Elsősorban úgy tűnhet és úgy is tűnik sok ember számára, mintha az, amit a szó valódi értelmében tisztánlátó erőknek nevezünk, amelyekkel a szellemi világok lényei és folyamatai megismerhetők -, mintha az ember ezeket a tisztánlátó erőket a mindennapi életben egyáltalán nem birtokolná, illetve a mindennapi életben egyáltalán nem fejlesztene ki lelkében ilyen erőket. Ez azonban nem így van. A tisztánlátó erők nem olyan erők, amelyek a mindennapi életet élő embereknek teljesen ismeretlenek, idegenek lennének. Ez nem így van, hanem amit kifejlesztünk, hogy bepillantsunk a szellemi világokba, amit lelkünk mélyéről elő kell hoznunk, hogy utat találjunk a szellemi világokba, ez meghatározott lelki tevékenység révén már a mindennapi életben is rendelkezésére áll az embernek. Abban áll rendelkezésre, amit az ember morális impulzusának nevezünk. Egy valóban morális tett, valóban morális impulzus a lélek ugyanazon képességeiből származik, amelyek megfelelő képzéssel a tisztánlátáshoz vezetnek. A szokásos életben a dolog úgy áll, hogy minden, amit az ember tesz, abból jöhet, ami testiségében rejlik, vagy amit testisége számára vagy azáltal élete folyamán elsajátított. Ha az ember vágyakat fejleszt ki magában, ha ezt vagy azt teszi, amire neveltetése vagy egyéb életkörülményei által meg van határozva, akkor ez a testiségéből jövő impulzus. De vannak az emberi életben valóban olyan impulzusok, amelyek nem a testiségből jönnek, amelyeknél valóban csak a lélek tevékeny, amikor az ember megérti ezeket az impulzusokat: ezek a morális impulzusok. Az igazán morális tettnél a testet segítségül hívjuk ugyan, s ezzel képzetet alkotunk a morális tettről, de az impulzus, az ösztönzés a morális tettre a szellemi-lelkiben rejlik, amely valójában független a testiségtől. Pusztán filozófiával sohasem határozhatja meg az ember a morálist, s ez éppenséggel a filozófia jellemzője, amennyiben az morálfilozófia akar lenni, hogy nem juthat a morális helyes, kielégítő meghatározásához, hanem azon a talajon áll, hogy az ember számára lehetséges szellemi-lelkiségének független átélése a testtől. A morálisnak csak ez a meghatározása lehetséges: morális az, amit az ember olyan erők segítségével határoz el, amelyek függetlenek testétől.

Nos, tudjuk, hogy az emberi élet morális, kevésbé morális és immorális cselekedetekből és impulzusokból áll össze. A morális és immorális cselekedetek közötti különbség csak okkult szemlélődéssel mutatkozik meg igazi fényében. Az ember legkisebb életciklusában, a 24 órás időtartamon belül az alvás állapotába kerül. Ez az alvásállapot abban áll, hogy az én és az asztráltest lényegében kivonul a fizikai és étertestből, és ezeken kívül él. Nos, ezzel semmiképpen sem mondtunk el mindent, ha észrevesszük, hogy az én és az asztráltest kivonulnak a fizikai és az étertestből. Azzal is tisztában kell lennünk, hogy az ént és az asztráltestet, mialatt kihúzódnak az éter- és a fizikai testből, felveszik a szellemi világok, amelyek érzékfeletti módon hatnak körülöttünk. Énünkkel és asztráltestünkkel behatolunk az érzékfeletti világokba. Ha a nap folyamán, ébrenlétünk alatt morális impulzusunk volt, egy morális tettet hajtottunk végre, akkor a következő történik: énünkkel és asztráltestünkkel befogadnak bennünket a következő legmagasabb hierarchiák szellemei, amelyek az angyalok, az arkangyalok hierarchiájához tartoznak, és így tovább. Ezeknek fel kell venniük bennünket, hozzájuk csatlakozunk mintegy alvásunk alatt. Ily módon ahogy nappal testben élünk, az alvás alatt benne élünk a magasabb hierarchiák lényeiben. Ha most egy morális tettet hajtunk végre, egy morális impulzus fog el bennünket, akkor a következő legmagasabb hierarchiáknak megvan a lehetőségük arra, hogy spirituális, kozmikus törvények szerint énünket és asztráltestünket morális impulzusaikkal, illetve azzal, ami lelkünkben morális impulzusainkból megmaradt, felvegyék magukba. Ha egy immorális cselekedetet követtünk el, vagy immorális impulzusunk volt, akkor az alvás alatt ezzel a maradékkal, ami az immorális impulzus alatt képződött bennünk, nem tudunk a magasabb hierarchiák lényei közé bejutni. Ez valóban visszamarad, ami immorális bennünk, az visszakerül ismét a testiségbe. Ennek az a következménye, hogy mindaz, amit morális utóhatásaként alváskor belevittünk a szellemi világokba, nem hat fizikai és étertestünkben, mivel ezt elvették tőlük. Az immorális gondolatok, immorális impulzusok, cselekedetek azonban az éter- és a fizikai testbe kerülnek vissza, s ezek ott bennük hatnak. Így tehát az alvásnál fennáll az a lehetőség, hogy az elalvástól a felébredésig az ember fizikai és étertestében immorális cselekedeteinek eredményei munkálkodnak. Ebben a vonatkozásban valóban könnyű felismerni, amit már gyakran hangsúlyoztam előadásaimon, hogy a nyelvnek csodálatos géniusza van, s ez rendkívül zseniálisan működik. Ha adósságról beszélünk, ez a német szó végtelenül pontosan azt jelenti, amiről szól. Azt fizetjük, amivel adósok vagyunk a szellemi világnak morális cselekedeteinkkel, de adósok maradunk a szellemi világnak azzal, amit vissza kell hagynunk a testben, immorális gondolatainkat, impulzusainkat, cselekedeteinket.

S most gondolják meg a következőket: ha úgy töltenénk életünket, hogy csak a külső világ dolgait érzékelnénk és azokon gondolkodnánk, akkor maguk a folyamatok fizikai testünkben egész másfélék lennének, mint most, mivel nemcsak gondolkodunk és észlelünk, hanem emlékezünk arra, amit gondolatunk, észlelünk és átélünk. Amit gondolunk, képzelünk, érzünk, étertestünkig megy le, de az étertest ezzel szemben belenyomja ezt a fizikai testbe, s amit az étertest lenyomatként teremt a fizikai testben, az az emlékezet. Ha későbbi életünkben a korábban átéltekre valamiképp emlékezünk, ez azt jelenti: az asztráltesttel, amely ekkor egyesül az étertesttel, nekiütközünk annak, ami mintegy lenyomatként, pecsétnyomatként megmaradt fizikai testünkben. Gyermeteg az a materialista képzet, amely kialakult: mintha egy emlék az agyban lenne, egy másik ott ülne, mintha oda lenne beskatulyázva. Ez nem igaz, hanem minden emléknek van egy lenyomata, amely alapjában véve az egész fejnek és még az emberi alak néhány más részének is megfelel, s az emlékek egymásba kapcsolódnak, nem egymás mellett vannak, mint ahogy a gyermeteg materialista képzet feltételezi. Ez az emlékezeti tevékenység tehát azon alapul, hogy asztrál- és étertestünk benyomásokat hozhat létre fizikai testünkben. Ez valóban ugyanaz a tevékenység, amely külsőleg akkor lép fel, amikor valamit feljegyzünk magunknak. Ha ugyanis megnézzük a feljegyzéseket, akkor az, ami lelkünkben van, természetesen a legkisebb mértékben sem hasonlít azokhoz a jelekhez, amelyeket a papírra vetettünk. A papíron valamely formájú jelek vannak, de azáltal, amit ezekből csinálunk, amikor ösztönözve érezzük magunkat arra, hogy lelkünkben ismét elevenné tegyük, amit lejegyeztünk, egy lelki folyamat történik. S így van ez az emlékezettel is. Ami bennünk marad, az valóban, lényegében már nem hasonlít ahhoz, ami emlékezéskor fellép a lélekben, ahhoz, ami megjelenik a lélekben, ha újra olvassuk, ami a papíron áll.

Ha tisztánlátó tekintettel szemléljük, a dolog így áll: valaki emlékezik valamire, amit korábban véghezvitt. Fizikai testében ekkor felvillan egy jel, sőt ez valamely módon az emberi alakot utánozza a fejétől és egy kevéssé alatta. Ezek jelek. Valami más ez, mint ami az emlékezésben bukkan fel, de ezek jelek. S amit átélünk, mialatt emlékezünk, azt először a lélek teszi a jelekből. Valóban egyfajta öntudatlan olvasás lép fel az emlékezésnél. Ha a természettudomány kissé továbblép majd, és a fizikai folyamatokat vizsgálja, akkor éppen a szellemtudományhoz fog fordulni segítségül, amikor kimutatja, hogy ami a testben marad, az valóban a lélekből vált ki először egy olyan folyamatot, ami elvileg a lélekben történő olvasáshoz hasonló. Ez az emberi lélek rendszeres tevékenysége, az emlékezés.

Ha azonban immorális impulzusok, gondolatok, vagy cselekedetek eredményeit elalváskor leküldjük fizikai testünkbe, akkor fizikai testünkből nem hozzuk ki az immorális impulzusokat. Ezáltal valami hasonló történik, mint ami különben az emlékezésben jön létre. A fizikai testben való munkálkodás belenyomódik a testbe, s ha az ember most el akar aludni, és énje asztráltestével együtt el akarja hagyni fizikai testét, akkor kezdődik ez a folyamat. Amit vissza kell hagynia, belenyomódik, mint az emlékezésnél is belevésődik, s ekkor lép fel a lelkiismeret-furdalás. Ez a lelkiismeret-furdalás valóságos folyamata. Így a dolgok lenyomatai fizikai- és étertestünkben visszatükröződnek. Ez megmarad. S mivel szabályos emlékezésként marad meg, így a lelkiismeret-furdalás is megmarad, erősödik, és a további élet folyamán önmarcangolássá válik. Fontos, hogy valóban eljussunk oda, hogy belássuk, a morális cselekvés valóságos folyamat, nem csupán absztrakció, hanem ez a morális cselekvés viszi fel a szellemi világba azt, amit itt a Földön teszünk. S mivel morális magatartásunk eredményeit átadjuk a magasabb hierarchiáknak, így ezek bizonyos vonatkozásban ott is maradnak a magasabb hierarchiákban. Amit azonban nem tudunk magunkkal vinni, ami a fizikai és étertestben dolgozik, az itt marad a Földön, benne van a földi folyamatokban. Amikor az ember átmegy a halál kapuján, mindig erre kell visszatekintenie, és amíg erre visszatekint, létre kell jönnie benne annak az impulzusnak, hogy ezt kivesse a földi folyamatokból. Ezen alapul a karma kidolgozása a halál és az új születés között.

Nos, karmánkba egyébként belevisszük morális impulzusaink eredményeit, de amíg az alvás alatt ezeket felvisszük a szellemi világokba, ott is hatást gyakorolnak. Elmondhatjuk, hogy az angyalok, az arkangyalok és a személyiség szellemei most rendelkeznek az általunk felvitt morális impulzusokkal. S mit tesznek mindezzel? A Föld fejlődési folyamatához ezek a morális impulzusok, amelyek immár benne vannak a szellemi világban, a későbbi földi periódusok számára valójában a megtermékenyítés magjai. Ezeket az eredményeket nemcsak karmánkban őrizzük, hanem lenyomataikat felvisszük a szellemi világba, és az eljövendő földi korszakokban a magasabb hierarchiák szellemei ismét lehozzák őket, s a morális impulzusoknak ezek az eredményei képezik a későbbi Föld-korszakokban az emberi találékony gondolkodás, egyáltalán az emberi gondolkodás megtermékenyítő magjait. Gondoljuk el egyszer, hogy a földfejlődés valamely korszaka egészen immorális lenne, ha egyetlen morális impulzus lenyomatát sem vinnénk fel a szellemi világokba. Akkor a Föld-fejlődés idején egy olyan korszaknak kellene következnie, ahol az embereknek igen kevés jutna eszükbe, kevés ideával és fogalommal rendelkeznének, szegénység uralkodna mindabban, aminek az életet lelkiekben át kell hatnia, és formálnia kell.

Így morális impulzusainkkal a kozmosz egy reális folyamatában vagyunk. S ily módon a szellemtudomány - amely megmutat számunkra valamit - alkalmas arra, hogy felelősségünket növelje, erőt kölcsönözzön neki, mert csak ezáltal vesszük észre, mit jelent az, ha az emberi életben morálisak vagy immorálisak vagyunk. Immorálisnak lenni azt jelenti, hogy a Földből kivonjuk annak életcsíráit, s ezeket a fizikai földi folyamatok bekebelezik, ahol a rombolás csíráivá válnak a következő földkorszakokban, mivel természetesen ott meg is maradnak, hiszen semmi sem vész el. Ekkor kioldják azt, aminek lelkileg elevenen kell élnie. Tegyük fel, hogy egy nagyobb embertömeg úgy döntene, hogy egy meghatározott korszakban immorálisan fog élni. Ezáltal egy gondolatszegény későbbi korszakot idéznének elő, s a lelkek lejőve a Földre, gondolatszegénységet találnának itt, sivár élet jutna nekik osztályrészül.

Nos, fennáll az a lehetőség, hogy nemcsak a moralitás tartalmát ismerjük meg. Ha a moralitás tartalmát nem tesszük hatékony megismeréssé, akkor elsorvasztjuk a Földet. De szükséges számunkra, és lehetőségünk is van rá, hogy lelki fejlődésünkbe mást is felvegyünk, s ez az érzékfelettiek ismerete. Alapjában véve a Föld sohasem volt egészen az érzékfelettiek ismerete nélkül. Hiszen tudjuk, hogy a régi korokban az emberiség kapott egy bizonyos örökséget a tisztánlátó képességekből, rátermettségből, s így a tisztánlátás tudásából is. Még egyáltalán nem olyan régen volt az, hogy ennek a tisztánlátó tudásnak az utóhatásai itt voltak a Földön. Hiszen tudjuk azt is, hogy olyan korban élünk, amikor ez a tisztánlátó tudás teljesen a végét járja, de ekkor pótolni kell a tudatosan kivívandó tisztánlátó tudással. Ebben a jelentős korban élünk. S tegnap már lelkünk elé idéztük azt, hogy az ötödik kultúrkorszak és azok, akik ennek hordozói, arra vannak hivatva, hogy a tisztánlátás tudását tudatosan ismét kivívják a lelkek számára. S az ötödik kultúrkorszak nem ér véget addig, mielőtt egy bizonyos mértékű tisztánlátó tudást nem vesz birtokba az emberiség viszonylag nagy része. Igaz a Herder-i mondás^[1], hogy a megvilágosodás el fog jönni a Földre.

Minden tudás, minden ismeret, amit a pusztán érzéki külvilágról megszerzünk, minden gondolat, amelyet csupán az érzéki külvilág mintájára hozunk létre, nem is lehet olyan független tőlünk, hogy alvás folyamán ne vigyük fel a szellemi világba. Hiszen igaz az, hogy gondolataink, képzeteink bizonyos fokig elérnek a magasabb hierarchiák lényeiig - az immorális impulzusok kivételével, azonban az, amit a külvilág képeiben szerzünk meg, bizonyos mértékig belenyúlik a szellemi világba. De nem nyúlik túlságosan messzire, mindenekelőtt nem az arkangyalok szférájáig. Így az az ember, aki csak olyan képzetekkel van eltelve, amelyek az érzéki világból származnak, nem tudja túl messzire belevinni a szellemi világokba azt, amit az érzéki világok képzeteiből nyert. Amit azonban érzékfeletti képzetekként átélünk, azt messzire belevisszük a szellemi világokba, és éppen az arkangyalok hierarchiájához tartozó lények mintegy lenyomatot kapnak ezekről, és későbbi korokon át hordozzák. S amit így érzékfeletti tudásként az emberek énje és asztrálteste révén felvisznek a szellemi világokba, az később ismét rokonságba kerül a földfejlődés folyamatával. Most nem alakul ki, hogy a morális impulzusok, a megtermékenyítő csírák nemcsak élénkítői, hanem a csírái is a földfejlődésnek. Az érzékfeletti képzetek elutasítása egy korszakon keresztül egy eljövendő korszak elítélését jelenti, azt, hogy a földfejlődésben semmiféle előrelépést se tegyünk. Aki elutasítja az érzékfeletti képzeteket, gátolja a jövőbeni korszak előrelépését, amennyire ez rajta múlik. Ha valamely nép egészen materialista lenne, akkor az egész népnek ez a materializmusa a jövőben megállásra ítélné a Föld fejlődését - természetesen bizonyos fokig, mivel a többi népnek nem kellene elutasítania az érzékfeletti képzeteket. Tehát itt ismét láthatjuk, hogy az érzékfeletti képzetek megszerzésének magában a Föld folyamatában milyen jelentősége van. Így függnek össze az okok és következmények az egész földi folyamatban. Azok az emberek, akik korunkban bizonyos fokig tudatos materialisták, alapjában véve Ahrimán által félrevezetett lények, mivel Ahrimánnak jelentős érdeke fűződik ahhoz, hogy a szabályos fejlődést gátolja.

Ismét látjuk, hogyan képes a szellemtudomány az egyes emberi lelkek felelősségérzetét növelni a világ egésze iránt. Látjuk, hogyan ragad ki a szellemtudomány önmagunkból, és az egyetemes emberiség folyamataihoz kapcsol bennünket, hogy a szellemtudomány lényege szerint az emberi lélek önzetlen tevékenysége.

Bizonyos vonatkozásban minden élet érzékfeletti képzetekben, a morális élet mintájára van megalkotva. Ezért nincs semmi zavaróbb az érzékfeletti világok megismerésében, mint az ha az emberi lelket immorális impulzusokkal töltjük meg. Alapjában véve éppen ebből látjuk, milyen mély alapja van annak, hogy a tisztánlátó fejlődés előkészületeként az ember elsődleges értelemben vett morális gondolkodásmódját követeljük meg. Nos, valóban, áthaladva az ötödik korszakon, arról kell gondoskodni, hogy szellemi megismerés töltse el az embereket, hogy abban, ami még hátravan az Atlantisz utáni korból, az emberiség előrehaladását ne akadályozza semmi, s így valóban előrelépés következzék be az emberiségben. S ha mi mindezek után, amit az utóbbi napokban megbeszéltünk, elsődleges értelemben éppen a közép-európai népeknek tulajdonítottuk a szellemi megismerés iránti hajlamot, akkor világossá kell tenni a magunk számára, hogy milyen jelentősége van a továbbélésnek, a zavartalan önfejlődésnek a közép-európai kultúrában.

Ha így tehát az említettekkel csak az európai élet horizontját tekintjük át kissé, mi kínálkozik akkor számunkra? Hiszen a népek életével a magasabb hierarchiák élete is összefügg. Csak a népszellemek fejlődéséről szóló ciklust kell tanulmányozniuk, amelyet egyszer Kristiániában (a mai Oslo - a ford.) tartottam, amely a mai időben különösen fontos. Idézzék lelkük elé és meg fogják látni, hogyan nyúlnak bele az arkangyali lények a népek életébe, hogy a népek élete tulajdonképp a magasabb hierarchiákkal együttműködésben játszódik le azzal, ami a Földön történik. Ha egy embert szemlélünk, úgy tudjuk, hogy én-fejlődése csak lassan és fokozatosan megy végbe. Valóban, zsenge gyermekkorban, attól az időtől kezdve, ameddig az ember visszaemlékszik, kezdődik az én-tudat. De ez azén mindig érettebb és érettebb lesz, előrelép fejlődésében. Korunkban ezzel az én-fejlődéssel kapcsolatban már elég nagy tévedések uralkodnak. Igen kevéssé tudnak arról, hogy van az életben ilyenfajta én-fejlődés. S így élhetjük át azt, hogy manapság az emberek a legzöldebb ifjúkorban érettnek találják magukat arra, hogy mindent megítéljenek, mivel nem tudják, hogy először el kell érni bizonyos kort, hogy bizonyos dolgokat megítéljenek, mivel az én csak így ér el bizonyos érettséget.

Ahogy ez az emberi életben van, úgy van a népek életében is. Nos, a következőket kell figyelembe vennünk, ha meg akarjuk érteni a népek életét az egyes emberi élethez viszonyítva a fizikai síkon. Az egyes ember én-fejlődése révén serdül fel, úgy, hogy egyre érettebb és érettebb lesz, a külvilágot is jobban megtanulja áttekinteni. Mit tudunk a külvilágról, amikor húsz, huszonöt évesek vagyunk, és mit tudhatunk, ha az életet komolyan töltjük el, ha már tíz évvel többet éltünk végig! Az ilyen dolgokkal kapcsolatban éppen a szellemtudománnyal foglalkozónak kell érzékenységet kialakítania. Ott van az én a külvilággal való kapcsolatában, azzal kapcsolatban, ami körülveszi az ént.

A magasabb hierarchiák lényeivel ez másként van. A magasabb hierarchiáknak ezek a lényei a maguk részéről a mi énünkkel olyan kapcsolatban állnak, mint mi a külvilág dolgaival. Számunkra az ásványi, a növény- és állatvilág tárgyai és lényei objektív valóságok. A magasabb hierarchiák lényeinek például a mi énjeink objektumok. Csakhogy a magasabb hierarchiák lényeinek kapcsolata a mi énjeinkhez nem az észlelés kapcsolata, mint ahogy nekünk a külvilággal szemben, hanem inkább énünk átsugárzása a magasabb hierarchiák akaratával, a magasabb hierarchiák akaratának hatása.

Azok az arkangyal-lények, amelyeknek vezetniük kell a népet, a nép egyes embereinek énjeivel valóban olyan kapcsolatban állnak, ahogy mi az észlelés képességével a külvilággal szemben állunk. Mi tárgyak, objektumok vagyunk az arkangyal-lények számára. Ami számunkra a külvilág, azok vagyunk mi, emberek, az arkangyaloknak, csakhogy ez nálunk inkább észlelési folyamat, és az arkangyaloknál inkább akarati folyamat. De ebben az akarati folyamatban az arkangyal is fejlődésen megy keresztül. Ez az arkangyal éppen úgy átéli lelkének érését, most nem énjére, hanem lelke mélyebb erőire vonatkozólag. Fejlődik, ami alatt fokozatosan más kapcsolatba lép népének egyes embereivel, úgy, mint ahogy mi érettebb énünkkel más kapcsolatba kerülünk külvilágunkkal.

Vegyük például azt az arkangyal-lényt, amely a történelem folyamán az itáliai nép vezetését vállalta. Ennek az arkangyal-lénynek hosszú ideje olyan kapcsolata volt az itáliai néppel, hogy valójában akaratával a lelkiség magasabb részeire hatott. További folyamatában ez az arkangyal-lény azonban nemcsak a magasabb lelkiségre, hanem a lélek inkább alacsonyabb részeire is hatással volt, a szenvedélyekre, a lélek olyan impulzusaira, amelyek még a testiséggel függenek össze. Így folytatódott az arkangyal-lény fejlődése: először inkább a tulajdonképpeni lelkiségre hatott, később egyre hatalmasabbá vált, és inkább a testiséggel összefüggő lelkiségre hatott. S egyenesen megjelölhetjük az itáliai nép esetében, hogy 153o körül az arkangyal fejlődésében elérte azt a fokozatot, amelyet így jellemezhetünk: korábban inkább a lelkiségre hatott, majd akaratával inkább a testiségbe belenyomuló lelkiséget hatja át. S most kezd valójában először engedni az olasz nép a külsőségeknek, hogy ilyen módon fejlessze nemzeti karakterét. Tanulmányozzák csak az itáliai nép történetét az említett időszakban - mintegy a 16. század közepe körül -, s akkor látni fogják, hogy ott az arkangyal az itáliai félsziget embereinek belső lelki tulajdonságaira hatott, hogy akkor viszont elsődleges értelemben először a külső nemzeti jelleg alakult ki, ahogy azt jelenleg ismerjük. Ez előtt az időpont előtt - s egy ilyen időpont minden népnél rendelkezésre áll - még az egész nép lelkiélete eleven. Akkor ez még úgy van, hogy a nép lelkiélete felveheti ezt vagy azt a tulajdonságot. A tulajdonságok még nincsenek olyan energikusan kidomborodva. Ez után az időpont után, amikor az arkangyal kifejlesztette akarati kapcsolatát a lelkiség mélyebb sajátosságaival, a népi jelleg hajlíthatatlanná válik, majd az arkangyal behatol a testi sajátosságokba, s akkor kezdődik az az idő, amikor alig lehet olyasmivel hozzáférni a néphez, ami nem a nemzeti karakternek felel meg, amikor idegesíti az, ha valami olyasmivel jövünk, ami nem egészen a nemzeti vonalba vagy áramlatba illik bele.

A francia nép számára a történelmi fejlődének ezt az időpontját valóban fontos meg is nevezni. Ez természetesen csak megközelítő, csak körülbelüli, de a francia nép esetében 1600 körül, a 17. század kezdetekor, az angol nép részéről pedig a 17. század közepén, 1650 körül jelölhető meg.

Ha ennél az időnél korábbra nyúlunk vissza, akkor láthatják, milyen sok közös volt még Európa népeiben, hogy a nemzeti jelleg kifejeződése az egyes népeknél abban az időpontban kezdődik, amelyet említettem. Az arkangyal olyan fejlődésen ment keresztül, hogy azt mondhatjuk: korábban ereje még gyengébb volt, s így csak a lelki részekbe, a bensőbe tudott hatni. Később megerősödött, egészen a fizikaiig tudta kiterjeszteni erejét. Ezért ért el élesen kidomborított nemzeti jelleget. Ezek a csak egyedi jelenségek eléggé érthetőnek tűnnek önök számára, ha az ilyen dolgokat történetileg szemlélik. Gondolják el, hogy abban az időben, amikor az angol nép Shakespeare-je megjelent, a nemzeti jelleg ilyen módon még nem terjedt el, így az, hogy az angol nép már nem tudta megérteni Shakespeare-t, azáltal jött létre, hogy az arkangyal határozottan elkülönült nemzeti jelleggel hatotta át őket. A jövőben csak akkor lesz valódi történelemszemlélet, ha már nem abból indulnak ki - mint a 19. században oly sokszor - hogy a történelemben ideák működnek. Ideái lehetnek egy embernek, de ideák nem működhetnek a történelem erőiként. Ideái lehetnek angyaloknak, arkangyaloknak és őserőknek, de az ideák mindig lényekből indulnak ki, ami működik, annak mindig lénynek kell lennie. A 19. század egész történelemszemlélete, amíg ideákról beszél a történelemben, csak egy kísértet, mert azon a hiten alapszik, hogy ideák alakulnak ki, és szabadon mozoghatnak az idő áramlásának folyamatában.

Nos, felvethetjük a kérdést: hogy is van ez a német néppel? Ott is bekövetkezhet egy olyan időpont, amelyben az arkangyal egy bizonyos meghatározott fokot ér el? - Egy ilyen időpont már bekövetkezett. De van egy bizonyos különbség éppen a német nép és a többi népek között. Tudjuk, hogy az emberi lélek érzőlélekből, értelmi- vagy kedélylélekből és tudati lélekből áll. Már a népszellemekről tartott előadásokból kivehetik, hogy az arkangyal az itáliai népnél elsősorban arra törekszik, hogy az érzőlélekre hasson, a francia népnél az értelmi-, vagy kedélylélekre, és a brit népnél a tudati lélekre, a német népnél az énre, amely kiterjeszti hatalmát a lélek három tagjára. Ezért az arkangyal kapcsolata a német nép egyes énjeihez más, mint a nyugati népeknél. Már eljött az az idő, amikor a német nép arkangyala belenyúlt a fizikai életbe is, vagy az alsóbb lelkiéletbe, amennyiben az magával ragadja a fizikaiságot. Ez körülbelül az 1750 és mondhatjuk, az 1830 körüli idő. Ha a dolgokat belátó módon tanulmányozzuk, akkor egészen csodálatos ismeretekhez juthatunk a népek fejlődésének folyamatáról. S ha valaki belemélyedne abba, hogy ezt a valóban nagyszabású, óriási különbséget szemlélje, ami a német életben a 19. és a 20. században uralkodott az emberek között, és azok között, akik kétszáz évvel előbb éltek, akkor látná, milyen hatalmas ez a különbség. Akkortájt nyúlt bele az arkangyal a német nép nemzeti karakterébe, mint ahogy a többi népnél is az arkangyalok beleavatkoztak ebbe azokban az időpontokban, amelyeket megjelöltem. De azt mondhatjuk, ez ismét alábbhagyott, nem alakította át olyan energikusan, olyan alapvetően a fizikumot, mint ahogy ez a többi népeknél történt. Hiszen azért is jött el az, hogy a 19. század második felében a német nép öntudatlanul valóban minden lehetséges dolgot felvett más népektől. Napjainkban ez már sok tragikus konfliktushoz vezetetett. Gondoljanak el csak olyasmit, mint az a tény, hogy Ernst Haeckel egész világszemléletében^[2], amennyire ezt a világszemléletet tudománnyá építette fel, abszolút angol, egészen elangolosodott, angol gondolatformákat vett fel. Mindent, amit gondol, az angolság befolyásol, az gyakorol hatást rá. Darwin-ból, Huxley-ből indul ki. Úgy tekint Spencer-re, mint filozófiai istenségre. S míg egy hegeli könyvet vagy szellemtudományunk egy könyvét valójában nem tudjuk lefordítani angolra, Haeckelt természetesen igen könnyen lehet angolra fordítani. Meg fognak lepődni, hogy ezt mondom, mivel tudják, hogy szellemtudományos könyveket lefordítanak angolra. De az, ami a könyvekben van, angol fordításban csak megközelítő lehet, a valóságban egyáltalán nem az van benne, csak megközelítőleg. Például sohasem lehet valóban lefordítani angolra azt a mondatot, amely ősnémet^[3], amely Eckhardt mester megérzésével és minden olyasmivel függ össze, ami a németek lényében Eckhardt mester nyomán fejlődött ki. Ezt a mondatot valóban nem lehet angolra fordítani: „Az érzelmi beállítottságban, a kedélyben él az a szikra, amely az emberi lélekben megnyilatkoztatja a kozmosz lelkét”. (In der Gemüte lebt das Fünklein, in dem sich in der Menschenseele die Weltseele offenbart). Lehetetlen ezt valóban angolra fordítani, mivel amit a „Gemüt” (érzelmi beállítottság, kedély) szóban átélünk, annak nincs fordítása. Éppen így az ős-hegeli kijelentést^[4], amely legfontosabb idegszála a német filozófiának: „A lét és nemlét magasabb egységgé egyesülnek a létesülésben” (Sein und Nicht-Sein vereignigen sich zur höheren Einheit im Werden) lehetetlen angolra lefordítani. Természetesen mindent le tud fordítani az ember, de azt, amit egy ilyen mondatban átél, nem lehet ezen a nyelven ismét visszaadni.

Hiszen a német nyelvnek még az a sajátos tulajdonsága is van, hogy bizonyos folyékonyságot engedélyez. Gondolják csak el, milyen végtelenül könnyű azt mondani, ha valamit angolra vagy franciára fordítanak: ez nem jó, ezt nem mondjuk! - Nekünk, németeknek nem szabad olyan neveletleneknek lennünk, hogy azt mondjuk, valami rossz, hanem folyékonyan kell tartanunk nyelvünket - radikálisan mondva, természetesen. S vegyék át ciklusainkat, akkor meglátják, hogyan küzdünk mindig új szóképzésekért, amelyek belülről kifelé alakítják ki a szavakat. Ez például abból ered, hogy a német nép arkangyala ismét távol tartotta magát attól, hogy a nyelvben valami élesen fejeződjék ki. Ugyanakkor csak egy leheletnyire próbálkozott nem egészen egy évszázad alatt, hogy kidomborítsa a nemzeti jelleget, majd ismét szabadon engedte a népet. Végtelenül sok rejlik abban, amit ezzel mondok. De ennek így is kell lennie, mivel a német nép arra hivatott, hogy idealizmusát eleven szellemi megismerésben alakítsa át. Fichte, Sxheling, Hegel, akiket manapság annyira támadnak, olyan gondolkodást teremtettek, amely már nem spiritualizmus ugyan, de a szellemtudomány magja, s ha át- meg átmeditálják, valóban a szellemtudományhoz vezet. Ehhez kell a német nemzeti jellegnek még folyékonynak maradnia, valóban lehetővé kell tenni, hogy azt mondhassuk: az olasz, a francia, az angol van, de a német mindig lesz! Az arkangyal a német népnél csak a kezdeményezést tette meg a nemzeti jelleg kialakítására. S hogy ugyanolyan módon nemzeti, mintegy soviniszta legyen, mint a nyugat-európai népek, ez a német számára valótlanság lenne, erre egyáltalán nem képes - hiszen természetesen mindenre képes, de ez nem felel meg a német ember igazi lényének.

Az orosz népnél valami egészen más forog fenn. Az orosz népnél elsősorban világosan át kell látni azt, hogy az arkangyal általában egészen más módon áll hozzá a nép egyes énjeihez, mint a nyugati és a közép-európai népeknél. A nyugat-európai népeknél az arkangyal akarati sugárzásával az olasz népnél az érzőlélekre, a francia népnél az értelmi-, vagy kedélylélekre, az angol népnél a tudati lélekre, a német népnél az énre hat. De az orosz népnél a népszellem egyáltalán nem a lélekbe hatol. Mintegy felhőként lebeg a nép fölött, és a lélek csak sejtheti és vágyódhat utána. A népszellem itt még bizonyos mértékig csoportlélek maradt. A népszellemnek nincs semmiféle bensőséges együttműködése az egyes emberek énjeivel. Az embernek alig lehet tragikusabb, komolyabb benyomása, mint amikor egy orosz-ortodox istentiszteleten vesz részt, amelyen azoknak az emberi énje, akik ott hívőként jelen vannak, csaknem teljesen ki van kapcsolva. Az egészen áthullámzik az egyes személyiségeket nem megragadó, személytelen általánosság. Ezen az istentiszteleten olyasmi működik, ami nem az emberi természethez szól. Ez közvetlenül fejezi ki azt, hogy az orosz lélek még egyáltalán nem ébredt fel attól, hogy az egyes ember énje élénkebb kapcsolatba lépett a népszellemmel. Van valami merev sablonszerűsége, mintha a szellemiség ismeretlen világokból érne le, és csupa merev sablonszerűséget hozna a szertartásokban éppen úgy, mint az ikonfestészetben. Itt valami egészen mással állunk szemben, mint Nyugat-Európa esetében. Itt azzal állunk szemben, hogy az arkangyal még egyáltalán nem kezdett belenyúlni a nemzeti jellegbe. Az orosz természetesen mindig „az igazi orosz emberekről” beszél, és az orosz írók is beszélnek róluk, de ez így lelküknek egy álma csupán, amelyet különösen azért hangsúlyoznak, mivel a népszellem nem az embert tette magáévá, hanem az orosz ember vágyódik egy személyek feletti népszellem után.

Bele kell tekintenünk ezekbe a mély titkokba, akkor meg fogjuk érteni, hogyan állnak szemben egymással az európai kulturális területek. Természetesen sohasem fog eszembe jutni az, hogy a kulturális területeknek ebben a szembenállásában mintegy a jelenlegi események okait lássam. De közvetett módon mégis ezt kell tennünk. Ugyanis tisztában kell lennünk azzal, hogy a háború jelenlegi tűzcsóvája hatalmas jel ahhoz, hogy megismertesse velünk, mi történik, szövődik és létesül Európa szellemi életében.

Felnézünk a magasabb hierarchiák lényeire, fejlődésükben is látjuk a magasabb hierarchiáknak ezeket a lényeit. Míg egyes emberként énünket fejlesztjük, látjuk, hogy ezek úgy fejlődnek, hogy egyre több és több hatalmat kapnak ahhoz, hogy az ént áthassák akaratukkal. Először mintegy távol tartják magukat az éntől, felülről lefelé beárnyékolják, mint az orosz népnél. Majd van egyfajta intimebb beárnyékolás és ugyanakkor együttélés, mint a német nép esetében. S még keményebben, szigorúbban is hat a nemzeti jelleg az egyes emberi individuumokra, mint ahogy az a három, jellemzett nyugat-európai népnél történik. S ebből is láthatják, milyen egyáltalán ez az újabb kor az emberi fejlődésben. Nézzék csak meg egyszer a közép-európai történelmet és meg fogják találni - ha Oroszországtól eltekintenek, ahol egészen mások a viszonyok -, meg fogják találni, milyen hasonló nevezetesen a nyugat-európai népek élete és bizonyos vonatkozásban a közép-európaiaké is, hogyan uralkodik egyfajta európai internacionalizmus. S úgy látjuk, körülbelül a 14. századtól egy új kor jön el az egyes népek számára. Látjuk, hogy ennek az új kornak az eljövetelével a népeket kifejezett nemzeti jelleg keríti hatalmába. Látjuk, hogy a 18-19. század fordulóján a német nép oly sokat kapott nemzeti jellegben, hogy ez bizonyos mértékig eltöltötte a német embert, de nem kapott olyan sokat, hogy valaha egyfajta megmerevedett nemzeti jellegűvé váljék. Úgy találjuk, hogy a németek lényének mélyebb rétegeiben rejlik, hogy nekik nincs szükségük arra, hogy feloldódjanak a nemzeti jellegben. Valóban mély értelmű, ha Fichte azt mondja^[5]: mindaz, amit az emberi lélek szabadsága akar, mindaz, ami az emberiség legáltalánosabb törekvése, az hozzánk tartozik.

Ebben a közép-európai, a német jelleg szabad fejlődési lehetősége rejlik. De ebben adva van az is, ami közvetlen belátáshoz vezet, hogy a nyugat-európai népeknek ténylegesen a német népnek ezzel a nemzeti karakterével - vagy folyékony karakterével - számolniuk kell. Állítom, hogy olyasmi, mint a németek folyékony nemzeti jellege éppen korunkban tragédiához vezethet. Gondoljanak csak Ernst Haeckelre. Láttuk, hogy a 19. század második felében - mivel ismét szabaddá vált a nemzeti jelleg fejlődése - olyan erős angol befolyás alá tudott kerülni. S most jön a mi időnk. Az a férfi, aki valójában az egész „angolságot” magában hordozta, a gyűlölet legerősebb szavaival kelt ki az angol nép ellen, maga Ernst Haeckel volt. Az élén állt azoknak, akik mindenféle angol oklevelet, rendjelet és kitüntetést visszaküldtek. Sokkal fontosabb lenne, hogy a materialista darwinizmust, a materialista newtonizmust, mindazt visszautasítsuk, ami tőlük indult ki. Ebben a vonatkozásban csak egyszer kell megtanulni, hogy magunkat is helyesen értsük, meg kell tanulnunk, hogy a dolgokat objektíve, nemzeti gyűlölet nélkül nézzük.

Alapjában véve egyfajta szellemi előjáték^[6] volt, amikor néhány évvel ezelőtt meg kellett történnie a hasadásnak antropozófiai mozgalmunk és az indiai-angol színezetű teozófiai mozgalom között. Ennek meg kellett történnie. A testben megjelenő Krisztus materializmusával nem tudtak együtt haladni azok, akik a szellemi fejlesztésére hivatottak, és a mi sorainkon belül ki kell derülnie annak, hogy Krisztus újbóli eljövetele a valóságban Krisztus éteri visszatérése lesz. Ezt már gyakran elmondtuk, és első misztériumdrámámban^[7] Teodóra szájából is hallható. Különben most olvassuk egy angol teozófiai újságban - valóban nem mesét mondok önöknek, mégpedig ezt az ottani társaság elnöknője maga jelentette ki -, hogy az a mód, ahogy a németek most háborúznak, megmutatja, hogy valójában mi rejlett az akkori német teozófiai vállalkozás mögött. Mivel most megmutatkozik, hogy teozófiai téren rossz néven vették, hogy az elnöknő, Annie Besant mindig síkraszállt a béke hercege, VII. Edward mellett, aki olyan jót akart Európának. Ezt mi már óriási ellenszenvvel szemléltük, és ezért küldtük ügynökeinket Angliába, akiknek ott a teozófiát a mi értelmezésünk szerint kellett előadniuk, hogy a teozófusokat mi tarthassuk kézben. Ha ezt sikerülne nekünk - így meséli az elnöknő az angol teozófiai újságban^[8] -, annyira érvényesíteni, hogy - mint mondta - az egész angol-indiai teozófia „gazdag irányítási apparátusát” megkaparintsuk - ezt természetesen sohasem akartuk -, akkor szándékunk odavezetett volna, hogy „nézeteink mérgét Indiáig terjesszük, és onnan kiindulva befolyást gyakoroljunk a brit kormányra. S így szándékunk az lett volna, hogy a brit népet rábírjuk, hogy elismerje a német fennhatóságot Anglia fölött! - Ezt az ábrát nyújtják most az angol teozófiai újságokban az ottani teozófusoknak.

Nos, lássák a valóságot! Tudomásukra kell hoznunk, hogy az nem megy, hogy ezekről a dolgokról mintegy álomban gondolkodjunk. Hiszen az igazság mégiscsak az, hogy például mindaz, amit „Misztika az újabb kori szellemi élet hajnalán” c. könyvemben írtam, csak abból indul ki, ahogy a spiritualizmus él a közép-európai kulturális áramlatban. A könyvet ugyanakkor angolra is lefordították, és ott nekünk - legalábbis nekem - azt mondták, hogy ebben a könyvben az egész teozófia bele van rejtve. Mi csak azt mondanánk: nos, ha az emberek Londonban úgy találják, hogy a könyvbe bele van rejtve az egész teozófia, akkor velünk is tarthatnak. - De egyetlen lépést sem tettünk, ami valami más lett volna, mint a közép-európai fejlődő spiritualizmus kifejeződése. S néhány hónappal a háború kitörése előtt^[9] még különösen érintett engem - ma már szabad megemlítenem -, hogy közülünk néhány hölgy, akik euritmiával foglalkoznak, átmentek Londonba, hogy ott egy kurzust tartsanak. Az euritmia tetszett. Ez nagyon jó, ennek tetszenie kell az embereknek. De nem veszik észre, hogy ez az euritmia szellemi, ellenpólusa a materialista sportszellemnek, hogy az ember egyrészt az Európát elárasztó materializmus tartozéka. Az ember a materializmust a sporton keresztül egészen a mozgásáig viszi, amely az ember szórakozását szolgálja, a vágyat, hogy egészségessé tegye magát. Ez a vágy teljesen materialista, míg nálunk minden mozdulat a szellemiség kifejeződése, és pontosan megfelel a közép-európai spiritualitásnak. Mindig arról van szó, hogy ezen a talajon működjünk, és innen kiindulva érleljük a szellemi fejlődés gyümölcseit. Hogyan avatkozott be éppen a sportszellem a 19. század második felében is Németországban! Voltak akkor finomabb sporttevékenységek is - azt hiszem, különösen Dalcroze-nak^[10] volt egy módszere -, hogyan kapcsolódtak be ezek a dolgok! Most már nem szívesen nézik őt, mivel azokhoz tartozik, akik a „német barbarizmust” olyan szörnyen szidalmazzák. De a németek lényéhez tartozik az euritmia, ami által az étertest mozgásaiban megnyilvánuló szellemiség, amely megfelel az étertest természetének, és az érzékfeletti emberben működik, a külső fizikai test mozgásaiban jut kifejeződésre.

Az euritmia a következő elvek alapján áll: van egy szervünk, amelyen keresztül az étertest közvetlenül működésbe lép, s így a fizikai az éterikus kifejeződése lesz. Ez az eset áll fenn, ha beszélünk. De ez nem az egész fizikaiság, hanem a levegő az éteriség leképeződése. A hangzó szó a levegőben, az a mód, ahogy a levegő vibrál, közvetlenül az éteriség kifejeződése. Ha az ember azt, ami a hangban, a szóban él, megragadja és az egész étertestre kitágítja, majd a kezeit és lábait, s mindent az emberen úgy mozgat, ahogy a beszédben és az éneklésben a levegő egész természetesen mozog az étertestben, akkor az ember eurtimizál. Mert az euritmia az egész ember beszéde, s így nemcsak a mozgó levegőt hívja segítségül, hanem az emberi szerveket.

Egy ilyen dolgon láthatják, milyen átfogó elgondolást jelent az, ahogy a szellemtudomány belenyúl a modern kultúrába. Hogy a dolog lényegét megértsük, hallottunk néhány dolgot, amelyekre ma nem is gondol az ember, s ha ezzel a két előadással, amelyeket most ebben a szűk körben tartottam, valóban nem érek el mást, minthogy felébresztem önökben azt az érzést, hogy inkább arra kell tekintenünk, mit akar a szellemtudomány általában az egész emberi élet számára, akkor ez már elegendő. Mert azzal, hogy néhány elméleti fogalmat magunkévá teszünk, valóban nem teljesül a szellemtudomány feladata. A szellemtudomány akkor tölti be feladatát, ha belenyúlik mindenbe, minden életbe, és átszellemíti, spiritualizálja ezt az életet. S ez ötödik kultúrkorszakunkban azon a népen belül szükséges, amelynek különösen az a feladat jut, hogy elősegítse a spiritualizálódást, hogy megértse ezeket a dolgokat, a fejlődést illetően előidézze a felelősségérzetet. Az emberiség fejlődését kritizálni könnyű, nagyon könnyű. Arról azonban nincs szó, hogy a dolgok, amelyek történnek, szükségszerűen történnek, még ha ellentmondanak is annak, amit mintegy a jó irányú haladás akar az emberrel. Nos, mi bizonyos vonatkozásban olyasmivel rendelkezünk kultúránkban és beengedjük oda, ami valójában ellentmond ennek a jó irányú haladásnak. Bizonyos idetartozó dolgok között van például az, hogy alapjában véve korunk jelenlegi kulturális álláspontjából - mint mondják, a haladás kedvéért - gyermekeinkkel legzsengébb koruktól kezdve rosszul bánunk. Nem tudjuk, de rosszul bánunk velük. Mivel alapjában véve semmi sem ellentmondóbb az emberi természetnek, mint a gyermekeket hetedik évüktől kezdve az iskolai tantárgyakra tanítani, és ezeket iskolaszerűen oktatni számukra, mint ahogy jelenleg teszik. Valóban mintegy különös szerencse lehetne, ha az ember egészen másként nőne fel és azt, amit már hét éves korától megértetnek vele, csak kilenc vagy tízéves korában kapná meg. De ezt hangsúlyozottan nem olyan szándékkal mondjuk, hogy ennek nem szabadna megtörténnie, mivel a kultúra általános előrehaladása megköveteli ezt, tehát így kell lennie. De meg kell teremteni az ellenpólusát. S mialatt egyrészt azáltal., hogy az iskolai oktatás bizonyos fajtáinál a gyermekek étertestével szörnyen rosszul bánunk, mivel olyasmit préselünk bele, amire ők ebben a korukban egyáltalán nem alkalmasak. Az euritmia bevezetésével egy ellenpólust kell teremtenünk, és éppen az euritmia jellegével a gyermekeknek meg kell adnunk azt, hogy az étertest ezekben a benne létrehozott mozdulatokban kiegyenlítést találjon. Az euritmia egészen általánossá válik majd, mivel a fejlődés nem azzal éri el célját, hogy egyoldalúan előrehaladunk, hanem ellentéteken keresztül haladunk előre. Mindig az ellenpólust kell megteremtenünk azzal, hogy az étertestet rugalmassá tesszük, a természetnek megfelelő mozgásba hozzuk oly módon, ahogy euritmiánk első kezdeteiben megpróbáltuk. Így az, amit ma talán sokszor „a mi euritmiánknak” nevezek, valóban azzal függ össze, amit szellemi mozgalmunk átfogó jellegének kell, hogy nevezzek.

Ha egyrészt látjuk, hogyan nyúlik ez bele a külső élet kapaszkodóiba, másrészt hogyan tud mélyen átitatni bennünket, hogy a Krisztus-impulzus mélységei összekapcsolódnak azzal, amit a szellemtudományban összegyűjtünk, akkor megkapjuk a szellemtudomány általános jellegét a legmagasabb tudástól a legalacsonyabbig. S néhány egyéb dolognál sokkal fontosabb az, hogy egyfajta érzés alakuljon ki bennünk a szellemtudománynak erről az árfogó jellegéről. S meg kell mondanom, hogy jelenleg a legsúlyosabb érzések egyike a számomra, hogy a mostani sorsdöntő eseményeket nem érzékelik jelentősebbnek, hogy ezek nem gyakorolnak erősebb benyomást kortársainkra. Mert eltekintve mindattól, amit külsőleg észlelhetünk, ezek a sorsdöntő események figyelemreméltó táblák, óva intenek attól, hogy annál maradjunk, amit az utóbbi évszázadban materializmusként vittek bele az emberiségbe, intések a megtérésre az emberiség fejlődésének útján. S amit vérben és halálban végigcsinálunk, úgy kellene éreznünk, mintha az istenek küldték volna a Földre, hogy megtanítsák, milyen szükséges a spiritualitás az emberiség továbbfejlődése érdekében. Valóban sajnálatos például, ha ezekben az időkben átéljük, hogy az emberek előadásokat tartanak, cikkeket írnak, amelyekben azt mondják: bár hamarosan újra eljönne az az idő, hogy ismét bekövetkezne az emberek szabad közlekedése, mint ahogy régebben volt. Különben a németek beleeshetnének abba a megszállottságba, hogy visszatérjenek Fichte és Hegel metafizikájához, újra metafizikai törekvéseket fejlesztenének ki. - Még ezekben a sorsfordító napokban is félelemként jelenítik meg, hogy a metafizikai törekvésekből ismét visszatérhetne valami az emberek vágyaiba! Éppen ezeknek a hónapoknak kell újra felébreszteniük a metafizikai törekvéseket! Mert sok esetben azt látjuk - anyák, apák, fiak, leányok, nővérek, fivérek és egyéb emberi kapcsolatok szenvedés-élményéig -, hogy egyfajta öntudatlan hit az érzékfeletti jelentőségében varázsfuvalomként leng keresztül világunkon. Ezreknek és ezreknek kell áldozatkészen átmenniük a halálon, és az embereknek mintegy azután, ha újra béke költözik Földünkre, szabadna-e az embereknek tovább prédikálni arról, hogy az emberi élet a halál és a születés közé van zárva? Akkor a sok áldozatból hozott halál semmit sem juttatna kifejezésre, mivel ezek az áldozatból hozott halálok abból a szilárd meggyőződésből erednek - még ha sokak számára nem is világosan -, hogy egy új kor hajnalát jelentik. Aki a csatatéren szembekerül a halállal, az halálával valóban nem akar mást tanúsítani, mint azt: itt ér véget a testem. - Micsoda értelmetlenség lenne, Európa földjét korunkban holttestekkel borítani, még akkor is, ha a materialista világszemléletnek egy szikrányi joga is lenne ehhez. Ezt kell mindenekelőtt a lelkünkbe vésni. Azok, akik túlélik majd ezeket az időket, olyan korban fognak élni, amikor ismét béke uralkodik, és árulói lesznek az elhaltaknak, ha nem dolgoznak az emberi fejlődés spiritualizálódásán. Mert alapjában véve ez a nem-munkálkodás az emberiség spiritualizálódásán, a véren és a halálon átmentek számára azt jelenti: ti a semmiért haltatok meg! - Ha a materializmusnak igaza van, akkor ők mind a semmiért haltak meg.

Különösen a szellemtudománnyal foglalkozót teljesen át kell, hogy hassa ez az érzés. Éppen hogy ezekben a napokban ismét azt olvastam, hogy vannak ma olyan emberek - és a 19. században ezek száma egyre növekedett -, akik azt állították: előítélet volt Pál részéről, hogy azt mondta, ha Krisztus nem támadt volna fel, akkor szavaink és hitünk hiábavaló lett volna. De Pálnak ezek a szavai^[11] igazak! Mert az által, ami a Golgotai Misztériumban történt, csak ismét arra szólították fel az emberi lelket, hogy olyan erőket gyűjtsön, amelyek a szellemi világba vezetik. Ezekről az erőkről beszéltünk. De a mi korunk világos szavakkal arra szólít fel bennünket: hiábavaló lenne oly sok ember halála, ha a materializmusnak igaza lenne! Ha a materializmus helyes lenne, akkor ők mind hiába haltak volna meg.

Ha ilyen gondolatok hatnak át bennünket, akkor azok, akik erejüket az emberiség nagy előrehaladásának szolgálatába állították halálukkal, amely virágzó korukban érte őket, akkor erejüket megsokszorozzák azok a gondolatok, amelyek a mi lelkünkből áradnak feléjük. Ha az emberi lelkek spirituális gondolataikat és érzéseiket a szellem felé irányítják, akkor - ahogy tegnap végezetül mondtam - a felülről összegyűlt erők, az el nem használt éteri erők találkoznak a spirituális emberi gondolatokkal, és egy új korszakot idéznek elő. Ezért zárjuk ma is azokkal a szavakkal, amelyekkel ezekben a napokban mi, szellemtudománnyal foglalkozók érzékelhető és tapintható módon élhetünk korunkban:

A harcolók bátorságából,
A harcmezők véréből,
Az elhagyottak szenvedéséből,
A nép áldozatos tetteiből
Nő ki a szellem-gyümölcse -
Hogy a lelkeket, önmagát ismerve
Irányítsa a szellemi térbe.

[1] „Egyedül a formaképzés láncolata csinál ezekből a törmelékekből egészet, amelyben az emberi alakok eltűnnek ugyan, de az emberi szellem határtalanul és tovább hatóan él…Alakjában mindig megújulva, felvirágzik a humanitásszelleme, és újjászületve továbbköltözik népekbe, generációkba. Herder: Ideen zur Philosophie der Gesichte der Menschheit” (Ideák az emberiség történetének filozófi-ájához), 9. könyv I.

[2] „én már személyesen elismertem azt a nagyszabású szolgálatot, amelyet a kis angol szigetbirodalom - hála szigeti elkülönültsége értékes előnyének és földrajzi összeköttetéseinek - az emberiség kultúrájáért tett. Ezenkívül a darwinizmusról szóló munkáimon keresztül (5o év óta), Darwinnal, Huxley-val, Lyell-lel és John Murray-val, valamint számos más híres angol és skót természetkutatóval a legkellemesebb és leginkább gyümölcsöző kapcsolatba léptem”. Haeckel: Ewigkeit, Weltkreigsgedanken über Leben und Tod…Örökkévalóság, Világháborús gondolatok életről és halálról), 114.old.

[3] Lefordítani angolra azt a mondatot, amely ősnémet: lásd ehhez: A misztika az újabb kori szellemi élet felemelkedésében, GA 7, Dornach, l96o (Die Mystik im Aufgange des neuzeitlichen Geisteslebens).

[4] Az ős-hegeli kijelentés: mindenkinek van egy képzete a létezésről, és éppen úgy elismeri, hogy ez egy képzet, továbbá, ha elemezzük, meghatározása a létből, de éppenséggel ugyanannak a másikából, a semmiből áll össze, továbbá, ha ez a két meghatározás elválaszthatatlan ebben az egy képzetben, s így a létezés a lét és a semmi egysége.Hegel: „Enzyklopaedie der philosophischen Wissenschften” (A filozófiai tudományok enciklopédiája), I. rész: Die Wissenschaft der Logik, 88,3 paragrafus.

[5] „amit ez a szellemiség a szellemiségről és a szabadságról gonddol, s ennek a szellemiségnek örök továbbfejlődése a szabadságon keresztül akar, és ahol ez meg is születik, s amely nyelven beszél, ez a mi nemzetünké, ez hozzánk tartozik, és ez fog történni velünk”. „Reden an die deutschte Nation” (Beszédek a német néphez), 7. beszéd.

[6] lásd: „Die Gesichte und die Bedingungen der antroposophischen Bewegung im Verhaltnis zur Antroposophischen Gesellschaft” (Az antropozófiai mozgalom körülmények és története az Antropozófiai Társasággal való kapcsolatában) 8 előadás, Dornach, 1923.jún. lo-l7., GA 258, Dornach, 1959.

[7] „Die Pforte der Einweihung” (A beavatás kapuja), l. kép, GA 14, Dornach, 1962

[8] „The Theosophist”, London 1914, XXXV. Köt.3.sz.

[9] lásd R.St.: „Die Entstehung und Entwickkelung der Eurithmie” (Az euritmia keletkezése és fejlődése), GA 277a, Dornach, 1965, 173.old.

[10] Emile Dalcroze (1865-195o), egy bizonyos ritmikus gimnasztika létrehozója.

[11] 1.Kor.15,14.