"Lucifert az erkölccsel, Ahrimánt a megismeréssel győzhetjük le."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A társadalmi rejtély belső szempontja (3)

3. --

[A társadalmi kérdés mint az egész emberiség problémája. A proletár-materialista és a szellemtudományos világnézet ellentétei. A földi szellemi élet szerkezete. A külső jogállam. A gazdasági élet. A totemizmus. Az egyház társadalmat alakító erői a középkorban. A kor bűne mint a szellemi élet megbénulása.]

Zürich, 1919. február 11.

Már nyolc nappal ezelőtt elmondtam, hogy az antropozófiai mozgalom iránt érdeklődő emberekként el tudunk mélyedni abban, és elmélyülten tudjuk szemlélni azt, ami szükséges ahhoz, hogy ítéletet alkothassunk, lehetőséget kaphassunk az állásfoglalásra abban a jelenlegi égetően fontos kérdésben, hogy korunk emberiségének mire van szüksége. Sok mindent elmélyültebben tudunk felfogni, mint a széles nyilvánosság. Bizonyos fokig, ha szabad ezt a bibliai kifejezést használnom, kovászként tekinthetünk magunkra, így a maga helyén mindenki megpróbál még mélyebb érzésből, még mélyebb impulzusból hozzájárulni ahhoz, ami most szükséges.

Ha visszaemlékszünk a nyilvános előadások12 alaphangjaként elmondottakra, akkor úgy találjuk, korunkban az a fontos, hogy a társadalmi szervezet bizonyos tagozódására törekedjünk. Mindig azt mondom, törekedjünk, ne holmi forradalmi módon, máról holnapra akarjuk végrehajtani, hanem annak bizonyos tagozódására törekedjünk, amit bizonyos újkori áramlatok befolyására központosítottak. Törekedjünk arra, hogy az úgynevezett egységes állam helyett a többiek mellett, szabad önállóságban fejlődjön a társadalmi szervezet egy különleges tagja, amely átfog mindent, ami a szellemi életre vonatkozik: az ember nevelését, az oktatást, a művészetet, az irodalmat, de, ahogyan már utaltam rá, és ahogyan a holnapi nyilvános előadáson még érintem, azt is, ami a magán- és a büntetőjogra vonatkozik. Szorosabb értelemben annak kell a társadalmi szervezet második tagjának lennie, amit eddig államnak neveztek, és amire tulajdonképpen az újabb korban, pontosan az elmúlt négyszáz év áramlatai alapján minden lehetségest rá akartak rakni: állami iskolákat, állami nevelést és így tovább. De éppen a szocialista és szociális gondolatok hatására kísérlik meg ma, hogy a gazdasági életet és a legkiválóbb értelemben vett politikai jogi életet egy egységbe kovácsolják össze. A kettőnek szét kell válnia. A politikai államnak a társadalmi szervezet második tagjaként önállóan kell állnia, és önállóan, viszonylag önállóan mindannak, ami az áruforgalmat, gazdasági életet, gazdaságot foglalja magába.

Nos, vizsgáljuk ezt a dolgot olyan nézőpontból, ami ma még nem könnyen hozzáférhető annak, aki nincs benne a mozgalmunkban, és juttassuk el ezt a csúcspontra, hogy ebből a csúcspontból a mai emberiség élethelyzetének mélyebb megértése fakadhasson. Vizsgálják meg azt, amit földi értelemben szellemi életnek neveznek. Földi értelemben szellemi élet mindaz, ami valamilyen módon kiemel az egyes ember önzéséből, és összehoz más emberek csoportjaival. Azt a szellemi életet tekintsék az emberek többsége számára ma még legjelentősebb földi szellemi életnek, amelynek éppen az érzékfeletti szellemi élettel való összefüggést kell közvetítenie, tekintsék a vallásos életet, ahogyan az ember előtt megjelenik az egyes vallási közösségekben. Az embert itt bizonyos módon a lelki szükségletei szerint hozzák össze más emberekkel, a többi emberrel azután az azonos lelki szükségletek kapcsolják össze. A szellemi lelkiek területén a neveléssel gondoskodik az egyik ember a másikról. Ha egy könyvet olvasunk, akkor az is az individuális, önző életünkön túlra vezet, amennyiben a szerző gondolatait nem egyedül vesszük fel, hanem, ha ez csak félig is olvasott könyv, számos más emberrel együtt ugyanazokat a gondolatokat vesszük fel, ami ismét egy bizonyos embercsoportba helyez minket, amely lélekben egyforma dolgot él meg. A szellemi élet fontos tulajdonsága, hogy ez a szellemi élet a teljes szabadságból fakad, az egyes ember egyéni iniciatívájából, de ez a földi szellemi élet az embert más emberekkel hozza össze, az emberek összességéből embercsoportokat képez.

Aki a mélyebb megértést keresi, annak ezzel el is árultunk valamit, ami minden ilyen együttélést közel hoz az egész emberiségfejlődés központi eseményéhez, a golgotai misztériumhoz. Mert amióta a Föld-fejlődésben megtörtént a golgotai misztérium, minden, ami az emberek együttélésére vonatkozik, bizonyos értelemben ehhez a Krisztus-impulzushoz tartozik. Az a lényeg, hogy a Krisztus-impulzus nem az egyes emberé, hanem az emberi együttélésé. Magának Krisztus Jézusnak az értelmében nagy tévedés azt hinni, hogy az egyes embernek közvetlen kapcsolata lehet Krisztushoz. Lényeges, hogy Krisztus élt, meghalt, feltámadott az emberiségért, azért, ami az emberiség egésze. A golgotai misztérium óta a Krisztus-esemény ezért jön rögtön számba (erre később még visszatérünk), amikor bármilyen fajta emberi együttélés bontakozik ki. Annak számára, aki valóban megérti a világot, a Krisztus-eseményhez közelebb kerül a földi szellemi élet is, amely a legegyénibb forrásból ered, az emberi, személyes képességekből és adottságokból.

Nos, vizsgáljuk először meg ezt a földi szellemi életet önmagában: vallási élet, oktatás- és nevelésügy, művészetek és így tovább. Ezáltal bizonyos kapcsolatba kerülünk más emberekkel. Itt különbséget kell tennünk aközött, ami minket más emberekkel a saját sorsunk, a karmánk által hoz kapcsolatba, és aközött, ami nem függ össze ebben a legszorosabb értelemben vett egyéni karmával. Egyik oldalon bizonyos kapcsolataink vannak olyan emberekkel, akik megjelennek az életünkben; új kapcsolatba kerülünk az egyes emberekkel. Olyan kapcsolataink vannak, amelyek nem mások, mint más, korábbi földi életekben összekapcsolódott viszonyok hatásai. Itt ismét olyan viszonyokhoz kapcsolódunk, amelyek a későbbi földi életekben fognak karmikusan kifejlődni. Ebből egész sor kapcsolat adódik az egyes emberek között. Ezeket a kapcsolatokat, amelyek lényegében a legszorosabb értelemben összefüggenek a karmánkkal, meg kell különböztetnünk a további kapcsolatoktól, amelyeket azáltal alakítunk ki más emberekkel, hogy olyan közösségeket alkotunk velük, amelyek révén velük együtt tartozunk egy vallási közösséghez, egy hitvalláshoz, hogy ugyanolyan nevelést kaptunk, közösen olvasunk egy könyvet és hasonlók, közösen élvezünk valamilyen művészetet és így tovább. Ezeknek az embereknek, akikkel tehát egy földi közösségbe kerülünk, nem feltétlenül kell egy korábbi földi életből származó karmikus kapcsolat miatt együtt lenniük velünk. Vannak mindenesetre olyan közösségek is, amelyek a korábbi földi életek közös sorsára utalnak, de azoknál a nagy közösségeknél, amelyekről most beszéltem, általában nem ez a helyzet. Ez valami másra vezet vissza. Arra vezet vissza, hogy az érzékfeletti világban, a halál és az új születés között átélt idő vége felé, amikor a következő újra megtestesülés ideje közeleg, szellemi kapcsolatba lépünk - mivel bizonyos fokig megértünk az ilyen szellemi kapcsolatokra - az angyalok, arkangyalok és archék hierarchiáival, tehát egyáltalán a magasabb hierarchiákkal; de a születésünk előtt, a szellemi-érzékfeletti világban közeledünk más emberi lelkekhez is, amelyek utánunk fognak megtestesülni, amelyeknek valamilyen módon tovább kell várniuk a megtestesülésre. Sok érzékfeletti élményünk van, amit éppen a születés előtti különös érettség miatt élünk át, mielőtt egy újabb születéssel ismét bekerülnénk a földi életbe. És ezek az erők, amelyeket itt felveszünk, arra a helyre állítanak minket a Földön, ahol a földi-szellemi élet olyan közösségeit lehet megélni, amelyekről most beszéltem.

Amit elmondtam, abból mindenekelőtt az derül ki, hogy földi-szellemi életünk, amit akkor élünk át, ha vallásosak vagyunk, ha nevelést kapunk, ha tanulunk, ha bizonyos művészeti benyomásokat kapunk és hasonlók, nem olyasmi, amit csak az határoz meg, ami a Földön van, hanem az, amit az érzékfelettiben élünk meg, mielőtt a születéssel lekerülünk ebbe a földi szellemi életbe. Ahogyan a tükörben látható kép utal arra, ami tükröződik, úgy utal a földi szellemi élet arra, amit az ember átélt, mielőtt a földi testbe beköltözött volna. Ebben a tekintetben nincs semmi a Földön, ami olyan bensőséges kapcsolatban, olyan valóságos, élő kapcsolatban lenne az érzékfeletti világgal, mint ez a földi szellemi élet, amelyben bizonyos eltévelyedések vannak, sok eltévelyedés van. De az eltévelyedések is bölcs kapcsolatban vannak azzal, amit az érzékfeletti világban, egészen másképpen ugyan, de mégis az érzékfeletti világban élünk meg. Azzal, hogy a születés előtti életünkkel összefügg, a földi szellemi élet egészen különleges helyzetbe kerül a Földön. Semmi más a Földön nem függ úgy össze a születés előtti életünkkel, mint ez a földi szellemi élet. A szellemi kutatónak erre különösen rá kell mutatnia. A földi szellemi életet elválasztja a többi tevékenységtől, amelyekhez az ember itt, a Földön hozzátartozik, mert az érzékfeletti megfigyeléseiben azt tapasztalja, hogy ennek a földi szellemi életnek a gyökere, impulzusa a születés előtti életben van. Ezzel a földi szellemi élet a szellemi kutató számára elválik az ember egyéb élményétől.

Más a helyzet azzal, amit a szorosabb értelemben vett politikai, közjogi életnek nevezhetünk, azzal az élettel, amely állami rendet hoz az emberek közé. Bármennyit is erőlködünk, hogy a legpontosabb szellemtudományos módszerekkel kutassuk ki, mivel függ össze ez az állami, ez a tulajdonképpen állami, közjogi élet, egyáltalán nem találunk érzékfeletti kapcsolatot. Ez az élet teljesen földi. Pontosan meg kell értenünk, mire gondolunk itt. Például mi a legkiválóbb értelemben vett földi, földi politikai jogviszony? Ez birtokviszony, tulajdonviszony. Ha valahogy birtokolok egy földterületet, akkor ezt csak azáltal teszem, hogy egy politikai összefüggés kizárólagos jogot ad, hogy ezt a földterületet használjam, lehetővé teszi, hogy mindenki mást kizárjak ennek a földterületnek a használatából, beépítéséből és így tovább. Így van ez mindennel, ami a közjogon alapul. A közjog összessége mindannak az összessége is, amit egy bizonyos közösség kifelé véd, mindez a szorosabb értelemben vett államélet. Ez a tulajdonképpeni földi élet, amely csak az embereknél a születés és a halál között lejátszódó impulzusokkal függ össze. Ha az állam olykor istentől valónak is tartja magát, minden vallásos hitvallás mélyebb felfogása értelmében a következők érvényesek: Először is az, amit Krisztus Jézus gondolt, amikor egykori beszédében így szólt az emberekhez: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré és Istennek, ami Istené.” Különösen a Római Birodalom törekvéseivel szemben akart elkülöníteni mindent, ami külsődleges állami élet, attól, ami az érzékfeletti élet tükörképe. De mindazt, ami a puszta földi államéletbe érzékfeletti impulzust akar bevinni, például az államot egyenesen a vallási élet vagy a nevelésügy hordozójává tenni - az újabb korban senki sem vonja kétségbe, hogy ennek így kell lennie, sajnos! -, a mélyebben vallásos természetűek úgy jellemezték, hogy azt mondták: Ha a szellemi-érzékfeletti bárhogy keveredik a külsődleges-államival, akkor e világ bitorló fejedelme uralkodik.

Talán tudják, sokat kellene töprengeni e világ jogtalan fejedelmének jelentőségéről, és végül semmire sem jutunk. Csak a szellemtudománnyal tudjuk meg, mit értünk ez alatt. Akkor uralkodik e világ jogtalan fejedelme, ha az, aminek csupán a földi viszonyok rendjére kellene vonatkoznia, arra vetemedik, hogy a szellemi, és ahogy később látni fogjuk, a gazdasági életet is magába akarja vonni. E világ jogos fejedelme csak az, aki a külső politikai államviszonyokba csupán azt vonja be, aminek az impulzusai az ember születés és halál közötti életében vannak. Így határoztuk meg szellemtudományosan a társadalmi szervezet második tagját. Ez az, ami az embereknél a születés és a halál között lejátszódó impulzusokhoz van rendelve.

Nos, nézzük a harmadikat, a gazdasági viszonyokat. Gondolják el, a gazdasági élet tulajdonképpen hogyan állít minket bizonyos kapcsolatba a világgal. Könnyen rájönnek, hogy milyen ez a viszony, ha meg kell gondolniuk, hogy a külső gazdasági életben teljesen feloldódhatnánk. Mi lenne belőlünk, ha feloldódnánk a külső, tisztán gazdasági életben? Gondolkodó állatok lennénk, semmi más. Csak azért nem vagyunk gondolkodó állatok, mert a gazdasági életen kívül van jogi életünk, politikai életünk, államéletünk és szellemtudományunk, földi szellemi életünk. A gazdasági élet tehát többé-kevésbé az emberalattiságba taszít. De amikor az emberalattiságba taszít, akkor éppen ezen az emberalatti területen tudunk olyan érdekeket kifejleszteni, amelyek a szó igazi értelmében emberek közötti testvéri érdekek. Semmilyen más területen nem tudjuk az emberek közötti testvéri kapcsolatokat olyan könnyen és olyan magától értetődően kifejleszteni, mint éppen a gazdasági életben.

Mi uralkodik tulajdonképpen a szellemi életben, a földi szellemi életben? Alapjában véve a személyes, még ha lelki is, de lelki-önző érdek. Az ember a vallástól akarja megkapni azt, ami boldoggá teszi. A neveléstől azt akarja megkapni, ami a képességeit fejleszti. Valamilyen művészi vagy más jelenségtől, amit élvez, örömet akar az életében, vagy akár az életerői kibontakoztatását. Mindenütt úgy van, hogy ha érthető módon is, de a durvább vagy finomabb önzés önmaga kedvéért vezeti az embert ahhoz, ami a földi szellemi életben él.

A jogi életben, a politikai életben megint azzal van dolgunk, ami a törvény előtt bizonyos fokig egyenlő lényekké tesz. Az ember és ember közötti kapcsolattal van dolgunk. Arról van szó, hogy milyen legyen a jog. Az állatok között nincs jog! Ez is olyasmi, ami már a földi életben kiemel az állatok közül. De mind a vallási közösségben, a nevelési közösségben, mind a jogi közösségben, mindebben van valami, ami bizonyos vonatkozásban magától értetődő igényünkön alapul. A gazdasági élet területén, ha erőt tudunk venni magunkon, olyasmi érvényesülhet, amit nem az érdekeink alapján akarunk: a testvériség, tekintettel lenni a másikra, úgy élni, hogy a másik mellettünk és általunk részesüljön valamiben.

A szellemi viszonyban azért fogadunk el valamit, mert akarjuk. A jogi viszonyban arra tartunk igényt, amire igényt kell tartanunk, ha az egyenlők között egyenlőként emberhez méltó életet akarunk. És a gazdasági életben az bontakozik ki, ami az egyik ember érzéseit összeköti a másik ember érzéseivel: a testvériség. A testvéri élet impulzusai, amelyek úgy keletkeznek, hogy bizonyos viszonyt hozunk létre attól, amit birtokolunk, ahhoz, amit a másik birtokol, attól, amire szükségünk van, ahhoz, amire a másiknak van szüksége, attól, amink van, ahhoz, ami a másiknak van és így tovább. Ha a gazdasági életben egyre jobban kifejlesztjük ezt az emberek közötti testvériséget, akkor ebből a testvériségből bizonyos fokig kiindul valami. Ez a testvériség a gazdasági életben, ez a testvéri viszony az emberek között, aminek be kell sugároznia a gazdasági életet, amikor eljön az idő, hogy a gazdasági élet meggyógyuljon, ez olyasvalami, ami a gazdasági életből, mondhatnám, kigőzölög, ha ezt éppen a gazdasági életből tanuljuk meg, akkor a halál kapuján át magunkkal visszük, és bevisszük a halál utáni érzékfeletti életbe.

Így a földi élet számára a gazdasági élet tűnik a legalacsonyabbnak, de valami kifejlődik benne, ami a földiekből a halál kapuján keresztül az érzékfelettiekbe lüktet. Ezzel a társadalmi szervezet harmadik tagját szellemtudományosan vizsgáltuk meg. Olyasmi alakul ki, ami minket, embereket bizonyos fokig az emberalattiságba taszít le, ezért viszont elnyerjük azt a kegyelmet, hogy éppen abból, amit a gazdasági életben való testvériség kifejleszt, magunkkal vigyünk valamit a halál kapuján át, ami megmarad nekünk, amikor belépünk az érzékfeletti világba. Ahogyan a földi szellemi élet, amely az előbb leírtak szerint alakul ki, tükörképként arra utal, amit tükröz, a születés előtti, érzékfeletti életre, úgy a gazdasági élet, azzal, amit az emberre való befolyásával kialakít - társadalmi érdek, emberi közösség iránti érzések, testvériség - a halál utáni, érzékfeletti életre utal.

És így szellemtudományosan elválasztottuk a három területet: a szellemi életet, a születés előtti, érzékfeletti életre való utalással; a tulajdonképpeni államéletet, a születés és a halál között lejátszódó impulzusokhoz való kapcsolatával; a tulajdonképpeni gazdasági életet, ami arra utal, amit át fogunk élni, miután átléptük a halál kapuját. Ahogy igaz, hogy az ember nem csak földi, hanem egyben égi lény is, hogy magában hordozza annak az eredményét, amit születés előtt az érzékfelettiekben előélt, hogy magában kifejleszti annak csíráját, amit a halál utáni életben kell megélnie, ha szabad ezt a hasonlatot használnom, ahogy igaz, hogy ebben a vonatkozásban az emberi élet hármas tagozódású, és az ember az égi élet e két tükröződése mellett a születés és halál között átéli különleges földi életét is, úgy igaz, hogy ez az emberi élet hármas tagozódású, úgy igaz az is, hogy a társadalmi szervezetnek, amelyben az ember benne áll, hármas tagozódásúnak kell lennie, ha az egyetemes emberi lelke ebben a társadalmi szervezetben találja meg az alapját, bázisát. Így az, aki az ember helyzetét a világmindenségben szellemtudományosan ismeri meg, még mélyebb okokból látja be, hogy a társadalmi szervezetnek hármas tagozódásúnak kell lennie, hogy az ember bizonyos fokig elkorcsosul - ahogy az újabb korban bizonyos módon el is korcsosult, ami az elmúlt négy év szörnyű katasztrófájához13 vezetett -, ha minden központosítva van, ha minden csak egy kaotikus, anarchikusan felszabdalt külső társadalmi életre vonatkozik. A szellemtudományos megismerés elmélyülésével az emberi élet ilyen felfogásának kell lassanként eljutnia az emberhez, ilyen módon kell tudatában lenni, hogy minden egyetemes emberi dolog így van az emberiségben és egyáltalán a világban. Egyben ez korunk és a közeljövő helyes Krisztus-megismerése is. Ez bizonyos fokig megnyilatkozik nekünk, ha ma hallani akarjuk Krisztust. Gyakran hangsúlyozom, hogy ő maga mondta: „Én veletek vagyok minden nap a világ végezetéig.”14 Ez azt jelenti, hogy nemcsak azokban az időkben szólt, amikor a Földön járt, hanem tovább szól, és meg kell hallanunk. Nemcsak az evangéliumokat kell akarnunk elolvasni, amelyeket újra meg újra el kell olvasnunk, hanem azt kell hallanunk, amit élőn, a folyamatos velünk létében kinyilatkoztat. Ahogy előhírnöke, Keresztelő János mondta: „Változtassátok meg gondolkodásotokat, változtassátok meg, hogy meglássátok az emberségetek hármasságát, amely megköveteli, hogy annak is hármas tagozódása legyen, amiben mint földi létben benne éltek.”15

Joggal mondjuk: Krisztus az egész emberiségért halt meg és támadt fel, a golgotai misztérium az emberiség közös élménye. Különösen a mai időkben lehetünk ennek tudatában, amikor népek támadtak népek ellen, és acsarkodtak egymásra, amikor most, miután az események válságba kerültek, megint nem a megfontoltság, nem az emberi közösség tudata uralkodik, hanem ehelyett gyakran vad győzelmi mámor! Ezt nem szabad félreismerni. Mindaz, amit az utóbbi négy és fél évben átéltünk, amit most átélünk és amit még át fogunk élni, azt mutatja a mélyebbre pillantó embernek, hogy az emberiség a Krisztus-tudat vonatkozásában egyfajta válságba jutott. Válságba jutott az emberiség a Krisztus-tudat vonatkozásában azzal, hogy az igazi közösségi érzés, az emberek egymás közötti igazi kapcsolata elkallódott. És nagy szüksége van az embereknek, hogy ráeszméljenek, hogyan tudjuk ismét helyesen megtalálni a Krisztus-impulzust.

Az, hogy nem mindig találják meg újra, egy egyszerű tényre taníthat meg. Mielőtt a Krisztus-impulzus a golgotai misztériummal belehatott volna a Föld fejlődésébe, a nép, amelyből Krisztus Jézus született, kiválasztott népnek tekintette magát, és ez a kiválasztott nép azt hitte, a Föld csak akkor lehet boldog, ha mindenki más kihal, és csak ennek a népnek a tagjai népesítik be az egész Földet. Ez bizonyos értelemben szilárd hit volt, mert Jahve istent egyetlen istennek tekintették. Abban az időben, mielőtt a golgotai misztérium eljött volna a Földre, ez az ősi héber nép jogos nézete volt, mert éppen ebből az ősi héber népből kellett Krisztus Jézusnak megjelennie. De a golgotai misztérium megtörténtével ennek a tudatnak meg kellett volna szűnnie. Utána ez a tudat már elavult, utána a Krisztus-tudatnak kellett volna a Jehova-tudat helyébe lépnie, amely éppannyira az emberről szól, mint amennyire Jahve népe csak egy nép tagjairól beszélt. A zsidó nép tragikus sorsa, hogy ezt nem ismerte fel. De ma nagyon is visszaesést élünk meg. Azt a visszaesést éljük meg, hogy a népek - ha másképpen is látják, másnak is nevezik - lassan mind egyfajta Jahvét, de speciális Jahvét, a saját népistenüket akarják imádni.

Persze, nem olyan vallásos formában beszélnek, mint korábban, de úgymond újkori módon gondolkodva beszélnek. Gondolkodásmód vagy gondolkodási szokás, ez jó kifejezésnek tűnik nekem. Az emberek ma egy másik szóhoz szoktak hozzá. Hogy jobban megértsenek, tehetnénk olyan engedményt, hogy egy darabig követjük ezt a divatot, és a gondolkodási szokás vagy gondolkodásmód helyett, amit a mi köreinkben mindig használok, ma a nyilvánosság előtt „mentalitás”-t mondok. A mai mentalitásban tehát ez jut érvényre: Minden nép szeretné a maga különleges népistenét beiktatni, szeretne ennek a népnek megfelelően létezni. Ez vezetett oda, hogy így támad egyik nép a másik ellen. Visszaesést élünk át a Jahve-vallásba, csak éppen a Jahve-vallás sok Jahve-vallásra esik szét. Ma valóban ótestamentumi visszaesés van, atavizmus, visszaesés az Ótestamentumba! Az emberiség Krisztus Jézussal szemben, aki az egész emberiségért élt és létezett, az egész Földön egyes csoportokba akar specializálódni. Az emberiség a népistenek szerint Jahve-szerűen akar berendezkedni. Ez a golgotai misztérium előtt jogos volt, most visszaesés. Értsük meg: A nemzeti berendezkedés ma visszaesés az Ótestamentumba. Ez a visszaesés az Ótestamentumba nehéz próbák elé állítja a modern emberiséget, és csak egy orvosság létezik ellene: szellemi úton ismét közeledni Krisztushoz.

Ezzel a szellemtudományos érdeklődésű emberben felmerül a kérdés: Ebben a mai korunkban hogyan találhatunk a szívünkből kiindulva, mai lelkünk legsajátabb impulzusaiból kiindulva Krisztus Jézusra? Azt, hogy ez a kérdés nagyon komoly - más szempontból már ebben az ágban (zweig)16 is gyakran beszéltem erről -, abból is láthatják, hogy tulajdonképpen még a kereszténység hivatalos hordozói is elvesztették Krisztust. Vannak sokat emlegetett lelkészek, lelkipásztorok, akik Krisztusról beszélnek. Arról beszélnek, hogy az ember bizonyos belső elmélyüléssel, bizonyos belső átéléssel kapcsolatba kerülhet Krisztussal. Ha jobban utánajárunk, mit értenek ezek az emberek Krisztus alatt, akkor azt találjuk, hogy nincs különbség e Krisztus és általában az Isten között, akit Atyaistennek neveznek az evangélium szerint is. Híres teológus például Harnack. Itt Svájcban is sok buzgó követője van. Harnack megjelentetett még egy könyvecskét is „A kereszténység lényege” címmel. Sokat beszél Krisztusról. De egyáltalán miért kellene Krisztusra vonatkoznia annak, amit Krisztusról mond? Semmi alapja, hogy Krisztusra vonatkozzon! Ugyanúgy vonatkozhat Jahve istenre. Ezért az egész „A kereszténység lényege” belsőleg valótlanság. Csak akkor válik valósággá, ha először héberesítik, ha úgy fordítják, hogy mindenhova, ahol „Krisztus” van, „Jahvé”-t írnak. Ezzel olyan igazságot jelentek ki, amiről a mai embereknek sejtelmük sincs, hogy igazság. A világ számtalan szószékéről beszélnek Krisztusról, és az emberek azt hiszik, joggal beszélnek Krisztusról, mert a Krisztus szót hallják. Az emberek nem gondolnak arra: Ahol a lelkipásztor „Krisztus”-t mond, csak akkor lesz igaz, ha „Jahvé”-val helyettesítem! Látják, korunk legmélyrehatóbb bajaival egy bizonyos valótlanság függ össze. Ne higgyék, hogy amikor ezt kimondom, bárkire is célozni akarok, hogy megvádoljam vagy kritizáljam. Egyáltalán nem így van. Csak egy tényt akarok kimondani. Mert azok az emberek, akik gyakran a legmélyebb belső valótlanságban, azt is mondhatjuk, hazugságban élnek, nem tudják ezt, nagyon is jóakaratúak. Az emberiségnek ma nehéz eljutnia az igazsághoz, mert éppen az, amit itt belső valótlanságnak neveztem, hagyományosan szerfelett szilárdan rögzült. És ebből a belső valótlanságból, amely mérhetetlenül széles körben eluralkodott, kisugárzik a többi valótlanság, ami ma az élet legkülönbözőbb területeit ragadta meg, így az élet néhány területére vonatkozóan feltehetjük a kérdést: Tulajdonképpen mi maradt még igaz? Hol van még valódi igazság? Ezért, különösen a szellemtudományosan gondolkodók számára, komolyan előtérbe kerül a kérdés: Hogyan találok rá az igaz útra, amely Krisztushoz vezet, ehhez a különleges isteni lényhez, akit joggal nevezhetünk Krisztusnak? Ha csupán megszületünk, és a születéstől a halálig itt, a Földön olyan lelki életet élünk, amely a születés és halál közötti szokásos adottságok és fejlődés szerint alakul, akkor ugyanis semmi sem ösztönöz, hogy eljussunk Krisztushoz. Akkor bármennyi szellemi dolog is történik bennünk, semmi sem ösztönöz, hogy eljussunk Krisztushoz. Ha a születés és halál között a legtöbb mai emberhez hasonlóan egyszerűen anélkül fejlődünk, hogy egy bizonyos dolgot megtennénk, amire mindjárt rátérek, távol maradunk Krisztustól. De hogyan jutunk el Krisztushoz? A kezdeményezésnek, hogy a Krisztushoz vezető útra lépjünk, saját magunkból kell kiindulnia, akkor is, ha az néha a tudatalattiból vagy sötét érzésből jövő iniciatíva. Az Istenhez, aki azonos Jahvéval is, el lehet jutni, ha az ember egyszerűen egészségesen él. Jahve meg nem találása csupán egyfajta emberi betegség. Istentagadónak, ateistának lenni bizonyos betegséget jelent. Ha valaki teljesen egészségesen, normálisan fejlődik, akkor nem istentagadó, mert nevetséges azt hinni, hogy az, amit egészséges szervezetünkként hordozunk, ne isteni eredetű lenne. Az ex deo nascimur olyasmi, ami az egészségesen fejlődött ember szociális életében magától adódik. Mert ha nem ismeri be, az istenségből születtem, akkor valami fogyatéka van, ami éppen abban jut kifejezésre, hogy ateista. De itt eljutunk az istenséghez általában, amit a modern lelkipásztorok belső hazugságból Krisztusnak neveznek, pedig az nem Krisztus. Krisztushoz csak akkor jutunk el - és itt közvetlen jelenünk vonatkozásában beszélek -, ha továbbmegyünk a szokásos, természetesen egészséges dolog elismerésénél. Mert tudjuk, hogy a golgotai misztérium azért jött el a Földre, mert azontúl az ember nem lehetett volna emberhez méltó a golgotai misztérium, azaz a Krisztus-impulzus nélkül. És így a születés és halál között az emberi mivoltunkat bizonyos fokig nemcsak megtalálni kell, hanem újra megtalálni, ha a helyes értelemben akarunk keresztények lenni, ha közel akarunk jutni Krisztushoz. A következőképpen kell újra rátalálnunk erre az ember mivoltunkra. A belső őszinteséget kell keresnünk, rá kell szánnunk magunkat a belső őszinteségre, és azt mondani: A golgotai misztérium utáni gondolatvilágunk vonatkozásában nem elfogulatlanul születünk, mindnyájan bizonyos előítéletekkel születünk.

Abban a pillanatban, amikor valaki az embert rousseau-i17 vagy más módon, kezdettől fogva tökéletesnek tartja, nem találhatja meg Krisztust, hanem csak akkor, ha tudja, hogy a golgotai misztérium szerint élő embernek bizonyos fogyatéka van, amit a saját tevékenységével itt, az életben kell kiegyenlítenie. Előítéletekkel teli emberként születtem, és az elfogulatlan gondolkodást az életben kell megszereznem. És hogyan tudom itt megszerezni? Csakis és egyedül úgy, hogy nemcsak az iránt érdeklődöm, amit magam gondolok, amit magam helyesnek tartok, hanem önzetlen érdeklődést alakítok ki minden iránt, amit az emberek gondolnak, és ami eljut hozzám, még ha olyannyira is tévedésnek tartom. Minél inkább a saját makacs véleményével büszkélkedik az ember, és csak ez érdekli, a világfejlődésnek ebben a pillanatában annál jobban eltávolodik a világfejlődéstől, Krisztustól. Minél inkább kialakítja a másik ember véleménye iránti szociális érdeklődést, akkor is, ha tévedésnek tartja, minél inkább mások véleményével világítja meg a saját gondolatait, minél inkább a talán igazságnak tartott saját gondolatai mellé állítja azokat, amelyeket mások találnak ki, és tévedésnek tart, a lelke legmélyén annál inkább átérzi a krisztusi igét, amelyet az új krisztusi nyelv szerint kell értelmezni. Krisztus azt mondta: „Amit cselekedtek eggyel is ez én kicsiny atyámfiai közül, én magammal cselekedtétek.”18 Krisztus szakadatlanul megnyilatkozik az embereknek, egészen a földi napok végéig. És így szól ma azokhoz, akik meg akarják hallani: Amit a legkisebb testvéretek gondol, azt úgy kell tekintenetek, hogy én gondolom, és hogy veletek érzek, amikor más gondolatait a sajátotokhoz méritek, szociális érdeklődést mutattok az iránt, ami a másik lélekben megy végbe. Amit a legkisebb testvéretek véleményeként, életszemléleteként találtok, abban engem keressetek. - Így szól gondolati világunkhoz Krisztus, aki a XX. század emberének - közeleg az idő - új módon akar megnyilatkozni. Nem úgy, hogy harnacki módon beszélünk Istenről, aki Jahve isten is lehetne, és valójában az is, hanem úgy, hogy tudjuk, Krisztus minden ember istene. De nem találjuk meg, ha a gondolatainkkal önzően megmaradunk saját magunkban, hanem csak akkor, ha gondolatainkat más emberek gondolataihoz mérjük, ha az érdeklődésünket belső toleranciával bővítjük minden emberi iránt, ha azt mondjuk: Születésem révén elfogult ember vagyok, a Krisztus-impulzust a minden ember gondolatából eredő átfogó szociális gondolati érzékkel újjászületve találom meg magamban. Ha nem kizárólag saját magamat tekintem minden gondolatom forrásának, hanem, ha a lelkem legmélyéig az emberiség egy tagjának tekintem magamat, akkor megtaláltam a Krisztushoz vezető utat. Ez az az út, amelyet ma a Krisztushoz vezető gondolati útnak kell nevezni. Komoly életfeladatunkká kell válnia az önnevelésnek, hogy elsajátítsuk azt az érzéket, hogy figyelembe vesszük mások gondolatait, hogy a másokkal való beszélgetésben helyesbítsük azt, amit saját irányultságunkként hordunk magunkban. Mert ha ez az életfeladat nem terjed el az emberek között, akkor az emberek elvesztik a Krisztushoz vezető utat. Ez a gondolatok útja ma.

És a másik út az akaraton keresztül vezet. Itt is rossz útra tértek az emberek, ami nem Krisztushoz vezet, ami Krisztustól távolodik. És ezen a másik területen is újra meg kell találnunk a Krisztushoz vezető utat. A fiatalságban még magától van valamennyi idealizmus, de a mai emberiség száraz és józan. És a mai emberiség büszke arra, amit gyakran neveznek gyakorlatnak, de nem más, mint szűk látókör. A mai emberiség semmire sem tartja a szellemi forrásból vett eszméket. A fiataloknak még vannak ilyen eszméik. Semelyik korban sem különbözött annyira az idősebbek élete a fiatalok életétől, mint ma. Egyáltalán, semmit sem értenek meg az emberek, ez a mai kor sajátossága.

Tegnap utaltam19 a proletariátus és a polgárság közötti mély szakadékra. Az idősebbek és a fiatalok is - milyen nehezen értik meg ma egymást! Ez olyasmi, amit nagyon-nagyon figyelembe kell vennünk. Próbáljuk meg az ifjúság idealizmusát megérteni. Nagyon szép, csak ezt ma ki akarják űzni az ifjúságból. Úgy akarják ma kiűzni, hogy megvonják a fiatalságtól a fantázianevelést, a fantázia kialakulását, amit a mese, a legenda, mindaz nyújtana, ami a száraz, külső értelemtől elvisz. Ennek ellenére nehéz lesz az ifjúságból kiűzni a fiatalos, természetes, elemi idealizmust. De mi is az? Szép dolog, nagy dolog, de nem lehet az egyetlen az emberben. Mert ez a fiatalos idealizmus mégiscsak az ex deo nascimur idealizmusa, az istenségé, amely ugyanaz, mint a Jahve-istenség, és amely nem maradhat egyedül, miután a golgotai misztérium bejárta a Földet. Emellett még lennie kell valami másnak, nevelésnek, önnevelésnek kell hozzáadódnia az idealizmushoz. A fiatalság veleszületett idealizmusa mellett ügyelni kell arra, hogy az emberi közösségben olyasmire tegyenek szert, ami megszerzett idealizmus, ami nem csupán a vérből és ifjonti hévből fakadó idealizmus, hanem amit belenevelnek, amit az ember csak valamilyen ösztönzés alapján saját maga szerez meg. Belenevelt, mégpedig önmaga által belenevelt idealizmus, ami azután nem múlik el a fiatalsággal, ez az, ami megnyitja az utat Krisztushoz, mert ez olyasmi, amit az ember a születés és halál közötti életben szerez meg. Érezzék a nagy különbséget a vérből fakadó idealizmus és a megszerzett, belenevelt idealizmus között! Érezzék a nagy különbséget az ifjonti tűz és a szellemi élet felfogásából származó tűz között, ami újra meg újra felszítható, mert a lelkünkben sajátítottuk el, akkor felfogták a második idealizmust, amely a megszerzett idealizmus, az újjászületés idealizmusa, nem a veleszületett. Ez a Krisztushoz vezető akarati út. A másik a gondolati út. Ne keressenek ma absztrakt utat Krisztushoz, keressék ezeket a konkrét utakat! Keressék a gondolati utat, amely abban áll, hogy az egész emberiség véleménye iránt toleranciát tanúsítunk, hogy a többi ember gondolatai iránt társadalmi érdeklődést mutatunk. Keressék az akarati utat, akkor nem valami elvont dolgot találnak, hanem az idealizmusra való nevelés szükségességét. Akkor azonban, ha magukat erre az idealizmusra nevelik, vagy az ifjúságot, a felnövekvő ifjúságot ránevelik, ami rendkívül szükséges, akkor abban, amit idealizmusként kinevelnek, azt találják, hogy az emberben felébred az érzék, hogy ne csak azt tegye, amire a külső világ készteti. Ebből az idealizmus impulzusai keletkeznek, hogy többet tegyünk, mint amire a fizikai világ késztet, feltör az érzék, hogy a szellemből cselekedjünk. Abban, amit a belénk nevelt idealizmusból cselekszünk, azt valósítjuk meg, amit Krisztus akart, aki nem azért jött le a szellemi világból a Földre, hogy itt csupán földi célokat valósítson meg, hanem azért jött le a szellemiből a földi világba, hogy égi célokat valósítson meg. De csak akkor növünk vele együtt, ha idealizmusra neveljük magunkat, úgy, hogy Krisztus, aki égi lény a Földön, hatni tudjon bennünk. Csak a magunkba nevelt idealizmusban valósul meg az, amit Pál szavai20 akarnak kifejezni Krisztusról: „Nem én, hanem a Krisztus énbennem.” Aki meg sem próbálja a belső erkölcsi újjászületéssel magába nevelt idealizmust kifejleszteni, az nem mondhat mást, mint: „Nem én, hanem a Jahve énbennem.” Ez az a két út, amelyen valóban megtaláljuk Krisztust. Ha ezeket járjuk, akkor többé nem úgy beszélünk, hogy amit mondunk, belső hazugság. Akkor úgy beszélünk Krisztusról, mint belső újjászületésünk istenéről, míg Jahve a születésünk istene.

Az újabb embernek ezt a különbséget kell megtalálnia, mert csakis ez a különbség hozza meg az igazi szociális érdeklődést. Aki kifejleszti a magába nevelt idealizmust, abban megvan az emberek iránti szeretet is. Prédikálhatnak a szószékről amennyit akarnak arról, hogy az embereknek szeretniük kell egymást. Mintha a kályhának beszélnének. Ha a lelkére beszélnek, akkor sem fogja befűteni a szobát, csak akkor, ha szenet raknak bele. Akkor viszont egyáltalán nem kell rábeszélniük, hogy kályhai kötelessége a szobát fűteni. Így prédikálhatják mindig az embereknek: szeretet, szeretet és szeretet. Ez csak üres beszéd, üres szó. Dolgozzanak azon, hogy az emberek az idealizmus tekintetében újjászülessenek, hogy a vérből fakadó idealizmus mellett lelkileg megszerzett idealizmusuk legyen, ami egész életükön át kitart, akkor az emberi lélekben is felizzítják az emberszeretetet. Mert amennyi idealizmust nevelnek magukba, annyira vezet ki a lelkük az önzésükből az önálló érzésbeli érdeklődésbe a többi ember iránt. Egyvalamit biztosan átélnek, ha ezen a két úton, a gondolat és az akarat útján haladnak, amire a kereszténység megújulásával kapcsolatban utaltam. A belsőleg toleráns és más gondolatok iránt érdeklődő saját gondolatokból és az újjászületett akaratból, a magunkba nevelt idealizmusban újjászületett akaratból kifejlődik valami, amit nem lehet másként leírni, mint fokozott felelősségérzetként minden iránt, amit teszünk és gondolunk. Aki hajlamos lelkének fejlődésére figyelni, és a két utat járja, érezni fogja magában - nem úgy, mint a szokásos életben, amely nem ezeken az utakon jár - a fokozott, finomabban kifejeződő belső felelősségérzetet az iránt, amit az emberek gondolnak és tesznek. Ha így feltör a felelősségérzet, hogy azt mondják: Igazolhatom-e azt is, nem csak az életemben és a közvetlen környezetemben legközelebb állóknak, igazolhatom-e, hogy egy érzékfeletti-szellemi világhoz tartozónak érzem magam? Igazolhatom-e, hogy tudom, mindazt, amit itt, a Földön teszek, beírják egy örökké érvényes Akasa-krónikába, ahol az tovább hat? Ó, erősen érzik ezt a szellemi felelősséget mindennel szemben! Ez olyasmi, mint amikor valaki a kétféle krisztusi utat keresi, és odalép hozzá egy őr, mint egy lény, aki mögötte áll, a háta mögül kipillantva mindig azt mondja: Nem csak a világ előtt vagy felelős a gondolataidért és a tetteidért, az isteni-szellemiek előtt is.

De az a lény, aki így kipillant a hátunk mögül, aki a felelősségérzetünket növeli, finomítja és egészen más utakra viszi, mint korábban volt, ez a lény az, aki valóban elvezet a golgotai misztériumon keresztülment Krisztushoz. Ma erről a krisztusi útról akartam beszélni önöknek, és arról, hogyan található meg, és hogyan mutatkozik meg az imént leírt lényben. Mert ez a krisztusi út belsőleg éppen korunk legmélyebb társadalmi impulzusaival és feladataival függ össze.

Ezt akartam a mostani összejövetelünkön elmagyarázni.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként