Már utaltunk rá, hogy az első négy keresztény század szellemi élete alapjában véve teljesen betemetődött. Mindaz, amit ma leírnak a Golgotai Misztérium idején és az ez után következő négy században élt emberek nézeteiről, ismereteiről, alapjában véve csak az ellenfeleik írásaiból maradt az utókorra; így a szellemi kutató visszapillantó tekintetére van szükség ahhoz, hogy pontosabb képet kapjunk az első négy keresztény század történéseiről. Az utóbbi időben igyekeztem Hitehagyott Julián képét is néhány vonással felrajzolni.[1]

Azt azonban nem mondhatjuk, hogy a történelem szokásos leírásai nyomán a következő századok világosabban állnak a jelenkor embere előtt.

Az európai népesség úgynevezett lelki élete voltaképpen teljesen homályos marad az V. századtól a XII., XIII., XIV. századig terjedő szokásos történelmi leírás nyomán. Mi is van lényegében ezekben a szokásos történelmi leírásokban? És mi történik valójában akkor, amikor tollforgatók, az úgynevezett drámaírók vagy költők gyorsan odavetett költeményei kerülnek elénk, mint például von Wildenbruch úré, akik verseikben lényegében madárijesztő külsővel ruházták föl Jámbor Lajos vagy hozzá hasonló emberek családjának történeteit, amelyekből aztán történelem lesz? Mégis rendkívül fontos, hogy pillantásunkat egyszer az európai élet olyan korszakainak igazságára vessük, amelyekből jelenkorunk sok eleme is származik. Ezeket alapjában véve különösen az európai népesség lelki életére vonatkozóan kell megértenünk, ha egyáltalán meg akarunk érteni valamit a későbbi kor mélyebb kulturális áramlataiból is. Először olyasmiből szeretnék kiindulni, amit sokan kissé távol esőnek fognak találni, de ezt ma is csak szellemtudományos megvilágításban láthatjuk helyesen, ezért tartozik ide.

Tudják, hogy létezik ma egy úgynevezett teológia. Ez a ma ismert teológia az európai világ egész mai teológiája, alapvető felépítésében, belső lényében voltaképpen a IV., V., keresztény században jött létre, a következő meglehetősen homályban maradó századokon át, egészen a XII., XIII. századig, amikor azután a skolasztika révén jutott bizonyos befejezéshez. Ennek a teológiának a valóságos mibenléte alapjában véve csak Szent Ágoston kora után alakult ki, hiszen Ágoston ennek segítségével egyáltalán nem, vagy csak alig érthető. Az előző közlések, így a Golgotai Misztériumra vonatkozóak is, ugyanakkor nem érthetők meg e teológia alapján. Ez a teológia a középkornak éppen abban a legsötétebb időszakában jött létre, amely megismerésünk, külső megismerésünk számára a leghomályosabb, és lényegét tekintve mindenekelőtt az derül ki, hogy egészen másmilyen, mint a régebbi teológia vagy más így nevezhető jelenség. A régebbi teológiát voltaképpen, mint örökséget oltották be azokba a korokba, amelyekben azután az általam most jellemzett teológia létrejött. Ennek a későbbi teológiának régebbi alakjáról benyomást szerezhetnek, ha elolvassák a „Goetheanum” e heti számában a Dionysius Areopagitáról szóló rövid cikket, amelynek a folytatását az egyik következő számban fogják találni. Ez leírja, hogy az első keresztény századoknak a világhoz fűződő beállítottsága teljesen eltért a IX., X. és még későbbi századokétól.

Ha vázlatosan akarnánk jellemezni azt az ellentétet, amely a régi, Dionysius Areopagita késői művében kifejeződő teológia és a későbbi új teológia közt fennáll, azt kellene mondanunk, hogy a régebbi teológia belülről szemlélte mindazt, ami a szellemi világra vonatkozik, mintegy közvetlenül tekintve a szellemi világ folyamataira. Ha bepillantást akarunk nyerni abba, hogyan gondolkodott ez a régebbi teológia, milyen volt a belső, lelki szemléletmódja, úgy megint csak a mai antropozófiai szellemtudomány módszertanához kell fordulnunk. Így a következőhöz jutunk. Más szempontból már tegnap is hasonló tényeket jellemeztem.

Ha felemelkedünk az imaginatív megismeréshez, egyre inkább észrevesszük, hogy a felemelkedés egész folyamatával szellemi folyamatok közt lebegünk. Az imaginatív megismeréshez való felemelkedés során egész lelki életünk ilyen ottani lebegése úgy jelenik meg, mintha olyan lényekkel érintkeznénk, akik nem a fizikai síkon élnek. Az érzékszervi észlelés megszűnik, és azt tapasztaljuk, hogy mintegy eltűnik minden érzéki szemlélet. De az egész folyamat úgy jelenik meg, mintha ennél egy magasabb világ lényei segítenének és rájövünk, hogy ugyanazokat a lényeket kell felismerni bennük, akiket a régebbi teológia angyaloknak, arkangyaloknak és archéknak tekintett. Azt mondhatnám, hogy ezek a lények segítenek az imaginatív megismeréshez való feljutásunknál. Ekkor az érzéki világ szétválik, mint a felhők, és mögé látunk. Feltárul mögötte az úgynevezett inspiráció; az érzéki világ mögött megnyilatkozik a második hierarchia, az exuziák, dünamiszok, küriotészek hierarchiája. Ezek a rendező, teremtő lények jelennek meg a lélek inspiratív megismerése előtt. Az intuícióhoz való további felemelkedéskor pedig az első hierarchia tűnik fel, a trónok, kerubok, szeráfok. Ezek lehetőségek arra, hogy közvetlen szellemi iskolázással felismerjük, valójában mit is értettek a régebbi teológusok az első, második és harmadik hierarchia megjelölésen.

Ha megnézzük az első keresztény századok nagyrészt kiirtott teológiáját, észrevesszük, hogy bizonyos vonatkozásban még hasznára válik, hogy az ember látja ugyan érzékeivel a megszokott érzéki külvilág tárgyait, hinnie is kell ezekben, de nem ismeri meg őket. A régebbi teológiában ott él annak bizonyos tudata, hogy először át kell élnünk valamit a szellemi világban és csak ezekből az átélésekből adódnak azok a fogalmak, amelyekkel az érzéki világot megközelíthetjük, és mintegy megvilágíthatjuk a szellemi világból nyert ideákkal. Ekkor lesz csak valami ebből az érzéki világból.

Ez bizonyos értelemben annak is megfelel, ami egy régebbi álomszerű atavisztikus tisztánlátásból adódott. Az emberek akkor, ha álomszerű képzetekkel is, de először egy szellemi világba tekintettek, és amit ebben átéltek, azt alkalmazták az érzéki észlelésre. Ha ezeknek az embereknek csak érzéki észleletei lettek volna, úgy érezték volna magukat, mint aki fény nélkül áll egy sötét szobában. Amikor azonban megvolt a szellemi észlelésük, a szellemi világba való tiszta betekintés eredménye, és amit megláttak, például az állatvilág teremtő erőiről, azt a külvilág állataira alkalmazták, akkor úgy érezték magukat, mintha lámpával lépnének egy sötét szobába. Úgy érezték, hogy szellemi szemlélettel közelednek az érzéki szemlélethez, és megvilágítják vele. Ezzel ismerik meg. Ez volt ennek a régebbi teológiának a tudata. Az első keresztény századokban ezért voltaképpen mindig belülről szemlélték a krisztológiát. Alapjában véve nem kívülről szemlélték azt a folyamatot, ami Krisztus földi világba való leszállásakor játszódott le, hanem belülről, szellemi oldalról. Először a szellemi világokban keresték fel Krisztust, és azután követték a fizikai-érzéki világba történő leszállását. Ez volt a régebbi teológia tudata.

Azután ez az esemény következett be: a római világ - amely által a keresztény impulzus a legmesszebbre tolódott el nyugat felé - szellemi felfogása át volt hatva az absztrakcióktól való függéstől, és attól, hogy elvont fogalmakba ültesse át az észleleteket. Ez a római világ azonban pusztulóban, korhadóban volt, mialatt a kereszténység lassanként nyugat felé tolódott. Az északi népek Kelet-Európából nyugat és dél felé hatoltak. Különös, hogy mialatt egyfelől a rómaiság szétkorhadóban volt és északról megújító népek közeledtek, kollégium alakult ki az itáliai félszigeten. Erről már elmondtam mostanában, hogy valójában az volt a célja, hogy minden eseményt a régi szemléletek gyökeres kiirtására használjon fel, és csak a kollégiumnak megfelelő írásokat hagyja meg az utókornak.

A történelem valójában mit sem közöl erről a folyamatról, pedig ez reális folyamat volt. Ha megvolna ennek történelmi leírása, egyszerűen rámutatnának erre a kollégiumra, amely a római pontifex kollégium örököseként alakult meg Itáliában és alaposan eltakarított minden számára kellemetlent, a többit meg átalakítva hagyta az utókorra. Ahogy Rómában a nemzetgazdasági folyamatokra vonatkozóan kitalálták a végrendeletet, hogy kiterjesszék az egyes ember akaratának rendelkezését, úgy ebben a kollégiumban is olyan indíték támadt, hogy Róma lénye a történelmi fejlődés következő korában is tisztán örökségként, dogmák összességeként éljen tovább, sok nemzedéken át. A kollégium kimondta, hogy a lehető legtovább ne lássanak meg semmi újat a szellemi világban. A beavatási princípiumot tövestől ki kell irtani. A most általuk átformált írások maradjanak az utókorra.

Szárazon leírva ezt ilyen tényszerűen kellene bemutatni. A kereszténységre még egészen másfajta sors várt volna, teljes megmerevedés, ha nem jöttek volna az északi népek, akik nyugatra és délre tolódtak. Ezek a népek ugyanis magukkal hoztak bizonyos természetes képességet és ez egészen más volt, mint a déli, görög és római népé.

A déli népek hajlama, legalábbis a régebbi korokban, arra irányult - a rómaiaknál kevéssé, a görögöknél azonban erősen -, hogy a népek egészéből mindig kifejlődjenek olyan egyéniségek, akik átélték a beavatást, és be tudtak tekinteni a szellemi világba. Így olyan teológiák jöhettek létre, amelyek a szellemi világ közvetlen meglátásai voltak, ahogyan végső fázisukban Dionysius Areopagita teológiájában fennmaradtak.

Az észak felől jövő népeknek először egyáltalán nem volt ilyen hajlamuk, ez, mint mondtam, a görögöknél volt igen erős. Volt azonban náluk valami egyéb. Ahhoz azonban, hogy jól megértsük azt, ami az elkövetkező korokban éppen az északi, gót, germán népek, az angolszászok és frankok révén jutott be az európai fejlődésbe, állítsuk lelkünk elé a következőt.

Történelmileg nincsenek erről közlések, de szellemtudományosan megtalálhatóak. Nézzünk meg egy régebbi teológust röviddel a Golgotai Misztérium után, úgy az I-II. században, azoknak egyikét, akik még a régi beavatás tudományából merítettek. Ha le akarta volna írni teológiájának lényegét, mondhatnám, az elveit, azt mondta volna: a szellemi világhoz fűződő kapcsolat kialakításához az embernek vagy közvetlenül saját beavatás révén kell tudást szereznie a szellemi világról, vagy pedig beavatottak tanítványaként. Amikor fogalmakat és eszméket kapott a szellemi világban, alkalmazhatja ezeket az érzéki világra.

Kérem, ezt jegyezzék meg jól! Ez a régebbi teológia először a szellemi világba való közvetlen behatolással kereste a fogalmakat és ideákat. Feltételezte, hogy a szellemi világból merített fogalmak és ideák alkalmazhatóak azután az érzéki világra. Ezek voltak egy ilyen régebbi teológus elvont elvei.

A gót és germán népek hajlamai mellett ilyen teológiai hangulat közvetlenül nem merülhetett volna fel. Hiszen ez a teológiai hangulat teljesen olyan jellegű volt, hogy a világban látható folyamatokat bensőleg lássa, előbb a szellemit lássa meg és elismerje, hogy az érzéki csak akkor látható, ha a szellemiből indulunk ki. Ilyen teológia csak a régi atavisztikus tisztánlátásból adódhatott legérettebb eredményként, mert az atavisztikus tisztánlátás is belső látás volt, még ha álomszerűen imaginatív is. Az északról betörő népek egész alkata szerint nem jöhettek létre köztük olyan beavatottak, akik közvetlenül betekintettek a szellemi világba, hogy azután innen tekintsék át az érzéki világot. Ezek a népek még valamelyest atavisztikus látók is voltak; hiszen voltaképpen az emberi fejlődés régebbi, primitívebb fokán álltak. Ezek a gótok, longobárdok és a többiek magukkal hoztak még egy kevés régi szellemi látást. Ez azonban nem belső látásra vonatkozott, bár szellemi látás volt, hanem inkább a külső oldal szemlélésére. Bizonyos mértékben kívülről nézték a szellemi világot, viszont a déli népek arra hajlottak, hogy belülről szemléljék azt.

Mit jelent az, hogy ezek a népek kívülről nézték a szellemi világot? Azt jelenti, hogy látták például, hogy egy ember bátran harcol és elesik a csatában. Az ember külsejét szemlélve ugyanis nem fejeződött be számukra az élete, hanem tovább követték őt, amint beleéli magát a szellemi világba. De nemcsak azt követték, ahogy beleéli magát a szellemi világba, hanem azt is, ahogyan még továbbra is tevékenykedett a földi emberekért. Ezek az északi népek így azt mondhatták: valaki, miután egy nép vagy néptörzs vezetője volt, meghalt valamilyen jelentékeny tett végrehajtása után. Látjuk, hogy hogyan él tovább a lelke, ha harcos volt, hogyan fogadták maguk közé az elesett hősök, az „Finherier”-ek, vagy pedig másképpen élt tovább. A lélek, az ember azonban létezik még. Itt van, tovább él. A halál csak a Földön lejátszódó esemény. A IV-V. századtól a XII-XIII. századig szinte elsüllyedt az a mindig is fennálló szemlélet, hogy a nagy tiszteletben tartott ember lelke a földi emberek számára is jelen van, még vezeti is őket, ha harcba szállnak. Úgy gondolták, hogy ezek a lelkek megvannak, nem tűntek el a földiek elől, földi életük működését bizonyos értelemben a szellemi világtól kapott erőkkel folytatják. Az északi népek atavisztikus látása olyan volt, hogy itt a Földön látták az emberek tevékenységét, közvetlenül felettük észlelték azonban az árnyak valamilyen világát. Ebben az árnyékvilágban voltak az elhaltak. Az emberek úgy érezték, hogy csak oda kell tekinteniük és akkor tovább élnek az előző és még előbbi nemzedékek tagjai. Jelen vannak, közösséget alkotnak velük, csak rájuk kell figyelni, és itt vannak. A IV. századot követően roppant erősen megvolt a halottak jelenlétének ez az érzése, amikor az északi képzettség keveredett a rómaiakéval.

Látják, az északi népek ebbe a szemléletbe fogadták be Krisztust. Először a holtak világára tekintettek, de voltaképpen ezek voltak igazán élők. A halottak egész népességét látták maguk fölött lebegni, de valójában ők voltak igazán élők. Krisztust nem itt a Földön keresték, a fizikai világban járkáló emberek között, hanem ott, ahol ezek az élő halottak a Föld felett léteztek. A talán egy szász szerzetestől származó „Heliand” igazi átérzéséhez ezeknek a szemléleteknek a kibontakoztatása szükséges. Akkor értik meg, ahogy Krisztust teljesen konkrétan írja le a követői között, egészen német szokás szerint, és megértik, hogy mindezt voltaképpen az árnyak birodalmába helyezi, ahol az élő halottak élnek. De még jobban értik, ha jól megfigyelik azt a képességet, amely az északi népek és a római nép keveredéséből jött létre. A külső irodalomtörténet mindig feljegyez például valamit, amin voltaképpen el kellene gondolkodni, de jelenkorunk emberei szinte teljesen leszoktak arról, hogy éppen a történelmi élet meghökkentőbb jelenségein gondolkodjanak. Az irodalomtörténet feljegyez például olyan költeményeket, amelyek Nagy Károlyt a keresztes hadjáratok egyik vezetőjeként említik. Egyszerűen a keresztes hadjáratok vezetőjének írják le a IX. századtól kezdve, a következő századokon át mindenütt élőnek írják le. Az emberek mindenütt őrá hivatkoznak. Úgy írnak róla, mintha ott volna. A századokkal később bekövetkezett keresztes hadjáratok idején olyan költeményeket írnak Nagy Károlyról, mintha a keresztes hadakkal vonulna a hitetlenek ellen.

Ennek hátterét csak úgy érthetjük meg, ha tudjuk, hogy a középkor úgynevezett sötét századainak igazi történelme teljesen elsikkadt, de ezekben tudatuk volt az eleven holtak csapatáról, amely árnyként él tovább. Nagy Károlyt csak később helyezték a Vutesbergbe. Őt a Vutesbergbe, Barbarossát pedig a Kyffhauser hegybe helyezték, amikor az intellektualizmus szelleme már hosszabb ideje annyira erős volt, hogy ez az árnyélet megszűnt. Addig úgy tudták, hogy ott él velük.

De miben keresték kereszténységüket, krisztológiájukat, keresztény szemléletüket ezek az emberek, ha atavisztikusan ilyen eleven világot láttak maguk közt? Úgy keresték, hogy tekintetüket az életben tisztelt élő halott felé fordították, aki a maga összes követőivel lelkük elé tárult. Sokáig így látták Nagy Károlyt, amint első keresztes hadjáratában a spanyolországi hitetlenek ellen indul; de úgy látták, hogy ezt az egész keresztes hadjáratot voltaképpen az árnyak világába helyezték. Az árnyak világában látták ezt a fizikai síkon megindított keresztes hadjáratot és az árnyak világában folytatták is tovább, de mint a világban működő Krisztus képmását. Leírták, hogy Krisztus tizenkét palotagróf között lovagol be Spanyolországba, ezek egyike Júdás, aki az egész ügyet elárulja. Látjuk tehát, hogy szellemi tisztán látó pillantásukat a szellemi világ külső oldalára vetették - nem a bensejére, mint régebben -, arra, ami abból adódik, ha a szellemeket kívülről szemlélik, ahogyan azelőtt belülről. Most az árnyak világában lejátszódó legfontosabb dolgok mintegy a Krisztus-esemény visszfényei voltak.

Így Európában a IV. századtól a XIII-XIV. századig az a képzet élt, hogy az elhalt emberek életük fontos feladatainak véghezvitele után úgy rendeződnek halál utáni tetteikben, hogy ezekben a Krisztus-esemény visszfényeit, képmását láthatjuk. Mondhatnám, hogy mindenhol a Krisztus-esemény folytatását látták, mint a levegőben szálló árnyakat. Ha az emberek kifejezték volna az érzelmeiket, azt mondták volna: Krisztus áramlata még felettünk lebeg; Nagy Károly vállalta, hogy belehelyezkedjen ebbe az áramlatba, palotagrófjaival létrehozta Krisztusnak és tizenkét apostolának a képmását, Krisztus tetteit a reális szellemi világban folytatta. Így képzelték ezek az emberek a középkor úgynevezett sötét időszakában. Ekkor a szellemi világot - mondhatnám - kívülről szemlélve, az érzéki világ mintájára alkották meg, mint annak árnyképét, míg azokban a régebbi időkben, amelyeknek a régi teológia volt a visszfénye, belülről szemlélték. Vagyis a pusztán intellektuális emberek számára olyan a fizikai és szellemi világ közti különbség, hogy szakadék tátong közöttük. Ilyen különbség nem létezett a középkor első századaiban, az úgynevezett sötét kor emberei számára. A halottak mintegy ott maradtak az élőknél, és a különösen kiváló tisztelt személyiségek a haláluk utáni legelső időben, miután megszülettek a szellemi világ számára, mintegy szentté válásuk novícius korát élték át.

Az élő halott emberek egy részét, ha különösen kiválasztottak voltak - az akkori kor emberei nem találták furcsának, hogy ezekről az élő halottakról, mint reális személyekről beszéljenek, miután megszülettek a szellemi világ számára -, tették meg a Szent Grál őrzőjének. Különösen kiválasztott élő halottakat rendeltek a Szent Grál őrzőinek. Sohasem érthetjük meg teljesen a Grál-mondát, ha nem tudjuk, hogy voltaképpen kik is őrizték a Grált. Annak a kornak az emberei roppant nevetségesnek találták volna, ha azt mondanánk, hogy akkor a Grál őrzői nem is voltak igazi emberek. Azt mondták volna: azt hiszitek, Földön járkáló árnyalakok, hogy többek vagytok azoknál, akik meghaltak és most a Grál köré gyűltek? Annak a kornak az emberei egészen nevetségesnek találták volna, ha ilyen földi alakok reálisabbnak tartották volna magukat az élő halottaknál. Bele kell érezni magunkat a kor lelkeibe: ebben a korban ezt így élték át. Mindaz, ami csak létezhetett a világ számára, a lelkekben is lejátszódott, éppen azért, mert tudatukban ilyen összeköttetésben voltak a szellemi világgal Azt gondolták: a Földön élő emberek közvetlen mivoltukból alakultak ki. De a jelenkor embere csak akkor igazul meg, ha felveszi, amit egy élő halott adhat neki. - A fizikai embereket bizonyos értelemben úgy tekintették itt a Földön, mintha voltaképpen csak az élő halottak külső működésének burkai volnának. Ezeknek a századoknak az volt a sajátosságuk, hogy azt mondták: ha ezek az élő halottak olyasmit akarnak a Földön elvégezni, amihez kézre van szükség, akkor belehúzódnak egy élő fizikai emberbe és általa végzik el.

Ezenkívül azonban olyan emberek éltek abban a korban, akik azt mondták, hogy jobbat nem is tehetünk, minthogy burkot adunk olyan embereknek, akiket tiszteltek itt a Földön, és most olyan jelentékeny lények az élő halottak világában, hogy őrizniük szabad a Grált. A nép körében olyan szemlélet élt ebben a korban, hogy azt mondták: ez az ember például a Hattyú-rendnek szentelte magát. Azok szentelték magukat a Hattyú-rendnek, akik azt akarták, hogy a Grál- lovagok általuk működhessenek itt a fizikai világban. Hattyúnak nevezték az olyan embert, aki által egy ilyen Grál- lovag hatott itt a fizikai világban.

Gondoljanak a Lohengrin-mondára! Ez elmondja, hogy amikor Brabanti Elsa nagy bajban van, eljön a hattyú. Ez a Hattyú-rend tagja, aki felvett magába egy Szent Grál-körhöz tartozó társat és tulajdonképpeni titkát nem szabad firtatni. A század fejedelmei, sőt még a következő században élők is, mint Szász Henrik, a magyarok ellen vezetett hadjáratánál például akkor voltak a legboldogabbak, ha seregükben volt ez a Lohengrin, a Hattyú-lovag.

De több olyan lovag volt, aki alapjában véve csak a halálon túlról harcolók külső burkának tekintette magát. Kapcsolatban akartak maradni a halottakkal, érezték a hozzájuk fűződő kapcsolatot. Ez a monda ma voltaképpen egészen elvonttá vált, csak úgy mérhetjük fel, hogy milyen jelentős volt az élőknek a realitás számára, ha beleéljük magunkat a kor lelki felfogásába. Ez a felfogás, amely egyedül és kizárólag a fizikai világra tekintett - arra, ahogyan a fizikai emberből kiemelkedik a szellemi ember, aki azután az élő halottakhoz tartozik -, a lélekben élő legfontosabb, a kor lelkületén uralkodó szemlélet volt: hogy egy embert előbb a Földön kellett megismernünk és csak azután juthattunk fel a szelleméhez. Valóban az történt, hogy a régebbi szemlélettel ellentétben a külső nyilvános életben is megfordult a helyzet. A régi korban előbb a szellemi világba tekintettek be. Leginkább arra törekedtek, hogy az embert olyan szellemi lénynek lássák, aki még nem szállt le a Földre, és mint mondták, földi mivoltát csak ez után értik meg. Ezeknél az északi népeknél most a rómaisággal való keveredésük után az a szemlélet alakult ki, hogy a szellemit előbb a fizikai világban követi és ez akkor válik érthetővé, miután szellemiként kiemelkedett a fizikai világból. A korábbiak fordítottja volt.

Ennek a szemléletnek a visszfénye lett a középkori teológia. A régi teológusok szerint először ideákra van szükség, a szellemiséget kell megismerni. A hit fogalma teljes képtelenség lett volna a régi teológiák számára, hiszen előbb a szellemet ismerték meg, mielőtt fizikai megismerésre csak gondolni is lehetett volna. Hiszen azt előbb a szellemivel kellett megvilágítani. Miután azonban most a szélesebb világon abból indultak ki, hogy előbb a fizikait ismerjék meg, a teológiában is olyan gondolkodásmódhoz jutottak el, hogy a megismeréssel az érzéki világból kell kiindulni, a fogalmakat pedig azután kell kihámozni az érzéki tárgyakból. A fogalmakat nem a szellemi világból kell az érzéki tárgyakhoz közelíteni, hanem ezekből kell kihámozni.

Most képzeljék csak el a hanyatló római világot és a régi korból e világban fennmaradt küzdelmet: hogy a fogalmakat még a szellemi világban élték át, és ezeket közelítették az érzéki tárgyakhoz. Ezt olyan emberek érezték, mint Martianus Capella, aki az V. században írta a „De nuptiis Philologiae et Mercurii" című tanulmányát, amelyben azért küzd, hogy az egyre elvontabbá váló ideákat mégis a szellemi világban keresse. Ez a régi szemlélet azonban azért pusztul el, mert az említett konzorciumnak a szellemi ellen történt római összeesküvése kiirtott minden szellemhez fűződő közvetlen emberi kapcsolatot.

Látjuk, ahogyan a régi szemlélet lassanként megszűnik, elmosódik. Ez a szemlélet tudta még, hogy a szellemi világba belépőt angyalok kísérik. A görögök „őröknek” nevezték őket. A szellem útján távozó ember úgy tudta, hogy őr kíséri.

Capella korában már a grammatika, az úgynevezett hét szabad művészet első foka volt az őr, aki a régi korokban még valóságos szellemi lény volt. A régebbi korokban tudták, hogy ami a grammatikában, a szavakban és szókapcsolatokban él, az tovább vezet az imaginációhoz. Tudták, hogy a szavak összefüggésében az angyal, az őr működik.

A régi korok leírásában sehol sem találnánk száraz definíciót. Érdekes, hogy Capella nem úgy írja le a grammatikát, mint később a reneszánsz, őnála a grammatika még valóságos személy és a második fokon álló retorika ugyancsak személy. Később ezek száraz allegóriák lettek, holott régebben szellemi meglátások voltak, és nemcsak tanítottak, mint például Capellánál, hanem alkotó lények is voltak, a szellemhez való belépést pedig éppen alkotó lényekhez való behatolásnak érezték. Most már allegóriákká váltak, de legalább allegóriák voltak. A grammatika, a retorika és a dialektika nem túlságosan erőteljes, sőt meglehetősen vézna hölgyalakok. Nagyon soványak, mondhatnánk, csak a szellemi erőfeszítés csontjaiból és a fogalmak bőréből állnak, de mégis tiszteletre méltó hölgyek, akik átviszik a szellemi világba Capellát, a hét szabad művészet legrégebbi íróját. Lassanként megismeri ezt a hét hölgyet, először Grammatikát, azután Retorikát, Dialektikát, Aritmetikát, Geometriát, Muzsikát és végül a mindet felülmúló égi hölgyet, Asztrológiát. Tulajdonképpen mind hölgyek. Ahogy mondtuk, heten vannak. A hétszeres nőiség vonz minket magához - mondhatta volna Capella, amikor leírta a bölcsességhez vezető útját. De gondolják csak meg, hogy mi lett ebből! Gondoljanak a későbbi középkori kolostoriskolákra. Amikor grammatikát és retorikát bifláztak, nem érezték az örök nőiség vonzását. Az elevenségből először valóban az allegória sarjadt ki, azután pedig az intellektualitás.

A régi korban Múzsa-jellegű lény hatott annál, aki utat keresett az emberi szótól a kozmikus Igéhez. Ez áthatotta, így kellett szólnia: „Haragot, istennő zengd Péleidész Akhilleuszét...”.[2] A Múzsával kötött ismeretség a szellemi világba vezette az embert, így már nem is ő énekelt, hanem a Múzsa zengett Péleidész Akhilleusz haragjáról. Hosszú út vezetett ettől a foktól odáig, amikor már maga a retorika szólt római sajátosságként, később ez a jelleg elegyedett az északról érkezett bevándorlókkal, és minden elvonttá, fogalmivá, intellektuálissá vált. Mennél közelebb jutunk Kelethez és a régi korokhoz, annál konkrétabb szellemi életre találunk. A régi teológia a szellemi lényekhez járult, hogy fogalmait megkapja. Ezeket azután az itteni világra alkalmazta. Az északi népek és a rómaiak keveredéséből kisarjadt teológia azonban azt mondta, hogy a megismerést itt az érzéki világban kell keresnünk, úgy nyerhetünk fogalmakat. Így viszont nem juthattak fel a szellemi világba. Éppen a római kollégium gondoskodott arról, hogy az emberek idelent keresgéljenek az érzéki világban, és ne jussanak túl rajta. Érzéki világunk ugyan már azelőtt is megvolt, de a fogalmakat és ideákat itt fent (rajzolja) keresték a szellemi világban, és ezután világították meg a fizikai világot, most viszont a fizikai világból szívták ki a fogalmakat. Messzire nem jutottak fel, csakis a fizikai világ értelmezéséig. De megvolt még az örökségük. Saját megismerő útjukon már nem jutottak fel, de az örökség még megvolt. Ezt leírták, vagy a hagyományban fennmaradt, dogmákban megmeredve öltött testet. Ez volt tehát itt fent (a rajzon) és megőrzése hitvallás lett. Ez tartalmazta azt, amit a szellemről elmondhattak. Fgyre inkább ahhoz a tudathoz jutottak el, hogy a felső jelenségek kinyilatkoztatásaihoz nem szabad hozzányúlni, sem felülvizsgálni ezeket. A megismerésnek odalent kell maradnia: ennél minden fogalmiságot elő kell vennünk.

Így jött létre fokozatosan annak az öröksége, ami a középkor első sötét századaiban még megvolt. Látják, mégiscsak másmilyen volt az a kor, amikor Európában még létezett a középkori atavisztikus látás. A szász paraszt lelkész például egyszerűen ránézett környezetének embereire és képes volt meglátni, ahogy halálakor eltávozik szellemi-lelkisége és kialakul holt-eleven emberi lénye. Parasztnak nevezik, de a „Megváltó” megmutatja, hogy paraszti sorból született lelkész volt. A földiség felett lebegő vonulatban írja le azután Krisztus történetéről kialakult szemléletét a „Megváltó”-ban.

Ami azonban itt él a Földön, azt egyre jobban lehúzták a tisztán élettelen elembe. Az atavisztikus képességek megszűntek, már csak az érzékelhetőben keresték a fogalmakat. Milyen szemlélet adódott ebből? Az a szemlélet, hogy a megismerésnek nem kell különösebben törődnie az érzékfelettivel. Ez ott van az írásokban és hagyományokban, csak fel kell lapoznunk a régi könyveket, utána kell néznünk a régi hagyományokban. Ezekben megvan mindaz, amit az érzékfelettiről tudnunk kell. Most az sem zavar minket, ha az érzéki világ környezetében éppen csak a benne rejlő fogalmakat vesszük tekintetbe a megismerés számára.

Egyre inkább az a tudat terjedt el, hogy míg az érzékfelettit őrizzük, a kutatásban az érzéki világhoz kell tartanunk magunkat.

Gregor Mendel még a XIX. század olyan szelleme volt, aki folytatta a „Heliand”-ot író szász paraszt lelkésznek ezt az érzéki világból való kihámozását. Minek is törődjünk a régi korokban kikutatott átörökléssel, hiszen ez benne van az Ótestamentumban. Le kell tekinteni az érzéki világra, a piros és fehér borsó keveredésére, amelyekből megint piros, fehér és tarka borsó lesz és így tovább. Így kiváló természetkutató lehet az ember, nem is kerül összeütközésbe az érzékfelettivel, hiszen meg sem érinti.

Így éppen a régi teológiából kialakult modern teológia terelte oda az embereket, hogy úgy kutassák a természetet, ahogyan például Gregor Mendel kutatja igazi katolikus papként.

Mi is történik? A tárgyilagos tudomány természetkutatói egy ideig lenézik Gregor Mendelt, majd pedig utólag - nem az ő kifejezésük, de alkalmazhatjuk - szentjükké avatják, minden akadémián nagy természetkutatónak nevezik. Ennek megvan a belső összefüggése. Jelen korunk természetkutatási jellege csak úgy lehetséges, hogy éppen egy, a középkori teológia álláspontján álló embert tekint mérvadó természetkutatónak. Jelenkorunk természetkutatása teljesen a skolasztikus teológia belső lényegét folytatja, egészen a mi korunkig folytatja a skolasztikus kort, a többi csak utána kullog.

Teljesen rendben van tehát, hogy Johann Gregor Mendelt utólag nagy természetkutatónak ismerik el, valóban az, de jó katolikus értelemben. Megvan nála az értelme, hogy csak az egymással keveredő borsókra tekintsen, mert ez katolikus elv. Hiszen minden érzékfeletti megvan a hagyományokban és a könyvekben, a természetkutatóknál nincs a legcsekélyebb értelme sem, legfeljebb ha elakadnak az ignorabimusnál és megadják magukat az agnoszticizmusnak.

Ez jelenkorunk alapvető ellentmondása. Ez valami, amire figyelnünk kell. Ha nem figyelünk rá, egyáltalán nem fogjuk megérteni, hogy miből ered jelenlegi tevékenységünk mindenféle zavarossága és ellentmondása. Jelenkorunk kényelmessége azonban nem engedi, hogy az emberek ezekbe betekintsenek.

Gondolják csak el, hogy a történelem abból lesz, amit ma mondanak el a világ eseményeiről, és az utókor emberei ezt a történelmet fogják megkapni! Gondolják, hogy sok igazságot kapnak? Semmiképpen! De a mi történelmünk így készült. A történelem bábjai nem tükrözik az emberiség történelmének valóságos fejlődését. Pedig korunkban ott tartunk, hogy égető szükség van arra, hogy az emberek az igazi történést ismerjék meg. Nem elég Attila, Nagy Károly és Jámbor Lajos mondáit feljegyezni - itt a történelem már egészen meseszerűvé kezd válni -, mindazok a dolgok, amiket ma tesznek, eltorzulnak a történelemben. A legfontosabbat észre sem veszik. A jelenkort valójában a lélek történetei teszik érthetővé, erre van szükségünk. Az emberek fejlődő lelkébe bele kell világítania az antropozófus szellemtudománynak. Elfelejtettük a szellemibe való beletekintést, ezért ma már történelmünk sincs. Minden érző ember azt mondhatja: már Martianus Capellánál is voltaképpen igen sovány, vézna hölgyekké váltak azok a régi vezetők és őrök, akik a szellemi világba vezettek. A történelemben feljegyzett és ma megismert I. Henrik, I. Ottó, II. Ottó, II. Henrik azonban alapjában véve csupa olyan történelmi bábu, aki a grammatika, retorika, dialektika és a többi vézna hölgy mintájára alakult ki. Hiszen alapjában véve a történelemben sorban következő személyiségek leírásában sem látunk erőteljesebb alakokat!

A tényeket a maguk valóságában kell szemlélnünk, a jelenkor emberének valójában erre kellene vágyakoznia. Ezért kötelességünk, hogy bemutassuk ezeket a tényeket, ahol csak lehet, ami ma az Antropozófiai Társaságban lehetséges. Remélem, hogy a jövőben legalább ez felébred majd.