Ha ebben az ünnepi időszakban a mai kornak megfelelően akarjuk gondolatainkat elmélyíteni, úgy ez legjobban a már tegnap érintett módon történhet: lelki tekintetünket az emberiség fejlődése felé fordítjuk, hogy az ember jelenkori feladatait az emberiség szellemi vezetéséből ismerjük fel. Észre kell vennünk, hogy a karácsonyi gondolat legfontosabb része az, hogy Krisztus fénye a most beköszöntő éjszakán ragyogott be az emberiség fejlődésébe, mégpedig abban az időpontban, amely a Golgotai Misztérium beilleszkedésének eseményével adja meg a földi élet, az emberiség, tehát általában az egész földi lét értelmét.

Tegnap arról szólhattam, hogy a Golgotai Misztériumot megelőző korokban a nyár derekán ünnepelt misztériumok játszottak fontos szerepet, amikor az ember a Földdel együtt feltárja lényét a kozmikus messzeségnek, ahol lelki kapcsolatba kerülhet a Földön túli hatalmakkal. Lelkünk elé állítottuk, hogy a kereszténység előtti korok misztériumainak vezetői bizonyos népeknél úgy járták végig ezt az utat, amelyen az emberi lélek nyár derekán - a mi János-napunk idején - eljuthat az isteni-szellemi világokhoz, hogy ilyenkor mintegy feláldozták érzéssel áthatott gondolatvilágukat az isteni-szellemi hatalmaknak. Tudták ugyanis, hogy ami az év folyamán nyilatkozik meg számukra, azt a luciferi hatalmak kísértenék meg, ha a nyár derekán, amikor a Föld mintegy kitárja szárnyait a kozmikus messzeségbe, nem az isteni-szellemi hatalmaktól nyert kegyelemként élnék át áldozatosan mindazt, ami e gondolatokhoz fűződik.

Tegnap utaltam azután arra is, hogy az emberiség fejlődése során magától értetődő módon következett be, hogy az emberiség bizonyos részénél a legmélyebb téli ünnep került a nyár derekán lévő ünnepe helyére. Ez benne rejlik még a mi elhalványult karácsonyi gondolatunkban is, mivel az ember egyes kultikus közösségekben a Megváltó születését ünnepli a mélységes téli éjszakán, vagy újra meg kell keresnie a szellemi fényhez vezető utat, szívének csendességében ünnepelve ezt a karácsonyt, míg tudtára ébred annak, hogy ebben az időszakban úgy hasonul leginkább a Földhöz és a földi élethez, ha teljesen magába száll. Mert ilyenkor a Föld is bezárul a kozmikus messzeségek elől, hótakarójában és az összehúzó hidegben magába szorítva él a világtérben.

A karácsonyi gondolatok azonban már azokban a korokban is bizonyos szerephez jutottak, amikor az ember, főképpen egyes népeknél, nyár derekán ünnepelte. A kereszténység előtti korokban más volt azonban a karácsonyi gondolat értelme, mint ma. A magasztos Napszellem akkor még a kozmikus messzeségekhez tartozott, még nem szállt le a Földre. Az akkori ember egész helyzete másmilyen volt a tél mélyén, amikor kozmikus magányát mintegy a Földdel együtt érezte át. Ezt a helyzetet ismerjük meg, ha ismét azokra a misztériumokra tekintünk, amelyek főként délen honosodtak meg igen régi korokban, még a Golgotai Misztérium előtt. Ezekbe a misztériumokba ősi módon avatták be azokat, akik felkereshették őket és elnyerték az akkori beavatás tudományát. Bizonyos régi korokban és régi népeknél ez abban állt, hogy a beavatandók olvasni tanultak a világban, de nem papírra írt holt betűket, hanem a világ lényeinek adományát. Aki átlátja a kozmosz titkait, az tudja, hogy ami a Földön növekszik és terem, az annak a képmása, ami a csillagokból ragyog le a kozmikus világ messzeségeiből.

Aki a kozmikus olvasást tanulja - a halott betűk tanulása ennél sokkal egyszerűbb -, az tudja, hogy minden növényt jelnek kell tekinteni, ez leleplez számára valamit a világmindenség titkaiból, és ha végignéz a növényvilág vagy az állatvilág sokféleségén, ez is olvasás. Ilyen módon olvastak fel tanítványaiknak az egyes misztériumok régi beavatottai. De nem könyvből olvastak fel nekik, hanem közölték velük, amit az úgynevezett év-istenség inspirációjából tudtak meg, az év lefolyásának titkairól és az emberi életre vonatkozó jelentőségéről. Ilyen módon olvasta le az ősrégi bölcsesség az emberre vonatkozó dolgokat a kozmikus történésekből és a világ lényeiből. Tanítványaiknak felolvasva a régi bölcsek az év-istenséghez hasonló isteni-szellemi lények inspirációját érezték.

Ki volt az év istene? A hierarchiákhoz, mintegy az archék rendjéhez tartozott. Olyan lény volt, akihez csak a beavatási tudás birtokában lévők emelkedhettek fel és így megkaphatták tőle az erőt és belső világosságot, hogy mást olvassanak ki a tavasszal kisarjadó növényekből, mint a nyári gyümölcsök érlelődéséből, megint mást az ősszel vörössé váló levelekből, amikor a termések beérnek, mint amikor hópelyhektől csillognak a fák, és a Föld kőzeteit hótakaró borítja. Ez az olvasás egy éven át tartott, tavasszal, nyáron, ősszel és télen. Az olvasás folyamán magánk az embernek a titkai lepleződtek le a mesterek és tanítványok körében. Azután újra kezdődött a körforgás.

Ha ma megközelítően fogalmat akarunk alkotni arról, amire a régi inspiráltak és beavatottak az év-istenség inspirációja folytán tanítványaikat megtanították, úgy a következőt mondhatjuk: először arra hívták fel figyelmüket, ami tavasszal, hóolvadás után nyilatkozik meg, amikor a Nap új erőre kap és a megújult Föld-erő kihajtja a növények csíráit. Felhívták tanítványaik figyelmét, hogy mennyire másként szól a világmindenség titkairól a mezőn viruló növény, mint az erdei fák árnyékában élő, mennyire másképpen beszél a kozmikus messzeségekből a Földön élő emberhez a Nap fokozódó melege, az erősödő napfény a csipkézett vagy a kereklevelű növényekben. Amit ilyen módon az év istenének hatására, a Földről kinövő betűket olvasva megnyilatkoztattak, az leleplezte a misztérium-tanítványok előtt az akkori időknek megfelelően a fizikai emberi test titkait is.

A tanítók rámutattak a Föld fizikai termőképességére, a növényben sarjadó földi erőre. A földi növekedés minden egyes pontján más betű volt. Az eleven növényi lények vagy állati formák voltak a betűk, ezek összeilleszkedtek, ahogyan ma a mondat egyes betűi szavakká formálódnak. A tavasszal együtt élve a természet olvasásában éltek. Ez volt az év istenének beavatása. Mire a tavasz elmúlt, május tájékán azt érezték, hogy megértették az ember fizikai testének a világmindenség öléből való kialakítását, megformálását.

Azután eljött a nyár. A nagy kozmikus Logosz ugyanazon betűivel és szavaival foglalkoztak, de megmutatták nekik, hogy a betűformák hogyan változtak a más szög alatt megjelenő napsugarak, a másként ható napfény és meleg hatására, és hogyan nyílnak az első hajtások virágokkal a Nap felé, az emberek fizikai testének titkairól szólva. Leolvasták a tarka virágokat, a napsugár mindegyikben szeretettel csókolja meg a Földből kihajtó növényi erőket. A virágzó növények földerői felett csodálatosan, finoman, gyengéden szövődő kozmikus erőkből olvasták le a Föld kozmikus messzeségekbe való törekvését. Együtt éltek a kozmikus messzeségek, a csillagtávlatok felé megnyíló Földdel, és a Földdel együtt a végtelenben is.

Ha pedig a növények virágzó betűire tekintettek, megnyilatkozott e végtelenség titka. A növények virágzó betűiből olvasták le az ember viselkedését amint a szellemi világokból fizikai-földi létéhez leszállt, és minden égtájról összevonta az éteri szubsztanciát, hogy kialakítsa saját étertestét. Az étertest titkait pedig abból olvasták le ilyen módon, ami az éteri életben megy végbe, később a Föld és a világmindenség között a kozmikus Logoszban, aki ráfesti jeleit a Föld felszínére, kivirágoztatja a növényeket és különböző létfeltételeket biztosít az állatoknak nyár derekán.

Az ősz közeledtén meglátták, hogy ismét változtak a kozmikus Logosz betűi, a Nap visszavonta melegét és fényét, a növények ahhoz menekülnek, amit maga a Nap nyújtott nyár derekán a Földnek. Mintegy kilehelik a nyáron kapott viruló, sarjadó életüket, de kifejlesztik ölükben érlelődő termésüket, ezek önmagához vezetik vissza a növényi életet, a mag erőit rejtve magukban. Megint megfejtették, amit a kozmikus Logosz érlelődő növényekben írt a Föld felszínére, leleplezték és kibetűzték, amit az állati életformák ősszel feltárnak. A világmindenség legintimebb titkait a madarak vonulásából az apró állatvilág ősz közeledtén történő változásaiból olvasták le. Olvastak a rovarvilágban, a rovarvilág földbemeneküléséből, formaváltozásaiból és abból, ahogy az egész Föld összeszedte erejét a holt csendben. Azt olvasták le, amit a Föld kozmoszban való magára eszmélésének éreztek.

Ezt bizonyos ünnepségek révén még inkább megértették, szeptember második felében, paraszti vidékeken Michael ünnepében maradtak meg régi nyomaik. Ezek az ünnepek arra emlékeztettek, hogy amikor az embert mintegy elhagyták a Földön a kozmikus távlatokba vezető utak, lelkének olyasmihez kell kapcsolódnia, ami nem kötődik külső fizikai és éteri történéshez, hanem a kozmosz szellemi tartalmára kell támaszkodnia. Még a szeptember végi elhalványult Michael-ünnepben is fennmaradt az emberiségnek a hierarchiák szelleméhez való menekülése, hogy szellemi módon vezesse az emberiséget, amikor a csillagok, és a Nap külső vezetésének ereje gyengül.

Ez az olvasás egyúttal gondolkodássá alakult, és amit olvastak vagy gondoltak, az az emberi asztráltest titkaival hatotta át őket. Ősz idején a természet lényéből olvastak az év istenségének inspiráltjai és beavatottjai, és ezzel együtt az emberi asztráltest titkait gondolták el. A beavatottak ősszel így szóltak tanítványaikhoz: ragaszkodjatok a Nap arculata előtt álló lényhez - Michael neve még erre emlékeztet -, gondoljatok a Nap arculata előtt álló lényre. Szükségetek lesz erre az erőre, amikor mindazt át kell élnetek, amit asztrális lényetekben a földi létből megtartotok, amint beléptek a halál kapuján az érzékfeletti világokba.

Az emberi asztráltest titkait abból merítették, ami Logosz- ként nyilatkozott meg az érlelődő vagy elszáradó növényi létben, a földe búvó rovarokban és egyéb dolgokban. Az ember valóban tudta, hogy rá van utalva a szellemi világ látványára, ha lényének ezzel a részével megfelelő emberséget keres. Ezért vezették a beavatandók lelki tekintetét a Michael névvel megjelölt lényhez.

Azután az az időszak érkezett el, amelynek közepe a mi karácsonyunk. Az Év-istenség beavatottjai és inspiráltjai ekkor arra a sajátságos megnyilvánulásra hívták fel tanítványaik figyelmét, ahogy a víz művészien megformált hópelyhekben borítja be a földet. Az olvasás már ősszel elmélkedéssé vált, most pedig belső életté alakult; az előző évszakokban a lélek megfigyelése párhuzamosan haladt a külső fizikai munkával, most pedig belső szellemi munkává változott. Az olvasásból misztika, misztikus elmélyedés lett. Az ember tudta, hogy saját legmélyebb valóját, én-lényét, csak úgy értheti meg, ha azt mondatja el róla, amit a kozmikus Logosz belerejtett minden természeti folyamatba, amikor hótakaró borítja be a földet, és a hideg megdermeszti az életet a Föld környezetében. Az év-istenség írását beavatottjainak és inspiráltjainak a téli évszak írásából kellett megismerniük. Látásuk élesedett, hogy követhessék a földbe süllyesztett magot, és az összehúzódó földerőkben áttelelni próbáló rovarokat. Tekintetük a fizikai fénytől a fizikai sötétség felé fordult.

Egyes misztériumokban megérttették tehát a tanítványokkal: most az éjféli Napot kell látnotok, éjfélkor, a Földön keresztül. Belső lelki erőtök számára maga a Föld válhat átlátszóvá, ha lelki szemeteket az az erő hatja át, amely követi a növényeket és a földbe húzódó alacsonyrendű élőlényeket. - Amikor a Föld leginkább összeszedte erejét a kozmosszal szemben, akkor juthat el az ember ahhoz, hogy a szinte teljesen szellemivé vált Földön át meglássa a Napot, mint éjféli Napot, míg egyébként nyár derekán fizikai érzékszervei útján éri el ezt, ha tekintetét a Földről a világmindenség felé fordítja, anélkül, hogy keresztüllátna a Földön.

Az év-istenség beavatottai a Nap látására tanították tanítványaikat a mélységes téli éjszakán, az éjféli órában. Az éjféli Napról leolvasott titkokat azokkal kellett aztán közölniük, akik a misztériumok hívő alattvalói voltak, de nem lehettek a misztériumok beavatottai, tanítványai.

A régi korokban egyre inkább az volt a helyzet, hogy miután a beavatottak a legmélyebb télben az éjféli órán felhívták tanítványaik figyelmét a Napra, tudomásukra kellett hozniuk bizonyos módon, hogy az ember milyen elhagyatottnak érzi magát énjében a Földön. A mélységes téli éjszaka ünnepe éppen a legnagyobb tudásúaknál vált egyre fájdalmasabb ünneppé, a fájdalom és szenvedés ünnepévé; az embernek ezáltal kellett megismerkednie azzal, hogy a fizikai-földi létben nem találja meg az énjéhez vezető utat. Ezt abból kellett megtanulnia, hogy leolvasta a Logosznak a mélységes télben a Földre írott jeleiből, hogy mennyire elhagyatott az énjével a világ folyamatában, mert csupán a Földet érezte át, a Föld pedig eltakarja a Nap erejét, amelyre az én vágyakozik. A Nap megjelent ugyan az éjféli órán, de az ember egyre kevesebb erőt érzett ahhoz, hogy éjfél idején a Nap lényéhez juthasson. Amikor az emberi én elhagyatottságára utaltak a kozmoszban, ez egyben annak a profetikus közlése is volt, hogy a Naplénynek közelednie kell a Földhöz, át kell hatnia az ember lényét az emberiség fejlődése során, és azért kell megjelennie, hogy meggyógyítsa a világmindenségben a magányosság betegségében szenvedő emberiséget.

Ezzel már az emberiség fejlődésének olyan tényére utalunk, amely Krisztus földi megjelenésével belső lelki örömünneppé változtatta a régi téli bánat- és szenvedés-ünnepet, éppen a déli népeknél. A Naplény a világ messzeségeiből leszállt a földi létbe, ennek megnyilatkozását jelzik, a történés előhírnökeinek szimbólumai és arra utalnak, hogy a bánat és szenvedés régi ünnepe örömünneppé változott És ez az üzenet a Föld minden emberéhez szólt. A pásztorok álmai szívük mélyén szövődtek, és felhangzott a Szó:

A kozmikus messzeségek magasságában
Nyilatkozik meg az istenség
És békesség virul ki a Földön
A jóakaratú embereknek.

Ez volt az egyszerű pásztorszívek mélyén. Az emberiség másik oldalán, a leginkább a mágiára érettek felől, a régi csillagbölcsesség örökségéből pedig üzenet érkezhetett a Kozmikus Szellem földi anyagba való leszállásáról.

A karácsonyi misztériumról szólva, ma a régi bánat és szenvedés ünnepének hátterével kell az érzéseinkre rátalálnunk, el kell gondolnunk, hogy az emberiség fejlődésébe olyan erő lépett be, amelynek révén az ember megszabadulhat a Földhöz bilincselő súlytól. Úgy kell kialakítanunk a karácsonyi gondolatot, hogy ma is igazak az Év-istennek azok az inspirációi, amelyeket még a régi beavatottaknak nyilatkoztatott ki: a Föld a tél mélyén azért húzódik vissza a kozmoszból, hogy önmagára eszméljen, és hogy az ember továbbra is megérthesse az év titkának, az ember én-titkával való összefüggését. Az ember azonban emberi belátásból, megértő emberi érzésből, megértő szívbéli bölcsességből, a földi emberi létbe költöző Jézus Krisztus képeivel veheti körül magát, és megtanulhatja a karácsony mélységes gondolatainak átérzését. De csak úgy érzi át helyesen, ha valóban minden időben követni akarja a megnyilatkozó Krisztust.

A régi beavatási tudomány régi beavatottainak az volt a feladata, hogy az emberi természet titkait az év körforgásából tárják fel. Meg kell értenünk az év kinyilatkoztatását, de be kell tekintenünk az emberi természet mélyére is. Az antropozófus szellemtudomány megmutatja, hogy ha helyesen tekintünk az emberi természet mélyére, akkor a szívbe, tüdőbe, agyvelőbe és az emberi szervezet minden részébe beírt betűk ugyanúgy feltárják előttünk a világmindenség titkait, ahogy ezek a titkok az Év-istenség inspiráltjai előtt is a Logosz jelei révén feltárultak a viruló növényekben, az állati formákban és mindabban, amit ezek az állati alakok az egész földkerekségen átélnek. Meg kell tanulnunk az emberbe tekinteni. Az ember bensejének írássá kell változnia. Akkor leolvassuk belőle az emberiség fejlődését. Át kell azonban adni magunkat az emberi fejlődés értelmének, belső látással kell kapcsolódnunk ahhoz, ami szellemi erők alakjában akar benne szövődni, és hullámzani. Az emberiség fejlődése állandóan továbbhalad, ezért a Golgotai Misztériumot, és a karácsony misztériumát minden korszakban újra át kell élnünk. Teljességgel át kell élnünk, hogy az a szellem, aki a karácsonykor Betlehemben megszületett organizmust kereste ki magának, így szólt: „Veletek vagyok mindennap, a Világ végezetéig”. Azután szellemi módon kell meghallanunk a Logosznak az ember lényében történő állandó megnyilatkozását. Az emberiségnek meg kell tanulnia, hogy meghallja az emberiség Istenének, magának Krisztusnak az inspirációit, ahogyan egykor megtanult az Év-istenség inspirációira figyelni.

Akkor az emberiség majd nem elégszik meg azzal, hogy csak visszatekintsen Jézus Krisztus szellemi-földi útjának bibliai hagyományára, hanem megérti, belátja, hogy Krisztus azóta hozzákapcsolódott a földi emberhez, és mindig megnyilatkozik, ha az ember rá akar hallgatni. Akkor korunk emberisége megértheti és beláthatja, hogy ahogy valaha az őszi Mihály-ünnepet az év folyamán a karácsony követte, úgy a XIX. század utolsó harmadának egyik őszén bekövetkezett michaeli kinyilatkoztatást is egy szent ünnepnek, a karácsony ünnepének kell követnie. Ennek révén ismét el kell jutnia a szellemi születés megértéséhez, mert az emberiségnek erre van szüksége földi útjának folytatásához, hogy a Föld egykor szellemivé válva eljövendő létformáivá alakulhasson át. Most olyan korban élünk, amikor nemcsak az év őszi Mihály-ünnepének és az év karácsonyának kell megjelennie, hanem saját emberi mivoltunkból, lelkünk mélyéről kell a XIX. század utolsó harmadának michaeli kinyilatkoztatását megértenünk, meg kell keresnünk az igazi karácsony ünnepéhez vezető utat, amikor áthatjuk magunkat a megismerés szellemével.

Akkor megértjük az evangéliumhoz fűzött szavakat: „Még sokat mondhatnék el nektek, de még nem tudjátok elviselni.” Az emberiség egyre többet képes elviselni abból, amit Krisztus elmond neki. Nem arra van hivatva, hogy mindig csak a haladást akadályozókra hallgasson, és azokra, akik a Golgotai Misztériumról írott száraz betűkre utalnak, és nem akarják, hogy annak ereje minden időben elevenen nyilatkozzék meg az embernek. Nem olyan korban élünk, amikor azokra kell hallgatnunk, akik meg akarnak állni a Világ Tavaszánál, amely ragyogó fényben mutatja a külső fizikai természetet, de a szellemet nem tudja megmutatni. Ma annak van itt az ideje, hogy megtaláljuk az utat Michael ünnepétől a mélységes tél ünnepéhez, de ebben a szellem napkeltének is ott kell lennie. Sohasem találnánk meg ezt az utat, ha az ember földi kibontakozása során azt az illúziót táplálnánk, hogy a külső életben, a külső földi civilizációban, kultúrában, ma a fény uralkodik: Adjuk át magunkat annak az igazságnak, hogy itt sötétség honol, ebben kell megkeresnünk azt a fényt, amelyet Krisztus akart Jézus révén a világba hozni.

A pásztorok, a napkeleti mágusok egykor áhítatosan keresték karácsony éjszakáján a jászolhoz vezető utat, mi is így kövessük azokat a nyomokat, amelyek most még elmosódott, de egyre világosabb betűkkel olvashatóak ki az ember lényéből, és akkor ismét megünnepelhetjük a Szent Éjszakán Krisztus titkát. De csak akkor ünnepelhetjük meg, ha a sötétségben meg akarjuk keresni a fényt.

Ma sokszor nem azt nevezik tudománynak, ami a világról felvilágosít - a „felvilágosítás” a fény világosságából ered -, hanem azt, ami elhomályosít, sötétít. A sötétségnek fel kell fognia a fényt. Ha ilyen módon törekszünk arra, hogy bensőséges hangulattal, intenzív akaraterővel találjunk rá a valóban létező sötétségben a szellem világosságára, akkor az úgy fog ragyogni, ahogy a Jézus születését hirdető csillagok ragyogtak a pásztoroknak és a mágusoknak a nagy Szent Éjszakán.

Tanuljuk meg az emberiség történelmi folyamatába illeszteni ezt a karácsonyi gondolatot. Nem új Messiást, új Krisztust kell várnunk, hanem azt, ami az utóbbi évszázadok során az anyag sötétségébe mélyen bevezető természet által nyilatkozott meg az emberiségnek, amit a valóban elevenen megértett elevenen tovább élő Jézus Krisztus nyilatkoztathat ki neki. Nem szabad a karácsony gondolatát konvencionális, évenként megült ünneppé merevítenünk, elevenné kell tennünk, hogy ragyogjon, mint a betlehemi csillag.

A mai karácsony estén erről a fényről, erről a ragyogó csillagról akartam szólni Önöknek, hogy hozzájáruljak ahhoz, hogy az antropozófus szellemtudományt gyengén, de komolyan átható akaratot azzal a másik akarattal, annak a csillagnak a követésével kössék össze, amely karácsony éjszakáján biztosan, igazán ragyog az embereknek.

Korunkban a karácsony legmélyebb megszentelése, ha máról holnapra csöndben, intimen ezzel a fénnyel hatjuk át magunkat. Minden egyéb legyen csak külső jele annak a karácsonyi érzésnek, amelyet átvihetünk ma estéről holnap reggelre. Akkor ez az éjszaka nemcsak jelkép lehet, hanem elevenné válik, és talán ráeszmélünk, hogy milyen bensőségesen kell ahhoz a szellemi törekvéshez kötődnünk, amely minden igaz embernél a jövőbe vezet, és egyben igazi karácsonyi törekvés: ahhoz a szellemhez való törekvés, aki a világtörténelem Szent Éjszakáján a Betlehemben született testben akart megtestesülni.