Tegnap beszéltem az újabb kori szellemi életnek arról a tévedéséről, amit ma igazán helyes módon csak kevés ember vesz észre. A téma felvezetéséből kiérezhették, hogy milyen fontos pontján állunk a szellemtudományos vizsgálódásoknak, amikor erre a tévedésre utalunk. Az emberiség szellemi életének növekvő fejlődése érdekében itt a tisztánlátásra feltétlenül szükség van. Utaltam rá, hogy a kultúra olyan művei, mint Milton „Elveszett paradicsomba vagy Klopstock „Messiás”-a az utóbbi évszázadok általános, populáris gondolkodásából születtek meg. De arról is szó volt, hogy az ilyen nagy, az általános szellemiségéből kiemelkedő művészi teljesítményekben megmutatkozik, hogy az ember lelki élete milyen veszélyek előtt áll, ha nem tudja átlátni, hogy a számára olyannyira szükséges isten-fogalomhoz nem juthat el, s ezzel együtt Krisztus fogalmához sem, ha azt képzeli, hogy a világstruktúrát, beleértve a szellemieket is, fel lehet fogni a kettősség szimbóluma alapján. Ha bizonyos fokig csak a kettőt különbözteti meg, egyik oldalon a jót, másikon a gonoszt, éppen akkor esik abba a hibába, hogy a gonoszhoz számítja mind az ahrimáni, mind a luciferi elemet, ahogyan azt az elmúlt időben itt neveztük. Csakhogy így nem ismeri fel, hogy két világ-elemet olvasztott egybe. így történhetett, hogy a jó oldalhoz a luciferi elemet sorolta, más szavakkal ugyan, de azt hitte, hogy az istenit tiszteli és ismeri el, ha isteni nevet ad neki. Név szerint „Istenről beszélt, de a luciferi elemet keverte az istenibe. Ezért lett aztán a mi időnkben nagyon nehéz tiszta fogalmat alkotni az isteniről, s hasonlóképpen az emberiség- és világ-fejlődésben működő Krisztus-impulzusról. Az évszázadok szokása alapján megszoktuk, hogy az emberek elismerik ezt a kettősséget: egyrészt a lélekről beszélünk, másrészt a testről, a testiségről. Elvesztettük az összefüggést, elvesztek azok a képzetek, melyek a lelkiséget közvetítik számunkra, és elvesztek azok a képzetek is, amelyek a testiséget közvetíthetnék. Ma főleg az egyetemen tanított pszichológiában szinte csak csengő szó-hüvelyeket mondunk, amikor gondolkodásról, akaratról, érzületről, érzésről szólunk. Nincs tartalmas belső képzetünk e lelki elemekről. Másrészt valami szellemtől megfosztott matériáról beszélünk, lélek nélküli anyagszerűségről; szinte megkopogtatjuk ezt a kemény, kőszerű, lélek nélküli matéria-szerűséget, s nem tudunk tőle hidat építeni a lélekhez.

Kétfelé esett szét a mindenütt jelenlévő szellem és a testiség, mely egyidejűleg szellem is. És a puszta elméletek, teóriák nem tudtak hidat verni a testi és a szellemi között. Mivel híd nincsen, az egész tudományos gondolkodás felvette ennek a kettéhasadtságnak a karakterét. Azt lehetne mondani: az egyik oldalon a különböző hitvallások a szellemre mutatnak, de nem képesek megmondani, hogyan is nyúl bele a szellemiség közvetlenül a testiségbe, hogyan működik benne teremtő módon; - a másik oldalra a lélekmentes tudás kerül, s a természetnek ez a lelkiség nélküli szemlélete úgy tekint a testiségre, hogy a test folyamatain át sehol sem tudja a folyamatot működtető lelkiséget-szellemiséget meglátni. Aki ebből a szempontból áttekinti a X-től egészen a XX. századig kifejlődött természettudományos látásmódot, azt kell, hogy mondja: ami itt megjelenik, az a fentebb jellemzett folyamatok következményének tűnik. De nekünk, mielőtt ezt az őrültséget, amely eltakarja a valóságot, igazán átláthatnánk, előbb meg kell szereznünk a helyes látásmódot, s ez már sok fejtegetésünkből következik is, s már itt is kielégítően megbeszéltük.

Ma úgy beszélnek az emberről, mintha egységes lény volna, akár a lélekről, akár a testiségről van szó. A lélekről, mint egységes lényszerűségről, a testről is, mint egységes lényszerűségről szólnak. Mégis - és a további vizsgálódásainkból ez még jobban meg fog látszani - az emberi lényben a már említett ellentét működik minden fejhez tartozó, és minden más, fejen kívüli rész között. Most ezt tovább nem tagoljuk, bár tudják, tagolható lenne (a rajzon a jobb oldal). Megkérdezik, hogy hogyan fejlődött ki az ember. De egészen másképpen kell az emberi fej kialakulására kérdezni, mint a test többi részének fejlődésére.

Vegyük először a testi oldalt, s nézzük meg a fej alakulását, amennyiben a fej az érzékszervi észlelés vagy a gondolkodás és képzetalkotás szervét, organizációját tartalmazza. Ezért messzire vissza kell nyúlnunk a kozmikus fejlődésben. Azt kell mondanunk: ami ma kifejeződik az emberi fej alakzatában, az lassanként formálódott ki. Fejlődése folyamán keresztül kellett mennie a régi Szaturnusz képződményén, a régi Nap- és a régi Hold-képződményen, és aztán a Föld-időszakban is továbbfejlődött. De ez nincs így az ember többi testiségénél. Nagyon is hamis gondolat lenne egységes fejlődéstörténetet keresnünk az egész ember számára (tovább rajzol).

Azt mondhatnánk: a fej visszautal a Földet megelőző planetáris fokozatokra: Hold-képződmény, Nap-képződmény, Szaturnusz- képződmény. Ami mára közvetlenül befejeződött a fejben, az hosszú fejlődésre nyúlik vissza. De ha minden mást hozzáfűzünk, ami az emberhez tartozik, akkor már nem szabad a Szaturnuszig visszamennünk, hanem így kell szólnunk: amit az ember a fején kívül magán hordoz - amennyiben a mellkasról van szó -, azt legfeljebb a Hold-bolygó idejéig vezethetjük vissza, a végtagok pedig csak a Föld-formáció idején csatlakoztak az emberhez.

Csak akkor látjuk az embert helyesen, ha többé-kevésbé a következőt állítjuk róla hasonlatként - kérem, vegyék ezt hasonlatnak! Hipotetikusan könnyű elképzelni, hogy a kozmosznak valamilyen szerves viszonya által, vagy valamilyen alkalmazkodási helyzetben, a belső növekedéssel kapcsolatban az emberi testre újabb végtagok kerülnének. Ekkor nem lehetne visszavezetni az egész ember-alakot korábbi fejlődésére, hanem rá lehetne mondani: igen az ember kialakulását visszafelé követni lehet korábbi állapotokba, de egy bizonyos időpontban ez vagy az az új tag került rá. Mi azért vagyunk kísértésben, hogy a fejről és a többi részről ne így gondolkozzunk, mert a külső, térbeli nagyság tekintetében a többi rész nagyobb, mint a fej. A valóság azonban az, hogy a fej kialakulása megy a legmesszebbre vissza, a többi képződmény pedig hozzátoldott, későbbi részt jelent. Ha egyáltalában beszélhetünk az embernek az állatvilággal való összefüggéséről, akkor azt lehet mondani: csak az utal egy régi állati képződményre, ami az emberi fejben van. Az emberi fej átalakult állati forma, igen erősen átalakult állati forma.

Mindenesetre valóban volt az embernek állati formája, egészen más fizikai körülmények között, akkor, amikor még nem is voltak állatok. Az állatok csak később csatlakoztak az emberhez. De ami az emberben állati képződmény volt, az ma az emberi fej. S ami a fejhez aztán hozzáadódott, mint a szervezet többi része, az az állatok kifejlődésével egyidejűleg kapcsolódott a fejhez. Ezeknél valódi állati leszármazásról nincsen szó. Az ember látszólag legnemesebb része, a fej tehát az állatiságra utal, így korábban volt egyfajta állati alakja az embernek. Amit ezen felül magunkon hordunk, azt a kozmikus fejlődés során kapta meg az ember az állatok fejlődése melletti folyamatban, mintegy a fejnek egyfajta organikus toldalékaként.

Nos, a fej lett bizonyos értelemben a mi gondolkodási szervünk. Éppen az lett a gondolkodás szerve, aminek állati származása van, ha ezt szabad így mondanunk. Ha ma anatómiailag néznek egy emberi fejet, akkor talán nem látják rajta mindjárt az állati alakra utaló vonásokat. De ha pontosabban nézik meg, a szerveknek helyesen értelmezett alakjában az állatiság átalakult szerveit ismerhetik fel.

Jól szemügyre véve ezt, már meg is mutatkozik, hogy az állati jellegből azáltal bontakozott ki az emberi fej, hogy abban visszafejlődés vehető észre. Az emberi fejnek az előző stádiumokban mutatkozó élettel való teljes áthatottsága már javában az elhalás útjára lépett, ez mutatja visszafejlődését. Ha csak fejből állnánk, mondtam egyszer, akkor nem volnánk életképesek, folyamatos lenne a haldoklásunk, mert az emberi fej, a maga erőit tekintve nem életfolyamat, hanem halál-folyamat, elhalás. Ami a fejben van, folyamatosan életet kap a szervezet egyéb részeiből. Hogy a fej egyáltalán részt vehet az organizmus más részeinek általános életében, az az organizmus többi részének köszönhető. Ha csak arra hagyatkozna, amire szerveződött: az érzékelés észlelő erőire és a képzetalkotás erőire, akkor folyamatosan haldokolna, el is halna. A fej állandó tendenciája a halál, ezért folyamatosan éltetni kell, fel kell tölteni élettel. Ha gondolkozunk, ha érzékszerveinkkel észlelünk, akkor a fejünkben, de általában az idegrendszerünkben és annak érzékszervi kapcsolódásaiban nem hogy felfelé irányuló, növekedést vagy hasonlót szolgáló életfolyamat nem zajlik, hiszen akkor csak aludni tudnánk, mély álomba merülnénk, és sosem tudnánk világosan gondolkozni, hanem a halál vonul át folyamatosan a fejünkön, és ott ezért visszafejlődés zajlik, az organikus folyamatok visszavonása. Ezért találhat helyet fejünkben a gondolkodás és az érzékszervi észlelés.

Aki materiális módon akarja a gondolkodást az agyfolyamatokból, vagy az érzékelésből magyarázni, az éppenséggel nem tudja, hogy milyen folyamatok zajlanak az agyban; azt hiszi, hogy azokat össze lehet hasonlítani a szerves folyamatokkal, vagy hasonlókkal. De nem ez a helyzet. Az érzékeléssel és a képzetalkotással az elhalási folyamatok futnak párhuzamosan, lebomlási, rombolódási folyamatok. Először le kell bomlania annak, ami organikus, az anyagit szét kell rombolni, akkor emelkedik a szerves bomlási folyamat fölé a gondolkodás folyamata.

Az emberiség ma ezeket a dolgokat úgy közelíti meg, hogy megpróbálja külsődlegesen feltárni a természetüket. Az ember gondolkozik, érzékszerveivel észlel, de ami szervezetében ezzel párhuzamosan halad, arról mit sem tud, az teljesen a tudat alatt rejtőzködik. Csak azokon a folyamatokon keresztül lehet lassacskán felemelkedni a gondolkodás észleléséhez, amelyeket a „A magasabb világok megismerésének útja” c. könyvemben ábrázoltam; ezek az ismeretek nemcsak abban állnak, amit a lélekvilág a maga elnevezése szerint jelez, hanem elvezetnek a gondolkodás és érzékelés észleléséhez. Az ilyen módon végigjárt fejlődés segítségével a lélek egyrészt átadhatja magát a gondolkodásnak és az észlelésnek, másrészt közben azt is észlelheti, hogy az agyban mi történik. És akkor nem a növekedési folyamatot éli át, hanem a leépítést, amit a szervezet többi része mindig újból ki kell, hogy egyenlítsen.

Fejtevékenységünk megismerésének tragikus melléktünete ez. A látó ember nem örülhet az organikus folyamatok virágzásának, ha a gondolkodás és az érzékelés közben megfigyeli a fejet, mert ott bomlási folyamatokkal kell megismerkednie. De azt is tudomásul kell vennie, hogy a materiális beállítottságú ember olyan folyamatok lezajlását feltételezi a fejben, amelyek előfordulása kizárt, amikor az ember gondolkodik vagy érzékel. A materialista a maga részéről a valóban igaznak éppen az ellentétét feltételezi.

Bár az emberi fej az állatiságból bontakozott ki, most már elérkezett a visszafejlődés szakaszába, a leépüléshez. Felépülő folyamatban van azonban az emberi organizmus többi része. Erről a másik emberi szervezetről nem szabad azt hinnünk, hogy semmi része sincs a lelki-szellemi folyamatokban, és azok emberi átélésében. Az organizmus többi része nemcsak a vért küldi fel folytonosan a fejbe, hanem a vérrel együtt a szellemi-lelki gondolat-képződmények is felszállnak, amelyekből a világ szövete létrejött, és amelyekből a mi szervezetünk is kialakult. E lelki-szellemi gondolat-képződményeket a mai ember normális állapotában még nem észleli, de már itt van az a korszak, amikor meg kell kezdenie, hogy a saját mivoltából felszálló gondolat-képződményeket észlelje.

Tudják, hogy nemcsak elalvástól ébredésig alszunk, hanem lényünk egy részével az egész nap folyamán éberen is alszunk. Éberek csak a gondolkozásban, a képzetalkotáskor és az érzékelésben vagyunk. Érzésbeli életünket álmodjuk, és akaratunkban mélyen alszunk. Mert akaratunknak csak gondolatait, eszméit ismerjük, nem az akarat lefolyását magát. Minden, amit az akarat tulajdonképpen tesz, annyira tudat nélküli, mint az elalvás és ébredés közti alvásélet ideje. De ha feltesszük a kérdést: milyen úton érkezhet el az ember az igazán isteniről való tudáshoz, akkor nem mutathatunk a fejre, a gondolkodás és érzékelés útjára, csakis arra az útra mutathatunk, mely szervezetünk többi részén halad át. Itt rejlik a nagy, a hatalmas titok: az ember hosszú fejlődési úton bontakoztatta ki fejét, s ahhoz hozzávette szervezete többi részét, a fej pedig megkezdte a visszafejlődést. De amit saját emberi mivoltában isteninek érez, az nem a fejen át, hanem ezen a másik organizmuson keresztül kell, hogy szóljon hozzá. Mert fontos, hogy tisztában legyünk vele: a fejen keresztül először is a luciferi lények szólnak az emberhez. Azt mondhatnánk, hogy azért lett az ember fejéhez hozzáteremtve az organizmus többi része, hogy istenei szólhassanak hozzá. A Biblia nem azzal kezdődik, hogy: Isten egy fénysugarat küldött az embernek, és így lett az élő lélekké, hanem: Isten az eleven leheletet lehelte, fújta az emberbe, s így lett az ember élő lélekké. - Itt olvasható a helyes felismerés, hogy az isteni impulzus nem a fejtevékenység útján került az emberbe.

Ebből érthetővé válik, hogy ezt az isteni impulzust először csak egyfajta öntudatlan szellemi látás útján kaphatta meg az ember, vagy legalábbis annak megértése útján, ami öntudatlan látásban nyilatkozott meg számára. Ha megnézik a mi Bibliánk Ótestamentumát, az Ószövetséget, azt fogják találni - s ezt más fejtegetéseinkből is tudják már - hogy az a könyv is az öntudatlan szellemi látás eredménye. Ennek az Ószövetség létrejöttében segítséget nyújtók is tudatában voltak. Ma az Ószövetség keletkezését nem ábrázolhatom, de mégis utalni szeretnék rá, hogy az ó-héber nép tanítóinál mindenütt megtalálható annak tudata, hogy Isten hozzájuk nem a közvetlen érzékszervi észlelés útján beszélt, sem a közönséges gondolkozás útján, tehát semmi olyasmi útján, aminek a fej a közvetítője; az Isten ugyanis álmok segítségével szólt hozzájuk. Persze nem a közönséges álmokat, hanem a valósággal átitatott álmokat kell ezen értenünk. Isten olyan tisztánlátó percekben szólt hozzájuk, mint Mózeshez az égő csipkebokorból és hasonlókban. S ha valaki megkérdezte a régi idők beavatottjait, hogyan képzelik az isteni hívás érkezését, akkor azt felelték: az Úr szól hozzánk, akinek neve kimondhatatlan, de arculatán keresztül beszél velünk. És istenük arculatának Michaelt nevezték, azt a szellemi hatalmasságot, akit mi az arkangyalok hierarchiájába sorolunk. Istenüket még a beavatottak is olyasvalaminek érezték, mint aki a jelenségek mögött ismeretlenként rejtőzik. De ha a tisztánlátó szellemi összeszedettségben istenéhez emelkedett, akkor Michael szólt hozzá. De Michael csak akkor beszélt, ha az ember a szokásos tudattól eltérő tudatállapotba helyezkedett, egyfajta tisztánlátó állapotba, amikor is tudatába belépett az, ami teremtően működik benne, vagy az elalvástól az ébredésig, vagy az öntudatlanban maradó, valójában alvó akaratban ébrenlétünk alatt is.

Ezért a Jahve-kinyilatkoztatást a héber titkos tanításban az éjszaka kinyilatkoztatásának nevezték, és a mihályi megnyilatkozáson keresztül hangzó Jahve-szót is az éjszaka kinyilatkoztatásának mondták. Egyik oldalon az érzékelés és az értelmes gondolkozás által adott módon néztek a világba, s azt mondták: ezen az úton kap ismereteket és tudást az ember, de ez a tudás az Istent nem tartalmazza. De ha magát ebből a tudatállapotból kiemelve egy másik tudatállapotba fejleszti, akkor Isten arculata szól hozzá, Michael, és ő az emberi lénnyel összefüggő tulajdonképpeni titkokat nyilatkoztatja ki; a külső világban nem észlelhető hatalmakat, akiket elgondolni sem lehet az agyhoz kötött gondolkodással, és az ember közötti híd titkait.

Azt kell tehát mondanunk: az emberek úgy éltek a Krisztus előtti időben, hogy rátekintettek az érzéki benyomásokra, s ez irányt adott nekik a földi berendezkedéshez, de arra az ismeretre is tekintettel voltak, ami az emberé lehetne (de nem volt az övé) közönséges tudatában, ha az éber maradna, amikor az elalvás és felébredés között alszik. Az ember, amikor ébren van, szellemi lények környezetében van, ezt tudták. Ám ezek a szellemi lények nem az ő teremtői - így gondolták ezt az Ószövetség írásának idején - ezek a luciferi lények. Akiket emberteremtő isteneknek éreztek, azok vagy elalvástól felébredésig működnek az emberben, vagy az ember nappal is alvó részeiben dolgoznak. Az éjszaka uralkodója, régense, Jahve isten, így hívták az ótestamentumi időkben, az ő szolgája pedig Jahve arculata, Michael. Amikor a sokféle prófétai sugallatot említették, amelyek az érzékelhető világból többet segítettek felfogni, akkor Michaelre gondoltak.

De milyen tudat bújik meg mindezek mögött? Az a tudat volt ez, mely Jahve és az őt környező hatalmak lét-szférájából növekedett, viszont az ember fej-képződése luciferi lényekkel van körülvéve. Mindenütt, a régi templomokon át ezt a titkot hordozták, s ezzel valóban közel jártak az igazsághoz, amely szerint: ahol a fej kinyúlik az organizmusból, ott valójában a luciferi lények felé fordul. Bizonyos fokig tudták, hogy az organizmusból kiemelkedő fej esetében Lucifer emelkedik ki onnan. Az emberi fejet az állatiságból a jelen alakjához elvezető hatalom - luciferi hatalom. S az a hatalom, amelyet az ember saját isteneinek kell, hogy érezzen, a szervezet többi részének éjszakai állapotából sugárzik fel a fejbe. Ennyit tudhatott az ember a Krisztus előtti időkben.

Azután megjelent a földi fejlődésben a Golgotái Misztérium. S tudjuk, hogy a Golgotái Misztérium mit jelent - egy érzékfeletti lény egyesülését a földfejlődéssel a Názáreti Jézus testén át, olyan egyesülést, amelyben a Golgotán történt halál által az a lény, akit Krisztus-lénynek hívunk, összekötötte magát az ember földi lényszerűségével. Mi történt ezáltal a földfejlődésben? Igen, a földfejlődés csak ezáltal kapta meg az igazi értelmét. Mert a földfejlődésnek nem lett volna értelme, ha az ember csak érzékszerveivel és fejhez kötött értelmével állna itt, a luciferi eredetű értelemmel, és észlelné a külsődleges földi világot, a Nap és a csillagok Földre áradó fényvilágát, de alvó állapotban kellene maradnia, ami az isteni észlelését illeti. Sohasem kaphatná meg a földi lét a maga értelmét, hiszen az ember a Földdel összetartozik. Ám az alvó ember még nincs tudatában a Földdel való összetartozásának. Mivel a Krisztus-lény egy emberi testben lakott, amely átment a halálon, ez a Föld fejlődésének egy lökést adott. Hirtelen minden új értelmet kapott ebben a földfejlődésben. Először jött létre az a lehetőség, hogy az ember képes legyen teremtő isteneinek megismerésére, nappal, közönséges éber állapotában legyen képes őket felismerni.

Ezen a téren ma még a tévedés az úr. A Golgotái Misztérium óta eltelt idő nem volt még elegendő ahhoz, hogy az ember nappali ébersége alatt be tudjon tekinteni az ószövetségi próféták világába, abba a világba, amit Jahvének, az éjszaka régensének és Michaelnek, az ő arculatának a kinyilatkoztatásai által áthatottnak ismertek. Átmeneti időre volt szükség. De a XIX. század leteltével - egészen más értelemben, de az egész keleti bölcsesség is utalt a XIX. század fontosságára - beléptünk tehát abba a korba, amikor az embernek fel kell ismernie, hogy betelt valami, ami azelőtt még nem volt beteljesedve. Fel kell ismernie, hogy megérett a még látens képesség arra, hogy nappali kinyilatkoztatásban lássa meg mindazt, amit azelőtt, Michael által közvetítve, csak az éjszakai kinyilatkoztatásban kaphatott meg.

Ezt meg kellett előznie egy nagy eltévelyedésnek, bizonyos értelemben egy megismerési éjszakának. Gyakran mondtam már, hogy nem értek egyet azokkal, akik mindig a kor átmeneti jellegét hangoztatják. Tudom jól, minden időszak átmeneti, de ilyen formális, absztrakt meghatározásnál nem akarok megállni, mert éppen azon múlik a dolog, hogy megmondjuk, miben is áll az adott kor átmenetisége. A mi korunk átmenetisége abban áll, hogy az embereknek fel kell ismerniük, hogy ami korábban éjszakai megismerés volt, az most a nappali megismerésen át kell, hogy eljöjjön. Más szavakkal: Michael volt az éjszakai kinyilatkoztatás szelleme, most neki az éjszakai kinyilatkoztatás szelleméből a nappali kinyilatkoztatás szellemévé kell válnia. Ezt az átalakulást éjszakaiból nappali hatású szellemmé, ezt jelenti számára a Golgotái Misztérium.

Ezt a megismerést azonban, amely gyorsabban fog utat tömi magának, mint azt gondolnánk, az emberek között egy még nagyobb tévedés kellett, hogy megelőzze, az elgondolható legnagyobb tévedés, ami csak lehetséges az emberiség fejlődése során, annak ellenére, hogy ma még sok társaságban látják ezt a tévedést a legfontosabb igazságnak. Mert az emberi fej származása teljesen el van rejtve az újabb emberiség elől, a fejjel kapcsolatos luciferi szellemiség egészen elrejtőzött. Amint mondtam, az embert még testileg is egységnek veszik. Ha a leszármazást keressük, a válasz az, hogy az ember az állatiságból származik - s közben az a valóság, hogy csak annak van az emberben állati eredete, ami benne luciferi jellegű. Amin keresztül korábban alvási állapotában az isteni teremtők szóltak hozzá, az mind csak később keletkezett, mint a fej függeléke, és mellette megjelentek az állatok is. Mindent összeboronáltak az emberben, s így beszélhettek az ember állati származásáról. A megismerés büntetésének tűnik ez a gondolkodás, idáig jutott az emberiség, de a büntetés szót itt valamelyest átértelmezve gondolom.

Honnan ered az állati származás meséjének kitalálásához vezető tendencia, amikor közben a valóságos folyamat éppen az, amit bemutattunk a fej és az organizmus többi részének származásáról? Ki adta be az embereknek ezt a mesét, hogy az egész ember az állattól származik?

Látják, a Golgotái Misztérium és a mostani napok között lefolyt időben, mely időszak bizonyos értelemben előkészítette a Golgotái Misztérium megértését - ebben az időszakban, amikor a régi pogány bölcsesség visszahúzódott, amivel először a kereszténységet is fel akarták fogni, de az új, szellemi megismerés még nem volt egészen érett, szóval ebben az időben lopta be magát az emberiség-fejlődésbe az ahrimáni elem. És mivel nem ismerték fel a luciferi elemet az emberi fejben, az ahrimánit sem tudták felismerni, amely harcban áll az istenivel az emberi organizmus többi részében. így keletkezett az a tisztán ahrimáni kitalálás, hogy az ember az állatok sorából származik.

Hogy az ember az állatok sorából származik, ez tehát ahrimáni sugallat. Ennek a tudománynak tisztán ahrimáni jellege van. Elsötétült az emberi fej luciferi képződésére utaló bölcsesség, s ennek köszönhető az az őrültség, hogy az állatvilágból származtatják az embert. Miután nem tudták helyesen áttekinteni az emberi fej származását, beletanultak abba is, hogy a másikat se lássák helyesen. így lopakodott be az ember szemléletébe az a vélemény, hogy az ember egész mivolta rokonságban van az állatisággal. Az ember-lényről való felfogásba az is belecsúszott, ami ma alapjában áthatja a civilizációt és a világnézetet, hogy az ember fejét kell a legnemesebbnek tekinteni, s hogy azzal szemben áll a test többi része, úgy, amint szemben áll egymással a jó és a gonosz, az ég és a pokol. Kettősség a hármasság helyett. Igazság szerint tudni kellett volna, hogy bár az ember a fej segítségével küzdi ki a világ bölcsességét, ám ez luciferi bölcsesség, amelyet lassanként át kell hatni más elemekkel.

Az a szellemi hatalom, aki a luciferi lényszerűséget szervesen beleépítette az emberfej-képződménybe - miután az emberiségfejlődés átment a Szaturnusz-, a Nap- és a Hold-fejlődésen -, az a mihályi hatalom volt. „És letaszította az ellenséges szellemeket a Földre”, azaz, mivel a vele ellenséges szellemeket letaszította, az ember értelemmel lett áthatva, azzal, ami az emberi fejből fakad.

így Michael az, aki ellenlábasait az emberhez küldte, azért, hogy az ember, felvéve ezt az ellenséges luciferi elemet, megkaphassa értelmét, azaz eszes lény lehessen. Ezután következett be a Golgotái Misztérium az emberiség fejlődésében. Krisztus lénye áthaladt a Názáreti Jézus halálán. A Krisztus-lény összekötötte magát az emberiségfejlődéssel.

Az előkészítő idő letelt. Michael maga is részese volt a Golgotái Misztérium eredményeinek az érzékfeletti világokban. A XIX. század vége óta egészen különleges szerepet kapott az emberiség fejlődésében. Michael és az ember viszonyából először is annak kell következnie a megismerésben, hogy belelátunk az ilyen titkokba, mint például amit megpróbáltam elmondani az emberi fejről és az organizmus többi részéről.

Lényeges, hogy az embernek tisztáznia kell, hogy miután nem ismerte fel az emberi fej valódi eredetét, beleeshetett az említett őrültségbe az egész ember származásával kapcsolatban. Mivel nem akarta elképzelni, hogy az emberi fejben a luciferi képződmény foglal helyet, utolérte az a téboly, mely szerint, ami a fejjel összefügg, az átvezethető az egész test származásának magyarázatára is. Az emberiség át kell, hogy lássa ezeket a titkokat. El kell most jutnia ahhoz a lehetőséghez, hogy bátran és merészen, a saját bensőjében felfedezett isteni titkok segítségével kijavítsa, amit a pusztán földi bölcsességgel, okossággal, azaz csak a fejjel már megkaphatott.

És először a nagy tévedést kell kijavítania, amely meg kellett, hogy előzze a fordulatot, a materialista fejlődéstan nagy tévedését, hogy az embert egészében az állatvilágból eredezteti.

Csak ezen az úton nyílik meg a lehetőség, hogy az embert, ahogyan itt áll előttünk, ne tekintsük éppen csak egy testbe öltözött, pusztán szellemi-lelki lénynek, a másik oldalról pedig ne lássunk egy lélek nélküli testiséget, hanem lássuk meg a benne dolgozó konkrét szellemet, még ha az luciferi módon dolgozik is a fejben, azt a konkrét isteni szellemet, aki az egész emberben működik, és ott, a fejen kívüli organizációban találkozik ellenfelével, az ahrimáni természettel.

Imaginációban kifejezve visszautalhatunk oda, ahol Michael impulzusa által a luciferi elemet az ember magába felvette. Amivé pedig Michael vált, annak az ahrimáni elemet kell kiemelnie az emberből. A külső tudományban tudatunk előtt úgy áll az ember, mintha igaz volna az, amit az anatómiával, a fiziológiával stb. felismerünk, vagy amit a külső érzékek megfigyelése útján az emberből látunk. Képessé kell válnunk arra, hogy az ember minden porcikájában együtt lássuk a szellemet, a konkrét szellemet a testiséggel. Tudatában kell lennünk annak, hogy az élő emberben folydogáló vér nem ugyanaz, mint ami kicsöpög belőle, mert az élő, folydogáló vért különleges módon átjárja a szellemiség. Meg kell ismernünk a véren átlüktető szellemet. És azt a szellemet is, aki az idegrendszerben akkor lüktet, amikor az elhalási folyamat zajlik. Minden életmegnyilvánulással együtt a szellemi elemet is látnunk kell.

Michael az erő szelleme. Amikor bevonul az emberi fejlődésbe, képessé kell tennie bennünket arra, hogy szellemiségünk se egyoldalúan absztrakt ne legyen, se a matéria, a kopogó, a vágható anyag, amelyről nem is sejthetjük, hogy végül ez is csak külső megnyilvánulása a szellemnek, ne tegyen egyoldalúvá. Michael a matérián keresztüllátó erővel kell, hogy áthasson minket is, hogy a matériában egyidejűleg a szellemit is lássuk. Az emberiség-tudat már említett régi fokán azt mondták: a régi időkben szellemi módon élt az Ige, de az Ige testté lett és közöttünk lakozott - így fejezi ezt ki az evangélium. Az Ige egyesült a testtel, a hússal, s előtte haladt a mihályi kinyilatkoztatás. Ezek a szavak az emberi tudatban zajló folyamatokra vonatkozó utalások. El kell azonban, hogy induljon a fordított folyamat, és fordítottsága azt jelenti, hogy az evangélista szavához egy másik szót is hozzá lehet fűzni. Olyan erő kell, hogy megjelenjen a tudatunkban, amely látni engedi, hogy hogyan veszi fel a szellemi világból jövő impulzust, a Földdel egyesülő Krisztus impulzusát az ember, hogy el ne pusztuljon a Földdel együtt. Meg kell látnunk, amint az ember nem csak a fejébe, de egész emberi mivoltába felveszi a szellemet, magát egészen áthatja szellemmel. Segíteni ebben csak a Krisztus impulzusa tud. És ehhez a Krisztusimpulzust közvetítő, interpretáló Michael támogatása kell. Akkor hozzá lehet majd fűzni az evangélium szavához: el kell, hogy jöjjön az idő, amikor a test újra Igévé lesz, és megtanul az Ige országában lakozni.

Nem valami késői betoldás ötlete volt, hogy az evangélium végén az áll: bizonyos dolgok e könyvből kimaradtak. Ez a mondat utalás az emberiség előtt csak fokozatosan feltárható dolgokra. Rosszul érti az evangéliumot, aki azt hiszi, hogy úgy kell maradnia, ahogy van, és hozzá sem szabad nyúlni. Igenis ki kell tágítani Jézus Krisztus szavai szerint, aki mindig azt mondta a tanítványoknak: „veletek vagyok mind a földi idők végezetéig”, ami azt is jelenti, hogy nemcsak azokban a napokban, az evangélium írásának napjaiban nyilatkoztattam ki magamat előttetek, hanem az én nappali szellemem, Michael által mindenkor szólni fogok hozzátok, ha keresitek a hozzám vezető utat. Hozzáfűzitek a folyamatos Krisztus-kinyilatkoztatást az evangéliumi kinyilatkoztatáshoz, azt, amit az első évezredben még nem, de a második évezred evangéliumában már tudni lehet, s ehhez is, a következő évezredekben mindig újat lehet majd hozzáfűzni. Mert amilyen igaz, ami az evangélium elején áll: „Kezdetben volt az Ige... és az Ige testté lett és közöttünk lakozott” - éppen olyan igaz, hogy hozzá kell fűznünk az új kinyilatkoztatást: és az emberi testnek szellemivé kell válnia, hogy az Ige országában lakozzon, és láthassa az isteni titkokat. Az Ige testté válása az első mihályi kinyilatkoztatás, és a test szellemmé válása a második mihályi kinyilatkoztatás kell, hogy legyen számunkra.