Hosszabb szünet után ismét összejöhettünk itt, a berlini munkacsoportban, hogy folytassuk évek óta folyamatban lévő szellemtudományos munkánkat. Berlinben hosszabb szünetet tartottunk, de ezt a szünetet nem csupán a szokásos előadások és a müncheni előadás-sorozat töltötték ki, hanem dornachi épületünk alapkőletétele és az azzal összefüggő sokféle tennivaló is. A mai estén, amikor hosszabb idő után újra együtt lehetünk ebben a teremben, szeretném a figyelmüket ráirányítani arra, hogy mit jelent számunkra a dornachi épület. Bízunk benne, hogy az épület külső jelképe is lesz annak, ami mint antropozófiai világnézet akar megjelenni a világ számára. Egyben az összetartozás külső jelképét is jelentheti minden, a szellemtudományos törekvésekkel, az antropozófiai világnézet gyakorlásával egyetértő szívnek és léleknek.

Alapjában véve - ahogy erről az elmúlt évek során itt is több ízben volt már szó - a jelenkor szellemi életében minden arra utal, hogy a mai ember öntudatlanul is arra szomjazik, amit egy valódi spirituális világnézet nyújthat számára. Nem csupán azok a lelkek törekednek egy ilyen világnézet megismerésére, akik pozitív módon ki is nyilvánítják ilyen irányú igényüket, hanem számos olyan ember is, aki nem is tud egy ilyen világnézet létezéséről. Sőt még azok is, akik nem akarnak róla tudni, vagy talán éppenséggel ellenségesen állnak vele szemben. Öntudatlanul, mondhatnám, szívük vágyát követve - a tudatos fogalmak és eszmék megfogalmazása nélkül, illetve az ellenséges fogalmak és eszmék kinyilvánítása ellenére -, anélkül, hogy tudnának róla, ők is afelé törekednek, amit a mi világnézetünk képvisel.

Így azután valóban egészen különleges érzés volt, hogy a körülmények sürgető volta miatt csupán néhány, a közelben tartózkodó antropozófus barátunk jelenlétében ugyan, de le tudtuk tenni a dornachi épület alapkövét. Felemelő érzés, hogy ezzel megkezdődött annak az épületnek a megalkotása, amely, úgymond, közös törekvésünk előzetes külső jelképe lesz.

Amint az ember ott állt azon a dombon, ahol épületünk fel fog épülni - mindez a megnyitóünnepségen történt -, ahonnan messzire rá lehet látni a környező hegyekre és völgyekre, ahonnan tekintetünk távoli tájakra irányulhat, akkor mintegy gondolnia kellett az emberiség széles e világból felhangzó segélykiáltásaira, a szellemi igazságokért, a spirituális világnézet megismeréséért könyörgő lelkekre, akiknek kérdéseire a mi szellemi irányzatunk adhat választ. Arra kellett gondolnia, hogy a kimondott szavakon, a kinyilvánított érzéseken túl korunk számos más jelensége is arra utal, hogy spirituális szükségszerűség egy ilyen világnézet gyümölcsöző beplántálása az emberiség lelki életébe. Tehát ez az érzés lelkesített bennünket legfőképpen, amikor elhelyeztük a földbe leendő épületünk alapkövét. Ez az épület mintegy a formáival is ki fogja fejezni a szándékunkat, oly módon, hogy azok, akik az épületet - majd ha elkészült - kívülről vagy belülről szemügyre veszik, a formáin, mint egyfajta írásjeleken keresztül leolvashatják mindazt, amit a világban meg szeretnénk valósítani.

Ha elgondolkozunk egy ilyen alapkőletételen, akkor kézenfekvőnek tűnik, hogy elgondolkodjunk azon is, hogy a karma nem csupán az egyes emberi életben, hanem az egész emberi Föld-fejlődésben működik. Az egyes emberi életben úgymond a kis karma működik, az egész Föld és az emberiség fejlődésében a nagy karma érvényesül. És áthathat bennünket ez a felemelő gondolat: hogyha éppen spirituális téren ilyesmi történik, akkor az ember - és ez igaz minden, az antropozófia felé törekvő, a dologban részt vevő emberre - bizonyos módon, még ha csak csekély mértékben is, de eszköze annak a szellemnek, aki a világkarmán keresztül hat és tetteket visz végbe. Ez, a világkarma szelleméhez való tartozás érzése az a jelentős és hatalmas érzület, amellyel újra meg újra találkoznia kell mindannak, amit antropozófiai szemlélődéseink révén ápolunk. Ez az az érzés, amely képes nyugalmat adni a léleknek, amikor annak nyugalomra van szüksége; amely biztosítja számára a harmóniát, amikor harmóniára vágyik; de ez az érzés ad erőt, tettrekészséget, kitartást és energiát is, ha a léleknek erőre, tettrekészségre, kitartásra és energiára van szüksége.

Ha a spirituális világfogalmak a maguk igazságában beáradnak a lelkünkbe, akkor azok mintegy belső, lüktető életté válnak bennünk, ami erővé alakul át; olyan erővé, amelynek elevenségét legmagasabbra irányuló gondolataink közben éppúgy érzékeljük és megéljük, mint a hétköznapi élet legkisebb, kényszerű teendői során. Támaszunk lesz, amelyhez mindig segítségért fordulhatunk, ha erőre vagy vigaszra van szükségünk az életben. Igazi moralitás, valódi erkölcsi erő fog sarjadni az emberiségben már csupán annak révén is, ha lelki tekintetét a valódi spiritualitásra, a valóságos szellemi életre irányítja.

Jelenleg ugyanis másként állunk benne a világkarmában, mint ahogy akkor állt benne az emberiség, amikor az az esemény történt, amelyet gyakran megneveztünk mint az emberi Föld-fejlődés középpontját, súlypontját: vagyis a Golgotai Misztérium idejében. És miként az utóbbi időben - éppen saját szellemtudományos fejlődésünk időpontjával összefüggésben - más helyeken már rámutattam a Golgotai Misztériumra vonatkozó figyelemre méltó körülményekre, most, hogy hosszú idő után újból együtt lehetünk ebben a teremben, szeretném ezt az önök lelke, az önök szíve előtt is feltárni.

A Golgotai Misztérium, a Krisztus-impulzus eljött a világba. Milyen korban jött el? Spirituális elmélyülésünk révén tudjuk, mi költözött be annak idején egy emberi testbe, hogy a Föld-fejlődés, a földi emberiségfejlődés tulajdona lehessen. Előkészítő tanulmányainknak köszönhetően bizonyos mértékig felfoghatjuk a Golgotai Misztérium jelentőségét. Az eljövendő korszakokban - amint ezt már több alkalommal hangsúlyoztam - még világosabban fogják látni ennek az eseménynek a jelentőségét. Kézenfekvő a kérdés: hogyan értették meg vajon a Golgotai Misztériumot abban a korban, amelyben lejátszódott? Arról van ugyanis szó, hogy a Golgotai Misztériumot a maga valóságában fogjuk fel; hogy megértsük, miről is van szó valójában. Mert arról van-e vajon szó, amit akkoriban az emberiségnek tanítottak? Ha így lenne, akkor látszólag talán jogosnak tűnhetne azoknak a véleménye, akik szerint Krisztus Jézus legtöbb tanítása már a régebbi korokban is ismert volt; noha, mint tudjuk, ez sem teljesen igaz. Elsősorban azonban egyáltalán nem erről van szó, hanem valami teljesen másról, mégpedig arról, ami a Golgotán és azzal összefüggésben történt; ami akkor is megtörtént volna, ha a földkerekség egyetlen emberi lelke sem érti meg. Mert nem az a lényeges, hogy egy tény azonnal megértésre találjon, hanem az, hogy megtörténjen. A golgotai tett jelentősége elsősorban nem azon alapul, amit az emberek megértettek belőle, hanem azon, ami az emberiségért történt azáltal, hogy a szellemi világtények ezen történésének folyama kifejezésre jutott.

Mely időpontra esett a Golgotai Misztérium? Egy valóban különleges időpontra, amelynek megértéséhez vegyük szemügyre az Atlantisz utáni fejlődést. Már gyakran utaltam arra, hogy az emberiség Atlantisz után először az úgynevezett óindiai kultúrkorszakban fejlődött tovább. Kiemeltem az óindiai kultúra nagyságát és jelentőségét; utaltam arra, hogy a lelkek akkoriban egészen másmilyenek, a szellemi élet számára sokkal bensőségesebben megközelíthetőek voltak, és hogy ez a megközelíthetőség azután korszakról korszakra egyre csökkent. Megbeszéltük továbbá azt is, hogy az óperzsa, majd az egyiptomi-káldeus korszakban egyre kisebb lett az ember közvetlen részvétele a szellemi világokban. Mert az óindiai korban az ember felvette az étertestébe mindazt, amit a világ közölhetett vele, és megélte ezt az étertestében; legalábbis azok élték ezt át, akik az óindiai kultúrkorszakot, ebben az ősrégi korban, a megfelelő módon teljesítették. Az, amit ilyen módon az étertestben átéltek, magán viselte egy magas fokú tisztánlátás jellegét. Az óperzsa korban az érzőtestben élte meg az ember a lelkiséget; ez már alacsonyabb fokú tisztánlátással járt. Az egyiptomi-káldeus korszakban a lelkiséget az érzőlélekben élték meg; ekkor ismét csak egy csekélyebb mértékű tisztánlátás volt jelen. Ezután következett a negyedik, a görög-latin kor: ebben a korszakban történt meg a Golgotai Misztérium. Ez volt az a kor, amelyben az emberi lélek odáig jutott, hogy már csupán a külső fizikai síkot észlelte. Elkezdődött a külső dolgokra irányuló értelem kultúrája. A lélek kifejleszti a külső világ számára megfelelő erőket.

Korunkban, az Atlantisz utáni ötödik kultúrkorszakban, az emberség átélése mostanáig a külvilág megfigyelésére és az érzékszervi benyomások átélésére szorítkozott. Ebben a kultúrkorszakban azonban el kell jutnia a szellemi élet iránti új, megújult fogékonysághoz, mert az életet a tudati lélekben teljesen át kell hogy élje.

Hogyha csupán az Atlantisz utáni fejlődés első négy korszakára tekintünk, feltehetjük a kérdést: melyik volt ezek közül a korszakok közül a legkevésbé alkalmas arra, hogy a Golgotai Misztériumot, Krisztus Földre jövetelét megértse; hogy ezt az eseményt valódi szellemi megértéssel kövesse? Hogyha a Golgotai Misztérium, Krisztus megjelenése egy emberi testben az óindiai kultúrkorszakra esett volna - ami a világkarma szerint nem történhetett meg, de állítsuk fel most ezt a hipotézist -, akkor számtalan olyan lélek lett volna, aki megérti ezt az eseményt, mert még rendelkeztek szellemi megértéssel. Még az óperzsa, sőt az egyiptomi-káldeus korszakban is egy bizonyos megértéssel tekintettek volna a Golgotai Misztériumra, amennyiben az a világkarma szerint akkor lejátszódhatott volna. Az Atlantisz utáni negyedik korban az emberi lélek fejlődése azonban már olyan fokon állt, hogy a Golgotai Misztérium közvetlen megértése, éppen a lélek fejlettségi állapota miatt, nem volt lehetséges.

Gyakran kell majd még beszélnünk arról a sajátos tényről, hogy a Golgotai Misztérium miért várta meg az Atlantisz utáni kornak azt a kultúrkorszakát, amelyben az esemény megértéséhez szükséges szellemi megértés már nem volt jelen. A görög-latin korban különösen az értelmi vagy kedélylélek indult fejlődésnek. A tekintet előszeretettel mindenekelőtt a külső világ felé fordult, amint az az egész görög kultúrán látható. A kizárólag belső tekintettel követhető Golgotai Misztériummal alapjában véve úgy állt szemben az egész kortárs kultúra, mint azok az asszonyok, akik Krisztus Jézus sírjához érkezve keresték a holttestet, a sírt azonban nyitva találták, és a holttest már nem volt benne; és akik kérdésükre, hogy hová lett az Úr teste, azt a választ kellett hogy kapják: „Az, akit kerestek, már nincs itt.”[1]

Ahogyan az asszonyok a külső világban keresték Krisztust, és azt a választ kapták, hogy: „Az, akit kerestek, már nincs itt.” -, úgy járt alapjában véve az egész korszak a Golgotai Misztérium megértését illetően. Az Atlantisz utáni negyedik kultúrkorszakban élő emberek kerestek valamit, ami nem volt ott, ahol keresték. Még akkor is keresték, amikor az Atlantisz utáni negyedik korszak már a vége felé közeledett - a XV. században ért véget -, és még akkor is ugyanolyan módon keresték. Mert hogyha a keresztes hadjáratokra tekintünk, akkor mintegy térben felnagyítva ugyanazt látjuk, mint ami az asszonyokkal történt Krisztus Jézus sírjánál. A keresztes hadjáratok idején számos európai lélekben élt a vágy: meg kell keresnünk Krisztus Jézus sírjánál azt, ami számunkra a legdrágább! - Hatalmas seregek indultak Kelet felé, hogy ezen az úton találják meg azt, amit meg akartak találni, mert ez így felelt meg az érzéseiknek. És miként jellemezhetjük azt, amit éppen azok élhettek át, akik a keresztes hadakkal Keletre vonultak? Olyan volt, mintha az egész Kelet azt válaszolta volna nekik: „Az, akit kerestek, már nincs itt.” - Ez is mélységesen jelképes kifejeződése annak, hogy az emberiségnek az Atlantisz utáni egész negyedik korszak folyamán a külső fizikai síkon kellett keresnie Krisztust, holott Krisztust a szellemi síkon kell keresni, még akkor is, ha a földi világban van.

És vajon hol volt Krisztus, amikor az asszonyok a sírnál keresték? A szellemi síkon; ott, ahol megjelenhetett az apostoloknak, amikor azok feltárták szívüket és lelküket, hogy ne csak érzékszervi erőik által láthassák a Golgotai Misztérium után egy ideig étertestben még közöttük járó Krisztust.

Vajon hol volt Krisztus, amikor a keresztesek külső értelemben, Keleten, a fizikai síkon keresték? Ugyanabban az időben, amikor a keresztesek Keleten keresték, azt látjuk, hogy azon a módon, ahogy Krisztus képes behúzódni az emberi lelkekbe, beköltözött a nyugati világ misztikusaiba. Itt van a Krisztus-erő, a Krisztus-impulzus! Miközben a keresztesek Keletre mennek, hogy a maguk módján ott keressék Krisztust, addig az élő Krisztus-impulzus olyan lelkekben éled fel - oly módon, ahogyan Európában a kor körülményeinek megfelelően feléledhetett -, mint Johannes Tauler, Eckhart mester[2] és mások, akik a kor lehetőségeihez mérten fel tudták venni magukba; az impulzus a szellemiben éled fel. Időközben ez az impulzus átterjedt a nyugati kultúrába, és eltávozott onnan, ahol előzőleg volt, és ahol az őt keresőknek ezt a választ kellett adni: „Az, akit kerestek, már nincs itt.”

Az Atlantisz utáni ötödik kultúrkorszak az Én kifejlesztésének, vagyis alapjában véve a tudati léleknek szentelt korszak. Az ember azért fejleszti ki a tudati lelket, hogy Énjének teljesen tudatában lehessen. Gyakran beszéltünk már ezekről a szellemtudományos igazságokról. A jelen órában egy még különösebb érzéssel beszélek ezekről az igazságokról.

Érthető, hogy ezeknek a nézeteknek a megjelenése jelenleg még ellenséges érzületet vált ki. Éppen ezért jelentős dolog, hogy például azt kell mondanom: Nézzék, szükségessé vált, hogy „Világ- és életszemléletek a XIX. században”[3] című könyvemet egy második kiadás formájában újból megjelentessük. Amikor ez a könyv annak idején megjelent, mintegy visszapillantás volt az elmúlt évszázadra. A második kiadás természetesen nem maradhat változtatások nélkül, hiszen semmi értelme sincs annak, hogy 1913-ban az elmúlt évszázadra való visszapillantásról írjak. A könyv külső szerkezetén is sok változtatás vált szükségessé. Többek között indíttatva éreztem magamat arra, hogy bevezetésként egy hosszú fejtegetést írjak, amely áttekintést nyújt a legrégebbi görög koroktól egészen a XIX. századig. Ezért az utóbbi időben főként filozófiai szempontból kellett lelki szemeim elé idéznem Thalész, a szüroszi Perekidész[4] és mások világnézetét, egészen a jelenkorig. Nem csupán a szellemi oldallal foglalkoztam, hanem a történelmi hagyománnyal is, és határozott feladatomnak tekintettem, hogy mindeközben kizárólag a filozófiai haladás ecsetelésére szorítkozzam, minden vallási impulzus mellőzésével. Figyelemre méltó módon tárult fel előttem annak a változásnak a valósága, amely a görög-latin kor kezdetén ment végbe, amikor is a világ képszerű felfogásából - ami az egyiptomi-káldeus korban még jelen volt - kifejlődött a világ gondolati felfogása; majd később, a XIV-XV. századtól kezdődően, az Én-impulzus tudata - nem maga az Én-impulzus, mert az már korábban behúzódott az emberiségbe.

Ha megvizsgálják az egyes filozófusok mondanivalójának igazságtartalmát, akkor szinte kézzelfogható, történelmileg kézzelfogható a bennük lévő valóság. Ezért most egészen más szempontból és egészen más érzülettel beszélek ezekről a dolgokról, mint ahogy azt a könyvben tehettem. A külső történelemben is megfigyelhető azonban, hogy a XV. század körül miként tör utat magának az emberi lélekben az Én-tudat, az Én-érzés.

Az új korszak rendeltetése tehát legfőképpen az, hogy az ember kénytelen legyen Énje erőit, energiáit felszínre hozni, hogy egyre inkább tudatában legyen Énjének. Erre különösen alkalmas a csupán külső érzékszervi jelenségekre szorítkozó tekintet; az a korlátozottság, amit a modern természettudományos fejlődés is mutat. Ha az ember már nem találja meg a környezetében azt, ami hatalmas imaginációkban, képekben jelent meg előtte az egyiptomi-káldeus korszakban, vagy ami a görög-latin korban mint hatalmas gondolati tabló élt Platónnál, Arisztotelésznél és a hozzájuk hasonló gondolkodóknál, hanem - imaginációk és gondolati képek hiányában - kénytelen arra szorítkozni, hogy csak azt pillantsa meg környezetében, amit az érzékszervei közvetítenek számára, akkor az Én - mivel az egyetlen szellemit kizárólag önmagában sejtheti - kénytelen megragadni önmagát a saját lényében, és megkeresni öntudatának erejét. A XV. század minden komolyan vehető filozófusa olyan világnézet felépítéséért küzd, amelynek világképében az ember Énje, öntudatos lelke helytállhat.

Az Atlantisz utáni negyedik kultúrkorszakban - amely az értelmi vagy kedélylelket fejlesztette ki - azonban mégis volt még valami, ami - még ha az értelem a Golgotai Misztérium felfogásától igen messze is volt - közel tudta hozni hozzá a Golgotai Misztériumot. Az értelmi lelket kedélyléleknek is nevezzük, mert ezt a lelket valóban kettősség jellemzi. Az Atlantisz utáni negyedik korszakban az értelem mellett a kedély, az érzés, az érzület is működött az emberi természetben. Mivel a kedély is szerephez jutott, a szív megérezhette azt, ami az értelem számára nem volt megközelíthető, így jött létre az érzelmi megértés, amit hitnek, a Golgotai Misztériumban való hitnek is nevezhetünk. Ez azt jelenti, hogy az emberi lélek belső megérzéssel fordult a Krisztus-impulzus felé. Az emberek érezték, hogy a Krisztus-impulzus bennük lakozik; úgy érezték, hogy bensőleg, lelkileg kapcsolódnak a Krisztus-impulzushoz, még ha jelentőségét, lényegét nem is értették. Krisztus jelen volt számukra. Ennek a jelenlétnek azonban a mai kor Én-kultúrájában még jobban el kellett tűnnie; mert ahhoz, hogy az Én teljesen magára legyen utalva, el kell zárkóznia minden elől, ami spirituális impulzusként közvetlenül szól a lélekhez. Így azután egy különös színjáték tanúi lehetünk. Már az új korszak kezdetén is világosan látszik az, hogy a régi meg nem értést egy új meg nem értés váltja fel, egy olyan meg nem értés, ami felülmúlja az előzőt. Aki a szellemi élet tényeit vizsgálja, érthetőnek kell találja, hogy az Atlantisz utáni negyedik kultúrkorszak a kedélyével tudta csupán felvenni a Krisztus-impulzust; szellemileg nem tudta igazán felfogni. Abból azonban, amit magukévá tudtak tenni, az emberek megérezték, hogy Krisztus jelen van, és hatással van az emberiség fejlődésére. Mindezt érezték.

Az új, az ötödik korszakkal azonban még valami egészen más is beköszöntött. Nem csupán a Krisztus-lénnyel szemben alakult ki ugyanis értetlenség, hanem minden isteni-szellemivel szemben is. És mi a bizonyíték arra, hogy az emberek, értetlenségük fokozódásával, nem csupán a Krisztus-princípiumot, de az isteni-szellemi princípiumot általában sem tudták már közvetlenül felvenni? Sok bizonyítékot lehetne említeni, de az egyik különösen jellemző.

A XII. században, mintegy az Én-kultúra hírnökeként, Anselmus[5], Canterbury érseke is keresett egy úgynevezett istenbizonyítékot, azaz: indíttatva érezte magát arra, hogy „bebizonyítsa” az istenséget. Mert mit kell bizonyítani? Azt, amit tudunk, vagy azt, amit nem tudunk? Ha például a kertemből elloptak valamit, és én az ablakból láttam a lopást, akkor nem kell számomra bebizonyítani, hogy ki volt a tolvaj. Csak akkor keresek bizonyítékot, ha nem tudom, hogy ki követte el a lopást. Az a tény, hogy az emberek igyekeznek Isten létét bebizonyítani, azt bizonyítja, hogy már nem ismerik, már nem élik át Istent. Mert amit az ember átél, azt nem bizonygatja, csak azt bizonygatja, amit nem él át. A meg nem értés egyre fokozódott, és ma egy igen figyelemreméltó pontnál állunk. Erről a helyről is gyakran elhangzott már, milyen végtelenül sok félreértés halmozódott fel az elmúlt évszázadokban - és különösen az ezt megelőzőben - a Golgotai Misztérium, illetve Krisztus Jézus megértését illetően; a jelenlegi időkre ez odáig fajult, hogy teológuskörökben nemcsak hogy - igaz ugyan, hogy kiváló, de csupán - emberi tanítóvá degradálják Krisztus Jézust, de akár még tagadják is a létezését.

Mindez összefügg korunk még ennél is sokkal mélyebb, jellemző tulajdonságaival. Csakhogy a kor sietős, felületes életmódja nem alkalmas arra, hogy megfigyelje a kor jellemző tüneteit. Az alapos megfigyelő számára azonban világos, félreérthetetlen nyelven beszélnek.

Nézzük például a következő tényt! Apróságokat említek, de ezek jellemzőek. Nemrég egy ismert folyóiratban megjelent egy figyelemre méltó írás, amelyről igen sokat és igen elismerően beszélnek. A következő áll benne: Ha az ember az utóbbi évszázadokban fellépő világnézeteket szemléli, tulajdonképpen mással sem találkozik, mint „fogalmakkal”; ezek a fogalmak azonban túl áttekinthetetlenek. A mi nyelvünkre lefordítva ez azt jelenti, hogy abban az érzékelhető világban, amelyre az ember korlátozódik, nem lehet őket felfogni. Ily módon a cikk írója különösen nehezen érthetőnek találja a filozófus Spinozát[6], amint egyetlen fogalomból, az isteni szubsztancia fogalmából igyekszik megérteni a világot. Ezért korunk filozófiai megértésének megreformálása végett tesz egy javaslatot, aminek az áttekinthető ábrázolás volna a lényege, miszerint: egy fogalom képezi fent a csúcsot, a többi fogalom pedig abból kiindulva osztódik, szétválik. Egyszóval azt javasolja, hogy Spinoza gondolatfelépítményét úgy tegyék „szemléletessé”, ahogyan az emberek gyakran egy sémát ábrázolnak, és akkor nem lesz már szükség arra, hogy követni kelljen, miként jelennek meg Spinoza lelkében a gondolatok, mert filmszerűen tárulna eléjük. - Ha ezek az „eszmék” valóra válnának, akkor lehetséges, hogy az emberek nem azért mennének majd el a mozgóképszínházba, hogy felvételeket nézzenek meg, hanem hogy jelentős emberek gondolati és eszmei felépítményeit, vagyis ezeket az „át-tételezéseket” kövessék!

Ez is nagyszerűen mutatja, hova jutott az emberi lélek korunkban, és egy bizonyos okból feltétlenül meg kell említenem ezt a szimptómát. Nem volt ugyanis észlelhető az, amit észlelnünk kellene, amennyiben emberek egészséges módon szemlélnek egy ilyen jelenséget: gúnykacajnak kellett volna feltörnie egy olyan őrültség kapcsán, mint amiről ez a filozófiareform szól. Mert az efféle, gúnykacajban jelentkező felindultságot akár szent szükségszerűségnek is nevezhetjük.

Ez csupán egy szimptóma - mert szimptómának kell tekinteni - azok közül, amelyek azt jelzik, mekkora szükség van korunkban a szellemi elmélyülésre, de a valódi szellemi elmélyülésre. Mert nemcsak úgy általánosságban van szükség szellemi elmélyülésre, hanem olyanra van szükség, amely, ha valódi, akkor az igazsághoz vezet. Ez az, ami a jelen lelkeknek hiányzik. Korunk büszke a műveltségére, főként a világnézeti műveltségére, miközben hajlamos megelégedni azzal, ami messze elkerüli a valódi spiritualitást. Mert korunk könnyen megelégszik a látszattal; a látszat azonban - ha arra az irányzatra vonatkozik, amelyről itt szó van - valamilyen úton-módon belső igaztalansághoz, belső hazugsághoz vezet. Következzék egy szimptóma ehhez is: Manapság sokan elismerik a filozófus Eucken nagy feltűnést keltő világnézetét. Nem csupán azért ismerik el, mert világnézetéért megkapta a világhírű Nobel-díjat, hanem azért, mert volt bátorsága ahhoz, hogy újra a szellemről beszéljen. Az elismerés azonban nem abból adódik, hogy Eucken oly szépen beszél a szellemről, hanem abból, hogy az emberek manapság, ha a szellemről van szó, könnyen megelégszenek a legkevesebbel is; ha csak egy kicsit is beszélnek nekik a szellemről. Eucken ugyanis folyamatosan, számtalan változatban ismétli könyveiben ugyanazt a mondatot, és az emberek nem veszik észre, hogy önmagát ismétli. A mondat így hangzik: Nem elég, ha megértjük, hogy a világ érzékelhető, hanem az embernek bensőleg meg kell ragadnia önmagát, és így - bensőleg - össze kell kötnie magát a szellemmel. -            Ez az! Az embernek bensőleg meg kell ragadnia önmagát, és bensőleg össze kell kötnie magát a szellemmel! Ezzel a mondattal ismételten találkozhatunk Eucken könyveiben. Nem csupán háromszor-négyszer, hanem ötször-hatszor is! Tehát ez egy „szellemi” világnézet! - Az ilyen szimptómák azért jelentősek, mert rámutatnak arra, hogy az önmagukat „értőnek” tekintők mit tartanak „nagynak”. Bárcsak tudnának az emberek olvasni! Ha felütjük Eucken legutóbbi könyvét, a „Tudunk-e még keresztények lenni?” címűt, akkor egy különös mondat hívja fel magára a figyelmet. Körülbelül így hangzik: Az ember ma már túl van azon, hogy higgyen a démonokban, mint ahogy Krisztus idejében még hittek bennük. Ma teljesen más Krisztus-ábrázolásra lenne szükség, olyanra, amely már nem ábrázol - valóságként feltüntetve - démonokat. - A mai felvilágosult kor embere számára igen hízelgő, ha a nagy tanító, Eucken kijelenti róla, hogy már túl van azon, hogy higgyen a démonok létezésében. Hogyha azonban tovább olvassuk a könyvet, a következő meglepő mondatra bukkanunk: „Az isteni és az emberi találkozása démoni hatalmakat teremt.”

Szeretném tudni, vajon Eucken könyvének olvasói valamennyien jót nevettek-e Eucken naivitásán, akarom mondani „bölcsességén”, miszerint az egyik oldalon arról ír, hogy az ember túl van azon, hogy higgyen a démonok létezésében, a másik oldalon mégis „démoniról” ír. Eucken hívei természetesen azt mondják: ebben az esetben a démonit átvitt értelemben érti, nem gondolja komolyan. - De hát éppen erről van szó: az emberek használnak szavakat és ideákat, de nem veszik azokat komolyan. Ebben mélységes belső ellentmondás rejlik! A valódi szellemtudományos világnézethez azonban hozzátartozik annak tudatosítása, hogy komolyan vegyük a szavakat, és ne beszéljünk démonokról, ha nem szándékozunk ezt a szót komolyan venni.

Különben újból és újból úgy járhatnak az emberek, mint egy bizonyos világnézeti egyesület elnöke. Tartottam az egyesületben egy előadást, amelyben felhívtam a hallgatóság figyelmét arra, hogy Adolf von Harnack[7] „A kereszténység lényege” című könyvében ez áll: Nem az a lényeg, hogy mi történt a Golgotán, azzal nem szükséges foglalkozni; azt azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy attól az időponttól indult el a Golgotai Misztériumban való hit; teljesen mindegy, hogy ez a hit valóságos dologra vonatkozik-e vagy sem. A szóban forgó ember - egy berlini világnézeti egyesület elnöke, aki protestáns volt - azt mondta: Olvastam a szóban forgó könyvet, de ezt nem találtam benne. Harnack ezt különben sem írhatta, hiszen ez egy katolikus eszme lenne. A katolikusok mondják például azt, hogy nem az a fontos, hogy mi áll a trieri Szent Köntös hátterében, hanem az abban való hit a fontos. - Le kellett írnom neki az oldal számát, amelyen a mondat olvasható. Talán többekkel is előfordul, hogy elolvasnak egy könyvet, de éppen azt, ami a lényeg benne, nem olvassák el.

Ezzel sikerült egy fénysugarat ráirányítani korunkra. Felfedezhettük azt a szükségszerűséget, ami a jelen szimptómái miatt korunk számára különösen fontos: szükségszerű, hogy valóban kifejlődjék korunkban a szellemi lelkiismeretesség, hogy ne menjünk el közömbösen amellett, ha egy szellemi világnézet képviselője azt mondja, hogy túl vagyunk a démonokban való hiten, majd azután, egy furcsa értelemben, mégis használja a „démoni” szót. Hogyha belegondolunk abba, hogy a „sajtókultúra” korában élünk, akkor sem szabad mintegy azt mondanunk, hogy kevés a remény a lelkiismeretesség kultúrájának kifejlődésére; hanem azt kell mondanunk, hogy annál szükségszerűbb, hogy mindent megtegyünk a lelkiismeretesség kultúrájának kifejlesztése érdekében. A szellemtudomány minden erejével igyekszik ezt előkészíteni; az embereknek azonban ki kell nyitniuk a szemüket, hogy meglássák korunk jellemző tüneteit.

Még egy tényre akarok utalni. A XIX. század hatvanas éveitől kezdve nagy feltűnést keltett Ernest Renan „Jézus élete” című könyve. Azért említem, hogy rámutassak arra, hogyan áll korunkban a Golgotai Misztérium megértése. Ha az ember elolvassa Renan könyvét, akkor az a benyomása támad, hogy először is ezt a könyvet, gyönyörű stílusban, egy olyan ember írta, aki végigjárta a Szentföld helyszíneit, és azokról festői képekben beszél; másodsorban, hogy ez az ember nem hisz Krisztus istenvoltában, de mérhetetlen tisztelettel viseltetik Jézus magasztos személye iránt. Nézzük meg közelebbről ezt az ábrázolást! Ernest Renan, meglepő módon, úgy ábrázolja Jézus életét, hogy tulajdonképpen Jézussal is az történt, mint ami - bizonyos mértékben - minden olyan emberrel megtörténik, aki kisebb-nagyobb hallgatóság előtt képvisel egy világnézetet. Ez körülbelül így játszódik le minden ember esetében: az illető először kiáll az emberek elé, és elmondja nekik azt, amiben hisz. Az emberek odasereglenek hozzá, hogy meghallgassák. Az egyikük ilyen igénnyel áll elő, a másikuk olyannal. Az egyik így értelmezi a hallottakat, a másik amúgy. Mindenkinek más a gyöngéje. Végül az, aki benső igazsága tudatában beszélt, beadja a derekát. Röviden: Renan úgy véli, többször előfordult már, hogy egy olyan embert, akinek jelentős mondanivalója volt, elrontottak a követői. Szerinte Krisztus Jézust is elrontották a hívei. Vegyük például a Lázár-csodát. Az ábrázolás módjában benne foglaltatik az is, hogy az ember azt kell mondja: Ennek az egésznek csalás színezete van, mivel azonban jól fel lehet használni, Jézus nem tiltakozik ellene, hogy a hír elterjedjen. Ily módon ábrázol más eseményeket is. Majd a végén - miután bemutatta, hogyan hanyatlik Krisztus Jézus élete - Renan a legmagasabb lényt megillető áhítattal és dicshimnusszal fejezi be leírását. - Nézzük meg közelebbről ezt a belső ellentmondást! Renan könyvében két dolog keveredik: egy rendkívül szép, ragyogó, helyenként magasztos ábrázolás, valamint egy ponyvaregény. A legvégén hatalmas himnusszal dicsőíti Jézust. Kire irányul ez a himnusz? Jézusra? Arra, akit maga Renan ábrázolt, tulajdonképpen nem irányulhat, amennyiben egészséges lélekkel szemléljük a dolgot. Ilyen dicshimnuszt nem lehet zengeni arról a Krisztus Jézusról, akit Renan ábrázol. Tehát az egész dolog bensőleg hamis.

Végezetül szeretném néhány szóban összefoglalni, hogy mire akartam utalni ezekkel a szemlélődésekkel. Arra akartam rámutatni, hogy a Golgotai Misztérium az emberiség fejlődésének egy olyan korszakára esett, amelyben az emberiség nem volt felkészülve a megértésére, és hogy az emberiség még a mai korban sincs erre felkészülve.

A hatása azonban kétezer éve létezik! Ez a hatás jelen van. És hogyan van jelen? Úgy, hogy független attól, hogy az emberiség mennyi megértést tanúsított iránta a mai napig. Ha Krisztus csak olyan mértékben tudott volna hatni az emberiségben, amennyire „megértették”, akkor nagyon kevés hatása lenne. Elkövetkezendő szemlélődéseink folyamán azt is látni fogjuk azonban, hogy korunkban elérkeztünk a fejlődésnek ahhoz a pontjához, amikor már szükségessé vált annak a megértésnek a kifejlesztése, amely eddig nélkülözhető volt. Mert olyan korban élünk, amelyben megjelenik annak szükségszerűsége, hogy Krisztust ne ott keressük, ahol nincs, hanem ott, ahol valóban jelen van. Mert a szellemi síkon fog megjelenni, nem fizikai testben; és azok, akik Őt fizikai testben keresik, újra meg újra azt a választ kapják majd: Az, akit testben kerestek, nincs testben! -

Új megértésre van szükségünk, amely sok tekintetben talán a Golgotai Misztérium első megértése lesz. A nem megértés korát az első megértés korának kell felváltania. Erre szerettem volna rámutatni mai szemlélődésünkkel, és ezt fogjuk folytatni a következőkben is.