Tegnap megkíséreltem egyet-mást felidézni az ember teljes konstitúciójával kapcsolatban, s így végül lehetővé vált, hogy felhívjam a figyelmet arra, hogy az emberi természet szakszerű és átfogó szemléletével hogyan verhetünk hidat az ember külső organizációja és aközött, amit öntudatunk révén bensőnkben kialakítunk. Ez a híd általában nem vagy – különösen a jelenkori külső tudomány esetében – csak igen hiányos módon jön létre. Láttuk továbbá, hogy e híd felépítéséhez tisztában kell lennünk azzal, hogyan kell tekintenünk az emberi organizmusra. Láttuk, hogy amit ma – legalábbis a külső tudomány részéről –, csakis és kizárólag, teljes komolysággal organizáltnak tartanak, tehát a szilárdat vagy a félig cseppfolyósat, csupán egyik organizmusunknak tekinthetjük; és éppen úgy el kell ismernünk a folyékony, a légnemű és a hőorganizmust is. Így láthatunk bele abba is, hogyan vesznek részt e finomabb organizációkban az ember lényének azok a tagjai, amelyeket ekként szokás elfogadni. Mindez természetesen, a hőig bezárólag, a fizikai testhez tartozik. A folyadéktestre, a szervezet minden cseppfolyós organizációjára, viszont elsődlegesen hat az étertest, minden légnemű organizációra az asztráltest és mindenre, ami hő alakjában szerveződik, elsősorban az én. Így jutunk el odáig, bizonyos fokig a fizikaiban maradva, hogy a fizikain belül felérjünk a szellemihez.

Másfelől a tudatot vizsgáltuk meg. Tegnap elmondtam, hogy általában csak az ébredés és elalvás közt átélt állapotból ismert tudatot veszik tekintetbe. Ilyenkor észleljük a körülöttünk lévő tárgyakat, értelmünkkel kombináljuk őket, érzéseket táplálunk velük kapcsolatban, benne élnek akarati impulzusainkban, de ezt az egész tudatkomplexumot olyasvalamiként éljük át, ami tulajdonságait tekintve alapvetően eltér mindattól a fizikai valóságtól, amelyet a külső, fizikai tudomány egyedül tekintetbe vesz. Nem lehet minden további nélkül hidat verni a tudatunkban élő, merőben nem testi élmények és azon más nézetek, más észleletek közt, amelyeket a fizikai fiziológia vagy a fizikai anatómia vizsgál. De mindennapi életünkben is ismerjük a szokásos nappali tudaton kívül az álomtudatot is; és tegnap kifejtettük, hogy az álmok lényegében belső organikus folyamatok képei vagy szimbólumai. Mindig történik bennünk valami, és ami történik, az képszerűen az álmainkban fejeződik ki. Említettem, hogy ha a beleinkben fájdalmak lépnek fel, akkor tekergőző kígyókról álmodunk; ha tüzes kályháról álmodunk, akkor szívdobogással ébredünk; a tüzes kályha a szabálytalanul verő szívet jelképezte, a kígyók a beleket és így tovább. Az álom a szervezetünkbe vezet minket, alvás közben pedig tudatunk tompa, valójában zéróélmény az ember számára. Tegnap kifejtettem azonban, hogy erre a zéróélményre szükségünk van ahhoz, hogy átérezzük kapcsolatunkat a testi valónkkal. Az ember Énként nem érezne kapcsolatot a testi valójával, ha nem hagyná el a testét, hogy ébredéskor ismét felkeresse, magát a testével éppen az elalvás és az ébredés között átélt hiány révén egynek érezve. Ez elvezet bennünket a közönséges tudattól, aminek csak annyi köze van hozzánk, hogy tőle kapjuk az érzékelést és gondolkodást, az álomtudathoz, ami azzal kapcsolatos, ami már benne van a testben. Tehát a testhez vezet bennünket. És még inkább a testhez vezet el minket, ha az álom nélküli alvás tudatába lépünk. Vagyis ezt mondhatjuk: egyfelől úgy tekintjük a lelki valónkat, mint ami elvezet bennünket a testhez. A testi valónkat pedig úgy tekintjük, mint ami – mivel a folyékony, a légnemű és a hő organizációja jóvoltából megjelenik, mivel egyre finomabbá válik – elvezet bennünket a lelkihez. – Mindezeket feltétlenül mérlegelnünk kell, ha az embert valóban kielégítő világszemlélethez akarunk jutni.

A nagy kérdés, amellyel hetek óta foglalkozunk, amelyet ismételten megpróbáltunk megválaszolni, az emberi világszemlélet kardinális, minden mást megelőző kérdése: hogyan függ össze a moralitás, a morális világrend a fizikai világrenddel? – Sokszor elmondtuk, hogy a mai világnézet, amely a külső, érzéki világ tekintetében a természettudományra támaszkodik, amely, ha átfogó lelkiségről van szó, akkor – mivel a pszichológiában ilyen már nem létezik – csak a régebbi felekezeti hitvallásokhoz menekülhet, nos, ez a világnézet nem tartalmaz hidat. Egyfelől ott van a fizikai világ. E világnézet szerint az ősködből keletkezett. Minden ebből gomolygott elő, és az egész valami világsalakszerűséghez vezet majd vissza. A jelenlegi tudományos irányzat ezt a külső képet tárja elénk ezen az egész keletkezésen belül, és végül is csak ez tűnik reálisnak, ha valaki a mai korban becsülettel műveli a tudományt. Ebben a képben nincs helye a moralitásnak, a morális világrendnek. Az csupán önmagában létezik. Az ember a morális impulzusokat lelki impulzusként fogadja be lelkébe. Ha azonban a természettudomány igazat mond, akkor minden, ami él és mozog, végső soron pedig az ember is, az ősködből keletkezett, és az erkölcsi ideálok az emberből fakadnak. Amikor pedig a világ visszatér majd a salakállapotba, akkor ez lesz minden erkölcsi ideál nagy temetője is. Ezek el fognak tűnni. A híd semmiképp sem építhető fel, és ami még ennél is rosszabb, az az, hogy ha az ember nem válik következetlenné, a mai tudomány még a világrend valóságos moralitását sem ismerheti el. Az erkölcsi világrend csak akkor juthat érvényre, ha ez a tudomány következetlen. Ha viszont következetes, akkor ezt lényegében nem teheti meg. Mindez onnan ered, hogy egyfelől alapjában véve csak egyfajta anatómiával rendelkezünk, a szilárd szervezetével, és nem vesszük tekintetbe, hogy az ember folyékony, légnemű, sőt hőorganizációt is magában foglal. Ha elképzelik, hogy amint – mondjuk – csont, izom és idegszálak alakjában szilárd organizációval rendelkeznek, ugyanúgy van cseppfolyós és légnemű organizációjuk, valamint hőorganizációjuk is, akkor könnyebben megértik azt, amit szellemtudományos megfigyeléseimből most önök elé tárok.

Képzeljük el, hogy az embert valamilyen magasrendű erkölcsi ideál lelkesíti. Az embert valóban lelkesítheti belülről, lelkileg valamilyen erkölcsi ideál, a jóakarat eszméje, a szabadságé, a jóságé, a szereteté és így tovább. Adott esetben lelkesedhet mindazért, amit ezek az ideálok jelentenek. Azt azonban, ami a lelkesedés során a lélekben lezajlik, hogy ez hogyan hat a csontokra vagy az izmokra, ahogyan ezeket a mai fiziológia vagy anatómia szemléli, természetesen senki sem tudja elképzelni. De ha bensőleg alaposan meggondolják a dolgot, akkor rájönnek, hogy nagyon is jól elképzelhető – és úgy is van –, hogy amikor az ember valamilyen magasztos ideálért lelkesedik, akkor ez a belső lelkesedés befolyásolja a hőorganizmusát. Ekkor a lelkiből kiindulva máris a fizikaiban vagyunk! Tehát, ha ennél a példánál maradunk, azt mondhatjuk, hogy a morális ideálok a hőorganizmus hőjének emelkedésében fejeződnek ki. – Az ember nemcsak lelkileg hevül fel, hanem a morális ideálok átélése során bensőleg valóságosan is melegebb lesz, még ha ez nem mutatható is ki egykönnyen valamiféle fizikai műszerrel. Ez tehát serkentően hat a hőorganizmusra.

Ezt konkrét folyamatként kell elképzelni: a morális ideálért való lelkesedés: a hőorganizmus serkentése. – A hőorganizmus élénkebben működik, ha a lélek egy erkölcsi ideáltól izzik. Utóbbi azonban az ember egyéb organizmusára sem hatástalan. A hőorganizmuson kívül, amely bizonyos értelemben a legmagasabb fizikai organizmus, az embernek levegőorganizmusa is van. Be- és kilélegzi a levegőt, de a be- és kilégzés közben a levegő benne van. Bár bensőleg mozgásban, fluktuációban van, mégis organizáció, igazi levegőorganizmus, amely éppen úgy benne él az emberben, mint a hőorganizmus. Mivel a hőt egy erkölcsi ideál gerjeszti, ez a levegőorganizmusra is hat, hiszen a hő az egész organizmusban, minden organizmusban kifejti hatását. Ez a levegőorganizmusra gyakorolt hatás azonban nem csupán melegít, ugyanis amikor a hőorganizmusban megmozduló hő hat az emberi levegőorganizmusra, akkor átad neki valamit, amit nem nevezhetünk másnak, mint fényforrásnak. Tehát mintegy fénycsírák kerülnek a levegőorganizmusba, s így maguk az erkölcsi ideálok is, amelyek a hőorganizmust élénkítik, fényforrásokat hoznak létre a levegőorganizmusban. Ezek a fényforrások a külső tudat, a külső észlelés számára nem világítanak ugyan, de megjelennek az ember asztráltestében. Eleinte, ha szabad ezt a fizikai kifejezést használnom, magához a levegőhöz kötődnek, amely az emberben található. Ez tulajdonképpen még sötét fény, ahogyan a növényi csíra sem kifejlett növény még. Ám azáltal, hogy erkölcsi ideálok vagy folyamatok lelkesítik, az ember fényforrás hordozójává válhat.

További organizmusunk a folyadékorganizmus. Míg a morális eszményből eredő meleg a hőorganizmusban hat, és rejtett, eleinte még lekötve és rejtve maradó fényforrást hoz létre a levegőorganizmusban, addig a folyadékorganizmusban az jön létre, ami a külső levegőhangok alapjául szolgál, hiszen – tegnap beszéltem erről – az emberi organizmusban minden tovaterjed. A levegő ugyanis csak a hang teste, és aki a hang lényegét a levegőrezgésekben keresi, és nem mond semmi többet, az úgy beszél a hangról, mintha az embernek csak külső, látható testéről szólna. A rezgő léghullámok nem egyebek a hang külső testénél. Az emberben a hang, a szellemi hang nem a levegőorganizmusban jön létre, hanem éppen a folyékony organizmusban kelti az erkölcsi ideál. A hanghullámok tehát itt keletkeznek. A legszilárdabb organizmusnak, olyannak, amely alátámasztja és hordozza az összes többit, a szilárd organizmust tekintjük. Ebben is létrejön valami, ugyanúgy, mint a többi organizációban; mégpedig valami olyasmi, amit életcsírának nevezhetünk, azonban éterikus, nem pedig fizikai életcsírának, amilyen a születéssel válik el a női organizációtól, tehát éteri életcsíra jön létre. Ez az éteri életcsíra a legmélyebb öntudatlanságban él odalent, hasonlóképpen a hangforrások is, sőt bizonyos értelemben még a fényforrások is. A közönséges tudat elől elrejtve, de még az emberen belül.

Képzeljék el mindazt, amit életük során átéltek, amikor lelkük a morális eszmék felé fordult, akár úgy, hogy rokonszenvesnek találták ezeket a morális impulzusokat, mivel pusztán mint eszméket ragadták meg őket, akár úgy, hogy másokon látták meg őket, akár úgy, hogy saját tevékenységük a megvalósítás során bizonyos benső elégedettséget okozott, mivel tevékenységüket morális ideálok hevítették; mindez fényforrásként száll le a levegőorganizációba, hangforrásként a folyadék organizációba és életforrásként a szilárd organizációba. Mindez bizonyos fokig elkülönül attól, ami az emberben tudatos. De az emberen belül van. Akkor szabadul fel, amikor az ember halálakor leveti fizikai szervezetét. Amit morális ideáljaink, legtisztább erkölcsi eszméink szervezetünkben létrehoznak, az eleinte nem válik termékennyé. A születés és halál közötti élet számára maguk az erkölcsi eszmék lesznek termékenyek, amennyiben az eszmei életben maradunk, és mivel bizonyos elégedettség tölt el minket azzal kapcsolatban, amit erkölcsi tekintetben véghezvittünk. Ez azonban kizárólag az emlékezéssel kapcsolatos, semmi köze ahhoz, ami azáltal hatol be az organizációba, hogy rokonszenvesnek találunk erkölcsi ideálokat.

Látjuk tehát, hogy az erkölcsi ideálok hőorganizmusunkból kiindulva lényegében egész organizmusunkat áthatják. Amikor halálunkkal fizikai szervezetünktől eloldjuk étertestünket, asztráltestünket és énünket, akkor emberi természetünk e magasabb alkotórészeit áthatják az átélt benyomások. Énünkkel benne éltünk hőorganizmusunkban, mivel a morális ideálok élesztették saját hőorganizációnkat. Benne éltünk levegőorganizmusunkban, amelybe fényforrások ágyazódtak, amelyek halálunk után velünk távoznak a kozmoszba. Folyékony organizmusunkban keltettük azt a hangot, amelyből a szférák zenéje lesz, amely szétzeng a kozmoszba. A halál kapuján áthaladva magunkkal visszük az Életet.

Ezen a ponton már sejtik, hogy voltaképpen mi is az az élet, amely a világba kiárad. Hol rejlenek az élet forrásai? Mindabban, ami az erkölcsi ideálokat ösztönzi, ami az emberre lelkesítően hat. Ráébredünk, hogy azt kell mondanunk: ha ma hagyjuk, hogy erkölcsi ideálok izzítsanak át bennünket, ezek életet, hangot, fényt visznek szét belőlünk, és világteremtő erőkké válnak. Szétszórjuk magunk körül a világteremtő erőt, s ennek az erőnek a forrása a moralitás.

Mint látják, megtaláljuk a hidat, feltéve, hogy a teljes embert vesszük figyelembe, az erkölcsi ideálok és aközött, ami az odakinti, fizikai világban élve kémiailag is ható. Mert a hang az, ami kémiailag hat, ami összehozza és szétanalizálja az anyagokat. Ami pedig a világban fényt sugároz, annak forrása a morális lelkesedés, az ember hőorganizációja. A jövőbe pillantunk, ott képződnek a világformák. És ahogyan a növény esetében a csíráig kell visszamenni, úgy kell a jövőben kialakuló világok esetében visszamennünk azokig a csírákig, amelyek erkölcsi ideálok képében bennünk rejlenek.

Vizsgáljuk most az elméleti ideákat az erkölcsi ideálokkal szembeállítva! Az elméleti ideák, bármennyire jelentősek is, egészen másként kezelendők. Az elméleti ideák esetében tulajdonképpen a hőorganizmus lenyugvását, lehűlését tapasztaljuk. Tehát azt kell mondanunk, hogy az elméleti ideák lehűtik a hőorganizmust. – Ebben különbözik az emberi organizációra gyakorolt hatásuk. Az erkölcsi, illetve morális-vallási jellegűnek tekintett ideák, amelyek azáltal lelkesítenek minket, hogy ösztönzik cselekedeteinket, ilyen módon világteremtő erőként hatnak. Az elméleti ideák mindenekelőtt lenyugtatják, lehűtik a hőorganizmust. Azáltal, hogy lehűtik a hőorganizmust, a levegőorganizmusra is bénítólag hatnak, és bénítóan hatnak a fény forrására, a fény keletkezésére. Továbbá megölik a kozmikus hangot és kioltják az életet. Elméleti ideáinkban véget ér valami, ami egy elmúlt világban teremtődött. Az elméleti ideák befogadásával egy világmindenség hal el. Magunkban hordozzuk egy világmindenség elhalását és egy világmindenség keletkezését.

Ez az a pont, ahol az, aki be van avatva a világ titkaiba, nem beszélhet az erő és anyag megmaradásáról, mint ahogy ma oly sokan teszik. Egyszerűen nem igaz, hogy az anyag megmarad. Az anyag semmivé válik. Az erő saját organizmusunkban válik semmivé azáltal, hogy teoretikusan gondolkodunk. Nem is volnánk emberek, ha nem gondolkodnánk teoretikusan, ha a világmindenség állandóan el nem halna bennünk. Tulajdonképpen a világmindenség elhalása révén vagyunk öntudattal rendelkező emberek, akik a világmindenségről gondolatokat tudnak alkotni. Miközben azonban a világmindenség önmagát gondolja bennünk, máris halott. A világmindenségről alkotott gondolat a világmindenség holtteste. A világmindenség csupán holttestként lesz bennünk tudatossá és tesz bennünket emberré. Tehát egy elmúlt világ hal el bennünk anyaggá, erővé. Csak azért nem vesszük észre, hogy anyag pusztul el és keletkezik, mert azonnal létrejön az új. Az emberben teoretikus gondolkodása révén ér véget az anyagiság; az anyag és a kozmikus erő morális gondolkodása révén éled újra. Így játszik szerepet a világ elmúlásában és keletkezésében mindaz, ami a bőrfelszínünkön belül végbemegy. Így kapcsolódik össze az erkölcsi és a természeti. A természeti elmúlik az emberben; a moralitásban viszont újra létrejön.

Miután az emberek ezeket a dolgokat nem akarták tekintetbe venni, kitalálták az anyag és az erő megmaradásának elvét. Ha az erő és az anyag megmaradó mennyiség volna, akkor nem léteznék erkölcsi világrend. Csakhogy azt ma el akarják fedni, és a mai világszemléletnek minden oka megvan rá, hogy elfedje, hiszen a morális világrendet tulajdonképpen ki kellene oltania, és ki is oltja, amikor az anyag és az erő megmaradásának törvényéről beszél. Mert ha az anyag és az erő valamiképpen megmarad, akkor a morális világrend nem egyéb illúziónál, délibábnál. A világ egész menetét csak úgy érthetjük meg, ha felfogjuk, hogy hogyan keletkeznek új világok a morális világrend „délibábjából” – hiszen eleinte erről van szó, mert csupán gondolatokban él. Mindez nem válik világossá, ha csak az emberi szervezet szilárd alkotórészeit vizsgáljuk, hanem csak akkor, ha a folyékony és a levegőorganizmuson túl eljutunk egészen a hőorganizmusig. Az embernek a világgal való összefüggését csak úgy érthetjük meg, ha a fizikait mintegy nyomon követjük addig a kifinomodásig, felhígulásig, amikor a lelki közvetlenül hatni tud a felhígult fizikaira, mint a hő esetében. Akkor megtaláljuk az összefüggést a testi és a lelki között. Írhatnak akárhány pszichológiát, lélektant – ha a mai anatómia és fiziológia szemléletéből indulnak ki, akkor nem találják meg az átmenetet a szilárdnak vagy félig folyékonynak, félig szilárdnak elképzelt testektől a lelkihez, amely nem is lelki képében jelenik meg. Ha azonban a testit egészen a hőig követik, akkor hidat lehet verni attól, ami a testekben melegként van jelen, addig, ami a lélekből emberi szervezetünk hőjére hat.

A hő a testekben külsőleg, az emberi szervezetben bensőleg van jelen, és mivel maga a hő is organizáltan van az emberben, a lélek, a lelki-szellemi hatással van erre a hőorganizmusra, és a hő kerülő útján hat mindarra, amit belsőleg morálisan átélünk. Moralitáson most természetesen nemcsak azt értem, amit a nyárspolgár erkölcsiségnek képzel, hanem az erkölcs teljességét, például azokat az impulzusokat is, amelyekben a kozmosz fenségességét szemlélve részesülünk, és amikor azt mondjuk: a kozmoszból születtünk, felelősek vagyunk a világ történéséért; amikor a szellemtudományi ismeretek alapján szeretnénk lelkesen a jövőn munkálkodni. – És csak ha magát a szellemtudományt tekintjük az erkölcs egyik forrásának, akkor lelkesedhetünk igazán a moralitásért, akkor a szellemtudományos megismerésből származó lelkesedés egyúttal a magasabb értelemben vett moralitás forrása lesz. Amit azonban szokásosan moralitásnak neveznek, az általánosságban csak egy alfejezete a moralitásnak. Azok az ideák, amelyeket a külső világról, a kész természeti rendszerekről alkotunk, elméleti ideák. Bármilyen intenzíven képzelünk el matematikailag-mechanikailag egy gépet vagy a kopernikuszi rendszer értelmében a világmindenséget, az így nyert elméleti ideák halálerőkként léteznek bennünk, az egész világmindenség holttesteként gondolat, képzet alakjában.

Mindezek révén értjük meg egyre jobban a teljességet, az egész világot. És nem két rendszer áll egymás mellett, a természet rendje és az erkölcsi rend, hanem a kettő egy, és ez az, amire a jelenkor emberének szüksége van, mert különben ott fog állni, mondván, hogy mit is kezdjen a morális ösztönzéseivel egy olyan világban, ahol csak a természet rendje létezik? – Éppen ez a kérdés nyomasztotta olyan súlyosan a lelkeket a XIX. században és a XX. század elején, tudniillik hogy milyen módon képzelhető el az átmenet a természetesből a morálishoz, a morálisból a természeteshez. – Ennek az aggasztó, sorsunkat alakító kérdésnek a megválaszolásához csak egyfelől a természet, másfelől a szellem szellemtudományos megértése segíthet hozzá bennünket.

Ha rendelkezünk azokkal a feltételekkel, amelyek az ilyesfajta felismerésekből fakadnak, akkor ezek segítségével szembenézhetünk azzal, ami bizonyos területeken a külső tudományként tűnik fel, jelenségekkel is, s ami ma már a köztudatba is átment. Világnézetünk alapjának ma a kopernikuszi világképet tekinthetjük. Ezt a kopernikuszi világnézetet, amit azután Kepler[1] fejlesztett tovább és Newton[2] alkotott belőle elméletet, a katolikus egyház 1827-ig természetesen tiltotta. Igaz hitű katolikusnak addig nem volt szabad elhinnie. Azóta már szabad. De annyira átment a köztudatba, hogy ma természetesen ostobának tekintenék azt, aki a világra nem a kopernikuszi világkép értelmében tekintene.

Mi ez a kopernikuszi világkép? Azt mondhatjuk, hogy pusztán matematikai tételek, elvek és szemlélet alapján alakították ki, matematikai-mechanikai szemlélettel. Ez a világkép lassanként alakult ki a görög világszemléleten belül, amelyben még megvoltak a korábbi gondolkodási irányzatok maradványai, például a ptolemaioszi világképben, de azután tovább alakult a kopernikuszi világképpé, amit ma minden gyermeknek tanítanak. E világképből visszapillanthatunk az emberiség régi korszakaiba. Ott egészen másfajta világkép létezett. Abból csak annyi maradt meg, amennyit olyan, igen dilettáns alapon álló hagyományok őriztek meg, mint a mai embereknél az asztrológia és hasonlók. Ez a régi csillagászat maradványa, és egyes titkos társaságok, szabadkőművesek és a hozzájuk hasonlók megcsontosodott, megmerevedett szimbólumaiban őrződött meg. Az emberek általában nem tudják, hogy ezek a régi csillagászat maradványai. Ez azonban másfajta csillagászat volt, nem pusztán matematikai elvekre épült, mint a mai csillagászat, hanem a régi látnoki szemléletéből fakadt. Ma egészen téves elképzeléseket alkotnak arról, hogy a régebbi emberiség hogyan jutott el asztronómiai-asztrológiai elképzeléseihez. A világmindenségnek egy bizonyos ösztönös-látnoki szemléletével jutott el hozzá.

Az Atlantisz utáni legrégebbi népek az égitestekben szellemi képződményeket, szellemi lényeket láttak, éppen úgy, ahogyan az ember ma az égitesteket pusztán fizikai képződményeknek látja. Ha a régi népeknél égitestekről, bolygókról vagy állócsillagokról volt szó, akkor szellemi lényekről beszéltek. Az ember ma úgy képzeli, hogy a Nap valamilyen égő gázgolyó, és ezért sugároz fényt a világba. A régi népek úgy képzelték, hogy a Nap élőlény, és abban, ami Napként jelent meg előttük, alapjában véve csak e szellemi lény külső, testi kifejeződését látták, ott kint sejtve őt, ahol a Nap van; a többi égitestben ugyanígy szellemi lényeket láttak. Képzeljük el, hogy létezett egy kor, amely már jóval a Golgota Misztériuma előtt véget ért, s amelyben a világmindenség minden Napját és csillagát szellemi lénynek képzelték; azután jött egy, nevezzük így, átmeneti kor, ahol nemigen tudták, hogy hogyan is képzeljék ezeket a bolygókat: egyfelől fizikainak tekintették őket, de mégis lelkekkel benépesítve. Ebben a korban már nem tudták, hogyan megy át a fizikai fokozatosan a lelkibe, illetve a lelki fokozatosan a fizikaiba, és hogy a kettő alapjában véve azonos; így tételezték azután egyfelől a fizikait, másfelől a lelkit. Úgy kombinálták őket össze, ahogyan a pszichológusok nagy része, már amennyiben egyáltalán feltételeznek lelkieket, még ma is egybe gondolja az emberben a lelkit és a fizikait, ami természetesen nem vezethet máshoz, csakis abszurd gondolkodáshoz; vagy pedig ahogyan a pszichofizikai parallelizáció feltételezi, ami megint csak nem más, mint ostoba kifejezési formája valami olyannak, amit nem ismernek.

Azután elérkezett az a kor, amikor az égitesteket fizikai objektumoknak tekintették, amelyek matematikai törvények szerint keringenek vagy állnak, vonzzák vagy taszítják egymást és így tovább. Mindenesetre minden korban létezett valamiféle tudás a dolgok valódi állásáról, a régebbi korokban inkább ösztönös módon. Immár azonban nem elegendő az ösztönös tudás, teljes tudatossággal kell megküzdeni azért, amit régebben ösztönösen tudtak. Arra a kérdésre, hogy hogyan képzelték el a Napot azok, akik teljes szemlélettel, tehát fizikai, lelki és szellemi szemlélettel ismerték meg a világmindenséget, azt felelhetjük, hogy először szellemi lénynek képzelték (I). A beavatottak ezt a szellemi lényt tartották minden moralitás forrásának. Mindazok tehát, akikről „A szabadság filozófiája” című könyvemben azt írtam, hogy morális intuícióikat ebből a forrásból merítették, ezt a Földön tették; a morális intuíciók ragyogásukat az embertől nyerik, abból, ami az emberben morális lelkesedésként él (II).

Gondolják csak el, mennyire növeli felelősségünket, ha tudjuk, hogy ha a Földön egyetlen lelket sem hevítene a valódi, igazi erkölcs vagy általában a szellemi ideálok, akkor nem járulnánk hozzá világunk előrehaladásához, újjáteremtéséhez, hanem csak az elhalásához.

Ez a fényerő (III), amely itt, a Földön található, kifelé, a világmindenségbe hat. Az átlagos emberi észlelés számára azonban nem vehető észre, hogy az emberben élő moralitás kisugárzik a Földről.

Ha az egész Földre olyan szomorú korszak következne, hogy az emberek milliói szellem nélkül halnának el – a szellemibe itt a morálisat is beleértve, hiszen oda is tartozik –, akkor a Föld mégis kibocsáthatna szellemi napsugarakat, ha akár csak egy tucat emberben élne a fénylő, erkölcsi-szellemi lelkesedés. Ami így kisugárzik, az csak bizonyos távolságra sugárzik. Ebben a távolságban mintegy visszatükröződik önmagában és ezáltal létrejön az ember kisugárzásának visszatükröződése. Minden idők beavatottjai ezt a visszatükröződést tekintették Napnak. Mert nincs ott semmi fizikai, mint már sokszor elmondtam. Ahol a külső csillagászat izzó gázgolyóról beszél, az csak egy szelleminek fizikailag megjelenő tükröződése (IV). Láthatják, hogy a kopernikuszi világszemlélet, és végső soron még a régi csillagászat is, milyen messze van a beavatás titkától. Ezeket az összefüggéseket legjobban az fejezi ki, hogy abban a korban, amikor az emberek egy nagy hatalmú csoportja az ilyen igazságokat a tömeg számára, ahogy ők mondták, veszélyesnek találta, és nem akarta őket megismertetni ezekkel, s hogy abban a korban egy olyan idealistát, mint Julianus[3], aki meg akarta ezeket ismertetni a világgal, „hitehagyottnak” tekintettek, és közvetett módon megölték. Megvannak az okai annak, hogy bizonyos titkos társaságok nem közlik a világgal a hozzájuk eljutó titkokat, hiszen ezáltal bizonyos hatalmat gyakorolhatnak. Ha Julianus császár korában bizonyos titkos társaságok annyira őrizték titkaikat, hogy Julianust megölették, akkor nem csodálkozhatunk azon, ha bizonyos titkok őrzői, akik nem átadni, hanem hatalmuk kiteljesítése érdekében a tömegtől távol tartani akarják őket, gyűlöletesnek találják, ha bizonyos titkoknak akár a kezdeteit felfedik. És itt meglátnak valamit annak mélyebb okaiból, hogy a világban miért támad olyan iszonyú gyűlölet az ellen, amit a szellemtudomány kötelességének érez korunkban az emberiség elé tárni. Olyan korban élünk azonban, amikor a földi civilizáció tönkremegy, ha a földi emberiséggel nem közölnek bizonyos titkokat. Ezeket eddig bizonyos módon titokként őrizték, valaha az emberiség ösztönösen, látnoki módon jutott birtokukba, most azonban ismét el kell sajátítania azáltal, hogy teljesen tudatosan figyelembe veszi nem csupán a fizikait, hanem a szellemit is. Végül is mit akart Hitehagyott Julianus? Meg akarta értetni az emberekkel: egyre inkább hozzászoktak ahhoz, hogy csak a fizikai Napot lássák, pedig létezik egy szellemi Nap, amelynek a fizikai csak a tükre! A maga módján Krisztus titkát akarta közölni a világgal. De Krisztusnak, a szellemi Napnak a fizikai Nappal való összefüggéseit el akarják leplezni. Egyes hatalmasokat ezért dühíti fel az a legjobban, ha Krisztus titkáról a Nap titkával kapcsolatban szólnak. Akkor aztán mindenféle rágalmat előhoznak. De, mint látják, a szellemtudomány a mi korunkban fontos dolog. S csak az, aki fontosnak tartja, szemléli a szellemtudományt az őt megillető komolyságában.