Ma elsősorban emlékeztetni szeretném Önöket valamire, amit a legtöbbjüknek már a korábbi fejtegetések alkalmából bizonyára említettem. Ha az ember lelke abban az értelemben fejlődik, ahogy már a nyilvános előadásokon is megfelelően hangsúlyoztam, akkor mi egy másfajta világképhez jutunk. Lényeges az, hogy az utat lelkünkkel mintegy az érzéki világból a szellemibe tesszük meg.

Mialatt lelkünkkel tovább fejlődünk, szemléletünk számára a fizikai világ fokozatosan átalakul a szellemi világgá. Azt mondhatnánk, hogy az érzéki-fizikai világ sajátosságai lassanként eltűnnek, és tudati horizontunkon megjelennek a szellemi világ képei, lényei és tényszerűségei. Azt, ami így tudatunkban felbukkan, a következő módon nevezhetnénk meg: mi magunk leszünk mások - természetesen belátásunk számára -, mi magunk leszünk mások, és a világ, amely az érzéki szemlélet számára körülöttünk van, szintén más lesz. Maradjunk most annál, ami a legközelebb esik számunkra, maradjunk a földi világnál. Alapjában véve az ember a Földön kívüli világról a földi élet folyamán valóban igen keveset tud, ha annak rendje és módja szerint megmaradunk annál, ahogy földi életünkkel összenőttünk. A szellemi világba történő előrehaladásnál előáll az - hiszen testünkön kívül vagyunk -, ha vissza akarunk pillantani egész fizikai életünkre vagy egyáltalán egész mivoltunkra, hogy ez alapjában véve mindig gazdagabb és gazdagabb lesz; ez az ember mindig tartalmasabbá válik, kitágul egy másik világba. Maga az ember egyenesen egy bizonyos világból nő ki, mialatt így visszapillantunk rá. Ez az igazsága annak, amit gyakran hangsúlyoztunk: hogy az ember, míg szellemileg fejlődik, azonossá válik a világgal. Egy új világot lát, egy világot, amelyben különben benne van, úgy, ahogy az ő magából jön elő. Kitágul ebbe a világba. A Földről ezzel szemben eltűnik az öröm vagy az, amit a szokásos fizikai szemlélet számára hegyeknek, folyóknak tűnnek és így tovább. Ez eltűnik, és fokozatosan megtanuljuk, hogy a Földön belül érezzük magunkat, azt mondom, kifejezetten a Földön belül, mint egy nagy organizmus belsejében. Saját világunkból kívül kerültünk, s ez a belső világ, ez a belső valóság válik egy szélesebb világgá, s ami földi világként körülvesz bennünket, lényszerűvé válik, lénnyé válik, s azt kell gondolnunk, benne vagyunk, bele tudjuk képzelni magunkat. Mialatt kinövünk önmagunkból, emberi világunk mintegy kitágul egy szélesebb világgá; majd ugyanígy növünk bele a Föld organizmusába, és benne érezzük magunkat úgy, mintha - mondjuk - ujjunk tudathoz jutna, és érezné magát szervezetünkben.

Ezt a tapasztalást teszi az ember, és ezt a tapasztalást a mélyebben érző emberek, a költői hajlamúak gyakran ki is fejezik. Így hasonlítja össze gyakran az ember reggeli felébredését a külső természet felébredésével, nappali életét magát a napfelkeltével, az esti alkonyatot az alvás szükségletével, amely a fáradtsággal együtt lép fel. Az ilyen összehasonlítások abból az érzésből jönnek, hogy az ember benne él a földi természetben. De az ilyen összehasonlításoknak nincs sok értéke, mivel a lényegeset nem érintik. Ezért már gyakran elmondtam azt, hogy ha egy hasonlatot akarunk választani, amely valóban kifejezi a tényállást, mást kell választanunk, nem azt, amellyel az elalvás és a felébredés folyamatát a külső természet folyásával hasonlítjuk össze. Életünket 24 órán belül inkább a Föld éves körforgásával kell összevetnünk. Csak ha az egész évi körforgást vesszük, akkor jogos az összehasonlítás azzal, ami bennünk történik egyszeri felébredés és elalvás által 24 óra folyamán. Hamis az, ha az ember éber állapotát a felébredéstől az elalvásig a nyárral hasonlítjuk össze; mert ezt az éber állapotot egyenesen a külső földi természettel, a téllel kell összevetni, a nyarat pedig az ember alvó állapotával. Így elmondhatnánk, ha összehasonlítást akarunk tenni: az ember elalszik, ez azt jelenti, hogy a Föld nyáron belemegy személyes létébe, s télen, azáltal, hogy felébred, kifejleszti személyes létét. Az éber állapot körülbelül megfelel a múlt ősznek, a télnek és a tavasz első felének. Miért felel ez meg a tényeknek? Azért, mivel ha az említett módon valóban az egész földi organizmus egy tagjává fejlődünk, akkor ténylegesen arra kell figyelnünk, hogy nyáron az, amit a Föld szellemének nevezünk, alszik; ez a Föld valóságos alvási ideje, akkor a Föld szellemének hatalmas tudata visszahúzódik. Tavasszal kezd elaludni a Föld szelleme, és ősszel felébred, amikor az első fagyok vannak; akkor gondolkodik, akkor az éber gondolkodás állapotában van. Ez a Földszellem napjainak folyása az év folyamán.

Ha visszatekintünk az alvó emberre, akkor ténylegesen látjuk, hogy mit jelent az embernek ez az elalvása, mialatt az énnel és az asztráltesttel eltávozik: egyfajta növényi tevékenységet a szervezetben, amelyből az asztráltest és az én eltávoztak. Ez az ember bensőjében bizonyos tevékenységet hív elő. Az alvás első állapotait valóban úgy érezzük, mint egy vegetatív folyamat kezdetét, és az alvás úgy folyik le, hogy a tisztánlátó pillantás számára a testet mintegy növényi növekedés hatja át, s ezt akkor az imaginatív megismerés révén valóban látjuk. Csak ez a vegetáció másként nő, mint a Föld vegetációja. Ezeket a dolgokat el lehet mesélni, sokat lehet meditálni rajtuk, s akkor mindig messzebbre juthatunk.

A Földön a növények a talajból nőnek felfelé. Másként van ez, ha ezt a „növényi növekedést” az embernél figyeljük meg. Ott a növények úgy növekszenek, hogy a gyökereik kívül vannak, és belenövekszenek az emberbe; tehát a virágokat is az emberen belül kell keresnünk. Ez az ember valóban igen szép, úgy vélem, ahogy a tisztánlátóvá vált tekintet látja, ahogy alszik. Hasonló egy egész földhöz, amely sarjad és kihajtott, amelybe befelé növekszik a vegetáció. A tekintetet akadályozza, hogy ugyanakkor az a benyomásunk, hogy az asztráltest megrágja a gyökereket. Így mutatkozik meg az alvás menete. Míg az állatvilág a nyár folyamán növekszik, felülről lefelé elhasznál, felemészt mindent, úgy találjuk, hogy asztráltestünk is ténylegesen úgy működik, mint az állatvilág, csak az a gyökereket rágja meg. Ha ez nem így lenne, akkor nem tudnánk kifejleszteni azt a magot, amit átviszünk a halál kapuján. Amit így az asztráltest magáévá tesz, létrehozza azt, amit mi az élet hozadékaként valójában átviszünk a halál kapuján. Úgy írom le a dolgokat, ahogy azok a tisztánlátó tudat előtt megmutatkoznak. S éppen úgy, ahogy a Föld gyümölcseire jön a tél, és ezek a gyümölcsök elfagynak, azt mondhatnám, így van az, ha az asztráltest és az én alámerülnek az éter- és a fizikai testbe, ezzel elfagy az, ami éjjel vegetációként, szellemi növény-növekedésként lép fel szervezetünkben.

Amit Földszellemnek neveztem, ez valóban egy olyan személyes lény, mint mi magunk, csak egy másfajta létformában van - mivel számára egy év egy nap. Ebben a Földszellemben mindnyájunk számára szemléletes az, amit a golgotai impulzusról magyaráztam, mivel ott ebben találja meg az ember azt az életre keltő erőt, amely a golgotai misztérium előtt nem volt a Földön; ebben biztonságban érezzük magunkat, befogadva attól a szellemtől, amely a golgotai misztérium által jött. S ezáltal bizonyosságot szerez arról az ember, hogy ez a szellem valóban kiáradt a Földre a Golgotai Misztérium révén. Ez tudatossá válik számunkra, ha valóban belemélyedünk abba az állapotba, amelyben számunkra a Föld egyfajta lény, amelyhez mi magunk is hozzátartozunk, mint ahogy egy ujj hozzátartozik szervezetünkhöz. Így ez nem is lehet másként, minthogy korunk emberei számára az okkult elmélyedés a világba a vallási elmélyedés egy folyamatát veszi fel, abba, ami istenségként áramlik át a világon, és átszellemiesíti azt. Ezért van az, hogy a szellemi világ valódi megismerése sohasem veszi el a vallásos érzést, hanem ellenkezőleg, csak elmélyítheti.

Csak célozni szeretnék arra, hogyan néz ki az valójában, ha belekerülünk a szellemi realitás képi világába; mivel az, ami számunkra a mindennapi, fizikai tudatban megjelenik, csak egy csalóka kép, egy belső mag. De ugyanakkor már meg kell mondanom, hogy ez hamis, hiszen a szavak nem könnyen formálják meg ezeket a jelentős tényeket, s az, ami számunkra megjelenik, mindig ránk vonatkozik, ha lelkünkkel testünkön kívül vagyunk. Ezért nem helyes, ha így beszélünk: ez egy mag, mivel a gyümölcsön a héj kívül van, s az, ami értékes, belül van. De ahogy a szelleminél gyakran fordítva van, így az embernél az értékes kívül van, és ami a héj, az belül: a belső a héjszerű, és a szellemi az, amit a térben héjszerűnek nevezhetünk. Megtanuljuk, ha befelé megyünk a szellemi világba, hogy az ember nem egyszerű, hanem bonyolult lény. Már megfelelően elsajátítottuk, hogy az ember azzal, amit magában hordoz, minden világban részt vesz, amely számára megközelíthető. Fizikai testünkkel a fizikai világhoz tartozunk; lelkünkkel a lélekvilághoz, szellemünkkel a szellemi világhoz. Belenyúlunk mindhárom világba. Tudjuk, ha az ember megteszi a szellemi világba vezető utat, ténylegesen mintegy sokszorozódást él át. Ez a legfélelmetesebb, hogy a kényelmes egység felosztódik, hogy az embernek valósággal az az érzése, hogy több világhoz tartozik. Nos, az ember a legkülönbözőbb szempontokat érvényesítheti. Én ma egy sajátos szempontot akarok érvényre juttatni, s ezzel még utalok arra, ami ismételten utóbbi előadásaim alapjául szolgált.

Ha az emberi életet belülről kifelé szemléljük, akkor ezt tagozódva kell elgondolnunk, s ha kilépünk a testből, akkor az ember valóban négy tagjában elkülönülve mutatkozik meg. Elsősorban itt van az erő, amely emlékezetünk alapjául szolgál. Az emlékezetben azt engedjük feltámadni tudatunkban, amit korábbi időkben már átéltünk. Ez az emlékezés egyfajta összhangot hoz életünkbe, így ez az élet a születés és a halál között egységet képez. A második az, amit gondolkodásunknak, képzetünknek nevezünk. Itt nem tudom ezeket a fogalmakat tovább magyarázni, most nem erről van szó; de a képzeti tevékenység olyan, ami a jelenben történik. S ha még tovább haladunk előre, akkor megkapjuk az érzést, még tovább az akaratot. Nos, feltehetjük a kérdést: mi a jelentős különbség a lélek e négy funkciója között? A szokásos pszichológia felsorolja a lélek e négy funkcióját, és tovább már nem különbözteti meg őket. De az igazságra csak akkor jön rá az ember, ha bele tud mélyedni ennek a négy lelki funkciónak a lényegébe, és ott rájön, hogy az akarat viszonylag csecsemő lelki tevékenységeink között; az érzés már öregebb, és az a tevékenység, amit az emlékezésben gyakorlunk, az aggastyán, a legöregebb lelki tevékenységeink között. Még világosabban láthatják ezt, ha a következő szempontot érvényesítem önöknek.

Ismételten beszéltünk arról, hogy az ember nem csupán a Földön fejlődött, hanem ezt megelőzte a régi Hold, a régi Nap, a régi Szaturnusz fejlődése. Az ember nemcsak a Földön jött létre, hanem ahhoz, hogy azzá váljon, ami most, fejlődött a Szaturnuszon, a Napon és a Holdon is. Nos, látják, amit akaratunkként kifejlesztünk, ahogy most ezt az akaratot ismerjük, ez földi termék az ember számára, ez valójában fejlődésében még nincs lezárva, ez teljes mértékben a Föld terméke. A Hold-fejlődés folyamán az ember még nem volt önállóan akaró lény; angyalok akartak helyette. Az akarat mintegy először a Föld-fejlődés óta áramlott beléje. Ezzel szemben az érzést már elsajátította a Hold-fejlődés alatt, a gondolkodást a Nap-fejlődés és az emlékezést a régi Szaturnusz fejlődése alatt. S ha most önök azt, amit mondok, összevetik azzal, ami az „Akasha-króniká”-ban és „A szellemtudomány körvonalai”-ban (Geheimwissenschaft) olvasható, akkor egy fontosabb összefüggés mutatkozik meg az önök számára. A Szaturnusz fejlődése alatt az ember első felépítettsége az ember fizikai testévé vált, a Nap-fejlődés alatt az ember étertestévé, a Hold-fejlődés folyamán az ember asztráltestévé, és a Föld-fejlődés alatt alakul ki az emberi én.

Nos, nézzük meg most csak úgy önmagában azt, amit emlékezeti tevékenységnek nevezünk. Mi az emlékezés? A lélekben éppen úgy megmarad valami egy esemény képeiből, amit átéltünk, mint egy könyvben, amit olvasunk, megmarad valami abból, amit az gondolt, aki a könyvet írta. Ha egy könyv van előttük, akkor olvashatják, gondolhatják mindazt - néha nem is azt, de ezt itt most nem számítom -, amit az gondolt, aki a könyvet írta. Az emlékezés tudatalatti olvasási tevékenység; ami megmarad, azok jelek, amelyeket az étertest belevésett a fizikai testbe. Ha évekkel ezelőtt volt egy élményük, akkor azt, amit az élményben tapasztaltak, átélték. Megmaradnak a benyomások, amelyeket az étertest tesz a fizikai testre; s ha most emlékeznek, akkor az emlékezés egyfajta tudatalatti olvasás.

Azok a titkos folyamatok, amelyek a szervezetben történnek, hogy az étertest be tudja vésni a jeleket, amelyek az emlékezet alapjául szolgálnak, ezek a régi Szaturnusz fejlődése alatt épültek be. Ténylegesen úgy van, hogy szervezetünkben éppen ezt a titkos Szaturnusz-organizmust hordozzuk; ez úgy éli ki magát, hogy egyfajta lényszerűséget láthatunk benne, amelybe az étertest jelek formájában bele tudja vinni azt, amit kívül, élményekben átél, hogy ismét előhozza az emlékezetben. Hogy az ember ezt a tudatalatti írást gyakorolja, lényegében abból jön létre, hogy az első hét évében a test, s a fizikai testben éppen az, aminek ezeket a bevéséseket be kell fogadnia, még alakítható. Ezért nem szabad az embernek - ahogy például „A gyermek nevelése” (Die Erziehung des Kindes) c. írásomban^[1] felhívtam rá a figyelmet - azzal gyötörni a gyermeket, hogy emlékezetét kifejlesztjük. Az első hét évben arról van szó, hogy az alakítható szervezet átengedi saját, elementáris erőit, hogy ne éljünk vissza velük. Ezért lehetőleg sokat kell mesélnünk a gyermeknek, de egyáltalán nem kell nagy jelentőséget tulajdonítani annak, hogy a gyermek már most mesterségesen alakítsa ki emlékezetét, hanem az emlékezet formálását rá kell bíznunk. Ilyen módon a szellemtudomány óriási jelentőségű lesz a pedagógiai élet számára.

Éppen úgy, ahogy az emlékezet képessége az emberi természet legrégebbi részeihez tartozik, az a tevékenység, amely a gondolkodás alapjául szolgál, ahhoz tartozik, amit úgy nevezhetnénk, hogy a Nap alakította ki. Ez is viszonylag régi. A Nap-erők tartalmazzák azt, ami az emberben úgy szervezi az étertestet, hogy az a gondolkodás sajátos tevékenységét gyakorolni tudja. Látják ebből, hogy messzire, igen messzire kell visszanyúlnunk a kozmoszba, ha meg akarjuk válaszolni ezt a kérdést: miért tud az ember emlékezni, miért tud gondolkodni? Vissza kell nyúlnunk a Szaturnusz- és Nap-fejlődésbe.

Ha az ember érzésbeli tevékenységét vesszük szemügyre, vissza kell nyúlnunk a Hold-fejlődésig, és az akarati tevékenységnél pedig a Föld-fejlődésig. Ezáltal némely dolgot meg fognak érteni. Az olyan emberek, akiknél korábbi inkarnációjukból egészen sajátos módon bevésődtek a dolgok, nem alakíthatóak, hanem sok minden élesen bevésődött, belenyomódott szervezetükbe. Vannak olyan emberek, akiknek csaknem automatikus emlékezetük van, de gondolkodásukból nem sok produktív dolgot tudnak kialakítani. Míg önöknek tehát elsősorban a fizikai testtel kell összehozniuk az ember emlékezeti tevékenységét, az étertesttel a gondolati, az asztráltesttel az érzésbeli tevékenységét, az énnel pedig kiváltképpen az ember akarati tevékenységét. Az ember csak azáltal mondja magát énnek, hogy akarati lény. Ha csak gondolkodna, akkor az élete csak mintegy álomszerűen folyna le. Ilyen módon, mondhatnám, a belső lelki működések organikus összhangja vagyunk, amelyek a fejlődés folyamán belevésődtek lelki lényünkbe. Ezt akaratunkkal kapcsolatban mondtam, ez csak a Föld-fejlődés folyamán alakult ki, a Holdon még a magasabb szellemi hierarchiák, az angyalok akartak az ember számára. Ezért az ember egész akarata a Hold-fejlődés alatt olyan volt, hogy ha a tisztánlátó tudatba ismét visszaidézi, akkor magasabb fokra tekint rá ugyan, de mégis ez egyfajta önkénytelen akarat az embernél, mint ahogy így van ez az állati fejlődésben is a Földön. Az állat szükségszerűen követi azt, ami fő és buzog benne, ez fajtája lényének közös akaratában van.

Ahogy a Hold-fejlődés folyamán a magasabb szellemi lények, tehát az angyalok akartak számunkra, úgy működnek most a magasabb rendű szellemi lények, mialatt meghatározzák karmánkat az egyik inkarnációról a másikra. Az angyalok nem akaratunkban működnek, de nagyon is működnek karmánk folytatódó áramlatában. Éppen úgy, ahogy a Hold-fejlődés embere nem magáénak érezte az akaratot, hanem az angyalokénak, úgy élünk mi, földi emberek abban a meggyőződésben, hogy nem mi hozzuk létre karmánkat; ezt a magasabb hierarchiák szellemei szabályozzák. Csak ha az akarat egyszer bizonyos mértékig el tud hallgatni, akkor fordulhat elő, hogy valami átsejlik a nem tisztánlátóvá vált tudat számára is abból, ami különben a karma folyásában el van rejtve.

Jegyezzék meg jól, amit említettem, hogy az emberben képződik egy mag, amely a halál kapuján átmegy a szellemi birodalomba: ez a mag karmánk hordozója. Amit valaki közülünk holnap tesz, az ma már karmikusan meg van határozva benne. Ha a Földön nem lenne az a feladatunk, hogy kifejlesszük az akaratot, karmánkat át tudnánk tekinteni. Annyira tudnánk áttekinteni, hogy a körülmények között a legközelebbi időre előre láthatnánk életünket. De míg a karmikus áramlatba belevág az akarat, ez elhomályosítja a kitekintést arra, ami - mondjuk - a következő napon történik velünk. Csak ha az akarat teljesen hallgat, akkor lehetséges, hogy valamit áttekint abból, ami nem általunk, hanem velünk történik. Egy példát szeretnék erre felhozni, amelyet Erasmus Francisci mesél el, és a valóságon alapul. Erasmus Francisci fiatalemberként nagynénjénél lakott; és ott egyszer azt álmodta, hogy egy ember, akinek a nevét is odakiáltották neki álmában, rá fog lőni, de nem lőtte le, hanem a nagynénje megmentette az életét. Ezt álmodta. A következő nap, mielőtt bármi történt, elmesélte az álmát a nagynénjének. Ez nagyon nyugtalankodott az álom miatt, azt mondta neki, hogy rövidesen a szomszédságból valóban le fognak lőni valakit, és sürgősen azt tanácsolta az unokaöccsének, hogy inkább maradjon otthon, hogy ne essék baja. Még odaadta neki az almatároló kamra kulcsát is, hogy bármikor fel tudjon menni, és almát hozni magának. Nos, ő felment a szobájába, leült az asztalához, hogy olvasson valamit. Amit ott olvasott, az ebben a pillanatban kevésbé érdekelte, mint a kamra kulcsa a zsebében, amit a nagynénje adott. Elhatározta, hogy felmegy a kamrába. Alig állt fel azonban, amikor egy lövés dördült, amelyet egyenesen úgy irányítottak, hogy a golyó azt a helyet találja el, ahol a feje volt, mialatt olvasott. Ha nem állt volna fel, akkor a golyó éppen a feje közepén ment volna keresztül. A szomszéd házbeli szolga, akinek ténylegesen az volt a neve, amit Erasmus Franciscinek álmában odakiáltottak, ismeretlen volt számára. Ez a szolga nem tudta, hogy a két fegyver, amelyeket neki kellett kezelnie, töltött volt, foglalatoskodni kezdett velük, a fegyver elsült, s ha Francisci nem áll fel abban a pillanatban, hogy a kamrába menjen a kulccsal, amit a nagynénje adott neki, biztosan lövést kapott volna. Az álom teljesen visszaadta azt, ami a következő nap lejátszódott.

Látják, itt egy olyan esemény történt, amelyről elmondhatjuk, hogy ehhez az akaratnak semmi köze sincs, mivel az akarattal Francisci semmit sem tudott kezdeni; ő maga nem tudott védekezni, mert valami betört ide, ami a karmájába úgy csapódott be, hogy neki tovább kellett élnie. Ott ez úgy volt, hogy a karmában működő szellemnek már a megmentéssel kapcsolatos gondolatai voltak. Az álom a karmát irányító szellem előrelátása, s a szellem rátekint arra, ami a következő napon történik, s mivel ennek a fiatalembernek olyan lelki adottsága volt, hogy mintegy természetes meditáció révén a lélek már bizonyos mértékben elmélyült, olyasmi lépett fel, amit azzal vethetnénk össze, ami a külső életben történt. Hiszen az ember csak korlátozottan próféta a külső földi élet tekintetében. Önök mindnyájan tudják, hogy holnap egy bizonyos időben kivilágosodik, és így tovább, vagy valaki, aki ma a mezőre megy, előre meg tudja mondani, milyen lesz holnap ez a mező; de amit nem láthat előre, hogy nem tudja, vajon például reggel esni fog-e ezen a mezőn, és így tovább. Így van ez a bensővel kapcsolatban is. Az ember akarata szerint él, és ebben az akaratban a karma rejtőzik. Ahogy az ember érzékeny megismerést sajátíthat el a legközelebbi dolgokra vonatkozóan, úgy bizonyos embereknél, akik átélik a lélek belső elmélyedését, a benső számára ilyen világító pont jöhet létre éppen azoknál az eseményeknél, ahol az akaratnak hallgatnia kell. A szellemtudomány tanulmányozásához fontos az, hogy néha ilyen dolgokra vessünk pillantást, mivel ez megmutatja, hogy az emberi bensőben mindenképpen él valami, ami a jövőbe utal, és ezt az ember a szokásos tudattal nem tudja áttekinteni. A hallgató akaraton keresztül érteti meg magát a karma.

Mindazok a dolgok, amelyek ilyen módon a szellemtudományos kutatás révén a lélek elé léphetnek, alkalmasak arra, hogy megmutassák, hogy az, amit nagy illúziónak nevezünk, elsősorban abban áll, hogy az ember szokásos tudatával nem tudja áttekinteni azt, ami ő maga. Az ember az egész világhoz tartozik, míg a szokásos tudattal számára valójában csak a héj, mintegy bezárva mutatkozik meg a bőrön belül, és így tovább. De ami ezen a bezártságon belül mutatkozik meg számára, csak egy részlete annak, ami valójában az ember, és ez olyan nagy, mint a világ. S lényegében magunkra már a mindennapi életben kívülről tekintünk vissza. Ha ezeket a dolgokat világosan a tudatunkba hozzuk, fokozatosan egy érzést sajátíthatunk el arról, hogyan létezik az emberben az, amit étertestnek nevezünk. S valóban, már a mindennapi életben tehetők megfigyelések, amelyek megmutatják, hogy ez a második ember, az éteri ember legalábbis hogyan rejtőzik a fizikai emberben, csak finomabban kell megfigyelnünk az életet, mint ahogy általában megfigyeljük. Gondolják el egyszer, hogy reggel egész lustán fekszenek az ágyban, még egyáltalán nem hajlandóak felkelni, hanem szívesebben maradnának fekve, és nehezükre esik az elhatározás, hogy felkeljenek. Ha csak azt veszik segítségül, ami önökben van, akkor nehezükre esik felkelni. Gondolják el azonban, hogy eszükbe jutott, hogy a másik szobában van valami, amit már néhány napja várnak. Megjelenik egy gondolat valamin, ami kívül van: meg fogják látni, hogy ez a gondolat egy kisebbfajta csodát tehet. Látni fogják, hogy ha átadják magukat ennek a gondolatnak, még ki is ugranak az ágyból! Mi történik itt? Mialatt éber állapotban alámerülnek a fizikai testbe, érzik azt, amit a fizikai test nyújt önöknek - ez nem alkalmas arra, hogy a felkelés gondolatát létrehozza. Az étertestnek önálló képessége van, mivel önök azt valami külső dologgal kötötték le: ténylegesen láthatják, hogy fizikai testükkel szembeállították étertestüket, és hogy az étertest megragadja önöket, és kiemeli az ágyból. Egy egész határozott érzéshez juthatunk önmagunkkal szemben, mégpedig ahhoz az érzéshez, hogy megszemléljünk és megkülönböztessünk kétfajta ténykedést, amit az ember végez. Ezek olyan tevékenységek, amelyeket az ember az élet szokásos összevisszaságában végez, és olyan tevékenységek, amelyeknél érzi, hogy belső akaratát érvényesíti. Ezek finomabb megfigyelések, amelyeket természetesen - ha akarjuk - le tudunk tagadni. Megfigyeléseinket az élethez kell igazítanunk, és az életet valóban oly módon áttekintenünk, ahogy az megjelenik: akkor az ember egész érzése helyes irányba jut. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a szellemi világba vezető út nem egyszerre történhet, hanem fokozatosan kivezet bennünket a világból, és így emelkedünk fel hozzá - ahogy éppen említettem -, ahol mindaz, ami korábban a világot jelentette számunkra, elveszti halott jellegét, és lénnyé válik.

Ilyen módon nő össze megismerő módon az ember a szellemi világgal. Összenő azzal, amiről elmondhatjuk, hogy az ő része, ha levetette magáról azt, amivel a fizikai test eszköze által rendelkezett, és ami lényegében az élete a születés és a halál között. Mialatt belépünk a halál kapuján, belenövünk abba a világba, amely igen hasonló ahhoz, amiről éppen most beszéltünk, mint ahhoz, amely a magasabb megismerés számára adódik. S akkor figyeljünk meg egy végtelenül fontos dolgot: ebben a világban, ahová belépünk, ha átlépünk a halál kapuján, ha helyesen akarunk beleszokni ebbe a világba, akkor szükségünk van egyfajta fényre, mint egy sötét szobában, hogy megvilágítsuk, ugyanúgy szükségünk van ott valamire, amit lelkünk legmélyebb alapjában, itt a Földön fejleszthetünk ki. A földi élet nem olyasmi, amit csupán börtönnek, fogháznak kell tekintenünk. Bizonyos, hogy a fejlődés természetes menetéhez tartozik, hogy az ember átlép a halál kapuján. Élni természetesen tud az ember a halál és az újabb születés között; de a teljes élet azért van, hogy minden részünk valami szükségeset, valami újat adjon hozzá. Mialatt végigmegyünk ezen a mostani cikluson, az életnek olyasmit kell adnia számunkra, ami lángra lobban, mint egy fáklya, s így nemcsak a szellemi életben élünk, hanem ezáltal megismerünk, és ezt az életet átvilágítva élünk. A bennünket megvilágító fényt úgy hódítjuk meg, mint ami megmarad a születés és a halál között, a halál és az újabb születés közötti élet számára.

Ez az, amiről mindig el kell mondanunk, hogy éppen korunkban lehetőleg sok embernek fel kell fognia: legyen a szellemi élet számára megvilágító fáklya az, amit az ember itt a fizikai világban, fizikai testben megért a szellemi világról. Bizonyos vonatkozásban éppen minden nehézség, amit a jelenben az emberiség legfejlettebb részének kell véghezvinnie, legyen egy intés a lelki élet elmélyítésére. El kell jönnie annak, hogy az emberi lélek mélyéről felhozzuk a vágyat azok iránt a világok iránt, amelyekhez az ember, mint lélek tartozik. Bárcsak előkészülne az a kor, amelyben élünk, erre a vágyra, amikor minden egyes lélek azt mondja önmagának: az ember mégiscsak valami más, mint ahogy számunkra megjelenik azáltal, hogy testbe van burkolva. Bárcsak intésként állna ott mindaz, amit átélünk, a lélek elmélyítésére a szellemi érzéshez, a szellemi látáshoz. S a szellemtudományos elmélyedés szükségességének tudatából korunkban, és abból a tudatból, hogy a jelenkor nehézségeinek intésnek kell lenniük, ma is azzal kell befejeznünk, amivel mindig befejezzük, mielőtt elválunk. Remélhetőleg nem túl hosszú idő múlva ismét folytathatjuk ezeket a fejtegetéseket, ma pedig zárjuk be e szavakkal:

 A küzdők bátorságából,
A harcmezők véréből,
Az elhagyottak szenvedéséből,
A nép áldozatos tetteiből
Nő ki a szellem gyümölcse -
Hogy a lelkeket, önmagát ismerve
Irányítsa a szellemi térbe.  

[1] „A gyermek nevelése a szellemtudomány szempontjából” (Die Erziehung des Kindes vom Gesischspunkte der Geiseteswissenschaft, 1907). Az összkiadáson belül: in: Alapvető tanulmányok az antropozófiához 1903-1908-ból (Grundlegende Aufsätze zur Anthoposophie aus den Jahren 1903-1908), Dornach, 1959