Amikor rövid idővel ezelőtt megjelent Spenglertől „A Nyugat hanyatlásá”-nak első kötete, akkor ebben az irodalmi jelenségben megláthattuk, hogy az a szándék rejlik benne, hogy behatóbban foglalkozzon korunk elemi romlásának és hanyatlásának a jelenségeivel. Láthattuk, hogy itt valaki a korunkban egész Nyugaton ható sok jelenséggel kapcsolatban azt az érzéket fejleszti ki, hogy ezeknek az impulzusoknak voltaképpen oda kell lassanként vezetniük, hogy a nyugati civilizáció, amerikai tartozékával együtt, teljesen kaotizálódik. Ezt az érzéket fejlesztette ki, és arra törekedett, hogy sok tudományos eszme kiterjedt ismeretének birtokában meg is ítélje ezeket a jelenségeket.

Látható volt, hogy Oswald Spengler meglátja ezt a hanyatlást. Már akkoriban is úgy találhatták, hogy azért is volt ilyen érzéke minden hanyatló iránt, mert egész gondolkodása is benne rejlett ebben a hanyatlásban, mondhatnám, saját lelki alkatában is érezte a dekadenciát, és érthető módon, nem is várt semmit mindattól, ami még a tömegcivilizációból származhat. Úgy gondolta, hogy a Nyugat bizonyos cézárizmus, egyesek hatalmi kibontakozásának áldozata lesz, olyanoknak, akik a differenciált, sokféleképpen tagolt kultúrák és civilizációk helyére egyszerű brutalitást helyeznek.

Látható volt, hogy Spenglernek a legcsekélyebb mértékben sem volt az az érzése, hogy az emberiség akaratából létrejöhet a nyugati kultúra és civilizáció megmentése, ha ez az akarat arra irányul, hogy az ember belső lényéből új erőt lehessen érvényre juttatni, mindazzal szembeszegülve, ami teljes erővel a vesztébe rohan. Oswald Spengler a legcsekélyebb mértékben sem érzett egy olyan új erőt, amelynek természetesen szellemi erőnek kell lennie, és a spirituális munkán kell alapulnia.

Láthattuk, hogy egy nagy tudású szellemes ember beható látásával jó megfigyeléseket alakít ki, voltaképpen semmi máshoz nem tud eljutni, mint hogy egy olyan brutális hatalom kibontakozását várja, amely távol esik minden szellemiségtől, az emberiség minden belső törekvésétől, és csak a külső brutális erő kifejtésén alapul.

Az első kötet megjelenésekor mégis legalább tisztelhettük azt a beható, elvont, intellektuális szellemet - újra ezt a kifejezést kell használnom -, ellentétben a mai irodalomban sokszor hangadó tompasággal, amely annyira nem felel meg a történelmet alakító erőknek.

Nem régen jelent meg Oswald Spengler második kötete, és kétségtelenül sokkal erőteljesebben mutatja mindazt, ami jelen korunk olyan emberében él, aki bizonyos brutalitással taszít el minden igazi szellemiséget, amely világszemléletként és életfelfogásként jöhet létre.

Ez a második kötet is szellemes. De szellemes megfigyelései ellenére voltaképpen csak egy szélsőségesen elvont és intellektuális gondolkodás iszonyú terméketlenségét mutatja. Ez azért rendkívül figyelemreméltó, mert kiderül belőle, hogy milyen különleges szellemi alkatra tesz szert jelenkorunk egy mégiscsak jelentős személyisége.

Spengler „A Nyugat hanyatlása” című könyvének második kötetében mindenekelőtt már az eleje és vége is rendkívül érdekes. De ez szomorú érdekesség, voltaképpen jellemző ennek az embernek egész lelki beállítottságára. Csak néhány mondatot kell az elején elolvasnunk, és máris ott vagyunk Oswald Spengler lelkiállapotánál, valamint jelenkorunk sok emberének lelkiállapotánál is.

Amit erről el kell mondanunk, az nemcsak német irodalmi, hanem teljesen nemzetközi értelemben is jelentős. Spengler a következő mondattal kezdi: „Nézd meg a virágokat este, amikor egymás után becsukódnak napnyugtakor: valami kísérteties, a Földdel kapcsolatos vak, álomszerű léttől való titokzatos félelem érzése fog el. A néma erdő, a hallgatag mező, ott ez a bokor, itt ez az inda meg sem rezdül. A szél játszik velük. Csak a kis szúnyog szabad. Még táncol az esti fényben, oda száll, ahová akar.” - és így tovább.

Virágokból, növényekből indul ki - amikor éppen jelenkorunk gondolkodásának jellemző vonására akartam utalni, mindegyre arra kényszerültem, hogy ezt olyan jellegű megértésnél kezdjem el, amellyel az ember ma az élettelen, ásványi, szervetlen természet felé fordul. Talán emlékeznek rá néhányan, hogy amikor a szemlélet átláthatóságára való törekvést jellemeztem mai gondolkodásunknál, mindig a két rugalmas golyó ütközésének azt a példáját alkalmaztam, ahol az egyik golyó megadott állapotából átlátható számítással vezethetjük le a másik golyó állapotát.

Aki Oswald Spengler lelki kaliberével rendelkezik, az természetesen azt mondhatja, hogy a mindennapi gondolkodással sem látjuk át, hogy hogyan hat odabent a rugalmassági erő, és mélyebb értelemben milyen összefüggések vannak ott. Aki így gondolkodik, az nem tudja, hogy jelenleg mi a lényeges a gondolkodás átláthatóságánál. Mert egy ilyen ellenvetés éppen annyit ér, mintha valaki, akinek azt mondom: értem a papírra írt mondatot, erre azt válaszolná: nem értheted, mivel nem vizsgáltad meg a mondatot leíró tinta tulajdonságát! A dolog mindig azon múlik, hogy rájöjjünk arra, amiről szó van. A szervetlen természet áttekintésénél nem arról van szó, hogy mögötte esetleg milyen erőimpulzusok találhatók, mint az írás mögött lévő tintánál, hanem arról, ami átláthatóan van gondolati folyamatunkban.

Az emberiség Galilei és Kopernikusz kora óta olyan jellegű gondolkodásra tett szert, amellyel egyfelől csak az élettelen, szervetlen természetet érthetjük meg, de ha másfelől ennek, mint a legegyszerűbb és legprimitívebb tiszta gondolkodásnak adjuk át magunkat, úgy legelőször ebben bontakoztathatjuk ki az emberi lélek szabadságát, egyáltalán az ember szabadságát. A gondolkodás egyéb folyamataihoz és ahhoz a szemlélethez, amely szemléléssel - imaginációval, inspirációval, intuícióval - hatja át a gondolkodást, csakis az emelkedhet fel, aki átlátja a tárgyi gondolkodásnak az élettelen természetben uralkodó átlátható természetét.

Aki tehát igen intim értelemben hozzá akar szólni mai kultúréletünk külső konfigurációjához, annak elsőrendű feladata, hogy észrevegye, amin éppen mai gondolkodásunk tulajdonképpeni ereje alapul.

Aki pedig megérezte mai gondolkodásunk erejét, az tudja, hogy ez a gondolkodás hogyan működik a gépben, hogyan hozta létre modern technikánkat, ahol ezáltal építünk fel olyan külső, szervetlen, élettelen összefüggéseket, amelyek rendelkeznek mindazzal az átláthatósággal, amelyre az ember külső tevékenységéhez szükség van.

Aki ezt megérti, az eljut annak felismeréséhez, hogy a növények áttekintésénél az ilyen elvontan megragadott gondolkodással azonnal teljes zagyvasághoz jutunk. Aki ezt a kristályosan átlátható gondolkodást csakis az ásványvilág elvontságában akarja megtartani, nem pedig csak mint az emberi szabadság kifejlesztéséhez vezető átmeneti pontot, és pusztán ezzel a gondolkodással irányítja pillantását a növényvilágra, az ködös, homályos, misztikus dolgot lát benne, amelyet nem tud áttekinteni. Mert ahogy a növényvilághoz feltekintünk, máris tisztában kell lennünk azzal, hogy ez korunk legrosszabb értelmében sötét és misztikus marad, ha nem jutunk imaginatív szemlélethez, legalább azon a fokon, amelyet Goethe akart az ősnövénnyel és azzal a princípiummal kapcsolatban, amelynek révén az ősnövényt az összes növényi formák során átalakította. Aki megismerésével eljut a szervetlenben működő gondolkodás igazi erejéhez, annak legalább olyan értelemben kell ehhez eljutnia, ahogy Goethe alapozta meg botanikai meglátásait.

Aki Oswald Spenglerhez hasonlóan elutasítja az imaginatív megismerést, és mégis a növényvilág leírását kezdi el, az nem jut olyasmihez, ami erőt és világosságot nyújt. Gondolatok zagyvalékához jut, a legrosszabb értelemben vett misztikához, a materialista misztikához. Ha az elejéről ezt kell elmondanunk, ezzel éppen a könyv végét is jellemeztük.

A könyv vége a gépről szól, amely megadta az újabb civilizáció jellemző vonását és másfelől úgy áll szemben az emberrel, hogy a természetéről mindenképpen idegen, de éppen az átlátható gondolkodásával fejlesztette ki.

Egy kis idővel ezelőtt - közvetlenül Oswald Spengler könyvének megjelenése után - előadást tartottam a könyv hatása alatt, a stuttgarti műszaki főiskolán az antropozófiáról és a műszaki tudományokról, hogy megmutassam, hogy az ember éppen a technikába merülve bontakoztatja ki lelki életének azt a konfigurációját, amely azután szabaddá teszi. A gépek világában éli át minden szellemiség kioltását, és ezáltal - éppen a gépi világban - kap indítékot ahhoz, hogy a szellemiséget belső erőfeszítéssel, saját bensejéből hozza elő. Ha tehát megérti a gép mai civilizációnkba való beilleszkedését, azt kell mondania: ennek a gépnek az arcátlan átláthatósága, brutális, félelmetes, démoni szellemtelensége arra készteti az önmagát megértő embert, hogy felhozza a bensejében rejlő spirituális csírákat. A gép ellentétességével kényszeríti az embert spirituális életének kibontakoztatására.

Az utóhatásokból mindenesetre az derült ki, hogy senki sem értette meg, amit el akartam akkor mondani.

Művének végén Spengler a gép fejtegetésébe bocsátkozik. Amit a gépről itt olvasnak, az végül a géptől való rettegés valamilyen dicsőítésében ér véget. A gépről elmondottat éppenséggel a modern ember géppel kapcsolatos legfőbb babonájának érezhetjük, olyan démonikusnak érzi, mint egyes babonás emberek a démonokat. Leírja a gépek feltalálóit, a gépek fokozatos megjelenését, és ahogy lassanként megkaparintották a civilizációt. Leírja azokat az embereket, akiknek a korában a gépek megjelentek: „Valamennyien abban a valójában fausti veszélyben forogtak, hogy az ördög játszik itt szerepet, hogy szellemüket arra a hegyre vezesse, ahol nekik ígéri a Föld minden hatalmát. Ezt jelenti az olyan különös dominikánusok álma, mint Petrus Peregrinusé a perpetuum mobiléről, amely elragadná Isten teljhatalmát. Mindegyre áldozatul estek ennek a becsvágynak; kicsikarták az istenség titkát, hogy maguk váljanak istenné.”

Oswald Spengler tehát úgy fogja fel a dolgot, hogy mivel az ember eljutott a gép irányításához, így éppen az irányítás révén képzelheti el, tanulhatja meg isteni voltát, mert a világmindenség gépezetének az istene szerinte egy gépet vezérel. Hogyan is ne érezne hát az ember az isteni felemelkedést, amikor egy mikrokozmoszt irányít!

„Kihallgatták a kozmikus ütem törvényeit, hogy erőszakot tegyenek rajta, így alkották meg kis kozmoszként a gép ideáját, amely csakis az emberi akaratnak engedelmeskedik. Ezzel azonban átlépték azt a finom határt, ahol a többiek áhítatos vallásossága számára a bűn kezdődött, és Bacontól egészen Giordano Brunóig ezen mentek tönkre. Az igazi hit mindig úgy érezte, hogy a gép az ördögé.”

Ezt itt természetesen csak ironikusan érti. De hogy nem csak ironikusan, az kiderül, amikor szellemesen kissé régies hangzású kifejezéseket használ. Ezt mutatja a következő hely: „A racionalizmussal egy időben következik azután a gőzgép feltalálása, amely mindent felborít, és alapjában változtatja meg a gazdaság képét. A természet addig szolgálatokat végzett, most rabszolgaként fogják igába, és munkáját mintegy gúnyként lóerővel mérik. A szervezett üzemekben a négerek felhasznált izomerejétől a földkéreg organikus tartalékaihoz nyúltak, ahol évezredek életereje raktározódott el és ma a szervetlen természetre vetnek szemet, ennek vízi erőit már a szén pótlására vonják be. A népesség száma a sok millió és milliárd lóerővel olyan mértékben fokozódik, amelyet valaha egyetlen más kultúra sem tartott volna lehetségesnek. Ez a fokozódás a gép teljesítménye, amelyet ki kell szolgálni és vezérelni, és ezért mindenkinek megszázszorozza az erejét. Az emberi élet a gép kedvéért lesz értékes. Az etikus gondolkodás nagy szava a munka lesz. A XVIII. század minden nyelvén elveszíti lebecsülő jelentését. A gép dolgozik és együttműködésre kényszeríti az embert. Az egész kultúra olyan mértékű tevékenységbe jutott, amely megrengeti a Földet.”

„Ami egyetlen század folyamán kibontakozik, az olyan hatalmas színjáték, hogy egy másmilyen lélekkel és szenvedélyekkel rendelkező eljövendő kultúra emberének azt kell éreznie, hogy a természet annak idején megingott. A politika máskor is átlépett a városokon és népeken; az ember gazdasága mélyen beavatkozott az állat- és növényvilág sorsába, ez azonban csak az életet érinti, és újra elmosódik. A technika viszont akkor is otthagyja napjai nyomát, amikor minden egyéb eltűnt és elmerült. Ez a fausti szenvedély megváltoztatta a Föld felszínének a képét.”

„A gépek alakja egyre kevésbé emberi, egyre aszkétikusabb, misztikusabb, ezoterikusabb. Finom erők, áramlások és feszültségek végtelen szövedékével fonják be a Földet. Testük egyre szellemibbé, hallgatagabbá válik. Ezek a kerekek, hengerek és karok már nem beszélnek. Minden döntő elem bensőjükbe húzódik vissza. A gépet ördöginek érezték, mégpedig jogosan. Egy hívő ember szemében Isten trónfosztását jelenti. Kiszolgáltatja a szent kauzalitást az embernek, aki hallgatagon, ellenállhatatlanul, valamilyen előrelátó mindentudással hozza mozgásba.”

„A mikrokozmosz sohasem érezte magát nagyobb fölényben a makrokozmosz felett. Az apró élőlények szellemi erejükkel tették az élettelent maguktól függővé. Ehhez a győzelemhez semmi sem fogható, ez csak egyetlen kultúrának sikerült és talán csak néhány századig.”

„A fausti ember azonban éppen ezáltal lett saját teremtményének rabszolgája.”

Mint látjuk, itt a gondolkodó teljesen tanácstalanul áll a géppel szemben. Mit sem sejt abból, hogy aki az élettelennek misztikától független jellegét felfogja, az a gépet semmiképpen sem találhatja misztikusnak.

Így azt látjuk, hogy Oswald Spengler azért kezdi a növényvilág zavaros leírásával, mert valójában fogalma sincs a gépi élet fejlődésével szorosan összefüggő jelenlegi megismerés jellegéről. A gondolkodás absztrakció marad számára, ezért nem képes ráérezni a gondolkodásnak a gépiességben működő funkciójára. Pedig a gondolkodás itt éppen azért válik teljesen valószerűtlen képpé, hogy az ember ebben a gépi korszakban annál lényegibbé válhasson és a gépiesség ellen szegülve hozhassa létre önmagából lelkét és szellemét. Ez a gépi élet jelentősége az ember és a kozmikus fejlődés számára!

Amikor valaki metafizikus világossággal akarja kezdeni a dolgot, és a növényiség zavaros leírásából indul ki, azért cselekszik így, mert hangulatában a gép ellen irányul.

Oswald Spengler tehát csak elvontságában értette meg az újabb gondolkodás funkcióját, és a számára homályban maradó növényi jelleghez közelít.

Ha megnézzük az ásvány, növény, állat és ember mivoltát, úgy az ember mivoltát jelenkorunk számára az jellemzi, hogy a XV. század közepe óta teljesen az ásványi átlátható gondolkodáshoz jutott el. Ha tehát azt nézzük, hogy a mai kor embere hogyan szemléli belső mivoltában a külvilágot, azt kell mondanunk, hogy éppen az ásványiság szemlélését fejlesztette ki. Akkor ennek az ásványi gondolkodásnak a jelentőségét úgy kell azonban jellemeznünk, ahogy most tettem.

Ha viszont valaki mit sem tud az ásványiság lényegéről, és a növényivel kezdi, akkor csak az állatihoz jut el. Mert az állati ugyanabban az alakban hordozza magában a növényiséget, mint ahogyan mi hordozzuk ma az ásványiságot. Oswald Spenglernél az a jellemző, hogy a növénnyel kezdi, és fogalmaiban egyáltalán nem jut túl az állatin, az embert pedig csak annyiban fogja fel, amennyiben állat; és rendkívül érthetőnek találja azt a gondolkodást, amelynek voltaképpeni jelentése valójában csak a XIV. század óta érthető meg úgy, ahogy most leírtam. Ezért, amennyiben lehetséges, lecsúsztatja az állatiságba. Látjuk például, amint feltárja, hogy az állathoz hasonlóan ő is érzéki észleléssel rendelkezik és ez az érzéki észlelés az állatban már valamilyen ítéletté válik. A gondolkodást az állati észlelésélet felfokozódásaként próbálja beállítani.

Alapjában véve senki sem mutatta meg olyan radikálisan, mint Oswald Spengler, hogy az ember az absztrakt gondolkodással ma csakis az emberen kívüli világhoz jut el, az emberi világot már nem érti meg! Oswald Spengler, voltaképpen csak valamilyen ráadásnak érzi az embernek azt az igazi jellegzetességét, hogy képes a gondolkodásra. Ezt érthetetlennek és alapjában véve feleslegesnek tartja. Szerinte ez a gondolkodás alapjában véve teljesen felesleges az emberben: „Az érzésből levont megértést gondolkodásnak hívjuk. A gondolkodás mindig is meghasonlást vitt az emberi éberségbe. Az értelmet és az érzékiséget kezdettől fogva magasabb és alacsonyabb rendű lelkierőnek értékelte. Végzetes ellentétet hozott létre a szem látszatvilágnak és érzéki csalódásnak nevezett fény világa, és a képzetek szó szerint vett világa között, amelyben a fogalmak a fény soha le nem vethető enyhe hangsúlyozásával garázdálkodnak.”

Spengler ezek kifejtésével rendkívül különös eszmét bontakoztat ki, azt ugyanis, hogy az ember egész szellemi civilizációja alapjában véve a szemtől függ, voltaképpen csakis a fény világából jött létre, és a fogalmak valójában csak a szem által közvetített némileg kifinomított, lepárolt fénybeli meglátások. Oswald Spenglernek sejtelme sincs arról, hogy a tisztán működő gondolkodás nemcsak a szem fényvilágát veszi fel magába, hanem összehozza a szem fényvilágát az egész emberrel. Egészen más, hogy olyan entitásra gondolunk-e, ami a szem észlelésével függ össze, vagy pedig képzetekről beszélünk. Képzetalkotásról Spengler is beszél, de ezzel éppen azt akarja bizonyítani, hogy a gondolkodás voltaképpen csak az ember agyának valamilyen álma és kifinomult fényvilág.

Csak szeretném tudni, hogy ha nem is elvont gondolkodással, de egészséges emberi értelemmel helyes átéléssel összehozható-e a „felállítani” kifejezés olyasmivel, ami a fényvilághoz tartozik? „Felállítani” valamit lábbal lehet, ehhez az egész ember kell. Aki azt mondja: „állítani”, az a fényelemet dinamikusan hozzákapcsolja ahhoz, amit a valóságba belemerülő dinamikus erőhatásként él át saját magában. A realisztikus gondolkodással teljesen belemerülünk a valóságba. Nézzék csak meg a legfontosabb gondolatokat. A matematikai gondolatoktól eltekintve a gondolatok mindig olyasmihez vezetnek, amiből kiderül, hogy a gondolat nemcsak fény- és levegőorganizmus, hanem az ember lelki élménye is, amikor fénnyel világítja meg a dolgokat, és ugyanakkor két lábbal áll a Földön.

Amit tehát Oswald Spengler kifejt itt a gondolkodássá alakított fényvilágról, az alapjában véve csak rendkívül szellemes csevegés! Egyszer ki kell mondanunk: a második kötet bevezetése szellemes csevegés. Ez a szellemes csevegés azután ilyen megállapításokhoz emelkedik: „Az érzéki elszegényedés egyben mérhetetlen elmélyülést is jelent. Az ember ébersége már nem pusztán a test és a környező világ közt fennálló feszültség. Most egy körös-körül zárt fényvilágban való életről van szó. A test a látott térben mozog. A mélység átélése egy fénycentrumból a látható messzeségekbe való erőteljes behatolás: ezt a pontot nevezzük énnek. Az ’én’ fényfogalom.”

Aki azt állítja, hogy az én fényfogalom, annak sejtelme sincs arról, hogy az én átélése milyen szorosan összefügg például az emberi szervezet súlyélményével, sejtelme sincs a mechanika átéléséről, amely már az emberi organizmusban is megjelenhet. Amikor azonban tudatosan jelenik meg, akkor olyan ugrás történik az elvont gondolkodástól a konkrét reális gondolkodáshoz, amely a valóságba vezet.

Azt mondhatnánk, hogy Oswald Spengler csakugyan annak a példája, hogy az elvont gondolkodás „levegőssé”, sőt „világossá” vált és az egész embert eltávolítja a valóságtól. Így valahol kint támolyog a fényben, és sejtelme sincs arról, hogy létezik például nehézség is, meg olyasmi, amit nemcsak nézhet, hanem át is élheti. Itt szélsőségesen érvényesíti például John Stuart Mill szemlélő álláspontját. Ez a könyv ezért rendkívül jellemző korunkra.

A 13. oldal egyik mondata roppant szellemesnek tűnik, de alapjában véve „szellősen sziporkázik”. „Egyik képzetet alkotjuk a másik után és végül olyan nagystílű gondolati építészethez jutunk, amelynek az építményei teljes világosságban, mintegy belső fényességben tárulnak elénk.”

Oswald Spengler így a frázisszerűből indul ki. A növényiséget „alvónak” találja; ez a körülöttünk szunnyadó világot jeleníti meg. A világ szerinte az állatvilágban „ébred fel”, az állat valamilyen mikrokozmoszt bontakoztat ki magában. Az állaton nem is jut túl, csak a növényi és állati kapcsolatát bontakoztatja ki, a növényit az alvásban, az állatit az ébrenlétben találja meg.

alvás: ébrenlét:

ásványi növényi állati emberi

Voltaképpen az alvó befolyásolja mindazt, ami a világban történik. Az állatban - Oswald Spengler számára így az emberben is - benne rejlik az alvás. Őbenne is. A világ számára minden jelentős az alvásból ered, mert az alvásban mozgás van. Az ébrenlétben csak olyan feszültségek vannak, amelyek belső ellentmondásokat hoznak létre, de ezek a feszültségek bizonyos mértékben külsőségesen járulnak hozzá a világmindenséghez. Alapjában véve csak az az önálló valóság, ami az alvásból ered.

Ebben a levesben mindenféle többé-kevésbé felesleges, ízletes vagy élvezhetetlen zsírszem úszkál - ez az állati. A leves zsírszemek nélkül is megvolna, bár ezek belevisznek a valóságba valamit. Alvás közben nem található meg a hol és a hogyan, csak a mikor és a miért. Az ember állatként még a növényit is magában hordja - az ásványiság emberiben játszott szerepéről Oswald Spenglernek sejtelme sincs -, és így a következőt találjuk nála: Amennyiben növényi jellegű, úgy az időben él; beleilleszkedik a mikor-ba és miért-be, amikor is az előző a későbbi miértje. Ez a kauzalitás. Az ember a történelemben továbbélve voltaképpen a növényiséget éli ki a történelemben. Az állati és a hol és hogyan kérdését feltevő emberi zsírszemként járul ehhez. Ez a belső feszültségekre vonatkozóan egészen érdekes, de a világban valóban végbemenő jelenségekhez semmi köze sincs. Így azt mondhatjuk: a világba a kozmikus összefüggések oltották be az időrend mikor és miért kérdését.

Ebben az áramló levesben úsznak a zsírszemek a hol és hogyan kérdésével, amely voltaképpen csak ezt az úszkáló embert - a zsírszemet - érinti, az ő belső feszültségét és éberségét. Amit történelmi lényként cselekszik, az az alvásból ered.

Régebben, mint valamilyen vallási elképzelést mondták, hogy az Úr az övéinek alvás közben ad útmutatást. Spengler emberének a természet ad útmutatást alvás közben. Így korunk egyik legjelentősebb személyiségének gondolkodása előbb belekeveredik a növényiségbe, nehogy önmagával tisztában legyen, ebből a kavarodásból pedig csak az állatihoz jut el, amibe az ember is belekeveredik.

Azt hihetnénk, hogy ez a kavarás elkerüli szellemiségével a gondolkodás legnagyobb múltbéli hibáit, tehát hű marad önmagához valahogy. Ha már növényi léttel árasztotta el az emberiség történelmét is, úgy megmarad ennél a növényi létnél. De a növényvilág emberével mégsem lehetne megfelelő történelmi szemléletet kialakítani. Oswald Spengler nagyon szellemes történelmi szemléletet alakít ki arról, hogy az emberiség mit tesz alvás közben növényi módon fejlődése folyamán. De hogy mégis elmondhasson valamit az emberiség alvásáról, erre a lehető leghelytelenebb gondolkodást alkalmazza: olyan antropomorfizmust, amely mindent mesterségesen eltorzít, mindenbe emberit képzel. Már a 9. oldalon olyan növényről beszél, amely nincs ébren, így akarja megtudni, hogy hogyan írjon a történelemről meg arról, amit az emberek alvás közben cselekszenek.

De olvassuk el a 9. oldal első mondatait:

„A növény ébrenlét nélkül él.” Jól van.
„Alvás közben minden lény növény lesz.” Az ember tehát éppen úgy, mint az állat. Rendben van.
„A környezettel fennálló feszültség megszűnik, az élet ritmusa folytatódik.”

Most következik egy óriási mondat:

„A növény csak a mikor és a miért kérdéséhez fűződő kapcsolatot ismeri.”

Most már nemcsak álmodni kezd boldog alvása közben, hanem meg is ismer. Feltételezhetjük tehát, hogy az emberi fejlődésben történelemként áramló alvás voltaképpen ébredezni is kezdhetne. Így Oswald Spengler ugyanolyan joggal történelmet is írhatna, mint ahogy a növénynek a mikor és a miért ismeretét tulajdonítja. A növény alvó lényének igen érdekes tulajdonságai vannak.

„A téli talajból feltörő első zöld hajtások, a rügyek duzzadása, a virágzás, illatozás, ragyogás, érés egész ereje: mindez egy sors beteljesedése utáni vágy, és a mikor állandó vágyakozó kérdése.”

Könnyű a történelmet növényi életként leírni, ha erre előbb antropomorfizmusokkal készültünk elő! Mivel pedig mindez így van, ezért Oswald Spengler így folytatja: „A hol- nak nincs értelme a növényszerű élet számára. Ezzel a kérdéssel az ébredő ember eszmél naponta saját világára. Mert csak a lét érverése tart valamennyi nemzedéken át. Az ébrenlét minden mikrokozmosznál újra kezdődik: ez a különbség a nemzés és a születés között. Egyik az állandóságért kezeskedik, a másik kezdet. Ezért jön létre a növény, bár nem születik. Jelen van, de sem ébredés, sem első nap nem tárja elé az érzékek világát.”

Ha követni akarjuk Spengler gondolatait, csakugyan keljfeljancsi módján előbb fejre kell állítani, utána átugrani, hogy az emberi értelem egyenes elgondolását újra megfordítsuk. De Oswald Spengler ilyen metafizika és filozófia kialakításával jut olyan kijelentéshez, hogy a történelmet az emberben levő növényszerű, alvó elem hozza létre. Mi ez az emberben? Az a vér, amely átáramlik a nemzedékeken.

Így Oswald Spengler olyan módszert készít elő magának, hogy azt mondhassa: az emberi történelem legfontosabb kibontakozó eseményei a vér által mennek végbe. Ehhez el kell ugyan végeznie még néhány gondolati bakugrást:

„Ennyiben az ébrenlét a ’megállapítással’ azonos értelmű, akár egy ázalag tapogatózásáról, akár a legmagasabb rendű emberi gondolkodásról van szó.”

Ilyen elvont gondolkodással nem is ismerhető fel egy ázalag tapogatózása és a legmagasabb rendű emberi gondolkodás különbsége! Ez így mindenféle roppant különös megállapításokhoz vezet; ahhoz, hogy ez a gondolkodás voltaképpen az egész emberi élet ráadása: a tettek a vérből kiindulva jönnek létre, a történelmet a vérből kiindulva hozzák létre. Még ha vannak is néhányan, akik elgondolkodnak ezen, az elvont gondolkodás, és a történéshez a legcsekélyebb köze sincs: „Hogy nem csak élünk, de tudunk is az életről, az annak az eredménye, hogy testi lényünket a fényben szemléljük. Az állat azonban csak az életet ismeri, a halált nem.” Kifejti, hogy voltaképpen minden lényegesnek a sötétből, a homályosból, a növényszerűből, a vérből kell fakadnia, és hogy akik a történelemben valamit létrehoztak, nem valamilyen eszméből, gondolatból hozták létre, hanem a gondolatok, még a gondolkodóké is, csak úgy elhaladnak mellette. A gondolkodás teljesítményéről Oswald Spenglernek csakis lebecsülő szavai vannak.

Azután szembeállítja ezzel mindazokat, akik valóban cselekednek, mert nem törődnek a gondolkodással, azt ráhagyják másokra: „Vannak született emberei a sorsnak és a kauzalitásnak is. A valóban élő embert, parasztot, harcost, államférfit, hadvezért, világfit, kereskedőt, mindenkit, aki gazdagodni, parancsolni, uralkodni, harcolni akar menni, a szervezőt, vállalkozót, kalandort, vívót és játékost, egész világ választja el a 'szellemi' embertől - Spengler a 'szellemit' idézőjelbe teszi -, a szenttől, a paptól, a tudóstól, az idealistától és ideológustól, akár gondolkodásának ereje, akár vérszegénysége rendelte annak. Lét és éberség, tapintat és feszültség, ösztönök és fogalmak, a keringés és a tapintás szervei - alig létezik olyan jelentős ember, akinek a számára az egyik oldal feltétlenül felül ne múlná a másikat.”

„... a tevékeny a teljes ember: a szemlélődőben egyetlen szerv szeretne a test nélkül és ellene hatni.”

„Mert végső soron csak a cselekvő, a sors embere - akinek tehát semmi köze a gondolatokhoz - él a valóságos világban, a politikai, háborús és gazdasági döntések világában, ahol a fogalmak és rendszerek nem számítanak. Itt egy jó ütés többet ér egy jó következtetésnél, és van értelme annak a megvetésnek, amellyel a katona és az államférfi mindenkor lenézte azokat a tintanyalókat és könyvmolyokat, akik úgy vélték, hogy a világtörténelem a szellem, a tudomány vagy akár a művészet kedvéért létezik.”

Ez világos beszéd! De olyan világos, hogy felismerjük, ki mondta: végül is olyan „tintanyaló” és „könyvmoly”, aki csak megjátssza a másikat. „Tintanyalónak és könyvmolynak” kell lennie annak, aki azt írja: „Vannak született emberei a sorsnak és a kauzalitásnak is. A valóban élő embert, a parasztot, harcost, államférfit, hadvezért, világfit, kereskedőt, mindenkit, aki gazdagodni, parancsolni, uralkodni, harcolni akar menni, a szervezőt, vállalkozót, kalandort, vívót és játékost, egész világ választja el a ’szellemi’ embertől, a szenttől, paptól, a tudóstól, az idealistától és ideológustól”. - Mintha sohasem lettek volna gyóntatószékek és gyóntató- atyák! Sőt, léteznek még mások is, akiknél mindezek az emberek gondolatokat merítenek. A felidézett emberek, államférfiak, hadvezérek, világfiak, kereskedők vívók, játékosok és mások társaságában még javasasszonyokat és kártyavető jósnőket is találtak! Így hát az államférfiak és politikusok a „szellemi” embertől állítólag oly elválasztott világa nincs is ettől valójában olyan nagyon messze. Az, aki képes megfigyelni az életet, úgy találja, hogy ilyesmit csak az életszemléletének kizárásával írnak le. És Oswald Spengler, aki szellemes férfi és jelentős egyéniség, alaposan jár el. Miután azt mondta, hogy az igazi történés birodalmában egy ütés többet ér egy logikus következtetésnél, így folytatja: „Itt egy jó ütés többet ér egy jó következtetésnél és van értelme annak a megvetésnek, amellyel a katona és az államférfi mindenkor lenézte azokat a tintanyalókat és könyvmolyokat, akik úgy vélték, hogy a világtörténelem a szellem, a tudomány vagy akár a művészet kedvéért létezik. Mondjuk ki egyértelműen: az érzéstől szabaddá vált megértés az életnek csak az egyik és nem is a döntő oldala. A nyugati gondolkodás történetéből hiányozhat Napóleon neve, de az igazi történelemben Arkhimédész összes felfedezése talán kisebb hatású volt, mint az a katona, aki őt agyonütötte Siracusa ostrománál.”

Ha tehát Arkhimédésznek tégla esett volna a fejére, akkor ilyen elmélet szerint ez a tégla többet ért volna mindannál, ami az igazi logikus történelem értelmében Arkhimédésztől indult ki! De így ma nem egy átlagos újságíró ír, hanem korunk egyik legokosabb embere. Éppen az a jelentős, hogy ezt korunk egyik legokosabb embere írja.

Mi hatásos hát voltaképpen? A gondolkodás a felszínen úszkál. A vér az, ami hatásos.

Aki a vérről szellemi szempontból, tudományosan beszél, először is azt kérdezi, hogy hogyan jön létre a vér, hogyan függ össze az ember által felvett táplálékkal. A belekben a vér nincs még jelen, csak magában az emberben alakul ki. A vér nemzedékeken át való leáramlása - ha képezhető rossz misztikus nézet, hát ez az. Amit a homályos misztikusok mondtak valaha, legalább némileg világosan, még ha elmosódottan is, a belső lelki életről, nem volt olyan rossz misztika, mint Spengler vérmisztikája. Olyasmire utal, amitől nemcsak a gondolkodás lehetősége szűnik meg - ami Oswald Spenglernél nem számítana, hiszen nincs is rá szükség, ez voltaképpen csak az élet fényűzése -, tehát nem számít. De mint értelmes embernek, vagy csak értelmes magasabb rendű állatnak, nem kellene olyasmiről beszélnie, ami oly kevéssé közelíthető meg, mint a vér.

Ilyen nézőpontból azután persze a történelem szemlélete beiktatható a következő mondattal: „A történelem minden nagy eseményét ilyen kozmikus jellegű lények hordozzák: népek, pártok, hadseregek, osztályok, míg a szellem története laza közösségekben és körökben, iskolákban, művelődési rétegekben, irányzatokban, izmusokban folyik le. Itt megint csak sorskérdés, hogy ilyen tömegek találnak-e vezetőt legerősebb hatóerejük döntő pillanatában vagy vakon sodródnak előre és hogy véletlen vezetőjük magasrendű vagy teljesen jelentéktelen személyiség, akit az események hullámzása emelt az élre, mint Pompeiust vagy Robespierre- t. Az államférfit az jellemzi, hogy az idő áramlatában kialakuló és feloldódó tömeglelkek erejét, tartósságát, irányát és szándékát tökéletes biztonsággal látja át, de ennek ellenére itt is a véletlenen múlik, hogy uralkodni tud-e rajtuk vagy magukkal ragadják.”

Ezzel azután olyan történelemszemléletet iktat be, amely szerint a vér mindazt legyőzi, ami a szellem révén kerül a történelmi létesülésbe.

„Egyik hatalmat csak a másik döntheti meg, nem egy elv, és a pénzzel szemben nincs más” - mint a vér, úgy gondolja. „A pénzt csak a vér győzi le és szünteti meg. Az élet az első és végső, a mikrokozmikus alakban való kozmikus áramlás. Ez a tény a világ történelmiségében. A nemzedékek sorának ellenállhatatlan üteme előtt tovatűnik végül mindaz, amit az éberség felépített a maga szellemi világában. A történelemben mindig csakis az életről, a fajról, a hatalom akarásának diadaláról van szó, nem pedig az igazságok, feltalálások vagy pénz győzelméről. A világtörténelem a világ ítélete: mindig az erősebb, teljesebb, magabiztosabb életnek adott jogot az élethez, akár igaz volt az éberség előtt, akár nem, és az igazságot és igazságosságot mindig feláldozta a fajnak, és halálra ítélte azokat az embereket és népeket, akiknek fontosabb volt az igazság a tetteknél, az igazságosság lényegesebb a hatalomnál. Így a magas rendű kultúra színjátéka, az istenek, művészetek, gondolatok, harcok, városok egész csodálatos világa megint az örök vér ősi tényeivel fejeződik be, ez azonos a kozmikus áramlások örök körforgásával. A világos, formagazdag éberség újra lemerül a lét néma szolgálatába, ahogy a kínai és római császárság tanítja. Az idő legyőzi a teret, és az idő kérlelhetetlen menete beleágyazza a kultúra illékony véletlenét ezen a bolygón az ember véletlenségébe; olyan forma, amelyben az élet véletlensége egy ideig tova- áramlik, míg mögötte feltárulnak szemünk fényvilágában a Föld-történet és csillagtörténet áramló látóhatárai.”

„Bennünket azonban a sors ebbe a kultúrába és létesülésének abba a pillanatába állított, ahol a pénz végső győzelmeit ünnepli, és öröksége, a cézárizmus, halkan és feltartóztathatatlanul közeledik. Ezzel számunkra az akarat és kényszer olyan szűkre szabott iránya adatott meg, amely nélkül nem érdemes élni.”

Így utal Oswald Spengler az eljövendő cézárizmusra, amely a nyugati kultúrák teljes bukása előtt fog bekövetkezni, és amibe mai kultúránk át fog alakulni.

Ezt azért állítottam önök elé, mert az éber embernek - bár Oswald Spengler semmit sem ad az éber emberre -, ha antropozófus is, rá kell tekintenie arra, ami valóban történik. Így éppen ilyen szempontból akartam korunk egyik problémájára utalni. Rossz befejezés volna azonban, ha korunknak erről a problémájáról csak ezt mondanám el. Ezért oxfordi utazásom előtt még egy előadást tartok jövő szerdán, mielőtt hosszabb szünetet kell tartanunk.