"Miért szolgálná szeretetből végrehajtott cselekedetem kevésbé az általános jólétet, mint ha csak azért hajtom végre, mert kötelességemnek érzem az általános jólét szolgálatát? A puszta kötelesség fogalma kizárja a szabadságot, mert nem ismeri el az individuális elemet."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Híd a világ szellemisége és az ember fizikai léte között (9)

9. --

[A lelkek áthaladása az egymást követő földi életeken. A képzetalkotás képessége, akarati organizáció, ritmikus rendszer. Régi és új beavatási módszerek. Régi Kelet: a légzési folyamatok tudatosítása; mai kor: képzetalkotásban való nyugvás. A nacionalitás elve (Wilson).]

Bern, 1920. december 14.

Ma először is a lelkeknek az egymást követő földi életeken való áthaladására fordítjuk figyelmünket. Az ezzel kapcsolatos külső jelenségeket már ismerik az antropozófiára vonatkozó egyéb forrásokból; ma azonban egy-két olyan dologról akarunk beszélni, amelyekkel kapcsolatban még alaposabb elmélyülésre van szükség.

Mint tudják, amikor az ember áthalad a halál kapuján, legelőször fizikai testét veti le; ilyenkor megvan még az úgynevezett énje, egész tartalmával együtt, valamint az úgynevezett asztrálteste, és eleinte, ha rövid időre is, az éterteste. Az az időszak, amíg az embernek még megvan az éterteste, a legutóbbi földi életére való visszapillantás ideje: legutóbbi élete képszerűen jelenik meg lelke előtt. Ez az időszak azzal ér véget, hogy az étertestét, mondhatni, éppúgy veti le felfelé, a világtér felé, mint ahogyan fizikai testét lefelé, a Föld felé leveti. Ekkor tehát az ember az asztráltestével van együtt. Ebben az asztráltestben megvannak még az étertest utóhatásai, tehát mindaz, amit az asztráltest azáltal élt át, hogy legutóbbi földi életében együtt volt az étertesttel és a fizikai testtel is. Mint tudják, az asztráltest levetése hosszabb időt vesz igénybe.

Irodalmunkban felhívtam már a figyelmet arra, hogy nem beszélhetünk az éter- és az asztráltest hirtelen felbomlásáról, a felbomlás valójában az emberben levő erők kilépése a világmindenségbe. Hiszen az étertest mintegy magában hordozza mindannak a lenyomatát, amit az ember élete során átélt. Úgy mondhatjuk, hogy alakzatok összessége, amely egyre jobban kiterjed és lényegében belevésődik a kozmoszba. Ami tehát mint saját életünk játszódott le és belevésődött az étertestünkbe, az a maga erőivel lényegében tovább hat a világmindenségben. Azt adjuk át a kozmosznak, hogy milyen módon viselkedtünk az étertestünkkel szemben. Életünk nem jelentéktelen a világmindenség számára. Az antropozófiai szellemtudomány megismerése éppen azáltal segíti az embert intenzív felelősségérzethez, hogy bele kell gondolnia: ami étertestében intellektuális, érzelmi, akarati életéből, vagyis moralitásából megtestesül, azt valójában az egész kozmosznak adja át. Azt mondhatjuk, hogy a kozmosz magába foglalja az elmúlt korokban élt emberek tetteit. Mindaz, ami életvezetésünkből hatással van étertestünk alakulására, valamiképpen elkülönül, és felhalmozódik a nagyvilág egészében. A világ alakításában alapjában véve mi is részt veszünk. Ha pedig tudjuk, hogy mi is részt veszünk benne, felelősnek kell éreznünk magunkat érte, és ez abban fejeződik ki, hogy részesnek érezzük magunkat a világ teremtésében. Tovább hordozott asztráltestünket sem tekinthetjük úgy, mintha csak egyszerűen szétszóródna, feloldódna a világmindenségben. Ez azonban nincs így, mert az is átadja magát a világmindenségnek, mégpedig a világmindenség szellemi-lelki részének.

És ha az Én a lélekvilágon való áthaladás befejeztével eloldódik ettől az asztráltesttől, akkor bizonyos fokig mindaz, amit az asztráltestünkbe bevittünk, kikerül a világmindenségbe, csak éppen elváltak az útjaink. Az asztráltest az Éntől elkülönülve járja saját útját, az Énnek megvan a maga útja. Nem beszélhetünk azonban az asztráltest megsemmisüléséről. Ellenkezőleg, asztráltestünk tovább fejlődik, és a világmindenséggel való kölcsönhatása révén, egyszerűen azáltal válik valamivé, hogy beleültettük bizonyos morális impulzusok hatásait, és most a tőlük kapott alakjában nyilatkozik meg a világmindenség számára, mintegy beilleszkedve a szellemi-lelki világmindenségbe. Ezáltal kölcsönhatás jön létre közte és a szellemi-lelki világmindenség között. Ezt még úgy is kifejezhetjük, félig képszerűen, de mégis a tényeknek megfelelően: az asztráltest egyre jobban kitágul, de tágulása csak bizonyos határig terjed. Ezen túl már nem tágulhat tovább, és utána megint elkezdődik az összehúzódása. Tágulásának vagy összehúzódásának a sebessége vagy lassúsága lényegében attól függ, ami az élet során megtestesült benne. Így azt mondhatjuk: az asztráltest megnyilatkozik a világmindenség számára; mintegy beleütközik szellemi-lelki kozmoszunk határába, ha szabad így kifejeznem magam, és visszaverődik róla.

Az Én voltaképpen alapvetően más világban járja az útját, mint az asztráltest. Ez az Én azonban bensőleg, úgy mondhatnánk, valamilyen vágyat bontakoztat ki, amint azt a tegnapi nyilvános előadásban kifejtettem. Lényegében éppen ez a vágy vonzódik a visszatérőben lévő asztráltesthez, amely azonban mostanra megváltozott. Lényegében ismét létrejön valamilyen kapcsolódás az átalakult asztráltest és az Én között. Az ember ezáltal tesz szert affinitásra a legkülönfélébb dolgok iránt, ahhoz az időponthoz közeledve, amikor ismét vissza kell térnie a Földre.

Említettem, hogy az asztráltest kitágul a világmindenségbe, majd ismét visszatér, és az Én mintegy újra rátalál. Mindezt az ember külső alakján is nyomon követhetjük, ha az embert mint egészet, a maga teljességében szemléljük.

El kell ugyanis képzelnünk, hogy a születése révén a Földön megjelenő ember valójában két irányból alakul ki. Az asztráltestről éppen elmondtam, hogy kitágul a világmindenségbe, majd újra visszatér és mintegy összetalálkozik az Énnel. Képszerűen kifejezve: úgy közeledik az Énhez, mint valamilyen üres gömb, amely egyre kisebb lesz; rokonságban van a bolygórendszerrel. Az Én a halál és az újabb születés közötti útján, jóllehet jelen van még az asztráltest iránt érzett vágyakozás, még erősebben vágyódik a Földnek egy bizonyos pontja után, egy nép, egy család után. A kívülről jövő átalakult asztráltest viszont összehúzódik, és egyesül a halál és az újabb születés közti időt már átélt Énnel, aki erős vonzódást érez a földiséghez, egy néphez, egy családhoz és így tovább. Ha megnézzük az újonnan született ember testiségének külső felszínét, azt látjuk viszont, ami az átalakult asztráltest erőinek van kitéve: amit mintegy a makrokozmosz szervez meg bennünk a bőrünktől befelé hatva, az érzékszervekkel együtt. Az azonban, ami azáltal jön szervesen létre, hogy az Én átérzi a Földhöz való kötődését, vonzódását, az előbbivel ellentétes irányba hatva, a belülről történő organizációt hozza létre. Ez inkább a csontok, izmok és a többi organizációját jelenti, vagyis azt, ami belülről mintegy szemben halad azzal, ami a bőrről és az érzékszervekről sugárzik befelé. Testiségünk külső kiterjedése szempontjából mintegy a makrokozmoszból szerveződünk; viszont a Földből kiindulva organizálódunk annak a vonatkozásában, ami átáramlik voltaképpeni énünkön, és ami, belülről kiindulva, a bőr- és érzékszervképződéssel ellentétes irányban növekszik.

Így az ember voltaképpen a világmindenségből született. Az anyai testben való tartózkodás csak mintegy alkalmat ad arra, hogy ez a két erő, a makrokozmoszból eredő és a földi, összekapcsolódjék. Az ember azonban olyan lény, aki nem egyetlen pontból, a csírakezdeményből sarjad ki, hanem kétféle erő egybeáramlásának eredménye. Egyfelől külső, Földön kívüli erőké, amelyeket éppen az átalakult asztráltest tart össze, másfelől azoké, amelyek a Föld hatása alatt, a Földön kívüli erőkkel ellentétes irányba növekednek. Úgynevezett értelmünk, intellektusunk, képzelőerőnk bensőleg ösz-szefügg, benső rokonságban van azzal, ami a kozmoszból jut el hozzánk. Ez a képzelőerő lényegében régebbi földi életünkre utal vissza. Erre a képzeletre azáltal teszünk szert, hogy mindaz, amit régebbi földi életünkben beleszőttünk az asztráltestünkbe, az szétterjedt a kozmoszban, ismét visszatér, és fejünket most mintegy legfőbb szervünkként keresi fel, hiszen ez kívülről, lényegében mint bőr-érzékszerv alakult ki. A többi a fejnek, mint bőr-érzékszervi organizációnak, tulajdonképpen csak függeléke. Mindabban viszont, ami a földi erőkkel áll rokonságban, hiszen az emberi Én, amikor újra eljut a születésig, a Föld egy bizonyos pontjához vonzódik, inkább akarati organizációnk jut kifejezésre. Így tehát azt mondhatjuk: amikor újra megszületünk, az Égtől kapjuk az értelmünket, a Földtől az akaratunkat. A kettő között helyezkedik el azután az érzés; ezt nem az Égtől kapjuk, nem is a Földtől, mert a Föld és az Ég közti állandó lengő mozgáson alapul; külső szerve lényegében az ember ritmikus rendszere, a lélegzés, a vérkeringés és a többi. Ez közbülső helyet foglal el: a voltaképpeni fejorganizációt lényegében a makrokozmosz hozza létre a korábbi asztráltest kerülő útján, akarati organizációnkat pedig a Földtől kapjuk. Kettejük között helyezkedik el a ritmikus rendszer, érzelmi életünk ennek a talaján tud kibontakozni; ez, hogy úgy mondjam, külsőleg látható módon is az Ég és a Föld között teljesedik ki bennünk. Fejünk leginkább Földön túli eredetére utal; akaratunk azzal van benső rokonságban, amit a Földtől kaptunk. Érzelmi életünk a kettő között van, fizikai szemszögből ez a keringésünk, lélegzésünk. Az a helyzet, hogy az ember átfogó, teljes szemlélete nem egyoldalúan lelki vagy fizikai: az ilyen, totális szemléletben a lelki és a fizikai összefonódik egymással.

Másfelől azonban ebből azt is láthatjuk, hogy amennyiben az egész makrokozmosszal összefüggünk, és éppen fejorganizációnkban olyasmit hordozunk magunkban, ami a makrokozmoszból alakult ki, akkor ez a múltunkra történő utalás, hiszen intellektusunk általában múltunkra utal; mindennapi tudatunkkal azonban nem ismerjük fel, hogy ez régebbi földi életeinkre való utalást jelent.

A régi keleti bölcsesség arra törekedett, hogy kapcsolatot hozzon létre a beavatottak tanítványainak ritmikus élete és fejélete között. A régi keleti bölcsesség kifejlődésének korában egészen természetes volt, hogy abban keresik a magasabb emberi fejlődés útját, hogy tudatossá teszik a lélegzés folyamatát és vele együtt a keringés folyamatát is, hogy előírásszerűen lélegzik be a levegőt és ezáltal tudatossá teszik a lélegzést és a keringést. Ezt a régi keleti ember azért tehette meg, mert lelki-szellemi lénye nem kötődött még olyan intenzíven testiségéhez, mint a mai emberé. Ha ma egyszerűen, hogy úgy mondjam, gyakorlati anakronizmussal, a régi keleti módszer gyakorlásával akarnánk magasabb szintű megismeréshez jutni, többé-kevésbé tönkretennénk az emberi testet. Túlságosan mélyen avatkoznánk a fizikai test egészségébe, hiszen az ember ma bensőségesebb, intenzívebb kapcsolatban van a testével, mint például a régi indiai bölcsesség törekvéseinek korában volt.

Mit ért el az a régi Indiában, aki ilyen gyakorlatokat végzett? Tudatossá tette a lélegzés folyamatát, tehát tudatos lélegzés történt: az ember lehetőséget kapott, hogy lassanként követhesse azt a folyamatot, amikor a belélegzett levegő nyomására az agy-gerincvelői folyadék a gerinccsatornán át lassanként az agyvelő felé lendül, mintegy az agyvelőnek ütközik. A gondolatok voltaképpen akkor jönnek létre, amikor belélegzéskor az agyvíz felszökik, és összeütközik az agyvelő szilárd részeivel. Kilélegzéskor az agyfolyadék újra lesüllyed. A képzetek létrejötte sokkal bonyolultabb, mint ahogyan ma, amikor mindent materialisztikusan fognak fel, elképzelik: Ma – legalábbis nemrég még így volt, most ismét lemondanak a pontosabb elképzelésekről –, tehát ma valamiféle fejlődést képzelnek el, sőt egyenesen valamilyen idegeket tesznek meg a képzetek alapjának. Ez ostobaság. Sokkal inkább arról van szó, hogy az agyfolyadék valóban folyamatosan beleütközik az idegrendszerbe, és ennek nyomán játszódnak le azután azok a folyamatok, amelyeken az idegrendszer erői alapulnak. A régi indiai bölcsesség követője ezt tudatosította magában. Mit tapasztalt akkor, amikor tudatosan követte ezt az egész folyamatot? Azt tapasztalta, hogy ami az agyvelejét megformálta, az voltaképpen régebbi földi életekre utal vissza. Jelenlegi ritmikus rendszerével mintegy megérezte régebbi földi életét, amely bizonyossággá vált számára. Ennek a bölcsességnek a követője így egyszerűen magától értetődőnek találta, hogy volt régebbi földi élete. Hiszen megtapasztalta, amikor lélegzésének folyamatát tudatossá tette. Ezt ma másképpen kell elérnünk: mint már a nyilvános előadásban is kifejtettem, nem olyanfajta meditációval, amely a lélegzési folyamat különleges kialakításából indul ki, amit a mai embernek nem szabad követnie, hanem olyan meditációval, amely a képzetekre támaszkodik, amely tehát az ellenkező oldalról indul ki, és emellett tekintetbe veszi, hogy az ember ma intenzívebben kötődik fizikai testéhez. Azáltal azonban, hogy az ember az elképzelésben él, a másik oldalról, a szellemi-lelki oldalról ismeri meg ritmikus rendszerének ezt a finomságát. A folyamatot másik oldaláról ismeri meg, de nem merül bele mélyebben testébe – ez a régi indiai embernél történt így –, s ezt nem is szabad megtennie, hiszen már úgyis éppen elég mélyen belemerült, hanem testétől szabaddá válva, az egész kozmoszt szellemi-lelki módon követve érti meg azt, hogy régebbi földi élete hogyan függ össze jelenlegi földi életével.

Az antropozófia nem valamiféle elvont, fanatikus állításokat mond ki, kijelentései az emberi szervezet beható, belső ismeretén alapulnak. Az ember lényét nem az organizmus külső, holttesten végzett – vagy ha nem is a holttesten, de mégis kívülről végzett – vizsgálatával ismeri meg, hanem csakis belső megismeréssel; egyfelől a ritmikus rendszer és az érzékszervi és idegrendszer, másfelől a ritmikus rendszer és az anyagcsererendszer kölcsönhatásának, a kettő bensőséges érintkezésének megismerésével, hiszen a ritmikus rendszer az anyagcseréhez kapcsolódik. Ha felismerjük a ritmikus rendszernek ezt az anyagcsererendszerrel való egybeesését, akkor megbizonyosodunk arról, hogy következő földi életünk csírája már bennünk rejlik, hiszen az anyagcsere szellemi oldala egyszerűen magában hordozza következő földi életünk csíráit. Még ha a jelenlegi földi életben ez is az emberi szervezet legalacsonyabb rendű eleme, szellemi vonatkozásban tartalmazza a következő földi élet csíráit. Így emelkedünk fel a teljes ember szemléletéig.

Mint látják, a nyugati civilizációban megrekedt emberek ilyen vonatkozásban tulajdonképpen úgy vannak ezzel, mint a vakok a színekkel. Ha némelyiküktől talán távol esik is, mégis fel szeretném hívni figyelmüket a következőre: amit matematikailag érzékelünk, vagyis ami vonalak, szögek, függőlegesek és vízszintesek formájában nyilvánul meg, amit le is mérünk, azt voltaképpen bensőnkből bontakoztatjuk ki, ez szolgál bensőnk alapjául. Abban a pillanatban, amikor megtanuljuk, hogyan lássuk meg benső mivoltunk alapját, nem beszélünk már Kant módjára, egy meg nem értett kifejezésbe belegyömöszölve mindazt, ami az ember bensejében kisarjad: nem mondjuk többé, hogy a matematika a priori ismeret. „A priori” azt jelenti, hogy valami eleve létezik. Ha azonban elsajátítjuk a belső látás képességét, akkor tudni fogjuk, hogy ez a figyelemre méltó matematika honnan származik: asztráltestünk áthaladt az egész világmindenség matematikáján, majd ismét összehúzódott. Lelkünkből egyszerűen hagyjuk felmerülni azt, amit egy régebbi inkarnációban átéltünk, ami azután áthaladt az egész kozmoszon, és a matematikai-geometriai vonalak finomságában merül fel újra. Nézzék: ami az a prioriban kifejeződik, az a világnak egy olyasféle szemlélete, amilyennel a vak rendelkezik a színekről! Különben azt kellene mondanunk: amit Kant értelmében a priorinak neveznek, az az előző inkarnációnkból ered, és mostani inkarnációnkban megváltozott alakban merül fel, miután áthaladt a makrokozmoszon.

Ezzel arról a törvényszerűségről beszéltem önöknek, amely az egész ember alapját képezi, és amely akkor nyilatkozik meg, ha az életet úgy szemléljük, ahogy az ismétlődő földi jelenléteken keresztülhalad. Mai korunk nem szívesen vesz ilyesmit egyáltalán tudomásul. Ezért tapad mai világszemléletünk valóban a jelenségek felszínéhez. Ezt egy példán szeretném bemutatni.

Tegyük fel, hogy a ma bevett módszerrel megfigyelünk valamilyen népet a Föld egy bizonyos területén. Mármost hogyan járunk el ma, ha történészek vagyunk? Azt mondjuk: ma él itt egy nemzedék, ezt megelőzte egy másik, és minden további nemzedéket megint egy másik előzött meg. Így jutunk el a régebbi századokba, a középkorba, és így követjük visszafelé, hogy úgy mondjam, a véráramlatokat a nemzedékek során át, így követjük a külső átöröklést, és azt mondjuk: ami a mostani népben él, az a nép régebbi fejlődési fázisaira vezethető vissza.

Ma így tekintenek a történelemre. Ha egy korrekt mai történész a német, francia vagy angol történelmet a lehető legtávolabbi múltig akarja követni, akkor a fizikai átöröklés jegyeit követi az ősök láncolatán át. Azt is mondják, hogy azt, amit egy nép jelenkori nemzedéke átél, abból kell megértenünk, amit a nép régebbi nemzedékei átéltek, tehát abból, amit fizikailag örököltek. Ez azonban nem más, mint a történelemre alkalmazott materialista gondolkodásmód. Hiszen fontolják csak meg, mit nyújt önöknek az antropozófiai szellemtudomány: nem puszta elméletet, hanem olyasmit, ami valóban alkalmazható az életben, ami életszemléletté válik, és akkor nem pusztán az ismétlődő földi életeken kell tépelődniük, nem kell mintegy elszigetelten szemlélniük, hogy lelkük előző földi életeket élt át és fog átélni a jövőben is, hanem azt is szemügyre kell venniük ilyen szempontból, ami a világban szétterjed. Mert ha megvizsgáljuk bármelyik most élő nemzedéket, és „vér szerint”, külső, fizikailag átörökölhető jegyeknek megfelelően vezetjük vissza az előző nemzedékekre, akik esetleg ugyanazon a földterületen éltek, vagy pedig régebbi, más területen élő elődökre vezethetők vissza, ha a népvándorlás áramlatait követjük, akkor mindenképpen megrekedünk a fizikai-materiális jellegnél.

De ez mégsincs így. A mai korban előttünk áll egy nemzedék, amelynek fizikai testisége elődeitől származik, de minden egyes emberben benne él egy olyan lélek, amelynek az elődökhöz esetleg semmi köze sincs. A lélek nem a Földön élte át azt, ami sok nemzedéken keresztül végbement, és ami külsőleg az elődök sorsát jelenti. Hiszen a lélek ezt a halála és újabb születése közt a szellemi-lelki világban élte át.

Nemdebár, feltekintünk nagyapánkra, ősapánkra, ős-ősapánkra. Az ő életükben még nem születtünk meg, lelkünk a szellemi világban tartózkodott. A testünket tőlük örököltük, de lelkünket egyiküktől sem, hiszen egészen más világban élt ez idő alatt, és élményeinek esetleg nincs is semmi közük ahhoz, amit a testünk az elődöktől örökölt. Ha ezeket a jelenségeket a szellemkutatás területén vizsgáljuk, akkor a külsőséges szemlélet számos paradoxonra talál. Tisztában kell lennünk azzal, hogy ha az élet valóságos tényein spekulálni, filozofálni kezdünk, rendszerint ostobaság jön ki belőle. Helyes eredményre csakis a megfigyelés vezet. Az eredmények gyakran magát a szellemi kutatót is meglepik, sőt az eredményei fölött érzett meglepetésben még bizonyos igazolást is találhat; mert ha már előzőleg is gondolt volna a dologra, nem érzékelné a bizonyítás erősségét. Ha igazi szellemi kutatásra szánjuk el magunkat, rendszerint éppen abból láthatjuk meg, hogy nem szubjektív, hanem objektív területen mozgunk, hogy a jelenségek többnyire másmilyenek, mint amilyennek elgondolnánk őket.

Nézzék csak, itt kiderül valami az emberiség történelmére vonatkozóan. Már régebben is utaltam erre; ezt nem akarom korrigálni, csak kiegészíteni, hiszen igen bonyolult területen mozgunk. Előzőleg elmondtuk azt a teljesen bizonyos tényt, hogy például az európai népességben számos olyan személyiség él, akiknek a lelke régebben délen élt az első keresztény századokban, most pedig északabbra, vagy általában Európában testesült meg, de inkább északabbra; ez teljesen igaz. Ez azonban voltaképpen nem a népesség túlnyomó része. Máshová kell fordulnunk, ha igazán meg akarjuk ismerni a valóságot. A mai, különösen a nyugati, de az egészen Oroszországig terjedő közép-európai népesség nagy részénél ugyanis olyan korokba vezet a szellemtudományi kutatás, amikor az akkori európai népesség hódítóként lépett fel Amerika akkori őslakóival szemben. Ennek az indián népességnek sajátságos belső, lelki adottságai voltak. Rendszerint nem vagyunk tárgyilagosak, ha önző módon, „magasabb kultúránkkal büszkélkedve” mindezt csupán barbárságnak tekintjük, és nem vesszük tekintetbe az Amerika felfedezése után meghódított és kiirtott emberek teljesen eltérő jellegét, nem látjuk meg különleges sajátságaikat, hanem egyszerűen egy magasabb kultúra madártávlatából figyeljük őket. Amerika őslakosságának, ennek az indián népességnek például különös panteista érzülete volt. Egy Nagy Szellemet tiszteltek, aki áthatott minden létezőt. A lelkeket intenzíven eltöltötte a mindent átható Nagy Szellemben való hit. Érzelmi életük ezzel összefüggésben arra predesztinálta ezeket a lelkeket, eleve arra rendelte őket, hogy haláluk és újabb születésük között aránylag rövid időt töltsenek a szellemi világban. De a halál és az újabb születés közti életük szempontjából meghatározó volt a lakóhelyükhöz, egész környezetükhöz, valamint kiirtásukhoz fűződő viszonyuk. Ez vezetett oda, hogy bármilyen paradox módon hangzik is, mégis tény, hogy a nyugat- és közép-európai népesség nagy része egészen a Kelet egy részéig kiterjedően, ha nem is teljes mértékben, de mégis nagyrészt középkori fizikai ősöktől származik ugyan vér szerint, de a lelkük egykor régi indián testekben élt. Bármilyen paradoxnak hangzik is, az európai népesség túlnyomó részével mégis ez a helyzet! A Nagy Szellem érzelmi átélése kölcsönhatásba került a külső, egyenes vonalú történelmi fejlődéssel és azzal, amit első gyermeki szeretetünkkel magunkba fogadunk, különösen, ha ezt belülről, utánzás útján ismét gyakoroljuk. Ezt nagyrészt kívülről fogadjuk be, de kölcsönhatásba lép azzal, ami lelkünk régebbi inkarnációiból ered. És nem érthetjük meg az európai életet, ha egyoldalúan olyasminek megfelelően szemléljük, ami nem is valóságos: az elődöktől örökölt jegyek alapján; hanem csak úgy érthetjük meg, ha tudjuk, hogy honnan is érkeztek azok a lelkek, akik azután kölcsönhatásba kerültek ezekkel az örökölt jegyekkel. A most történelmivé vált európai valóság annak az eredménye, hogy ami a lelkek régebbi földi életeiből származott, az együttműködött azzal, amit ezek a lelkek az átöröklés és a nevelés – a legtágabb értelemben vett nevelés – révén magukba fogadtak.

Ezek a népességek persze erősen keveredtek olyan lelkekkel, akik az első keresztény századokban délen éltek, és azután Nyugat- és Közép-Európában testesültek meg. Mindaz, ami általában a szociális életben lejátszódott, és különösen, ami mostani, katasztrofális korunkban lejátszódik, egyre inkább arra utal, hogy az európai élet valósága rendkívül bonyolult. A szellemkutató pedig felismeri: különösen attól válik ilyen bonyolulttá, hogy az újratestesült indián lelkek összekapcsolódnak az egyes nemzetiségeken belül megjelenő öröklött jegyekkel.

Ezzel szembe kell állítanunk azt az európai népességet, amellyel a kereszténység első századaiban találkozunk, abban a korban, amelyet a külső történelem szempontjából népvándorlásnak nevezünk: ez az egykori európai népesség barbár népességként vette fel a dél felől érkező kereszténységet, és egészen mássá alakította, mint amilyennek a kereszténység a görögöknél vagy a rómaiaknál kialakult a legelső századokban. A népvándorlás korának és még a rákövetkező századoknak a lelkei is olyan jellegűek voltak, hogy népességük eredeti hajlamai mellett a délről észak felé nyomuló kereszténység is intenzív benyomást gyakorolt rájuk. Tisztában kell lennünk azzal, hogy Európának az a népessége, amely a népvándorlás korában felvette a kereszténységet, egészen sajátságos tulajdonságokat hozott felszínre. Különösen arra volt erős hajlamuk, hogy fizikai organizációjukat úgy alakítsák ki, hogy az éntudat különös hevességgel jelenjék meg. És ez az éntudat, amely a kereszténység önzetlenségével egészült ki, alakította sajátos módon a lelket. Ezek olyan lelkek voltak tehát, akik a kereszténységet keletkezése után néhány századdal vették fel. Míg az európai népesség túlnyomó részében most olyan lelkek öltenek testet, akik a kereszténységet voltaképpen kívülről ismerik a nevelés és az öröklött érzések révén, addig azok a lelkek semmit sem fogadtak be a kereszténységből előző, amerikai életükben. Képzeljék csak el, hogy milyen végtelenül világossá válik a jelenlegi európai népesség kereszténységhez fűződő viszonya, ha felfedezzük, hogy a lelkek nagy része előző inkarnációiban semmit sem tapasztalt a kereszténységből, kereszténységüket nevelés útján sajátították el, nemzedékek során át terjedő hagyományként, átültetett nevelésként. Akik viszont Európában az eredeti kereszténységet ismerték meg a kereszténység legelső korszakában, azok, ahogy az idő a mához közeledett, éppen jelenkorunkban, inkább keletebbre, Ázsiában testesülnek meg. Így ezek az egykor kereszténységgel valamelyest áthatott lelkek most lényegében a másik oldal felé lengenek ki, és befogadják a Keleten fennmaradt régi keleti hagyományokat, amelyek ott hanyatlásnak indultak. Szellemtudományi szempontból a japánok sokszor éppen olyan, jellegzetesen újratestesült lelkek, akik a népvándorlás korában Európában éltek.

Igen, a kiemelkedő személyiségeket akkor érthetjük meg, hogyha tudjuk mindezt. Próbálják meg akár Rabindranáth Tagore különleges személyiségét ilyen szempontból megérteni. Amit keleti, különösen indiai nevelése révén kapott, azt örökölte. Ami tehát innen származik öröklés, nevelés révén, az kívülről áramlott hozzá. Mindez alapjában véve valami hanyatló, azért van ilyen kihívó jellege. Mert amit Tagorétól hallunk, azt bizonyos módon rendkívül kihívóan fogalmazza meg. Az európai ember érzi viszont, hogy valami melegen átizzítja azt, ami kihívó módon jelenik meg. Ez onnan ered, hogy ez a lélek egy előző inkarnációjában egy kereszténységet felvevő nép között élt.

Látják, hogy tisztán materialista szemlélettel sem látjuk a külső világot kevésbé elvontan, mint ha valamilyen más, életidegen életfelfogást vallanánk. Mit látunk jelenkorunk emberiségéből, ha csak vérrokonságáról, vér szerinti származásáról tudunk, és nem vehetjük tekintetbe, amit a lelkek egy előző inkarnációból hoztak magukkal? Hiszen ez alkot valami egészet, a külső öröklésben és nevelésben megjelenő elemekkel együtt.

A népvándorlás korában Közép-Európában élő lelkeket egész lelki alkatuk és mindenekelőtt kereszténységgel áthatott bensőjük eleve arra rendelte, hogy hosszabban tartózkodjanak haláluk és újabb születésük között a szellemi világban, hogy tovább tartson számukra ez az időszak.

A jelenkorunkat vizsgáló szellemkutató azután olyan korokhoz jut el, amelyek valamivel a Golgota Misztériuma előtt, esetleg azzal egy időben vagy valamivel későbben zajlottak le. A népesség odaát Ázsiában semmit nem tett magáévá a Golgota Misztériumából. Mindenesetre mindaz, amit kezdetben a kereszténységgel szemben felhoztak, az a keleti bölcsességből, tehát abból jött létre, ami a keleti fejlődésben az önfeláldozás révén bölcsességként bontakozott ki. A Golgota Misztériuma önmagában álló tény. A különböző korok különféleképpen érthetik meg. A görög és római fejlődés első századaiban úgy értették meg, hogy a Keletről érkezett bölcsességet alkalmazták a Golgota Misztériumára. A keleti bölcsességből merített fogalmakkal értették meg, hogy Krisztus a názáreti Jézus emberi alakjában öltött testet.

A Golgota Misztériumának idejében, valamint előtte és utána Ázsiában élő emberek ugyan valamivel elmosódottabb, de még jóval elevenebb alakítóerővel rendelkeztek, mint amit most Keleten találunk. Az akkor Ázsiában lakó emberek nagy része ma éppen az amerikai népességben, az amerikai népesség túlnyomó részében testesül meg. Olyan része ez az emberiségnek, amelynek sajátságos keleti kultúrája folytán hosszú időt kellett a halál és újabb születés között átélnie, így ők alapjában véve öreg lelkek. Amerikában születtek, olyan testekbe, amelyekben voltaképpen – hogy úgy mondjam – nem érzik egészen jól magukat, és amelyeket inkább kívülről, mint belülről szeretnek nézni. Ezért különösen hajlamosak manapság az élet külsőséges szemléletére. Itt az a furcsaság, az a paradoxon nyilvánul meg, hogy azok a lelkek, akik odaát, Keleten éltek és akkor még nem vették fel a kereszténységet, viszont kifinomult szellemi kultúrájuk volt, most amerikai testekben élnek. Egy részük mindenesetre egy, hogy úgy mondjam, sajátos jelenségen keresztül egészen világosan megmutatja, hogy ez hogyan is van. A keleti embernek volt érzéke a világ spiritualitásához. Ezekben a mai Amerikában ismét megjelenő lelkekben ma egy absztrahálódott, bensőleg már nem eleven hajlandóság bontakozik ki a spirituális világ iránt. A letűnt korokban, éppen a régebbi inkarnációkban, a spirituális világ átélése a fizikai ignorálásához, semmibevételéhez vezetett. Ez a „Christian Science” híveinél dekadens módon jelenik meg: tagadják az anyagot, nem akarják tekintetbe venni. Olyan benyomást keltenek, mintha a régi, de eleven spiritualitást szellemi holttesthez hasonló alakban imádnák. Mondhatnánk, hogy ez csak egy kiragadott részlet. Egészében véve azonban azt láthatjuk az amerikai felfogásban, hogy a lelkek nem illeszkednek teljesen a testükbe, ezért akarják kívülről megragadni, és még a lélektanuk is úgy fest, mint amelynek az Énről alapjában véve nincs is valóságos fogalma. Mivel a lélek inkább ahhoz szokott hozzá, hogy a Földön túliban érzékelje magát, az Én megtestesülése nem ment végbe megfelelő módon, ahogy itt, Nyugaton. Ez az oka annak, hogy az egyik gondolatot nem tudják a másikhoz fűzni. Ezt nevezik azután „asszociatív pszichológiának”. Itt az ember mintegy az asszociálódó gondolatok játékszerévé válik, és különös módon megjelenik valami olyasmi, amit azzal a kifejezéssel illethetnénk, amellyel a mi ismétlődő földi életekről szóló tanításunkat szokták rágalmazni: lélekvándorlásról beszélnek. De az ismétlődő földi életekkel kapcsolatban nálunk nem szabad lélekvándorlásról beszélni, ezt csak a rágalmazók teszik. Mert az ismétlődő földi életeknél a lélek fejlődéséről van szó, nem pedig arról, amit a szemünkre vetnek. Más értelemben azonban beszélhetünk lélekvándorlásról, amennyiben a Föld egy részét egy bizonyos korszakban benépesítő lelkek a következő korszakban valóban nem a Földnek ugyanazon a helyén találhatók, hanem egészen máshol. Így az első keresztény századokban délen megtestesült lelkeket most Közép-, Nyugat- és Kelet-Európában, tehát északabbra találjuk meg, de ebben a népességben még olyan lelkek is találhatók, akik korábban indián testekben éltek. Odaát Ázsiában olyan lelkeket találunk, akik a népvándorlás korában és előtte meg utána is Európában éltek, Amerikában pedig olyan lelkeket, akik éppen a Golgotai Misztériumának idején éltek Ázsiában.

Mindenképpen olyan időszak előtt állunk, amelynek során ki fog bontakozni a teljes valóság áttekintése utáni vágyakozás. A teljes valóság áttekintésével szemben ma még erős ellenállás mutatkozik, nemcsak elméleti síkon, hanem a külső élet terén is. Gondolják csak meg, hogy hányszor kellett erre az utóbbi években megjelent intellektuális betegségre, a wilsonizmus őrületére újra meg újra, a legkülönfélébb oldalakról rámutatnom. Nyilvános előadásokban is sokszor kellett kemény szavakkal utalnom arra, hogy a wilsonizmus az emberiség nagy részét megbolondította. A wilsonizmusban is felsejlik valami egészen elvont alakban, ami természetesen lassanként jött létre a materializmus külső, a szociális gondolkodásban megjelenő következményeként: ez a XIX. század folyamán lassanként felmerült nemzeti elv, a nemzetiséggel való büszkélkedés, a csakis a nemzetiben élés szándéka. Ez szemben áll azzal, ami szellemi-lelki, mert a szellemi-lelki nem törődik a nemzeti hovatartozással. A ma Európában élő lelkek sok esetben Amerikában éltek azelőtt; a ma főként japán testekben élő lelkek nem is az elődeikre ütnek lelkileg, hanem a népvándorlás korára. Az amerikaiaknak sem kellene vér szerinti elődeikkel vagy európai őseikkel büszkélkedniük, inkább arra kellene hivatkozniuk, hogy a Golgota Misztériumának idején éppen Ázsiában éltek, egy kereszténységtől még át nem hatott kultúrában. Így tehát a kereszténységet a külső hagyományok és a nevelés révén fogadják be. Erről az oldalról még létezik az erős ellenállás a világ szellemi-lelki felfogásával szemben.

Ez a materializmus nemcsak a tudományban van meg, hanem a külső civilizációban is. Az is teljesen materialista érzületből, materialista ösztönzésre alakult ki, amit ma Európával tenni akarnak, tehát Európa új térképét kialakítani. Az emberiség csak akkor fog felébredni, ha ezeket a materialista, csak a nemzedékek külső sorozatának megfigyelésén alapuló nacionalista hatásokat kiegészíti a szociális történelmi élet szemléletének igazi valósága. Úgy, hogy meglássuk a jelenlegi testekben élő lelkeket is, akik csak külső burokként viselik azt, ami a nemzedékek során fizikai örökléssel terjed tovább, vagy ami a hagyományban szellemi kultúra formájában terjed, és amit a nevelés révén pusztán átvesznek.

A mélyben már felülkerekedik az emberekben annak a vágya, hogy kilépjenek abból, amit a pusztán materialista szemléletmód nyújthat számukra. Természetesen a ma szokásos gondolkodás számára sokszor paradox jellegűnek tűnik, ami a valódi szellemtudománytól származik. És aki bele akar tekinteni az életbe, különösen a mai életbe a maga nyomorúságaival, az meglátja például, hogy sok minden érthetővé válik számára, ha odafigyel arra, amit a szellemkutató lelkiismeretes, egzakt kutatása nyújt. Az ember megszokta, hogy hitelt adjon annak, amit például csillagvizsgálók vagy effélék közölnek vele. Ha valahol csillagászati felfedezés történik, nem mondják azt, hogy ezt tekintélyi alapon fogadják el. Nem úgy tudják, hogy tekintély alapján fogadják el, mert az egészséges emberi értelem átlátja, hogy valamilyen csillagvizsgálóból nem kerül ki ostobaság a világba. Hiszen értelmesen rendezték be, így megvan az okunk, hogy ne kételkedjünk közléseinek valóságában. Az élet összefüggései olyanok, hogy sohasem mondhatjuk, hogy valamit csupán a tekintély alapján fogadunk el. Ezt kellene azonban gondolnunk akkor is, amikor egyes szellemkutatók jelennek meg úgy, mint az egyes csillagászok, és közölnek valamit szellemi kutatásaikból: ezt az ember az életben mindenütt igazolva látja, ha egészséges, józan eszünkre hallgatunk.

Az antropozófiai szellemtudomány csak elvont elmélet maradna, hogyha nem hatná át az emberi élet valamennyi részét. Ne képzeljék, hogy a szellemtudomány úgy befolyásolja például a történelmet, hogy megint korszakok, nemzedékek történetét fejti ki, csak valamivel mélyebb értelemben; nem ez a helyzet. A szellemkutatást egyesíteni kell a pragmatikus és az egyéb történelem külső anyagával, ennek kell kiadnia a teljes valóság teljes szemléletét. Az emberi élet öntudatlan mélységeiben ma erős vágyakozás él az élet valóságnak megfelelő felfogása után, másfelől azonban az emberi élet tudatosabb részében éppen ilyen erős az ellenszegülés is. Ez az ellenszegülés minden lehetőséget megragad, hogy látszólag igazolja magát. Nem riad vissza semmiféle rágalmazástól sem. Tegnap egy példán megmutattam, hogy ez az ellenszegülés mennyire igaztalan, egyszerűen hazudik, objektív valótlanságot állít. Teljesen eltekinthetünk attól, hogy ezek a támadások az antropozófiai szellemtudományt érintik, nem ez a lényeges; de miféle emberi tulajdonságokra utal az, ha egy doktori címet viselő teológus annyira hazug, hogy azt írja: „Valaki azt mesélte nekem, hogy Krisztus olyan képét látta Dornachban, amelynek felül luciferi vonásai vannak, lent pedig állati jellege.” Holott valójában egy idealizált fej van ott, amely felül nagyrészt elkészült már, alul pedig még csak egy fatönk található; erről állítja azt, hogy állati jelleget visel! Tulajdonképpen azt kell mondanom: itt olyan morális alacsonyrendűség áll fenn, hogy az igazságérzék hiányáról az illető által képviselt egész tudományra kell következtetnünk, hiszen természetesen azt sem hathatja át jobban az igazság.

Másfelől kiderül, hogy akik semmiképpen sem akarnak a szellemiségbe eljutni, hanem az elvont fogalmaknál akarnak maradni, különös tévutakra lépnek, amikor valami pozitívat akarnak létrehozni. Ilyen ember Hermann Keyserling gróf, aki ma üres fogalomhüvelyekből akar világnézetet kialakítani, és némelyekre még benyomást is gyakorol. Ha Keyserling üres, elvont fogalomhüvelyeiből valami kézzelfoghatót próbálunk meg kihámozni, sehogy se sikerül. Sokan olvassák, bár írásai tartalmatlanok; ahol valami tartalmat akar nyújtani, az olyan is. Az antropozófiai világszemléletet is kritizálja és csepüli. Amit a frázisokból hoz létre, az természetesen nem lehet nagyon hatásos, így kénytelen valótlanságot állítani, amikor valami pozitív kijelentést akar tenni. Hiszen például mindenki tudja, aki az írásaimat követi, hogy a XIX. század nyolcvanas éveiben, Goethe természettudományos írásaira támaszkodva, teljes mértékben a goetheanizmusból indultam ki. Azután tárgyaltam a haeckelizmust is, de ez semmi esetre sem tartozik kiindulási pontjaimhoz. Keyserling gróf hazudik, amikor azt mondja, hogy egész szemléletmódom Haeckelből indul ki, egyszerűen elmegy minden valóságos kiindulópontom mellett. Korunk sokat olvasott szerzőinél számos ilyen egyértelmű hazugság található. Ha ezek az emberek pozitív kijelentésre törekszenek, kénytelenek valótlanságot állítani, különben egyszerűen belemerülnek a frázisokba.

Igazán nagyon kevéssé üdítő területekre jutnánk, ha az antropozófiai szellemtudomány ellenzőit a valóságnak megfelelően kívánnánk jellemezni. De tekintsenek most az egész dologra egy másik irányból! Ez az ág már a régebbiek közé tartozik, sok éve alapították. Fejlődése nemigen tért el a szokásostól. Tekintsenek csak vissza, hogy az antropozófiai szellemtudomány közeledett-e másképp, mint óvatosan azokhoz az emberekhez, akik igényelték? Sohasem volt tolakodó jellege. A szellemtudomány eleinte kis körökhöz közelített. A szellemtudományos mozgalom nem úgy fogja fel a feladatait, mint a külső agitátorok, feladatait a szellemi világban ragadja meg. Tudjuk, hogy szellemi feladatokról van szó – akár több, akár kevesebb követőnk van –, hatásuknak a Földön kell ugyan érvényesülniük, felismerésük mégis a szellemi világban történik.

Azután kövessék tovább ezt a dolgot! Kövessék nyomon, hogy milyen kevés történt az ügy akár külső népszerűsítéséért. Nyilvános előadások tartásán kívül semmit sem tettünk. Ezekre eljöhetnek az emberek, rokonszenvesnek vagy ellenszenvesnek találhatják őket; ha ellenszenvesnek, akkor elmaradhattak. Erőszakos agitációt biztosan nem folytattunk. Azt sem mondhatjuk, hogy könyveinket különösen tolakodóan terjesztettük; megalapítottuk a Filozófiai-Antropozófiai Könyvkiadót, amely nem a könyveladókhoz vezető szokásos utat kereste, hanem a civilizált világ népességéhez vezető intimebb utat. A szóban forgó témák nagy részét olyan írásokban jelentettük meg, amelyeket nem is a nyilvánosságnak szántunk, és jogosulatlanul kerültek nyilvánosságra. Kullynak, az arlesheimi papnak, megvan ugyan az összes ilyen ciklus, de bizonyos, hogy nem tisztességes módon jutott hozzájuk. Vannak mások is, akiknek szintén jogosulatlanul vannak meg. Azt, hogy mozgalmunk lassanként nagyra növekedett, hogy láthatjuk, ma milyen gyorsan terjed, nem a szokásos agitáció útján értük el. Ilyet alapjában véve egyáltalán nem is folytattunk. Gondoljanak bele bizonyos dolgokba: hogy néhány protestáns hívő és néhány evangélikus lelkész úgy találta, hogy az evangélikus teológia fogalmaival már nem jut előbbre. Megismerték az antropozófiai világszemléletet – mivel az antropozófiát már nem lehetett feltartóztatni –, és írtak valamit az evangélikus lelkészi hivatásuk és az antropozófiai világszemlélet között fennálló vitás kérdésekről. Az az ellenkezés, amelyet ez más evangélikus lelkészekben és olyan egyetemi tanárokban, mint például Traub, kiváltott, eleinte a lelkészek belső ügye volt. Így többé-kevésbé olyasminek az áldozatai lettünk, amit az embereknek előbb egymás között kellett volna elintézniük. Ami itt szembenállásként játszódik le, az nem más, mint hogy az emberek eleinte tőlünk teljesen függetlenül hajba kaptak. Végül természetesen bennünket támadnak! Ha valaki tanulmányozná a dolgok belső lefolyását, úgy találná, hogy sehol sem mi támadtunk, az evangélikus lelkészeket sem rohantuk le, és arra sem törekedtünk, hogy az antropozófiát az egyházhoz hű evangélikusok körében terjesszük.

Ahol valóban van tennivalónk, ott e tekintetben másképpen viselkedünk. A Waldorf-iskolában a katolikus tanulók katolikus paptól kapják a vallásoktatást, az evangélikus tanulók evangélikus lelkésztől. Csak olyan tanulóknak ajánljuk fel a szabad vallásoktatást, akik az említetteket nem veszik igénybe. Nem világnézeti iskolát hoztunk létre. A körülöttünk zajló harc voltaképpen arról szól, hogy őszintén elmondtuk, amit a szellemi világ ránk bízott. Azokat a viszályokat, amelyekben mások indulatai terjedtek tovább, most a mi rovásunkra írják. Hajlamosak arra, hogy anélkül, hogy megvizsgálnák a dolgokat, a hibát mindenütt az antropozófiai mozgalomban keressék. Igen tanulságos volna szembenézni a valóságos tényekkel, különösen, ha az evangélikus lelkészek világában zajló harcra tekintenek. Egészen biztosak lehetnek abban, hogy az evangélikus lelkészekben először nem volt velünk szemben semmiféle ellenállás, ez csak azután jött létre, hogy egyes evangélikus lelkészek az antropozófiához pártoltak, mert a teológia nem elégítette ki őket. Ez váltott ki azután ilyen ellenállást. Némelyek ezek után abból húznak hasznot, hogy könyveket írnak rólam – mint Traub úr Tübingenben[1] –, mert így könyveket lehet értékesíteni és így tovább. Hiszen az antropozófiai mozgalom immár akkora, hogy a róla írott könyvekkel nyereségre lehet szert tenni.

De a harc módszereit és különösen az antropozófia körül dúló harc okát alaposabban kellene tanulmányozni! Ám igazán lelkiismeretesen kellene eljárni. Akkor megláthatnánk, hogy mi minden derül ki, ha betekinthetünk korunk világnézeti áramlatainak diszharmóniáiba és láthatnánk, hogy az antropozófia alapjában véve nem szolgáltatott okot semmiféle ellenkezésre, hiszen csupán a szellemi világból kapott küldetését akarta teljesíteni. A többi írás pedig legfeljebb azoknak a gyűlöletét tükrözi, akik egy ideig azért vettek részt az antropozófiai mozgalomban, hogy személyes hiúságukat kielégítsék, és nem volt rájuk szükség.

A belső összefüggések tanulmányozása is nagyon érdekes volna. Svájcban egy ideje fellépett valaki, aki hevesen támadta előadásaiban az antropozófiát, és személy szerint engem. Azt mondta többek között, hogy „ő különösen tudományos akar lenni, az antropozófia viszont nem tudományos, hanem fantasztikus”. Majd különféle meséket mondott el. Hiszen az illúziók és különféle mesék elbeszélésében nem az antropozófusok tűnnek ki, hanem éppen azok az ellenfeleink, akik fantazmagóriákkal vádolnak minket. – De elmondhatok egy másik történetet is, miután felhívtam a figyelmüket arra az úrra, aki bejárta Svájcot, és olyan derekasan szidalmazza az antropozófiát és engem. Úgy tizenhárom, tizennégy évvel ezelőtt Frankfurtban tartottam előadás-sorozatot, amikor jelentkezett nálam valaki a frankfurti szállodában, akit éppen tudtam fogadni. A férfi mindenfélét összebeszélt és fecsegett, elmesélte, hogy már hosszabb ideje utazik utánam, és soha nem tudtam fogadni, most végre sikerült. Erős hajlandóságot mutatott arra, hogy aspirációit becsatornázza az antropozófiai mozgalom törekvéseibe. Láttam, hogy színtiszta dilettáns, színtiszta sarlatán! Tehát el vele! Ilyesmi gyakran előfordult, a csupán személyes hiúságból és ambícióból közeledő embereket kénytelen voltam elutasítani, nem volt mit tenni. Nos, ez ugyanaz az ember volt. Várt néhány évet, azután belőle lett a svájci ellenfél, aki, mint mondták, ellenünk szegült, most pedig ellenfelünk lett.

Sok ilyen összefüggés létezik, csak utána kell járni a dolgoknak: akkor meglátnák, hogy az antropozófia ellenzői sokszor milyen zavaros forrásokból merítenek.

Nekünk olyan forrásokból kell erőt merítenünk, amelyek olyan világképet nyújtanak, amilyenre a jelen és különösen a közeljövő emberiségének szüksége van, elsősorban azoknak, akik ma még fiatalabbak, hiszen ők már nem élhetnek együtt a régi világképpel! Olyan világképből kellene erőt merítenünk, amely például kitágítja történelmi szemléletmódunkat, s a lelkek eredetéről is beszél, nem csupán a testekéről. De erőt kellene merítenünk ahhoz is, hogy ahol csak tudunk, síkraszálljunk az antropozófiáért! Az antropozófiának olyan emberekre lesz szüksége, akik síkraszállnak érte. A ma létező ellenállás nem fog csökkeni, és a jövőben sem fog kevésbé gonosz formákat ölteni. Sőt egyre rosszabb formákat ölt majd! Aki tudatában van annak, ami az antropozófiában rejlik, az ebből a tudásból eredően sikeresen rá tud találni arra a helyre, amely megfelel számára hatásának kifejtéséhez. Mert az antropozófiából eredő cselekvés semmiképp sem szolgál személyes célokat: az emberiség üdvét szolgálja. Nem szabad visszariadnunk az ellenfelek számának és gonoszságának növekedésétől, és attól sem, hogy már ma is annyi szennyet sodornak magukkal – ennél sokkal többet is fognak. Ha emiatt elveszítjük a bátorságunkat, úgy tulajdonképpen nem értjük, hogy az antropozófia mit is jelent az emberiség jövendő fejlődése számára.

Mindezzel arra akartam felhívni a figyelmüket, amire a mozgalmunkban tekintettel kell lennünk. A lelkek ismétlődő földi életeken való áthaladásáról szóló mai, fontos fejtegetéseimhez akartam kapcsolódni, ahhoz, hogyan épül fel organizációnk kétfelől, a hatalmas világmindenségből és a Földből. Hiszen a külső tudomány ma igen keveset tud mindezekről! Arra szorítkozik, hogy csupán legvégső képét vizsgálja mindannak, ami ott hat az erőkben: a külső és a belső csíralemezt meg a többit, anélkül, hogy ismerné a külső csíralemez makrokozmikus értelmét vagy a belső csíralemez földi értelmét, illetve ezeknek a gondolkodással és az akarattal való összefüggését. A materialista szemléletmód az ilyen nagy összefüggések mellőzésével csak a külsőségeket, a végletes külsőségeket vizsgálja. Ez történelmi vonatkozásban is így van, amennyiben csak azt veszik figyelembe, ami, hogy úgy mondjam, a nemzedékek vérén keresztüláramlik, és ami a hagyomány révén a történelmi fejlődés egyenes vonalú sodrásában nyilvánul meg egy-egy területen. Mígnem a teljes igazságot akkor érthetjük meg, ha nemcsak azt kérdezzük, hogy egyik vagy másik érben milyen vér folyik, hanem azt is, hogy honnan érkezik az a lélek, aki ezt a vért csak eszközül használja. Az emberiség átfogó szemléletére, a valóság igazi szemléletére kell törekednünk, mert a világ ezt követeli, és egyre inkább követelni fogja. Az antropozófia ezt akarja nyújtani.

Ma ezt akartam elmondani. Reméljük, hogy hamarosan megint találkozunk és folytathatjuk ezeket a fejtegetéseket, amelyek továbbvezethetnek jelenkorunk és jövőnk, az emberi természet és a világmindenség megértéséhez, hiszen az ember az utóbbiból jött létre.

 

[1]    Dr. Friedrich Traub: Rudolf Steiner mint filozófus és teozófus, Tübingen, 1919.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként