Többször említettem, hogy körülbelül a XV. század első harmada óta az emberiség fejlődésének különleges kora kezdődött el. Azt mondhatjuk, hogy a görög-latin kultúra fejlődése a kereszténység előtti VIII. században kezdődött, és a XV. század első harmadáig tartott, ebben az időpontban alakult ki az a legújabb időszak, amelyben most is élünk. Ma ehhez a tényhez kapcsolódva fogjuk az emberiség jelenlegi feladatait bizonyos szempontból kissé megtekinteni.

Különösen az utóbbi időben itt tartott előadásaimból tudhatják, hogy az ember földi fejlődése folyamán, tehát születése és halála között, fizikai, lelki és szellemi fejlődésében is a születés előtti élet élményeinek örökségét hordozza magában. Különösen azt láttuk az előzőekben, hogy a szociális-morális élet annak a halál és újabb születés közti állapotnak az öröksége, amelyet az ember szoros kapcsolatban él át a magasabb hierarchiák lényeivel. Az ember ezt az együttélést - mint leírtam - egy másik állapottal ritmikusan váltakozva éli át, és a szeretet erejét, képességét hozza belőle magával; ez a szeretet- erő a földi moralitás alapja. A vele váltakozó állapotban az ember önmagába húzódik vissza, mintegy kiválik a magasabb hierarchikus lényekkel való együttélésből. Ennek az állapotnak örökségeként az emlékezés erejét hozza magával, amely egyfelől ugyan önzésében jut kifejezésre, másfelől azonban a szabadságnak és mindannak képességét nyújtja, ami az embernek belső szilárdságot és önállóságot jelent. Az előbb említett görög-latin korszakig bizonyos vonatkozásban az is a születés előtti élet öröksége volt, aminek révén az ember civilizációját belülről elrendezte.

Ha visszamegyünk az emberiség fejlődésének még régebbi korszakaihoz, az ó-indiai, az óperzsa és az egyiptomi korszakba, akkor mindenütt olyan tudást és gondolati életet találunk az emberiségben, amely az ember bensejéből fakad, de összefügg a halál és az újabb születés közötti élettel is. Az ó-indiai korban azt találjuk, hogy az embernek világos tudata volt arról, hogy voltaképpen ugyanahhoz a nemzetséghez tartozik, mint az isteni-szellemi hierarchiák lényei. A régi indiai kultúra bölcse úgy érezte, hogy inkább az isteni-szellemi lények világához tartozik, mint a Földhöz. Az ó-indiai ember pedig úgy érezte, hogy mintegy az isteni-szellemi lények soraiból küldték le a Földre, és itt azért terjeszti a civilizációt, hogy az emberek földi tetteit, a földi tárgyakat és lényeket úgy alakítsa, ahogyan az isteni-szellemi lényeknek megfelel, velük érzi rokonságban magát.

Az óperzsa embernél már némileg elhomályosul az összetartás érzése, de tulajdonképpeni hazájának még határozottan a fény úgynevezett birodalmát érzi, ahová halála és újabb születése között tartozott, és e fénybirodalom szellemeinek harcosa akar lenni. Küzdeni akar a Föld sötétségéből eredő lények ellen. Ezek a sötét lények nem lehetnek a fénybirodalom szellemeinek kíséretében, és ő egész feladatát ezek szolgálatába állítja. Eljutva azután az egyiptomi és káldeai néphez, azt látjuk, hogy tudományukat teljesen az hatja át, ami a csillagok mozgására vonatkozik. Az emberi sorsokat azon mérik le, ami a csillagokban nyilvánul meg. A földi tevékenységeknél előbb a csillagoktól kérdezik meg, hogy mit is tegyenek. Ez a tudomány szabályozza az egész földi életet, és ezt is az ember halála és újabb születése között átélt élmények örökségének érzik. Élményei ezalatt olyan jellegűek, hogy éppúgy eggyé válik a csillagok mozgásaival és törvényszerűségeivel, mint itt a Földön, születése és halála között, az ásványi, a növényi és az állati birodalom lényeivel.

Amikor azután az Atlantisz utáni negyedik görög-latin korszak megjelenik a kereszténység előtti VIII. és XV. század közötti időszakban, az emberek már teljesen a Föld lakóinak érzik magukat. Érzik, hogy a születésük és haláluk közti időben gondolatviláguk már nem visszhangozza intenzív módon születés előtti élményeit. Az emberek mintegy arra törekednek, hogy otthonosak legyenek a Földön. Ha azonban valóban behatolunk a görög és a még korai latin civilizáció szellemébe, mégis a következőket állíthatjuk. Akik abban az időben tudást alapoztak meg, azt mondták: meg akarjuk ismerni mindazt, ami itt a Földön a három természeti világban történik, de úgy akarjuk megismerni, hogy tudásunk mégis megmutatkozhasson a Földön túli életben is. A görögök valóban úgy érzik, hogy a földi embert szolgáló, a földi ember tetteit szabályozó tudás révén az isteni-szellemi világ valamilyen halvány emléke is ott él az emberben. A görög ember tudja, hogy tudását csak a földi világ szemléléséből merítheti, de világosan érzi, hogy amit az ásványokban, növényekben, állatokban, csillagokban, hegyekben, folyókban és a többi természeti jelenségben szemlél, annak az isteni-szellemiség vetületét kell számára jelentenie, amelyet nem az érzéki világban élhet át.

Ez azért van így, mert az ember abban a korban még úgy érzi, hogy lényének legjobb részével egy érzékfeletti világhoz tartozik. Úgy gondolja, hogy az érzékfeletti világ elhomályosult ugyan az emberi megfigyelés számára, de ennek a homálynak a megvilágosítására a földi életben is törekednie kell. Ebben a korban már nem szabályozhatják ugyan a földi emberiség mindennapi tetteit a csillagok járásának megfelelően, mint például a régi Egyiptomban és Kaldeában, mert a csillagok tudományát nem művelik ugyanúgy, mint a káldeaiak és az egyiptomiak, de legalább valamilyen homályos módon az isteni-szellemi lények akarat-megnyilvánulásainak kutatásával igyekeznek isteni-szellemiséget hozni a földi világba.

Az Istenek akaratát a megfelelő papnők, jósnők a történelemből ismert módon kutatták a jóshelyeken és a templomokban. Látjuk, hogy az isteni-szellemi akarat kutatásában az ember még születése előtti életében is benne él, és a dél-európai görög-latin kultúra korában ez Európa többi részén is általános. A papnőket, prófétanőket például a közép-európai germán világban is nagyra becsülik, elzarándokolnak hozzájuk, és ők extatikus lelkialkatuk alapján adják hírül az embernek az isteni akaratot, hogy ehhez igazodhasson földi tetteiben. Azt mondhatjuk, hogy az ember a középkor XII-XIII. századáig, még ha gyengébb alakban is, de világosan úgy alakítja az általa keresett tudást, hogy az valójában magába foglalja az isteni-szellemi világ akaratát. A XII-XIII. századig még így tekinthetünk be a századok során a szentnek számító helyekre, amelyekből azután az absztrakt laboratóriumaink vagy fizikai szertáraink lettek. Betekinthetünk azokba a helyekbe, ahol az úgynevezett alkimisták próbálták az anyagok és természeti folyamatok erőit felkutatni. Ha felütjük azokat az írásokat, amelyek valamilyen gyenge módon még magukba foglalják a régi kutatóhelyek gondolkodásmódjának a leírását, azt találjuk, hogy az anyagokat úgy akarják egymással összekapcsolni, és kölcsönhatásba hozni, hogy a fiolában, a retortában isteni-szellemiség hasson.

Látjuk, hogy Goethe „Faust”-jában megvan még ennek a lelkialkatnak az utóhangja, ahol Wagner a homunkulusz létrehozásán dolgozik a laboratóriumában. Láthatjuk, hogy voltaképpen csak a XIV- XV. század fordulója körül jön létre a nyugati civilizált világban az a hangulat, amelynek révén az ember önmagára támaszkodva akarja megalapozni civilizációs tudását, anélkül, hogy gondolatait közvetlen kapcsolatba hozná a világon uralkodó isteni-szellemi akarattal. Csak ez idő tájt látjuk a tisztán emberi isteni-szellemi akarattól független tudás létrejöttét. Ezt a tisztán emberi, az isteni-szellemi akarattól független tudást galilei-kopernikuszi tudásnak kell neveznünk. E tudás révén a világ olyan elvont képben jelenik meg az ember számára, mint amilyen a mai világkép, a teret úgy képzeljük el, mint ahogy Giordano Bruno elgondolta. Ebben a csillagok pusztán materiális testekként keringenek, vagy nyugalomban vesznek részt a világ történéseiben. E világkép révén úgy képzelik, hogy a kozmikus térből hatalmas mechanizmus hat a Földre, és alapjában véve a földi megfigyelésnél is megállnak a kiszámítható és mérhető jelenségeknél, ezek tehát szintén egy elvont mechanizmusba illeszkednek. Ez azonban olyan gondolatvilág, amelyet az ember a külső megfigyeléssel és kísérletezéssel összefüggésben tud önmagából létrehozni, általa, mondhatnám, csak az anyagok hatnak egymásra, és a természet folyamatai önmagukat nyilvánítják ki, de az isteni-szellemi után többé már nem kutatnak a természetben.

Ez a gondolatvilág mérhetetlenül eltér az emberiség fejlődésének minden előzményétől. Az ember gondolatvilága csak a XV. század első harmada óta vált pusztán emberivé és az emberek azóta főként a térbeliséget dolgozták ki képzetalkotásuk világában.

Ha visszatérünk azokba a korokba, amelyeket ma is említettem, az ó-indiai, ó-perzsa, egyiptomi-káldeai kultúra korára, mindenütt azt találjuk, hogy ezekben a világszemléletekben ősi korszakokra utalnak. Utalnak egy olyan régi korra, ahol az emberek még érintkeztek az istenekkel, mintegy az aranykorra. Utalnak egy másik korra is, az ezüstkorra, ahol az emberek még legalább átélték a Földön az istenség napfényét, és így tovább. Az idő folyása óriási szerepet játszik az emberiség régebbi fejlődésének világképében. Ha a görög korszakra, vagy a vele egyidejű közép-európai északi világképre tekintenek, azt találják, hogy az idő képzete mindenütt nagy szerepet játszik. A görög ember arra a régi korszakra utal, ahol a kozmikus történésekben Uránosz és Gaia kölcsönhatása működött. Visszautal a következő korszakra, Kronoszra, Rheára, azután arra, amelyben Zeusz a görög mitológiából ismert több istennel szabályozza a kozmoszt és a Földet. Ezt ugyanígy megtaláljuk az európai-germán mitológiában is. Az idő ezekben a világképekben mindenütt óriási szerepet játszik.

Ezekben a világképekben a tér sokkal kevésbé kerül előtérbe. Ha csak az északi-germán világképekre tekintünk, a világkőrisre, Ymir óriásra és a többire, a térbeliség ott is homályban marad. Az teljesen világos, hogy az időben történik valami. De a tér képzete még csak dereng. A tér Galilei, Kopernikusz, Giordano Bruno korával kezd voltaképpen nagy szerepet játszani a világképben. A ptolemaioszi világrendszer már a térrel dolgozik, de mégis jobban támaszkodik az időre, mint a XV. század óta meglévő világkép, ahol az idő valójában másodlagos szerepet kap. A csillagoknak a világtérben való jelenlegi megoszlásából indulnak ki, és számítással következtetnek a világkép régebbi alakjára. A térbeli elképzelés, a térbeli világkép lesz a legfontosabb, az ember egész ítéletalkotása általában a térre támaszkodik.

A modern ember egyre jobban kialakította a térre való támaszkodását, nemcsak külső világképére, de egész gondolkodására vonatkozóan is, és ma voltaképpen a térbeli képzetalkotás csúcspontján állunk. Gondolják csak el, hogy a mai embernek egy tisztán időbeli fejtegetés követése milyen nehezére esik. Már örül, ha a teret legalább segítségül vesszük és felrajzolunk a táblára valamit. A modern ember szinte úgy érzi, hogy a rendes tanítás azzal kezdődik, hogy abba a teret is vetített képek formájában bevonjuk. A modern ember voltaképpen minden fejtegetésénél szemléltetésre törekszik, ez pedig térbeliséget jelent. A tovaáramló idő kellemetlenné vált számára. A zenei elemben még csak érvényben hagyja, de már ott is a térbeliségre törekszik.

Jelenkorunk bizonyos elemeit szemlélve, észrevehetjük azt a modern emberi gyengeséget, amely a térbeliségre támaszkodik. A moziban már voltaképpen teljesen közömbös az emberek számára, hogy valami időbeli képezi-e az alapját. Megelégszenek a lehető legkevesebb időbeli alappal is. Teljesen beleolvadnak a térbeli világba. Jelenkorunkat az jellemzi, hogy az egész lélek a térbeliségre támaszkodik. Ma egyfelől a térbelire való támaszkodás vágyát látjuk. Aki a mai kultúrát és civilizációt nyitott szemmel nézni, az mindenütt megtalálja a térbeliségre való támaszkodást.

Az úgynevezett antropozófus szellemtudománnyal viszont arra törekszünk, hogy kijussunk a térbeliségből, bár a szellemiség érzékeltetésével a térbeliség utáni vágynak felelünk meg. Ez arra szolgál, hogy az elképzelés képességét segítsük. De mindig tudatában kell lennünk annak, hogy ez csak érzékeltetés, és annak a törekvésnek kellene lényegesnek lennie, hogy kijussunk a térbeliségből. Olykor megtévesztenek bennünket a különféle térrel kapcsolatos mániák, az egymást követő korszakokat mindenféle sémába rajzolják: az első korszak az alkorszakokkal és így tovább, a sok szóval az egymásra következés térbelivé válik. Pedig ki akarunk jutni ebből a térbeliségből. Az időbeliségbe törekszünk, és az időfelettibe is, oda ami kivezet az érzékletességből.

Az érzékletesség a térbeliségben jelenik meg legdurvább alakban, de ez bizonyos irányba mutat. Sokszor jellemeztem, hogy az antropozófus szellemtudomány voltaképpen mit is akar. Egyáltalán nem akarja lebecsülni vagy elutasítani azt az emberi gondolkodásmódot, amely Galilei, Kopernikusz, Giordano Bruno kora révén jött létre. Az antropozófus szellemtudomány teljesen elfogadja a térre irányuló ítéletalkotást. Számolni akar vele. Ezért be is kell világítania valamennyi tudományos képzet területére. Nem szabad, hogy laikus módon viszonyuljon ezekhez a tudományos elképzelésekhez, saját szemléletmódjával kell megvilágítania ezeket a területeket. De mindig újra hangsúlyoznunk kell, hogy az antropozófus szellemtudomány arra törekszik, hogy ezt a térre támaszkodó ítéletalkotást, az isteni-szellemiségtől elvált, tisztán emberi tudást ismét elvezesse az isteni-szellemiséghez. Nem a régi lelkialkathoz igyekszünk visszatérni, hanem éppen a legújabb lelkialkatot akarjuk a pusztán térbeli anyaghoz való tapadásától a szellemiséghez elvezetni. Más szavakkal, azt akarjuk megtanulni, hogy úgy beszéljünk a szellemiségről, ahogyan a galilei-kopernikuszi korban beszéltek az anyagokról és erőkről. A szellemtudomány szemléletmódja megbirkózik azzal a gondolkodásmóddal, amely a XV. század első harmada óta alakult ki a külső érzéki tárgyak és folyamatok számára. Tehát olyan szellemi tudásra törekszünk, amely rokonságban van a természet megismerésével, még ha az érzékfelettire irányulva ellentétes is ezzel.

Mit próbálunk ezzel elérni, bensőleg szemlélve a dolgot? Képzeljük magunkat azoknak az isteni-szellemi lényeknek a helyzetébe, akik között halálunk és újabb születésünk között élünk, ahogy, mondhatnám, szellemi szemükkel lefelé tekintenek - ezt egy ideje éppen itt írtam le -, és a földi folyamatokat a különböző ismertetett módszerekkel szemlélik. Ekkor azt találjuk, hogy ezek a lények letekintettek az emberiség fejlődésének régebbi időszakaiban a Földre, az ó-indiai, óperzsa, káld-egyiptomi korszakra, az emberek cselekvésére és a természet és saját szociális életük tartalmának emberi meglátására. Akkor az istenek azt mondhatták az emberek cselekvésére és gondolkodására - ha szabad így kifejeznem magam - amit odalent tesznek, az abból adódik, amit az idefent közöttünk átélt élményeikből emlékezet és utóhang alakjában megőriztek. Még a káldeaiaknál és az egyiptomiaknál egészen világos volt, hogy a földi ember voltaképpen csak azt akarja idelent megvalósítani, amit az istenek gondoltak vagy továbbgondolnak odafent. Amikor az istenek letekintettek a Földre, akkor ott mintegy velük rokonságban lévő történéseket láttak, és ha betekintettek az emberek gondolataiba - az istenek átlátják az emberek gondolatait -, ezek is rokonságban voltak velük.

Ez a XV. század első harmada óta megváltozott. Ha az isteni-szellemi lények azóta és különösen jelenkorunkban a Földre tekintenek, akkor alapjában véve mindenütt idegen- séget találnak. Az emberek földi cselekedeteiket a Föld folyamataiból és tárgyaiból állítják össze. Ez idegen elem azoknak az isteneknek, akikkel az emberek haláluk és újabb születésük között élnek.

Amikor az alkimista az elemek egyesítésével és szétválasztásával próbálta laboratóriumában az isteni-szellemi akaratot kutatni, akkor az Isten úgy tekintett még a laboratóriumra, hogy az alkimista tetteivel rokonságot észlelt. Ha ma betekint egy laboratóriumba, akkor voltaképpen minden ottani művelet borzasztóan idegen számára. Teljesen igaz, hogy a XV. század első harmada óta az a nézet terjedt el az istenek között, ha szabad így kifejeznem, hogy bizonyos értelemben az egész emberi nem elszakadt tőlük, és saját kedvtelését űzi odalent a Földön. Ezeket az istenek voltaképpen nem is érthetik már igazán - azok az istenek egész biztosan nem, akik még a görög-latin korszakban vezették az emberek kezét és értelmét, amikor odalent tudományos kutatást és hasonló dolgokat végeztek. Ezek az isteni-szellemi lények élénken érdeklődnek, de nem az iránt, amit a mai laboratóriumokban vagy klinikákban művelnek. Egy előző fejtegetésben utalnom kellett arra, hogy az istenek betekintenek az ablakokon, ahogy akkor neveztem, és legkevésbé az érdekli őket, amit a professzorok művelnek a Földön. Aki betekint a beavatás modern tudományába, éppen ezt veszi leginkább a szívére. Azt mondja magában: ebben a legutóbbi időszakban voltaképpen elidegenedtünk az istenektől. Újra meg kell keresnünk az isteni-szellemi világgal összekötő hidakat. Ha bensőségesen szemléljük a jelenségeket, akkor éppen ez adja meg az antropozófus szellemtudomány impulzusát. A tudománynak az istenek számára érthetetlen elképzeléseit úgy akarjuk megváltoztatni, hogy szellemivé váljanak, és ismét hidat képezzenek az isteni-szellemiséghez.

Teljesen tudatában kellene lennünk annak, hogy például a fényben isteni jelleg él; ez különösen kidomborodik az óperzsa kultúra világában. Ha azonban az ember ma lencsét rajzol, egyfajta fényforrást, és különféle vonalakkal akarja a sugarak törését megállapítani, akkor ez olyan térbeli nyelv, amelyet egyetlen isten sem ért, teljesen kívül esik rajtuk, ellentétes velük, nincsen számukra a legcsekélyebb értelme sem. Mindezt olyan emberi lelkialkatba kell visszavezetnünk, hogy ismét rátaláljunk az istenihez vezető hídra. Ha így szemléljük a dolgot, nagyon elmélyül az az érzésünk, hogy milyen feladat vár jelenkorunkra a szellemnélküli gondolkodás átalakításával és megváltoztatásával.

Mindez azonban egy rendkívül fontos kozmikus tényen alapul. A tér szemlélete ugyanis általában emberi szemlélet. Az ember a halála és újabb születése közti legfontosabb időszakban olyan istenekkel él együtt, akik kifejezetten az idő szemléletével rendelkeznek, de az ember Földön megszerzett térszemléletével egyáltalán nem. Ez a térszemlélet sajátosan emberi. Az ember voltaképpen csak akkor lép be a térbe, amikor az isteni-szellemi világból a fizikai-földi világba száll le. Bizonyos, hogy innen szemlélve minden térbeli perspektívában jelenik meg, de a dimenziók megítélése teljesen földi jellegű.

Az ember a nyugati kultúra fejlődése folyamán a XV. század óta a legnagyobb mértékben beleilleszkedett ebbe a térbeli szemléletbe. Ha azonban ezt a térszemléletet helyesen ragadják meg, tehát a tisztán térbeli megismerés leírt átszellemesítése révén újra hidat vernek az isteni világhoz, akkor az isteni-szellemi világ számára is fontossá válik az a térbeli megismerés, amelyet az ember éppen a XV. század óta szerzett meg, amikor leginkább függetlenné vált az isteni világtól. Ha ezt az ember helyesen teszi meg, és nem marad meg a térnél, hanem ismét beleviszi a térszemléletbe a szellemiséget, akkor a világ egy új darabját hódítja meg az isteneknek. Mert mi is történt akkor?

A régi Szaturnusz, a Nap, a Hold és a Föld kora, valamint a Jupiter, a Vénusz és a Vulkán eljövendő kora, amelyet „A szellemtudomány körvonalaidban fejtettem ki, az istenek számára voltaképpen csak az idők vonulatában létezik. Itt a Földön azonban mindez a térben is él. Ma a Föld-korszakban élünk, ez így van. De a Földhöz tartozó történésekben benne rejlik a Hold, a Nap és a Szaturnusz korának utócsengése is. Próbálják meg a Szaturnusz „A szellemtudomány körvonalai”-ban leírt korának hatását átélni. Azt fogják mondani: már nem élünk a Szaturnusz korában, de hőhatásai földi történéseinkben is megvannak. A Szaturnusz, a Nap, a Hold és a Föld összeilleszkedik, egyidejűleg van jelen. Az istenek egymás után látják ezeket. Régebben, még a káldeai korban is, egymás után láttuk ezeket, most pedig a térben egymásba vannak bújtatva. Ez sokkal tovább terjed, és részleteiben szemlélve a dolgokat rájövünk, hogy valójában mi is rejlik mögöttük.

Mondjuk, kinyújtjuk a bal kezünket. Minden földi tárgyban benne él az isteni, így izmainkban, idegeinkben, kezünk kinyújtásában is. Most balkezük ujjaival megérintik jobb kezük ujjait - ez csak a térben történhet. Az isteni-szellemi lények nem követik, hogy bal kezüket a jobb kezük, jobb kezüket a bal kezük útján érzik. Az érintkezésig követik ezeket, de a közöttük fellépő érzés nincs jelen saját képességeikben, ez csak a tér révén merül fel. Ahogyan az istenek a Szaturnuszt, a Napot, a Holdat és a Földet sem egyidejűen, hanem az időben egymást követve látják, úgy nincs meg náluk az ember térbeli jellegű átélése sem. Amikor bal és jobb szemükkel néznek és pillantásuk jobbról és balról kapja az irányát, akkor pillantásukban jobbról és balról is az istenek látása érvényesül, találkozásuk azonban tisztán emberi. Tehát mint emberek éppen a térbe helyezve éljük át az isteni hatástól való függetlenségünket.

Ha a jobb és balkéz képét kiterjesztik a földi emberiség környezetének további történéseire, akkor sok olyan emberi élményt találnak, ami kiesik az istenek szemléletéből. Ezekre a tisztán emberi jellegű területekre valójában csak a XV. század első harmada óta jutott el az emberi gondolkodás, így az emberiség gondolkodása valóban egyre érthetetlenebbé vált a letekintő istenek számára. Ha ezt figyelembe vesszük, rá kell mutatnunk a XIX. század utolsó harmadának döntő fontosságú eseményére, amelyről már többször beszéltünk és úgy fejezhető ki, hogy a Gabrielnek nevezett szellemi lény uralkodását a Michaelnek nevezett másik szellemi lény uralma váltotta fel.

A XIX. század utolsó harmadában a Michaelnek nevezett szellemi lény uralkodója lesz mindannak a szellemiségnek, amelynek a földi emberi történések megfelelnek. Míg Gabriel inkább az emberek passzív tulajdonságaira beállított lény, addig Michael olyan aktív lény, aki mintegy átlüktet a lélegzésünkön, ereinken, idegeinken, hogy emberi mivoltunkat kozmikus összefüggésben dolgozzuk ki, és aktívan szerezzük meg. Mintegy Michael felszólításaként áll előttünk, hogy legyünk még gondolatainkban is aktívak, hogy világnézetünket belső emberi aktivitással dolgozzuk ki. Csak akkor tartozunk Michael korához, ha a külső és belső megvilágosodást nem várjuk tétlenül, hanem munkánkkal aktívan részt veszünk a világból feltáruló megfigyelésekben és átélésekben.

Amikor valaki kísérletet állít össze, ez alapjában véve nem szellemi tevékenység, hanem olyan történés, mint bármely más természeti folyamat, csak ezt az emberi értelem irányítja. De a természet minden történését is értelem irányította. De hogyan alkalmazza ma az ember a kísérletet a gondolkodása számára? Nem aktívan, hiszen csak ránéz, és a lehető legkevésbé sem akar aktívvá válni, mindent a kísérlettel akar kimondatni, minden belső aktivitásból származó dolgot azonnal képzelgésnek ítél. Éppen tudományos képzeteiben él legkevésbé Michael korában. Be kell jutnia a Michael-korszakba, mert ennek a korszaknak van egy bizonyos fontos jellemző vonása. Ha azt kérdezzük, hogy mi az értelme az egész kozmikus összefüggésben, hogy Gabriel átadta Michaelnek, mondhatnám, a kormánypálcát, akkor azt kell mondanunk: az az értelme, hogy Michael az a szellem, aki az emberiséget vezető összes szellemi lény közül leginkább meg tudja közelíteni a földi embereknek a XV. század első harmada óta folytatott független tudományos tevékenységét.

Gabrielt egészen megdöbbenti egy mai művelt ember képzeteinek a tartalma. Michael szoros rokonságban van a Nap erőivel, és legalább bele tudja helyezni a tevékenységét azokba a gondolatokba, amelyeket az ember szabad cselekvésének impulzusaihoz dolgoz ki. Michael bele tud folyni mindabba, amit például a „A szellemtudomány körvonalaidban szabad, tiszta gondolkodásnak neveztem, és amelynek újabb korunkban az ember szabad individuális akarati erőihez kell impulzust adnia. Michael különösképpen a szeretet impulzusából fakadó cselekvéssel van rokonságban. Az istenek őt küldték le ezért követnek, hogy mintegy átvegye, amit az emberek a függetlenné vált tudásból az átszellemesített tudásba vezetnek át. Az antropozófus szellemtudomány a térbeli ítéletalkotást ismét átszellemesítő, érzékfelettivé változtató tudomány, lentről felfelé működik, mintegy felnyújtja a kezét, hogy megragadja Michael fentről lenyújtott kezét. Mert így hidat lehet teremteni az emberek és istenek között. Michael ezért lett ennek a korszaknak az uralkodója, hogy átvegye az emberektől azt, amit térbeli gondolkodásukkal fűzhetnek az isteni tudás tisztán időbeli gondolkodásához. Ez az, amit az istenek át akarnak venni.

Azt mondhatjuk, hogy az istenek a Szaturnuszt, a Napot, a Holdat és a Földet időrendben gondolják el. Ha az ember gondolkodásának legújabb fázisát helyesen alakítja ki, térbelien gondolja el ezeket. Az istenek a bal és a jobb kéz előrenyújtását gondolják el, az emberek az érintést sajátítják el. Az istenek benne élnek a bal és a jobb szem pillantásának az irányában. Az ember térbelien képzeli el, ahogy a jobb és a bal szem pillantásának iránya találkozik egymással. Michael letekint a Földre. Hozzá tud kapcsolódni ahhoz, amit az emberek tiszta gondolkodásukban alakítanak ki, tiszta akarati tevékenységükben megvalósítanak, és tudomásul veszi azt, amit az emberek, a Föld lakói a tér elgondolásából megszereznek, felviszi mindezt az istenek világába.

Ha az emberek csak a tér megismerését alakítanák ki és nem szellemesítenék át, megmaradnának az antropológia mellett, és nem akarnának az antropozófiához jutni, akkor Michael korszaka el is múlna. Michael visszavonulna uralmától, és azt adná hírül az isteneknek, hogy az emberiség el akar válni az istenektől. Ha viszont a megfelelő követséget viszi az istenek világába, azt kell mondania: az emberek az én korszakomban az érzékfelettibe emelték azt, amit az isteni-szellemi világtól elkülönülve, tisztán térbeli ítéletalkotásként alakítottak ki. Újra befogadhatjuk őket, mert gondolkodásukat, képzetalkotásukat összekapcsolták a mi gondolkodásunkkal, képzetalkotásunkkal. - Ha az emberek helyesen akarnak fejlődni, akkor Michaelnek nem szabad azt mondania az isteneknek, hogy az emberek megszokták, hogy mindenre csak térszerűen bámuljanak, és megvetik mindazt, ami csak az időben él. Ha az emberek el akarják érni földi céljukat, akkor azt kell mondania, hogy az emberek azon fáradoznak, hogy az időbeliséget, az érzékfelettit, ismét belevigyék a térbeliségbe, nem csak a térbelire akarnak rámeredni, nem csak a XX. század elején kedvelt érzékletességet kívánják maguknak. Ezért ismét úgy ragadhatók meg, hogy életük közvetlenül az istenek életéhez kapcsolódjék.

Ha az antropozófiát valóban a beavatási tudomány szellemében műveljük, akkor ez a kozmikus körülményekkel való törődést jelent, amelyet az emberiségnek az isteni világgal összhangban kell véghezvinnie. Mai korunkban, alapjában véve sok mindenen múlnak a dolgok. Azon, hogy el akarjuk-e ültetni az isteni-szellemi világgal való helyes további együttélésünk csíráját vagy sem. Ha meggondolják, hogy ezzel milyen végtelenül jelentős dolgot mondtunk ki, felmérhetik, hogy milyen komolysággal és belső szilárdsággal kell megalapoznunk azt a lelki beállítottságot, amely az antropozófiát akarja gondolati tartalmává tenni.