"Miért szolgálná szeretetből végrehajtott cselekedetem kevésbé az általános jólétet, mint ha csak azért hajtom végre, mert kötelességemnek érzem az általános jólét szolgálatát? A puszta kötelesség fogalma kizárja a szabadságot, mert nem ismeri el az individuális elemet."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Embersorsok és népsorsok (4)

3. Az európai népszellemek

Berlin, 1914. november 28.

Nem tudom, hány barátunk fogja úgy érezni, hogy jelenleg ezekben a napokban nyilvános előadásokon, amelyeket tegnap és tegnapelőtt kellett tartanom[1] - és különösen olyan nyilvános előadásokon, mint amilyet tegnap kellett tartanom -, nehezebb beszélni, mint különben, mert amit mondanom kell, igen könnyen válhat félreértés tárgyává. Ha éppenséggel szívvel-lélekkel benne vagyunk mozgalmunkban, akkor azt a mondást, amelyre az utóbbi alkalommal is céloztam, amikor itt beszélhettem, egyre elmélyültebben lelkünkbe véssük, vagyis, hogy alapjában véve a fizikai sík élete, ahogy szokásos módon az ember elé lép - nem önmagában - mája, egyfajta fantazmagória, és hogy a valóság, az igazság csak mögötte áll. Világosnak kell lennie számunkra, hogy az igazságot a májáról nemcsak elméleteinkkel vagy egyáltalán értelmünkkel lehet felfogni, hanem minden lelkierőnkkel, egész lelkiéletünkkel, mindenekelőtt érzésbeli impulzusainkkal kell felfognunk. Mivel éppen úgy, mint értelmünk, amely az érzékelhetőre irányul érthetetlennek találja, hogy ez a bennünket körülvevő világ nem az igazi, a valóságos, éppen úgy érzéseink, akarati impulzusaink még inkább felfoghatatlannak találják ezt az igazságot. Az embernek nemcsak azon keresztül kell megtanulnia másként gondolkodni, hogy megszokja a szellemtudományt, meg kell tanulnia másként is érezni, és másként leereszkednie akaratának forrásaihoz is.

Milyen könnyű lenne - ahogy tegnap említettem - mivel a szellemi világ viszonyaira vonatkozóan nincs nyelvünk, ezért nehéz ezeket a dolgokat megfelelően kifejezni -, milyen könnyű lenne például a tegnap elmondottakat úgy összefoglalni, hogy némelyik népszellem jellemzése többé-kevésbé szimpatikusnak vagy antipatikusnak tűnjék, korunkban, amikor a szimpátiát és antipátiát a kor magától értetődően megköveteli, és az beleszól az emberi gondolkodásba és érzésbe. És mégis, ha a szellemtudomány a maga helyes fejtegetéseiből kiindulva beszél, azt kell hinnünk, hogy ezeket a dolgokat, ha élesen is akarjuk jellemezni, mint például a népszellemek jellegzetességeit, nem szabad a szokásos értelemben szimpátiával vagy antipátiával tennünk. Ha ezekről szimpátiával és antipátiával beszélünk, akkor ugyanis nem lehetnek igazak, akkor valótlannak, hazugnak kell lenniük. Miért van ez?

Könnyen úgy vélhetjük, hogy aki lelkének megfelelő fejlődése révén törekszik felemelkedni a szellemi világok szemléléséig, e világok objektív szemléletéig, az bensőleg érzelmeiben és akaratában kiszáradt ember lehet. Ez valójában nem így van. Az az ember, aki érzelmi és akarati életében csak kiszáradna, azokban az impulzusokban, amelyek különben napvilágra kerülnek az ember érzelmi, érzékelő és szenvedés-világában, az olyan ember, aki csak kiszáradna attól a belső tűztől, egész biztosan nem tudna felemelkedni a szellemi világok szemléletéig. Éppen ellenkezőleg: az érzelmi és akarati életben mindennek összeszedettnek kell lennie, olyan izzónak, amennyire csak lehetséges. De ennek át kell alakulnia a lélekben: nem maradhat úgy, ahogy a mindennapi életben van. Először úgy kell átalakulnia, hogy az ember ezen az érzelmi- és akarati impulzus-életen keresztül érzés- és akarati világát újból felépíti. Éppen ez által kell kifejlődnie annak, amit belső szemnek, belső fülnek nevezhetünk. Egy belsőleg kiaszott ember nem lehet az, aki a szellemi világot keresi. De akkor, ha szemléli, ha az ember minden belső harc, minden belső önmegtagadás révén eljut a szellemi világhoz, akkor ez úgy mutatkozik meg, hogy sem szimpátiát, sem antipátiát nem idézhet elő bennünk, hogy jellegzetességéből oly kevés él az éppen létrejövő szimpátiából és antipátiából, mint ahogy a rózsában él, amikor szemléljük. Találhatjuk szimpatikusnak, vagy antipatikusnak, de ő maga objektivitásában áll ott, s ha lényét meg akarjuk érteni, csak jellemezhetjük. Annál, aki bizonyos mértékig arra kényszerül, hogy a szellemi világot jellemezze, annál minden esetben alapjában véve lehetetlenség, hogy szimpátiából vagy antipátiából beszéljen.

Tegnap megpróbáltuk, hogy jellemezzük az itáliai, a francia, a brit, a német népszellemet. Bizonyára voltak a hallgatók között olyanok, akik azt gondolták, hogy itt nem objektív jellemzésről van szó, hanem szimpátiák és antipátiák beszélnek. Ha azonban szimpátia és antipátia beszélne, akkor magának a jellemzésnek hazugnak kellene lennie, akkor sohasem lehetne megbízható. Ezt ebből az egyedi esetből jobban megérthetik, ha elmondom a következőt. Mindnyájan tudják, hogy az ember nemcsak az a lény, aki előttünk áll, ha mindennapi tekintetünkkel szemléljük. Itt eredeti lénye szerint fizikai testében él, mintegy fizikai testén keresztül pillant ránk. Az a lény azonban, amelyről bizonyos okokból - amelyeket ismernek - a szokásos földi életben nem tudunk, ez a lény, amely valójában az énen és az asztráltesten belül él, egészen elkülönülten él a fizikai és étertesttől az elalvástól a felébredésig. A szellemi kutatónál úgy van ez, hogy azáltal jut kutatásának eredményeihez, hogy megvilágosodik számára az, ami különben az elalvás és a felébredés között öntudatlan marad. Így átéli azt - belső élmények útján - ami különben a világ külső benyomásai, a világ ábrándképei mögött rejtve marad.

Nos, tegnap a nyilvános előadáson azt mondtam, hogy a népszellem, a néplélek az ember testében él. Ma azt mondhatom: a néplélek elsősorban az ember étertestében él, amelyben a felébredéstől az elalvásig terjedő időben vagyunk. Felébredéskor, amikor alámerülünk a testbe, ugyanakkor a népszellembe is belemerülünk. Alváskor nem vagyunk a népszellemben, hanem csak a felébredéstől az elalvásig.

Nos, felvetődik a kérdés: ha a szellemi kutató éppen azt éli át bensőleg és világítja át, ami nem a fizikai testben él, hogy van ez akkor a testtől elkülönült élettel a néplélekben? Ott a néplélek elkülönülten működik, ha belemerülünk a testbe. Hiszen ott a szellemi kutató nem tud a néplélekben élni, ha tudatosan átéli azt, amit az ember az alvásban átél. A sajátos az, hogy minden korban, minden jelenben van egy bizonyos számú - mondhatnám - uralkodó néplélek, és az a mód, ahogy ezek a néplelkek egymással viselkednek, alkotja az emberiség egész földi életét, amelyben ez fizikailag történik. Ha az ember a fizikai testbe alámerül, ezzel a néplélekbe is alámerül. Ha az ember kikerül fizikai testéből, és kívüle tudatosan tapasztalathoz jut, akkor most éppen így - minden más élmény mellett, amelyeket végigél - nem a saját, hanem a többi néplélekbe merül alá, a sajátja kivételével, amelyben napi élete folyamán fizikai testében él. Vegyék teljesen komolyan, amit most mondtam. Hogy az elalváskor tehát nem egyetlen néplélekbe merülünk alá, hanem az együtthatásába, mintegy a többi néplélek körtáncába, csakhogy ebbe a körtáncba nem játszik bele az a néplélek, amelybe akkor merülünk bele, amikor fizikai testbe kerülünk. A szellemi kutató a többi néplélekkel végzett kutatásaiban ténylegesen azt éli át - csak egybehangzásukban -, amit a fizikai síkon azzal a néplélekkel szemben él át, amely ahhoz a néphez tartozik, amiben benne él.

Nos, megkérdezem önöket: ha a szellemi kutató ténylegesen ismeri azt, hogyan él az ember nemcsak a saját népének lelkében, hanem a többi népekében is, ha ezt át kell élnie, akkor van-e különös oka, hogy a saját népének lelkét másféle objektivitással ábrázolja, mint a többi nép lelkét? Nincs ok erre. S itt rejlik annak a lehetősége, hogy a szimpátiák és antipátiák előítéletein felülemelkedjünk, és objektíven ábrázoljunk. Magától értetődő, hogy a szellemi kutató nemcsak egyszerűen tudatos módon végigcsinálja mindazt, amit minden ember végigcsinál, hanem az is, hogy minden egyes emberi lélek az elalvástól a felébredésig benne él minden néplélekben, azok összjátékában, annak kivételével, amelyben a lélek nappali ébrenléte alatt él. Ezt adja nekünk a szellemtudomány, s ezzel érzéseink és érzületeink valóban kitágulnak. Hiszen gyakran beszélünk arról, hogy a szellemtudomány alkalmas arra, hogy az általa adott megismerés módja miatt néptől, fajtól, rangtól, stb. való különbség nélkül valóban szeretetet nyújtson. Ez a mondat olyan mélyen megalapozott, hogy az, aki belátja, hogy ha emberként részben átveszi azt, ami ebben szellemi, nem zárhatja ugyan el magát az emberiségben lévő gyűlölettől és antipátiától, de azt kell mondania magának: tulajdonképpen értelmetlenség nem szeretni! Hogy ezt mondhassa, éppen a szellemtudományt kell úgy felfognunk, mint az életet, nem pedig mint egy tudományt. Ezért ezt a szellemtudományt nem úgy gyakoroljuk, mint puszta tudományt, hanem úgy, hogy Zweig-jeinkben az évekig tartó vele való együttélésben szellemi táplálékként vegyük fel magunkba, és feldolgozzuk, amíg valóban eggyé válik velünk.

Azt mondtam: a szokásos az, hogy az ember elalvástól a felébredésig a néplelkek összjátékában él, másokéban, mint éppen a saját néplelke. Ez a szokásos. De van egy eszköz is arra, hogy bizonyos mértékig egyoldalúan az egyik, vagy másik népszellemben éljünk. Van egy eszköz, hogy az ember rákényszerüljön, hogy az elalvás és felébredés közötti állapotban ne a többi néplélek mintegy teljes körtáncával éljen együtt, hanem többé-kevésbé gátat vessen annak, hogy egy vagy több más néplélekkel éljen együtt, amelyek kiemelkednek minden néplélek egész együttlétéből. Van egy ilyen eszköz, s ez abban áll, hogy egy vagy több néplelket - népet - különösen gyűlölünk. Ez a gyűlölet ugyanis, ha felhozzuk magunkba, sajátos erőt ad ahhoz, hogy alvásállapotunkban azokkal a néplelkekkel éljünk együtt, amelyeket a legjobban gyűlölünk, vagy egyáltalán gyűlölünk. Az ember tehát nem tud jobban előkészülni erre, hogy az elalvás és a felébredés közötti öntudatlan állapotban teljesen felolvadjon egy néplélekbe, és úgy kelljen együtt élnie vele, mint azzal, amellyel a fizikai testben él, mintegy azáltal, hogy gyűlöli, de őszintén gyűlöli, érzéssel, nem csupán bebeszéli magának a gyűlöletet.

Ha ilyen dolgokat kimondunk, észrevesszük, hogy milyen mélyen és komolyan kell venni a májáról szóló igazságot. Mert nemcsak értelmünk nem akarja belátni a maga keretei között, hogy a dolgok mélységükben mások, mint külső fantazmagóriájukban, hanem érzésünk, akaratunk ellenszegül annak, ami a szellemi világban igaz. Ha olyan igazságokat nézünk, amelyek a többi néplélek életéből valók, és különösen azokéban, amelyeket gyűlölünk, akkor azt kell mondanunk magunknak, hogy az emberek nagy többsége a szellemi igazságot nemcsak azért nem ismeri, mert értelme nem tudja belátni, hanem azért, mert egyáltalán nem akarja, mert megzavarja érzésében is, aminek az átlagos földi ember átadja magát. Ahogy mélyebben és komolyabban belemegyünk a szellemi világ igazságaiba, ezek egyáltalán nem kényelmesek, egyáltalán nem olyanok, hogy az ember, aki egyedül a fizikai síkon él, valójában kedvelné őket. Ezek kényelmetlen igazságok. Felráznak és felkavarnak bennünket, és minél mélyebbek, annál inkább azt követelik tőlünk, lényegében minden pillanatban, hogy másnak kell lennünk, mint amilyenek a fizikai síkon általában vagyunk. S ez, hogy az eleven benső igazságok valami mást követelnek tőlünk, mint amikor a fizikai síkon vagyunk, ez okozza leginkább azt, amiért az emberek visszautasítják a szellemi igazságot. Nem tehetünk mást, minthogy nem csupán a világ, vagy az emberiség egy részével legyünk összeköttetésben, hanem össze kell kapcsolódnunk az egész világgal és az egész emberiséggel. Fizikai létünk alapjában véve csak az egyik ingakilengést jelenti, a másik ingakilengés sok vonatkozásban szemben áll vele: csak a mindennapi életben nem ismeri ezt az ember. Azt mondhatjuk, komollyá válik, mihelyt belemegyünk a szellemi élet mélyebb igazságaiba. S végtelenül irányadóak lehetnek ezek a szellemi életből vett mélyebb igazságok az emberiség fejlődése, előrehaladása érdekében, amit éppen korunk követel tőlünk. Engedjék meg, hogy a szellemi kutatásból egy példát emeljek ki, amely különösen fontos lehet a jelen számára.

Könnyen beláthatjuk, ha a dolgok úgy állnak, ahogy éppen most mondtam önöknek, ha tehát a fizikai és étertestbe merüléskor együtt élünk azzal, amit szokásos értelemben népszellemnek, népléleknek nevezünk, így az egyes népszellem sorsával való együttélés a halál utáni élmények közé tartozik, amelyeket fokozatosan levetünk. Gyakran beszélünk olyan dolgokról, amelyeket az ember a halál után levet, de ezek közé a dolgok közé tartozik az is, hogy össze vagyunk kötve a népszellemmel. A népszellem a földfejlődés előrehaladásában működik, abban, ahogy az emberiség nemzedékről-nemzedékre tovább fejlődik a Földön. A halál után, a halál és az újabb születés között - ahogy másból fejlesztjük ki magunkat - ugyanúgy a népszellemtől is el kell oldódnunk. Ugyanakkor ez alapozza meg a hősök halálának jelentőségét, például a csatatéren, amit átérzünk. Aki helyesen érzi ezt - s bizonyosan helyesen érzik azok, akik megfelelő érzülettel mentek át ezen a halálon -, az tudja, hogy ez a halál a szereteté, hogy ezt nem a személyesért, nem azért szenvedik el, amit az ember meg tud őrizni magának a halál és az új születés közötti egész idő alatt, hanem ezt a néplélekért szenvedik el, amelynek önzetlenül átadja magát ez a fizikai és étertest. Az ember nem tudja a harcmezőn anélkül elképzelni a halált, hogy ne hassa át az a legmélyebb, igazi szeretetből fakadó tudat, hogy az ember a hordozójává válik annak, ami a jövőben hozzájárul az emberiség üdvéhez. Ez a nagy, a jelentős, az óriási ezekben a harcmezőn történt halálokban, ha a megfelelő érzülettel éljük át őket. Akkor elképzelhetetlen, hogy ne kapcsolódjunk össze a szeretettel.

De az egyes népszellemmel való együttlétet a halál és az új születés között le kell vetnünk. Ennek le kell hullnia rólunk. Olyan régióba kell bejutnunk, ahol nem élnek az egyes népszellemek. Ez nem úgy van, hogy akkor közvetlenül át tudunk pártolni más népszellemekhez. Ez az elalvás és a felébredés között történik. Egyáltalán szabaddá kell válnunk attól, ami pusztán földi, s olyan életbe kell belemerülnünk, ami eloldódik az emberiség fejlődésétől a Földön. Tehát el kell oldódnunk mindattól, ami összeköt bennünket a népszellemekkel. S ez ismét olyasmi, ha megismerésként elsajátítjuk, ami érzésbeli horizontunkat megnöveli, kibővíti, mialatt rátekintünk a többire, amit keresünk, és nincs körülöttünk, ha a fizikai lét horizontján élünk.

Nos - ezt már az egyes népszellemek tegnapi jellemzéséből is kivehetik -, az egyes népszellemek tudatában van az, hogy némelyikük jobban hajlik az ember individualitása felé, ahhoz, ami az ember individualitása, némely népszellem pedig kevésbé. Azzal hasonlíthatom ezt össze, hogy az egyik ember inkább a bensőjébe tekint, a másik inkább a külvilágban él. A népszellemeknél ez úgy van, hogy az egyik jobban, a másik kevésbé foglalkozik az egyes individuumokkal. Ez ismét attól függ, hogy amikor az egyik vagy másik népszellemhez tartozunk, hogyan kapcsolódunk hozzá. Ezt a népszellem különösen étertestünkben idézi elő, ott készíti elő. Ezért van bizonyos különbség abban, amit a népszellem tesz velünk a halál után, ahogy levetjük azt, ahogy fokozatosan kibújunk belőle.

Itt van például a francia népszellem. Ez olyan népszellem, amelynek inspirációi egy magasan fejlett kultúrával függenek össze, olyannal, amely csak úgy gondolható el, hogy ez a népszellem visszatekint a régi görögségre, ahogy ezt már egyszer kifejtettem. Ez a népszellem most úgy dolgozik az embereken, akik az érintett néphez tartoznak - ez éppen azoknak a népszellemeknek a természete, amelyek magasan fejlett kultúráknak felelnek meg -, hogy mély benyomások jönnek létre az emberi étertestben, hogy a népszellem jele élesen belenyomódik az étertestbe. Ez azzal függ össze, amire már tegnap felhívtam a figyelmet, hogy a francia azon a képen csüng, amit önmagáról alkot. Mivel ilyen, a népszellem hatásait előidéző benyomások történnek az étertestben, és ennak ismét az a következménye, hogy amikor a halálban a lélek elhagyja a testet, ez erőteljes nyomot hagy az ember éter- és asztráltestén is. Éppen amikor az ember olyan néphez tartozik, mint a francia, a lélek erőteljesen megformált asztráltesttel hagyja el a fizikai létet. Ennek az a következménye, hogy az embernek sok dolga van, amíg leveti azt, ami a népszellemből marad a halál után.

Vessük most össze azt, ahogy a francia nép leveti a népszellem természetét azzal, ahogy például ez az orosz népnél történik, így az utóbbinál valójában az ellenkezőjét találjuk. Az orosz népszellem szinte fiatal, s még kevesebbet foglalkozik az emberi individuumokkal, akik rá vannak bízva. Ezért azoknak az emberi individuumoknak az éter- és asztráltestét, ha átmennek a halál kapuján az orosz néplélek kevéssé formálja meg. Ha tehát az egész helyzetet megvizsgáljuk a szellemi világban, akkor, ha rátekintünk azokra a lelkekre, amelyek átmentek a halál kapuján, úgy találjuk, hogy a francia nép lelkei erőteljesen megformált éter- és asztráltesttel találkoznak, ezzel szemben az orosz lelkeket a népszellem által kevésbé megformált, kihangsúlyozott éter- és asztráltesttel találjuk. Ennek az a következménye, hogy ezeket a különböző lelkeket különböző módon használhatják fel azok a vezető szellemek, amelyeknek az emberiség fejlődését kell előmozdítaniuk.

Nos, olyan korban élünk, amely valóban nem juthat előbbre, ha az emberiség számára nem nyilatkozik meg a spirituális igazságok bizonyos összessége. Hiszen ezt már gyakran kifejtettük, egészen addig, hogy megmondtuk, századunk egy bizonyos időszakában Krisztus megjelenése a szellemi világban érzékelhető lesz az ember számára. De ezt úgy is vehetjük, hogy azt mondjuk: a spiritualitásnak be kell hatolnia a világba. Ez a spiritualitás, amely megjelenik az emberiség fejlődésében, először az érzékfeletti szférában küzd a szellemekért, s ebben az érzékfeletti szférában harcolnak a magasabb szellemek, a magasabb hierarchiák szellemei azért, hogy a spirituális áramlat benyomuljon az emberiség fejlődésébe. De harcuknál igénybe veszik azoknak a segítő erőit is, akik az emberektől jönnek, akik átmentek a halál kapuján. Hiszen a halál és az újabb születés közötti életben az ember mindig azon dolgozik és működik, ami a világban történik. S mivel különböző módon van megalkotva, egészen eltérő módon működik együtt aszerint, hogy például francia, vagy orosz testből jön-e. Ezért a különböző magasabb hierarchiák szellemei különböző módon vehetik igénybe ezeket a lelkeket.

Ami az emberiségfejlődés előtt áll, az mindenképpen azzal függ össze, hogy jelenleg a szellemi világban óriási harc dúl. Csak ez a harc a szellemi világban valami egészen mást jelent, mint a fizikai világban. A harc a szellemi világban együttműködést jelent valami gyümölcsöző kialakításáért. Ez a küzdelem szükséges az emberiség fejlődéséhez, röviden: ez olyan harc, amely elvezet valamihez. Ezt harcolják végig a magasabb hierarchiák bizonyos szellemei. S úgy harcolják ezt végig, hogy bizonyos fiatalabb, a keleti kultúrterületekről jövő lelkeket, és bizonyos nyugati kultúrákból jövő lelkeket vesznek igénybe. Olyan harc ez, amely még sokáig fog tartani: a halál kapuján átment orosz lelkek és a halál kapuján átment francia lelkek küzdelme, háború a szellemi Oroszország és a szellemi Franciaország között. Ez szörnyű háború, ha a fizikai sík szavait használjuk. Aki ma pillantását a szellemi világra irányítja, megpillantja a szellemi Oroszország harcát a szellemi Franciaország ellen, s ettől van tele a szellemi világ. Igen megrázó harc ez!

S most pillantsunk arra, ha azt feltételezzük, ami a fizikai síkon történik: ott szövetséget fognak kötni. Ez a szellemi világban folyó harc tükörképe. Ezek a dolgok olyan nehézségek, amelyeken a szellemi világnak végig kell mennie. Csak ne higgyék azt, hogy mintegy általánosítani tudunk, amikor egyszerűen azt mondjuk: könnyen elvezethet a szellemi igazságokhoz, ha mindig az ellenkezőjét gondoljuk azokról a dolgokról, amelyek a fizikai síkon történnek. Az ember a leghamisabb és legbalgább következtetésekre jutna, ha ezt szabályként akarná használni. Mivel talán száz eset közül ötször fordul ez elő, 95-ben viszont nem. Minden szellemi igazság individuális és individuálisan kell felismerni őket: nem lehet puszta dialektikával megtalálni ezeket. De az az igazság, amelyet kimondtam, ma különösen megrázó, mert ismét arra hívja fel a figyelmet, mennyire másként van megalkotva a világ, ha a mája fátyla mögé pillantunk, és a külső emberi tettekben az ellentétei adódhatnak annak, ami valójában a realitás, a szellemi.

Ha a dolgokat így szemléljük, akkor teljesen lehetetlen, hogy érzéseink se változzanak meg a kívül történő dolgok szemléletében. Akkor eljutunk ahhoz a fogalomhoz, hogy a külső folyamatokat valójában csak meg kell különböztetnünk, hogy az igazságot szemléljük. Mint ahogy valamely felhőalakzat, ha távolról látjuk, bizonytalannak tűnik, közelről viszont egészen más, ilyennek látszanak a népek történéseiben is a dolgok a valóságban. S mondhatnám, a kellős közepében, a keleti és nyugati harcoló felek között terül el szellemileg a német terület, amely azért van ott, hogy mindkét oldalra közvetítsen, valóban mindkét oldalra közvetítsen - amit meg is tesz. S míg mindkét oldalra megtörténik a közvetítés a szellemben, a fizikai síkon a nekirontást, a támadást látjuk mindkét oldalról és mindkét oldalra.

Bizonyos értelemben az, amit most átélünk, összefügg korunk emberiségfejlődésének legmélyebb impulzusával. Hiszen gyakran mondtam: miért foglalkozunk mi valójában antropozófiával? Azért foglalkozunk vele, mert világfeladat, követelmény, amelyet a szellemi világ állít az emberiség elé. Számos imaginációnak kell megnyilatkoznia az emberiség számára: az embereknek a legközelebbi idők folyamán számos szellemi igazságot kell felvenniük. Így ez, mondhatnám, elő van írva az emberiség fejlődése folyamán. Ezzel szemben áll természetesen az az ellentmondás, hogy az embereknek csak fokozatosan kell megérniük, és ez lassan megy. De az imaginációk be akarnak jutni az emberiség fejlődésébe. Be akar jutni az emberiség fejlődésébe az, ami - mondhatnám - egy réteggel a fizikai síknál magasabban van. Az emberek ezt ma visszautasítják. Ebből jelenik meg az ellenkép. S az imaginációk ellenképei az indulatok, az érzelmi kitörések, amelyek az emberi természet mélyéből jönnek elő, és éppen olyan mélyen a fizikai sík alatt rejlenek, mint ahogy az imaginációk fölöttük. Ha manapság látjuk, hogy az emberek gyűlölettel, valódi igazságtalansággal találkoznak, mi akkor ez a gyűlölet és igazságtalanság? Ezek a kibuggyanni akaró imaginációk tükörképei, amelyek ilyen formában jönnek elő, mivel az emberek ellenállnak nekik. Ami egy bizonyos távolságnyira a fizikai sík fölött van, az annak átváltozási termékeként jelenik meg, ami éppen olyan messze a fizikai sík alatt rejlik: ennek ki kell szabadulnia. Ezt is az általános emberi karmából indokolhatjuk meg, ami ilyen módon, ilyen kellemetlenül jön létre.

Miért kell akkor megtörténnie annak, hogy az emberek éppen most, korunkban bizonyos spirituális igazságokat fogadjanak be? Erre a következő módon adhatunk választ.

Két eset lehetséges. Az egyik az, hogy az embernek van bizonyos érzéke a spirituális igazságok iránt, hogy ezek nem süket fülekre találnak benne, hanem lelkébe és szívébe veszi fel őket, hogy mintegy antropozófussá válik, ahogy korunkban az ember antropozófussá lehet. Vagy lehetséges a másik eset, hogy az ember visszautasítja a spirituális igazságokat, hogy azt mondja, mindez dőre, ostoba dolog, csak egy pár ostoba fantaszta fejéből ugrik elő, akik okosabban tennék, ha valami máshoz fognának.

Nos, ha az ember átmegy a halál kapuján, így magától értetődően belép a szellemi világba. S ha akkor mintegy valaki azt mondaná: azáltal lép-e valaki a szellemi világba, hogy a születés és a halál között tudomást szerez erről a világról? - ekkor bizonyos értelemben azt mondhatná neki az ember: természetesen az is eljut a szellemi világba, aki semmit sem tud róla, egész magától értetődően az is belép a szellemi világba. De mi a különbség e között a két embertípus között? A különbség jelentős. Most mindig csak a mi korunkról beszélek, mivel a szellemi igazságok individuálisak. S ha valaki az első eset ellen, amit idéztem, azt mondaná: tehát az imaginációk, amelyek nem tudnak előjönni, mindig egyfajta rágalmazó hadjárattá változnak, ahogy ez ma történik? - akkor ez hamis nézet lenne, mivel más korokban ezek az emberek egész másként viselkednének. A szellemi igazságok mindig individuálisak, s amit most mondani akarok, éppen csak korunkra érvényes individuális igazság.

Az az ember, aki átmegy a halál kapuján anélkül, hogy törődött volna annak lehetőségével, hogy korunk spiritualitását felvegye, átadja lelkét a magasabb világoknak, ha átlép a halál kapuján, csak nem úgy, mint amikor elfogadta azt, hogy a születéssel belépett a fizikai létbe, és a magasabb világok semmit sem birtokoltak belőle, csak amit megtestesüléskor átadtak neki. Aki viszont nem csupán hittel, hanem azzal, hogy beleéli magát a szellemi világokba, elsajátítja azt, amit a szellemi világból kiindulva meg tud kapni, az halálakor lelkét nem úgy adja át a szellemi világoknak, mint ahogy születésekor kapta, hanem átadja a szellemi lényeknek azt is, amit itt fogalmakként, képzetekként és érzésekként kidolgozott, és ez nem csupán hozzá tartozik, hanem az érzékfeletti lényekhez is. Aki ezt nem viszi magával, természetesen az is beleéli magát a szellemi világba, de nem visz magával semmit az emberiség előrehaladásához. Ha tehát az ember mindig így élt volna, akkor semmiféle előrelépés nem jött volna létre, vagy egy bizonyos időponttól kezdődően az emberiség mindig olyan maradt volna, mint amilyen volt, Hogy előrehaladás, további fejlődés történik, hogy a lelkek mindig valami újat találhatnak, ha új inkarnációkban a Földre lépnek, ez attól függ, hogy alkalmat találnak-e arra, hogy felvegyék magukba a kor sajátos küldetését. Tehát ez végül is egyfajta döntés, hogy az ember kapcsolatot létesít-e a szellemi világgal, vagy sem. Hiszen például mondhatná valaki: mit törődöm én a földfejlődéssel? Álljon csak meg a Föld! Túlélem én azt is. - Csak az tud így beszélni, akiben semmiféle igazi szeretet, semmiféle érdeklődés nincs a földfejlődés iránt. Aki azonban legelső kötelességként hordozza magában az emberiség fejlődése iránti vágyat, az nem választhatja ezt az utat. A szabadság is ezen a területen található. Ezért természetesen csak szabadon és az emberiség haladása iránti szeretetből fognak a lelkek az antropozófiához jönni. Az ember tehát egyszer sem puszta egoizmusból lehet antropozófus: ha az lesz, akkor hozzájárul valamivel a haladáshoz, amitől különben elhúzódik. Az ember tehát szeretetből cselekszik, nem csupán magáért, hanem valami másért.

Ezt szeretném minden magyarázattal átvilágítani a szellemtudományról, amelyet kutatunk: hogy ez a tudomány eleven, tevékeny erő. Nem szemléletről beszélek, én erről a tudományról beszélek: a szemlélet csak az eredményeket hozza elő. Az eredmények megéléséről beszélek az emberben. A szellemtudomány eleven, tevékeny, olyasmi, ami életre kel a lelkekben, ami hat és teremt a lelkünkön. A szeretetről csupán beszélni - és ez különösen a teozófiai mozgalomra érvényes - olyan, mintha az ember odaállna egy kályha elé, és prédikálna neki, hogy legyen meleg, mivel kályhaként ez a kötelessége. A kályha a kötelességéről szóló legszebb prédikációra sem lesz meleg. De meleg lesz, ha megrakják fával, és meggyújtják. Így van ez alapjában véve minden, az emberszeretetről szóló prédikációval, és ennek a prédikációnak az emberrel szemben is alig van több sikere, mint a kályhával szemben, hogy melegnek kell lennie. Végül is ezt a prédikációt minden kornak elmondták, és a siker - hiszen ez megfigyelhető. De az, ami nem csupán tudás a szellemi világról, nem csupán képzet, szó, hanem ami a szóban eleven, hatóerő, az a fa, amit lelkünknek adunk, és ez ég, ha lelkünk helyesen veszi fel. Éppen az ilyen magyarázatokból, mint a mai, érthetjük meg ezt: itt fellobban a megismerés, a megismerés szeretetté válik, mivel az ember ezáltal átváltozik a maga mélyen, alapjaiban megismert szellemi élete útján. Számára ez a mély átváltozás egyenesen kényelmetlen: ismeri magát a spirituális igazságot, és inkább szeretne megállni a májánál.

Alapjában véve ez is a legközelebbi indítóoka annak, amiért oly gyakran mondták, hogy a szellemi igazságokat nem kell túlságosan átadni a nyilvánosságnak. Végül is - ha kimondják őket - ezek nem olyan igazságok, amelyek olyan semleges módon hatnak, mint a fizika, vagy a kémia, hanem ezek olyan igazságok, amelyekkel szemben az emberi lélek nem tud egészen semleges maradni, ezeket vissza kell utasítania, vagy el kell fogadnia. De az elfogadáshoz bizonyos módon át kell alakulnia abból, ami a szokásos fizikai életben szokott lenni. Ezért a világot már mintegy felizgatja, felingerli a mélyebb szellemi igazságok közlése. De korunk arra van hivatva, hogy ettől az izgalmi állapottól ne irtózzék, hanem valóban végigküzdje. Mert csak ezáltal készíthetjük elő a talajt egy új szellemi élethez, amivel életünket szembe kell helyeznünk, és mégis a kiindulópontján állunk. S a kor jelei arra mutatnak, mennyire szükséges, hogy bizonyos dolgokat megértsünk, mivel az ember sok olyan dologgal értetlenül és értelmetlenül áll szemben, ami éppen ma történik a külső világban. Próbálják meg, hogy egyszer különböző dolgokat foglalnak össze. Hiszen itt ma mintegy az a feladatom, hogy azt, amit a nyilvános előadásokon mondtam, amelyek a kor eseményeivel függnek össze, úgy formáljam meg, hogy hatékony igazsággá válhassanak, úgy véssem be, hogy ez most, korunkban helyes beszéddé váljék. Próbálják meg, hogy egyet-mást összeszedjenek, akkor meglátják, hogy egy bizonyos igyekezet vonul át mindegyiken: hogy a kor közvetlen eseményeiről egy kissé helyesebb fogalmakat, helyesebb érzéseket és érzületeket idézzen elő, mint amelyek különben oly könnyen elterjedtek.

Próbálják meg például lerögzíteni, hogy az első nyilvános előadáson azon fáradoztam, hogy bebizonyítsam, alapjában véve a német népet valóban a béke iránti törekvés töltötte el, a békés fejlődésé, és valóban az a helyzet, azt mondhatjuk: a német nép nem akarta a háborút. De amikor megfigyeljük, hogy mi az, amit itt vagy ott mondanak, mind azt mondják, mind azt hangsúlyozzák: ők nem akarták a háborút! A franciák nem akarták a háborút, az angolok nem akarták, nekik „morális okokból” kellett vállalniuk. De a morális okok csak 18 órán belül jöttek létre! Mindnyájan azt hangsúlyozzák, hogy ők nem akarták a háborút. Tartsuk magunkat ahhoz - ebben ugyanis sok, igen sok igazság van - és kövessék, hogyan jártam el, amikor arra utaltam: a német nép nem akarta a háborút. De ebből nem következtettem azt: tehát a többiek akarták. Hanem az első nyilvános előadáson kifejezetten megmondtam: legfeljebb felvethetnénk egy kérdést, nevezetesen azt: ki tudta volna megakadályozni a háborút? S ezzel az orosz keletre mutattam rá: mivel ez meg tudta volna akadályozni a háborút.

De úgy van ez, amire már különösen felhívtam a figyelmet, hogy a helyes válasz a helyes kérdésfeltevéstől függ. Ha valaki hangsúlyozza, hogy ő nem akarta a háborút, ebből nem következik az, hogy a többiek akarták. Egyikük sem akarhatta, s mégis létrejött. Ha Oroszország sajátos viszonyaitól eltekintünk, akkor alapjában véve azt mondhatjuk: valóban nem akarták a háborút, ahogy az „akarni”-t a fizikai síkon nevezik. Hanem ez a háború elementáris szükségszerűséggel, egymással szembeállított erőkkel, elementárisan egymásnak ellenszegülő erőkkel, felfoghatatlan módon jött létre. Alapjában véve nem volt még egy ilyen világtörténeti esemény, amely néhány nap alatt, mintegy szellemként a palackból ugrott volna elő, és megmutatta, hogy az, ami a külső eseményekben lejátszódik, olyasvalami, ami a szellemi kapcsolatokból lép elő, és fizikailag nyilatkozik meg.

Ily módon szemlélve, a mai események mintegy példaként állnak előttünk, hogy az emberek lelkében a következő gondolatokat ébresszék: ha felvetődik a kérdés, hogy ez vagy amaz idézte elő, akkor sohasem kapod meg a helyes választ. Hanem csak azt kell feltételezned, hogy még valami más is közreműködött, muszáj ráfanyalodnod, hogy mélyebben menj bele a dologba. Csak akkor tanuljuk majd meg, hogy helyesen beszéljünk az eseményekről.

Van egy másik oka is, hogy az embernek mélyebb belátásra kell jutnia a dolgokról. Átéljük, hogy a mai világ milyen ellentmondásosan mutatkozik meg. Az emberek nem tehetnek mást, mint hogy úgy fogják fel a dolgokat, hogy teljesen a másikat hibáztatják. Ha egyszer eljön az az idő, amelyben a karmáról szóló mélyebb igazságok átjárják az emberi lelkeket, akkor a másik hibáztatása azért, amit át kellett élni, már nem fordul elő. Akkor meg fogja tudni az ember, hogy minden nép azt éli át karmájában, amit az ő részéről át kellett élnie. A nép a szükségszerűséget éli át, hogy erőit a harcban megeddze, a másik bizonyos vonatkozásban csak a végrehajtó. Ezáltal a szemlélet a néplélek karmájára tevődik át. S kijelentem: itt állok én és ott áll a másik, aki bűnös, ő tette ezt, hogy nekem ezen az eseményen, ezen a küzdelmen át kell mennem, amit ő hozott létre - ez egy magasabb szemlélettel éppen úgy szemben áll, mint amikor egy ötvenéves ember ránéz egy gyerekre - a gyerek fiatal, ő pedig öreg. Amikor a gyermek még nem volt ott, ő még nem volt öreg, s míg a gyermek felnőtt, ő megöregedett - és mintha csak azt mondaná a gyermek az oka annak, hogy én megöregedtem, mert ha a gyermek nem nőne fel és nem lenne idősebb, én sem lennék öregebb! De csak a gyermek hívhatja fel a figyelmét rá, hogy megöregedett.

Figyelembe kell venni, hogy minden népnek a karmájából kiindulva kell átélnie azt, amit átél, még ha ezek a legsúlyosabb események is. Ne mondják azt, hogy ha egy ilyen igazság átjárja az emberi lelkeket, akkor ez valami vigasztalhatatlan dolog lesz, ami így átjárja a lelkeket, hanem ez éppenséggel egyfajta heroikus életfelfogáshoz, bátor életfelfogáshoz vezet, amely a fejlődést foglalja magába. Ha az embert egy ilyen életfelfogás keríti hatalmába, akkor elpazarolt erőknek tekinti, hogy mindig másban lássa a hibát, és mindig a szokásos következtetés szerint járjon el. Az ember olyan erőkre fog apellálni, amelyek őt magát vihetik előbbre. Meg fogja tanulni, hogy minden területen a sorsával azonosítsa magát. Hiszen láttuk a nyilvános előadáson, hogy ezt a sorsot, amelyet olyan szívesen tekintünk valami külső dolognak, csak akkor fogjuk fel helyesen, ha belefolyunk ebbe a sorsba. Így van ez a nép karmájával is. Ha a szeretet eljön a Földre, akkor jelenik majd meg ez a felfogás az emberek között.

Önökhöz azonban, kedves barátaim, akik egy szellemi mozgalomnak áldozták magukat, ma ismét apellálni szeretnék - mint ahogy ez már korábban is történt -, hogy gondolják meg: a jövőben az szükséges, hogy a szellemi horizont, amelyben élünk, ne csupán olyan gondolatokkal teljék meg, amelyek már korábban is ott voltak, hanem új gondolatokkal is megteljék. Ezek azonban csak a spirituális világból származó gondolatok lehetnek. Nem lesz mindegy, vajon a legközelebbi időben számos ember van-e ott, vagy nincs, milyen gondolatokat küldenek fel a szellemi világba, milyenek azok, amelyek ilyen szemléletből erednek, s hogyan alkalmazzák manapság ezeket. Ha elhatározzák, hogy meditálnak ezekről az igazságokról, akkor hozzájárulnak ahhoz, hogy ami a jövőben adódik, helyes módon és az emberiség üdvére jön létre. Nem tétlenkednek az emberiség előrehaladása érdekében, ha olyan gondolatok útján meditálnak, amelyeket a jelenkor megkövetel, hogy az emberiség valóban előbbre jusson. Bár sokunknak sikerülne, hogy a vérrel és halállal folyó munka mellé a szellemi munkát is odaállítsuk, ami abból áll, hogy a világot helyes gondolatokkal töltjük meg, olyan gondolatokkal, amelyek korunk küldetésének értelmét adják. S akkor érezni fogjuk, hogy ezek a szeretet igaz gondolatai. Éppen valaki, aki manapság idézeteket keres, és eközben sok kedves könyvmolyt szólít meg, hogy valami igazat mondjanak, a napokban az öreg Hérakleitosz mondását idézte, amelyben az a háborút „minden dolgok atyjának” nevezte. Hérakleitosz jogosan mondta ezt, és akik utána mondják, szintén jogosan állítják. De egyedül az apától nem jön létre semmiféle gyermek. A gyermekhez hozzátartozik az anya. Ahogy a háború az atya, éppen úgy az, ami békés munkában történik, az anyának nevezető. Hogy az apa ne maradjon terméketlen, ott kell lennie az anyának is. S neki azoknak a lelkületéből kell létrejönnie, akik szellemi módon fogják fel korunk feladatait, és a megismerésből ki tudják vívni maguknak a szeretetet.

Ezt szeretném mostani együttlétünk alatt lelkük elé idézni, hogy jelenünk követelményei szerint szellemtudományunk ne kíváncsiságunk vagy tudásszomjunk kielégítése legyen, hanem megadja az igazi, eleven erőket, amelyeket ha kialakítunk, igazi vigaszt nyújtanak a szenvedésre, amit korunk hoz magával. Mert az igazi vigasz nem a gyengét húzza maga után, hanem az erőssel jár együtt, aki rátalál - vagy szellemileg vagy testileg - mindenesetre a tettre. Mindig újra és újra arra kell gondolnunk, hogy mennyire szükségszerű korunkban, hogy az emberek sokasága szabadon törekedjen a spirituális elmélyülésre. Mert ez azt jelenti, hogy nem az egyes ember, hanem az egész emberiség előbbre lép. S ez alatt az elmélkedés alatt emlékezzünk végül még egyszer azokra a gondolatokra, amelyeket a jelzett értelemben azokhoz küldünk, akik kinn, a harcmezőkön állnak:

Lelketek szellemei, tevékeny őrizők!
A ti szárnyaitok hozzanak
Lelkünknek kérő szeretetet,
A ti védelmetekben bízó földi embereknek,
Hogy erőitekkel egyesülve,
Kérésünk segítőn sugározzon
A lelkekhez, kiket szeretve kutat!

S azokra tekintve, akik már átmentek a halál kapuján:
Lelketek szellemei, tevékeny őrizők!
A ti szárnyaitok hozzanak
Lelkünknek kérő szeretetet,
A ti védelmetekben bízó szellemembereknek,
Hogy erőitekkel egyesülve,
Kérésünk segítőn sugározzon
A lelkekhez, kiket szeretve kutat.


[1] 1914. nov. 26-i előadás: Die Menschenseele in Leben und Tod (Az emberlélek az életben és a halálban), az 19l4.nov.27-i előadás: Die Seelen der Völker (A népek lelkei). Mindkettő nyomtatásban az Aus schicksaltragender Zeit (A sorshordozó időben, 1914/l5), Dornach, 1959

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként