Azt a témát, amelyről a következő napokban beszélni szándékozom, különösen fontosnak tartom, tekintettel a mai korra és körülményekre. Elöljáróban szeretném hangsúlyozni, hogy nem valamiféle szenzációéhség vagy ehhez hasonló vezérelt, amikor a téma tartalmát így neveztem meg: az Ötödik evangélium. Remélem, rá tudok majd mutatni arra, hogy jelenkorunkban - és számunkra különösen fontos értelemben - ténylegesen beszélhetünk egy ötödik evangéliumról, és hogy annak, amiről itt szó van, a tartalmát illetően valóban nem lehet jobb megnevezést találni, mint az „Ötödik evangélium”. Ez az Ötödik evangélium - mint hallani fogják - még nem jelent meg írásban. Az emberiség jövőjében azonban bizonyára sor kerül majd erre is. Bizonyos értelemben mégis azt mondhatjuk, hogy az Ötödik evangélium olyan régi, mint a négy másik evangélium.

Ahhoz, hogy erről az Ötödik evangéliumról beszélhessek, elengedhetetlen, hogy megbeszéljünk néhány, a téma megértéséhez szükséges dolgot. Abból szeretnék kiindulni, hogy bizonyára nincs messze az az idő, amikor a történelemnek nevezett tudományt már az általános iskolában is másként fogják tanítani, mint ez idáig. A következő napokban bizonyossá fog válni számunkra, hogy a Krisztus-fogalom, a Krisztus-kép egészen más, sokkal fontosabb szerephez jut a jövő történelemszemléletében - már a legelemibb történelmi szemléletben is -, mint azelőtt. Tudom, hogy ezzel egy rendkívül paradox gondolatnak adtam hangot. Gondoljuk csak el, milyen intenzív szívbéli érzéssel, mennyi odaadással fordultak Krisztus felé Európa nyugati országainak lakói - az egyszerű emberek éppúgy, mint a legműveltebbek -, még a nem túl távoli múltban is. Ma ezt nem állíthatjuk. Aki elolvassa a jelenkor írásait, aki elgondolkodik azon, mi érdekli leginkább a mai embert, mi felé húzza a szíve, az úgy fogja találni, hogy a Krisztus iránti lelkesedés, az odaadó érzés csökkenőben van, különösen azok körében, akik a kornak megfelelő műveltségre tartanak igényt. Ugye ez paradoxnak tűnik? Hiszen korábban éppen azt hangsúlyoztam, hogy az emberiség történetének nem túl távoli jövőjében sokkal jelentősebb szerep jut majd a Krisztus-képnek, mint eddig. Ez tökéletes ellentmondásnak látszik.

Próbáljuk meg ezt a gondolatot egy másik oldalról megközelíteni! Több alkalommal is beszélhettem már az önök városában a Krisztus-kép tartalmáról és jelentőségéről. Az itt található könyvekben és ciklusokban számos, a szellemtudomány forrásaiból eredő fejtegetést olvashatnak a Krisztus-lény titkaira és a Krisztus-képre vonatkozóan. Aki felvette magába az előadások, ciklusok és egyéb írásaink tartalmát, abban nyilvánvalóan kialakul az a vélemény, hogy a Krisztus-lény teljes megértéséhez alaposan fel kell vérteznie magát; hogy a legmélyebb fogalmakhoz, képzetekhez és eszmékhez kell folyamodnia, ha fel akar emelkedni Krisztus, illetve az évszázadok óta ható Krisztus-impulzus megértéséhez. Sőt, ha más dolgok nem szólnának ellene, még arra a következtetésre is juthatna, hogy kizárólag a teozófia vagy az antropozófia teljes ismeretében juthat el Krisztus helyes képzetéhez. Tekintsünk most el ettől, és vegyük szemügyre az elmúlt évszázadok szellemi fejlődését! Évszázadról évszázadra követhetjük azt a mélyreható, átfogó tudományt, amelynek az lenne a feladata, hogy megértse Krisztust és az Ő megjelenését. A legmagasztosabb és legjelentősebb eszméiket fordították az emberek Krisztus megértésére, évszázadokon át. Ebből is úgy tűnhet, mintha kizárólag az ember legjelentősebb intellektuális tevékenysége juthatna el Krisztus megértéséhez. Valóban így lenne? Egy roppant egyszerű fejtegetés bebizonyítja, hogy nem ez az igazság.

Helyezzük bele egy képzeletbeli szellemi mérleg egyik serpenyőjébe mindazt a tudást és tudományt - beleértve a Krisztus-fogalom antropozófiai megközelítését is -, ami hozzájárult Krisztus megértéséhez. A másik serpenyőbe pedig tegyük bele gondolatban azt a sok mély érzést - az emberi lelkek bensőségességét -, amely évszázadokon át Krisztus felé irányult. Azt fogjuk látni, hogy minden tudás, minden tudomány - maga az antropozófia is, amellyel igyekszünk Krisztust megmagyarázni - könnyűnek bizonyul azokkal a mély érzésekkel szemben, amelyek a Krisztus-lényre, illetve a Krisztus-jelenségre irányultak. Nem túlzás azt állítani, hogy Krisztusból mérhetetlenül erős hatás áradt ki, és hogy ehhez a hatáshoz a Krisztusról való tudás a legcsekélyebb módon sem járult hozzá. Igencsak rosszul állna a kereszténység dolga, ha ahhoz, hogy valaki Krisztus követője lehessen, szüksége lett volna a középkor, a skolasztika és az egyházatyák minden tudására, vagy ha az embereknek csupán arra lenne szükségük, amivel ma az antropozófia tud hozzájárulni a Krisztus-eszme megértéséhez. Valóban édeskevés lenne ennek az eredménye. Nem hiszem, hogy e gondolat ellen komoly ellenvetése lehet bárkinek is, aki elfogulatlan figyelemmel szemléli a kereszténység több évszázados alakulását. Egy másik oldalról is megközelíthetjük azonban ezt a gondolatot.

Nézzünk vissza arra az időre, amikor még nem volt kereszténység! Elég, ha arra utalok, hogy - amint azt a jelenlévők többsége is jól tudja - miként ábrázolták a régi Görögországban a görög tragédiákban - különösen azok korai formájában - a harcos istent, vagy az embert, akinek lelkében egy harcos isten tevékenykedett: a színpadon mintegy közvetlenül a nézők szeme elé tárták az isteni tevékenységet, az isteni működést. Elég, ha arra utalok, hogyan szőtte át Homérosz[1] költészetét a szellemi világ hatása; ha Szókratész, Platón vagy Arisztotelész[2] hatalmas alakját említem. Ezek a nevek a legmagasabb szintű szellemi életet idézik a lelkünk elé egy bizonyos területen. Ha minden mástól eltekintünk, és csak Arisztotelész alakját tartjuk szem előtt, aki évszázadokkal a kereszténység megalapítása előtt működött, akkor egy olyan dologgal találjuk szembe magunkat, ami bizonyos szempontból egyáltalán nem fejlődött tovább napjainkig. Az Arisztotelész által kifejlesztett gondolkodás, az emberi logika még ma is olyan tökéletes, hogy azt mondhatjuk: olyan magas fokot ért el, hogy azt a mai napig nem haladtuk meg.

A következő napok munkájához állítsunk fel egy különös hipotézist! Tegyük fel, hogy nem léteznek az evangéliumok, amelyekből bármit is megtudhatunk Krisztus alakjáról. Tételezzük fel, hogy nem léteznek az első írásos dokumentumok, amelyeket Újszövetség címen ismerünk; egyáltalán nincsenek evangéliumok. Tekintsünk el mindattól, amit a kereszténység megalapításáról hallottunk; szemléljük a kereszténység alakulását csupán történelmi tényként! Fordítsuk a figyelmünket arra, hogy mi történt a kereszténység megalapítása utáni századokban; a tényleges eseményeket tartsuk tehát szem előtt, figyelmen kívül hagyva az evangéliumokat, az Apostolok cselekedeteit, Pál leveleit és a többit. Ez természetesen csak egy feltevés, egy hipotézis, de segítségünkre lesz célunk elérésében, hogy megtudjuk, mi is történt a kereszténység megalapítása előtti, illetve az azóta eltelt időben.

Fordítsuk tekintetünket először Európa déli területeire, ahol egy bizonyos időpontban a legmagasabb fokú szellemi műveltséget látjuk, annak kimagasló képviselőjével, Arisztotelésszel. Ez a magas fokú szellemi élet a következő évszázadokban még további átalakuláson ment keresztül. Igen, abban az időben, amikor a kereszténység megtette az első lépéseit a világban, Európa déli részén számos görög műveltségű ember élt, olyanok, akik felvették magukba a görög szellemi életet. Ha megfigyelünk egy olyan kimagasló egyéniséget, mint Kelszoszt[3] - a kereszténység ádáz ellenségét -, illetve ha követjük a kereszténység fejlődését, akkor azt látjuk, hogy Európa déli részén, a görög és az itáliai félszigeten, még a Krisztus utáni második-harmadik évszázadban is számos olyan rendkívül magas szellemi műveltségű embert találunk, akik magukévá tették Platón eszméit, akiknek éles elméje mintegy Arisztotelész elméssége folytatásának tűnik. Finom és erős szellemeket látunk, átitatva a görög műveltséggel; görög műveltségű rómaiakat, akik a görögség finomlelkűségét összekötötték a rómaiság agresszivitásával és személyes jellegével.

Ebbe a világba robbant be a keresztény impulzus. A keresztény impulzus annak idején oly módon élt, hogy azt mondhatjuk: a görög-római művelt emberekhez viszonyítva ennek a keresztény impulzusnak a képviselői mind az intellektualitás, mind a világról való tudás tekintetében műveletlenek voltak. Műveletlen emberek szivárogtak be az érett intellektualitás világába. És ekkor egy rendkívüli színjáték tanúi lehetünk. Ezek az egyszerű, primitív emberek - az első kereszténység képviselői - döbbenetes gyorsasággal terjesztik el a kereszténységet Európa déli részén. Hogyha azzal a tudással szemléljük ezeket az egyszerű, primitív, a kereszténységet elterjesztő embereket, amit az antropozófia révén tudhatunk a kereszténység lényegéről, akkor azt mondhatjuk, hogy ezek az emberek, a keresztény impulzus akkori hordozói - akik beszivárogtak a magasan fejlett görög műveltségbe -, nem értettek semmit, nemhogy a nagy kozmikus Krisztus-gondolatból, amelynek megértéséhez ma az antropozófia segíthet hozzá bennünket - erre nem is gondolhatunk -, de még az egyszerű Krisztus-gondolatból sem. A görög-római élet piacán nem volt egyéb kínálnivalójuk, mint szeretett Krisztusukhoz fűződő személyes, bensőséges kapcsolatuk; mert ezt a kapcsolatot úgy ápolták, mint a család egy szeretett tagjához fűződő érzést. Akik annak idején bevitték a görög és a római kultúrába a kereszténységet - amely napjainkig továbbfejlődött -, nem voltak művelt teológusok vagy teozófusok, nem voltak művelt emberek. Az akkori művelt teozófusok - a gnosztikusok - fel tudtak ugyan emelkedni a Krisztusra vonatkozó magas eszmékig, de csak azt tudták nyújtani, amit a mérleg könnyebbik serpenyőjébe kell helyeznünk. Ha a gnosztikusokon múlott volna, a kereszténység bizonyosan nem hódítja meg diadalmenetben a világot. Nem valamiféle különösen fejlett intellektualitás volt tehát az, ami Kelet felől érkezett, és viszonylag gyorsan elvezetett a régi görög és római kultúra hanyatlásához. Egyik oldalról nézve ez a helyzet.

A másik oldalról vegyük szemügyre az intellektuálisan magasan fejlett embereket: Kelszosztól, a kereszténység ellenségétől kezdve - aki már akkor felsorakoztatott ellene mindent, amit mai ellenzői is elmondhatnak - a trónon ülő filozófusig, Marcus Aurelius-ig[4]. Nézzünk rá a finom műveltségű új-platonikusokra, akik olyan eszmékkel hozakodtak elő, amelyekhez képest a mai filozófia csupán gyerekjáték, mert nagyság és látókör tekintetében messze meghaladják mai eszméinket. Ha szemügyre vesszük mindazt, amit ezek a nagy szellemek a kereszténység ellen felsorakoztattak, és áthatjuk magunkat azzal, amit ez az intellektuálisan magas szintű görög és római szellemiség a görög filozófia szemszögéből felmutatott, akkor az lehet a benyomásunk, hogy a Krisztus-impulzust egyikük sem értette meg. Azt látjuk tehát, hogy a kereszténységet egyrészt olyanok terjesztik el, akik semmit sem értenek a lényegéből, másrészt egy olyan fejlett kultúra támadja, amely semmit sem képes felfogni abból, hogy mit jelent a Krisztus-impulzus. Különös módon jelenik meg a kereszténység a világban: sem követői, sem ellenzői nem értenek semmit tulajdonképpeni lényegéből. És mégis: voltak olyan emberek, akiknek elegendő erő lakozott a lelkében ahhoz, hogy a Krisztus-impulzust diadalra vigyék az egész világon.

Vannak azután olyanok is, akik egy bizonyos lelki nagysággal állnak ki a kereszténység mellett. Ilyen például a híres egyházatya, Tertullianus[5]. Olyan római ő, aki beszédét tekintve szinte a római nyelv megújítójának számít: találó biztonsággal használ új szavakat, ami jelentős személyiségre utal. De ha feltesszük azt a kérdést, hogy miként gondolkodik Tertullianus a Krisztus-eszméről, akkor már más megvilágításban látjuk a dolgot. Akkor kiderül, hogy ez az ember tulajdonképpen meglehetősen kevés intellektualitást, szellemi nagyságot tud felmutatni. A kereszténység védelmezői nemkülönben! És mégis hatnak a személyiségükkel; hatnak az olyan emberek, mint Tertullianus, akinek okfejtéseire a művelt görögök valószínűleg nem adtak sokat; mégis magával ragadó hatást gyakorolt az emberekre. Mi által? És ez a lényeg. Éreznünk kell ennek a kérdésnek a jelentőségét. Mi által hatnak a Krisztus-impulzus hordozói, akik önmaguk nem sokat értenek a Krisztus-impulzus lényegéből? Mi által hatnak a keresztény egyházatyák, egészen Origenészig, amikor a Krisztus-impulzus megértését illetően szinte ügyetlenül tapogatóznak? Mi az, amit még az oly magas fokú görög-római műveltség sem tudott megérteni a Krisztus-impulzus lényegéből? Mi az?

De menjünk tovább! Történelmi szemlélődéseink során ugyanennek a jelenségnek egy még élesebb formájával találkozunk. A kereszténység az évszázadok során olyan népek között is elterjedt Európában, amelyek egészen más vallási nézeteket vallottak - ilyenek voltak például a germánok -, és akik mint nép egyek voltak, vagy legalábbis egynek látszottak, vallásos elképzeléseikkel. Mégis teljes erővel felvették a Krisztus-impulzust, mintha az lenne az igazi életük. Vajon a germán népek között legeredményesebben működő hitterjesztők képzett skolasztikusok, teológusok voltak? Szó sincs róla! Olyan embereket látunk, akik viszonylag egyszerű lélekkel jártak az emberek között, a legegyszerűbb, leghétköznapibb kifejezésekkel szóltak hozzájuk, de közvetlenül a szívükhöz. Úgy tudták megválasztani a szavaikat, hogy a megszólítottak legrejtettebb húrjait érintették. Egyszerű emberek járták be a távoli vidékeket, és éppen az ő hatásuk volt a legjelentősebb.

Évszázadokon át terjesztették ily módon a kereszténységet. Ezek után pedig azon csodálkozhatunk el, hogy éppen ez a kereszténység lett egy jelentős tudás, tudomány és filozófia alapja. Nem becsüljük le ezt a filozófiát, de vegyük szemügyre azt a sajátos jelenséget, hogy a kereszténység, egészen a középkorig, olyan népek között terjedt el, amelyek addig, lelkük részeként, egészen más képzeteket hordoztak. A nem túl távoli jövőben még sok egyebet is hangsúlyozni fognak a kereszténység elterjedésével kapcsolatban. Ha a keresztény impulzus hatásáról beszélünk, akkor könnyű belátni, hogy a kereszténység elterjesztésének gyümölcse egy bizonyos időben a Krisztus-impulzus iránti lelkesedésben mutatkozott meg. Úgy tűnik azonban, hogy az újabb korban letompult az, amit a középkor idején mint elterjedő kereszténységet látunk.

Nézzük meg Kopernikusz[6] korát, a természettudomány kibontakozásának idejét, egészen a XIX. századig! Úgy tűnik, mintha a természettudomány, mindaz, ami Kopernikusz óta utat tört magának a nyugati szellemi életbe, a kereszténység ellen dolgozott volna. Ezt külső tények is megerősíthetik. Például a katolikus egyház a XIX. század húszas éveiig úgynevezett indexre tette Kopernikuszt, mert az ellenségének tartotta. De ezek külső dolgok. Ez nem változtat azon, hogy Kopernikusz kanonok volt. Még ha a katolikus egyház meg is égette Giordano Brunót[7], ez nem változtat azon, hogy Giordano Bruno dominikánus volt. Éppen a kereszténység révén jutottak el mindketten az eszméikhez. Keresztény impulzusból cselekedtek. Rosszul értelmezi a dolgot, aki az egyház talaján állva úgy véli, hogy eszméik nem a kereszténység gyümölcsei voltak. Ezekkel a tényekkel csak azt akarom alátámasztani, hogy az egyház félreértette a kereszténység gyümölcseit. A XIX. századig eltelt hosszú időre volt szüksége ahhoz, hogy belássa: Kopernikusz eszméit nem lehet egy indexszel elnyomni. Aki a dolgok mélyére néz, fel fogja ismerni, hogy mindaz, amit a népek elértek - és ez igaz az újabb századokra is -, a kereszténység eredménye; hogy a kereszténység által az ember tekintete a Földtől az égi távlatok felé fordul, ahogyan ez Kopernikusz és Giordano Bruno esetében is történt. Ez csakis a keresztény kultúrában és a keresztény impulzus által volt lehetséges.

Azok számára, akik a szellemi életet nem felületesen, hanem mélységében szemlélik, adódik valami az előbb elmondottakból, ami elsőre talán paradoxnak tűnik, mégis helytálló. Egy ilyen mélyebb szemlélődés számára ugyanis lehetetlen, hogy Haeckel[8], a Krisztus-ellenző, megjelenhetett volna úgy, hogy nem a kereszténységből indul ki. Ernst Haeckel elképzelhetetlen a keresztény kultúra feltételei nélkül. Bármennyire is igyekszik az egész újabb természettudományos fejlődés ellenséges érzületet tanúsítani a kereszténységgel szemben: ez az új természettudomány a kereszténység gyermeke, a keresztény impulzus egyenes folytatása. Ha majd az emberiség teljesen kinövi az új természettudomány gyermekbetegségeit, akkor be fogja látni, hogy az új természettudomány kiindulópontjából, következetesen haladva, eljutunk a szellemtudományhoz. Következetes út vezet Haeckeltől a szellemtudományhoz. Ha ezt az emberek felfogják, akkor azt is belátják majd, hogy Haeckel ízig-vérig keresztény elme, akkor is, ha nem tud róla. A keresztény impulzusok nemcsak azt hozták felszínre, ami kereszténynek nevezte és nevezi magát, hanem azt is, ami
- mintegy ellenségként - a kereszténység ellen forrong. A dolgokat nem elég a fogalmaik szerint vizsgálni; realitásuk, valóságuk szerint kell nézni őket, és akkor eljutunk az előbb említett felismeréshez. „Reinkarnáció és karma”[9] című kis írásomban rámutattam arra, hogy Darwin fejlődéstanától egyenes út vezet az ismételt földi életek tanához.

Ahhoz, hogy ezekkel a dolgokkal kapcsolatban szilárd talajon állhassunk, bizonyos elfogulatlansággal kell szemlélnünk a keresztény impulzusok működését. Aki megérti a darwinizmust és a haeckelizmust, és akit egy kicsit is áthat az, amiről Haeckel még semmit sem tud - Darwin azonban tudott valamennyit -, vagyis hogy ez a két mozgalom kizárólag keresztény mozgalomként volt lehetséges, az szükségszerűen eljut a reinkarnáció gondolatához. És aki képes arra, hogy egy bizonyos szellemi tisztánlátó erőt hívjon segítségül, az ezen az úton következetesen haladva eljut az emberi nem eredetéhez. Igaz, hogy ez kerülőút, de szellemi látással párosulva helyes út a haeckelizmustól a Föld eredetének szellemi felfogásához. Elképzelhető azonban az is, hogy elfogadjuk a darwinizmust úgy, ahogy ma megmutatkozik, elfogadjuk anélkül, hogy maguk a darwinizmus életelvei áthatnának bennünket; más szóval: felvesszük magunkba a darwinizmust mint impulzust, de semmit sem érzékelünk a kereszténység mélyebb megértéséből, ami pedig benne van a darwinizmusban. Ekkor egy nagyon különös dologra jövünk rá. Mégpedig arra, hogy a lélek ilyen szellemi állapotával éppolyan keveset értünk meg a kereszténységből, mint a darwinizmusból. Ebben az esetben a kereszténység jó szelleme ugyanúgy elhagyhat bennünket, mint a darwinizmus jó szelleme. Ha azonban velünk van a darwinizmus jó szelleme, akkor - lehetünk bármilyen materialisták - a Föld történetében mindig visszaérkezünk ahhoz a ponthoz, ahol felismerjük, hogy az ember soha nem fejlődött ki alacsonyabb rendű állatformákból; hogy szükségszerűen szellemi eredete kell hogy legyen. Visszaérkezünk ahhoz a ponthoz, ahol az embert mint szellemi lényt úgyszólván lebegni látjuk a földi világ fölött. A következetes darwinizmus ide vezet. Hogyha azonban az embert elhagyja a darwinizmus jó szelleme, és már magáévá tette a reinkarnáció eszméjét, akkor visszatekintve azt hiheti, hogy mint majom élt a Föld valamelyik inkarnációjában. Az ilyen emberről bizton állíthatjuk, hogy mind a darwinizmus, mind a kereszténység jó szelleme elhagyta, és egyikből sem ért semmit. Mert a következetes darwinizmus sohasem hinne ilyet. Ehhez az kellene, hogy a reinkarnáció eszméjét teljesen külsőséges módon vigyük át a materialista kultúrába. Ez esetben a modern darwinizmust bizonyosan meg lehet fosztani a kereszténységétől. Ha azonban ezt nem tesszük, akkor úgy fogjuk találni, hogy a darwinista impulzusok, egészen a mi időnkig, a keresztény impulzus szülöttei, és hogy a keresztény impulzusok ott is hatnak, ahol megtagadják őket. Így nem csupán azzal a jelenséggel találjuk szembe magunkat, hogy a kereszténység oly módon terjed el az első századokban, hogy ez független követőinek és híveinek tudásától és műveltségétől; hogy oly módon terjed a középkorban, hogy ehhez a tudós egyházatyák és a skolasztikusok vajmi kevéssel járulnak hozzá; hanem napjainkban egy még paradoxabb jelenséggel szembesülünk, azzal, hogy a kereszténység a mai természettudomány materializmusában mintegy a saját maga ellenképeként jelenik meg; nagysága és tettereje azonban a keresztény impulzusból ered. A benne rejlő keresztény impulzusok a materializmus fölé fogják emelni ezt a tudományt.

Milyen különösek is ezek a keresztény impulzusok! Úgy tűnik, mintha elterjedésükben nem játszana szerepet sem az intellektualitás, sem a tudás, sem a tudományosság, sem pedig a megismerés. A világon való elterjedésüknek, úgy látszik, egészen mások a feltételei. Szinte azt mondhatnám, hogy a kereszténység elterjed, akár mellette, akár ellene vannak az emberek; sőt még akkor is, ha a modern materializmusban mintegy az ellenkezője jelenik meg. Mi az, ami terjed? Nem a keresztény eszmék és nem a keresztény tudomány. Azt lehetne még esetleg feltételezni, hogy a kereszténység által beplántált morális érzület terjed el. De gondoljuk csak el, hogyan jelent meg a morál azokban a régi időkben, és sok mindent jogosnak fogunk találni a kereszténység képviselőinek haragjából, amit a kereszténység valódi vagy vélt ellenségei ellen tanúsítottak. Az intellektuálisan nem túl fejlett lelkek morálja sem lesz különösen imponáló, még ott sem, ahol a legkeresztényibben gondolkodnak. Mi az hát, ami terjed? Mi ez a különleges jelenség? Mi vonul végig diadalmenetben a világon? Forduljunk ezzel a kérdéssel a szellemtudományhoz, a tisztánlátó tudathoz. Mi működött azokban a műveletlen lelkekben, akik keletről nyugatra vonulva behatoltak a magas műveltségű görög-római világba? Mi működött azokban, akik elvitték a kereszténységet az idegen germán világba? Mi működik a modern materialista természettudományban, ahol a tan még mindig elrejti az arcát? Mi működik ezekben a lelkekben, ha nem intellektuális, de még csak nem is morális impulzusok? Mi az hát? - Maga Krisztus az, aki szívtől szívig, lélektől lélekig vándorol, aki végigvonul a világon és képes hatni, függetlenül attól, hogy az évszázadokon át tartó fejlődés során a lelkek megértik-e vagy sem!

Kénytelenek vagyunk eltekinteni a fogalmainktól, minden tudománytól, és csakis a realitást szem előtt tartani, ha rá akarunk mutatni arra, milyen titokzatosan jelenik meg Krisztus sok ezer impulzusban; alakot öltve a lelkekben, ezrekben és ezrekben alámerülve, betöltve az embereket évszázadokon át. Maga Krisztus az, aki az egyszerű emberekben eljut a görög és itáliai világba, aki nyugaton és északon egyre több ember lelkét ragadja meg. Krisztus jár azok mellett a későbbi tanítók mellett is, akik a germán népekhez viszik el a kereszténységet. Ő az: az igazi, a valóságos Krisztus, aki a Föld lelkeként a Földön tevékenykedik, aki egyik helyről a másikra, egyik lélektől a másikhoz vándorol, és teljesen függetlenül attól, hogy miként vélekednek a lelkek Krisztusról, beköltözik ezekbe a lelkekbe. Egy triviális hasonlattal élve: sok embernek fogalma sincs az élelmiszerek összetételéről, mégis egészségesen táplálkozik. Éhen halnánk, ha előbb meg kellene ismernünk az élelmiszerek összetevőit, és csak azután fogyaszthatnánk el azokat. A táplálkozási ingernek semmi köze sincs az élelmiszerek ismeretéhez. Ugyanígy nem volt köze a kereszténység elterjedésének sem a kereszténység megértéséhez. Éppen ez ebben a különös. Olyan titok ez, amelynek megfejtéséhez arra a kérdésre kell válaszolnunk, hogyan hat Krisztus az emberi lélekben? Amikor a szellemtudomány, a szellemi látó szemlélet felteszi magának ezt a kérdést, akkor egy olyan eseményre irányul a tekintete, amely valójában csakis szellemi látással közelíthető meg, és amely első pillantásra valóban teljes összhangban van az imént elmondottakkal. Látni fogjuk azonban, hogy a jövőben egyre inkább tudomásul kell vennünk, hogy elmúlt az az idő, amikor Krisztus a korábban jellemzett módon hatott, és eljött az ideje annak, amikor az embereknek meg kell érteniük, fel kell ismerniük Krisztust.

Ezért kell arra a kérdésre is választ találnunk, hogy miért előzte meg korunkat egy olyan kor, amikor a Krisztus-impulzus elterjedhetett anélkül, hogy az emberek megértették volna; anélkül, hogy felvették volna a tudatukba. Ezt egy esemény tette lehetővé. Ez az esemény, amelyre a tisztánlátó tudat utal: az úgynevezett pünkösdi esemény, a Szent Szellem leáradása. Ezért irányul az antropozófiai értelemben vett valódi Krisztus-impulzus által indíttatott szellemi látó tekintet először a pünkösdi eseményre, a Szent Szellem kiáradására. A pünkösdi eseménnyel foglalkozunk tehát először.

Mi történt a Földön a világ fejlődésének abban a pillanatában, amelyet - számunkra meglehetősen érthetetlen módon - elsősorban úgy ábrázolnak, mint a Szent Szellem leáradását az apostolokra? Ha szellemi látással vizsgáljuk meg a történteket, akkor szellemtudományos választ kapunk arra, hogy mit jelent az, amit úgy mondanak, hogy egyszerű emberek - amilyenek az apostolok is voltak - hirtelen különféle nyelveken kezdtek beszélni, mondanivalójukat a szellemi élet mélységeiből merítetve, amire addig nem tartották őket képesnek. Igen, a kereszténység, a keresztény impulzusok akkoriban oly módon kezdtek el terjedni, hogy ez nem függött annak az embernek a megértésétől, akinek a lelkén keresztül elterjedtek.

A pünkösdi eseményből kiindulva azután - a korábban jellemzett módon - kiárad a Földre a Krisztus-erő. Mi volt tehát a pünkösdi esemény? Ezt a kérdést tették fel a szellemtudománynak, és az erre a kérdésre adandó válasszal - a szellemtudományos válasszal arra a kérdésre, hogy „Mi volt a pünkösdi esemény?” - kezdődik az Ötödik evangélium. Holnap ezzel folytatjuk a szemlélődésünket.