Kedves barátaim, önök tudják, hogy eredeti szándékunk az volt, hogy azt az épületet, amelyet az újabb kor szellemi életének őrhelyéül akarunk emelni^[1], ahogy az lelkünk előtt lebeg, ez év augusztusában befejezzük. A karma ezt másként akarta. S nekünk - természetesen higgadtan - engedelmeskednünk kellett ennek a karmának. Egy ideig úgy gondoltuk, hogy éppen ebben az időben lehetséges lesz, hogy ebben az épületben beszéljünk a szellemi élet győzelmének reményéről, amelyről szellemtudományunk révén egyre jobban meggyőződhettünk. Nos, erre az időre dornachi épületünk még nem lesz készen. De burkolata már áll. A szellemi, égi világokat reprezentáló kupolákat hordozó oszlopok már a helyükön vannak, és összekötik ezeket a szimbólumokat az ég mennyezetével. A befejezés még várat magára. Júliusban épületünk egy meghatározott állapotában sejtéseim szerint be fog következni az, amiért fáradoztam: hogy ez az épület annak is bizonyítéka kell, hogy legyen, hogy a forma és a szerkezet révén valóban jó hallási viszonyokat, jó akusztikus teret lehet létrehozni. Ahogy mondtam, ezt remélni lehet. Mert azokról a helyekről, ahol szavakkal meg tudtam vizsgálni, hogy amit eddig beburkoltunk, hogyan bánik a hanggal, ott úgy hangzott ez, hogy remélhetjük, elérjük azt a célt, hogy a megfelelő helyeken is jól fog hangzani. Abban reménykedünk, hogy az elmélkedéseinknek szentelt szavak tehát elhangozhatnak ebben a térben.

Az első hangok, amelyeket a Dornachban dolgozó barátaink hallottak, annak a tűznek a visszhangjai voltak, ami közvetlen közelünkben történt, s ez tűnt ki abból is, ahogy először vállalták azokat a komoly eseményeket, amelyek közepette ma élünk. Mert épületünk Felső-Elzásznak arra a területére lát rá, amely a Svájccal határos mezőségeken áll. S ez nemcsak korunk súlyos eseményeinek első jeleit tette hallhatóvá, hanem épületünk különböző pontjairól látható volt a felső-elzászi ágyúk tüze is. Ami ott történt, az elsősorban a mi környékünkön szólalt meg visszhangként. Amikor munka közben megbeszéléseinken találkoztunk, élt bennünk az a gondolat, hogy a súlyos eseményekből, amelyek közepette élünk, létrejöhet a béke alapja az emberiség számára, amiből az emberiségfejlődés üdve és áldása virágozhat ki.

Mennyire ránk szakadt - hogy némelykor a részletekbe menően szimbolikus módon beszéljek - egy ilyen esemény, amiben most élünk! Talán némelyikük kezében van, kedves barátaim, „A filozófia rejtélye” c. könyvem első kötete, amelyben a nagy világrejtélyek kutatása érdekében ábrázolni próbáltam az emberiség fejlődésének menetét, a gondolkodás menetét az emberek és népek szívében. A második kötet, amint tudják, még nem jelent meg, de a nyomdában már a 13. ívig készen van. Ez a 13 ív az utolsó, még ki nem nyomtatott oldalakig Boutroux és Bergson filozófiájával foglalkozik, majd rátér Preuss-ra, utolsóként arra, ami még ki volt kinyomtatva, mielőtt a nagy esemény elkezdődött. Ennek - érzésem szerint - azzal kell foglalkoznia, amit a filozófus Bergson akar, végtelenül mélyen megértve a német filozófiai-természettudományos fejlődést képviselő, remete Preuss-t. Ennél a gondolkodó személyiségnél, Preuss-nál hatalmas erővel találja meg az ember azt, amit egy természettudományos gondolkodó mondhat a szellemi életről. Így egyesül ebben a tizenhárom ívben az, amivel a gondolkodásnak foglalkoznia kell, ami Nyugat-Európában és Európa szívében sarjadt. A mondat közepén zárul le ez a nyomat, mintegy szimbolikusan széthasítva azoknak az embereknek a szellemi életét, akik között most, a fizikai síkon lángra lobbant az a súlyos harc, amely annyira felkavar bennünket. S augusztus első napjaiban gyakran kellett a nyomtatás nélkül maradt ívek fehér oldalaira tekintenem, s ez is úgy hatott rám, mint egy jelentőségteljes szimbólum.

Kedves barátaim, nem olyan korban élünk, amelyben az emberi élet alárendelt eseményei dőlnek el. Gyorsan is törtek ránk ezek az események: mélyre nyúlóak és egyfajta szükségszerűségből keletkeztek, amely hasonló ahhoz, amivel Európa sorsa egykor a népvándorlás korában kemény, súlyos harcokból alakult ki. Ebben az időben a szellemtudomány hitvallójának bizakodnia kell a szellemi élet győzelmében és diadalában, és abban a szilárd hitben, hogy a világot irányító szellemek úgy döntik majd el a dolgokat, ahogy ez az emberiség boldogulásához szükséges.

Azoknak, akiknek ma vigasztalásra van szüksége azért, hogy a szellemtudománnyal szoros barátságot kötött emberek tűzben állnak egymással szemben, annak megpróbálok vigaszt nyújtani a Bhagavad Gítá-ból kicsendülő szavakkal. Ezek az emberiségfejlődés régi korába vezetnek bennünket, ahol az emberiség ősi, primitív életéből egy későbbi élet lépett elő, amelyben az általunk ismert szellemi törvények szerint egyesültek olyanok, akik korábban, mint fivér a fivérrel, nővér a nővérrel éltek együtt. Az átmenet megtörtént az emberiség egy másik életébe, az emberiség kibővült, s így az emberiség minden újjárendeződésében harcolva álltak szemben azok, akik testvérként ismerték egymást. De az emberiség fejlődésén áthaladó szellem megtalálja a megfelelő szavakat, hogy bizalmat, hitet és biztonságot öntsön az egymással szembenálló lelkekbe.

Ma ismét olyan időket élünk, amikor a Föld különféle vidékein élő emberek találkoznak össze, annak a szellemi áramlatnak a révén, amelyet magunkénak mondunk, s érzéseik által, abból, ami lelkük mélyén összeköti őket, fivérnek, nővérnek nevezik egymást. S újra egymással szemben kell állniuk. Az emberiség karmája akarja ezt így. De, kedves barátaim, bizonyosságot kell, hogy nyerjünk abból, amit szellemi áramlatunkból felvettünk szívünkbe és lelkünkbe, hogy a szellem, amely áthullámzik az emberiség fejlődésén, ezekben a viharos időkben erővel és bizakodással töltsön el bennünket. Így hordozhatjuk magunkban azt a hitet, hogy a világkarma joggal történik, hogy muszáj harcolni, hogy vérnek kell folynia vérre, hogy elérjük, amit a világok sorsának irányítója akar a földi emberiséggel. Ez is áldozati vér lesz, szent áldozati vér! S azok a szeretteink, akik ontani fogják ezt az áldozati vért, ők a szellemi birodalmakban erős segítői lesznek az emberiségnek a legszebb, legmagasztosabb célokért. Mert sokféle módon beszélnek a világszellemek hozzánk, emberekhez. Beszélnek olyan módon, ahogy megszoktuk köreinkben olyan szavakkal, amelyeket szellemi kutatásainkból és szellemi elmélkedéseinkből merítettünk. De beszélnek hozzánk a háború mennydörgésének súlyos jeleivel is. S így sok léleknek szeretném tanácsolni - sajnálattal tekintve arra, hogy erről is beszélni kell az emberiség kozmikus irányításának megfelelően -, hogy a szellemet értő lelkek meg kell, hogy gondolják, hogy az ilyen beszéd szükséges a világ karmájában. Olyan beszéd ez, amelynek helyes értelmét egyes esetekben csak a következő időkben fogjuk megérteni, amikor rá tudunk pillantani arra, mi történik azáltal, hogy elődeink testüket áldozatul adták, hogy a harcmezőknek ebből az áldozatából a megboldogult lelkek felszárnyalhassanak a szellemi szférákba. S a szellemi meghatottságnak ezzel a szikrájával a szívünkben megerősödve tekinthetünk mindazokra a bajokra, mély aggodalmakra és bánatokra - de mindenfajta reménnyel és bizakodással is -, amelyekben a jelenkori súlyos események lejátszódnak és megnyilatkoznak szemünk előtt.

Kedves barátaim, július 26-án Dornachban az ott összegyűlt barátainknak egy előadáshoz kapcsolódva, amely építkezésünk ügyeit érintette, olyan szavakat mondhattam^[2], amelyek az előttünk álló komoly, nehéz időkre vonatkoznak. A hallgatók között ezen a július 26-án ott voltak barátaink közül néhányan azok is, akik most már kint állnak a súlyos, legsúlyosabb események mezején. Akkor dornachi épületünk mellett, amelynek szellemi őrhelynek kell lennie, ezeket a szavakat véshettem barátaink szívébe: bárcsak az, amit szellemi áramlatunk és szellemi érzületünk révén elsajátítottunk, úgy hatna mindegyikükben, hogy a most eljövendőkben lehetőséget találjon arra, hogy erőteljesen, bizakodóan álljon a világnak azon a helyén, ahová a sors állította.

Bizonyítékok voltak ezek arra, hogy szellemi mozgalmunk képes erőt adni, valóságos erőt ilyen időkben is, és olyan események közepette, amelyekben most élünk és vagyunk. S talán az is hozzájárul ennek az erőnek a növeléséhez, hogy azok, akik körül kint a golyók fütyülnek, akiknek a háború viharainak és villámainak zúgásában kell élniük, tudhatják, hogy hűséges szeretettel, őket segíteni akaró gondolatokkal emlékezünk rájuk, összetartozónak érezzük magunkat velük. Hogyan állna mozgalmunk, ha nem lenne alkalmas arra, hogy lelkierőket tartson meg ott, ahol ezeket a lelkierőket a világ erős próbatételeinek vetik alá! Bárcsak ez az erő, amit mi magunk megszereztünk, szorosan összetartana bennünket a kint lévő barátainkkal, és lenne olyan erős, hogy a szellemi világban olyanná váljék, hogy az általunk felvett szellem a világműködésben hasson. S bárcsak a szeretet, ami összeköt bennünket szellemi törekvéseinkben, ott váljék különösen erőssé, ahol barátainknak kint a fizikai világban szent áldozatot kell hozniuk!

Kedves barátaim, sok minden kerül még szemünk elé annak következében, ami most elkezdődött. De már gyakran mondtuk ezt ki az erőteljes higgadtság hangján. Bárcsak eltöltené ez most lelkünket. Ne legyen ez a nyugodt higgadtság hangja, amely egykedvűen nézi a dolgokat, hanem a tetterős higgadtságé, amely keresi az eszközt és az utat, és hűséges szellemi kutatásában meg is találja - hogy a megfelelő helyen helyesen cselekedjék. Idén augusztusban gyakran kellett megkérdeznem magamtól, helyes-e, hogy barátainkat dornachi építkezésünkön visszatartom, hogy vajon egyesek ebben az időben máshol nem tudnának-e jelentőségteljesebb dolgokat véghezvinni. Mégis úgy tűnt, hogy jó az, összefügg bizonyos erőkkel, amelyekre a szellemnek korunkban szüksége van, hogy ez az építkezés ne álljon le. Így ezekben a nehéz időkben is hűségesen tovább fogunk dolgozni rajta. Így elevenen őrizzük meg abban a gondolatban, hogy szimbólummá kell válnia a nagy tettek helyes megértéséhez, amelyek korunkban történnek, szimbólummá, hogy megértsük, annak is a szellem erejének kell lennie, ami korunkban történik. S reménykedünk abban, hogy minden barátunk, aki Dornachban nem tágít kötelessége mellől, mert úgy tűnik, ez a karmája, mindabból, ami a körülöttünk hatalmasan zajló eseményekből a legfontosabbnak tűnik, be tudja tölteni a helyét ott, ahová a karma állította. Próbáljuk meg, kedves barátaim, hogy azt, ami számunkra naponta lelkünk elé kerül, amit esetleges kötelességünknek érezhetünk ebben az időben, próbáljuk meg mindazt megtenni. Próbáljuk meg az önzetlen emberszeretet kötelességét teljesíteni az áldozatkészség kötelességeként abban a korban, amely oly sok áldozatot követel az emberektől. Osztozzunk az emberiségfejlődés áldozati szolgálatából oly módon, ahogy a karma kimérte erőinket, segítsünk mindenütt, ahol segíteni tudunk. Kutassuk fel a lehetőségeket, ahol szabad segítenünk, és ne felejtsük el, hogy meggyőződtünk arról, hogy a szellemnek hatékony eszköze van az ember megsegítésére, az embert szolgáló szeretethez.

Amikor barátaink Dornachban meg is akartak érteni valamit a külső segítségnyújtás teljesítményeiből, az elsősegélyekből, akkor nemcsak néhány órányi útmutatást próbáltunk tartani épületünkben^[3] ezzel kapcsolatban arra az esetre, hogy ha egyszer valakit közülünk karmája arra szólít majd fel, hogy az ilyen ismeretet alkalmazza. Szívügyem volt az, hogy barátainknak elmondjam azokat a szavakat is, amelyek szellemi szemléletből eredően eltöltik a segítőkész, szerető lelkeket, hogy a tevékeny szellemi szeretetet a kötözést végző kézből, a segítő szeretetből átvihessék - szellemi módon azokra, akiknek segíteniük kell. Ahogy magában az emberi szervezetben gyógyító erők rejlenek, ahogy a sebből folyó vérben ugyanakkor él az, ami gyógyítóan hat a sebre, először is erre hívtam fel a figyelmet. Majd elmondtam, hogy jó az, ha a segítségre szoruló emberrel szemben gyógyításkor szívünket ezekkel a szavakkal töltjük el:

Buzogj, vér,
Forrásban hass,
Tevékeny izom
Mozdítsd a csírákat,
Szerető ápolás legyen
Szívet melengető,
Gyógyító fuvalom.

Úgy vélem, tudom, hogy az a lélek, amelyet ilyen érzés tölt el, az a kéz, amely segíteni akar, segítő erőt tud adni. Mindaz, ami éveken keresztül átáramlott lelkünkön, meg kellett hogy győzzön bennünket arról, hogy a Krisztus-szellemmel eltöltve ebben az időben megkapjuk azt a képességet, hogy helyes módon avatkozzunk be ott, ahol ezt a sors követeli, ahová a sors állított bennünket. Milyen gyakran adódott lehetőségünk arra, hogy a legközelebbi idők eseményeiben próbára tegyük, vajon megfelelő módon vagyunk-e áthatva Krisztussal, aki saját szívünkön túl áthatja más emberek szívét, és a szenvedő, fájdalmat hordozó embereket egységbe fonja velünk. Milyen gyakran beszéltünk arról, hogy az emberi lelkek fejlődéséhez, amely a szellemi világokba vezeti őket, hozzátartozik az, hogy saját érzéseinket össze tudjuk kötni a másokban élő fájdalommal. S éppen azokon a helyeken, ahol korunk eseményei fájdalmasan hatnak, ott lesz sokszor helye egyikünknek-másikunknak, ott próbálhatjuk ki, hogy elég erősek vagyunk-e, hogy a megfelelő érzéssel kapcsolódjunk mások fájdalmához, hogy kívül, a másik lélekben élő fájdalom a mi fájdalmunk lehet, amelyet mi érzünk át.

Így válik lehetségessé, hogy az emberiség fokozatosan rájöjjön arra, hogy a másikban élő fájdalom bennünket sem kerül el, hanem bennünk is tovább rezeg. Ezért folyt ki Krisztus vére a Golgotán. Ezért próbáljuk éppen ezekben az időkben erősíteni lelkünkben azt az érzést is, amelyre itt utalunk. Ez olyan szavakkal történhet, mint ezek a szavak, amiket úgy mond ki az ember, mintha önmagának mondaná, ahányszor csak lehet, olyan gondolatokban, amelyek összekötnek ezekkel a súlyos időkkel, mialatt az ember az első sorokban embertársaihoz fordul. Ezek a szavak a következők:

Míg téged eltölt a fájdalom,
Mely engem elkerül,
Krisztus ismeretlenül
Hat a világlétben.
Mert csak akkor gyenge a szellem,
Ha a szenvedés csupán
Saját testében uralkodik.

Igen, kedves barátaim, most olyan időket élünk, amikor minden lélek, aki megtanulta, hogy feltekintsen a szellemi világba, minden lélek, akinek kérő gondolatokkal kell fordulnia a szellemekhez, akikről úgy véli, megvédik őt, hogy bárcsak ezek a szellemek segítenének abban, hogy helyes módon vezessenek bennünket ebbe a korba. S érezni fogjuk szívünkben az igazat, az igaz erőt lelkünkben, ha ahhoz a szellemhez fordulunk, akinek vezetnie kell bennünket földi inkarnációinkon át saját igazságunkhoz. S honnan tudjuk, hogy kérésünkkel a megfelelő szellemhez fordulunk-e? Érezhetjük, ha az igazi Krisztus-impulzus értelmében fordulunk ehhez a szellemhez.

Mert az a szellem, aki az igazsághoz vezet bennünket - ebben biztosak lehetnek, kedves barátaim -, Krisztussal áll összeköttetésben. Párbeszédet folytat Krisztussal. Azért folytatja ezt a párbeszédet Krisztussal a szellemi világban, hogy abból, amiért most harcolnak, amiért vért ontanak, az igazság az emberiség üdvére történjék. Krisztus szellemében fordulunk a szellemhez, akitől azt kívánjuk, védjen meg bennünket. Akkor ez a megfelelő szellem lesz.

Ami a szellem lénye, azt a szellemtudomány nyelvén a szellem korának nevezzük. Hogy miért ezt a szót használják, arról kell most beszélnem önöknek. A kor ebben az esetben olyasmit jelent, mint a szellem lénye, lényege. Mert hiszen megtanultuk megkülönböztetni a szellemeket aszerint, milyen idősek. Luciferi és ahrimáni szellemekről beszélünk éppen abban az értelemben, hogy tudjuk: ők egy hozzájuk nem illő korban hozzák létre azt, ami a megfelelő korszakban alkalmas lenne a világfejlődés számára. Azért beszélünk egy szellem koráról, mert a lényéről beszélünk. Így szól ez a formula, amelyet most közölnöm kell:

Te, szellemem a földi térben,[4]
Fedd fel korszakod fényét
A Krisztustól áthatott léleknek,
Hogy törekedve megtalálhasson
A béke szféráinak kórusában
Téged, fényétől és hatalmától zengve
A Krisztushoz hű emberi értelemnek.

Igen, próbáljuk meg gyümölcsözővé tenni azt, ami gyökeret verhet lelkünkben szellemi törekvéseink folyamán, próbáljuk meg ezt olyan gyümölcsözővé tenni, hogy remélhetjük, felnövünk megpróbáltatásainkhoz. Próbáljuk meg hinni azt, hogy a szeretet a lelke szellemi törekvéseinknek, hogy bebizonyítsuk ezt egy olyan korban, amelyben a szeretet, a szeretet, a szeretet szükségszerű!

Kedves barátaim, ez volt az, ami a szívemen feküdt, hogy az önök lelkének éppen a mai estén elmondjam. Bárcsak a szeretet, amire oly gyakran hivatkozunk, erőteljes gyökeret verne bennünk. Bárcsak megtalálnánk a lehetőséget arra, hogy a súlyos időkben mi magunk összetartsunk, és megőrizzük az emberiség minden szent értékét. Kedves barátaim, azt ígértem önöknek, hogy ezt a saját érzéseimmel kapcsolom össze, és gondolataimat újra és újra egyesítem az önök gondolataival. S bárcsak belátnánk ezt azoknak a szimbólumoknak az átélése után, amelyekről a mai este bevezető szavaiban beszéltem, miután dornachi épületünkben visszhangzott a háború hangja, a háború fénye. Bárcsak belátnánk, hogy hosszabb-rövidebb időn belül beszélhetek majd ebben az épületben, a szellem győzelmében való bizakodás hangján, annak tudatában beszélhetek, hogy ez az épület a maga emelkedett helyéről olyan emberiségre tekint le, amely ezeknek az időknek súlyos megpróbáltatásain és harcain keresztül az emberiség fejlődésében igazat, jót, szépet és helyeset vívott ki. Bár úgy telnének el a harc napjai, hogy a béke eljövendő napjaiban megnyugvással tekinthessünk az áldozatokra, akiket ezek az idők követeltek tőlünk.

Szeretném remélni, hogy ezek a szavak, amelyeket ma este próbáltam elmondani, az önök lelkének olyan mélységeit érintik, amelyek valóban belőlük fakadnak. Bár egyek lehetnének ezek a szavak önökkel ezekben az időkben, amikor néhányunknak oly sokat kell elviselnünk. De bárcsak lehetne ez önöknek is az, amit mindazok a szívek, amelyek most nemes lelkesedéssel és vidám harci kedvvel vannak eltelve, úgy legyenek eltelve mindezzel, hogy a szellemek, amelyek tudják, mi a helyes, megelégedéssel tekintsenek ezekre a szívekre. Töltsük fel magunkat ezekkel az érzésekkel, és lehetőséget találunk arra, hogy a megfelelő helyen helyesen cselekedjünk. Ehhez kell, hogy erőt adjon számunkra, és bár adna erőt szellemi munkánk, amelyet már évek óta próbálunk végezni.

Viszontlátásra, kedves barátaim, ebben a szívbéli érzésben és felfogásban!

[1] Lásd  Rudolf Steiner: Der Baugedanke des Goetheanum (A Goetheanum épületének gondolata) 1921, a dornachi Goetheanum épületének 1o4 ábrájával, 2. kiad. Stuttgart, 1958.

[2] Wege zu einem neuem Baustil (Út egy új építészeti stílushoz) 1914, az első Goetheanum épületének 16 ábrájával, 2. kiad. Stuttgart, 195l.

[3] 1914. aug. l3-tól 16-ig Rudolf Steiner Dornachban önkéntes betegápoló-tanfolyamot tartott.

[4] Rudolf Steiner később e sorokat: „Téged, dicséretétől és hatalmától zengve” „Téged, fényétől és hatalmától zengve” (Dich, tönend von Lob und Macht-ról Dich, tönend vom Licht und Macht)-ra módosította. Lásd: Wahrspruchworte -Richtspruchworte, 3. kiad. Dornach, 195l.