Tekintsünk vissza még egyszer arra, amiről tegnap említettem, hogyan bénult le az emberi kultúra a fokozódó intellektualizálódás révén. Pillantsunk vissza a régebbi atavisztikus beavatási elvekre, és nézzük meg, hogy hogyan közeledtek az ilyen beavatási elvekkel élő beavatott emberek a kereszténységhez, és hogyan alakították ki nézeteikből azt a későbbi dogmatikus tartalmat, amelyet különösen a VIII-IX. század után már meg sem értettek.

Arra kell csak emlékeztetnünk, hogy a Golgotai Misztérium előtt lényegében hiányzott az emberi civilizációból a voltaképpeni emberi én princípiumának az impulzusa, bár az ember mindig is hajlamos volt az én princípiumának befogadására. Arra is teremtették, hogy külső és belső lényét ebből az énprincípiumból alakítsa ki. Az ember azonban csak lassan, fokozatosan jutott el annak a megérzéséhez és különösen tudatához, hogy mi is benne az énlény és az énerő. Így azt mondhatjuk, hogy az emberi lény természetesen a Golgotai Misztérium előtti korokban is fizikai testből, étertestből, asztráltestből és énből állt, de az emberi tudatosságban nem volt benne ez az énlényiség. Az énlény többé-kevésbé tudattalan maradt. Ezekben a régi korokban alapjában véve olyan emberek jártak a Földön, akik az énjüket nem élték át teljesen tudatosan. Az én azonban csak akkor fejtheti ki működését az ember lényében, ha az ember már nem teljesen, mondhatnám egészen erőteljesen fejleszti a fizikai testét. Amíg az emberek nem voltak még teljesen az énjük tudatában, erőteljesebben fejlesztették fizikai testüket, mint azok, akik az énjükben már teljesen tudatossá váltak.

Az én teljes tudatossá válása nem hirtelen következett be, hanem a Golgotai Misztériumot megelőző és követő századok során, de a történelem szellemtudományos szemlélete ezt világosan felismeri. Azt kell mondanunk, hogy az ember voltaképpen csak úgy tudja a fizikai, éter- és asztráltestét teljes élénkségben tartani, ha a lényébe beáramlik valami az isteni-szellemi természetből. Amíg az embereknek éntudat híján atavisztikus szellemi látásuk volt, addig beléjük áramlott a kozmoszból az isteni szellemiség. Az emberek sohasem válhattak volna szabad lénnyé, ha az Én nem jelenhetett volna meg azáltal, hogy a régi értelemben már nem áramlott beléjük az isteni szellemiség. Az emberek csak azáltal váltak szabad lénnyé, hogy tudatukban az énjük is naggyá lett. Ez azonban csak úgy vált lehetségessé, hogy az emberek lassanként eljutottak fejlődésükben az elvont gondolatokhoz. Az elvont gondolatok azonban voltaképpen a szellemi világ holttestei. Már felhívtam a figyelmüket az előadások során arra, hogy ahogyan a földi halálon áthaladva a fizikaiságból visszamarad a holttest, úgy a szellemi világban élő szellemi-lelki lényünkből is visszamarad egy holttest, mielőtt a fizikai világba leszállunk. Ez azonban csak azóta van így, amióta az ember éntudattal rendelkezik. Ezt a holttestet a gondolatok, az elvont gondolatok képezik. Amikor elvont gondolatokat tudunk összeszedni magunkban, Földre szállásunk előtti szellemi-lelki lényünk holttestét ragadjuk meg. De ennek az a feltétele, hogy fizikai testünkbe is beköltözzön valamilyen elhaló, bénító princípium.

Az ember fejlődése már csak olyan, hogy a Föld-fejlődés folyamán megváltozott a természete. Régen a testek másmilyenek voltak, mint a mostaniak. A régi testekben az ember nem volt ugyan szabad, de saját fizikai, éteri és asztrális tevékenysége révén lezajló természetével mozgott benne. Így azt mondhatjuk, hogy a civilizált világban az emberiség fejlődésének már olyan szakaszában élünk, amikor a test kezd széthullani. Szabadságunkat éppen az intellektus, vagyis az elvont gondolatok alapját képező széthulló test révén kapjuk meg. Az ember hanyatló teste révén szerezte meg mindazt, amire ma, mint intellektuális színezetű tudós olyan büszke.

Ha ezt megfontoljuk, azt kell mondanunk, hogy a Földön a Golgotai Misztérium előtt még nem élt teljes éntudat az emberekben. Voltak azonban olyan emberek, akik a misztériumcselekmények révén már akkor kifejlesztették ezt a teljes éntudatot. Ezek beavatottak voltak. A legkülönbözőbb dolgokat elmondtuk már arról, mi történt azokkal, akik a régi misztériumhelyeken végigélték a beavatást, és ezzel fölemelkedtek a teljesen tudatos énhez, míg az általános emberi természet még nem rendelkezett teljesen tudatos énnel. A régi beavatott azonban csak azáltal emelkedhetett fel ehhez a teljesen tudatos énhez, hogy a misztériumok szent cselekménye révén belehúzódott valami, amit minden régi kultúrában és civilizációban örök kozmikus Atyaként éltek át. A beavatás bizonyos pontjához érkezve volt olyan élménye a régi misztérium beavatottjának, hogy magában azt mondta: az Atya bennem él.

Ha például az óhéber kultúra ilyen beavatottját képzeljük el, azt kell mondanunk: ez a beavatott a következőképpen jellemezte azt, ami a beavatása révén történt vele. Azt mondta, hogy az átlagos emberiséget az jellemzi, hogy bár az Atya tartja fenn és hordozza, de a tudatába nem költözik be, és éntudatát nem lobbantja fel. Az átlagembernek az Atya csak a lélegzet szellemét adja, lélegzetet lehel bele, és ez az eleven lélek. A beavatott azonban azt érezte, hogy ezzel a belelehelt lélekkel különleges szellem, a kozmosz élő Atyaprincípiuma költözött az emberbe. Amikor a héber világ régi beavatottjába beköltözött az isteni Atya princípiuma és az ember ennek tudatára ébredt, akkor teljes joggal kimondhatta azt, ami az „ént” jelentette nála: én vagyok az én vagyok. Ezért tartották az Atya földi képviselőjének azt az embert, aki a régi népek között járva jogosan mondhatta ki a benne lakozó isteni Atya-princípium révén az ént, ami voltaképpen az egész ókorban az istenség, az Atyaisten kimondhatatlan neve volt. Ezeket a népek között járó beavatottakat Atyáknak nevezték, mivel a többi ember között az isteni Atya-princípiumot képviselték. Azt mondták róluk, hogy a misztériumokban az Istenatya költözött beléjük. A misztériumokat ezért úgy tekintették, mint ahol földi téren bontakozott ki az, ami egyébként csak odakint hullámzott és vonult át az egész kozmoszon. Az isteni Atya-princípiumnak a misztériumhelyen építették meg a kunyhóját, a misztériumhely pedig ezt az emberben építette fel. Az ember maga lett az isteni Atya-princípium kunyhója.

Így a misztériumok révén érezték át, hogy az Istenatya a földi világban hullámzik és vándorol. Kitekintettek a kozmosz nagy világába, amelyen felfogásuk szerint az isteni Atya-princípium hullámzott és vonult át és Makrokozmosznak, nagyvilágnak nevezték. Rátekintettek azután a misztériumhelyre, ahol kunyhót építettek az Atyaistennek és ahol beavatták azokat, akik mint emberek maguk is az Atyaisten kunyhói lettek, és kisvilágnak, Mikrokozmosznak nevezték a misztériumokat és azt is, amivé az ember általuk vált. Ez fennmaradt egészen még Goethéig; mert amikor Goethe a páholyok tagja lett, elsajátította a „nagy- és kisvilág” szóhasználatot. A nagyvilágon a Makrokozmoszt értette, kisvilágon pedig a páholyt, amelynek a nagyvilág képmását kellett megjelenítenie.

Mindez más helyzetbe került, amikor az emberiség fejlődésében elérkezett a Golgotai Misztérium. Ekkor lényegesen másról volt szó. A Golgotai Misztérium idején jártak először olyan emberek a Földön, akik megéreztek valamit az önálló énjükből. Az éntudat mintegy elkezdett beleköltözni az emberbe. Ezzel azonban ugyanakkor más is megjelent: az ember fizikai teste bensőleg törékennyé kezdett válni, kezdett széthullani. Ekkor, a Föld-fejlődés közepén, az a nagy veszély fenyegette az emberiség fejlődését, hogy a szellemi világhoz fűződő kapcsolatát egyre inkább elveszíti, de az is, hogy a fizikai test egyre jobban széthullik.

Az a lény, akit mi Krisztusként ismerünk, azért határozta el, hogy beleáramlik a Názáreti Jézusba - ahogyan régen az isteni Atya-princípium áramlott bele a beavatottakba -, hogy ezen segítsen. A beavatottakban azáltal lobbant fel fizikai, éter- és asztráltestükhöz még az énjük is, hogy ez az isteni Atya-princípium beléjük áramlott. Elmondtam, hogy az én voltaképpen Isten kimondhatatlan neve volt, és csak azok mondhatták ki, akikbe az isteni Atya beköltözött.

A Föld-fejlődés közepén azonban voltak olyan emberek, akik önmagukat énnek kezdték nevezni és az énjüket a tudatukba emelték. Ilyen ember volt a Názáreti Jézus, akibe most beköltözött a Fiú-princípium, Krisztus princípiuma. Ez a Krisztus-princípium lépett be tehát az énbe. Míg régebben az Atya-princípium költözött a fizikai, éter- és asztráltestbe, most a továbbfejlődött emberbe a Krisztus-princípium költözött be.

Emlékezzenek rá, hogyan írtam le az embert ezekben a napokban. Azt mondtam Önöknek, hogy a növények megsemmisítik, tönkreteszik magukban a fizikai természetet, az állatok a fizikai és éteri természetet, az ember pedig a fizikai, éteri és asztrális természetet. Az emberiség fejlődésének a Golgotai Misztériumot megelőző korában nem tette ezeket teljesen tönkre, csak most, amikor az énje valóban behúzódott a lényébe. A régi misztériumok beavatottja azonban teljesen szabaddá tette magát a fizikai, éter- és asztráltesttől, mert befogadta az isteni Atya-princípiumot és már abban a korban énlénnyé vált.

Amikor Krisztus beköltözött a Názáreti Jézusba, behúzódásával nemcsak fizikai testét, étertestét és asztráltestét semmisítette meg, hanem az ént is, amennyire akkor az kifejlődött a Názáreti Jézusban. Így Jézus Krisztusban a magasabb Krisztus-princípium lakott, és ez úgy viszonylik az énhez, ahogy egyébként az emberi én viszonylik az asztráltesthez.

Ezt éppen azok a régi beavatottak látták, akik kifejlesztették a látás magasabb képességeit. Amikor ezek a régi beavatottak rátekintettek a saját koruknak megfelelő emberre, azt találták, hogy ez az ember egyesítette magában a többi természeti lény valamennyi erejét, kimagaslott a többi természeti lény fölé, mintegy összefoglalta ezeket. Látták, hogyan találhatjuk meg újra az ember fizikai testében az ásványvilágot, étertestében a növényvilágot, asztráltestében az állatvilágot és azután a voltaképpeni embert. Amikor a régi korokban még meglévő egyes látó beavatottak, a népek atyjai hírül kapták a Krisztus-eseményt, a közelgő golgotai történést, olyan lényt láthattak Krisztusban, akiben ennél több volt, akiben a földi lények nemcsak az emberig értek fel, hanem akiben az ember újra felért az isteni-szellemi léthez.

Az ember külső fizikai testében benne él emberi mivoltának jól ismert kifejeződése, így megérthetjük, hogy ezek a beavatottak Jézus Krisztusban többet láttak, mint embert. Azt látták, hogy a Földön járva kimagaslik az emberiség, az emberi mivolta fölé. Ezek a beavatottak Jézus Krisztust különleges ragyogásban látták, nemcsak emberi megtestesülésben, hanem sugárzó ragyogásban.

A régi beavatottak különben társaikban is észlelték ezt a különleges sugárzó ragyogást: ez a beavatottakban lakozó Atya-princípium ereje volt. Most azonban nemcsak a régi beavatottakban élő isteni Atya-princípiumot észlelték, hanem azt is, ami Jézus Krisztusból azért sugárzott különösképpen, mivel benne nemcsak a fizikai, éter- és asztráltest semmisült meg, hanem az én is, amennyire jelen lehetett annak a kornak az emberében.

Ebből eredt, hogy Jézus Krisztus különösen sugárzó lényét nemcsak beavatottak láthatták, hanem más, erre kiváltképpen képes emberek is. Ez a Golgotai Misztérium korában még a beavatottak számára is teljesen új volt: Jézus Krisztus magasabb természetét nemcsak a misztériumok adományaival, hanem a csak természeti adottságokkal rendelkező egyes emberek is felismerték.

Ebből értették meg, hogy a Golgotai Misztériummal most olyasminek kell történnie, ami azelőtt alapjában véve csak a misztériumokon belül mehetett végbe. Kihelyeztek valamit a nagyvilágba, a makrokozmoszba, ami azelőtt csak a mikrokozmoszban, a kisvilágban mehetett végbe. Krisztus titkát először éppen az ókor legutolsó misztériumhelyei hirdették a legtisztábban, legvilágosabban, míg az európai fejlődés első négy százada során elveszett az az újabb civilizáció számára. Ezek a régi beavatottak tudták, hogy Jézus Krisztusban nem csupán az Atya-princípium, hanem a Fiú-princípium élt, és Krisztus ezért egyedülálló jelenség a Földfejlődésben. A továbbiakban nem jelenhet meg ilyen Golgotai Misztérium, nem történhet meg a Fiú-princípiumnak egy emberben való lakozása, ahogyan ez a Názáreti Jézusban történt.

A beavatottak tudták, hogy Krisztus, mint nagy gyógyító jelent meg az emberiségben, aki megakadályozza, hogy az emberi test kárt szenvedjen azáltal, hogy az én behúzódása törékennyé teszi. Mi történt volna, ha Krisztus nem jelenik meg, mint gyógyító? Ha Krisztus nem jelent volna meg gyógyítóként, az emberek úgy halnának meg, hogy a halál után kibontakozó lelki mivoltukra visszahatnának levetett széthulló testük pusztuló jelenségei. A halottakat nyugtalanítaná, gyötörné, amit a széthulló fizikai test a földi létben jelent. A halálon áthaladt lelkeknek látniuk kellene, hogy a Föld maga kárt szenved a széthulló test felvételével. A régi beavatottak tudták, hogy aki a szó igazi értelmében nevezi kereszténynek magát és a Krisztus-princípium belső kiteljesedéssel hatja át, az úgy tekinthet le a halállal elveszített testére, hogy azt mondhatta: míg a Föld gyermekei voltunk, Krisztus lakozott bennünk, és ezáltal gyógyult meg úgy ez a fizikai test, hogy a Földbe lehet süllyeszteni, anélkül, hogy pusztulást okozna a Földben. Amire az ember énné válásához szükség volt, azt a Földön kellett meggyógyítani. Mert ahhoz, hogy én lehessen, romló testre volt szüksége, de ha ez megmarad, a Föld szenved kárt. A haláluk után letekintő lelkeket az az érzés gyötörte volna, hogy a fizikai testüket befogadó Föld kárt szenved ettől a pusztuló fizikai testtől.

A Golgotai Misztérium révén mondhatták a halál kapuján áthaladt emberi lelkek: romló fizikai testünket hordoztuk a Földön, ennek köszönhetjük azt a lehetőséget, hogy emberi lényünkkel szabadabb ént bontakoztathattunk ki. De Krisztus a Názáreti Jézusban lakozva meggyógyította ezt a fizikai testet, így már nem káros a Föld létére. Így megnyugvással tekinthetünk le a földi létre, mert tudjuk, hogy a Golgotai Misztérium után már nem vet kártékony magot a földi létbe az a test, amelyre az embernek szüksége van énjének használatához. Krisztus tehát azért haladt át a Golgotai Misztériumon, hogy megszentelje az emberi fizikai testet a földi lét számára.

Mi történt volna a Föld-fejlődés folyamán, ha ez ennyiben marad? Ha ez ennyiben marad, úgy azt mondhatták volna: a régi korokban az Atyaisten költözött az emberekbe, hogy lélekként feljussanak az énig, és mint beavatottak hirdethessék a többieknek az ember voltaképpeni lényét, az énlényét.

Azután Krisztus, a Fiú, költözött az ember lényébe. Akik eljutottak odáig, hogy elérjék magukban Krisztus jelenvalóságát, azok ezáltal megmentik testüket a Föld-fejlődés számára. Ahogy az emberek lelkiségét a régi Atya-princípiumnak az emberiség fejlődésében való jelenléte mentette meg a misztériumok révén, úgy testiségüket a gyógyító, üdvözítő Krisztus menti meg, aki áthaladt a Golgotai Misztériumon.

Ha ez csak ennyiben maradna, úgy a testük megmentését felismerő embereknek Krisztust, mint bennük testileg is működő lényt kellene magukban hordozniuk. Így az emberek megint csak nem válhatnának szabad lénnyé. Ha ez ennyiben maradt volna, az emberek felvehették volna lelkük halál utáni megnyugvásához Krisztust a XIV. századi fejlődésük során, amikor a szabadság megjelent. Ezek a lelkek így a most leírt módon tekinthettek volna a Földre, de nem lehettek volna szabadok. Ahhoz, hogy jók legyenek, Krisztus olyan hatását kellett volna magukban érvényre juttatniuk, ahogy az ókorban az Atya működött azokban az emberekben, akik nem voltak beavatottak. Az emberek akkor váltak szabaddá, amikor az én kifejlődött bennük. A régi korokban a beavatottak lettek szabad emberek, a többiek nem voltak szabadok, mert az Atya nem tudatos módon élt bennük. Ha a keresztények a bennük lévő Krisztus tudatában lettek volna, úgy valahányszor jók akartak lenni, ki kellett volna oltaniuk az éntudatukat, hogy ezzel felkeltsék magukban Krisztust. Ők maguk nem lehettek volna jók, csakis Krisztus őbennük. Az emberek itt járkáltak volna a Földön, Krisztusnak bennük kellett volna lakoznia, és az emberi testek gyógyítása azáltal történt volna, hogy Krisztus használja az emberi testeket. Az emberek jó cselekedetei azonban Krisztus tettei lettek volna, nem emberi tettek.

Nem ez volt az isteni Fiú feladata, missziója, aki a Golgotai Misztérium révén kötődött a Föld-fejlődéshez. Az emberiségben akart lakozni, de anélkül, hogy elhomályosítsa az emberek leendő éntudatát. Ezt Jézusnál egyszer megtette, őbenne a keresztelés óta éntudat helyett a Fiú tudata élt. Ez az eljövendő korok embereinél nem szabad, hogy így legyen. Az eljövendő korok emberének énje teljesen tudatosan kell, hogy felemelkedjen, úgy, hogy Krisztus mégis ott élhessen benne.

Ehhez arra volt szükség, hogy Krisztus eltűnjék az emberek közvetlen szemlélése elől, és bár egyesült a földi léttel, mégis eltűnt az emberek közvetlen tekintete elől. Erre a már a régi beavatási helyeken is megszokott kifejezést alkalmazták: Amikor egy fizikailag látható, fizikai szemléléssel követhető lény már nem látható, úgy ezt mennybemenetelnek nevezik. Olyan régiókba lépett át, ahol már nincs fizikai láthatóság. Ilyen volt Krisztus mennybemenetele, így vált láthatatlanná. Mert ha az emberekben lakozott volna, énjüket kioltva, akkor bizonyos módon megtartotta volna teljes láthatóságát és ők így azáltal lettek volna csak jók, hogy valójában Krisztus cselekszik bennük.

Eltűnt az a mód, ahogyan Krisztus az apostolok és a tanítványok számára még feltámadása után is látható volt: Krisztus a mennybe ment. De azt az isteni lényt küldte el az embereknek, aki nem oltja ki az éntudatot, akihez nem szemléléssel emelkedünk fel, hanem éppen a nem szemlélhető szellemben. Elküldte az embereknek a Szent Szellemet.

Így valójában a Szent Szellem az, amit azért kellett Krisztusnak elküldenie, hogy általa az ember megtarthassa éntudatát, és Krisztus nem tudatosan lakhasson benne. Ha tehát az ember a szó teljes értelmében lelke elé tárja valóságos mivoltát, azt kell mondania: ha visszapillantok arra, amit a régi beavatottak tudtak, azt látom, hogy az a kozmoszt betöltő Atya-princípium él bennem, ami ezekben a régi beavatottakban jelent meg, és kibontakoztatta az énjüket. Ez a princípium élt velünk, mielőtt leszálltunk a fizikai világba. - Ennek az Atya-princípiumnak a bennünk lakozása révén emlékeztek a régi beavatottak teljesen világosan arra, ahogyan a fizikai világba való leszállásuk előtt éltek. Az istenséget ekkor a születés előtti preegzisztenciában keresték: Ex deo nascimur.

A Golgotai Misztérium után nem maradhatott meg az embernek Krisztus látása, mivel akkor nem lehetett volna önmagától jó, csak a benne élő Krisztus lehetett volna jó. Csak az „In Christo morimur” ragadhatta meg. Krisztusban halhatott meg; a benne lévő halálprincípiumával tudta Krisztust egyesíteni.

Új tudatát azonban a Krisztus által küldött lény révén ébreszthette fel, a Szent Szellem lénye által: Per spiritum sanctum reviviscimus.

Látják, ez a Szentháromságban lévő összefüggés. Ezáltal azt is megkapjuk, hogy a kereszténységben valóban benne rejlik, hogy Krisztus szemlélése nélkül is eljuthatunk benne a szellem feltámasztásához. Amikor Krisztus elküldte az emberiségnek a Szent Szellemet, képessé tette arra, hogy az intellektusból kiindulva önmaga emelkedjen föl a szellemiség felfogásához. Nem szabad tehát azt mondanunk, hogy az ember nem képes szellemével a szellemi érzékfeletti felfogására. Az ember csak akkor nem képes az érzékfeletti felfogására, ha nem vesz tudomást a Szent Szellemről, ha csak az Atyaistenről és Krisztusról beszél. Aki látni és olvasni akar, annak számára az evangélium is világosan utal arra, hogy önmagában véve is kinyilatkoztatás, hogy az ember a benne lakozó szellem révén fel tudja fogni az érzékfelettit, ha Krisztus felé fordul. Ezért közli velünk, hogy Krisztus keresztelésénél megjelent a Szent Szellem. A Szent Szellem megjelenésekor hangzanak fel a kozmoszban ezek a szavak: „Ez az én szeretett fiam, ma nemzettem."

Az Atya az a nemzetlen nemző, aki fiát a fizikai világba helyezte. Az Atya ugyanakkor a Szent Szellem segítségével közli az emberiséggel, hogy ha ez a szellem nem is látható, az érzékfeletti mégis megragadható a szellemben, ha elvont szellemiségét bensőleg elevenné dolgozza át és életre kelti a születés előtti létünkből származó gondolati holttestet a benne lakozó Krisztus révén.

A Szent Szellemről való közlés - és magának a Szent Szellemnek a kereszteléskor való megjelenése - akkor az Atya révén történt. Amikor pedig Krisztus elküldte övéinek ezt a Szent Szellemet, akkor a közlés a Fiú által történt. Ezért volt régi dogma, hogy az Atya a nemzetlen nemző, a Fiút az Atya nemzette, a Szent Szellemet az Atya és a Fiú közölte az emberiséggel. Ez nem önkényesen megállapított dogma, hanem az első keresztény századok beavatási bölcsessége, de később ugyanúgy eltemetődött, mint a trichotómia és a Szentháromság.

A fejlődő emberiségben a kereszténység értelmében működő isteni princípium nem érthető meg a Szentháromság nélkül, és ha a Szentháromság helyére más isteni közlés kerül, akkor ez alapjában véve nem teljesen keresztény közlés. Ha az isteni közlést kézzelfogható helyes értelemben akarjuk érteni, úgy az Atyát, a Fiút és a Szent Szellemet kell megértenünk.

Így már magát az evangéliumot sem értették meg többé, amikor a skolasztikában azt hirdették, hogy az ember csak a hitben kap kinyilatkoztatást, megismerésével azonban nem fejlődhet az érzékfelettihez. Ez a határozat a hittel korlátozta az emberi megismerést, és bűnt követett el a kereszténység ellen, bűnt követett el az Atya ellen, aki Jézus keresztelésekor hirdette a Szent Szellemet, akit Jézus maga küldött el pünkösd ünnepén.

Az európai fejlődés mindig kereszténynek nevezte magát, de sok bűnt követett el az eredeti keresztény impulzusok ellen. Az emberiségnek ma valóban arra van szüksége, hogy visszatérjen ezekhez az eredeti keresztény impulzusokhoz.

Ezek sokszor dogmákká merevedtek. Ha azonban behatolunk az eleven szellembe, újból tüzet csiholhatunk a dogmák igazságából. Akkor már nem lesznek dogmák. Az egyház hibája nem a dogmák továbbterjesztése, hanem az, hogy befagyasztotta, kikristályosította a dogmákat, elvette ezeket az emberi megismeréstől. Amikor az emberi megismerést az érzéki világra korlátozták, a dogmáknak kristályossá, keménnyé, érthetetlenné kellett válniuk. Hiszen képtelenség, hogy a hit valaha is igazán megértést nyújthasson. Az emberiségben magát a megismerést kell megváltani, vissza kell vezetni az érzékfelettihez.

Ez a felhívás alapjában véve a Golgotáról hangzik felénk, ha jól megértjük és tudjuk, hogy Krisztus a Golgotai Misztérium átélése után elküldte az emberiségnek az isteni Atyaprincípiumhoz a Szellemet is. Aki a golgotai keresztet látja, annak a Szentháromságot is látnia kell, mert Krisztus a földi emberi fejlődéssel összefonódva valójában a Szentháromságot tárja elénk.

Ma éppen ezt akartam lelkükre kötni, kedves barátaim, és ez adja meg legközelebbi további fejtegetéseink alapját.