Amit az emberi lélek földi léte folyamán mindennapi tudatában átél, az gondolkodásban, érzésben és akaratban fejeződik ki. E gondolkodás, érzés és akarat voltaképpeni reális hátterét azonban abban kell keresnünk, amit itt ezekben a napokban asztrális emberi organizmusként és az én lényeként jellemeztem. Megmutattam, hogy a lélek gondolkodó részének a fej-organizációval van bizonyos kapcsolata, a lélek érző része pedig némileg másmilyen kapcsolatban van az ember ritmikus organizációjával, a lélegzési ritmussal, a keringés ritmusával és az emberi lény egyéb ritmikus folyamataival. Az emberi lélek akarati része sokkal lazább módon kapcsolódik a fizikai és éteri organizmushoz.

Ha azt tanulmányozzuk, hogy a lélek gondolkodó része hogyan kapcsolódik a fej-organizációhoz, akkor rájövünk, hogy mintegy teljesen átadja magát a fej-organizációnak; mintegy fej-organizációvá alakult át. A fej-organizáció a lélek gondolkodó részének fizikai és éteri képmását alkotja, úgy hogy, ha az ember éber nappali életében valóban gondolkodik, voltaképpen magát a gondolkodás folyamatát nem látja, képmását az agyvelő és az idegrendszer fizikai és éteri folyamataiban kell megkeresnie. Ezért a pszichológia e fizikai részének tulajdonképpeni területe az agyvelő anatómiája és fiziológiája, mert már az agyvelő felépítésében és így az agyi folyamatokban is világosan láthatók annak a képmásai, ami a gondolkodásban történik. Az emberi lélek érző része nem adja át magát ugyanígy a fizikai és éter-organizmusnak és nem is árad bele. Azt mondhatjuk róla, hogy hol a lélegzésnek, hol a vérkeringésnek adja át magát, beléjük áramlik, úgy hogy az imaginatív látás és az inspiráció számára mintegy láthatatlanná válik. A lélek érző része beleárad a légzési folyamatokba és a vérkeringés folyamataiba, aztán újra elszabadul tőlük, önálló lesz, saját alakformáló tevékenysége van. Így a lélek érző része mintegy beleárad a keringési rendszerbe, megint visszahúzódik belőle, újra beleárad, és így tovább.

A lélek akarati része egészen másképp viselkedik. Nem adja át magát állandóan a fizikai és éter-organizmusnak, és nem is áramlik ki és húzódik vissza felváltva, hanem voltaképpen saját erői révén tartja vissza magát az emberi organizmus fizikai és éteri részétől. Saját erői folytán van saját önálló léte. Ezeknek az erőknek a révén voltaképpen megmarad a lelkiségben, a szellemiben, és ott is maradna, ha nem következne be valami egyéb. Tehát azt mondhatjuk, hogy a lélek akarati részében a lelkiség mindig lelki-szellemi marad a földi élet folyamán is. És ha az intuíció révén bepillantunk a lélek akarati része mögött rejlő voltaképpeni valóságba, akkor ezen az akarati részen tanulmányozhatjuk, hogy mi az ember maradandó szellemi-lelki lénye. Az akarat is odaadja magát, azonban valami módon a fizikai organizmusnak, beleáramlik, de ez nem folyamatos, mint a lélek gondolkodó részénél, nem is ritmikusan váltakozó, mint az érző résznél, hanem a következő történik. Ha például lelkünk gondolkodó része a fej-organizáció révén olyan gondolatot ragad meg, amely tartalmánál fogva önmagában akarati impulzust jelent, akkor más történik, mint a puszta gondolkodásnál. Ha a világ dolgain gondolkodunk, anélkül, hogy eljutnánk az akaratig, akkor csak a fej-organizációt vonjuk be, és az emberi fej-organizációt a gondolkodás tevékenysége olyan módon építi le, vagy legalábbis a leépülés, feloszlás, elhalásra hajlamosítja, ahogy tegnap leírtam. Ha azonban olyan gondolatunk támad, hogy ezt vagy azt akarom, akkor a lélek gondolkodó részéhez tartozó tevékenység kiterjed a fej-organizációból az ember anyagcsere rendszerére és végtag-rendszerére. Ha az embernek olyan gondolata van, amely akarati szándékot jelent, akkor intuícióval meglátjuk, amint asztrális tevékenység lüktet bele az ember anyagcsere organizációjának egy részébe vagy egészen a végtag-organizációba és akkor az ilyen, az akaratot megcélzó gondolat révén nem csak a fej-organizációban történik leépülés, hanem az anyagcsere és a végtagok szerveiben is. Itt romboló folyamatok jönnek létre az ilyen gondolatok révén. Ezek a romboló folyamatok azt váltják ki, hogy most a lélek akarati részének reális alapja is beleáramlik az anyagcsere vagy végtag-organizmusba és kiegyenlíti azt, amit a gondolat leépített, újra felépíti, amit a gondolat leépített.

Hogy szemléletesen fejezzem ki magam, a helyzet a következő. Azt gondolom, hogy felemelem a karomat. Ez a gondolat a fej-organizációból beleáramlik a kar organizációjába és ott leépülést, romboló folyamatot hoz létre. Elégésnek nevezhetjük. Karom organizációjának működése során valami elpusztul. Az asztrális organizmusnak az a része, amely a lélek akarati részének felel meg, utána áramlik, helyrehozza azt, ami leépült, újra felépíti. És ebben a felépítésben történik meg a karom felemelése. Ami tehát elégett, azt ismét helyrehozza és a voltaképpeni akarati cselekedet ebben a helyreállításban megy végbe.

Az én tulajdonképpeni lényét az asztrális organizmusnak az a része foglalja magában, amely az emberi lélek akarati impulzusainak az alapja. Így az akarat kifejtésekor mindig az én lényének kibontakozása is végbemegy. Miközben tehát az ember akaratának kifejtését látjuk, beletekintünk abba, ahogy az ember asztrális organizmusa és énjének lénye bizonyos indítékból beleáramlik, beleömlik a fizikai és éterorganizmusba. Ez az olyan akaratkifejtésnél is megtörténik, amely voltaképpen nem teszi szükségessé végtagjaim mozgatását, hanem esetleg ezek kiegészítő része vagy talán maga is csak némileg eleven óhaj. Ekkor is ilyesmi történik, csak a lélek reális akarati része az emberi organizmusnak sokkal bensőbb részeit árasztja el.

Látják, egészen pontosan tanulmányozhatjuk az akaratkifejtést, de ehhez az ember tulajdonképpeni lelki és szellemi lényének ismeretére van szükségünk. Enélkül nem tanulmányozhatjuk a lélek akarati részét és voltaképpen az én lényéhez sem juthatunk el, mert ez a gondolkodásban csak gyenge képmásában mutatkozik, az érzésben csak impulzusként jelenik meg, és csak az akaratban van a földi lét számára igazi realitása. Az akaratnak bizonyos indítékra történő kifejtésétől eltekintve, az emberi akaratnak megfelelő realitás az emberi organizmusban a fizikai organizáció utáni folytonos vágyódás. A lélek akarati részében úgyszólván azt kívánjuk öntudatlanul, hogy beburkolódzunk az ember anyagcsere- és végtagorganizmusába. Ha az emberi lélekben éppen azt vizsgáljuk közelebbről, amit az előbb leírtam, akkor az akarati rész révén az emberi lelki élet olyan mélységeibe, alapjaiba, a lélek olyan folyamataiba tekintünk, amelyek a mindennapi tudat előtt nagyon is rejtve maradnak.

Már kifejtettem, hogy a mindennapi tudat számára egyáltalán nem tudatos az organizmusban folyó felépítés és leépülés. De az emberi léleknek a szokásos akarati impulzusoknál tekintetbe jövő cselekvésein kívül léteznek még folyamatai, az emberi lény igen reális tudattalan folyamatai, amelyeknek hullámai azonban egyáltalán nem csapnak fel a földi lét folyamán a mindennapi tudatba. Ezek a következők.

Láttuk tegnap, hogy a lélek érző részében öntudatlanul állandóan a morális és morális-szellemi ember értékelése folyik. Ami a lelkiismeret rezdüléseiként tevékenységünk megítéléseként csak gyenge vetületében csap fel a tudatba, az tudat alatt igen jelentős döntő tevékenység. Az ember lelkének nem tudatos organizmusában is értékeli minden cselekvését. Itt csak értékelésre kerül sor. De abban, ami a lélek akarati részének felel meg, még valami egészen más is történik. Látjuk a földi élet során, amint az akarati résznek megfelelő asztráltest és én, a kozmosz asztrális és én-erőivel az ember homályos életet folytató belső lényét megfelelően felépíti. Ez a következőképpen történik: míg bensőleg értékeljük saját képességeinket, asztrális lényt hozunk létre, amely bennünk van, és egyre jobban növekszik. Ez a lény tényként tartalmazza ezeket az értékeléseket és a lélek érző részének szerepe csak az, hogy az értékelés mintegy eszmei folyamatként van jelen, vagy - a történés ideje szerint - tudatalatti eszmei emlékként. A történés után az akarati részben valami jelentősebb jön létre. Az az ítélet, hogy „gonosz tettet hajtottam végre'', lénnyé válik bennünk. Ez a lény olyasmi bennünk, mint a cselekvő ember tényleges reális értékelése.

Ahogy a leírásból az előbb láthatták, a lélek akarati részében rejlik valami, ami megmarad, ami már akkor megvolt, mielőtt az ember leszállt a szellemi-lelki világból fizikai-éteri organizmusába. A lélek e szellemi részére hat annak visszhangja, hogy ismét felépítsen egy emberi organizmust, a földelőtti létben ez volt a tevékenysége. Most azonban akadályozza, hogy a fizikai organizmus itt van, tevékenysége nem tud kibontakozni, mert mindenütt mintegy beleütközik a fizikai organizmus sarkaiba és falaiba, de tendenciaként ez megmarad. És ebbe a tendenciába az imént leírt realitás tagozódik bele: az a lény, amely a morális és morális-szellemi ember realizált értékelését jeleníti meg. Így magunkban hordozunk egy lényt, akiben egy új organizmus kialakításának indítéka egybeáramlik a realizált morálisértékeléssel. Ezt a lényt átvisszük a halál kapuján, ha fizikai földi létünk befejeződik.

Leírásomból látták, hogy az emberi organizmusban állandóan romboló és építő, halált okozó és éltető, tompító és ébresztő erők vannak jelen. A lélek gondolkodó részében bénító erőket kell látnunk, akarati részében ébresztő erőket. A halál és élet küzdelme egész földi létünk folyamán követ bennünket. Ha ezt a földi létet befejezzük, akkor morális kvalitásaink öntudatlanul kialakított eredményét bevisszük a szellemi világba.

A napokban elmondott leírásokból látták, hogy mikor az ember áthalad a halál kapuján, földi tudata abban a pillanatban kozmikussá tágul. Ahogy az ember itt a Földön fizikai organizmusába éli bele magát, és lehatároltan érzi magát e fizikai organizmus bőrében, úgy a halál kapuján áthaladva a kozmosz távlataiba éli bele magát. Ami egyébként körülötte van, az most saját tartalmává lesz. Tudata kozmikussá válik. Az a kérdés merül fel, hogy milyen a morális emberről alkotott értékelés, amikor az ember a halál kapuján történt áthaladása után felvette ezt a kozmikus tudatot és arra törekszik, hogy új fizikai és éter-organizmust alakítson ki? Erre mai fejtegetésünk második részében adunk választ.

Mielőtt az előbb feltett kérdés megválaszolására rátérhetnék, jellemeznem kell egyes dolgokat az ember földi életének folyásáról a leírt körülmények alapján.

Látták, hogy az emberi organizmusban állandó rombolás és építés megy végbe. Ez a rombolás és építés, pusztítás és újjáélesztés a születés és halál közti élet egész folyamata alatt végbemegy. Amennyiben gondolkodó lelki lények vagyunk, rombolnunk kell, amennyiben akarati lények vagyunk, építenünk kell, és amennyiben érző lények vagyunk, a rombolás és építés kölcsönhatását hozzuk létre. Ami tehát befelé, lelkileg gondolkodásként, érzésként és akaratként jelenik meg az emberben, az rombolás és újrakeletkezés, és a rombolás és újrakeletkezés között zajló összjáték. Az emberi organizmusban végbemenő rendkívül bonyolult folyamatok minden életkor számára másmilyenek. Másmilyenek a gyermeknél, mint a felnőttnél. Különösen a nevelő és tanító számára fontos, hogy szellemi emberismeret alapján lássa át a rombolás és építés váltakozó játékát, az építő folyamatok beáramlását a rombolókba, a rombolókét az építőkbe, állandó összjátékukat az ember bizonyos organizációiban, az organizmusra gyakorolt hatásaikban. Mert csak azáltal tudunk helyesen nevelni és tanítani, ha átlátjuk, hogy az építő és romboló erők hogyan hatnak a gyermek organizmusában és milyen hatást gyakorolhatunk rájuk a nevelés és tanítás révén.

Erre csak egy példát mondok. Egészen más dolog, hogy a gyermekkel éppen annyit tanultatunk-e meg kívülről, emlékezetből, amennyi jót tesz neki, vagy pedig túlságosan sokat, az emlékezetet túlterhelve. Ahogyan ma felfogják az építő és romboló folyamatok kölcsönhatását, könnyen úgy gondolhatják, hogy ez csak a fiatal ember lelki organizációját befolyásolja. Nem így van. Ha egy gyermekkel túlságosan sokat tanultatunk meg kívülről, akkor rendellenes módon alakít ki emlékező gondolatokat. Ezek beleélik magukat a fej-organizációba, de azután rendellenességeket okoznak, amennyiben akarati gondolatokban folytatódnak az anyagcsere- és végtag-organizmusban is. És megérhetjük, hogy ha a gyermeket emlékezetével kapcsolatban esetleg helytelenül tanítottuk és neveltük, akkor ez a hiba esetleg csak 30., 40., vagy 45. évében mutatkozik rossz belső emésztésben és anyagcsere-zavarokban.

Ezt csak kézenfekvő példának említem. A dolgok igen bonyolultak és az igazi pedagógus valóban az ember szellemi megismerése alapján mérheti le és tekintheti át annak horderejét, amit a gyermekkel fizikailag és lelkileg művel. Ezért az igazi valóságos pedagógia csak olyan emberismeretre épülhet, amely tekintetbe veszi a fizikai test organizmusát, a lelket és a szellemet és a teljes emberi organizáció e három tagjának kölcsönhatását is áttekinti. Antropozófus mozgalmunkban ilyen pedagógiát alakítottunk ki. Ez a Waldorf-iskolában realizálódik; itt is bizonyos, mindenesetre csak továbbképző iskola-jellegű próbálkozásokban. De meg kell mondanunk, hogy a ma általánosan elismert pusztán érzékletes tudomány soha sem alapozhat meg igazi pedagógiát és ezért igazi pedagógia csak a tudományos élet antropozófiai elmélyítésével lehetséges. Az itt megpendített téma egyes részleteit a holnapi és holnaputáni előadásban^[1] kell majd kifejtenem.

A látó tekintet elé ezenkívül az egész emberi organizmusban, az egyes szervekben zajló rombolás és építés, pusztítás és helyreállítás bizonyos kölcsönhatása, a pusztító és helyreállító tevékenység összetorlódása tárul, és pedig eltérő módon, aszerint, hogy az ember többé vagy kevésbé egészséges vagy beteg. A betegséget egyes szimptómáiban csak annak követésével ismerjük meg, hogy az egész emberi organizmusban vagy valamelyik szervben vagy szervcsoportban hogyan kerekednek felül a leépülés folyamatai, amelyek révén az organizmus merevvé, keménnyé válik vagy pedig az építő folyamatok kerekednek felül, és hoznak létre burjánzó életet. Ugyanakkor azt is megismerhetjük, ahogy a romboló folyamatok rendellenes módon belehúzódnak az építő folyamatokba és fel nem dolgozott anyagcsere termékekkel és egyebekkel hatják át őket. Vagyis amennyire a nevelő számára fontos, hogy e felépítő és romboló folyamatok lefolyását meg tudja ítélni a gyermeknél, olyan fontos a rendellenes építő és romboló folyamatokba való betekintés annak, aki beteg emberrel foglalkozik.

Most az a helyzet, hogy ha a környező fizikai világ különböző természeti birodalmait, az ásvány-, növény- és részben az állatvilágot is áttekintjük, akkor meglátjuk, hogy mindezeket rejtett szellemi-lelkiség hatja át. Például valamilyen növényben építő erőket találunk, ha ezeket bizonyos módon elkészítve bevezetjük az emberi organizmusba, akkor a beteges rendellenes pusztító folyamatok ellen hatnak. Vagyis a rendellenes leépülés vagy épülés folyamataira kint a természetben találunk gyógyító szereket és a gyógyszer és betegség közti összefüggést csak azáltal látjuk át, hogy az imént jellemzett módon tekintünk be az emberi organizmusba. Bármit teszünk egy bizonyos betegségben szenvedő organizmussal - akár külső gyógyszert adunk, akár olyan kezelést alkalmazunk, amiben egyébként az egészséges organizmus nem részesül vagy ő magát nem kezeli, tehát akár helyesen alkalmazott rendszabályokkal élünk vagy a létrehozott gyógyeuritmiát^[2] műveljük -, az ilyen alkalmazás révén mindig úgy hatunk, hogy a burjánzó felépülés folyamatait vagy a normális mértéket meghaladó leépülés folyamatait az organizmusban ismét egyensúlyba igyekszünk hozni.

Látják, hogy a pusztán érzékletes tudományra építő orvostudományt ki kell egészíteni és bővíteni azzal, ami szellemi szemléletből, a teljes emberi organizáció megismeréséből következhet. Ahogy az érzékletes tudomány fiziológiai, anatómiai része csak az emberi organizáció külső oldalát tudja megítélni, úgy a gyógyszernek a betegséghez való viszonyát is csak külső kísérlettel találhatja meg. Az imagináció, inspiráció, és intuíció jut el oda, hogy egy gyógyszer vagy gyógyító folyamatnak a patologikus folyamat lényegével való belső összefüggését áttekintse és a csupán próbálgató empirikus terápiát racionális terápiával helyettesítse, amely átlátja az embert és a gyógyító folyamatokat. Erre is csak egészen vázlatosan utalhatok itt, de látják belőle, hogy amit antropozófus megismerésként kell megalapoznunk, az a kórtan és terápia további kialakításának is kiindulópontként szolgál a jellemzett szempontok szerint. Ezek a dolgok mozgalmunkban már gyakorlati formát öltöttek. Stuttgarti és itteni arlesheimi terápiás intézetünkben nem orvosi dilettantizmust folytatunk. A mai orvostudományt teljes mértékben elismerjük és alkalmazzuk is, de ezeket a dolgokat áthatjuk azzal, amit a szellemi megismerés, szellemi szemlélet nyújthat nekik. Azok a kritikusok, akik csupán az érzékletes tudományra akarnak építeni, ma még azt mondják, hogy az antropozófia alapján dolgozó szellemtudomány betegségről és gyógyítási folyamatokról való mondanivalója gyermeteg. Ez teljesen érthető olyan embereknél, akik csak az érzékelésen alapuló tudományból kiindulva akarnak gondolkodni és dolgozni. Mégis meg kell mondanunk, hogy az ilyen embereknek fogalmuk sincs az igazi viszonyokról, ha „gyermetegnek” nevezik e dolgokat, és hogy amit az érzékletes tudomány az anatómia, kórtan és terápia területén produkál, az csak alapozása annak, ami a szellemi szemléletből adódik éppen az orvostudomány számára. És nem rosszalló értelemben mondanám, csak néhány kritikusra vonatkozóan: ha már valami gyermeteg némely tekintetben, akkor ez az az orvostudomány, amely csak érzeti dolgokra akar épülni. Nem akarom elítélni a gyermekességet, csak arra utalnék, hogy kiegészítjük avval, ami a szellemi megismerésből fakad a teljes emberrel kapcsolatban. Ha ezt átgondolják, akkor belátják, hogy mennyire részletekbe kell bocsátkoznunk, ha az ember éteri és asztrális organizmusának és én-lényének a fizikai életben lejátszódó tevékenységeit akarjuk áttekinteni.

Az ember halálakor leveti fizikai organizmusát, elveszíti. Ekkor olyan állapot következik be, amelyben az ember már nem viseli magán fizikai organizmusát, de énjének lénye és asztrális organizmusa még hordozza az éter-organizmust. Már kifejtettem, hogy az ember éter-organizmusát nem választják el élesen merev határok a kozmikus éteriség általános organizációjától. A kozmikus éteriségből állandóan áramlások özönlenek az ember éter-organizmusába, majd ismét kijönnek belőle. Ezért van az, hogy abban a pillanatban, ahogy az ember áthalad a halál kapuján, de éter-organizmusát még magán viseli, tudata kitágul az éteri messzeségbe, és mégis a fizikai organizmusból éppen kihúzódott éter-organizmusát érzi még sajátjának. Ebben az állapotban az ember teljesen átadja magát a kozmosz éterikus élményeinek, ezek tudata számára olykor saját organizmusának pusztán éteri átélésévé húzódnak össze. Az embert a halál kapuján történt áthaladása után kozmikus tudata mintegy lenyűgözi. Itt még egyáltalán nem tekint tudatosan a bennünk kialakult lényre, amely a morális ember realizált értékelését jeleníti meg. Ezt az asztrális organizmusunkba tagozódott morális-szellemi lényt átvisszük a halál kapuján, de a halál utáni legelső időben nem igen észleljük, hanem a Földön éppen átélt életünk lefolyásának adjuk most át magunkat - a kozmoszból és a kozmoszba - hiszen étertestünknek ez a tartalma. Egy ideig az éppen befejezett földi élet lefolyására tekintünk vissza. Bensőleg az élet lefolyása most közvetlenül a halál után jelenik meg, ahogyan a napokban már leírtam, ahogy az imaginatív tudat számára megjelenik. De ez az állapot csak néhány napig tart. Körülbelül addig, míg az egyes ember számára - egyénileg különbözően - a napi élmények indítékot adnak álmai kialakulásához.

Az álmok keletkezésénél az a helyzet, hogy voltaképpen mindig közvetlenül az elmúlt nap élményeire rezonálnak, vagy az azt megelőző, illetve még eggyel előbbi nap élményeire. És éppen úgy, ahogyan az elmúlt napból álmodunk valamit, de ez más régebbi élményekkel asszociálódott, úgy az ember e többi élménye is felmerül álmában. Például azt álmodjuk, hogy tegnap valakivel erről vagy arról beszéltünk. A tegnapi élmény még közvetlenül belép az áloméletbe. De ezzel az emberrel élénken beszéltünk valakiről, akit talán tíz évvel ezelőtt láttunk utoljára. Mivel ez az élmény beleszövődött a beszélgetésbe, álmunkban mindenféle felmerül arról az emberről. Ha az álmokat megfelelően tanulmányoznák, akkor ismernék az álomélet ilyen élményeit. Ez az egyes embereknél eltérő. Az egyik csak az előző napról álmodik, a másik az ezt megelőző nap élményeiről, megint másik a három-négy nappal előbb történtekről. Ameddig az egyes individuális ember ilyen lehetősége terjed, addig tart halála után az az állapot, ami még étertestében van. Ezt úgyis jellemezhetném, hogy ez az idő olyan hosszú, mint ameddig az ember kibírja alvás nélkül, tehát nappalokon és éjjeleken át ébren tud maradni. Az egyik elalszik, ha csak egy éjszakát álmatlanul töltött. A másik kibírja, hogy 2, 3 vagy 4 éjszakán át ébren maradjon. Ilyen hosszú ideig tart azután annak az élménye, hogy az ember halála után még étertestében tartózkodik.

Azután bekövetkezik az, hogy egyre inkább elragad bennünket a kozmikus-éteri világot átélő tudatunk. És mivel éter-organizmusunk most nem válik el élesen a kozmikus-éteri világtól, így mintegy kiáramlik hozzá. Mikor benne érezzük magunkat a kozmikus éteriségben és újra visszatekintünk étertestünkre, akkor már nagyobbnak tűnik. És ez így folytatódik. Végül már nincs éter-organizmusunk, és csak asztrális organizmusunkkal éljük bele magunkat a kozmoszba és kozmikus tudatunkba. Ekkor lép fel az emberben, a már jellemzett lény, aki megjeleníti az ember morális-szellemi kvalitásának reális értékelését. Úgy érezzük, hogy ez a lény megterhel bennünket. Tehát ami belőlünk a kozmoszba éli bele magát, az egybeáramlik azzal a lénnyel, aki voltaképpen morális végeredményünket jeleníti meg, és akihez halál utáni élményeink közt mindig újra vissza kell térnünk. És mivel a kozmikus tudatból állandóan reálisan hatnak a kiegyenlítő erők, ezért rendkívül intenzív tendencia jön létre: amit helytelenül, ostobán tettél, azzal szembe kell állítanod a helyes cselekedetet! Ezért a tegnap lélekvilágként jellemzett élet során a továbbiakban beleéljük magunkat az ember morális-szellemi kvalitásai és a kozmikus kvalitások közti ritmusba. Ebben a ritmusban tendenciák összessége alakul ki, hogy ismét átéljük a kiegyenlítés lehetőségét morálisan értéktelenebbnek talált tetteink számára. Ha például valakinek olyasmit okoztunk, ami őt ilyen vagy olyan módon érintette, akkor létrejön az a tendencia, hogy másik földi életünkben kiegyenlítő cselekedetet hajtsunk végre. Vagyis a különböző földi életeken áthaladó sors csírája ilyen módon alakul ki. Ugyanakkor azonban tisztán kozmikus tudatunk nagyon elsötétül, elhomályosul azáltal, hogy ezt a részt magunkban hordozzuk. Az emberi léleknek a lélekvilágon való egész áthaladása folyamán tompa - legalábbis tompább - tudatállapotban kell maradnia, míg nem válik szükségessé, hogy a szellem országába lépjen és levesse azt, ami a leírt lényként adódott és egy ideig tisztán éljen az amorális kozmoszban, ahová nem vihetjük magunkkal azt, amit morális vagy immorális szellemi lényünk végeredményeként éltünk át a lélekvilágban.

Ha le akarjuk írni a halál utáni lelki létből a szellemi létbe való átmenetet, akkor az ember földi életének szempontjából a következőképpen írhatjuk le. Míg az ember a lélekvilágon halad át, vagyis átéli a kozmosz és az előző földi lét morális szellemisége közti ritmus állapotát, e két lényeg ütközését, addig az embert valamilyen hajlam bűvölete köti legutóbbi földi életéhez. Hiszen az a lény, akit magával hozott és aki morális-szellemi kvalitásait jeleníti meg, az legutóbbi földi életéből eredt. Lelki tendenciáival függ rajta és csak akkor élheti át tisztán a kozmoszt, ha ettől a függéstől, ezektől a tendenciáktól bensőleg szabaddá tette magát. Akkor ott úgy élhetnek vele együtt a szellemi lények, hogy erőikből meríthet olyan erőket, amelyek kidolgozhatják egy leendő emberi fizikai organizmus univerzális kozmikus szellemi részét.

Ezt az ember földi életének szempontjából mondtuk. Ugyanezeket a viszonyokat jellemezhetjük azonban a kozmikus tudat és kozmikus átélés szempontjából és akkor a következőt kell mondanunk. Miután az ember levetette étertestét és énjének lényében és asztrális organizmusában még a jellemzett módon tovább élnek a földi élethez húzó hajlamok, akkor bensőleg a kozmoszon átáramló szellemi holderők hatják át. Ezekről a holderőkről már akkor is szólnom kellett, mikor az alvás állapotát jellemeztem. Most az ember földöntúli létében ismét találkozunk velük. A holderők az embert mindig a földi léttel hozzák bizonyos kapcsolatba, vagy ezt akarják. Itt a halál után úgy nyilatkoznak meg, hogy az embert mintegy nem akarják földi létéből kiengedni. Levetette fizikai testét, de újra vissza akar térni a földi létbe. Ez onnan ered, hogy a kozmosz holderői hatják át. Halálunk után megszűnt a szokásos földi gondolkodás, amely a fizikai test fej-organizációjához kötődik. A földelőtti ember ebbe a fej-organizációba áradt szét. Midőn levetettük az emberi fizikai organizmust, megszűnik annak funkcionálása, ami voltaképpen csak materiális módon működött. Az ember ezáltal közvetlenül, direkt módon már nem földhöz kötött lény, de közvetve, indirekt módon azért az, mert a holderők még továbbhatnak benne. Halála után még sokáig olyan tendenciát keltenek fel benne, hogy visszatérjen a földi létbe, ahol olyan lényt hozott létre magában, amilyet most magába zárva hordoz.

Az embernek azonban halála után szüksége van arra, hogy kiszabaduljon a holderőkből, túllépjen rajtuk, szabaddá tegye magát bensőleg a beleáramló és beleható holderőktől. Ezek a holderők mindig megtartják benne a ritmikus erőkre való kozmikus emlékezés egy fajtáját, vagyis mindig újra inspirációkban és imaginációkban mutatják be neki azt, ami a bolygómozgásokban és a bolygóknak az állócsillagokhoz fűződő viszonyában végbemegy. A holderők azonban visszatartják az embert attól, hogy átélje azokat a szellemi lényeket, akiknek fizikai képmásai ezekben az állócsillag-konstellációkban jelennek meg. És most az ember számára szükségessé válik, hogy belépjen a tiszta szellemi világba. Míg a holderők hatnak rá, addig ezek nem engedik ide be. De neki a kozmoszt, amelyet átél, másik oldaláról is meg kell néznie, mint amely fizikai létében fordul felé. Az ember akkor jut valóban ilyen állapotba, ha tisztán szellemi, kozmikus tudatot fejleszt ki. Akkor olyan helyzetbe kerül, ahol mintegy a kozmosz perifériáján van. És ahogy itt a centrumban vagyunk, és mindenütt kitekintünk a kozmoszba, úgy e szellemi szemlélésben a perifériáról tekintünk be a kozmoszba. De most nem a szóban forgó szellemi lények fizikai képmásait látjuk, hanem magukat a szellemi lényeket. Nem térbeli módon tekintünk be a perifériáról a kozmoszba. Ahogy itt egy szempontból tekintünk ki a kozmoszba, úgy ott egész gömbfelületről tekintünk befelé. De ez a dolog megint csak térbeli. Mi minőségileg látjuk. Kitekintünk az állócsillagok egének birodalmába, és kívülről nézzük meg.

A halál és az újabb születés között függetlenné kell válnunk a fizikai világtól, ahol földi létünk végbement. Az ember egészen másként jutott ebbe a világba az emberiség fejlődésének a golgotai misztériumot megelőző korában, mint e történés után következő időkben. A földi emberiség fejlődése során az ember belső életében hatalmas metamorfózis ment végbe. A Krisztus-esemény fordulópontot képez a földi emberiség fejlődésében. Ezért fejtegetéseim utolsó negyedében le akarom ma még írni az este lezárásaként az ember lelki-szellemiségének a keresztény fejlődés révén történő belépését a szellem országába.

Az embernek ott kell hagynia a holdszféra régiójában azt a lényt, aki morális értékelését jelenti, mielőtt belép a tulajdonképpeni szellemi világba, vagyis eljut más meg nem testesült, hasonló állapotban lévő emberi lelkekkel való együttéléséhez - egyébként már előbb is együtt él ilyen lelkekkel -, de főként mielőtt eljuthat az olyan legmagasztosabb szellemi lényekkel való együttéléséhez, akiknek fizikai képmása a csillagok konstellációiban jelenik meg. E lény nélkül kell abba a régióba lépnie, amely nem a Hold régiója, hanem a csillagoké, lelkében a legmagasztosabb szellemi lényekkel való együttélésből fakadnak azok az erők, amelyek révén most valóban előkészítheti, kidolgozhatja a leendő emberi fizikai organizmus szellemi részét.

Ha a golgotai misztériumot megelőző korban a régi beavatottak jellemezni akarták, hogy az akkori emberiség számára milyen módon történt a szellem országába való átlépés, úgy a következőket kellett mondaniuk azoknak, akik hallani akarták: ha halálotok után át kell haladnotok a lélekvilágból a szellem országába, akkor a holdszférában ott kell hagynotok azt, ami jó és rossz tetteitek folytán alakítja sorsotokat. De pusztán emberi organizációtok saját erejéből nincs akkora hatalmatok, hogy a holdszférából a csillagok szférájába való átlépést megtegyétek. Ezért az a Naplény fogja pártotokat, akinek fizikai tükröződése a fizikai Nap. És ahogy külső életetek a Nap fizikai fényének és melegének hatása alatt zajlik, úgy halálotok után lényetek a magasztos Naplényt igényli, ő szabadít meg sorsotok magjától és befogad benneteket a csillagok szférájába. Így ott Napvezetőtök segítségével kidolgozhatjátok leendő fizikai organizmusotok szellemi részét. Miután Napvezetőtök irányítása mellett eleget dolgoztatatok a szellemiségben fizikai organizmusotok kialakításán, ismét visszatérhettek a földi életbe. A földi életbe való visszatéréskor újra befogad benneteket a holdszféra. Itt megtalálhatjátok a sors lényét, aki előző földi életetekből vittetek át a halál kapuján. Egyesült vele és most egész másként uralkodhattok rajta, miután a magasztos Naplénnyel együtt előkészítettétek leendő fizikai organizmusotok szellemi részét. Sorsotok magját összeilleszthetitek a fizikai földi organizmusra irányuló erőitekkel. Ismét áthaladtok a holdszférán. - És azután következik be a földi életbe való belépés, ahogyan az előző fejtegetésekben leírtam.

Azok a beavatottak, akik a golgotai misztérium kortársai voltak, vagy az utána következő III-IV. századig éltek, azt mondhatták híveiknek: az az alak, amelyet az ember fizikai organizmusa felölt földi életébe, egyre jobban kialakítja az ént. De az ember elveszíti erejét, amivel abba a régióba léphet, ahol a magasztos Naplény lehetne a vezetője fent a csillagok szellemi régiójában. Ezért szállt le Krisztus a Földre és hajtotta végre a golgotai misztériumot. Az emberi lélek a golgotai misztériumhoz fűződő érzelmi kapcsolata révén kap olyan erőt, amely halála után hat és elragadja lelkét sorslényének magvától és a holdszférától. Krisztus utóhatása révén a lélek kialakítja a csillagvilág más lényeivel együtt leendő fizikai organizmusát, és azután újra rátalál sorsának magvára, amelyben ott rejlenek azok a tendenciák, amelyek eljövendő földi életeinek sorsát alakítják ki. Az embert az az erő teszi képessé rá, hogy megfelelően haladjon át a szellem országán, és helyesen vegye fel sorsának magvát, amelyet a Krisztus-impulzusból vett fel.

Aki ma beszél a beavatási tudomány alapján, annak még a következőt kell ehhez mondania: igen, az ember a halálon túl ható Krisztus impulzus hatására szabadul ki a holdszférából, hatol be a csillagok és a Nap szférájába, és a csillagvilág lényeitől kapott impulzusok alapján tud ott a következő földi élet fizikai organizmusának kiformálásán dolgozni. De a holdszférából azokkal az erőkkel szabadul ki, amelyeket a Krisztus-lény és a golgotai misztérium iránti hajlandósága révén halmozott fel énjében. A holdszférából olyan módon szabadul ki, hogy most a csillagok szférájában is úgy tud dolgozni, hogy mikor ismét visszatér a holdszférába és találkozik sorsának magjával, akkor ezt szabadon, szabad szellemi tettként veheti fel magába, mert azt kell mondania: a világ fejlődése csak úgy folyhat le helyes módon, ha az ember felveszi magába sorsának e magvát, és kialakított sorsát az eljövendő kiegyenlítő földi életekben ismét elrendezi.

A Hold-szféra halál utáni átélésének újraélésében az a lényeg, hogy a kozmikus lét egy pillanatában az ember sorsát, karmáját önállóan összefüggésbe hozza előrehaladó lényével. És e Földön túl véghezvitt tett földi képmása a következő földi életben az emberi szabadság, a szabadság érzése a földi lét folyamán. A sors ideájának helyes megértése és a szellemi világokba történő követése nem determinista filozófiát alapoz meg, hanem a szabadság igazi filozófiáját, ahogyan a múlt század 9o-es éveiben nyújthattam „A szabadság filozófiája” című könyvemben^[3].

Ha tehát az ember halála után beleéli magát a szellemi régiókba, akkor organizmusába beleillesztve és kozmikus sorsához kötődve hozza magával a szellemi világok áthatásának utóhatásait, amelyeket a szellem országában élt át. És amennyiben az újkori ember átéli magában Krisztust, akkor átélheti a szabadságot és a szabadsággal összefüggően az istennel való áthatottság érzését. Ebbe az istennel való áthatottságban az tükröződik vissza itt a Földön, amit átéltünk, mikor a csillagvilágon át a holdszféra felé haladtunk és mikor a Hold-szférában tartózkodtunk.

A szellemtudomány mindezeknek a viszonyoknak a megismeréséhez küzdi fel magát, mikor a lélek akarati gyakorlatai révén létrehozza az intuíciót. Régebbi korokban ezt az intuíciót az akkori beavatottak útmutatásai alapján úgy hozták létre, hogy az ember külső fizikai organizációját főként aszkézis révén sanyargatta. Külső fizikai organizmusának sanyargatása és lebénítása folytán még sokkal nagyobb energiával éli ki magát független akarata, amely egyébként voltaképpen csak a fizikai organizmus utáni vágyát éli ki. Az aszkézis annyira lebénítja a fizikai organizmust, hogy az akarat nehezen tud most a fizikai organizmusba jutni. Az akaratot mintegy visszaűzi, és mennél nehezebben tudja magát a fizikai organizmusba merülve beleélni, annál jobban beleéli magát a szellemi világba, és intuíciókat hoz létre. Ezt hozta létre az aszkézis. De az újabb korban helytelen ennek a régi aszkézisnek a folytatása. A golgotai misztérium után az ember fizikai teste olyan alakot öltött, amelynek révén már nem viselne el eredményes aszkézist. Az újabb ember az ilyen aszkézis révén annyira lebénítaná fizikai organizmusát, hogy én-tudata, amelynek fejlődnie kell, nem tudna megfelelő módon fejlődni. Az ember akkor soha sem juthatna el a szabadság tudatához. A Krisztus impulzushoz sem tudna helyesen, szabadon kapcsolódni.

Ezért az akarati gyakorlatokat úgy kell végezni, hogy nem a fizikai testet kell visszaszorítani, mint a régi korokban, hanem úgy, hogy az akarati gyakorlatok révén erősítsük az ember tisztán szellemi-lelki képességeit. Tehát nem a test szorul vissza a lélektől, hanem a lélek éli bele magát a szellemi világokba. Az emberiség előrehaladó fejlődése értelmében nem csak az változott meg, amit a régi beavatottak híveiknek a halál és újabb születés közti átélés felől mondtak el, hanem az is, amit azokról a gyakorlatokról kellett elmondaniuk, amelyeket az embernek az érzékfeletti világokba vezető megismerésért kell folytatnia. A régi aszkéta nem juthatott el a szabadság olyan királyi tudatához, mint amelyhez organizációja révén a modern embernek el kell jutnia. A régi aszkéta viszont nem is találkozhatott halála és születése közt a Naplénnyel, aki olyan cselekedeteket hajtott végre vele, amelyeket most maga is elvégezhet, miután Krisztus véghez vitte a golgotai misztériumot és ez ad neki erőt, hogy halála után végrehajtsa a megfelelő tettet.

Így a kereszténységnek az emberiség fejlődésébe való belépésével megváltozott a vallásos tudat, mert ez a vallásos tudat annak a földi visszhangja, ami az embernek halála és újabb születése közt az istenségtől áthatva kell átélnie a szellemi világban. Éppen a modern beavatási tudomány vezet el bennünket mindenütt a krisztológia mélyebb megértéséhez. Tehát éppen úgy beszélhetünk a vallásos tudatnak az antropozófus elmélyülés révén való megújulásáról, mint ahogy az elmúlt napokban beszéltünk a filozófiának eleven filozófiai tudássá való megújulásáról, és ahogyan szóltunk a kozmológia elmélyüléséről azáltal, hogy felveszi azt, ami csak az intuícióval és inspirációval ragadható meg a magasabb világokból. Az antropozófus elmélyülés révén megújult vallásos tudat lesz csak teljesen tudatos keresztény tudat és ez az egész emberiség számára pozitívum. Az antropozófia együtt szeretne dolgozni a kereszténység megfelelő további fejlődésén olyan értelemben, hogy nem új vallássá akar alakulni, hanem segítően akar a golgotai misztérium által a világba érkezett keresztény vallás kialakulása mellé állni. Ennek meg van az ereje a továbbfejlődéshez, és az antropozófia szeretné helyesen érteni, és megfelelően segíteni ebben a továbbfejlődésben.

Így megkíséreltem, hogy leírjam Önöknek ezekben az előadásokban, hogy az antropozófia hogyan termékenyítse meg a filozófiát, kozmológiát és a vallást. A vallás megismerése természetesen nem vallás. A vallás úgy is átélhető, ha csak lelkületünkkel adjuk át magunkat elfogulatlan módon annak, amit az intuitív megismerés nyújt, de érzületünkben megérthetjük. Így a vallás megismerésének megújulásából a vallásos élet új elmélyülése indulhat ki.

Mindezt csak vázlatosan írhattam le ezekben a napokban. Ezekbe a dolgokba természetesen csak akkor hatolunk be teljesen, ha a részleteket is megismerjük. Némely dolog csak akkor jelenne meg valamennyi színében, minden lehetséges színárnyalatával, míg így vázlatosan kellett maradnia e napokban. Csak így lenne teljes a kép.

Igen tisztelt hallgatóim! Amikor befejezem ezeket az előadásokat, mélységes elégedettséggel tölt el az a gondolat, hogy Önök külföldről jöttek ide és követték ezeket az előadásokat. Ez az elégedettség indít arra, hogy szívből jövő köszönetet mondjak figyelmükért, és Sauerwein doktor úrnak különösen melegen köszönjem meg a hű fordítás munkáját. Kérem, teljesítse még azt a kérésemet is, hogy ezt a köszönetet is lefordítja, mint a többit. Boldog leszek, ha olyan érzéssel térnek haza, hogy az itt töltött idő nem veszett kárba. Ilyen értelemben szeretnék elbúcsúzni Önöktől.

[1] „Ein Vortrag über Padagogik...” megjelent a „Der Goetheanumgedanke inmitten der Kulturkrise der Gegenwart” c. kötetben (GA 36).

[2] A Dornachban 1921 áprilisában tartott gyógyeuritmiai előadások a „Gyógyeuritmia” c. kötetben jelentek meg (GA 315).

[3] "A szabadság filozófiája" (GA 4) első kiadása 1894-ben jelent meg.