Feladatomnak tekintem, hogy a mai és a holnapi estén elmondjak néhány dolgot arról, amit a Golgotai Misztériumnak szoktunk nevezni, és kísérletet tegyek arra, hogy a megszokottól eltérő módon beszéljek erről az eseményről. Azt mondanám, hogy a Golgotai Misztériumra vonatkozó eddigi fejtegetések bár okkult, de inkább okkult-elméleti jellegűek voltak. Beszéltünk a Golgotai Misztérium lényegéről és az emberiség fejlődésében betöltött jelentőségéről. Arról, hogy ez valójában az egész földi emberiség fejlődésének központi eseménye. Az erre irányuló gondolatok az okkult kutatás forrásaiból erednek. Ezek a gondolatforrások úgymond abból táplálkoznak, ami a Golgotai Misztériumból sugárzik, tovább él és élettel telíti földi fejlődésünket. Abban, ami a földi emberiségfejlődésben jelen van, a tisztánlátó tekintet megtalálhatja azt, amit a Golgotai Misztérium jelentőségének neveztünk.

Most azonban az a feladatom, hogy beszámoljak arról, ami az időszámításunk kezdetén lejátszódott eseményekről egészen konkrétan elmondható. Azokat az eseményeket kell önök elé tárnom, amelyeknek mintegy az erőiből sugárzott ki az, ami tovább él a Föld aurájában, és okkult módon megfigyelhető. Holnap majd rátérek arra is, hogy miért szükséges ezeket a dolgokat éppen a mi korunkban, antropozófiai körökben megbeszélni. Ma az időszámításunk kezdetén Palesztinában történt események közül szeretnék néhányat önök elé tárni. Remélem, hogy Golgotai Misztérium nem veszít a jelentőségéből a szívükben és a lelkükben azáltal, hogy az eddigi, inkább eszmei megközelítéssel szemben most közvetlenül, konkrétan vesszük szemügyre az akkori eseményeket.

A Lukács-evangélium megbeszélésénél, valamint az úgynevezett Máté-evangéliumról szóló előadás-sorozatban[1] már említettem néhány, erre vonatkozó lényeges pontot. Tény, hogy időszámításunk kezdetén, nagyjából ugyanabban az időben, két Jézus-gyermek született. Utaltam arra, hogy jellemüket és képességeiket illetően ez a két Jézus-gyermek nagyon különbözött egymástól. Az egyik Jézus-gyermek, akinek ábrázolása mintegy átragyog az úgynevezett Máté-evangéliumon, Dávid házának salamoni ágából származott. Benne annak a lelke, illetve Énje élt, akit Zarathusztraként ismerünk.

Egy ilyen inkarnáció szemlélésekor tisztában kell lennünk azzal, hogy még ha egy olyan magas individualitás, mint Zarathusztra testesült is meg újra - különösen Jézus születésének idején -, annak az individualitásnak gyermek-, illetve ifjúkorában egyáltalán nem kellett tudnia arról, hogy ki is ő valójában. Nem kellett tudatosodnia benne oly módon, hogy azt mondhatta volna: Én ez és ez vagyok. - Nem így áll a dolog. Viszont egy ilyen esetben az a helyzet, hogy azok a magas fokú képességek, amelyeket az emberi lélek azáltal nyerhet el, hogy egy ilyen inkarnációja volt, már korán megmutatkoznak az illető gyermekben, és meghatározzák egész karakterét. Tehát a salamoni Jézus-gyermek  - így szeretném őt nevezni -, akiben Zarathusztra Énje él, magas képességek birtokában van. Olyan képességekkel rendelkezik, amelyek lehetővé teszik számára azt, hogy köny-nyedén behatoljon abba, ami a környezetében él mindabból, amit az ember a Földön kulturális fejlődése során kivívott magának. Egy ilyen gyermek környezetében - különösen abban az időben - ott élt az emberiség egész kultúrája a szavakban, a mozdulatokban, a tettekben, egyszóval mindabban, ami látható és hallható. Egy átlagos gyermek keveset vesz fel magába abból, amit lát és hall. Ez a gyermek azonban, magas fokú belső adottságai révén, a legkisebb jelzésekből, utalásokból is magáévá tudta tenni az emberi kultúra addigi vívmányait, röviden: a legmagasabb tehetséget mutatta minden iránt, amit az emberi kultúra addig mint iskolai úton megtanulhatót tartalmazott. Ma egy ilyen gyermeket rendkívül tehetségesnek neveznénk. Ilyen volt a salamoni Jézus-gyermek. Tizenkét éves koráig gyorsan megtanult mindent, ami a környezete révén megtanulható volt.

A másik Jézus-gyermek, akinek a karaktere csupán halványan körvonalazódik a Lukács-evangélium leírásában, egészen más jellegű volt. Ez a gyermek Dávid házának nátháni ágából származott. A külső, megtanulható dolgok tekintetében kifejezetten tehetségtelennek mutatkozott. Tizenkét éves koráig semmiféle érdeklődést nem mutatott az emberiség kultúrájából iskolai úton megtanulható dolgok iránt. Ezzel szemben már egészen kiskorától fogva a legmagasabb fokon mutatkozott meg nála az, amit a szív zsenialitásának nevezhetünk: az együttérzés minden emberi örömmel és bánattal szemben. Ez különösen abban nyilvánult meg egészen rendkívüli módon, hogy kevésbé volt magába forduló, kevésbé volt képes elsajátítani azt a rátermettséget, amely a Földön megszerezhető; mások fájdalmát és örömét azonban kisgyermekkorától a sajátjaként élte meg, bele tudta élni magát mások lelkébe. Mindez a legmagasabb fokon mutatkozott meg nála.

Az Akasha-krónika tanúsága szerint a két Jézus-gyermek között az elképzelhető legnagyobb különbség mutatkozott. Amikor a két gyermek betöltötte tizenkettedik életévét, bekövetkezett az az esemény, amelyet már többször ábrázoltam: a Zarathusztra-Én, amely addig a salamoni Jézusban lakozott, elhagyta annak testiségét, és átköltözött a nátháni Jézus-gyermek testi burkaiba. Így történhetett, hogy mindaz, amit ez a királyi Én addig elsajátított, most a másik, a nátháni Jézus-gyermekben jutott kifejeződésre, aki attól fogva  - anélkül, hogy arról tudott volna - képes volt Zarathusztra erejével hatni, oly módon, hogy az írástudók ámulva hallgatták magyarázatait, ahogy azt a Biblia is leírja. Arra is utaltam már, hogy a salamoni Jézus-gyermek, akit az Én elhagyott, ezt követően hamarosan meghalt.

Fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy az ember számára egyáltalán nem szűnik meg azonnal az élet lehetősége, amikor - mint ahogy azt most a salamoni Jézus-gyermek esetében is ábrázoltuk - eltávozik tőle az Énje. Ahogyan a golyó is tovább gördül még egy ideig, mintegy a belső ereje által, úgy él tovább egy ideig egy ilyen lény is a benne élő erő által. Az, aki nem képes az emberi lélek finomabb megfigyelésére, nem lát nagy különbséget egy Énjét még magában hordozó, valamint egy Énjét már nélkülöző lélek között. Mert amikor a hétköznapi életben szemben állunk egy lélekkel, akkor nem annyira közvetlenül az Én az, ami hat. Amit egy emberen észlelünk, az legkevésbé az Én közvetlen megnyilvánulása, hanem az Én asztráltesten keresztül történő megnyilatkozása. Az asztráltest azonban továbbra is megmaradt a másik Jézus-gyermekben. Csak az, aki képes gondosan megkülönböztetni - és ez nem könnyű -, hogy egy lélekben már csupán a régi szokások, a régi gondolatok működnek-e tovább, vagy képes még új dolgok felvételére, az tudja ezáltal felismerni, hogy még jelen van-e az Én, avagy már nincs. Elkezdődik egy sorvadási folyamat, egyfajta elhalás, elszáradás; így történt ez ennél a Jézus-gyermeknél is.

Egy bizonyos karmikus elrendeltség folytán nem sokkal azután, hogy a Zarathusztra-Én átköltözött a másik Jézus-gyermekbe, meghalt a nátháni Jézus szülőanyja, valamint a salamoni Jézus édesapja is, és a nátháni Jézus édesapja összeházasodott a salamoni Jézus édesanyjával. A nátháni Jézus-gyermek, akinek nem voltak vér szerinti testvérei, most, a két család egyesülésekor mostohatestvéreket kapott: a salamoni Jézus édestestvéreit. A két családból egy lett, és attól fogva együtt éltek azon a helyen, amelyet Názáretnek neveztek; ily módon amennyiben most a nátháni Jézusról beszélünk, akiben már benne élt Zarathusztra Énje, akkor a Názáreti Jézus megnevezést használjuk.

Az Akasha-krónikából származó ismeretek alapján szeretnék ma elmondani néhány dolgot a Názáreti Jézus ifjúságáról, hogy segítségükkel jobban megérthessük a Föld-fejlődés egy bizonyos jelentőségteljes történelmi pillanatát, amely előkészítette a Golgotai Misztériumot, amelyről holnap bővebben is szó lesz.

A Názáreti Jézus élete három, a látó számára egymástól világosan megkülönböztethető szakaszban zajlott le. Az írástudókkal folytatott beszélgetések során megmutatkozott, hogy már tizenkét éves korában - a Zarathusztra-Én befogadása révén - feléledt benne egy erő, amely lehetővé tette számára a megvilágosodást, az inspirációk befogadását és összekapcsolását mindazzal, ami a Zarathusztra-lélekben mint képesség élt. Megmutatkozott, hogy a belső átélés hatalmas ereje él ebben a lélekben; ily módon a felnövekvő Jézusnál tizenkét és tizennyolc éves kora között megfigyelhető, miként váltak a lelke mélyéről feltörő belső megvilágosodások egyre gazdagabbá, különösen azok, amelyek az óhéber és általában a héber népre vonatkoztak.

A héber népben, amelybe a Názáreti Jézus beleszületett, már nem volt fellelhető a nagysága annak, ami egykor, a régi próféták idején mint közvetlen világtitok adatott ennek a népnek. Bár a próféták kinyilatkoztatásaiból sok mindent megőriztek, az idők folyamán teljesen elhamvadt az a képesség, hogy a szellemi titkokat közvetlenül a szellemi világból fogadhassák. Csupán a régi írásokból szerezhettek tudomást ezekről. Mindazonáltal akadtak még néhányan, mint például a közismert Hillel, akik individuális fejlődésüknek köszönhetően még megértettek valamit abból, amit a régi prófétáknak kinyilatkoztattak. Ebben a néhány kivételes emberben azonban már messze nem volt meg az az erő, ami a héber nép őskorát, a kinyilatkoztatások korát jellemezte. A héber nép szellemi fejlődését illetően egy nyilvánvaló hanyatlás volt észlelhető. A Názáreti Jézus lelkének mélyéből azonban most mintegy belső megvilágosodásként tört fel mindaz, ami egykor jelen volt, ami a próféták idején mint kinyilatkoztatás adatott.

Nem is annyira arra a történelmi tényre szeretném ehelyütt felhívni a figyelmüket, hogy egy emberben belső megvilágosodás révén újból megjelent az, amit egykor a próféták idején kinyilatkoztattak; sokkal inkább arra irányítanám az érzékelésüket, hogy mit jelenthet az, hogy egy viszonylag fiatal lélekben, a tizenhárom, tizennégy éves Názáreti Jézus lelkében, a végtelen magányban, olyan kinyilatkoztatások törnek fel, amelyeket a környezetében élő emberek már nem képesek befogadni, és a legkiválóbbak is csupán a halovány visszfényéig juthattak el. Éljék bele magukat egy ilyen lélekbe, aki magányosan áll szemben az emberiség legnagyobb adományaival, és érezzék át annak a jelentőségét, hogy a Golgotai Misztérium előkészítéséhez hozzátartozott az is, hogy a Názáreti Jézus lelkében ilyen magányos érzések és érzületek kellett hogy támadjanak. Hogyha valaki így áll ott valamivel, mintegy magányos lelki szigeten - mint Ő, aki már kora gyermekkorában együttérzett minden emberrel -, és szeretne mindenkit részesíteni belőle, de nem lehet, mert látja, hogy a lelkek egy olyan szintre süllyedtek, ahol már nem tudják azt felvenni magukba; ha megéli azt, hogy fájdalmak és kínok között kell hordoznia egy tudást, amit a többiek nem képesek befogadni, amiről azonban ő olyan nagyon szeretné, hogy az a többiek lelkében is élhessen; akkor ez az ember egy misszióra készül. Erre készült a Názáreti Jézus is. Ez volt lelkének alaphangja, alapárnyalata; újból és újból ezt kellett mondania magának: szól hozzám egy hang a szellemi világból. Hogyha az emberiség hallhatná, az mérhetetlen áldást jelentene számára. A régi időkben voltak olyanok, akik hallották ezt a hangot, most azonban nincs már olyan fül, amely meghallaná. - A magánynak ez a fájdalma egyre jobban belevésődött a lelkébe.

Ilyen volt a Názáreti Jézus lelki élete tizenkét és tizennyolc éves kora között. Ezért nem értette meg őt sem a vér szerinti apja, sem a mostoha-, illetve nevelőanyja, és ezért nem értették meg a mostohatestvérei sem, akik ráadásul gyakran ki is gúnyolták és féleszűnek tartották. Jézus szorgalmasan dolgozott apja asztalos- és ácsműhelyében. Munka közben is éltek azonban lelkében azok az érzések, amelyeket az imént jellemeztem. Azután, amikor elérte a tizennyolcadik életévét, vándorútra indult. Különböző családoknál és mestereknél dolgozva végigjárta Palesztinát és a környező pogány településeket. Így vezette Őt a karmája. Miközben így vándorolt, ahol csak megfordult, mindenki számára csakhamar feltűnt természetének sajátossága. Jézus nappal dolgozott, az estét pedig az emberek körében töltötte. Azok az emberek, akikkel tizenkilenc és huszonkét éves kora körül ily módon az estéket együtt töltötte, valamennyien úgy érezték ezen együttlétek alkalmával - mindez nem tudatosodott bennük mindig, de annál erősebben érezték -, hogy egy egészen különleges, egy egészen rendkívüli ember van közöttük, akihez hasonlóval még soha nem találkoztak, sőt mi több, el sem tudták képzelni, hogy létezik egyáltalán ilyen ember. Nem is tudták mire vélni.

Hogyha ezt meg akarjuk érteni, akkor figyelembe kell vennünk azt, amit egyébként is figyelembe kell vennie annak, aki igyekszik közelebbről is megismerni az emberiség fejlődésének titkait: azt, hogy valamit oly módon átélni, ahogyan arra a Názáreti Jézus esetében is utaltam, a legmélyebb fájdalmat okozza a léleknek. Ez a fájdalom azonban átalakul szeretetté. Számos esetben, amikor az életben magas fokú szeretetet tapasztalunk, akkor az a szeretet nem más, mint egy ilyesfajta módon átalakult fájdalom. A legmélyebb fájdalom képes arra, hogy szeretetté alakuljon át, olyan szeretetté, amely nem csupán úgy hat, mint az általános szeretet, a szerető lény jelenlétében, hanem amely mint aurikus kisugárzás a távolban is érezteti a hatását. Így történhetett, hogy azok, akik között Jézus abban az időben megfordult, úgy hihették, hogy aki közöttük van, több, mint csupán egy ember. És amikor eltávozott egy településről, akkor az történt, hogy az emberek esténként, amikor ismét összegyűltek, határozottan érezték a jelenlétét. Úgy tűnt számukra, mintha még mindig ott lenne. Újból és újból megismétlődött az, hogy amikor az emberek - már jóval Jézus távozása után - este az asztal körül ültek, közös látomásban volt részük. Látták, amint szellemalakként belép a szobába. Minden jelenlévőnek egyszerre volt az a látomása, mintha Jézus újból eljött volna közéjük, beszélne hozzájuk és közölne velük dolgokat, mint egykor, testi jelenvalóságában. Így élt az emberek között, miután már régen eltávozott tőlük. A szeretetté átalakult szenvedés volt az, ami Őt ilyen hatással ruházta fel. Azok az emberek, akiknél megfordult, ezáltal különös kapcsolatba kerültek Vele: azt érezték, hogy tulajdonképpen soha többé nem váltak el Tőle; azt érezték, hogy Jézus velük maradt, és újra meg újra visszatért hozzájuk.

Jézus a vándorútja során nem csupán Palesztina vidékeit járta be. Karmája pogány vidékekre is elvezette. Hogy milyen körülmények folytán vezette Őt a karmája így, annak megbeszélése ma túl messzire vezetne. Tehát a zsidóság hanyatlásának megtapasztalása után eljutott a pogányokhoz, ahol arra a felismerésre jutott, hogy a zsidósághoz hasonlóan a pogány kultuszból, a pogány vallási szertartásokból is kihalt az, ami egykor a régi pogányságban mint ősi kinyilatkoztatás élt. Tehát Jézusnak másodszor is át kellett élnie az emberiség szellemi magasságokból történő alászállottságát. A pogányság hanyatlását azonban más módon kellett észlelnie, mint a zsidóságét.

A zsidóság hanyatlásának észlelése inkább bensőleg, belső megvilágosodás útján történt. Jézus látta, hogy a szellemi világból érkező kinyilatkoztatások, amelyek a régi prófétákhoz szóltak, megszűntek, mert nincs már fül, amely meghallaná azokat. A pogányok hanyatlásáról és annak okáról Jézus egy olyan helyen szerzett tudomást, ahol a pogány szertartások különösen leáldozóban voltak, ahol a pusztulás külső jelei is megmutatkoztak. Az ott élő embereket lepra és számos más szörnyű betegség kínozta. Egy részük gonosszá lett, mások súlyos beteggé, bénává váltak. A papok elkerülték őket, elmenekültek ezekről a helyekről. Amikor az emberek látták Jézus közeledtét, futótűzként terjedt el a hír, hogy valami egészen különleges ember érkezik hozzájuk. Mert Jézusnak már a külső megjelenésén is észlelhető volt valami, aminek ez a fájdalomból átalakult szeretet volt a forrása. Látták, hogy egy olyan lény közeledik, amilyenhez hasonló még soha nem járt a Földön. A hír gyorsan elterjedt, szájról szájra szállt, úgyhogy igen sokan gyűltek össze, mert az emberek azt hitték, hogy az Ég küldött el hozzájuk egy papot, hogy újra áldozatot mutasson be. Hiszen a papjaik elmenekültek! Az emberek odasereglettek. - Úgy mondom el ezt önöknek, ahogyan az Akasha-krónika mutatja. - Jézusnak nem állt szándékában pogány áldozatot bemutatni. Ezzel szemben egy eleven imaginációban megjelent előtte a pogány korszak szellemi hanyatlásának egész rejtélye. Közvetlenül észlelhette, hogy mi áradt be egykoron a pogány misztériumok titkaiba, hogy mi élt azokban a pogány misztériumokban; közvetlenül észlelhette azt, hogy magas isteni lények erői lengték körül az áldozati oltárokat. A jó szellemek erői helyett azonban most már mindenféle démonok, Lucifer és Arimán küldöttei vették körül a szent oltárokat. Jézus a pogány szellemi élet hanyatlását mintegy látomásszerűen, külsőleg ismerte meg, míg a zsidóság hanyatlását belső megvilágosodás tárta fel előtte.

Egészen más az, hogyha valaki elméletileg ismer meg bizonyos dolgokat, mintha látja azt, hogy azokon az áldozati oltárokon, amelyekre egykor isteni-szellemi erők áradtak le, most démonok telepednek meg, eltorzult lelkiállapotokat és betegségeket terjesztve. Szellemi látással szembesülni ilyesmivel egészen más, mint elméletileg tudni róla. A Názáreti Jézusnak azonban közvetlen szellemi látással kellett mindezt megtapasztalnia; közvetlen szellemi látással kellett meglátnia azt, hogyan tevékenykednek Lucifer és Arimán küldöttei, mit művelnek a nép körében. Jézus hirtelen összeesett, mint akiből elszállt az élet. Az emberek rémülten menekülni kezdtek. Jézus azonban, miközben eszméletlenül feküdt, a szellemi világba emelkedve megismerte azokat az ősi kinyilatkoztatásokat, amelyek egykor a pogányokhoz szóltak. A régi prófétáknak kinyilatkoztatott titkok megismerése után - amelyekből a zsidó kultúrában már szinte semmi sem élt -, most, mintegy szellemi inspiráció révén, meghallhatta azt is, milyen módon közvetítették ezeket a titkokat a pogányoknak.

Dornachi épületünk alapkőletételénél mondtam el először azt, amit erről a Jézus számára legmélyebb benyomást keltő élményről sikerült felkutatnom. Akár „fordított Miatyánknak” is nevezhetnénk, mert mintegy az ellentéte annak az imának, amelyet a tanítványok Krisztus Jézusnak tulajdonítottak. A Názáreti Jézus most egyfajta megfordított Miatyánkot észlelt; úgy érezte, hogy ezekben a szavakban mintegy össze van sűrítve az ember létesülésének és földi megtestesülésének titka.

Ámen
Uralkodnak a Gonosz-erők
Tanúi az eloldódó Én-ségnek
Más által okozott önösség-vétket
Élünk meg a mindennapi kenyérben
Melyben nem uralkodik az Ég akarata
Mert az ember elhagyta országotokat
És elfelejtette neveteket
Ti Atyák a Mennyekben.

Valahogy így fejezhető ki dadogó szavakkal a makrokozmoszból mikrokozmoszba érkező, megtestesülő ember törvénye. Mióta csak megismertem ezeket a szavakat, úgy találom, hogy rendkívül jelentős meditációs anyag. Ezek a szavak különleges erővel hatnak a lélekre, és minél tovább szemléljük őket, annál határozottabban érezzük az erejüket. És hogyha az ember kibontja őket és igyekszik megérteni, akkor megmutatkozik, hogy valóban mintegy összegződött bennük az ember titka és az emberiség sorsa, és megérthetjük, hogyan jöhetett létre a szavak visszájára fordításából a mikrokozmikus Miatyánk, amire azután Krisztus a követőit tanította.

Jézus azonban nem csupán a pogány őskinyilatkoztatás titkát ismerhette meg. Amikor látomása után magához tért, a menekülő emberek és démonok láttán feltárult előtte a pogányság minden titka. Ez volt a második mérhetetlen fájdalom, amely a lelkére nehezedett. Először a zsidóság hanyatlását ismerte meg, azáltal, hogy megtudta, milyen kinyilatkoztatások részese volt a zsidóság egykor, a hanyatlása előtt. Ezúttal a pogányoknál tapasztalt hasonlót. Ily módon tudatosult benne az a tény, hogy a környezetében élő emberiségnek a „van fülük, de nem hallják meg a világ titkait” szavak értelmében kell élnie. - Arra a mérhetetlen együttérzésre kellett szorítkoznia, amely mindig is a sajátja volt, és amit ezekkel a szavakkal lehet kifejezni: most már látott; az emberiségnek is szüksége volna arra, amiket ő látott, de hol vannak azok a lények, akik ezt tudatják az emberiséggel?

Ilyen tapasztalatokat kellett szereznie Jézusnak, úgy huszonnégy éves koráig. Ekkor - abban az időben, amikor az apja meghalt - a karmája hazavezette. Jézus ezután a mostohatestvéreivel és a nevelőanyjával élt együtt. A mostoha-, illetve nevelőanya, aki korábban alig értette meg Jézust, most egyre több megértést tanúsított iránta és nagy lelki szenvedése iránt. Az ezután következő, huszonnégytől huszonkilenc, harmincéves koráig tartó élményeit illetően Jézus egyre több megértésre talált mostoha-, illetve nevelőanyjánál. A Názáreti Jézus ezekben az években került kapcsolatba az esszénus renddel. Ma csak nagy vonalakban akarom felvázolni, hogyan ismerte meg Jézus az esszénus rendet. Ez egy olyan rend volt, amelynek tagjai elkülönültek a többi embertől, és oly módon fejlesztették testi és lelki életüket, hogy ezáltal ismét részesei lehessenek a szellem azon őskinyilatkoztatásainak, amelyeket az emberiség már elveszített. A törekvő lelkek szigorú gyakorlatokkal és szigorú életmód betartásával kívánták elérni azt a fokot, ahol kapcsolatba kerülhettek azokkal a szellemi régiókkal, ahonnan az ősi kinyilatkoztatások származtak.

A Názáreti Jézus ebben a körben ismerte meg Keresztelő Jánost, de egyikük sem lett a szó szoros értelemben esszénus. Ezt éppen az Akasha-krónika tanúsítja. Az eddig elmondottakból kitűnik, hogy Jézus olyan különleges személyiség volt, aki mindenkire rendkívüli hatást gyakorolt, még a pogányokra is, ahogyan azt korábban jellemeztem. Így volt ez az esszénusokkal is, akik egyébként szent titokként őrizték a lelkük számára elért eredményeket, a kívülállóknak semmit sem árulva el azokból, Jézussal azonban nyíltan beszéltek a rend titkairól, a lelkük tökéletesítése során elért legfontosabb eredményekről. Ily módon tudta meg Jézus, hogy az akkori időben is létezik az emberi lélek számára egy út, amelyen el lehet jutni azokba a magasságokba, ahol egykor az emberek őslelkei időztek és ahonnan alászálltak. Igen, Jézus az esszénusok példáján megbizonyosodhatott arról, hogy bizonyos különleges gyakorlatokkal mégiscsak lehetséges eljutni ezekbe a régiókba. Jézus lelkére azonban - ha szabad ezt a triviális szót használnom - kínos benyomást tett, hogy az esszénusoknak, amennyiben ilyen magasságok felé kívánnak törekedni, a többi embertől elkülönült életet kell élniük. Ez egyáltalán nem tanúskodott arról az általános emberszeretetről, amely a Názáreti Jézusban élt; aki számára elviselhetetlen volt az a tudat, hogy létezhetnek olyan szellemi javak, amelyek nem elérhetőek az egész emberiség számára, hanem csak egyesek részesülhetnek belőlük, a többi ember rovására. Gyakran távozott az esszénusoktól mély fájdalommal a lelkében.

Érzéseit a következőképpen lehetne szavakba foglalni: Még ha vannak is itt egyesek - és ez mindig csak kisszámú ember lehet -, akik megtalálják az ősi kinyilatkoztatásokhoz vezető utat, éppen azért, mert ezek a kevesek elkülönülnek, a többieknek annál inkább csak a romlás jut osztályrészül. Nem tudnak felemelkedni, mert el kell, hogy végezzék a durva anyagi munkát azok számára, akik elkülönülnek.

Egy alkalommal a rend telepéről távozóban szellemileg látta, amint két alak éppen elmenekül a kaputól. Jézusnak a két alak láttán - akiket antropozófiai szóhasználatunkban Lucifernek és Arimánnak nevezzük - az volt a benyomása, hogy az esszénusok a gyakorlataikkal, az aszkétikus életmódjukkal, a rend szigorú szabályaival mintegy védekeznek ellenük, elkergetik őket. Az esszénus lelkekhez nem férhetett hozzá Lucifer és Arimán. Ezért látta a Názáreti Jézus Lucifert és Arimánt menekülni; most azonban már azt is tudta, hogy éppen azáltal, hogy létezik egy olyan hely, ahová Lucifert és Arimánt nem engedik be, ahol nem akarnak tudomást venni róluk, éppen ezáltal kell Lucifernek és Arimánnak annál inkább a többi emberhez menekülnie; mert egy ilyen helyről el kell, hogy meneküljenek. Jézus mindezt most maga előtt látta. Megint csak egészen más az, ha ezt az ember elméletben tudja, mintha látja, mit tesznek egyes lelkek a fejlődésük érdekében, és hogyan küldik ezáltal Lucifert és Arimánt a többi emberhez, miközben ők mintegy lerázzák őket magukról. Jézus látta, hogy az az út, amelyen az esszénusok járnak, nem üdvös, mert olyan út, amely a mások rovására elkülönülve csupán az egyéni felemelkedést keresi.

Jézus végtelen szánalmat érzett. Nem tudott örülni az esszénusok felemelkedésének, mert tudta, hogy míg egyesek felemelkednek, addig másoknak annál mélyebbre kell süly-lyedniük. Ezek az érzések mindig úrrá lettek rajta, ahányszor csak átlépett egy esszénus kapun és látnia kellett a menekülő Lucifert és Arimánt, akik a kapuk előtt álltak, de nem tudtak bejutni a rend telepére. Jézus jól tudta, hogy a rend előírásai és szabályai a többi emberhez űzik Lucifert és Arimánt. Ez volt a harmadik végtelenül nagy fájdalom, amit Jézus az emberiség hanyatlása miatt érzett és ami eltöltötte a lelkét.

Említettem már, hogy a mostoha-, illetve nevelőanya egyre több megértést tanúsított az iránt, ami Jézus lelkében élt. Ekkor történt meg az, ami igen jelentősnek bizonyult a Golgotai Misztérium előkészítésében: az Akasha-krónikából kitűnik, hogy a Názáreti Jézus és a nevelőanya között egy beszélgetésre került sor. Az anya ekkorra már olyannyira megértőnek bizonyult, hogy Jézus feltárhatta előtte az emberiség hanyatlása miatt érzett háromszoros fájdalmát, amelyet a zsidóság, a pogányság és az esszénusok révén élt át. És miközben magányosan átélt szenvedéséről és tapasztalatairól beszélt, látta, hogy mindez nagy hatással van az anya lelkére.

E beszélgetés jellegének megismerése az okkult megismeréssel megszerezhető legnagyszerűbb benyomások közé tartozik. Az egész Föld-fejlődésben nincs ehhez hasonló; nem mondom, hogy nincs ennél nagyobb, mert a golgotai esemény természetesen nagyobb. Az anyához intézett szavak nem a szó általános értelmében vett szavak voltak, hanem Jézus lelke erejének szárnyain, mintegy eleven lényekként, átmentek tőle az anyához. Mindaz, amit oly sok szenvedéssel átélt, a beszélgetés során a szavak szárnyán mintegy átáramlott a nevelőanya lelkébe. Jézus Énje elkísért minden egyes szót; nem csupán szavakat váltottak egymással, hanem eleven lélekáramlás indult ki Jézustól a nevelőanya felé; a végtelen szeretet és a végtelen szenvedés szavai áramlottak át a nevelőanya lelkébe. Jézus az említett háromszoros élményét mintegy hatalmas képben foglalta össze az anya számára. Mindezt még fokozta az is, hogy a Názáreti Jézus a beszélgetés folyamán fokozatosan áttért arra, ami számára az emberiség hanyatlása miatt érzett háromszoros szenvedésből még adódott.

Valóban nehéz szavakkal kifejezni azt, amit Jézus akkor, az élményeit mintegy összefoglalva, elmondott a nevelőanyjának. Szellemtudományos előkészületeink révén azonban megkísérelhetjük szellemtudományos kifejezésekkel, a valóságnak megfelelően ábrázolni ennek a beszélgetésnek a végét. Természetesen az, amit most el fogok mondani, nem így hangzott el, de adhat egy képet arról, hogy milyen képzeteket akart Jézus a nevelőanya lelkében életre kelteni. Hogyha visszatekintünk az emberiség fejlődésére, akkor az emberiség egész földi életét tulajdonképpen vonatkoztathatjuk az egyes emberi életre, csupán - a későbbi generációk számára már - átalakult és az egyes ember számára öntudatlan formában. Az emberiség Atlantisz utáni élete tárult úgymond a Názáreti Jézus lelke elé: ahogy a nagy természeti eseményt követően először az óind kultúra fejlődött ki, amikor is a nagy szent risik árasztották el hatalmas bölcsességükkel az emberiséget. Más szavakkal: ekkor egy spirituális-szellemi kultúra volt jelen. Igen - mondta Jézus -, ahogy az egyes embernél gyermekkorról beszélünk születése és hétéves kora között, amikor egészen más szellemi erők működnek, mint a későbbi életében, oly módon hatottak a szellemi erők ebben az óind korban. És mivel ezek az erők nem csupán hétéves korig voltak jelen, hanem kiterjedtek az egész életre, ily módon az emberiség egészen más fejlődésen ment át, mint később. Akkoriban az ember egész életén át tudta azt, amit ma egy gyermek hétéves koráig tud és él át. Korunkban az ember oly módon gondolkodik hét és tizennégy, valamint tizennégy és huszonegy éves kora között, ahogyan az ma szokásos, mert elveszítette a gyermeki erőket, miután azok a mai korban az ember hétéves kora után már nem hatnak. Mivel annak idején az egész életre kiterjedően működtek azok az erők, amelyek ma csupán hétéves korig hatnak, ily módon az Atlantisz utáni első korban az emberek szellemi látók voltak. Magasabbra tudtak eljutni azokkal az erőkkel, amelyek ma csupán hétéves korig működnek az emberben. Igen, ez volt az emberiség fejlődésének aranykora. Ezt egy másik kor követte, amikor is azok az erők működtek egy egész emberi életen át, amelyek egyébként csupán hét- és tizennégy éves kora között működnek egy emberben. A következő, a harmadik korszakban a ma tizennégy és huszonegy éves kor között működő erők terjedtek ki az egész életre. Azután egy olyan korban éltünk, amelyben az egyébként huszonegy és huszonnyolc éves kor között tevékeny erők hatottak az egész emberi életben. Most azonban már - mondta a Názáreti Jézus - közeledünk az emberi élet közepéhez, a harmincas évekhez, amikor az egyes ember számára megszűnnek a felfelé ívelő fiatal erők, és elkezdődik a hanyatlás. - Most abban a korban élünk, amely az egyes ember huszonnyolc és harmincöt éves kora közötti időszakának felel meg; ekkor kezdődik el az ember életének hanyatlása. - Míg azonban az egyes ember esetében még ezután is vannak olyan erők, amelyek segítik a további életét, az egész emberiség tekintetében már nincsenek ilyen erők. Nagy fájdalom, hogy az emberiség elöregszik, agg lesz; a fiatalságát már maga mögött hagyja, mire huszonnyolcadik és harmincötödik életéve közé ér. Honnan kaphatna új erőt? A fiatal erők kimerültek.

Így beszélt Jézus a nevelőanyjának arról a hanyatlásról, amely az egész emberiség további fejlődését illetően megkezdődött; szavai végtelen fájdalmat fejeztek ki az emberiség jövőjének reménytelensége miatt. A fiatalító erők forrásai kimerültek, az emberiség az aggastyánkor felé halad. Jézus tudta, hogy az egyes ember a korábbról fennmaradt erőknek köszönhetően harmincöt éves kora után is mintegy tovább folytathatja az életét, egészen a haláláig. Az emberiség azonban nem rendelkezett ilyesmivel; ebbe először még bele kellett kerülnie valaminek: annak, amire az egyes embernek huszonnyolc és harmincöt éves kora között szüksége van. Makrokozmikusan kellett a Földet átvilágítania annak az erőnek, amelynek egyébként huszonnyolc és harmincöt éves kora között, az élet felfelé ívelő szakaszában kell az embert áthatnia.

Az emberiség mint olyan elöregszik; ez a gondolat, ez az érzés látható az Akasha-krónikában; és ezt érezte most a Názáreti Jézus, miközben beszélt. Mialatt így beszélt a nevelőanyjához, miközben szavaiból úgymond felcsendült az egész emberiségfejlődés értelme, egy adott pillanatban - amikor mintegy minden, ami a saját lényében volt, beleáradt a szavaiba - tudatosodott benne az, hogy a szavaival együtt a saját lényéből is eltávozott valami, mert a szavai azzá váltak, ami ő maga volt. És ugyanebben a pillanatban a mostoha-, illetve nevelőanya lelkébe beleáradt az a lelki lény, aki Jézus szülőanyjában élt; aki azután távozott el a Földről, hogy a Zarathusztra-Én egyesült a másik Jézus-gyermek testével, és aki ily módon Jézus tizenkét éves kora óta a szellemi régiókban élt. Ez a lény ettől fogva átszellemítette a mostohaanya lelkét, aki tehát immár a nátháni Jézus-gyermek szülőanyjának lelkével élt.

A Názáreti Jézus olyan bensőségesen kapcsolódott a szavakhoz, amelyekbe az emberiség miatt érzett minden fájdalmát belevéste, hogy ő maga is szinte eltűnt a testi burkaiból, és ily módon azok ismét olyanok lettek, mint amilyenek kisgyermek korában voltak, csak most átitatódva mindennel, amit tizenkét éves kora óta elszenvedett. A Zarathusztra-Én eltávozott tőle, és három burkában már csupán az élt, ami az élmények hatásából visszamaradt. Ebben a hármas burokrendszerben ekkor megjelent egy impulzus, amely útnak indította, majd elvezette a Jordánhoz, Keresztelő Jánoshoz. Úgy ment az úton, mintha álmodna, ami azonban nem álom volt, hanem egy magasabb tudatállapot; csupán a három burok volt jelen, áthatva, átitatódva a tizenkét éves korától átélt élményekkel. A Zarathusztra-Én eltávozott belőle. Ez a hármasság úgy irányította Őt, hogy alig észlelt valamit az őt körülvevő dolgokból. Mivel az Én eltávozott tőle, teljesen abban élt, amit úgy nevezhetünk, mint az emberi sors szemlélése, valamint abban élt, ami az embereknek hiányzik.

A Jordán felé vezető úton találkozott két esszénussal, akikkel korábban gyakran beszélgetett. Akkori, Énjétől mintegy elhagyatott állapotában, nem ismerte meg őket. Az esszénusok azonban megismerték Őt, ezért megszólították: Merre visz az utad, Názáreti Jézus? - Igyekeztem Jézus válaszát szavakba foglalni. Jézus úgy ejtette ki ezeket a szavakat, hogy az esszénusok nem tudták, hogy azok honnan erednek; belőle szólaltak meg és mégsem belőle: Oda, ahova a hozzátok hasonló lelkek nem akarnak nézni, oda, ahol az emberiség fájdalma megtalálhatja az elfelejtett fény sugarait.

Ezeket a szavakat mondta ki Jézus. Az esszénusok nem értették a beszédét; ekkor vették észre, hogy Jézus nem ismerte meg őket. Megkérdezték: Názáreti Jézus, nem ismersz meg minket? - Ekkor még különösebb szavak hangzottak el. Olyan volt, mintha hozzájuk beszélne: Olyanok vagytok, mint az eltévedt bárányok, én pedig annak a pásztornak voltam a fia, akitől elszöktetek. Ha valóban megismertek, akkor hamarosan újból elszöktök. Oly régen elszöktetek már tőlem a világba!

Az esszénusok nem tudták, mit tartsanak felőle, mert beszéd közben Jézus szemei különös jelleget vettek fel: mintegy egyszerre tekintettek kifelé és befelé. Volt valami a tekintetében, ami szemrehányásként hatott a megszólított lelkekre. Jézus szeméből szelíd szeretet sugárzott, az esszénusok azonban ezt a szeretetet a saját lelkükből fakadó szemrehányásnak érezték. Valahogy így lehetne jellemezni azt, amit az esszénusok Jézus szavai hallatán éreztek: Miféle lelkek vagytok ti? Hol van a világotok? Miért burkolóztok megtévesztő külsőbe? Miért ég bennetek olyan tűz, amelyet nem az én Atyám házában szítottak?

A lelkük mintegy elnémult e szavak hallatán. Jézus folytatta: Rajtatok van a kísértő jele; a menekülésetek után találkozott veletek. Az ő tüze tette simává a gyapjatokat. Ennek a gyapjúnak a szálai szúrják a szememet. Eltévedt bárányok! A kísértő átitatta a lelketeket önteltséggel.

Amikor kimondta a szavakat: Sima lett a gyapjatok, de a szálai szúrják a szememet - az egyik esszénus megszólalt: Nem mutattunk-e ajtót a kísértőnek? Nincs már hatalma felettünk. - Jézus erre így válaszolt: Valóban elutasítottátok a kísértőt, de ő elfutott a többi emberhez. Minden oldalról rájuk támad. Nem emelkedtek fel azáltal, ha másokat lealacsonyítotok. Azért érzitek csupán nagyobbnak magatokat, mert a többieket lealacsonyítottátok. Akkorák maradtatok, amekkorák voltatok; csak azért érzitek magatokat nagyobbnak, mert a többieket lealacsonyítjátok.

A Názáreti Jézus úgy beszélt, hogy azt az esszénusok megérthették. És amikor mindezt kimondta, szavai olyan nyomasztóan hatottak az esszénusokra, hogy azok már szinte nem is láttak. Elhomályosult a szemük, a Názáreti Jézus pedig mintegy eltűnt a szemük elől. Nem sokkal később azonban a távolban, nagyon-nagyon messze, mint valami délibábot, megpillantották óriásivá növekedett arcát. És ebből a délibábból szavakat hallottak, amelyeket így érzékeltek: Hiábavaló az igyekezetetek, mert üres a szívetek, mert megteltetek azzal a szellemmel, amely a gőgöt, megtévesztően, az alázat köntösében viseli.

Ez a látomás is eltűnt a szemük elől, ők pedig döbbenten, rémülten álltak. Amikor a látásuk újra kitisztult, látták, hogy miközben nekik a látomásban volt részük, Jézus már jócskán eltávolodott tőlük. Nem tehettek mást, mint tudomásul vették, hogy Jézus már messze jár. Lesújtottan tértek vissza az esszénusok szállására, és soha senkinek nem beszéltek arról, hogy mit éltek át. Életük végéig hallgattak róla. Az átéltek hatására mindazonáltal a legelmélyültebb lelkületűek lettek a rendtestvérek között, de hallgatagok maradtak, és mintegy néma testvérekként csupán a legszükségesebb dolgokról beszéltek. Rendtestvéreik nem tudták, miért változott meg a lényük ennyire. Halálukig nem árultak el semmit abból, amit hallottak. Így azután egy egészen különleges módon élték át a Golgotai Misztérium történéseit. A többiek számára azonban mintegy észlelhetetlen maradt az, amit ők átéltek.

Ahogy Jézus továbbhaladt az úton, egy idő múlva találkozott egy mélységesen kétségbeesett emberrel. Mivel azonban Jézus - mint már mondottam - mintegy elszakadt a földi viszonyoktól, értelmezhetetlen volt számára, hogy egy emberi lény közeledik feléje. Az Ő lénye azonban annál mélyebb benyomást tett erre az emberre, aki olyannyira kétségbe volt esve, hogy a legmélyebb szenvedések nyomait viselte magán. Az a hatalmas benyomás, amelyet ez a lélek a közeledő Názáreti Jézusra pillantva megélt, Jézust ilyen szavak kimondására késztette: Hová jutott a lelked? Amikor évezredekkel ezelőtt láttalak, más voltál!

Ezt hallotta a kétségbeesett ember, mintegy a közeledő Názáreti Jézus jelenség által kimondva. Az elhangzottak arra indították a kétségbeesett embert, hogy a következőket mondja. Egyrészt lelki szükségét érezte annak, hogy beszéljen, másrészt választ szeretett volna kapni sorsa alakulására: Életemben magas rangot értem el. Állandóan tanultam; a tanultak révén kiemelkedtem embertársaim közül és egyre magasabbra jutottam. Minden rang egyre büszkébbé tett, és gyakran mondtam magamnak: Micsoda rendkívüli ember is vagy te; ilyen ragyogó magasra emelkedni embertársaid fölé! Lelkemet sokkal értékesebbnek éreztem másokénál. Önteltségem minden újabb sikerrel csak fokozódott. Egyszer álmot láttam. Ó, milyen rémes álom volt! És nemcsak hogy álmodtam, hanem egy egész, lelkemet betöltő szégyent is éreztem álmomban. Mert szégyelltem azt, hogy ilyet álmodom. Hiszen egész életemben olyan büszke voltam! Most pedig olyat álmodtam, amilyet soha sem akartam volna, és mindezt most mégis jónak találtam álmomban. Azt álmodtam, hogy feltettem magamnak a kérdést: Ki tett ilyen naggyá? Ekkor egy lény állt elém, és azt mondta: Én tettelek naggyá, én emeltelek magasra, de ennek fejében az enyém vagy! - Mélységesen szégyelltem magam, mert tudtam: nem vagyok kiválasztott lélek, aki saját erejéből ért el magas posztot; egy másik lény emelt magasra. Álmomban menekülni kezdtem. Miután felébredtem, valóban el is menekültem. Otthagytam minden magas tisztségemet. Nem tudtam, mit keresek; így bolyongok már hosszú ideje, magam elől és elért eredményeim elől menekülve, és szégyenkezve egykori gőgős gondolataim miatt.

Amint a kétségbeesett ember ezeket a szavakat kimondta, az álmában látott lény újból ott állt előtte; a Názáreti Jézus és őközötte. Eltakarta előle a Názáreti Jézus alakját. Mire az álomkép eltűnt, mintegy köddé vált, addigra már Jézus is továbbment. Amikor a kétségbeesett ember körülnézett, Jézus már a távolban járt. Kétségbeesetten kellett tehát tovább folytatnia útját.

Ezt követően a Názáreti Jézus egy leprással találkozott az úton, akinek betegsége és szenvedése már elérte a legmagasabb fokot. És azáltal, amit ez a lélek érzékelt, a Názáreti Jézus-lény indíttatva érezte magát, hogy újból kimondja ugyanazokat a szavakat: Hová jutott a lelked? Amikor évezredekkel ezelőtt láttalak, más voltál!

Ezek a szavak szólásra bírták a leprást. Hasonlóan ahhoz, ahogy korábban a kétségbeesett ember tárta fel a lelkét. A leprás így szólt: Nem tudom, hogyan kaptam meg ezt a betegséget; fokozatosan lett úrrá rajtam. Az emberek nem tűrtek meg maguk között. Magányba kellett vonulnom. Alig sikerül valamit összekoldulnom; abból élek, amit az emberek az ajtó elé vetnek. Egyik éjszaka egy sűrű erdő közelébe értem. Egy tisztás felől egy világító fát láttam, amely mintegy közeledett felém, és intett nekem. Egy belső sürgetést éreztem, hogy közelebb kerüljek ehhez a fénylő, felém intő fához. Vonzott a fa. Ahogy a közelébe értem, a fának mintegy a fényéből egy csontváz lépett elő. Tudtam: maga a halál az, aki ebben a formában előttem áll. És a halál így szólt:  Én vagyok te, én emésztelek fel téged. Ne félj! - A csontváz azonban folytatta: Miért félsz? Nem szerettél-e sok életen át? Csak nem tudtad, hogy engem szeretsz, mert egy szép arkangyal alakjában jelentem meg neked; azt hitted, hogy őt szereted. - És ekkor már nem a halál állt előttem, hanem az arkangyal, akit gyakran láttam azelőtt, és akiről tudtam: ez volt az a kép, amit szerettem. Ezután eltűnt. Másnap reggel a fa tövében ébredtem, és még nyomorultabb állapotban voltam, mint azelőtt. Tudtam, hogy mindaz, amit az élet élvezeteként szerettem, mindaz, ami önszeretetként bennem élt, összefügg azzal a lénnyel, aki a halál és az arkangyal alakjában jelent meg előttem, és aki azt állította, hogy szeretem őt, és hogy ő én magam vagyok. Most itt állok előtted, akiről nem tudom, ki vagy. - És ekkor újra megjelent az arkangyal, majd a halál is, odaállt a leprás és a Názáreti Jézus közé, és eltakarta a leprás szeme elől a Názáreti Jézust. Amikor a leprás csak az arkangyalt látta, eltűnt a szeme elől Jézus, majd eltűnt a halál és az arkangyal is. A leprásnak folytatnia kellett az útját, és már csak a jócskán eltávolodott Názáreti Jézust látta.

Ezek az események tárulnak elénk az Akasha-krónikából, hogyha követjük a Názáreti Jézus útját, amint az anyával folytatott beszélgetést követően elindult a Jordánhoz, Keresztelő Jánoshoz.

Holnap majd rátérünk arra is, hogyan hatottak tovább az imént említett események - a két esszénussal, a kétségbeesett emberrel és a leprással történő találkozás - során történtek a Názáreti Jézus burkaiban; hogyan kapcsolódott az, ami a világgal való érintkezés során történt - amiből az úgymond magánkívül lévő Jézus alig értett valamit - ahhoz, amit a Jordánnál, a János-keresztségnél befogadott.

Akinek a mostoha-, illetve nevelőanyával folytatott beszélgetés és a János-keresztelő között lezajlott események különösnek vagy csodaszerűnek tűnnek, annak azt kell mondanom: bármilyen különösnek tűnnek is, az Akasha-krónika kutatásánál valóságként tárulnak elénk. Egyedülálló eseményekről van szó, amelyeknek már csak azért is egyedülállónak kell lenniük a maguk nemében, mert egy olyan eseményt készítettek elő, amely szintén csak egyszer történhetett meg: a Golgotai Misztériumot. Aki nem akar megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy annak idején valami egészen különös dolog játszódott le az emberiség fejlődésében, annak az emberiségfejlődés egész menete is csak nehezen lesz érthető.