja és átszövi az az erő, mellyel a ritmikus szervek vannak megajándékozva.

Végül tűzszellemek módján zendül ide a kozmikus tűzköpenyből mennydörgő hangon az, ami - ha az ember figyelni tud rá - képmásként, mintegy visszfényként jelenik meg - no de gondolják meg, ez a kozmikus tűzköpenyből sugárzik alá -, az Igének az ereje. Ez az, ami alásugárzik.

Minden emberi idegrendszerben, minden fejben ott van a kicsi, mondhatni miniatűr képe annak, ami a tűzlények nyelvére lefordítva így szól: „Fogadd az istenek akaraterejét szeretettel!" Ez a szó, hogy istenakarat-erő, és hogy szeretve, ez jelzi a legmagasabb kozmikus szubsztanciát, melynek hatására a halál és az újabb születés közt átformálódik, és a későbbi ember érzékszerveivé, idegeivé válik az, amit az ember átvisz a halál kapuján.

Mozgási rendszer

Törpekórus: Éberségre igyekezz!

Anyagcsere rendszer

Sellők: Szellemben gondolkozz!

Ritmikus rendszer

Élj teremtőn lélegző létet!

Ideg-érzékszervi rendszer:

Fogadd az istenek akarat-erejét szeretettel!

Így hát látják már: ami a küszöbön túl fekszik, hozzátartozik természetünkhöz. Elvezet minket a teremtő isteni erők világába, abba a világba, mely minden másban is él és hat. Szinte azt lehetne mondani, emlékezve, hogy amire egy másik kor vágyott, amire a már idézett szavak vonatkoznak: „Nézz minden magot és hajtóerőt, ne csak a szavakkal bűvészkedj!" - annak meg kell valósulnia az emberiség fejlődésében, az ember kibontakozása folyamán. Ha nem tekintünk az embert különösképpen felépítő magerőkre, minden tudásunk csak szavakkal való bűvészkedés.

Azt lehetne mondani, hogy a mozgásrendszer, anyagcsere rendszer, ritmikus rendszer és ideg-érzékszervi rendszer együtt zeng, egybehangzik, s az „Éberségre igyekezz" alulról felfelé, a „Szellemben gondolkozz" lefelé zengve keveredik egymással. A másik egység az „Élj teremtőn lélegző létet" és a „Fogadd az istenek akarat-erejét szeretettel". Ez az „istenakaratot, szeretettel", ez a nyugodt teremtőerő a fejben. Ugyanis az alulról felfelé törekvő „Szellemben gondolkozz" és a felülről lefelé áradó „Élj teremtőn lélegző létet" úgy él és szövődik odalenn, hogy belőlük képmás születik, olyan módon, ahogyan az emberi légzés hatása is ritmikusan átmegy a vérbe. Amit pedig az érzékszervek, mint eszközök ültetnek belénk, abban felülről szól a „Fogadd az istenek akarat-erejét szeretettel", ezzel szemben minden mozgásunkban, ha járunk, ha megállunk, ha csak a karunkat, a kezünket mozdítjuk is, minden tehát, amivel az ember akaratszerűséget élhet ki, az alulról hat az „Éberségre igyekezz"-ben.

Így hát látható: az ember a kozmikus Ige összecsendülése, harmóniája. Ügy, ahogyan azt a legalacsonyabb módon interpretálni lehetett. Ez a Világ-Ige felhat a magasabb hierarchiákhoz, akiknek ezenkívül még mást is ki kell bontakoztatniuk a kozmosz létrehívásához és elmúlásához. Mégis, amit az elementáris lények a világba mintegy belekiáltanak, az utolsó visszhangja a teremtő, alkotó, alakító kozmikus Igének, mely minden hatás és létezés alapját adja.