Most újra fel kell hívnom a figyelmet szemléletünk egy olyan vonására, amelynek át kell hatnia egész mostani szellemtudományunkat. Azt mondtam róla, hogy mindig látnunk kell, hogy az általunk képzett fogalmak, képzetek, eszmék mögött, amelyekben élünk, nemcsak ún. logika rejlik, hanem valóság is. Valósággal teljes fogalmakat kell keresnünk. Megint csak nem felesleges éppen a most kitűzött célunknál, - amelyről mindjárt szólok - arra figyelmeztetni, hogy az élet valamilyen fogalma, képzete bizonyos módon igaz lehet ugyan, de nem válik valósággá. Lassan megértjük, hogy mi is a valósággal teljes fogalom, de egyszerű hasonlatok is segíthetnek e képzetek megértésében. Ezért ma bevezetésképpen megint hasonlattal hívom fel figyelmüket arra, amire gondolok.
Amit most mondani szeretnék, annak látszólag nincs kapcsolata az utána következő fejtegetéssel, csupán bevezető gondolat.
A XVI. század óta 1839-ig minden római bíborosnak fontos esküt kellett tennie. V Sixtus pápa, aki 1585-tól 1590-ig uralkodott, 5 millió scudot helyezett el pápasága idején az Angyalvárban, hogy az baj esetén kéznél legyen, ezért megeskették a bíborosokat, hogy azt gondosan megőrzik. 1839-ben XVI. Gergely pápa uralkodása idején Acton, a későbbi bíboros ellenezte ezt az esküt, már nem akarta a bíborosokat a kincs őrzésére megesketni. Ha semmi egyebet nem hallanánk a történetről, akkor különböző szép hipotéziseket állíthatnánk fel arról, hogy ez a különös Acton miért nem akarja felesketni a bíborosokat a pápai uralom számára oly fontos kincs megőrzésére, ahogyan azt korábban, és akkoriban még megkívánták. Nagyon logikus is lehetne mindaz, amit erről mondanánk. Mindez a sok szép kijelentés szétfoszlik azonban attól, amit Acton bizonyos összefüggésekből tudott, de a bíborosok meg nem. Tudta ugyanis, hogy ez a kincs 1797 óta már nincs meg, elfogyott. Így olyan kincs őrzésére eskették meg a bíborosokat, ami már nem létezett, és Acton egyszerűen nem volt hajlandó olyanról esküt tétetni, ami nincs. Tehát minden szép hipotézis semmivé foszlanék, ha felállítójuk nem tudná, hogy az egész kincset már VI. Pius idején felhasználták.
Az ilyen tényből adódó példán elgondolkodva kiderülhet, hogy mi is a helyzet a valósággal teljes, és a nem valóságos fogalmakkal. Néha feleslegesnek tűnik ezen gondolkodni, olyan kézenfekvő az eset, de el kell tűnődni rajta és összehasonlítani a világ más dolgaival. A mai fogalmak valóságtartalmának hiányára egyszerűen azért kell figyelmüket felhívnom, mert, mint legközelebb látni fogják, összefügg azzal a témával, amit most a mi szempontunkból újra meg kell beszélnünk. A már megbeszélt gondolatokat igyekszem ugyanis a Krisztus-misztériumra vonatkozó egy bizonyos körülményre irányítani. Amit utoljára elmondtam, az éppen arról az oldalról világítja meg Önöknek a Krisztus-misztériumot, amit most kívánunk szemügyre venni. Most csak néhány olyan eseményt szeretnék lelkük elé vetíteni, amelyek látszólag függetlenek a témától, mégpedig azért, hogy ezek fontos alapul szolgáljanak.
Tudják, hogy óvatosan utaltam a Krisztus-misztérium bizonyos szemlélet- módjára a már régebben megjelent „Das Christentum als mystische Tatsache" c. könyvemben. Ez volt mellesleg az egyik utolsó könyv, amelynek új kiadását Oroszországban néhány hete még a régi rendszer elkobzott. Ez a könyv, mondhatnám a legelső kezdete a kereszténység szellemi szempontból való megértésének. Ez a szempont a keresztény nyugat fejlődése során a századok múlásával többé-kevésbé elveszett. Egyvalamit szeretnék külön hangsúlyozni, mivel ezen áll vagy bukik a könyv valamennyi fejtegetése. Az evangéliumokról bizonyos szemléletet képviselek benne. Erre itt részletesen nem térek ki, hiszen utána olvashatnak a könyvben. Ha azonban ez a szemlélet jogosult, akkor fel kell tételeznünk, hogy az evangéliumok távolról sem keletkeztek olyan későn, mint ahogyan ezt ma sokszor a keresztény teológiában is felteszik, hanem bizonytalanul korai időkre kell keletkezésüket tennünk. Tudják, hogy e nézet szerint az evangéliumi tanok elemei a régi misztérium-könyvekben találhatók, és fel kell ismerni, hogy a golgotai misztérium ezek tartalmát teljesíti be. Manapság a kereszténység ilyen szellemi felfogásával egynémely teológiai-történelmi tanulmánnyal is szembekerül az ember. Az ilyen fejtegetést talán éppen a modern teológusok tartják történelmileg alaptalannak, mivel szerintük bizonyos mértékig világos, hogy az első században vagy legalább annak kétharmadában az evangéliumok még nem játszottak különösebb szerepet. Vannak a kereszténység teológus képviselői között olyanok is, akik bizonyíthatatlannak tartják, hogy a keresztény időszámítás első századában számottevő emberek Jézus Krisztus személyére gondoltak volna, vagy, ahogy mondják, hittek volna benne.
Egyre inkább kiderül majd, hogy a mai látszólag oly gondos kutatás sok aggodalma szertefoszlik, ha minden oldalra kiterjed, és nem csak gondos, de sokoldalú is lesz. Ma természetesen sokféle következtetésre juthatunk például a zsidó és keresztény dokumentumok közti ellentétekből adódó kérdéseknél. E következtetések ellen szól azonban, hogy a hivatalosan kereszténynek el nem ismert dokumentumok kevéssé ismertek, és főként keresztény teológusok kevéssé veszik őket figyelembe. Ez nagyrészt azon múlik, hogy a kereszténységet, és főleg a golgotai misztériumot magát sem fogták fel eléggé spirituálisán, hogy nem alkottak helyes fogalmakat Pál elképzeléséről, aki az emberi pszichét megkülönbözteti az emberi pneumától. Vegyék csak az ember legelemibb felosztását test, lélek és szellemre. Pál ismerte atavisztikus jellegükben a régi misztérium-igazságokat, és az emberi psziché és pneuma megkülönböztetésén alapjában véve ugyanazt értette; mint új alakban mi magunk, amikor a lelket és szellemet az emberi természet két tagjának nevezzük. A nyugati szemléletben azonban éppen az emberi psziché és pneuma, lélek és szellem, megkülönböztetése sikkadt el többé-kevésbé. A golgotai misztérium valóságos lényege azonban nem látható meg az emberi pneuma és psziché különbségének fogalma nélkül.
Most először elmondanék néhány dolgot, - már korábbi években is elmondtam - hogy megmutassam Önöknek, hogy Jézus életét kutatva sok tisztán történelmi tényt is tévesen látnak a legutóbbi időkben. Mondom, hogy az evangéliumok késői keletkezéséről beszélnek. Látják, ezzel szemben sok tisztán történelmi tény is felhozható. Például az, hogy időszámításunk 70. évében II. Gamaliel rabbinak pere volt. Ebben a perben a következőről volt szó. II. Gamaliel rabbi Simeon rabbi fia volt, ez pedig azé a Gamalielé, akinek Pál volt a tanítványa. II. Gamalielnek volt egy nővére és vele támadt örökösödési pere. Bíró elé bocsátották őket, ez a bíró kereszténységgel rokonszenvező római, vagy kereszténységgel rokonszenvező zsidó volt, ezt nehéz megállapítani. Gamaliel azt állította, hogy ő az egyetlen örökös, mivel Mózes törvénye szerint a leánygyermekek nem örökölhetnek. Erre a bíró ellenvetette: mióta ti, zsidók, elvesztettétek országotokat, azóta nem Mózes törvénye érvényes, hanem az evangélium, az evangélium szerint pedig a leánytestvér is örököl. Erre nem tehetett semmit egyenes úton. De mi történt? II. Gamaliel nem csak örökségvágyó, de ravasz is volt, - ma úgy mondanánk: a per elhalasztását kérelmezte. Ez létre is jött. A pert elhalasztották és közben Gamaliel megvesztegette a bírót. A második tárgyalásnál tehát a megvesztegetett bíró előtt állt és ez most másként döntött. Azt mondta, hogy tévedett az első pernél. Az evangélium ugyan alkalmazható ilyen pereknél, de az áll benne, hogy az evangélium Mózes törvényét nem törli el. Ennél, bizonyításul a Máté evangélium 5,17. versét idézi a törvény el nem törléséről, abban a formában, ahogy az ma is létezik, - természetesen a görög nyelvnek az akkori evangéliumi nyelvtől való eltéréseivel, amikor 70-ben ez a bírói ítélet létrejött. Ennél a bírói ítéletnél egyszerűen a Máté evangéliumról van szó, és a Talmud, amely ezeket a dolgokat elbeszéli, egészen magától értetődően említi a Máté evangéliumot.
Így, jó néhány dolgot felhozhatnánk, ami megmutatná, hogy az egyébként oly gondos kutatás kiterjesztésével tisztán történelmi szempontból nem állunk nagyon biztos talajon, ha nem tesszük igen régi időkre az evangéliumok keletkezését. Egyszer majd a külső történelmi kutatás is igazolni fogja ezt, ami egész más, teljesen szellemi források alapján adja meg a „Das Christentum als mystische Tatsache" c. könyvem alapjait.
Ami a golgotai misztériumra vonatkozik, az a mai kor számára is valóban mélységes titkokat rejt, ezek a szellemtudományos szemlélet továbbterjedésével fognak megoldódni. Sok minden mutathatja ma meg az embereknek, hogy a kérdések mégsem olyan egyszerűek, mint ahogyan azt ma oly gyakran képzelik. Így például ma kevéssé veszik tekintetbe az első keresztény évszázad zsidóságának viszonyát a Jézus Krisztusról alkotott nézetekhez. Egyes teológusok tanulmányoznak bizonyos zsidó iratokat, hogy néhány dolgot kimutassanak. Könnyen bebizonyítható azonban, hogy ezek a zsidó iratok, amelyekkel egy és mást alátámasztanak, a keresztény időszámítás első századában még nem is léteztek. Egy valami azonban történelmileg is bizonyítottnak látszik: hogy az első századnak különösen a második harmadában aránylag jó viszonyban volt a zsidóság és kereszténység, ha használhatjuk a korra ezt a kifejezést. Ha e kor felvilágosult zsidói Jézus Krisztus követőivel bizonyos kérdésekben vitába elegyedtek, akkor nézeteik egyeztetése általában nem volt nagyon nehéz. Csak olyan esetekre gondoljunk, mint például a híres Eliezer rabbié, aki az első század közepén egy bizonyos Jákobot - így hívja - ismert meg, aki Jézus tanítványának vallotta magát, és Jézus Krisztus nevében gyógyított. A híres Eliezer rabbi beszélt ezzel a Jákobbal és a beszélgetés során azt mondta, hogy tulajdonképpen nincs ellentétben a zsidóság igazi szellemével, amit Jákob mond, és főleg az sem, hogy Jézus nevében betegeket gyógyít.
Látható azután, hogy a régebbi kor többé-kevésbé könnyű kiegyezése különösen az első század vége felé megszűnik; más szóval felvilágosult zsidók is rettenetes ellenségei, gyűlölői lesznek mindennek, ami keresztény. Így történt, hogy az időszámításunk második századában készült, ma fontosnak tartott zsidó iratok stílusának egész más a hangulata, mint amilyen az első század zsidóságáé volt, éppen a kereszténységgel kapcsolatban. Ez évtizedről évtizedre követhető: a kereszténység ellen bizonyos gyűlölet alakul ki a zsidóságban. Ezzel együtt jár a zsidóság megváltozása is. Azt mondhatnánk, hogy ha a zsidóság mai képviselői ismerik is az Ótestamentumot - természetesen a maguk módján - mégsem tudják, hogy ezen kívül még mi élt a golgotai misztérium korának zsidóságában. Így sok tekintetben félreismerik azt, ami az igazán történelmi szemléletben éppen a legfontosabb. Tisztában kell lennünk avval, hogy az Otestamentumot még az I. keresztény században is egészen másként olvasták, mint ahogy ma akár a legtudósabb zsidó rabbi olvashatja. Különösen a XIX. század óta vált többé-kevésbé lehetetlenné a régi iratok olvasása. Még a XIII. században is megvoltak a régi atavisztikus szellemi látás igazságainak titkos tradíciói, ezekkel a XIX. század embere már nem tudott mit kezdeni. A mai ember pedig már nem is tud mást elképzelni, mint hogy ilyesmikről még a régi korokban is csak zavaros elmék beszélhettek.
Legutóbb Saint-Martin „Des erreurs et de la verité” c. jelentős könyvére hívtam fel figyelmüket. Ez a maga nemében késői alkotás, mert a régi meglátások eléggé elhalványult tradíciói alapján beszél, de mégiscsak ezek alapján. Nemrégiben idéztem már egyet és mást ebből a könyvből, amivel a modern ember nem igen tud mit kezdeni. De a Saint-Martinnél található következő nézetnél még világosabb, hogy nála olyasmi él, ami a modern ember számára tisztán őrültség, ha csak költészetnek nem tekinti, mint általában szokta. Saint-Martin arra utal, hogy az emberi nem mai állapotába egy régi, ősi állapotból süllyedt le. Némi absztrakcióval még sok mai ember is elfogadja, amennyiben nem esküszik a materialista világnézetre, hogy régebbi korokba visszatekintve az emberiség részben, bizonyos tekintetben, magasabb rendű volt, mint a mai. Az embert csak az állatból leszármaztató darwinizmus materialista színezete ellenére is vannak, akik szerint az ember eredetének olyan magasságából szállt le, ahol - mint mondtam - még léteztek az isteni őstradíciók. Ha azonban az absztrakción túlhaladva olyan konkrét megállapításokhoz jutunk, mint ahogyan ez Saint-Martinnél található, mivel a régi szellemi látó kor ősi tradícióihoz kapcsolódnak, akkor a modern ember számára ezek már semmit sem jelentenek.
Mire is gondoljon a mái kémiát, fizikát, geológiát, biológiát, fiziológiát alaposan ismerő ember, aki a ma filozófiának nevezett különös képződményt is megtanulta, Saint-Martin e szavainál: „A mai emberi nem csak bukása után vált ilyenné, eredetileg egészen más volt. Az embernek eredetileg íja, fegyverzete volt, ezt elvesztette. Eredetileg ez szervesen lényéhez tartozott. Ezzel a fegyverzettel állta a nagy küzdelmet, amit az őskorban feladatul kapott. Az embernek érclándzsája volt az őskorban. Ez olyan sebet ejtett, mint a tűz. Ezzel az érclándzsával állta az ember nem emberi lényekkel szemben a harcot, korának feladata szerint. Eredeti helyén hét fával rendelkezett, mindegyiknek 16 gyökere és 490 ága volt. Ezt a helyet az ember elhagyta. Lesüllyedt.1'
Nem hiszem, hogy a modern emberek épelméjűnek tartanák azt, aki Saint- Martin módjára cselekednék: olyan teljes értékű realitást tulajdonított nézeteinek, mint a geológus az őskorra vonatkozó szép konstrukciónak. Ha mindenféle absztrakt allegóriákkal vagy szimbólumokkal jönne, akkor még némileg megbocsátanák a dolgot. Saint-Martin azonban nem ilyesmire gondol, hanem eredetileg létezett valóságnak tartja mindezt. Természetesen szükséges volt, hogy az eredetileg még szellemibb Földön létezett dolgokat imaginációkban fejezze ki. Az imaginációk azonban valóságot ábrázolnak, nem szabad azokat szimbolikusan értelmeznünk, hanem meg kell hagynunk imagi- natív tartalmukban. Nem kívánok ezekre a dolgokra rátérni, csak meg akartam mutatni, hogy még a XVIII. században is milyen alapvetően más volt egy ilyen „Des erreurs et de la verité” jellegű könyv nyelvezete, mint a ma egyedül érvényesnek tartott nyelv. Az olvasásnak Saint-Martinnél található módja már valóban kihalt.
Azonban például az Ótestamentumot mélységében csak úgy olvashatjuk, ha még, vagy már rendelkezünk bizonyos, az imaginatív képzetekkel kapcsolatos képességekkel. Érthető tehát, hogy a XIX. századdal elveszett az Ótestamentum olvasásának lehetősége. Minél régebbre megyünk azonban vissza, annál inkább azt találjuk, hogy a külső Ótestamentum mellett éppen a golgotai misztérium idején igazi misztériumszemlélet élt a zsidóságban. És e misztériumszemlélet igen nagy része éppen az Ótestamentum helyes olvasására nyújtott lehetőséget. Nem lehet az Ótestamentumot helyesen olvasni, ha megállapításai mögött nem látjuk a szellemi tényeket.
A golgotai misztérium idején a rómaiak idegenkedtek leginkább éppen a zsidó okkultizmus sajátos színezetétől. És elmondhatjuk, hogy a Föld fejlődése során alig létezett nagyobb ellentét, mint a rómaiak és a Palesztinában beavatottak által őrzött misztérium-szemlélet között. Ezt a Palesztinában élt misztérium-szemléletet természetesen nem szabad úgy vennünk, ahogy az akkor Palesztinában élt, mert akkor nem találnánk meg benne a kereszténységet, hanem annak csak mintegy profetikus előrevetítését. Másfelől viszont csak akkor érthetjük meg azt, ami a kereszténység érverése volt, ha a palesztinai misztériumtanítás történelmi hátterével tudjuk szemlélni. Ez a misztérium-tanítás azonban az emberi pneuma titkaival volt telítve, azzal, ami az emberi megismerést a szellemi világba vezető útra indítja. Ami ebben a titkos tanításban élt, abból sok minden többé-kevésbé szétágazva létezett a görög misztériumokban is. A római misztériumokban azonban csak kevés. A rómaiaknak éppen a palesztin misztériumok alappillére nem kellett. Nem kellett, mert a római az emberi együttélés olyan különleges formáját alakította ki, ami csak akkor maradhat fenn, ha az emberi pneumát nem veszik tekintetbe. Ez a római történelem igazi titka, hogy ebben a római történelemben olyan emberi együttélést akartak megalapozni, amelynek révén többé-kevésbé kizárják az emberi pneumát. Olyasmit kívántak megalapozni, amivel szemben nincs értelme az ember hármas tagozódású lényéről: testről, lélekről és szellemről beszélni. Minél régebbre megyünk vissza, annál inkább látjuk, hogy a golgotai misztériumról alkotott felfogás éppen a régi korokban az ember egészének test-lélek-szellemként való megkülönböztetésén alapult; Pál még igencsak emberi pszichéről és pneumáról beszél, lelki és szellemi emberről. Ez azonban a római ember érzésvilága számára a lehető legellenszenvesebb volt. És ezzel sok mindennek az okát kimondtuk, ami a későbbiekben következett be.
Tudják, a gnózis volt az a világnézet, ami ma már nem használható, de akkoriban menteni akarta az ember és a világ testre, lélekre és szellemre való tagolását. A fejlődés során többé-kevésbé kiiktatták, visszaszorították, úgy hogy a gnózis teljesen megszűnt. Nem kívánom azt mondani, hogy fenn kellett volna maradnia, csak azt a történelmi tényt állapítom meg, hogy a gnózis még ellátott a golgotai misztérium felfogásáig, de visszaszorították. Erre igen különös fejlődés megy végbe: a kereszténység mindjobban a rómaiságba torkollik. És amilyen mértékben beletorkollik, úgy nem érti meg ez a rómaiság a kereszténységnek az emberi pneumához való viszonyát. És egyre nagyobb ellenszenvet keltett, hogy egyes gnosztikus képviselői még mindig testről, lélekről és szellemről beszéltek. A szellemet, a szellem fogalmát egyre inkább kendőzni, elnyomni igyekeztek azokban a körökben, ahol a kereszténység római módon vált hivatalossá. Úgy érezték, hogy az embert nem szabad a szellem felé irányítani, mert ezzel - úgy hitték - ismét feléled az ember testre, lélekre és szellemre való tagozódása.
Így folytatódott a fejlődés. Ha figyelmesen szemléljük a keresztény fejlődés első századait, akkor azt találjuk, hogy sok minden, amit máskép magyaráztak, úgy kerül helyes megvilágításba, ha tudjuk: a rómaivá váló kereszténység egyre inkább azon van, hogy a szellem fogalmát eltüntesse. Végtelen sok lelki- ismereti megismerési probléma csak úgy kerül helyes megvilágításba, ha értjük, hogy az európaivá vált kereszténység a szellem eltávolítását kívánja. És ez a fejlődés végül is oda vezet, hogy Konstantinápolyban a 8. egyetemes zsinaton 869-ben olyan dogmát állítanak fel, amely szó szerint talán még nem beszél egész nyíltan, de értelmezése oda vezetett, hogy a keresztény ember nem beszélhet testről, lélekről és szellemről, hanem csupán az ember testéről, és lelkéről. A 8. egyetemes zsinat csak úgy írta ezt le, hogy a formula szerint az embernek, gondolkodó és szellemi lelke is van. Hogy a szellemről külön tagként ne kelljen beszélni, ezért fogalmazták meg így a formulát: az embernek képzetalkotó és szellemi lelke van. Mindez azt célozta azonban, hogy a szellemet kiszorítsák a világszemléletből.
Sok minden kapcsolatos ezzel, amint az emberek nem tudnak. A mai filozófusok még mindig úgy elmélkednek, hogy egyfelől a testit, másfelől a lelkit vizsgálják. Ha megkérdeznénk őket, például Wundtot és hasonló elméket, hogy ennek mi az alapja, természetesen azt mondanák, hogy a valóság; az a megfigyelés, amely szerint nincs értelme testről, lélekről és szellemről beszélni, csak kifelé forduló testről és befelé forduló lélekről. Mi mást felelne Wundt, mint hogy ez természetesen a szemléletéből adódik! - Fogalma sincs róla, hogy mindez annak a következménye, amit a 8. egyetemes zsinat leszögezett. A mai filozófusok még mindig nem beszélnek szellemről, mivel a 8. egyetemes zsinat dogmáját követik. Hogy mért esküsznek a szellem ellen, - ha nem is szó szerint - azt a modern filozófusok éppoly kevéssé tudják, mint a rég nem létező kincs őrzésére esküvő római bíborosok. A történelem termékenyítő, valódi erőit bizony sokszor alig veszik figyelembe. Így ma tudatlannak számít, aki nem állítja az ún. elfogulatlan tudománnyal, hogy az ember csak test és lélek; mindez csak azért, mert az elfogulatlan tudomány képviselői nem tudják, hogy előzménye e 869-es 8. egyetemes zsinat megállapítása volt. Sok-sok mindennel ez a helyzet. Mondhatnám, a 8. zsinat egyúttal fontos ablak, amelyen át a nyugati fejlődés jó részébe betekinthetünk.
Tudják, hogy a nyugati fejlődés mély törést szenvedett az egyházszakadással kapcsolatban, amióta egyes vallási formák az ortodox egyházban élnek, mások a római katolikus egyházban, vagy ezekből fejlődtek ki. Tisztán dogmatikusan - persze ezek mögött más mélyreható impulzusok rejlenek - az eltérést mint tudják, a híres „filioque1- okozza. A római katolikus egyház a későbbi zsinat szerint - hiszen az orosz egyház csak az első hét zsinatot ismeri el - azt a megfogalmazást vallja, hogy a Szent Szellem mind az Atyától, mind- pedig a Fiútól származik; nemcsak az Atyától, hanem a Fiútól is. Ezt Konstantinápolyban eretnekségnek nyilvánították. Az orosz egyház azt vallja, hogy a Szent Szellem az Atyától származik. Mint mondtam, e mögött sok mélyebb impulzus rejlik, de ezt most csak konstatáljuk. A dogmával kapcsolatban természetesen csak azért keletkezhetett ekkora zűrzavar, mert magával a szellem fogalmával nem voltak tisztában, és fokozatosan teljesen elvesztették. Ez azzal függ össze, hogy az Atlantisz utáni 5. kultúrkorszak felé az embert el kellett zárni egy időre a szellem szemlélésétől. Ezzel az igazsággal szemben a történés - mondhatnánk - a felszínen megmutatkozó tükörkép csupán. De mégis át kell látnunk ezt a tükörképet, ha érvényes, valósággal teljes világnézethez kívánunk eljutni.
A fejlődés nem zárult le, egyik fontos momentuma volt az a dogmatikus megállapítás, miszerint az ember csak test és lélek, szellem pedig nem létezik. Ez csak igazhitű egyházi tan volt, az alkimisták és a többiek, akik még ismerték a régi tradíciókat, természetesen tudták, hogy az embert test, lélek és szellem alkotja. A folyamatos tradíciókban benne élő középkori keresztény teológusok rendkívül nehezen találták meg annak a módját, hogy egyfelől igazhitűek legyenek, amikor másfelől kénytelenek elismerni, hogy az ember testi, lelki és szellemi tagozódásáról szóló, mindenütt élő eretnek tanokban mégiscsak van valami igazság. Mindenütt azt látjuk, hogy éppen a középkor keresztény teológusai térülnek-fordulnak, és sehogyan sem kerülhetik el az ún. trichotomiát, az ember hármas tagozódását. Aki a középkor keresztény teológiáját nem tanulmányozza a trichotomia problematikus elkerülésének oldaláról, az ezt egyáltalán nem értheti meg.
Az így jelzett fejlődés azonban még távolról sem zárult le, mert a nyugati kulturális kibontakozás egy rendkívül fontos impulzusának felel meg. Erre ismét utalnunk kell, mert a XX. században lejátszódik majd egy s más, amiről tudnunk kell, hogy megértsük a mai kort. Az embert testre, lélekre és szellemre tagolták eredetileg - ha így nevezünk egy aránylag késői történést. A fejlődés odáig jutott, hogy a IX. században a szellemet eltörölték. A dolog azonban folytatódott. Ma még nem veszik igazán észre, mert nem is figyelnek olyan lényeges dolgokra, mint például a gondolkodás teljes átalakulása Saint-Martintól a mai napig. A dolog folytatódik és nem elég, hogy a szellemet eltörölték, de az idő már megérett a lélek eltörlésére is. Az ember azonban nem látja világosan a korában rejlő ilyen fontos tendenciákat. Nyomós fejlődési momentumok készítik elő máris a lélek eltörlését. Zsinatokat ugyan nem rendeznek, mint a IX. században, a dolgok ma másként történnek. Mindig újra megjegyzem: nem bírálom ezeket a tényeket, csak lelkük elé vetítem.
A legkülönbözőbb területeken megjelentek a lélek eltörlésének messzemenő kezdetei. Így tűnt fel a XIX. században az ún. történelmi materializmus, ami a mai szociáldemokrácia alapvető történelemszemlélete. Ha Marxban és Engelsben a történelmi materializmus „prófétáit" látjuk - ma magunk között használhatjuk ezt a régi szót - úgy ők, történelmileg, a 8. egyetemes zsinat egyházatyáinak közvetlen utódai. Ez hát a folyamatos fejlődés. Ahogy az egyházatyák annak idején a szellemet törölték el, úgy folytatták Marx és Engels messzemenő kísérletüket a lélek eltörlésére. Hiszen nézetük szerint már nem érvényesek a lelki impulzusok, a történelmet csak a materiális impulzusok, az anyagi javakért vívott küzdelem viszi előre. A lélek csak ún. felépítmény, alapépítménye valójában a tisztán materiálisán zajló történés. Egész különösen fontos azonban Marx és Engels valódi katolikusságának felismerése. Mindenekelőtt fontos, hogy a XIX. század törekvéseiben annak a valóságos, igazi folytatását lássuk, ami a szellem eltörlésével történt.
A lélek eltörléséhez további impulzust adott a modern természettudományos világnézet fejlődése. Nem a természettudomány, de a természet- tudományos világnézet számára csak a testiség lehet érvényes realitás és minden lelkiség csak jelenség, mintegy a testiség felépítménye. Ez a közvetlen folytatása annak a fejlődésnek, amelyet fontos momentumaiban ragadtunk meg a 8. egyetemes zsinatnál. Lehet hogy az emberiség nagy része nem hiszi el a dolgot, míg a földfejlődés bizonyos centrumainak indítékából a lélek eltörlése többé-kevésbé törvényerőre nem emelkedik. Nem sok időbe telik, hogy egyes államokban olyan törvényeket hozzanak, amelyek szerint senki sem tekinthető épelméjűnek, aki komoly formában lélekről beszél, és épelméjű embernek csak az minősül, aki belátja annak az igazságát, hogy a gondolkodás, érzés és akarat szükségszerű módon a test egyes folyamataiból jön létre. Ilyen irányban már sok minden elkezdődött, de amíg ez csak teoretikus nézet, addig még nincs mélyenszántó hatása és jelentősége. Akkor lesz majd, ha áthatja a szociális rendet, az emberek szociális életét. És a század első fele aligha ér végéhez anélkül, hogy megtörténjék az, ami minden értő ember számára iszonyú: a lelket éppúgy elutasítják, mint annak idején a IX. században a szellemet.
Újra meg újra csak azt mondhatjuk: az a fontos, hogy átlássuk az ilyen tényeket és azokat az impulzusokat, amelyek közt az ember a történelmi fejlődés folyamán él, mert nagyon is igaz, hogy az emberiség a jelenkorban a tiszta materialista világnézetű nevelés hatására egyfajta alvásállapotba merült. A materialista világnézet bizonyos módon elzárja az embert a valódi gondolkodástól, a valóság igazán egészséges szemléletétől, így átalussza a történelmi fejlődésben fontos tényeket. Ezért a fejlődés impulzusaira ráébredni ma még azoknak sincs elég erős akaratuk, akik szívesen követnék a szellemi megismerés utáni vágyukat, hogy csakugyan megpróbálják a tényeket valódi összefüggéseikben látni.
Palesztinában volt tehát egyfajta titkos tanítás, ez készítette elő a golgotai misztériumot, a golgotai misztérium a Föld legnagyobb titkát állította a történelem színterére. Ha ez így van feltehető a kérdés: miért keltett a rómaiakban olyan erős antipátiát a golgotai misztériumhoz kapcsolódó kereszténység? És miért eredt ezekből az impulzusokból éppenséggel a szellem eltörlése?
A tények összefüggései sokkal mélyebbek, minthogy csupán felületük megfigyelésével valójában észrevennénk. Ma nem sok ember ismerné el, hogy Marx és Engels egyházatyák voltak, pedig ez még nem is különösen mélységes igazság. Mélyebb igazsághoz vezet, ha a következőt vesszük szemügyre: A Jézus Krisztust elítélő törvényszéken elsősorban az ún. szadduceusok tevékenykedtek. Kik voltak ők a golgotai misztérium lejátszódásának idején? Olyan emberek voltak, akik mindazt el akarták tüntetni, meg akarták szüntetni és eltörölni, ami a misztériumokból eredt. Kifejezett irtózást, félelmet, borzadást éreztek mindenféle misztériumkultusztól. Az ő kezükben volt azonban a törvényszék. És az ő kezükben volt annak idején Palesztina közigazgatása is. De teljes egészében a római állam befolyása alatt állottak. Alapjában véve a római állam szolgái voltak, ez már abból is látszott, hogy állásaikat óriási összegekért vásárolták meg, és ezeket az óriási összegeket azután Palesztina zsidó lakosságából préselték ki. Azt is mondhatnám, hogy ahrimáni materializmustól élesített tekintetüket mindenekelőtt arra irányították, hogy a rómaiság számára nagyon veszélyes volna, ha a misztériumokkal harmonizáló Krisztus-esemény valamiképpen érvényesülhetne. Ösztönösen sejtették, hogy a kereszténységből olyasmi árad, ami a rómaiságot lassanként szétporlasztja. És ezzel kapcsolatos, hogy a rómaiak lényegében az I. század folyamán és még további századokban is, borzalmas irtó hadjáratokat vezettek a palesztin zsidóság ellen. Ezeket a borzalmas irtó hadjáratokat főként abból a szempontból vezették, hogy a megölt zsidókkal együtt mindazokat is kiirtsák, akik tudtak valamit a misztériumok tradícióiról és valóságáról. Gyökerestől ki akarták pusztítani mindazt, ami éppen Palesztinában a misztérium-jelleghez kapcsolódott.
Sok tekintetben ezzel a kipusztítással függ össze, hogy az emberi pneuma szemléletét, az emberi pneumához vezető utat is, - mondhatnám - elrekesztették, elfalazták. Veszélyes lett volna azoknak, akik később Rómából a római kereszténység nevében akarták eltörölni a szellemet, ha még sok olyan ember él, aki Palesztina régi iskoláiból tud valamit a szellemhez vezető útról, és tanúsíthatja, hogy az ember testből, lélekből és szellemből áll. Mert a rómaiságból kiindulva olyan külső emberi rendnek kellett létrejönnie, ahol a szellemnek nincs keresnivalója. Spiritualizmustól mentes fejlődési folyamatot kellett elindítani. Ez nem sikerült volna, ha túlságosan sok ember tud valamit a golgotai misztérium értelmezéséről. Ösztönösen érezték, hogy a római államból csak olyasmi fejlődhet ki, amiben semmiféle szellem sem lehet. Az egyház és a római állam házasságot kötött, ennélfogva még a jogtudományt is bekebelezték. Mindezeknél a szellemnek szava sem lehetett. Ez lényeges volt.
Éppoly lényeges azonban, hogy belássák, hogy most abban a korszakban élünk, ahol a szellemet újra hívnunk, szólítanunk kell, hogy szava legyen az emberiség ügyeiben. Gondolhatják, milyen nehéz lesz, amikor a dolgok már oly mélyes megrögződtek. Azt hiszem, még hosszú az út odáig, hogy szélesebb körök is elismerjék, hogy a materialista történelemkutatás a 8. egyetemes zsinat egyenes folytatása. Addig is hosszú lesz az út, gondolom, míg megértjük annak a néhány betűnek a jelentését, ami Európa keleti és nyugati kereszténységét elválasztja. Ma megelégszenek azzal, hogy mindezeket csak felületesen érintsék, csak a felületről alkossanak ítéletet. Az érzelemből kell sok mindennek kiindulnia, az érzelem pedig jól vezethető, ha valamit tekintetbe veszünk. Befejezésül ma erről az érzelemről beszélnék.
Aki Európa valódi történelmét a kereszténység keletkezésétől kezdve tanulmányozta, az éppen a kereszténység fejlődésével kapcsolatban olyan érzelemhez jut, ami vezérfonala lehet a jelenkor kereséseiben; hacsak nem elégszik meg avval a történelem helyett tanított rettenetes fable convenue-vel, annyi baj titkos okozójával, hanem érzéke van a történelem igazi tanulmányozásához, és elég bátor ahhoz, hogy megfelelő erővel utasítsa el a történelemnek nevezett szörnyű fable convenue-t. Azt fogja tapasztalni, hogy semmi sem szenvedett annyi akadályt, elhomályosítást és torzítást, mint a kereszténység fejlődése. Semmi sem ment olyan nehezen, mint a kereszténység elterjedése. Ebből fakad a következő érzés, hogy ha egyáltalán csodákról akarunk beszélni, hát nincs nagyobb csoda annál, mint hogy a kereszténység fennmaradt és itt van. De nem csak hogy itt van, hanem ma olyan korban élünk, ahol a lélek eltörlésével szemben is helyt kell állnia, nemcsak a szellem eltörlésével, de helyt fog állni! Mert a legnagyobb ellenállás idején fogja a kereszténység a legnagyobb erejét kifejteni! A lélek eltörlésével szemben kifejlett ellenállás hozza meg a szellem újrafelismeréséhez az erőt. A jelenkor uralkodó szelleméből - elnézést az átvitt szóhasználatért - olyan törvények erednek majd, hogy a lelket valóságnak tekintő emberek nem minősülnek épelméjűeknek. Természetesen nem úgy szólnak majd a törvények, hogy aki a lelket elismeri, az nem tekinthető épelméjűnek, de olyanok lesznek, hogy a brutális természettudományos világnézet hatására ez történjék. Amikor ez a modern, átváltozott, metamorfozált zsinati határozat elkészül, akkor jön el annak is az ideje, hogy a szellemnek újra érvényt szerezzünk. Akkor mindenesetre be kell majd látni, hogy árnyszerű fogalmakkal nem megyünk semmire, ha nem látjuk az árnyszerű fogalmak mélyebb eredetét, érzelmi alapjait. Mert az árnyszerű fogalmakba rejtőzik el néha az, amit a modern ember egyáltalában nem akar magának bevallani, de az uralkodik rajta. Mivel nem vallja be magának, nem ismeri el odakint, ezért büntetésül a fogalmaiban jelenik meg. De Saint- Martin fontosabb helyeken azt mondja: ezekről a dolgokról nem lehet beszélni. - Igaz, még hosszú ideig nem lehet egyes dolgokról beszélni, de néhányat érctáblául kellene már állítani, hogy jelezzék az emberiségnek azt, ami van. Egy ilyen tábla egyszer majd megmutatja, a nem is nagyon távoli időben, hogy a darwinizmus materialista értelmezése milyen titkos hajlamokból eredt, milyen érzéki, perverz hajlamok hozták létre a materialista jellegű darwinizmust.
De nem akarom, hogy kedélyüket olyasmi nyomja, ami elronthatná a mai éjszakájukat, ezért nem fejezem be a mondatot, hanem csak az érzelmeket terelem ezekre a dolgokra. A következő alkalommal aztán egy épületet igyekszünk legalábbis felvázolni, ennek alapköveit akartam lelkük elé lerakni, a golgotai misztérium egy speciális szemléletének megalapozására.