"A mechanizáció nem tartóztatható fel, ... a kultúra arimanizálódást igényel. De mellé kell állítani azt, ami az ember bensejéből fakad, és ami az imaginációban, inspirációban és intuícióban ismét bölcsességet, szépséget és erőt hoz létre. "
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza

 


Történelmi szimptomatológia (1)

1. A tudati impulzus felerősödése

[Szimptomatológia: a külső események mögötti igazi valóság. A középkor egyetemes impulzusa: a római katolicizmus. Szimptomatológikus fordulópontok: a pápák Avignonba költözése 1309-ben, a templomos rend felszámolása, a mongol betörések, az Orleansi Szűz fellépése és a francia és angol nemzeti állam létrejötte. A Habsburg-ház felemelkedése. A városok kialakulása. Az angol parlamentarizmus: a tudati lélek impulzusa. Az orosz birodalom kialakulásának kezdetei. Anglia: inkább nemzeti árnyalatok, Franciaország: inkább személyes elemek. Az utóbbi forradalomhoz vezet, az előbbi a liberalizmushoz. A tudati lélek impulzusa Angliában: I. Jakab.]

Dornach, 1918. október 18.

Ezekben a napokban meg fogom kísérelni, hogy néhány jelentőségteljes dolgot hozzáfűzzek azokhoz a fejtegetésekhez, amelyeket a múlt héten itt elmondtam, és amelyek bennünket bizonyos mélységig bevezettek az újabb emberiségfejlődést uraló impulzusokba. Amit így el szeretnék mondani, az az újabb történelmi lét különféle fordulópontjaiból adódik. Meg fogjuk kísérelni, hogy ezt a történelmi létet addig a pontig vizsgáljuk, ahol látható, hogyan áll benne az emberi lélek a jelenkori világösszefüggésekben a kozmoszban való fejlődése szempontjából; egyrészt lelki fejlődését illetően az istenivel, másrészt én-fejlődését illetően a szellemivel szemben. Mindezt azonban szeretném többé-kevésbé hétköznapi jelenségekhez és már ismert dolgokhoz kapcsolni. Ezért ma, holnap és holnapután - látni fogják, hogy miért - az újabb emberiségfejlődésnek abból a történelmi áttekintéséből indulok ki, amely tegnap is részben az újabb történelemről szóló fejtegetések alapját képezte, és amelyet megkíséreltem zürichi nyilvános előadásomban is kifejteni.

A hasonló tárgykörben tartott korábbi előadásaimból közismert, hogy amit szokásosan történelemnek neveznek, azt én a szellemtudomány szempontjából szimptomatológiává átalakultan látom. Ez annyit jelent, hogy amit szokásosan történelemnek ismerünk, amit történelemnek nevezünk és az iskolai tanmenetben is történelemként jelölnek meg, azt nem szabadna úgy tekinteni, mint ami az emberiség történelmi folyamatában valóban jelentőségteljes, hanem csak szimptómáknak, amelyek bizonyos mértékig a felszínen zajlanak, és amelyeken keresztül kell bepillantani a történések további mélységeibe. Ezáltal fog kiderülni, hogy tulajdonképpen mi a valóság az emberiség fejlődésében. Míg a szokásos történelem az úgynevezett történelmi eseményeket abszolút voltukban szemléli, addig mi most azt, amit itt történelmi eseményeknek nevezünk, olyasvalaminek kell, hogy tekintsük, ami bizonyos értelemben egy mélyebben fekvő valóságról tanúskodik, és ha helyesen szemléljük, azt meg is nyilatkoztatja.

Nem is kell nagyon mélyen belegondolnunk, és hamar rájövünk, milyen értelmetlen például az a nagyon gyakran elhangzó megjegyzés, hogy a jelenkor embere az emberiség múltjának eredménye, és ez aztán annak vizsgálatához kapcsolódik, amit a történelem erről a múltról mond. Vonultassuk el lelki szemeink előtt azokat a történelmi eseményeket, amelyeket az iskolában elénk tártak, és aztán tegyük fel a kérdést: mi az, ami ebből - ahogy azt a történelem ábrázol- hatónak véli - befolyásolhatta kedélyvilágunkat, lelki struktúránkat. De a lelki struktúrát úgy szemlélni, ahogy az a jelenkorban elénk tárul az emberiség fejlődése folyamán - ez persze az ember valódi önismeretéhez tartozik. Ezt az önismeretet nem segíti elő a szokásos történelem. Olykor ugyan elősegít, felidéz egy csekély önismeretet, de kerülő úton. Például, ahogy tegnap valaki mesélte nekem, hogy egyszer az iskolában nem tudta, hogy mikor vívták a maratoni ütközetet, és ezért három órára bezárták. Ez mindenesetre valami, ami a történelemtanítás kerülő útján az ember lelkére hat, és ami aztán kerülő utakon valamivel hozzájárulhat azokhoz az impulzusokhoz, amelyek önismerethez vezetnek. De az a mód és jelleg, ahogy a történelem a maratoni ütközetről beszél, kevéssé fog hozzájárulni az ember valódi önismeretéhez. Ennek ellenére a szimptomatologikus történelemnek is figyelembe kell vennie a külső tényeket, egyszerűen azért, mert éppen a külső tények vizsgálata és értékelése által lehet betekinteni abba, ami valóban történik.

Most először is szeretnék bizonyos értelemben képet adni az újabb történelmi fejlődésről, amelyet az iskolában szokásosan úgy tárgyalnak, hogy Amerika felfedezésével, a puskapor feltalálásával kezdődik - hiszen tudjuk mindezt - és azt mondják: a középkor lezárult, kezdődik az újkor. De ha egy ilyen vizsgálódást úgy akarunk végezni, hogy az számunkra termékeny legyen, akkor tekintetünket mindenekelőtt magában az emberi fejlődésben bekövetkező fordulatokra kell irányítanunk, azokra a nagy fordulópontokra, amelyekben az ember lelki élete egy bizonyos fajta alkatból egy másfajta alkatba ment át. Ezeket az átmeneteket általában nem is vesszük észre. Nem vesszük észre őket, éppen azért, mert a tények szövevényében elnézünk fölöttük.

A tisztán szellemtudományos vizsgálatokból tudjuk, hogy az emberi kultúrfejlődés utolsó nagy fordulópontja a XV század elejére esik, amikor az Atlantisz utáni ötödik korszak megkezdődik. Tudjuk, hogy a golgotái minisztérium előtt 747-ben kezdődött el a görög-latin korszak, és a XV század elejéig tartott, addig, amíg aztán az újabb kor, az Atlantisz utáni ötödik korszak meg nem kezdődött. A szóban forgó időpontban valóban megváltozott az ember teljes lelkiélete, és ez a szokásos szemlélet számára csak azért nem derül ki, mert a dolgokat felületesen szemléljük. Ha például a XVI. századot közönséges értelemben úgy képzeljük el a történelemben, mintha fokozatosan, egyszerűen a XI. vagy a XII. század folytatása lenne, és kihagyjuk azt a jelentős fordulatot, amely a XV századba menően és aztán abból kiindulva folytatólagosan következett be, ez teljes értelmetlenség. Természetesen az ilyen időpont hozzávetőleges, megközelítő, de mi nem ilyen a valódi életben? Mindenütt, ahol egy fejlődési folyamat bizonyos módon összefügg a másikkal és átnyúlik abba, ott mindig "hozzávetőlegességről” kell beszélnünk. Ha az ember nemileg éretté válik, akkor sem lehet pontosan megjelölni a napját, hanem ez előkészül és aztán lezajlik. Így van ez természetesen ezzel az 1413-as időponttal is. A dolgok lassan készülnek elő és nem mindjárt jelennek meg mindenütt a maguk teljes erősségében. De semmiféle bepillantást nem nyerünk a dolgokba, ha a fordulat időpontját nem vesszük teljesen tárgyilagosan szemügyre.

Ha visszapillantunk a XV századot megelőző időkbe, és az emberiség lelki alkatát vizsgáljuk, majd összehasonlítjuk azzal, ami a XV század kezdete után egyre inkább belekerül az emberiség lelki alkatába, akkor nem tehetünk mást, minthogy figyelmünket arra az átfogó formációra irányítjuk, amely a teljes, úgynevezett középkoron át elterjedt az európai civilizált emberiségben, és még bensőségesen összefüggött a görög-latin korszak egész lelki felépítésével. Ez az a forma, amely az évszázadok során lassanként a római birodalomból kiindulóan a római pápasághoz kötött katolicizmusban kialakult. Hiszen a katolicizmust az újkor nagy fordulópontjáig nem lehet másként tekinteni, mint egyetemes impulzusnak, egyetemes impulzusként terjedt el. Az emberek a középkorban rendek szerint, családi összefüggések szerint, céhek stb. szerint tagolódtak, de ezeket a tagolódásokat áthatotta az, amit a katolicizmus csepegtetett a lelkek- be, és ami átvonul a lelkeken abban a formában, amelyet a kereszténység különböző impulzusok hatására vett fel. Ezekkel a következő napokban még meg fogunk ismerkedni, de egyesekre már az előző előadásokban is utaltam. A katolicizmus olyan kereszténységként terjedt el, amelyet Rómában jelentős hatások értek az előbb jellemzett irányokból.

Mivel számolt a Rómából kiinduló és a maga jellege szerint évszázadokon át fejlődő katolicizmus, amely valóban egyetemes impulzus volt, az európai civilizációban lüktető legmélyebb erő - mivel számolt ez a katolicizmus? Az emberi lélek egy bizonyos öntudatlanságával és egyfajta szuggesztív erővel, amelyet az emberi lélekre gyakorolni lehet. Olyan erőkkel számolt, amelyekkel az emberi lelkialkat azoktól az | évszázadoktól fogva rendelkezett, amikor még nem ébredt fel. Azokkal számolt, akik még csak érző- és értelmi lelkükben éltek. Azzal számolt, hogy kedélyvilágukba szuggesztív hatással belecsepegteti mindazt, amit hasznosnak tart; azoknál pedig, akik képzettek voltak - és ez általában a klérus volt - az éles értelemre számított, amely azonban még nem szülte meg önmagában a tudati lelket. A teológia fejlődése a XIII- XIV. században olyan, hogy mindenütt az elképzelhető legélesebb értelemre számított. De ha ismereteinket arról, hogy mi az emberi értelem, a mai értelemre alapítjuk, soha nem kaphatunk helyes képzetet arról, hogy milyen volt az értelem a XV századig. A XV századig az értelemben volt valami ösztönös, még nem hatotta át a tudati lélek. Nem volt még önálló gondolkodás, mert ez csak a tudati lélekből jöhetett, hanem itt-ott rendkívül nagy éleselméjűséggel találkozunk. Ilyet kétségkívül sok fejtegetésben találunk a XV századig, mert a fejtegetések közül sok okosabb, mint a későbbi teológiai fejtegetések. De ez nem az az értelem volt, amely a tudati lélekből kiindulóan hat, hanem az az értelem, amely ha népszerűén fejezzük ki magunkat, az isteniből hatott, ha ezoterikusan: az angyalból - tehát olyasvalami, amivel az ember még nem rendelkezett. Az önálló gondolkodás csak akkor vált lehetségessé, amikor az embert a tudati lélek önmagára utalta. Ha ilyen módon szuggesztív erővel egyetemes impulzust terjesztenek el, ahogy ez a római pápaság és az egyházi struktúra útján megtörtént, akkor ez elsősorban az emberekben lévő közösre, a csoportlélekszerűre hat. Erre hatott a katolicizmus is, és az újabb történelem bizonyos impulzusait oda juttatta - ezeket a dolgokat más szempontból még meg fogjuk beszélni -, hogy az elterjedő katolicizmusnak ez az egyetemes impulzusa bizonyos értelemben faltörő kosként találkozott a német-római birodalommal És látjuk, hogyan terjedt el az egyetemes római katolicizmus tulajdonképpen a német-római birodalommal való állandó összeütközések és összecsapások közepette. Hiszen csak a használatban lévő történelemkönyvekben kell tanulmányoznunk a Karolingok vagy Hohenstaufok korát, mindenütt azt fogjuk látni, hogy lényegében arról van szó, hogy Európa kultúrájába bevonul a katolikus egyetemes impulzus úgy, ahogy azt Rómában kigondolták.

Ha a tudati-lélek kultúra kezdetének szempontjából a dolgot helyesen akarjuk szemlélni, akkor egy nagy fordulópontra kell tekintenünk, amelyen külsőleg szimptomatikusán megmutatkozik, hogy ami a középkorban a most jellemzett értelemben valóban uralkodó volt, annak uralkodó jellege már nem az, ami volt. Az újabb történelmi fejlődés fordulópontja az, amikor 1309-ben Franciaország kezdeményezésére a pápát egyszerűen Rómából Avignon-ba helyezik. Ezzel valami olyat tettek, ami korábban természetesen nem történhetett volna meg, és ez jelzi, hogy itt kezdődött el az a folyamat, amikor az emberiség más lett, mint akkor volt, amikor egy egyetemes impulzus vezette. Korábban elképzelhetetlen volt, hogy egy királynak vagy császárnak egyszerűen eszébe jusson, hogy a pápát Rómából valahová máshová helyezze át. 1309-ben a pápát minden teketória nélkül Avignonba helyezték, és megkezdődött az a küzdelem a pápákkal és ellenpápákkal, amely éppen a pápaság áthelyezéséből következett. Látjuk aztán, hogy ez még valami mást is érintett, ami ugyan más összefüggésben volt a kereszténységgel, de bizonyos külső kapcsolatban állt a pápasággal. 1309-ben a pápát áthelyezték Avignonba és röviddel utána feloszlatták a templomos rendet. Ez fordulópontja az újabb történelemnek. Egy ilyen fordulópontot nem pusztán mint tényt kell vizsgálni, hanem tünetként, hogy lassan megtaláljuk, milyen valóság rejlik mögötte.

Most más ilyen tüneteket idézünk lelki szemeink elé. Elénk tűnnek, ha arra az időre összpontosítjuk figyelmünket, amikor ez a fordulópont bekövetkezett. Ha Európára tekintünk, feltűnik, hogy az európai életet elsősorban keleten radikálisan befolyásolják azok az események, amelyek a történelmi életben, mondhatnánk, természeti eseményként jelentkeznek. Ezek a folytonos Ázsiából Európába irányuló vándorlások, amelyek a tágabban vett újabb korban a mongol vándorlásokkal kezdődtek, és az ázsiai elemet hozták Európába. Ha egy olyan eseményt kapcsolunk ehhez a tényhez, mint az avignoni, nagyon jelentékeny támpontokat kapunk a történelmi szimptomatológiához. Mert gondolják csak el a következőket: ha tudni akarjuk, milyen külső, nem belső szellemi, hanem külső emberi adottságok és hatások kapcsolódtak az avignoni eseményhez és melyek vezettek hozzá, akkor emberi döntések és tények egy összefüggő komplexumával kerülünk szembe. Ezt nem tehetjük, ha olyan eseményeket vizsgálunk, mint a mongolok, majd később a törökök pusztító előretörései. Ha egy történelmi eseményt, egy ilyen tény-komplexumot veszünk szemügyre, akkor - ha valóban történelmi szimptomatológiához akarunk eljutni - az alábbiakat kell mérlegelnünk.

Tegyük fel, hogy ez itt Európa, ez meg Ázsia. A hadak átvonulnak. Most tegyük fel, hogy egy ilyen had eddig a határig vonul előre, mögöttük vannak, mondjuk a mongolok, később a törökök, mikor melyik, előttük vannak az európaiak. Ha az avignoni eseményeket nézzük, akkor emberi döntések, emberi tettek tény-komplexumát találjuk. Ezzel amott nem találkozunk. Ott két oldalt kell vizsgálni: az egyik itt van, a másik itt.

Az európaiak számára ez az áradat egyszerűen olyan, mint valami természeti történés, csak a külső oldalát látják. Ezek átjönnek és zavart keltenek, egyszerűen betörnek. E mögött van azonban az a kultúra, amit ők magukban hordanak. Saját lelki életük van mögötte.

Ezt megítélhetjük, ahogy akarjuk, de ez a lelki élet mögötte van, ez egyáltalán nem jut át a határokon. A határ mintegy szitává válik, amelyen csak valamiféle elementáris hatás hatol át. Ilyen két oldalt - egy belsőt, amely azoknál marad, akik az ilyen határ mögött állnak, és egy olyant, amelyet a másik felé fordítanak - ilyen két oldalt az avignoni eseményben természetesen nem találunk, itt minden egy komplexumot alkot. Az olyan események, mint ezek a kivándorlások Ázsiából, nagyon hasonlítanak a természetszemlélethez. Gondolják el, hogy a természetet nézik, látják a színeket, hallják a hangokat: mindez szőnyeg, burok, mögötte szellem van, elemi lények vannak. Eddig itt is megvan a határ (rajz). Látnak a szemükkel, hallanak a fülükkel, éreznek a kezükkel. Mögötte van a szellem, ami itt nem jut át. Ez így van a természetben, nem pontosan ugyanígy, de hasonlóképpen. Ami lelkiként mögötte van, az nem hatol át, az csak külső oldalát fordítja a másik táj felé.

Rendkívül jelentős, hogy szemügyre vegyük ezt a figyelemreméltó közép-képződményt, ahol népek és fajok egymásnak ütköznek, bizonyos értelemben csak külső oldalukat fordítva egymás felé. Ez a figyelemreméltó közép-képződmény, amely szintén megjelenik a tünetek között, a tulajdonképpeni egyetemes lelki élmény - ahogy az avignoni eseményt és a hozzá hasonló dolgokat látnunk kell - és a valódi természeti benyomások között áll. Mindaz a történelmi fecsegés, ami az újkorban felbukkant és amelynek sejtelme sincs az ilyen középső dolog beavatkozásáról, nem jut el a valódi kultúrtörténetig. Így sem Buckle, sem Ratzel nem jutott el a valódi kultúrtörténetig. Egymástól két nagyon távol eső történelmi szemléletet említek, de mindkettő abból az előítéletből indul ki, hogy az egymást követő események közül a későbbi a hatás, a következmény, a korábbi az ok; ebben a folyamatban áll benne az ember.

Ez tehát megint egy ilyen esemény. Ha tünetnek tekintjük az emberiség újabb fejlődésében, akkor - ahogy ezekben a napokban látni fogjuk - híddá válik, amely a tünetektől a valósághoz vezet.

Most a tények komplexumából olyasmit látunk felbukkanni, amit megint inkább szimptomatikusan fogunk vizsgálni. Nyugat-Európában kezdetben még többé-kevésbé egységes képződményként látjuk azt, amiből később Franciaország és Anglia lett. Eleinte nem is tudjuk egymástól megkülönböztetni ezt a két alakulatot - ha eltekintünk a Csatornától, mint földrajzi tényezőtől odaát Angliában azokban az időkben, amikor az újabb történelmi fejlődés megkezdődik, mindenütt alapjában véve francia kultúra van, Franciaországba viszont átnyúlik az angol uralom. Az egyik dinasztia tagjai igényt tartanak a másik ország trónjára, stb. De látunk valamit, ami itt felbukkan és ami az egész középkoron át ugyancsak ahhoz tartozott, amit a katolikus, egyetemes római impulzus maga alá rendelt. Említettem, hogy az embereknek megvoltak a maguk közösségei: volt vérségi rokonságuk a családokban, amelyhez szívósan ragaszkodtak, volt céhközösségük és minden lehetséges egyéb. De mindezeket áthatotta valami, ami hatalmasabb, uralkodóbb volt, ami maga alá rendelte a másikat, ami rányomta a bélyegét: ez volt az egyetemes római katolikus impulzus. És ez ugyanúgy, ahogy a céheket vagy a többi közösséget, a nemzeti összetartozást is alárendeltté tette. Abban a korban, amikor az egyetemes római katolicizmus valóban a legnagyobb impulzus erejét fejtette ki, a nemzeti összetartozást nem tekintették a legfontosabbnak az ember lelki struktúrájában. Most viszont kezdték a nemzetit olyasvalaminek tekinteni, ami lényegessé válik az ember számára, sokkalta lényegesebbé, mint amilyen korábban lehetett, amikor az egyetemes katolikus impulzus egyeduralkodó volt. Ez éppen azon a területen jelent meg leginkább, amelyet most jellemeztem. De ugyanakkor látjuk, hogy míg ott felbukkan a nemzeti érzés általános eszméje - még fogunk beszélni erről - hogyan törekednek egy nagyon fontos, jelentős differenciálás végrehajtására. Míg Franciaországban és Angliában évszázadokon át egy bizonyos egységes impulzus terjedt el, a XV században differenciálódások következnek be, amelyeknek legfontosabb fordulópontja az Orleansi Szűz fellépése 1429-ben. Ez lökést adott ahhoz - és ha utánanéznek a történelemben, láthatják, hogy ez a lökés fontos és hatalmas volt -, hogy a franciák és az angolok közötti elkülönülés létrejöjjön.

Látjuk tehát, hogy felbukkan a nemzeti érzés, mint a közösséget kialakító elem, és ugyanakkor az újkori emberiség szempontjából az a szimptomatikusan jelentős amikor az Orleansi Szűz fellépett. Azt mondhatjuk: abban a pillanatban, amikor a pápaság impulzusának a nyugat-európai népességet ki kellett eresztenie a karmai közül, abban a pillanatban felbukkant a nemzetiségi erő, éppen Nyugaton és ott alakítóan hatott. Nem szabad, hogy az ilyen dolgokban hagyjuk magunkat megtéveszteni. Ahogy a történelmet ma elénk tárják, természetesen minden népre vonatkozóan lehet végezni visszamenőleg vizsgálatokat és lehet mondani: itt is volt már nemzeti jelleg, és így tovább. De így nem helyezünk súlyt arra, hogy hatnak a dolgok. Hiszen a szláv népeknél is utána nézhetünk: ezek természetesen a mai eszmék és áramlatok hatására a lehető legmesszebbre vezetik vissza nemzeti érzéseiket és erőiket. De a nemzeti impulzusok, például éppen abban a korban, amelyről ma beszéltünk, különös jelleggel hatottak, úgy hogy az említett területeken gyökeres átalakulást eredményeztek. Ez a lényeges. Fel kell küzdenünk magunkat az objektivitáshoz, hogy megragadhassuk a valóságot. Az említetthez hasonló, a tudati lélek előretörését kifejező tünet az is, hogy az olasz nemzeti tudat sajátos módon igyekszik kitörni az addig Itáliában uralkodó pápai elemből, amely a nemzeti impulzust semlegesítette, alárendeltté tette. Olaszországban éppen ebben a korban a nemzeti impulzus lesz az, amely az embereket az olasz félszigeten a pápaságtól függetleníti. - Mindezek tünetek, amelyek jelen vannak abban a korban, amikor Európán belül a tudati-lélek kultúra ki akar fejlődni az értelmi- és érző-lélek kultúrából.

Ugyanebben az időben - természetesen itt évszázadokban beszélünk - láthatjuk aztán a Közép- és Kelet-Európa között kezdődő összeütközéseket. Amit a pápaság vonatkozásában faltörő kosként jellemeztem és ami a német-római birodalomból fejlődött ki, az összeütközésbe kerül az előretörő szlávokkal. Láthatjuk, hogy sokféle történelmi tünet révén létrejön Közép- és Kelet-Európa egymásra hatása. A történelem hercegi uraságainak nem kell annyira kitárni az ajtót, mint ahogyan ezt ma a történelemtanárok teszik. Végül is Wildenbruchnak kell lenni ahhoz, hogy nagy történelmi eseményként tálaljuk azt a hókusz-pókuszt, amely például Jámbor Lajos és fiai között játszódott le Európa egy bizonyos tájékán. Wildenbruchnak kell lenni, hogy az ember azokat az eseményeket tüntesse fel történelmileg jelentősnek, amelyeket az ezekről az eseményekről szóló drámákban így ábrázolnak. Ezeknek a történelmi, családi eseményeknek nincs több jelentőségük, mint más családi pletykáknak. Az emberiség fejlődéséhez semmi közük sincs. Ezt csak akkor érzékeljük, ha a történelmi tüneteket vizsgáljuk. Akkor kialakul az érzékünk ahhoz, hogy meglássuk, mi az, ami valóban kiemelkedő, és mi az, ami az emberiség fejlődésének menete szempontjából meglehetősen jelentéktelen. Jelentőségteljes az újkorban az európai közép és az európai kelet közötti általános vita. De ami itt lejátszódott Ottokárral, és így tovább, az alapjában véve csak olyan, mint valami gesztus. Ez csak utal arra, ami valójában történik. Ezzel szemben nagyjelentőségű, hogy ezt az eseményt ne tekintsük egyoldalúan. Látnunk kell, hogy miközben folytatódott a vita, a Közép-Európából kiinduló, Kelet-Európa felé irányuló gyarmati tevékenység eredményezte a paraszt-megmozdulásokat; így jutottak el a később az emberek a Rajnától egészen Erdélyig. Ezek az emberek Közép- és Kelet- Európa keveredése folytán a legmélyebb értelemben befolyásolták és felvirágoztatták az ottani életet. Így tehát egyrészt az érkező szlávok tevékenysége összekeveredik azzal, ami Közép-Európában alakult ki a német-római birodalomból; másrészt hatnak rájuk a Kelet felé vonuló közép-európai gyarmatosítók. Ebből a különleges összefonódásból bontakozik ki az, ami a történelemben Habsburg-hatalom- ként ismeretes. A másik pedig, ami ebből a forgatagból Európában kiemelkedik, az bizonyos központok kialakulása, amelyek saját gondolkodásmóddal rendelkeznek a városok kis közösségein belül. A XIII. századtól a XV. századig terjed az a fő időszak, amelyben egész Európában kialakulnak a saját gondolkodásmódú városok. És amit az előbb jellemeztem, az áthatja ezeket a városokat, amelyekben individualitások alakulnak ki.

Mindazonáltal figyelemreméltó és jelentőségteljes, hogy ebben a korszakban Franciaország és Anglia elkülönülése után mindenekelőtt Angliában hogyan készül elő lassan de alaposan az, amiből aztán később Európában a parlamentarizmus lesz. Az 1452-től 1480-ig tartó hosszadalmas polgárháborúból - utánanézhetnek a történelemben - sokrétű külső jelenségek közepette kifejlődik a csírájában megjelenő parlamentarizmus történelmi szimptómája. Amikor A XV században a tudati lélek korszaka megkezdődik, az emberek saját maguk akarják ügyeiket a kezükbe venni. Bele akarnak szólni a dolgokba parlamentarizálni akarnak, beszélni akarnak arról, minek kell történnie, s amiről beszélnek, abból akarják aztán a külső történéseket formálni, de legalábbis szeretnék elhitetni magukkal, hogy olykor ők formálják a külső történéseket. Ez Angliában fejlődik ki a XV század súlyos polgárháborúiból, abból a konfigurációból, amely világosan elhatárolódik, világosan különbözik attól, ami Franciaországban szintén a nemzeti impulzus befolyására alakul ki. Ez a parlamentarizmus Angliában a nemzeti impulzusból fejlődik ki. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a XV századi angol polgárháborúból kialakuló parlamentarizmus következtében egymásba torkollik egyfelől a feltörő nemzeti eszme, másfelől egy olyan impulzus, amely már nagyon világosan elvezet bennünket ahhoz, amit az emberekben morajló tudati lélek akar. A tudati lékek impulzusa - hogy minek következtében, erre később még visszatérünk - éppen ezeknek az eseményeknek a révén tör utat magának Angliában, azonban annak a nemzeti impulzusnak a jellegét ölti, amelyet csakis ott kaphatott. Ez határozza meg jellegzetes színezetét, árnyalatát. Ezáltal sok mindent áttekintettünk abból, mi hozta létre Európában éppen a tudati-lélek kultúra kezdetén az említett konfigurációt.

Mindezek mögött, mintegy a háttérben, Európa számára félig-meddig rejtélyesen kifejlődik a későbbi orosz képződmény, amit joggal valamiféle, ismeretlen dolognak tekintenek. Tudjuk miért: mert amit magában hord, azt a jövő csirájaként hordja magában. De először az ismert régiből szüli meg önmagát, vagy legalábbis abból, ami tulajdonképpen nem a tudati lélekből fakad, egyáltalán nem az emberi lélekből. Természetesen egyszer létrejött, de itt nem az emberi lélekből fakad: az orosz képződménybe alakítóan beavatkozó három elem egyike sem fakad az orosz lélekből. Az egyik elem Bizáncból jött, a bizánci katolicizmusból, a második a normann-szláv vérkeveredés révén, a harmadik Ázsiából. Egyik sem olyasvalami, ami az orosz lélek belsejéből eredne, de meghatározó formát adott annak, ami az európai események mögött Keleten rejtélyesen kialakult.

És most keressük meg mindazon dolgok közös ismérvét, amelyek itt jelenségként elénk tárulnak. Van egy ilyen közös ismérv, és ez nagyon feltűnő. Csak össze kell hasonlítanunk a tulajdonképpeni hajtóerőket azzal, ami az emberiség fejlődésében korábban volt hajtóerő, és jelentős különbséget találunk. Ez jellegzetesen utal arra, hogy mi a lényeges a tudati-lélek kultúrában, és mi a lényeges az értelmi és érző-lélek kultúrában.

Hogy a dolgot a magunk számára jól megvilágítsuk, először hasonlítsuk össze egy olyan impulzussal, mint a kereszténység: ez olyan valami, amit minden embernek egészen a maga benső világában kell megteremtenie, olyan impulzus, amely valóban átmegy a történelmi eseményekbe, de aminek az ember bensejéből kell fakadnia. A kereszténység a legnagyobb ilyen jellegű impulzus a Föld-fejlődésben, de szemügyre vehetünk kisebb impulzusokat is. Tekintsünk csak arra, ami az Augustus-i korszakkal a rómaiságba belekerült, vagy a görög korban az emberi lélekből előtörő nagyszámú impulzusra. Láthatjuk, hogy mindenütt valóban valami új jelent meg az emberiség-fejlődésben, ami az emberi lélekből fakadt. Ebben a korban a tudati lélek nem hoz létre újat (naissance), hanem legfeljebb megújhodást, újjászületést (renaissance). Az emberi lélekből legfeljebb újjászületésre, a régi feltámasztására, renaissance-ra telik. Mert mindaz, ami itt impulzusként megjelent, az nem az emberi lélekből tör felszínre. Hiszen az első, ami megjelent számunkra, az a nemzeti eszme - ahogy gyakran nevezik - de inkább azt kellene mondani: a nemzeti impulzus. Ez nem születik meg produktívan az emberi lélekből, hanem abban rejlik, amit az átöröklés révén kaptunk, amit itt találunk. Ez egészen más, mint ami, mondjuk, a görögség számos szellemi impulzusában jelenik meg. Ez a nemzeti impulzus olyasvalamivel büszkélkedik, ami természet-adta tény. Az ember nem a bensejéből hoz létre valamit, amikor egy nemzethez tartozónak tekinti magát, hanem arra utal, hogy bizonyos módon úgy növekedett, mint ahogy egy növény, egy természeti lény növekszik. És szándékosan utaltam arra, hogy ami Ázsiából jön át oly módon, hogy csak az egyik oldalát fordítja az európai kultúra felé, az valamiféle természeti jelleggel bír. Azáltal, hogy a mongolok, majd később az oszmánok betörnek az európai viszonyokba, Európában megint nem történik semmi, ami az emberi lélekből fakadna. Jóllehet sok minden történik ezeknek az impulzusoknak a hatására. Oroszországban sem történik olyasmi, ami az emberi lélekből törne elő, ami ezáltal válna különösen jellegzetessé. Ez a normann-szláv vérkeveredés csak bizánci és ázsiai beütést terjesztett el. Ezek tények, természeti tények, amelyek belekerülnek az emberi életbe, de semmit sem hoznak létre, ami valóban az emberi lélekből indul ki. Vegyük ezt szilárd kiindulópontként a későbbiek számára. Amivel az ember büszkélkedik, annak jellege a XV. századtól kezdve teljesen megváltozik.

Vizsgáljunk inkább belsőbb történéseket. Eddig a külső történelmi tényeket vettük szemügyre, vizsgáljuk a belső eseményeket, amelyek már jobban összefüggenek az emberi lélek kérgét áttörő tudati-lélek impulzussal. Ha tekintetünket például az 1414-es konstanzi zsinatra irányítjuk, látjuk Húsz kivégzését. Húszban olyan személyiséget látunk, aki - mondhatnánk - vulkánhoz hasonlóan tör fel. 1414-ben kezdődik a felette ítéletet mondó konstanzi zsinat, a XV század kezdetén, éppen a tudati-lélek kultúra kezdetén. Hogyan áll Húsz a modern életben? Úgy, mint hatalmas tiltakozás az egyetemes katolikus impulzus egész szuggesztív kultúrája ellen. Húszban maga a tudati lélek ágaskodik az ellen, amit az értelmi vagy érzői-lélek az egyetemes római impulzus útján felvett magába. És ezzel összefüggésben látjuk - és utalhatunk arra is, hogyan készült elő ez már az Albigens- küzdelmekben -, hogy alapjában véve mennyire nem elszigetelt jelenségről van szó. Hiszen látjuk, hogyan lép fel Olaszországban Savonarola. Látjuk, hogy lépnek fel mások: az önmagára állított emberi személyiség ágaskodása az, ami így akarja hitvallását is megkapni: a szuggesztív, egyetemes katolikus pápai impulzus ellen fordul. És ez folytatódik Lutherben, folytatódik az angol egyház Rómától való elszakadásában - ami oly rendkívül érdekes és jelentékeny - és folytatódik a kálvinista befolyásban Európa bizonyos vidékein. Ez olyasvalami, ami mintegy áramlásként vonul át az egész civilizált európai világon, és bensőségesebb, mint a többi befolyás, ami már inkább összefügg az ember lelkével.

De hogyan? Másképpen, mint ahogy korábban megszokott volt. Alapjában véve mit csodálunk mi Kálvinban, Lutherben, ha történelmi jelenségként nézzük őket? Mit csodálunk azokban, akik az angol egyházat függetlenítették Rómától? Nem új, produktív eszméket, nem valami újat, ami az emberi lélekből tör fel, hanem azt az erőt, amellyel a régit új formába akarják önteni, úgy, hogy míg azt korábban az inkább tudattalanul ösztönös értelmi vagy érzői-lélek vette fel, most az ember önmagára állított tudati lelke vegye fel. Nem új hitvallást, nem új eszméket hoznak létre, régi eszméken vitáznak, nem találnak új szimbólumot. Gondolják csak el, milyen gazdag volt az emberiség a szimbólumok kitalálásában, minél messzebbre megyünk vissza, annál inkább. Olyan szimbólumot, mint amilyen az oltáriszentség, az emberi lélekből kellett létrehozni. Luther és Kálvin korában csak vitatkozni lehetett erről, hogy így vagy úgy! De olyan impulzus, amely önmagától, önmagában individuális valami, amelyet az emberi lélekből kell felhozni, olyan nem volt itt, egészen tág körben nem volt. A tudati-lélek kultúra érkezése új viszonyt jelent ezekhez a dolgokhoz, de nem új impulzusokat.

A beköszöntő új korban hatni kezd a felszínre törő tudati lélek. Ez történelmi tünetekben mutatkozik meg. Látjuk, hogy hatnak egyrészről a nemzeti impulzusok, és hogyan hat másrészről egészen a hitvallások mélységéig a személyiség tiltakozása, mert önálló akar lenni, mert a tudati lélek ki akar törni burkaiból. És ezeket az erőket, ezt a két erőt, amelyet jellemeztem, hatásukban kell tanulmányozni, ha most a reprezentatív nemzeti államok, Franciaország és Anglia további fejlődését vesszük szemügyre. Ezek megerősödnek, de úgy, hogy világosan elkülönülnek, s ezáltal jelzik, miképpen lép a két impulzus, a nemzeti és a személyiségimpulzus, különböző módon kölcsönhatásba egymással Franciaországban és Angliába. Nem hoznak semmi ember által teremtett újat, hanem Európa történelmi struktúráját átalakított hagyományokra helyezik. Azt mondhatjuk: a nemzeti elemnek ez a megerősödése egészen különös módon mutatkozik meg Angliában, ahol a személyi jelleg, amely például Húszban csak vallási pátoszként jelent meg, összekapcsolódik a nemzeti impulzussal, összekapcsolódik a tudati lélek személyiség-impulzusával, egyre inkább parlamentarizmussá válik, kialakítja a parlamentarizmust: ott tehát minden a politikai oldal felé irányul. Látjuk, hogy Franciaországban a temperamentum és egyéb dolgok révén erősen ható nemzeti elem ellenére a saját lábára álló személyiség van előtérben, és ez meghatározza a másik vonalat. Míg Angliában inkább a nemzeti árnyalat erősebb színezetű, Franciaországban inkább a személyiség-elem képviseli a kifelé látható és hatékony áramlatot. Ezeket a dolgokat valóban bensőséges módon kell tanulmányozni.

Ezek a dolgok hatnak, objektíven hatnak, és nem az ember kénye-kedve szerint. Ez abból látható, hogy az egyik helyen működik ugyan egy impulzus, de nem válik termékennyé, steril marad, mert nem talál külső támogatásra, és az ellen-impulzus még elég erős ahhoz, hogy elsorvassza. Franciaországban a nemzeti impulzus olyan erősen hat, hogy a francia népet függetleníti a pápaságtól. Ezért volt Franciaország az, amely a pápát Avignonba kényszerítette, itt volt megfelelően előkészítve a talaj a személyiség emancipációjához. Angliában erősen hat a nemzeti impulzus, de ugyanakkor az angol emberrel szinte veleszületett az erős személyiség-impulzus is: a kultúra nagyrészt függetlenedik Rómától; ez az egész nemzetre vonatkozik, amely saját hitvallási struktúrát is létrehoz. Spanyolországban azt látjuk, hogy az impulzus működik ugyan, de sem a nemzeti jelleget nem tudja áthatni, sem a személyiség nem tud fellépni a szuggesztivitással szemben. Itt minden úgyszólván benne marad a tojáshéjban, és elsorvad, mielőtt kifejlődhetett volna.

A külső dolgok valóban csak tünetei annak, amit mi a külső tünetek mögött keresünk. És szinte kézzelfogható - ha az ember látni akar - hogy mennyire csak tünet az, amit általában történelmi ténynek nevezünk. 1476-ban a mai Svájc területén jelentős ütközet zajlott le. Ami akkoriban az emberi lelkekben élt, amikor Merész Károlyt Murtennél legyőzték, az tünetileg a legjelentősebben itt az 1476-os murteni ütközetnél lép elénk: megkezdődik a római pápasággal bensőséges kapcsolatban álló lovagság, a lovagrendek kiirtása. De ez megint olyan vonás, amely az egész akkori civilizált világra jellemző, itt viszont látványos módon kerül felszínre.

Természetesen, amikor ilyesmi a felszínre törni készül, akkor ott van a régi ellenállása is. A normális haladás mellett - ezt tudjuk - mindig mindenféle lehetséges luciferi és ahrimáni is jelentkezik, ami a visszamaradó impulzusokból származik. Ez igyekszik érvényesülni. Ami normális impulzusként jelenik meg az emberiségben, annak harcolnia kell az ellen, ami luciferi-ahrimáni módon nyúl bele. Láthatjuk tehát, hogy éppen annak az impulzusnak kell harcolnia, amely szemléletesen tárul elénk Wickliffben, Húszban, Lutherben, Kálvinban. E harc egyik szimptómáját látjuk a németalföldi felkelésben a spanyol Fülöp luciferi-ahrimáni személyisége ellen. És az újkor nagyon fontos fordulópontja - de csak tünetként foghatjuk fel - 1588, a spanyol armada legyőzése. Ezzel visszaverik mindazt, ami Spanyolországból kiindulóan a függetlenné vált személyiség kialakulása elleni legerősebb ellenállásként kifejlődött. A németalföldi szabadságharcok és az armada legyőzése tüneti jelenségek. Ezek csak külső tünetek, mert a valósághoz csak úgy jutunk el, ha lassan haladunk a belsőhöz vezető úton, de a felcsapódó hullámok egyre inkább megmutatják a belsőt. Ez az 1588-as hullám, amikor az armadát legyőzték, éppen azt mutatja meg, hogy a tudati lelket önmagában kifejleszteni akaró emancipált személyiség hogyan tiltakozott az ellen, ami az értelmi vagy érzői-lélekből a legmerevebb formában maradt meg.

Értelmetlen dolog az emberiség történelmi fejlődését úgy tekinteni, hogy a későbbi a korábbi következménye: okozat, ok, okozat, ok, és így tovább - ez rendkívül kényelmes. Különösen kényelmes így történelem-szemléletet kialakítani. Rendkívül kényelmes így tovább sántikálni lépésről-lépésre, az egyik történelmi ténytől a másikig. De ha az ember nem vak és nem alszik, hanem nyitott szemmel nézi a dolgokat, akkor maguk a történelmi szimptómák mutatják meg, milyen értelmetlen ez a szemléletmód.

Nézzünk egy történelmi jelenséget, amely bizonyos szempontból valóban nagyon jelentős. Mindaz, ami a XV századtól kezdve felbukkant, és ami azokban az impulzusokban mutatkozott meg, amelyekre már utaltam: nemzeti impulzus, személyiség-impulzus stb. - mindez ellentéteket idézett elő, amelyek aztán a harmincéves háborúhoz vezettek. A harmincéves háború történelmi ábrázolása nem a történelmi szimptomatológia szempontjai szerint történik. A kávé melletti pletyka módszerével nem lehet megfelelő szemlélethez jutni. Mert végül is az európai sorsok szempontjából nincs nagy jelentősége annak, vajon éppen Martinitzet, Slawatát és Fabriciust dobták-e ki a történelmi ablakból. És ha nem éppen egy szemétdomb lett volna alattuk, meghaltak volna. Minthogy azonban egy szemétdombra esetek - állítólag csak papírhulladékokból állt, amit a Hradzsin szolgái odadobáltak és nem takarították el, míg végül papír szemétdomb lett belőlük - minthogy erre estek, életben maradtak. Ez csinos kis anekdota a kávé melletti pletykához, de hogy valamiféle vonatkozásban összefüggene az emberiség fejlődésével, azt mégsem lehet állítani!

Ha a harmincéves háborút kezdjük tanulmányozni - nem kell mondanom, hogy 1618-ban kezdődött - akkor az a lényeg, hogy tisztán hitvallási ellentétekből jött létre, abból, ami a régi katolicizmus, a régi katolikus impulzus ellen fordult. Mindenütt látjuk, hogyan alakultak ki a súlyos küzdelmek az új személyiségnek a régi szuggesztív katolicizmussal szembeni ellentéteiből. Ha azután valóban végig figyelemmel követjük mindezt, és eljutunk az 1648-as évhez, amikor a westfáliai béke közismerten véget vetett a harcoknak, akkor a következő kérdést tehetjük fel: mi történt hát tulajdonképpen? Ha ugyanis azt kérdezzük, milyenek voltak a protestáns és katolikus ellentétek 1648-ban, mi lett belőlük harminc év folyamán és hogyan fejlődött mindez? - akkor semmi se tűnhetne szemünkbe határozottabban, mint az, hogy a protestantizmus és katolicizmus közötti ellentétek és minden ezzel összefüggő dolog szempontjából 1648-ban ugyanaz volt a helyzet, mint 1618-ban, éspedig egészen pontosan ugyanaz. Ha időközben az egyik vagy a másik egy picit meg is változtatta azt, amin vitatkozni kezdtek, az - legalábbis egész Közép-Európában - mégis pontosan olyan volt, mint a kezdetkor. Csupán azáltal látott napvilágot az európai politikai erők teljesen más struktúrája - ami semmiképpen sem vezethető vissza 1618 okaira - hogy megfelelő tér nyílt a beavatkozásra. Akik beleavatkoztak, azoknak a politikai horizontja vált egészen mássá. De ami itt a westfáliai békénél kialakult, ami valóban megváltozott a korábbihoz képest, annak a legcsekélyebb köze sincs az 1618-as okokhoz.

Éppen a harmincéves háborúnál rendkívüli jelentősége van ennek a ténynek, és tanúsítja, milyen értelmetlen dolog a történelmet az általánosan szokásos módon ok és okozati összefüggésben szemlélni. Mindenesetre Anglia és Francia- ország vezető szerepe Európában többé-kevésbé ebből a háborúból származott, a háború ilyen alakulásával függ össze. De kétségkívül nem függ össze azokkal az okokkal, amelyek ehhez a háborúhoz vezettek. És éppen ez a legfontosabb az újkor történelmének menetében, hogy a harmincéves háborúhoz kapcsolódva a nemzeti impulzusok az egyéb impulzusokkal együtt - amelyeket jellemeztem - odáig fejlődnek, hogy Franciaország és Anglia reprezentatív nemzeti állammá válik. Amikor ma keleten annyit beszélnek a nemzeti princípiumokról, akkor nem szabad elfelejteni, hogy a nemzeti princípium nyugatról vonult keletre. Ez olyan, mint a passzát áramlás a Földön, így haladt a nemzeti impulzus áramlata nyugatról keletre. Ezt egészen világosan szem előtt kell tartani.

Érdekes, hogy a nemzeti impulzus és a személyiség emancipációja, amelyek - amint láttuk - 1428-ban kezdtek láthatóan elkülönülni, milyen különböző módon nyilatkoznak meg. Franciaországban a személyiség emancipálódásának árnyalata a nemzetin belül úgy nyilvánul meg, hogy mindenekelőtt befelé irányul. Azt mondhatjuk: ha a nemzeti ez a vonal (2. ábra - piros), és a nemzeti egyik oldalán az ember van, a másik oldalán az emberiség, a világ, akkor Franciaországban a nemzeti jelleg fejlődése az ember felé irányul, Angliában az emberiség felé.

Franciaország a nemzetit a nemzeti államon belül úgy alakítja, hogy az az emberen belüli átalakulásra, irányul, arra irányul, hogy az embert mássá tegye. Angliában a nemzetiből kiindulva a személyi olyan jelleget ölt, hogy az egész világra ki akar terjedni, az egész világot olyanná akarja tenni, hogy mindenütt a személyiség bontakozzon ki. A francia inkább a személyiség nevelőjévé akar válni a lélekben, az angol az egész emberiség gyarmatosítójává akar válni,, hogy a személyiséget mindenkibe beleplántálhassa. Az egyik esetben ez a lélek felé irányul, a másik esetben az emberiség lelke felé, tehát két párhuzamosan haladó áramlatot találunk Franciaországban és Angliában, de határozottan különböző árnyalattal. Ezért csakis Franciaországban volt lehetséges - mivel ott a személyiség belső mivoltát ragadták meg -, hogy ez az irány XIV Lajoson és másokon át forradalomhoz vezessen. Angliában a nyugodt liberalizmushoz vezetett, mert kifelé irányult, Franciaországban viszont befelé, az ember benseje felé.

Ez figyelemreméltó módon földrajzilag is kifejeződik, és különösen akkor mutatkozik meg, ha ismét az újkori történelem egyik fordulópontját tekintjük szimptómának, azt a fordulópontot, amikor a forradalomból született Napóleon 1805-ben, az angolokkal szemben elveszti a trafalgári csatát. Mert mi nyilatkozik itt meg? Napóleon, aki sajátságosán ugyan, de reprezentánsa a franciaságnak, a befelé fordulást jelenti, földrajzilag is: az európai kontinens felé. Ha Európát ennek a képződménynek tekintik (3. ábra), akkor Napóleont - éppen a trafalgári ütközettel - Európába szorítják (nyíl), Angliát a világ felé ellentétes irányban.

Ennek során nem szabad elfelejteni, hogy ennek a differenciálódásnak természetesen összeütközésekre is szüksége van. Szüksége van a maga összeütközéseire, bizonyos értelemben az egyiknek a másikon kell letisztulnia. Ez történik Amerika feletti uralomért folytatott harcban is. Ez már kissé ebből az 1805-ös fordulópontból is látszik. De ha tekintetünket néhány évtizeddel korábbra fordítjuk, látjuk, hogy a franciákra jellemző romanizmust elutasítják az észak-amerikai angolszászok.

Így ha akarjuk, érezhetjük, mi hat és működik itt. Láthatjuk, miként hívja elő a tudati-lélek impulzus ereje révén mintegy bűvészinasként a nemzeti impulzusokat, amelyek a legkülönbözőbb módokon plántálódnak bele az emberiségbe. Ezek a dolgok csak akkor közelíthetők meg, ha mindenben a tudati impulzust tanulmányozzuk, de elkerüljük a pedantériát és tekintetünket szabadon irányítjuk arra, ami jelentős és jelentéktelen, jellemző és nem jellemző, vagy többé-kevésbé jellemző. Ezáltal a külső szimptómákból el tudunk jutni a valóság belső folyamatához. Mert a külső gyakran egészen ellentmond annak, ami tulajdonképpen impulzusként a személyiségben van. És különösen abban a korban, amelyben a személyiség önmagára hagyatkozik, a külső akár nagyon is ellentmondhat annak ami tulajdonképpen a személyiségben impulzusként jelen van.

Ez is megmutatkozik, ha szimptomatikusan követjük az emberiség újkori történelmének fejlődését. Mindenütt úgy van: itt halad az áramlat (4. ábra), itt a felszín - és a tanárok az iskolában történelemként a valótlanságot mesélik. De vannak pontok, amelyek mint hullámok felcsapnak, belekerülnek a történelmi eseményekbe, feltornyosulnak, és néha szinte vulkáni erővel tör fel az ami alul van. Más pontokon - mondhatnám - kikukucskál, előbukkan az igazság; egyes történelmi események elárulják, hogy mi van alul. Ezek aztán szimptómaként különösen jellegzetesek. De olykor éppen a tüneti jelenségeknél nagyon el kell tekinteni a külsőtől.

A tudati-lélek impulzus nyugat-európai felbukkanása szempontjából különösen jelentős az egyik személyiség, mind személyi fejlődése, mind az újkori történelmi életben elfoglalt helye folytán. A XVII. század elején egész működésével bekapcsolódott a francia és angol impulzus elkülönülésébe, ami akkor kihatott már Európa többi részére is. A XVII. században ez már hosszabb ideje hatott, már elterjedt. Ezt a figyelemreméltó személyiséget a következőképpen lehet jellemezni. Azt mondhatjuk, hogy rendkívül bőkezű volt, valódi, mély hálaérzés töltötte el minden iránt, amit ismeretként magába fogadott, a legmagasabb fokban mintaszerűen hálás volt mindazért, ami jóságként az emberek részéről felé áramlott. Tanult ember volt, csaknem kora egész tudását egyesítette magában, és rendkívül békeszeretően elfordult a világi küzdelmektől. Mint uralkodót csak az az eszmény foglalkoztatta, hogy a világon béke legyen. Döntései és akarati impulzusai egyenesen bölcsek voltak, rendkívüli hajlama volt arra, hogy az emberek iránt barátságos legyen. Így lehetne ezt a személyiséget jellemezni. Csak egy kicsit kell egyoldalúnak lennünk, és ha külsőleg nézzük a dolgokat, úgy, ahogy a történelemben megmutatkoznak, akkor így jellemezhetjük.

De ha a másik irányban vagyunk egy kicsit egyoldalúak, a következőképpen is jellemezhetjük. Azt mondhatjuk, hogy rettenetesen pazarló volt, fogalma sem volt arról, mit adhat ki és mit nem. Pedáns volt, igazi professzor-szellem, aki mindenütt azt vitte bele a tanultakba, ami absztrakt volt és pedáns. Kislelkű ember volt, kislelkű jellem, aki mindenütt, ahol arról volt szó, hogy valamit derekasan és bátran meg kell védeni, visszahúzódott, és kislelkűségéből a békét részesítette előnyben. Alattomos volt, aki áttekergőzött az életen, miközben okos módon átsiklott a nehézségek között. Olyan ember volt, aki a többi emberhez úgy keresett kapcsolatot, ahogy a gyerekek barátkoznak. Barátkozásaiban volt valami kimondottan gyerekes elem, ami más emberek tiszteletében, és abban, ahogy más emberek által önmagát tiszteltet- te, egyenesen a fantasztikusan romantikusba csapott át.

Csak kicsit kell egyoldalúnak lennünk, és akkor mondhatjuk az egyik vagy a másik jellemzést. És ténylegesen voltak, akik az egyiket mondták róla, és voltak, akik a másikat, némelyek mindkettőt. Mindezzel I. Jakab külső történelmi személyiségét szemléltettük, ahogy életét leélte, amikor 1603-tól 1625-ig uralkodott. Lehet úgy beszélni róla, ahogy először tettem, lehet úgy, ahogy másodszor, és mindkettő pompásan illeni fog rá. Egyáltalán nem ismerjük sem azt, ami bensejében valóban élt, sem azt, ami úgy élt benne, mint az újkori emberiség-fejlődés velejárója, akár az egyiket, akár a másikat mondjuk róla. És mégis, éppen abban az időszakban, amikor I. Jakab Angliában uralkodott, valami mintegy alulról felcsap, és a szimptómák erőteljesen jellemzik azt, ami valóban történik.

Ezekről a dolgokról holnap tovább fogunk beszélni.

    Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként