"...ha az ember igazán ért egy tudományhoz, egészen a legmélyebb alapokig, akkor azt az egyszerű embereknek is el tudja magyarázni."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A társadalmi rejtély belső szempontja (5)

5. --

[A mostani gyermekek melankolikus arckifejezése. Az első világháború okairól. Intellektuális alkalmatlanság és a szellemi világ befogadásának elutasítása. Menekülés a művészetbe. Imaginatív erkölcsi impulzusok A szabadság filozófiájában. Közép-Európa, Anglia és a Kelet jellemzése. A szellem szükségessége az Angliával szemben kitűzött gazdasági célokban. A világháborús katasztrófa a bizonyíték, hogy szellem nélkül nem megy.]

Heidenheim, 1919. június 12.

Olyan korban élünk, amelyben észre kellene venni azt, amire az úgynevezett antropozófiai szellemtudomány tulajdonképpen évek óta törekszik. És éppen az antropozófiai törekvések legszebb gyümölcse lenne, ha az ebben a mozgalomban résztvevők szívében és lelkében kialakulna az a meggyőződés, hogy az, ami miatt ez a szellemtudományos mozgalom már évek óta jelen van, bizonyos fokig korunk vészjelzése. A világon ma külsőleg történhet viharosan ez vagy az, kinézhet így vagy úgy az, ami az emberi fejlődés legmélyéről ki akar jutni, annak, ami történik, a tulajdonképpeni természete és lénye mégis csak akkor vehető észre, ha az ember odafigyel azokra az eseményekre, amelyeket a szokásos, ma még megszokott emberi szemlélet nem vesz észre, és amelyek tulajdonképpen csak akkor észlelhetőek, ha valaki szellemi szempontból vizsgálja a világot.

Olyan jelenségből szeretnék kiindulni, amelyet ma a sokféle viharos esemény közepette alig vesznek észre. Valami jelentéktelen dolognak tekintik, de jelen van annak a számára, aki szellemi alapokból megszerezte a lehetőséget, hogy az életet valóságszerűen vizsgálja.

Mintegy hét, nyolc, tíz éve - paradoxnak tűnhet, de igaz, hogy - az élet valódi megfigyelője számára a világra jött gyermekek egészen más arccal születnek, mint korábban. Biztosan nem veszik észre, mert az ember nem ügyel ilyesmire, mert ma egyáltalán az élet legfontosabb dolgaira sem ügyelnek. De akinek van szeme az ilyesmihez, az tudja, hogy sok, hét, nyolc vagy tíz év óta született gyermek arcán van valami bánat, valami visszafogottság a világgal szemben. Mondhatnánk, már az első napoktól, az első hetektől észrevehető a gyermekarcok fiziognómiáján: itt valami más van, mint korábban volt. És ha utánajárunk ennek a figyelemre méltó, a mai embernek még paradoxnak hangzó ténynek, akkor észrevesszük, hogy a gyermeki lelkek, amelyek beleszületnek a világba, már azzal, hogy keresztülmennek a fogantatáson és a születésen, magukban hordják azt, ami arcuknak már majdnem a születéstől kezdve melankolikus, gyakran talán a mosoly mögé rejtett melankolikus kifejezést adja, ami korábban nem volt így meg a gyermeki arcokon. És a lelkekben, természetesen egészen tudat alatt, él valami abból a hangulatból, hogy nem akarnak az életbe kerülni. A lelkek, amelyek ma keresztülmennek a születésen - mint mondtam, már majdnem tíz éve -, valami akadályt, gátat éreznek az előtt, hogy belépjenek ebbe a fizikai világba.

Úgy áll a dolog, hogy az ember, mielőtt a fogantatással és születéssel a fizikai világba belép, a szellemi világban keresztülmegy egy fontos eseményen, amely azután az elkövetkezendő életre kisugárzik, hatást gyakorol. Az emberek meghalnak itt, a Földön, átlépnek a halál kapuján, levetik fizikai testüket, beviszik a lelküket a szellemi világba. Ez a lélek még magában hordja mindannak a hatását, amit itt, a fizikai világban átélt és tapasztalt. Miután átlépett a halál kapuján, alapjában véve meglátszanak rajta mindannak a hatásai, amit itt, a földi életben közvetlenül átél. Az ilyen lelkek, amelyek átmentek a halál kapuján - ez olyan esemény, amely tény, ezt csak elmondani tudom önöknek, mert ezeket a dolgokat csak a szellemi világban szerzett tapasztalat alapján lehet megtudni -, találkoznak azokkal a lelkekkel, amelyek arra készülnek, hogy a közeljövőben leszálljanak egy fizikai testbe. És ez fontos esemény, a halál kapuján éppen átment lelkeknek ez a találkozása azokkal a lelkekkel, amelyek a születés kapuján át hamarosan belépnek a fizikai világba. Ez döntő esemény. Ennek bizonyos fokig az a célja, hogy a leszállni készülő lelkeket egyfajta elképzeléssel oltsa be arról, mi vár itt rájuk. És ebből a találkozásból ered az impulzus, ami a tulajdonképpeni melankóliát rányomja azokra a gyermekekre, akik ma belépnek a világba. Nem akarnak ebbe a világba kerülni, amelyről ennek a találkozásnak a során értesültek. Mert tudják, a „szellemi tollazatukat” megtépázza az, amit a materialista érzületbe és materialista világnézetbe és materialista viselkedésbe is süllyedt emberiség végigcsinál ma a Földön. Ez az esemény, ami természetesen csak szellemileg észlelhető, egyebek mellett jól megvilágítja egész jelenünket, amit csak ilyen alapokon lehet, de kell is megérteni.

Olyan eseményből indultam ki, amely magától értetődően csak szellemi látásból fogható fel. De a jelen más eseményei hangosan és világosan szólnak hozzánk, és szellemi látás nélkül is feltűnhetnek minden, az életet nem álmosan élő embernek. Látjuk, az utóbbi négy-öt év óta hogyan terjedt ki a világ nagy szerencsétlenségére a nagy világháborús katasztrófa. Újra meg újra visszatekintünk arra - úgy gondolom, ezt kell tennie minden éber léleknek -, ami az emberiségnek ehhez a borzalmas katasztrófájához külsőleg láthatóan vezetett. Ennek a katasztrófának a lefolyására tekintünk, és végül a világ legszélesebb területein ebből a katasztrófából származó mai eseményekre. Egyvalaminek minden éber léleknek fel kellene tűnnie. Nézzék azt a sajátságos tényt, hogy ez a világháborús katasztrófa például Közép-Európára tört rá, és hogy tulajdonképpen - hisz ez így van - senki sem akarja tudni, hogyan történtek a dolgok. Az emberek azt kérdezik maguktól, hogyan történtek a dolgok, ezt vagy azt teszik felelőssé, végül mégis folyton azt mondják, amit megtudni vélnek, hogy ez vagy az volt a hibás: ez mégsem lehet így, valami másnak is közre kellett játszania.

Az emberek azt mondják, ebből a világháborús katasztrófából alakult ki a nagy szociális mozgalom. Az emberek, bár legyenek párttagok, legyenek pártonkívüliek, megpróbálják megérteni, mi is történik ebben a társadalmi katasztrófában. Minden, amit az emberek gondolnak erről, az eseményekhez képest gondolati múmiák, olyan gondolatok, amelyek nem érik fel az események súlyát és tulajdonképpeni jellegét. És ha még pontosabban megnézzük, éppen most, amikor egy sor mindenféle visszaemlékezés jelenik meg olyan emberektől, akik láthatólag közvetlen részesei voltak a világkatasztrófa keletkezésének, akkor azt kell mondani arra, amit ezek az emberek írnak: Tényleg benne voltak az eseményekben négy-öt évvel ezelőtt? Tulajdonképpen tudták, mit művelnek? Volt fogalmuk annak horderejéről, amit kieszeltek? Ma egyre többször kellene az embereknek beismerniük olyasmit, mint Szuhomlinov orosz miniszter31 vallomása, aki arra a három-négy órára vonatkozóan, amikor arra került sor, hogy élete legfontosabb döntéseit hozza meg, azt mondta a bíróság előtt: Bizonyára elvesztettem az eszemet, bizonyára megőrültem!

Az ilyen események sokatmondóak. És a szellemi zűrzavarra utal, ami az érintettek legszélesebb körében elterjedt. És akinek valóban van módja arra, hogy bepillantson a mostani világesemények félelmetességébe, az rájön és az emberek egyre inkább rájönnek, hogy azzal, hogy a világeseményeket képtelenek valahogyan átlátni, erkölcsileg nem mulasztottak olyan sokat, de intellektuálisan annál többet. És ez ma sincs másképp. Milyen tehetetlenül áll az emberiség nagy többsége a rászakadt világesemények előtt. A legkomolyabban fel kell merülnie a kérdésnek: Tulajdonképpen mi az alapja ennek? Olyasmi az alapja, amit a materializmussal áthatott korunkban nehéz felfogni: hogy éppen az óta a világtörténelmi pillanat óta, amelyben a materialista világnézet hulláma különösen magasra csapott, a valóságban az emberéletbe olyan szellemi erő akar bejutni, amely erősebb, mint korábban bármilyen szellemi erő, ami a szellemi világból az emberéletbe akart jutni. Ez jellemzi mai korunkat. A szellem, a szellemi világ a XIX. század utolsó harmadának kezdete óta minden erővel meg akar nyilatkozni az embereknek. Az emberek azonban lassanként eljutottak a fejlődésüknek ahhoz a pontjához, ahol a világból bármit felvéve, azt csak fizikai testük eszközeként akarják használni. A materialista világnézeti érzületükkel megszokták, sőt elméletileg is azt vallják, hogy a fizikai agy a gondolkodás, sőt az érzés, sőt az akarat eszköze. Bebeszélték maguknak, hogy a fizikai test minden szellemi élet eszköze. Nem alaptalanul beszélték be maguknak. Jó okuk volt erre, mégpedig az, hogy az emberi fejlődés során az emberek fokozatosan csak a fizikai testet tudták használni, valóban lassanként bekövetkezett, hogy csak a fizikai test használható a szellemi tevékenység eszközeként. És így ma az emberiség fejlődésének végtelenül fontos csomópontjában állunk, ahol az egyik oldalon a szellemi világ akar viharosan megnyilatkozni, és a másik oldalon az embernek meg kell találnia az erőt ahhoz, hogy az anyagiakba való legerősebb begubózásból feljusson a szellemi megnyilatkozások új elfogadásához.

Az emberiség ma a legnagyobb erőpróba előtt áll, az előtt az erőpróba előtt, hogy szabadon feljusson a szellemhez, amely teljesen magától jön az emberiséggel szembe, ha az ember nem zárkózik el ettől a szellemtől. De vége annak az időnek, amikor a szellem mindenféle tudatalatti és nem tudatos folyamatokban megnyilatkozhat az embernek. Eljött az az idő, amikor az embernek szabadságon alapuló belső tettel kell fogadnia a szellem fényét. És mindaz a zűrzavar, mindaz a bizonytalanság, amiben ma élnek az emberek, abból származik, hogy az embereknek olyasmit kell elfogadniuk, amit még tulajdonképpen nem akarnak: a dolgok egészen új megértését.

Ebben a félelmetes, rémségekkel teli világháborús katasztrófában a régi gondolkodás, a világesemények áttekintésének régi módja élt, és ennek a világháborús katasztrófának a végtelenül fontos viharjelzései nem másra mutatnak rá, mint arra: Próbáljatok meg másként gondolkozni, próbáljátok meg másképpen látni a világot, mert a régi mód mindig csak káoszhoz és zűrzavarhoz vezet. Végre be kell látni: Az 1914. év vezető személyiségei eljutottak arra a pontra, ahol a régi megértéssel már semmit sem lehetett elérni. Ezért taszították az emberiséget szerencsétlenségbe. Ezt a tényt ma az emberiségnek mélyen a lelkébe kell vésnie, különben nem fog arra az erős elhatározásra jutni, hogy szabad bensőségességből menjen a szellem és saját élete elé. A közvetlen jelenünkben éppen az a siralmas, hogy látjuk, mindenütt olyan dolgok nyilatkoznak meg, amelyek az eddigi világnézetekkel és életfelfogásokkal nem érthetők meg. De az emberek ragaszkodnak ezekhez a régi világnézetekhez és életfelfogásokhoz, és nem akarnak a dolgok egészen új látásmódjához eljutni. Az antropozófiai világnézet arra akarta előkészíteni az emberiséget, hogy eljusson a világszemlélet ilyen új módjához. Alapjában véve nem volt más valódi ellenfele ennek az antropozófiai világnézetnek, mint csakis a belső ember kényelmessége, lustasága, aki nem tudja összeszedni magát, hogy lelke legbenső erőit az éppen korunkban oly hatalmasan betörő szellemi hullám elébe vigye.

Amit az előbb mondtam, hogy az emberek leszoktak arról, hogy a fizikai testükön kívül mást is használjanak a gondolkodáshoz, az végül a materialista világnézethez vezetett. Van valami, amit korunkban feltétlenül meg kell érteni. A természet, úgy ahogyan azt a mai, diadalmaskodó természettudomány tanulmányozza, megérthető a fizikai agy eszközével, egyáltalán a fizikai testtel. Az emberi élet azonban nem érthető meg a fizikai test eszközeivel. Ez az emberi élet csak akkor érthető meg, ha fel tudunk emelkedni az olyan gondolkodáshoz, ami nem kizárólag a fizikai testből kerül elő. És ezt a gondolkodást kell az antropozófiai világnézetnek ápolnia. Az emberek természetesen azt mondják: Igen, antropozófiai világnézet, nem értjük, ami a könyvekben áll, amit mondanak. Elhisszük az embereknek, hogy nem értik. De mit jelent az, hogy nem értik? Nem jelent mást: Csak a fizikai agyamat akarom használni a megértéshez, nem akarok más gondolkodást megtanulni, mint azt, ami lustán a fizikai agyra támaszkodhat. Ezzel természetesen nem érthető meg az antropozófiai világszemlélet. Nem mintha szellemi látónak kellene lenni ahhoz, hogy érthető legyen, de gyakorolni kell azt a gondolkodást, amely nem kötődik a fizikai agyhoz. És ami az antropozófiai irodalomban található, ami az egészséges emberi értelemmel - és ez nem a fizikai agyhoz kötődik, csak a beteges materialista gondolkodás kötődik a fizikai agyhoz -, ami az egészséges emberi értelemmel elsajátítható, az fokozatosan edzi azt a gondolkodást, azt az érzést, azt az akaratot, hogy ez a gondolkodás, ez az érzés, ez az akarat felnőjön a jelenkor eseményeihez. Vegyék úgy, ahogy akarják, akkor is így van: A fizikai test eszközeivel nem fogható fel az, amit a jelenkor megkövetel tőlünk: Ezt annak az étertestnek az eszközeivel kell felfogni, amely képzőerőtestként a fizikai test alapjául szolgál.

A berobbanó szellemi világ, amely meg akar nyilatkozni az emberiségnek, tulajdonképpen csak nagyon tudatalatti érzésekben jelenik meg az emberiségnek. Az emberek kétségbeesetten félnek ettől. Tulajdonképpen csak kifogás, hogy az emberek azt mondják, nem értik a szellemtudományt. Az igazság az, hogy félnek a megnyilatkozó szellemi világtól. Csak mivel az emberek ezt, a szellemi világtól való félelmet nem akarják bevallani, azt mondják, nem értik a szellemtudományt, vagy hogy az nem logikus, vagy valami más kifogást találnak. A valóságban félnek tőle, és ezért minden lehetséges módot kitalálnak, hogy kibújjanak éppen a nagy, hatalmas probléma alól. Mennyire örülnek az emberek, ha a korunk életének nagy feladatai, rejtélyei alól kibújhatnak! Talán beszéltek így vagy úgy korunk fontos problémáiról. De az emberek ezt kényelmetlennek találták. Aztán mégis megnézték Ibsen32 drámáit, azokban megjelent valami korunk nagy problémáiból. Az embereknek azonban nem kellett hinniük ebben, mert ez „csak” művészet volt. Kényelmetlen volt az embereknek, ha közvetlenül arról beszéltek, hogy a szellemi világ belenyúlik a fizikai világba. De Björnson33 feldolgozott ilyesmit a drámáiban; mégsem kell ebben hinni, ez „csak” művészet volt. Az emberek kétségbeesetten féltek attól, hogy komolyan foglalkozzanak ezekkel a dolgokkal. És megint: az osztályellentétek, a vezető osztályok és a proletár osztályok közötti szakadék egyre mélyebb lett. A társadalmi kérdésben rejtélyek merültek fel. Beszéltek ezekről a rejtélyekről, ami kényelmetlen volt. De az emberek elmentek a színházba, és megnézték Hauptmann34 A takácsok című darabját; ott nem kellett komolyan állást foglalni, csak egy kis belső izgalmat okozott az, ami az emberiségben szakadékként létezett, de nem kellett erről állást foglalni, hiszen ez „csak” művészet volt és így tovább. Az emberek olyasmibe menekültek, amit nem kellett komolyan venniük. Ez a korpszichológia tipikus jelensége. De mi is van a korpszichológiának e tipikus jelensége mögött? Az van mögötte, hogy az embereknek meg kellett volna halniuk, hogy a szellemi világ megnyilvánulási tendenciájából komolyan vegyenek bizonyos dolgokat, amelyek a fizikai test eszközeivel nem foghatók fel, amelyek csak imaginatív erőkkel foghatók fel, mint ahogyan maga a művészet is csak imaginatív erőkkel fogható fel. Az ember fizikai teste úgy épül fel, mint a természet terméke, az ember éterteste úgy épül fel, mint egy műalkotás, mint egy valódi plasztika, csak folyamatos mozgásban van. És amit az ember egyébként a művészetfelfogásban élvez, annak sűrűsödnie kell, meg kell világosodnia, komoly szemléletté kell válnia: imaginációvá, inspirációvá, intuícióvá. Akkor megérti az ember azt, ami ma meg akar nyilatkozni neki. Mert a mai események mögött az leselkedik, ami csak szellemileg érthető meg. Mélyen kellene érezni és érzékelni, hogy az, ami szellemi megnyilatkozásként akar a mostani világba bejutni, csak magával a szellemtudománnyal fogható fel, azaz olyan gondolkodással és érzéssel és olyan belső akarati impulzusokkal, amelyeket a szellemtudomány tud erre megedzeni, amelyek ugyanazon a területen játszódnak le, mint ahol a puszta tükörkép, a művészet játszódik le.

Annak idején megkíséreltem, hogy egy területen rámutassak, korunknak mire van sürgős szüksége. A tudományunk kicsinyessége, nyárspolgárisága miatt, a mai hivatalos egyetemi tudomány ijesztő szörnyetege miatt természetesen nem értették meg. Az 1894-ben megjelent Philosophie der Freiheitben - A szabadság filozófiájában az egyik fejezetnek A morális fantázia címet adtam. Szellemtudományosan azt is mondhatnánk: az imaginatív erkölcsi impulzusok. Arra akartam rámutatni, hogy azt a területet, amelyet a képzelet csak művészileg képes megragadni, most az emberiségnek komolyan kell felfognia, mert ez az a fok, amit el kell érnie az embernek ahhoz, hogy magába fogadja az érzékfelettit, amit az agy nem fog fel. Legalább a kilencvenes évek elejének erkölcsi felfogására vonatkozóan rá akartam mutatni, hogy az érzékfeletti világ felfogását komolyan kell venni. Ma érezni kellene ezeket a dolgokat. Érezni kellene, hogy azok a gondolatok, azok a belső lelki impulzusok, amelyeket egészen a világháborús katasztrófáig és a társadalmi átalakulás idejéig hordoztak, tovább már nem használhatók, hogy új impulzusokra van szükség. Ha valaki ma új impulzust hoz, akkor éppen ezt az új impulzust értik meg a legkevésbé. Mert az ember olyan impulzust hoz, amit korunk sérülései elleni gyógyszerként, elevenen emel ki a szellemi világból. Az emberek sivalkodnak a baloldalon, és az emberek sivalkodnak a jobboldalon, és mindenki kórusban sivalkodik a szélsőjobbtól a szélsőbalig, és úgy találja, hogy ez mind olyasmi, amit az ember nem ért. Természetes, hogy nem érti, mert a régi gondolkodási formáknál akar megmaradni. De ma arra van szükség, hogy ne maradjunk meg a régi gondolkodási formáknál, hanem belsőleg az egész lelkünket átformáljuk és átalakítsuk. Minden külső forradalom, legyen az bármelyik párt vagy osztály kívánsága szerinti, a legrosszabb zsákutcába kerül, és a legrosszabb nyomorúságot hozza az emberiségre, ha ezeket a mai külső forradalmi mozgalmakat nem világítja be a lélek forradalma, ami a tisztán materialista világnézetbe süllyedéstől való eltávolodásban zajlik le, és amely a szellemi hullám befogadása elé megy, amely új megnyilatkozásként akar betörni az emberiség fejlődésébe. Az anyagból a szellembe vezető forradalom, ez az egyedül üdvözítő forradalom, és minden más forradalom csak gyerekbetegség, annak az előhírnökének a skarlátja, kanyarója, ami korunkban a szellem megjelenésével egészségesként meg akar születni.

Erős belső döntésre van ma szükség, hogy felnőjünk ahhoz, amit korunk megkövetel az embertől. És a legkomolyabban gondoljuk meg, hogy ez olyan szellemi világ, amely be akar törni a mienkbe; hogy megköveteli tőlünk: olyan szellemi erőink legyenek, amelyektől a döntéseinket, a cselekedeteinket, az egész gondolkodásunkat kell függővé tennünk. Ezt követelik meg tőlünk! Egy ilyen korban sok minden változik. Hadd mutassak rá megint egy jellegzetességre, ami kimondva ismét paradoxnak hangzik, de ami belsőleg, szellemileg tekintve a legnagyobb fontossággal bír. A szellemtudományból tudjuk, hogy a fizikai testünkön és az étertestünkön kívül - erről most beszéltem, mint olyan eszközről, amely annak a szellemi felfogásához szükséges, ami különben csak művészeti tükörkép marad - bennünk van a tulajdonképpeni lelkiség. Nevezhetik asztráltestnek vagy aminek akarják. Ez olyasmi, ami még szellemibb, mint az étertest, ez olyasmi, amitől az ember a fizikai fejlődésének idején még távolabb állt, mint az étertestétől. Mert az étertestnek mint a fizikai test alapjának van egyfajta képi alakja, még ha olyan kép is, ami folyamatos mozgásban van; de az asztráltest tulajdonképpen alaktalan. És ha erről beszélünk, akkor csak egy képről beszélünk, amiről tudjuk, hogy ez a kép csak megjeleníti, mert a valóságban alaktalan. Az újabb kori embernél ez az asztráltest - ez a folyamat három-négy évszázada zajlik - valóban nagyon megváltozott. A múlt emberének asztráltestét még aránylag átitatta, áthatotta a szellem, mindenféle szellemi erő; és az emberek életében a spirituális, szellemi érzések és szellemi impulzusok ebből a szellemből származtak, amely az asztráltestben volt. Most az asztráltestek tulajdonképpen kiürültek. Figyelemre méltóan üresek. És azért üresek, mert abban az időben, amikor a szellemi világ erővel, kívülről akar megnyilatkozni, az embernek be kell fogadnia ezt a külső szellemi világot. Ezért ürült ki fokozatosan az asztráltest. Ismét el kell töltődnie azzal, ami külsőleg megnyilatkozik. Ennek egészen meghatározott hatása van az emberre. És ezzel eljutok ahhoz a tényhez, amely, mint már említettem, kimondva igen paradoxnak tűnik, éppúgy, ahogy a gyermek melankolikus arca. De ez mégis tény.

A világháborús katasztrófa keletkezéstörténetének legfontosabb ténye,35 amennyiben ez a keletkezéstörténet Berlinben játszódott le, augusztus 1. délutánja és éjszakája közé esik, körülbelül délután negyed négy és éjjel tizenegy-tizenkét óra közé. Különböző emberek voltak a részesei, magától értetődően a materialista jelen emberei. Ez a lehető legkedvezőtlenebb pillanat egy emberi léleknek arra, hogy döntéseket hozzon, ha ez az emberi lélek materialista érzületből hozza meg ezeket a döntéseket. Mert elérkezett az emberiség fejlődésének nagyon-nagyon fontos időpontja. A mai ember egyáltalán nem képes értelmes döntéseket hozni, ha - bármilyen különösen is hangzik, de ez a valóság, és az emberiség külső tényekből egyre inkább külső valóságként fogja felismerni -, ha nem azokkal ébred már korán reggel. Akkor nem kell, hogy a tudatában legyenek. De a tudatalattijában az ember éjszaka ugyanazt csinálja végig, amit a következő nap átélhet. Még nem jutott annyira, hogy profetikusan át tudja látni, de nem is erről van szó. De ha fél négykor vagy hatkor egy gondolatot éreznek, az éjszaka már megvolt, újra feltámad önökben. Ha viszont olyan gondolat támad fel, amelyet nem éjszaka ragadtak meg, amit a nap eseményei hívnak elő, akkor az a mai ember számára már nem lehet értelmes. A mai ember rá van utalva arra, hogy a legfontosabb impulzusait a szellemi világból szerezze. Az ember legfontosabb impulzusai egyáltalán nem a fizikai világból érkeznek. Ma bizonyos fokig arra vagyunk utalva, hogy ostobák legyünk, ha nem hozzuk magunkkal a döntéseket, ha nem fordulunk ehhez a kapcsolathoz a szellemi világgal. Ha az asztráltestünk éjszaka, amikor szabad, a fizikai és az étertesten kívül a szellemi világgal van együtt, akkor történik benne a legfontosabb, akkor inkább előkészül a nappali értelem számára, mint az elődeinknél. Ezért a mai ember számára az ébredés pillanatának szentnek kellene lennie, mert éreznie kellene: A szellemi világból lépek ki, a fizikai világba lépek be. És minden jót, mindent, ami képessé tesz arra, hogy értelmes ember legyek, az elalvás és a felébredés között, a szellemi világgal való kapcsolatból kaptam, a holtakkal való kapcsolatból, akiket az életben ismertem, akik előttem haltak meg, röviden a kapcsolatból azokkal, akik most, amikor a tisztán szellemi világban együtt vagyok velük, nem fizikai testben vannak. És ebből a szellemi átélésből kellene éreznem a felébredés pillanatának szentségét. Akkor ez az alapérzés árasztja nappal a lehetőséget, hogy az egyik dologra azt mondjam: „itt segít a szellemi impulzus”, és a másikra: „itt semmi sem segít, minden eldöntetlen marad, csak holnap lehet eldönteni”.

Ilyen dolog ez, ha valaki szellemi életet él, ha valóban számol a szellemi tényezőkkel. Az emberek a materialista korszakban természetesen nem számolnak a szellemi tényezőkkel, mert mindig „okosak”. Azt hiszik, a fizikai test eszközeivel minden megvan, ami az okosságukhoz kell. Nem fordulnak ahhoz, amiben akkor lehet részük, ha elszakadnak a fizikai testüktől, és az asztráltestükben együtt vannak a szellemi világgal. Csakis és egyedül a szellemi élet élésére irányuló akarat, az akarat, hogy szellemi elhatározások, szellemi impulzusok közrejátszhassanak abban, amit a fizikai világban teszünk, ez gyógyítja meg igazán az emberiséget.

Ez az, amit az embernek ma valóban alaposan át kellene gondolnia. Mert az antropozófiai világnézet nem állhat abból, hogy felszedünk egy csomó elvont fogalmat, ezekre az elvont tartalmuk szerint egyfajta katekizmusként tekintünk, és aztán elégedetten hátradőlünk, hogy más a világnézetünk, mint a többieké. Nem, az antropozófiai világnézetnek abból kell állnia, hogy egész gondolkodásunk megváltozik, hogy egész érzésünk megváltozik, hogy belsőleg belénk hatol a szellemben ébredés nagy pillanata, így tudjuk: Az életünket a szellemnek kell beragyognia. És a jelenkori emberiség szerencsétlenségét az okozta, hogy a legmagasabb fokra hágott a szellem felvételét elutasító akarat. Soha egyetlen esemény sem keletkezett olyan külső okokból, olyan tisztán materiális okokból, mint ez a világháborús katasztrófa. És ezért lett a legborzalmasabb. Ebből az embernek meg kellene tanulnia, hogy a korábbi gondolkodása, érzése és akarata hajszolta ebbe a katasztrófába, és nem fog kijutni belőle, ha más formákat is ölt a katasztrófa, amíg lelkének belső átalakítását, belső metamorfózisát bátran el nem határozza.

A tények, amelyeket előadtam önöknek, tények: hogy melankolikus bánat ül a gyermeki arcokon, hogy a világ megértéséhez az étertestünk használata szükséges, és hogy az ébredés pillanatában az akarati impulzusunkhoz kell fordulni, amely a megelőző alvás maradványaként izzik bennünk. Hagyjuk, hogy a szellem beleszóljon, ez az, amire az emberiség fejlődésének szüksége van, és egyre nagyobb szüksége lesz a jövőben. Hogy felfogjuk, az antropozófiai világnézetnek nem valami szenzációnak kell lennie a lelki restek számára - és a mai misztikusok gyakran nem mások, mint lelki restek -, hogy nem olyasmi, ami az élet csemegéjeként, külső fizikai élvezetként kínálkozik, hanem olyasmi, ami kultúránk legmélyebb impulzusaival függ össze. Ezt kellene belátni. És azt is, hogy ez a mi kultúránk nem gyógyulhat meg, ha az antropozófiai világnézet nem termékenyíti meg. Ezt ma mélyen a lelkébe kell vésnie annak, aki megismerte az antropozófiai világnézetet.

Ezzel egy bizonyos szempontból azt akartam ismertetni, hogy tulajdonképpen az emberiség világfejlődésének milyen döntő pillanatában vagyunk. Bizonyos, hogy ha valaki a kornak megfelelő gondolatokból ítél, akkor kézenfekvő, hogy bolondságnak tartja azokat a dolgokat, amiket ma a legszükségesebbeknek kell nevezni. Az emberek kereszténynek hiszik magukat, és nem értették meg azt sem, hogy ami az ember számára bölcsesség, az Istennek gyakran balgaság, és minden, ami balgaság és talán bolondság és őrültség az ember számára, mégis bölcsesség lehet az Isten számára, mint ahogy ma az emberek könnyen megfeledkeznek a dolgok belső impulzusairól, és szívesen igazodnak a külső frázisokhoz. Ha ma valaki az emberekhez szól, és minden ötödik szó után a „keresztény” vagy „Krisztus”, vagy „Jézus” szót mondja, akkor „keresztényien” beszél, még akkor is, ha valami nagyon keresztényietlent mond. De ha valaki azt véli hirdetni, amit ma Krisztus a lelkünkbe helyez, és közben szem előtt tartja a kereszténységbe is átvett mondást: „Istened nevét hiába ne mondd ki!”, akkor azt az emberek nem tartják keresztényinek. Mert az emberek ledarálják a tízparancsolatot, istenük nevét minden pillanatban kimondják hiába, és ennek a névnek a kimondásával különösen kereszténynek tartják magukat. Éppen így nem tartják jó „németnek” azt, aki nem veszi mindig a szájára a „német” szót. Ma a legfontosabb, hogy belássuk, az utóbbi harminc évben lábbal tiporták a német nép legmélyebb erőit, és éppen a szellemi elmélyüléssel kell ismét felemelni őket.

Nyugatra tekintve olyan kultúrát látunk, amely teljes egészében materializálódni akar, olyan kultúrát, amelyben azért megvan az ösztön bizonyos belső biztonsága, és így nem fulladhat bele a materializmusba. És Keletre tekintve olyan kultúrát találunk, amely minden nyugatit és minket is megvet, mert ez a keleti kultúra még egy ősi spiritualitás, egy ősi szellemiség szintjén áll, és bizonyos módon ezt az ősi szellemiséget újítja meg. És mi ezek között állunk, és arra vagyunk hivatottak, hogy megtaláljuk a nyugati materializmus és a keleti, de számunkra nem egészséges spiritualizmus közötti helyes utat. És Európa közepén tudatában kell lennünk a nagy felelősségérzetnek, és annak is, hogy ez a felelősségérzet az utóbbi évtizedekben mennyire eltűnt belőlünk. Mi lett a szellemi életből? Az államélet függeléke. Az állam a szellemi élet, különösen az oktatásügy irányítójaként lerombolta a szellemi életünket. A gazdasági élet mint kenyéradó tovább rombolta. Szabad szellemi életre van szükségünk, mert csak a szabad szellemi életbe tudjuk valóban beoltani azt, amit a szellemi világ ki akar nyilatkoztatni az emberiségnek. Le a szellemi élet ilyen hullámával! A szellemi világ nem fog soha megnyilatkozni az állam szolgájának, az állami professzornak és annak, aki a szellemi életben a gazdasági élet kulija; csakis annak, akinek naponta kell vívódnia a szellemi élettel, aki benne van a szabad szellemi életben. Maga a korfejlődés követeli meg a szellemi élet megszabadítását az állami és gazdasági kötelékektől.

Ezek a dolgok, amelyek ma más formában „A társadalmi szervezet hármas tagozódása” programban36 is nyilvánosságra kerülnek, jelentik ma a kereszténységet, jelentik ma a külső formákba öltözött szellemi kinyilatkoztatásokat. Ezek azok, amikre az embereknek szüksége van, csakis és egyedül ezek adnak valós alapot és valós lehetőséget, hogy újragondoljuk és újratanuljuk azt, ami annyira szükséges az emberiségnek. Háborút kellett viselnünk egy olyan országgal, amelynek tökéletes az ösztönös politikai élete, és amelynek régóta sok gyarmata van, és a gyarmatokhoz kapcsolódóan iparosodott. Olyan országként viseltünk hadat, amelynek iparosítása csak feltörekvőben volt, amely csak akart gyarmatokat. Ehhez a törekvéshez szellemre lett volna szükségünk, és semmi sem követett el több, szellem elleni bűnt, mint az, ami az elmúlt három évtizedben Németország gazdasági életét irányította. Mert a program megvolt: a szellemi élet tagadása, a puszta véletlenre, a szellem nélküli véletlenre hagyatkozás. Mintha a kozmikus szellem azt akarta volna, hogy éppen a német nép okuljon a legnehezebb vizsgából, így van ez. Meg kellett mutatni ennek a népnek, hogy szellem nélkül nem megy. És ennek a népnek be kell látnia, hogy szellem nélkül nem megy. De úgy látszik, nehezen jut el odáig, hogy belássa, szellem nélkül nem megy, mert még mindig hajlamos arra, hogy minden mást inkább elítéljen, mint azt, hogy nincs tudatában a szellemmel szembeni felelősségnek. Az ezen a területen napjainkban olyan siralmasan lejátszódó dolgok, hogy egyáltalán nem akarnak tudatára ébredni, hogy milyen kevéssé alkalmasak a német nép sorsának irányítására azok az emberek, akiknek jelenleg ez a feladatuk a Nyugattal szemben, milyen értelmetlen az ebben részes embereknek ez az egész expedíciója, és az akarat, hogy ne vizsgáljuk meg, ne tekintsünk arra, ami történik, még mindig azt bizonyítja, hogy alszanak azok a lelkek, amelyeknek már rég azt kellett volna mondania: Ami Versailles-ban jelentkezett, amit odaküldtünk, az alkalmatlan, a lehető legalkalmatlanabb, hogy felfogja a mai világtörténelmi pillanatot. De az ilyen dolgokat csak akkor tudjuk helyesen megítélni, ha tudatában vagyunk a szellemmel szembeni felelősségnek, ha felismerjük, hogy a legeslegnagyobb világtörténelmi pillanatban élünk, és kötelességünk, hogy a dolgokat ne általános értelemben, könnyedén vegyük, hanem komolyan vegyük őket. De bizonyos területeken ma beszélhetünk és beszélhetünk, nem használ semmit sem, és persze kényelmesebb azt mondani, hogy majd azok elintézik, akiket kineveztek. Azok, akiket a régi gondolatokkal neveztek ki, legyenek bár régi arisztokraták, dekadens arisztokraták, marxista szocialisták, akik semmit sem tudnak a világról, legfeljebb Marx Tőkéjéből37 ragadt rájuk valami, legyenek ezek vagy azok: ha nem találják meg az akaratot, hogy végrehajtsák a lélek nagy fordulatát az új gondolatokhoz, akkor nem boldogulunk. Az 1918. november 9-i forradalom nem volt forradalom. Mert az, ami megváltozott, csak a külső vakolat. Mert ami megváltozott, az azoknál jelentkezik a legerősebben, akik mostantól viselik a külső vakolatot azok helyett, akik korábban viselték. Ezeket a dolgokat az alapjaikban kell látni. Ehhez azonban gondolatokra van szükség. Ezekhez a gondolatokhoz jóakarat kell, és ez a jóakarat csak akkor jön el, ha az ember a szellemi világgal való foglalkozásban edzi. Ezért ez a szellemi világgal való foglalkozás az egyetlen valódi gyógyír, amire az emberiségnek szüksége van.

Miután lehetőségem adódott, hogy itt ismét beszélgessünk egymással, ezt akartam kifejteni önöknek, olyan formában, amilyenben ma, korunk eseményei fényében meg kell jelennie, elhozni a lelkükbe, hogy az antropozófiai mozgalmunkon belül egyre több és egyre szélesebb körben legyen meg az a törekvés, ami nemcsak az egyes embernek adhat lelki jóérzést, hanem az egész emberiség kulturális élete számára gyümölcsöző lehet.

Legbensőbb megelégedésemre látom, antropozófiai mozgalmunknak mennyivel több barátja ül itt, mint egy éve. A mai világ- és emberiségfejlődésben vibráló szellem segítsen, hogy minden évben legalább ugyanekkora vagy sokkal nagyobb növekedést láthassunk. Mert minél több emberi lelket tölt el ez a szellem az új gondolkodás, érzés és akarat és az új felelősségérzet meggyőződésével, annál jobb lesz. 

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként