Első előadásomban igyekeztem kifejteni, hogy Michael sárkánnyal vívott küzdelme még egészen a XVIII. században is az embert meghatározó eszme volt, voltaképpen az embert meghatározó impulzus. A második előadásomban azt igyekeztem kimutatni, hogy lehetséges ennek az impulzusnak a termékeny újjáélesztése, és valójában lehetségessé is kell válnia. Mielőtt azonban, mondjuk, kifejezetten Mihály őszi ünnepének létrehozásáról szólnék (ezt majd holnap szeretném megtenni), ma még e szándék egyes előfeltételeiről fogok beszélni.

Arról van szó, hogy a Michael impulzusához hasonló impulzusok mindig azzal függenek össze, hogy az ember érzékfeletti módon tekint bele a földi viszonyaival való kapcsolatán kívüli kozmikus kapcsolataiba is, tehát nemcsak a Föld polgárának érzi már magát, hanem a számára észlelhető világmindenségnek is - ez az észlelhetőség lehet szellemi, de lehet annak fizikai képmása is. Általános képzettségünkben ma igen csekélyek annak feltételei, hogy az ember átérezze a kozmosszal való kapcsolatát. Azt kell mondanunk, hogy az ember materialista színezetű tudománya révén is bizonyára megismeri a földi viszonyokat olyan mértékben, hogy e földi viszonyokhoz kötődést érezzen, legalábbis a szó tágabb értelmében vett materiális életét illetően. Az ilyen kötődés ismerete persze semmiféle lelkesedést sem vált ki. Ezért váltak valójában olyan árnyszerűekké e kötődés külső jelei. A hagyományosan ránk maradt ünnepek iránti emberi érzések árnyszerűek. Míg az emberiség fejlődésének régi korszakaiban ezek az ünnepek - karácsony, húsvét - az egész szociális életre, szociális berendezkedésre mélyreható befolyást gyakoroltak, addig ma alig többek, mint egykori mivoltuk árnyszerű vetületei; mindenféle szokásban nyilvánulnak meg, de már nincs mélyreható szociális jelentőségük.

Ha arra kell gondolnunk, hogy Mihály ünnepét éppen szociális kihatásában realizáljuk valamiképpen - erről beszélek majd holnap -, akkor természetesen előbb meg kell teremteni az ilyen Mihály-ünnep jelentésének érzését. Mert az ilyen Mihály-ünnep nem lehetne olyan jellegű, mint a mai ünnepek, hanem - mint már tegnapelőtt utaltam rá - az ember lényének mélyéből kellene itt meríteni. Ez azonban csak úgy közelíthető meg, ha ismét behatolunk és belépünk az embernek a Földön túli kozmosszal és mindazzal való összefüggésébe, ami a Földön túli kozmoszból adódik az év lefolyása számára. Rámutattam arra, hogy ezt valójában hogyan is értem, lelkük elé vetítettem, hogy mennyire elvontak, az embert milyen iszonyúan kevéssé érintik azok az érzések, érzelmek, amelyek ma tudatára jutnak a Földön túli világmindenségről. Gondolják csak el ilyen vonatkozásban mindazt, amit ma az asztronómia, asztrofizika, és a többi hasonló tudomány művel. Kiszámítják a bolygók pályáját, vagy akár az állócsillagok helyét; eljutnak oda, hogy a színképelemzés vizsgálatai révén következtessenek az égitestek anyagi összetételére. De milyen vonatkozásuk van mindezeknek az eredményeknek az ember belső, intim lelki életéhez? Az ember éppen az égi bölcsesség révén érzi magát remetének az általa Földnek tekintett bolygón. Az ilyesmivel összefüggő mai gondolkodásmód alapjában véve csak ilyen szűkre szabott fogalmak rendszere.

Tekintsünk egyszer arra a tudatállapotra, amikor alvás közben álmodunk, hogy megszokott életünk egy viszonylag csekélyebb értékű tudatállapotát állítsunk lelkünk elé. Csak néhány szóval vázolom fel az erre vonatkozókat, hogy tájékozódási pontokat kapjunk mai fejtegetésünkhöz.

Az álomteli alvás - mint már tegnapi nyilvános előadásomban említettem - az emberi organizmus belső állapotaihoz kapcsolódhat, és ezeket szimbólumszerűen képekké alakítja, így például a szív mozgásait lángok, és hasonlók szimbolizálhatják. Így igen könnyen rájöhetünk konkrét részleteiben, hogy az álom jelképei hogyan függenek össze a belső szervi állapotokkal és folyamatokkal. Vagy pedig az élet külső emlékként bennünk élő eseményei szimbolizálódnak, és egyéb hasonlók. Mindenképpen tévútra vezet, ha az álom képzettartalmát nagyon is komolyan vesszük. Jóllehet érdekes, és van bizonyos szenzáció jellege, ez sok embert rendkívül izgat; aki azonban mélyebben tekint az emberi természetbe, annak számára az álom képzettartalma roppant csekély jelentőségű. Ezzel szemben az álom drámai lefolyása rendkívül jelentős. Ezt egy példával szeretném szemléltetni.

Valaki azt álmodja, hogy hegyek közt túrázik. A túra rendkívül nehéz, mennél feljebb kapaszkodik, annál nehezebb lesz. Olyan régióba kerül, ahol ereje elhagyja, nem bírja tovább, a körülmények olyan kedvezőtlenekké válnak, hogy nem kapaszkodhat feljebb, meg kell állnia, aztán valami ijedség, csalódás éri, esetleg felébred. - Az álom alapját valójában nem az álomképek képzettartalmában kell látnunk, hanem a szándék érzelmi átélésében, a szándékot akadályozó tényezők fokozódásában és az egyre leküzdhetetlenebb akadályok megközelítésében. Ha mindezt érzelmi-drámai lefolyásában képzeljük el, úgy ez bizonyos mértékben kiragadja belőle az eseményeket, és más összefüggésbe hozza őket. Tiltakozik a természeti törvényszerűségek ellen. Az embernek általában meg kellene tanulnia, hogy a szellemiségbe való belemerülés azon nyomban a természeti törvényszerűség elleni tiltakozás. Ilyen vonatkozásban még valamelyest, mondhatnám, furcsák is azok az emberek, akik a szellemi világba a szokásos természettudományos módszerrel akarnak behatolni. Ilyen tekintetben roppant jellemző Dr. Ludwig Standenmaier könyve: „Mágia, mint kísérleti természettudomány.” Az ilyen ember abból a nézőpontból indul ki, hogy amit csak fel kell fogni, azt természettudományos gondolkodással kell felfogni. Standenmaier nem kimondottan az álmot veszi célba, hanem az úgynevezett mediális jelenségeket, de ez alapjában véve az álomvilág továbbfejlesztése. Egészséges embernél az álom olyan élmény marad, amely nem megy át a külső organizációba. A medialitásnál az a helyzet, hogy amit egyébként az én és az asztráltest él át, és a fizikai és étertest képeiben jelenik meg, az át is megy a fizikai- és étertest élményeibe, ezáltal jönnek létre a mediális jelenségek. Standenmaier nem akart más médiumok közlésére hagyatkozni - ebben teljesen igaza volt -, ezért önmagát alakította bizonyos módon médiummá. Mintegy írva álmodott; a tollat és ceruzát úgy kezdte használni, ahogy a médiumoknál szokta látni, és valóban ment is a dolog! Csak rendkívül csodálkozott azon, ami megjelent, azon az összefüggésen, amelyre régebben valahogy sohasem gondolt volna. Mindenfélét felírt, ami tudatos életének területén teljesen kívül esett. Olykor annyira kívül esett tudatos életén, hogy megkérdezte: „Kik vagytok ti, akik írtok?” - ők azt felelték, hogy „szellemek”. Fel kellett írnia: „szellemek”! Képzeljék csak el a materialistát, aki nem ismeri el a szellemeket, amint fel kell írnia: „szellemek”. Meggyőződése volt, hogy amit itt ír, az hazugság. Ezért megkérdezte még, hogy a szellemek miért hazudnak neki. Azt felelték: „Hazudnunk kell, mi már csak így szoktuk”. Azután önmagával kapcsolatban kérdezett mindenfélét. Egyszer még az is megtörtént, hogy „káposztafejet” mondtak. Nem tételezhető fel, hogy saját lelki alkatából következően nevezze magát „káposztafejnek”. Tehát mindenféle dolog előjött, úgy jellemezve önmagát, hogy „hazudnunk kell neked”, azután úgy vélekedett mégis, hogy szellemek természetesen nem léteznek, itt az én tudatalattim beszél. Így a dolog ugyan még nyugtalanítóbb, ha a tudatalatti a tudatfelettit „káposztafejnek” nevezi, és hazudik is. Az ilyen folyamat oda vezet, hogy az illetőnek azt kell gondolnia: tudatom alatt teljességgel hazug vagyok.

Végül mindez csak arra utal, hogy az álom világához hasonlóan az a világ is, ahová itt bemerülünk, nem hozható összefüggésbe a természettudománnyal. Amit a fizikai-érzéki világban tudunk gondolni, akarni és érezni, az elváltozik, amint ebbe a többé vagy kevésbé tudatalatti világba hatolunk. Miért? Mert az álom híd a szellemi világba, és a szellemi világot teljességgel nem a természeti törvényszerűség szövi át, hanem olyasmi, ami merőben más, belső jellegű. Az álom átmenetet képez hozzá. Aki úgy hiszi, hogy a szellemi világ felfogható a természet törvényeivel, az igencsak téved. Így az álom mintegy előhírnöke annak a szükségszerűségnek, hogy ha a szellemi világba hatolunk, nem folytathatjuk egyszerűen a természeti törvényeket. A „módszereket” folytathatjuk, amennyiben előkészülünk rá; de egészen más törvényszerűséghez jutunk el, ha a szellemi világba hatolunk.

Ezt sokszor igen kevéssé gondolják meg. Ma valóban az az alapszabály érvényes, hogy a világot csakis a legutóbbi 3-4 évszázad során kialakult értelmi képesség alapján lehet és szabad megragadni. Ez lassanként alakult így. Ma már nem is léteznek olyan emberek, amilyenek még a XIX. század első felében is éltek, mint például Haeckel mestere, Johannes Müller, aki beismerte, hogy némely, tisztán fiziológusként megközelített problémája nem oldódott meg, ha a szokásos, teljesen éber állapotban gondolkodott felőle. Miután azonban álom szállt reá, ismét előhozva az éber állapotában preparált szövetet, az összes művelettel együtt, ekkor álmában felötlött egy és más e rejtélyek megoldásából. Johannes Müllert még áthatotta az a tudat, hogy az ember álmában a szellemiség különös szövevényében él, itt nem érinti meg a fizikai természeti törvények kemény szükségszerűsége, sőt be is hatolhat e fizikai természeti törvényekbe. Mégpedig azért, mivel a fizikai természeti törvények alapja is szellemi, a szellemiség viszont alapjaiban nem fizikai természeti törvényszerűség, ez csak a felszínén nyilvánul meg.

Csakugyan paradoxonhoz vezet, ha ilyen gondolatokat úgy követünk végig, ahogyan a szellemi kutatásból egészen magától értetődően adódnak. Egyetlen, a mai természettudomány értelmében gondolkodó ember sem hiszi, hogy az a fény, amely egy bizonyos helyen világít, környezetének távolabbi pontján még éppolyan intenzitással fénylik. A fizikus a fényintenzitás csökkenését a távolság négyzetével számítja, a nehézkedési erő csökkenését úgyszintén. E fizikai egységekkel kapcsolatban úgy gondolja, hogy ami a Föld felületén érvényes, az a kozmikus környezetben veszít az érvényességéből. Ezt csak gondolkodásának tartalmára nem tartja érvényesnek! Pedig ezzel a gondolkodással sem áll a dolog másként, mint a földi laboratóriumokban, klinikákon általában a Földön tapasztalt földi dolgokkal, egészen a 2 x 2 = 4-ig.

Ha a nehézkedési erő a távolság négyzetével csökken, miért ne csökkenhetne a természeti törvényszerűség érvényessége is a távolság négyzetével, és bizonyos távolságtól kezdve már érvénytelenné is válik? -- Ide hatol be azután a szellemtudomány. Azt kell mondania: ha az Orion-ködöt vagy a Vadászebek ködét akarjátok kutatni, akkor úgy jártok el, mintha földi fogalmakat alkalmazva a Vénuszt például gyertyával igyekeznétek valahogy megvilágítani. Ha az igazságot a szellemtudományból kiindulva ilyen analógiákkal ábrázoljuk, úgy ezt paradoxnak találják. És mégis: ahogyan alvás közben hatolunk a szellemi világba, inkább nyílik lehetőségünk az Orion vagy a Vadászebek ködének kutatására, mint laboratóriumi vagy csillagvizsgálói munkák révén. Sokkal többet kideríthetnének a dolgokról, ha „álmodnának” felőlük, mint értelemszerű rágondolással. A kozmoszba jutva mit sem használ, ha a Földön kikutatott dolgokat vonatkoztatjuk rá. Így képzettségünkkel ma ott tartunk, hogy voltaképpen szeretnénk az egész kozmoszra vonatkoztatni azt, amit kis Föld-cellánkban helyesnek találunk, és könnyen belátható, hogy így valójában nem derülhet ki az igazság.

Ha ilyen meggondolásból indulunk ki, kedves barátaim, akkor sok mindent értékesebbnek találunk, ami régebbi korokban primitív de hathatós szellemi szemléletmóddal állt az emberiség előtt, mint ahogyan a mai emberiség értékeli. Nem megyünk el olyan felületesen az olyan emberi megismerés mellett, amely valaha az őskor pásztori rétegében keletkezett, mint ahogy ma szokás. Ezek az emberek ugyanis pásztoréletükben jobban megálmodták a csillagok titkát, mint ahogy ma képesek vagyunk okos életünk folyamán felkutatni, kiszámítani, és spektroszkópokat készíteni a csillagvizsgáló állomásokon. Bármily különösen hangzik is - így van! Szellemtudományos módon szemlélve a régi korokból megőrzött maradványokat, az embernek a világmindenséggel való ilyen titokzatos összefüggéséhez jutunk. Engedjék meg, hogy ma arról beszéljek, ami abból adódhat, ha egyfelől a régi druida-intézmények mélységesen vallásos, etikus, valamint szociális jelentőségét vizsgáljuk szellemtudományosan, másfelől pedig a Mithras-misztériumok régi intézményeit. Mert lelkünk előtt végigvonultatva őket, kiindulópontokat nyerünk ahhoz, ahogy Mihály ünnepének kialakítását voltaképpen elképzelhetjük.

A druida misztériumokkal kapcsolatban valóban igen jelentős volt, hogy néhány hete Penmaenmawrban, Walesben, előadásciklusomat Angliának közvetlenül azon a helyén tarthattam, ahol Anglesey szigete terül el, mert ezen a környéken romokban hevernek a druida misztériumhelyek, és a régi áldozati helyek sok emléke található meg. Ma a maradványok, e régi kőemlékek, „dolmenek” valójában meglehetősen jelentéktelenek. E hegyekre felkapaszkodva, fent összeillesztett köveket találunk, ezek egy kamrafélét zárnak be, felül egy nagyobb kő fekszik rajtuk, vagy körben elrendezve - eredetileg mindig 12 volt - találunk ilyen kőemlékeket. Éppen Penmaenmawr közvetlen közelében lehetett két ilyen közvetlenül egymással határos „napkövet” találni. Éppen e különös vidéken, ahol még olyan sok minden van a természet szellemi életében, ami másként hat, mint más mai vidékek természete, itt - mondhatnám - ismét igen világosan kimutatható, amit éppen a druida misztériumok felől fejtettem ki különböző antropozófus előadásokban. Ahol Anglesey szigetén Artus király társaságának települése is volt, valóban fennáll e vidék különleges szellemi atmoszférája. A következőképpen kell jellemeznem.

Ha érzékfeletti dolgokról beszélünk, nem alkothatjuk gondolatainkat ugyanolyan módon, mint egyébként az életben vagy a tudományban. Ezeknél absztrakt gondolatokat képezünk, következtetéseket vonunk le, és így tovább. Ha már most rákényszerülünk is a többé-kevésbé absztrakt beszédre, ezt absztrakttá vált nyelvünk okozza: belső lelki mivoltunkban nem lehetünk ilyen absztraktak, ha szellemtudományosan akarunk ábrázolni valamit, itt mindennek képekben kell végbemennie. Lelkünk előtt képeknek, imaginációnak kell lenniük. A lelkünk előtt lévő képek, imaginációk azonban még egyebet is jelentenek, mint a lelkünkben lévő „gondolatok”. A lelkünkben lévő gondolatokat attól függően, hogy többé vagy kevésbé restek vagyunk-e bensőleg és menynyire vagyunk türelmesek, meg lehet tartani. Az imaginációknak mindig saját életük van. Egészen pontosan érezzük: az imagináció elénk áll. Másmilyen és mégis hasonló ahhoz, mint amikor írunk, vagy rajzolunk: most lelkünkkel írunk, vagy rajzolunk. De az imaginációk nem olyan absztrakt módon rögződtek, mint a puszta gondolatok: „írjuk őket”. Európa legtöbb vidékén, ahol a civilizáció már meglehetősen absztrakt jelleget öltött, az imaginációk aránylag igen gyorsan elsuhannak, mindig belső küzdelmet kell vívni, ha érzékfelettit akarunk ábrázolni. Olyan ez, mintha írás közben valami démoni erő mindjárt eltörölné az írásunkat: azonnal eltűnik. Így van ez az imaginációknál, ezek révén fogalomszerűvé tesszük az érzékfelettit, lelki élményünkként fogadjuk be. Wales említett helyein a szellemi atmoszférának az a sajátossága, hogy az imaginációk ugyan nehezen íródnak bele az „asztralitásba”, viszont tovább megmaradnak, mélyebben vésődnek be. Ezt a feltűnő jelenséget éppen ezen a vidéken lehetett észlelni. Valóban minden arra utalt, hogy ott szellemibb módon lehetett visszajutni ahhoz, amire a druida papok akkoriban voltaképpen törekedtek - nem a druida kultuszok hanyatlásának idején, amikor meglehetősen ellenszenvessé, sőt igen rosszá váltak, hanem virágkorukban.

Csak rá kell nézni egy ilyen kőemlékre: primitív módon lezár bizonyos teret, ezt a druida pap céljainak megfelelően fedték le. Ha a Nap fényét szemlélik, úgy először a fizikai napfényt észlelik. Ezt a fizikai napfényt azonban mindenütt áthatják a Nap szellemi hatásai. Ha csak a fizikai napfényről beszélnénk, ahogyan ma a fizikusok eljárnak, úgy ez éppen olyan volna, mintha az emberrel kapcsolatban csak izmairól, csontjairól, véréről és a többi részéről szólnánk, és nem vennénk tekintetbe a fent uralkodó lelki-szellemit. A fény nem csak „phos”, hanem „phosphor”, „fény-hordozó”, aktivitása, lelkisége van, de a fénynek ez a lelkisége elvész az ember számára a pusztán érzéki világban. Amikor a druida pap a sírhelyben állt (a kőemlékek más régi kultuszhelyekhez hasonlóan többnyire sírok fölé épültek), akkor ezt a fizikai napsugarakat bizonyos módon át nem eresztő berendezést használta. A szellemi naphatások azonban keresztülhaladtak ezen, és a druida pap e szellemi naphatások észlelésére különösen kiképezte magát. Így e különleges, kiválasztott köveken át - mindig külön kiválasztották őket - betekintett abba a térbe, ahová a szellemi naphatások bejutottak. A fizikai naphatás ki volt rekesztve. Szemléletét intim módon iskolázta. Mert amit egy ilyen primitíven előállított sötétkamrában látni lehet, az másmilyen februárban, mint júliusban vagy augusztusban, és más decemberben. Júliusban gyengén sárgás árnyaltú, decemberben gyengén kékes belső jellege van. Aki ezt meg tudja figyelni, az a napsugárzás szellemi-lelkiségének hatásaiban az év egész befolyását láthatja azokban a kvalitatív változásokban, amelyeket az ilyen sötétkamrában ölt fel ez a lezárt árnyékképződmény az év folyamán. És ezekben a napkörökben úgy állnak az építmények, hogy a 12-es szám szerint rendezték el őket, mint az Állatöv jeleit. Azon a hegyen, amelyre felmentünk, éppen egy nagyobb napkör volt, és tőle nem messze egy kisebb. Léghajóval felemelkedve és letekintve a két druida körre, csekély távolságukat figyelmen kívül hagyva, azt az alaprajzot láttuk volna - ez volt a megragadó -, ami Dornachban a leégett Goetheanumé.

A régi druida pap iskolázta magát, hogy ami lelke előtt volt, abban meglássa, ahogy a Nap árnyéka másként vetül minden napszakban, de minden évszakban is. Követni tudta ezeket az árnyalakzatokat, és pontosan meg tudta mondani, hogy most a márciusnak van itt az ideje, most az októbernek. Amit érzékelt, amit közvetítettek számára, azzal benne állt a Kozmosz folyamatában, de abban is, aminek a Kozmosz révén jelentősége volt a földi élet számára. Gondolják csak el, hogy ma mit tesznek, amikor meg akarják határozni a kozmikus élet befolyását a földi életre; mit tesznek még a parasztok is? Megvan a naptáruk, ebben megtalálják, hogy melyik napon mi a teendő. Ma már csak nagyjából teszik meg mindezt, mert a dolgok egykori alapos ismerete ma elenyészett; a régi druida korban azonban nem volt „naptár”, még írás sem. Ég és Föld összefüggéséről annyit tudtak, amennyit a druida pap tudott elmondani a Nap megfigyelése alapján. És ahogyan ő kijelentette, hogy most a Nap állása szerint búzát kell vetni, vagy most a Nap állása szerint be kell vezetni a tenyészállatot a nyájba - ez így is történt. E korok kultusza csakugyan nem volt absztrakt imádság, kultuszuk a közvetlen gyakorlati életet rendezte úgy, ahogyan a kozmosz szellemiségével kapcsolatba kerültek. Leolvasták az Ég nagy beszédét, és ezt alkalmazták a földi dolgokban.

Ez egészen a szociális élet intimitásáig terjedt. A druida pap a világmindenségből leolvasott tények alapján közölte, hogy az év valamely napján mit kell cselekedni, hogy kedvező összefüggésben legyen az egész kozmosszal. Az ilyen kultusz révén valóban Istentisztelet-szerű volt az egész életük. Ezzel szemben ma a legmisztikusabb misztika is valamiféle absztrakció, mert úgyszólván a külső természetet hagyja működni, tovább nem is törődik vele, hanem hagyományok szerint cselekszik, míg „bensőleg” felemelkedik, lehetőleg bezárul, és önmagában koncentrál, hogy valamilyen fellegeken túli isteni-szellemiséggel jusson absztrakt kapcsolatba. Ezekben a régi korokban ez másképpen volt. Ekkor egy olyan kultusz formájában kötődtek ahhoz, amit az Istenek alkottak és cselekedtek a világban, aminek reális kapcsolata volt a kozmosszal. Földi emberként pedig megvalósították azt, amit a druidákéhoz hasonló berendezésekkel olvastak le a csillagírásból az istenek akarata felől. E csillagírást azonban előbb el kellett olvasni. Rendkívül megindító, ha az ember éppen ott a színhelyen helyezkedhet vissza teljesen oda, ami egykor a druida kultúra virágkorában a most leírt módon hatott. E vidékeken - másutt is, egészen Norvégiáig - mindenütt megtalálhatók a régi druida kultúra maradványai.

Viszont Közép-Európában, Németország vidékein, egészen a Rajna vidékig és Nyugat-Franciaországig, mindenütt megtalálhatók a régi Mithrasz-kultusz maradványai, emlékei. Erről is csak a leglényegesebbet kívánom közölni. A Mithrasz-kultusz külső szimbólumaként mindenütt látni lehet még a bikát, amelyen ember lovagol, és kardját beledöfi a bika nyakába, a skorpiót, amely megmarja a bikát, vagy pedig alul egy kígyót. Ha azonban teljes a kép, akkor mindenütt észrevehetik azt is, hogy a bika és az ember képét a csillagos ég veszi körül, különösen az állatövi csillagképek. Ismét kérdezhetjük, hogy ez a kép voltaképpen mit fejez ki?

Ezt a külsőleges avult történelem soha sem deríti ki, mert nem tudja létrehozni azokat a vonatkozásokat, amelyekből rájöhetünk, hogy ez az ember a bikán voltaképpen mit is jelent. Ehhez először tudni kell, hogy milyen iskolázást végeztek azok, akik a Mithrasz-kultuszt szolgálták. Természetesen az egész szertartás lebonyolítható úgy, hogy szép vagy akár csúnya és semmiféle értelmes dolog nem derül ki belőle. Hiszen értelmes dolog csak annak számára derülhetett ki belőle, „aki bizonyos iskolázást” végzett, ezért voltaképpen a Mithrasz-misztériumok valamennyi leírása zagyvaság a képek sokatmondó mivolta ellenére. Mert aki a Mithrasz-kultuszt akarta szolgálni, annak érző képességét különlegesen finom, intim módon kellett kifejlesztenie. A Mithrasz-tanítványnál minden azon múlott, hogy érző képességét így fejlessze ki.

Tegnap a nyilvános előadáson azt mondtam, hogy az ember szíve voltaképpen nem tudatos érzékszerv. A fej a szív révén érzékeli nem tudatos módon azt, ami az alsó test és a mellkas fizikai folyamataiban történik. Ahogy az érzéki világ külső folyamatait a szem révén érzékeljük, úgy az ember szíve valójában az említett funkciókra vonatkozó érzékelő szerv. A fej - különösen a kisagyvelő - a szív révén érzékeli nem tudatos módon, hogy a vér hogyan táplálkozik a feldolgozott élelmiszerekből, hogyan működik a vese, a máj, és a többi szerv, mi minden történik az organizmusban. Ennek a szív az érzékelő szerve az ember felső részén. Akinek részt kellett vennie a Mithrasz-kultuszban, annak az iskolázásához hozzátartozott, hogy szívét mint észlelőszervet bizonyos tudatossághoz juttassa. Finom, tudatos érzékelő képességet kellett kifejlesztenie ahhoz, ami az emberi szervezetben, a májban, a vesében, a lépben végbemegy. A felső embernek, a fejembernek, finoman kellett érzékelnie azt, ami a mellkas- és végtagemberben végbemegy. Régebbi korokban az ilyen iskolázás nem értelmi jellegű volt, ahogy ma megszoktuk, hanem az egész ember iskolázása, és ez elsősorban az érzés képességére vonatkozott. Ha a tanítvány azután megfelelő érettséget ért el, akkor elmondhatta - ahogy mi a külső szemünk érzékelése révén elmondjuk, hogy esőfelhő vagy kék ég látszik -, hogy organizmusában milyen jellegű feldolgozás történik.

Ami az emberi szervezetben történik, az valóban csak az elvont ember számára azonos az egész éven át. Ha a tudomány ismét eljut egykor a dolgok igazi valóságához, akkor csodálkozni fognak - ha nem is olyan durva módon állapítják meg, mint a mai pontos műszerekkel, hanem egészen másként -, hogy az ember vére, emésztése másmilyen januárban, mint szeptemberben. Így a szív az ember végtag- és anyagcsererendszerében az év lefolyásának csodálatos érzékszerve, barométere. A Mithrasz-tanítványt arra nevelték, hogy szívorganizációja révén észlelje magában az év lefolyását. A szív tudása közvetítette számára az emésztéssel átalakult táplálék útját a szervezetben, és annak a vérbe történő felvételét. Amit itt észleltek, abban voltaképpen a külső természetnek az emberben, a belső ember mozgásában lejátszódó egész folyamata mutatkozott meg.

Bármilyen pontosan írjuk is le a növényeket, növényi sejteket, állatokat és állati szöveteket, mi ez a mi elvont tudományunk ahhoz a régi ösztönösebb jellegűhöz képest, amelyben az egész ember megismerő szervvé alakulhatott, és mint Mithrasz-tanítvány, érzőképességét alakíthatta megismerő szervvé! Az ember magában hordozza az állati természetet, és csakugyan intenzívebben hordozza, mint általában hiszik. Amit az egykori Mithrasz-tanítványok szívük tudásával észleltek, ez nem ábrázolható másként, mint a bika révén. Az anyagcsere- és végtagember révén ható erőket csak a felső ember fékezi meg, ezeket a bika körül megjelenő „skorpió”, „kígyó” ábrázolja. A tulajdonképpeni ember csenevészen ül fent primitív hatalmával, míg beledöfi a bika nyakába Michael kardját. Azonban csak aki ilyen vonatkozásban iskolázta magát, az tudta, hogy mit kell legyőznie, és hogy ez hogyan jelenik meg az év lefolyásában.

Ez a szimbólum csak ezzel nyeri el jelentőségét. Bármennyit szemléljük, vagy ábrázoljuk is ezt az ember mai átlagos tudásával: semmi sem derül ki belőle. Csak akkor derül ki valami, ha ismerjük némileg a régi Mithrasz-tanítvány szívbéli tudományát. Akkor az ember csakugyan annak szellemét tanulmányozta, ahogy a Nap az Állatövön évenként áthalad, amikor szívével önmagára tekintett. Így a kozmikus szellemiségek a kozmoszt teljesen megfelelő módon rendezték el az ember körül, mert ily módon tapasztalták azt is, hogy az ember magasabb lényként „lovagol” alacsonyabb természetén. Valóban úgy van, hogy mennél jobban beletekint az ember az újjáéledő szellemtudomány révén abba, amit a régi, félig tudatos, álomszerű, de mégis szellemi látás hozott felszínre, annál jobban tiszteli azt. Valóban áhítatot érez a kultúrák iránt, ha mélyebben beléjük hatolva ismét rátalál arra, hogy például a Mithrasz-kultusz célja az volt, hogy a régi Mithrasz-pap az év menetét átlátva megmondhassa híveinek, hogy az év minden egyes napján mi a teendő. Így a Mithrasz-kultusz célja az volt, hogy a mennyből kutassa a földi tennivalókat. Gondolják csak el, hogy milyen más lelkesedést, más lendületet kapunk földi feladatainkhoz, ha a Földön olyan cselekvő embernek érezzük magunkat, akinek tevékenységébe a nagy kozmikus írásból felkutatott impulzusok áramlanak; ezeket a világmindenségből olvasták le, és az élet egyes tennivalóit az ilyen tudásból adódó impulzusok révén intézték. Bármily ellenszenves is ez mai fogalmaink szerint - jogosan -, a régi fogalmak szerint jó és megfelelő volt. E fenntartás mellett azonban tisztázni kell, hogy mit jelent, hogy az Égről olvasták le azt, aminek a Földön az emberi életben történnie kell, így érezve az istenivel való egységüket - ahelyett, hogy Adam Smith és Karl Marx értelmében taglalnák, hogy mit kell a szociális élettel kapcsolatban tenni. A szociális élethez szükséges új impulzusokba ma csak az képes beletekinteni, aki lelke elé tudja állítani ezeket az ellentéteket.

Csak ilyen alapok megteremtésével nyerünk megfelelő lelki beállítottságot ahhoz, hogy megismerésünkkel a Földről a kozmikus térbe kilépjünk: nem a szokott módon feltekintve a Merkúrhoz, Vénuszhoz, Szaturnuszhoz és a többi bolygóhoz, pusztán az absztrakt számolás vagy színképelemzés alkalmazásával, hanem az imaginációban, inspirációban és intuícióban rejlő eszközök felhasználásával. Akkor mindenesetre eljutunk már az imaginációtól kezdve ahhoz, hogy az égitestek egészen mások lesznek, mint ahogyan részben az érzéki szemlélet révén, részben pedig csak következtetéssel nyilvánulnak meg a mai asztronómia számára. A mai csillagásznak a Hold például valamilyen megöregedett, ásványi égitestként jelenik meg, ami tükörszerűen veri vissza a napfényt, ez éri el bizonyos körülmények közt azután a Földet. E napfény hatásaival általában nem valami sokat törődnek. Ezeket a dolgokat egy ideig az időjárásra alkalmazták. A XIX. század nagy bölcsei azonban természetesen nem hitték, hogy a holdfázisok kapcsolatban lennének az időjárással, akik azonban lelkükben egy kis misztikus jelleget hordoztak, mint például Gustav Theodor Fechner, azok hittek benne. Köreinkben már többször elmeséltem, hogy az egyik egyetemen együttműködött Schleiden, a XIX század nagy botanikusa, és Gustav Theodor Fechner. Schleiden természetesen babonának tekintette, hogy Fechner gondosan statisztikusan összeállította, hogy mennyi esővizet adnak a teliholdra, és mennyit az újholdra eső napok. Schleiden professzor számára színtiszta babona volt, amit Gustav Theodor Fechner a Hold időjárásra gyakorolt hatásáról mondott. Egyszer azonban a következő történt. A két professzornak felesége is volt, és Lipcsében akkor még az esővizet összegyűjtötték a mosáshoz; hordókat állítottak fel, ebbe gyűjtötték. Természetesen Fechner professzor és Schleiden professzor felesége is ilyen hordókban gyűjtötte az esővizet. Ha minden annak rendje és módja szerint történt volna, akkor Schleiden professzornénak voltaképpen azt kellett volna mondania, hogy ostobaság azzal törődni, hogy a holdfázisok hogyan befolyásolják az esővíz mennyiségét. Azonban, jóllehet Schleiden professzor ennek komoly mérlegelését ostobaságnak nevezte, felesége mégis iszonyúan összeveszett Fechner professzornéval, mivel mindkét asszony egy időben akarta az esővizes hordót a megfelelő helyre állítani! Az asszonyok élettapasztalatukból tudták, hogy hogyan áll a dolog az esővízzel, míg férjeik a katedrán egész másként viselkedtek.

A Hold külsejére tehát a leírtak érvényesek. Azonban különösen az imaginációtól az inspirációhoz érve rögtön megmutatkozik a Hold szellemi tartalma. A Hold e szellemi tartalma nem pusztán absztrakt értelemben értendő, hanem mint valóságos Hold-népesség; a Hold szellemtudományos szemléletben kozmikus erődítményként jelenik meg. Kifelé a Hold nemcsak a Nap fénysugarait vetíti a Földre, hanem általában a világmindenség külső hatásait; a Hold belsejében azonban zárt világ van, olyan világ, ami ma csak úgy érhető el, ha bizonyos értelemben felemelkedünk a szellemiséghez. Régebbi irodalmakban találhatók egyes korábbi utalások a Hold más kozmikus lényekhez fűződő kapcsolatáról, utána olvashatnak, és összevethetik azzal, ami most az antropozófia révén mondható el a Hold lényéről.

Több ízben hallottuk, hogy a földfejlődésben visszafelé haladva olyan régi korokhoz érünk, ahol az emberek nemcsak olyan ösztönös bölcsességgel rendelkeztek, amelyről már ma is beszéltem, hanem magasabb szellemi lények voltak a tanítóik, akik sohasem öltöttek fizikai testet, csak étertestet, az embereket pedig nem úgy tanították, hogy beszéltek hozzájuk, mint ahogy mi beszélünk ma, hanem belülről adták az embereknek a bölcsességet, mintegy étertestükbe oltva. Az emberek tudtak e magasabb lények jelenlétéről, ahogyan mi is tudjuk, hogy valamilyen fizikai tanító vagy hasonló jelen van, de azt is tudták, hogy e lények mindenképpen szellemi létformában élnek az emberek körül. E magasabb szellemi lények tanítására vezethető vissza mindaz, amit még a katolikus egyház is az emberek ősi bölcsességének ismer el, ez létezett egykor, és még a Védák és a magasztos Véda-filozófia is csak ennek árnyszerű vetülete. Ezt az ősi bölcsességet sohasem jegyezték fel, nem az ember gondolta ki, ez kisarjadt benne. Mert nem szabad azt képzelnünk, hogy az ősi tanítók befolyása demonstráló oktatás volt. Ahogyan ma gyermekkorunkban az idősebbeket utánozva tanuljuk meg a nyelvet, minden külön oktatás nélkül, és általában sok mindent fejlesztünk ki úgy, mintha bensőnkből sarjadna ki, úgy befolyásolták e korokban az ősi tanítók titokzatos módon e régebbi embereket, nem létezett absztrakt oktatás, úgyhogy az ember bizonyos életkorában egyszerűen felismerte tudását. Ahogyan az ember ma bizonyos életkorában megkapja fogait, vagy nemileg éretté válik, úgy nyílt meg akkor az emberek tudása is. (Gondolom, egynémely diák is örülne, ha ilyesmi még ma is létezne, hogy a tudás egyszerűen megnyílna számára, anélkül hogy különösebben fáradoznia kelljen!)

Ez azonban egészen más tudás volt, mint a mai. Ez a tudás organikus erő volt az emberben, összefüggött a növekedési erővel, és így tovább.

Ez az ősi bölcsesség tehát egészen más jellegű volt, és ami vele kapcsolatban történt, azt csak hasonlattal írhatom le. Képzeljék el, hogy egy pohárba valamilyen folyadékot töltök, és azután sót adok hozzá. A só feloldásával homályos folyadékot kapok, ezután valamilyen eljárással elérem, hogy a só üledék alakjában csapódjék le alul, felül pedig megmaradjon az oldat: a fenti oldat ekkor tisztább, világosabb, a lenti üledék sűrűbb. Ha most ábrázolni akarnám, hogy a régi, ősi bölcsesség korában az embereket mi szőtte át, nos, valahogy ilyen módon keveredett a tiszta szellemiség a fizikai állatisággal. Amikor ma gondolkodunk, úgy hisszük, hogy absztrakt gondolataink működnek és szövődnek bennünk, anélkül, hogy igazán léteznének, viszont a lélegzés vagy például a vérkeringés elkülönülten, magában működik. A régebbi földi időszakok ősi embere számára azonban mindez egységet alkotott: lélegeznie kellett, vére keringett benne, és ő a vérkeringésében „akart”. Azután bekövetkezett, hogy az ember gondolkodása inkább a fej felé húzódott, és kitisztult, mint a pohárban a felső felhígult folyadék, alul pedig mintegy „üledék” képződött.

Ez akkor történt, mikor az ősi tanítók egyre inkább visszahúzódtak a Földről, és már nem közvetítették az ősi bölcsességet a régi módon. Hová húzódtak vissza? A Hold erődítményében találunk ismét rájuk! Ebben élnek, itt folytatják további létüket. A Földön ott maradt az üledék, tudniillik a szaporodási erők mostani alakja. Ezek a szaporodási erők még nem léteztek mai formájukban, amikor az ősi bölcsesség itt volt a Földön, csak ilyenekké váltak, mintegy üledékszerűen. Nem kívánom azt mondani, hogy rosszak, de ilyen összefüggésben ez üledék - a fenti oldat pedig mintegy a mai absztrakt bölcsességünk. Látjuk tehát, hogy az emberiség fejlődésével egyfelől felemelkedik az absztrakt értelemben vett szellemibb rész, másfelől pedig üledékszerűen durvább, animálisabb dolgok jönnek létre. Ilyen módon lassanként fogalmunk támad a Hold szellemi tartalmáról. Ilyen tudomány azonban létezett már az emberek ösztönös szellemi látásában - de akkoriban inkább profétikus jellege volt.

Ahogyan a Holdról úgy beszélünk, hogy - mondhatnám - „lakosságára”, szellemiségére utalunk, ugyanúgy beszélhetünk a Szaturnuszról is. Ha a Szaturnuszt ismerjük meg szellemtudományos fáradozásunk révén - ez egy kevéssé, bár még nem túlságosan, már az imagináció számára is megnyilvánul, de inkább az inspiráció és intuíció számára nyilvánul meg -, akkor a világmindenségbe egyre jobban belemélyedve az érzéki észlelés folyamatát követjük. Az ember átéli ezt az érzéki észlelési folyamatot, lát valamilyen tárgyat, és azután érzi rajta a „pirosat”. Ez egészen más, mintha a könyvemben leírt, megadott módszerek révén az ember kihúzódik fizikai testéből, és szemlélni tudja egy külső tárgynak az ember fizikai organizmusára gyakorolt hatását, ahogyan az étererők belülről felemelkedve megragadják azt, ami mint fizikai vagy fizikai-kémiai folyamat játszódik le például a szemben az érzékelés folyamatánál. Mondhatnám: a világnak az észlelésben történő szokásos megnyilatkozása - tudományos megfigyeléskor is - nemigen „érinti” az embert. Ha azonban ilyen módon kilép magából, és saját maga áll önmaga előtt étertestében, esetleg még asztráltestében is, és utólag látja, hogy az ilyen érzéki észlelés vagy megismerés folyamata hogyan jött létre, annak ellenére, hogy szellemi lényként kilépett fizikai-érzéki mivoltából, akkor hatalmas intenzív folyamatot érez át szellemiségében. Valóságos „elragadtatást” él át. Megnő számára a világ.

Amit egyébként csak a külső környezetben szoktunk látni, az Állatövet - külső csillagképeinek megnyilatkozásaiban -, az belülről felszállva jön létre. Aki esetleg azt állítaná, hogy aki ezt mondja, abban reminiszcenciák ébrednek fel, az nem ismeri a folyamatot. Mert valóban nem reminiszcenciák merülnek fel, hanem hatalmas intuíciókkal átszőtt imaginációk, az ember most elkezdi belülről látni, amit egyébként csak kívülről látott. Emberi mivoltával beleszövődik az Állatöv valamennyi titkába. És ha megragadja az alkalmas pillanatot, akkor az állatövi csillagképek előtt elvonulóban, bensőleg is felragyoghat a mindenség belsejéből például a Szaturnusz titka. A „kozmoszban való olvasás” éppen abból áll, hogy megtaláljuk annak a módszerét, hogyan olvassunk a bensőleg látott égitestekből, amikor az állatövi csillagképeken áthaladunk. Amit az egyes bolygók mondanak, megadja a kozmikus írás magánhangzóit, ami pedig a magánhangzók körül formálódik, amint elhaladnak az állatövi csillagképek mentén, az adja a mássalhangzókat, ha szabad e hasonlatokkal élnem. Valóban megismerjük a planéták lényét, belülről megszerezve annak szemléletét, amit egyébként csak külső oldalán látunk.

Ezen az úton ismerjük meg például a Szaturnuszt, igazi belső lényének megfelelően. Akkor megnyilvánul ott lévő lakossága: ő bolygórendszerünk „emlékezetének” őrzője. A Szaturnusz szellemei mintegy hatalmas kozmikus emlékezetükben őrzik mindazt, ami bolygórendszerünkben az ősidők óta történt. Aki tehát bolygórendszerünk történelmi, nagy kozmikus-történelmi befolyását akarja tanulmányozni, annak csakugyan nem szabad azon tépelődnie, amit Kant és Laplace állít, hogy itt egykor ősköd volt, besűrűsödött, spirálisan megindult és azután leváltak róla a bolygók, míg a Nap középen maradt, a bolygók pedig körülötte keringenek. Már több ízben beszéltem róla és elmondtam, hogy szép dolog, ha a gyerekeknek kísérletileg bemutatják, amint egy folyadékon úszó olajcseppet tűvel átszúrt kártyalappal forgó mozgásba hozunk, és így kisebb olajcseppek válnak le róla. Az életben néha jó lehet, ha önmagunkról elfeledkezünk; ilyen esetben azonban nem szabad elfelejteni, amit mi magunk végzünk a kísérletben: az olajcseppet ugyanis mi hoztuk forgó mozgásba. Ennek megfelelően nem szabadna elfeledkezni a forgatóról a Kant-Laplace féle elméletben sem, ki kellene helyezni a mindenségbe a nagy hatalmas „tanár urat” és elképzelni, amint pörgeti a gombostűt. Ez egyenes, becsületes beszéd volna. Ahogyan azonban a tudomány szól ma ezekről a dolgokról, az bizony nem becsületesen történik.

Leírtam Önöknek, hogy hogyan jutunk el ahhoz, hogy valóságosan lássuk, ami a bolygókban és általában az égitestekben él. A Szaturnuszon kell tanulmányoznunk a bolygórendszer kozmikus történelmi létesülésének sajátosságait. Az ember lelkialkatának tehát csak a szellemtudomány nyújthat olyasmit, ami az ember számára kozmikus tapasztalásként jelenik meg. Ma valójában csak földi tapasztalatokról beszélünk. A kozmikus tapasztalat elvezet bennünket ahhoz, hogy együtt éljünk a kozmosszal. És csak ha együtt élünk a kozmosszal, akkor tudjuk ismét szellemi, spirituális módon megérezni az év lefolyását, hiszen organikus és szociális életünkkel ebbe szövődtünk bele. Ösztönünkké válik, hogy a Föld mennyire más viszonyban van a kozmosszal a nyárba hajló tavaszon, mint a nyárból ősz és tél felé menőben. Akkor meg fogjuk érezni, hogy a Földön másként zajlik az élet a tavaszi sarjadáskor, rügyezéskor, mint amikor az ősz hatására elhal a természet. Megérezzük a tavaszi ébredő természeti élet és az őszi alvó természeti lét különbségét. Ezáltal ismét éretté válik az ember arra, hogy szociális jelentősséggel rendelkező ünnepeivel úgy illeszkedjék a természet menetébe, ahogyan a természeti erők őt illesztik fizikai organizációja révén lélegzési folyamatába és vérkeringésébe.

Ha arra tekintünk, ami bőrünkön belül van, akkor a lélegzésben és vérkeringésben élünk. Ebben fizikai emberként létezünk, és azzal, ami bennünk történik, a világ folyamatához tartozunk. Kifelé azonban éppen úgy beleszövődünk életünkkel a külső természeti létbe, mint ahogy befelé lélegzésünkbe és vérkeringésünkbe szövődtünk. És valójában mi is az ember a maga tudatával? Voltaképpen földigiliszta, mégpedig olyan, amelyik sohasem jut esőhöz. Amikor az ember olyan vidéken jár, ahol sok eső esett, láthatja, hogy előbújnak ezek a földigiliszták, és vigyáznunk kell - hiszen meg is tesszük, ha szeretjük az állatot -, hogy el ne tapossuk őket. Akkor eszünkbe jut, hogy szegény fickók örökké odalent vannak, csak esős időben bújnak ki a földből, ha nem esik, lent maradnak. A mai materialista ember ilyen földigiliszta, de neki sohasem esik. Mert ha ragaszkodunk a hasonlathoz, az „eső” a szellemi megismerés beragyogása volna számára, egyébként ugyanis mindig odalent tekergőzik, ahol soha sincs világosság. Az emberiségnek ma le kell küzdenie ezt a giliszta-természetét! Ki kell bújnia belőle, ki a fényre, a Nap szellemi fényére. Michael ünnepének hívása a Nap szellemi fényének szólítása!

Erre kívántam utalni, mielőtt azokról a dolgokról szólhatok, amelyek Michael ünnepét különösképpen jelentős, szociálisan is jelentékeny ünneppé avathatják.