Tegnap két legendával, a paradicsomi és a Grál-legendával megkíséreltem felhívni a figyelmet arra, hogy ezek a legendák tulajdonképpen okkult imaginációkat jelenítenek meg, amelyeket valóban át lehet élni, ha a megfelelő pillanat létrejön. Amikor az ember függetlenné válik fizikai és étertestétől - ahogy ez elalváskor öntudatlan állapotban megtörténik -, és tisztánlátó tudattal érzékel, ha fizikai teste ösztönzi az érzékelésre, akkor a paradicsomi legenda nyilvánul meg számára, ha az éterteste ösztönzi, akkor a Grál-legenda. Figyelembe kell vennünk azonban, hogy az ilyen legendák, mint költői művek vagy mint vallásos legendák keletkeznek, és bizonyos módon az emberiség egy meghatározott korszakában közelíthetők meg. A költői formában vagy vallásos írásokként az emberiség fizikai fejlődéstörténetében megjelenő ilyen legendák eredete a misztériumokra vezethető vissza, és tartalmukat először tisztánlátó megfigyeléssel állapították meg. Az ilyen legendák megfogalmazásánál különösen fontos, hogy a legnagyobb gondot fordítsák arra, hogy éppen az a tartalom és az a hangvétel jöjjön létre, amely ahhoz a korhoz és ahhoz a néphez van szabva, amely számára a legendák készültek.

Az eddigi előadásokban elmondtuk, hogy az ember szellemtudományos-okkult fejlődése bizonyos változásokat hoz létre a fizikai és étertestben. Most az asztráltestet és az ént kell még pontosabban szemügyre vennünk, és azután néhány szóval visszatérünk a fizikai és étertesthez. Látjuk tehát, hogy ha az ember keresztülmegy ezen az önfejlődésen, hogy a spirituális bölcsesség és igazság javainak megszerzésével előrelépjen, ezáltal szellemi és fizikai organizációjának egyes részeiben változásokat hív életre. Az Akasha-krónikának a fejlődés különböző területeire vonatkozó ábrázolásából tudjuk, hogy az emberiségfejlődés normális történeti menete folyamán is az ember e különböző részeiben mintegy természetszerűen változások mennek végbe.

Tudjuk, hogy az ős-indiai korban, az első kultúrkorszakban, amely a nagy atlantiszi katasztrófát követte, az emberi étertest folyamatai voltak az elsődlegesek, az ős-perzsa kultúrkorszakban az emberi asztráltest változásai, az egyiptomi-káldeai korban az emberi érzőlélek változásai, a görög-latin korban pedig az emberi értelmi vagy kedélylélek változásai. A mi korunkban elsősorban az emberi tudati lélek változásai jönnek tekintetbe. És fontos, hogy ha valamelyik korszakban - mondjuk abban a korban, amelyben az értelmi vagy kedélylélek bizonyos változáson megy keresztül, és az itt lezajló tények különösen fontosak - ha egy ilyen korban egy legenda keletkezik, az úgy jöjjön létre, hogy ezt a korszakot különösképpen tekintetbe vegye. Ennek úgy kell történnie, hogy azokon a misztérium-helyeken, ahonnét az ilyen legendák származnak, ezt mondják: a legendát úgy kell kialakítani, hogy azok a változások, amelyek korunkban az emberi értelmi vagy kedély- lélekben végbemennek, fel legyenek vértezve a legenda esetleges kártékony hatása ellen, és hogy teljesen a jótékony hatások befolyása alá kerüljenek.

Nem arról van szó tehát, hogy a misztériumhoz tartozók, akiknek az a feladatuk, hogy közöljenek a világgal egy ilyen legendát, csak legbensőbb impulzusukat kövessék, hanem azt kell követniük, amit koruk diktál számukra. Ha ebben az irányban megfelelően tájékozódunk, jobban meg fogjuk érteni azokat a változásokat, amelyek az emberi asztráltestben mennek végbe, amikor az ember ezoterikus-okkult fejlődésen megy keresztül.

Az asztráltest elkülönül az ezoterikusnál, illetve annál, aki komoly szellemtudományos fejlődésen megy keresztül, aki a szellem- tudományt életének tartalmává teszi. A köznapi embernél viszont, nem olyan könnyed, nem olyan önálló, mint a leírt fejlődésben lévő embernél. Az asztráltest bizonyos módon önállóvá válik, különválik annál, aki fejlődésben van. Nem megy át öntudatlanul egyfajta alvó állapotba, hanem önálló lesz, különválik, más módon hajtja végre azt, amit az ember egyébként alvó állapotban hajt végre. Ezáltal az asztráltest a neki megfelelő állapotba kerül. A köznapi embernél, aki kint él az exoterikus világban, az asztráltest más testekkel van összekapcsolódva, ezek a megfelelő módon befolyást gyakorolnak rá. Itt ezeknek az emberi részeknek egyes kiemelkedő tulajdonságai nem jönnek tekintetbe. Ha azonban az asztráltest különválik, érvényre juttatja saját tulajdonságait. Mik az asztráltest tulajdonságai?

Nos, talán az itt ülők egynémelyükének rémületére már utaltam erre a tulajdonságra. Itt a Földön az emberi asztráltestnek ez a tulajdonsága ugyanis az egoizmus. És ha az asztráltest az emberi természet többi részének befolyásától mentesen saját eredeti tulajdonságát juttatja érvényre, akkor ez éppen az egoizmus, az a törekvés, hogy kizárólag önmagában és önmagánál legyen. Ez tartozik az asztráltesthez. És az asztráltest számára helytelen és rossz lenne, tökéletlenségét jelezné, ha nem az egoizmus erőivel hatná át magát, ha nem ezt mondhatná: alapjában véve mindent csak önmagámon keresztül akarok elérni, amit dolgozom, amit magamban kimunkálok, azt mind egyes egyedül minden igyekezetemmel saját magamra akarom fordítani. Ez az asztráltest igazi hangulata. Ha ezt tekintetbe vesszük, meg fogjuk érteni, hogy az ezoterikus fejlődés éppen ilyen irányban bizonyos veszélyeket idézhet elő, ennek folyamán például - minthogy az asztráltestet szükségképpen valamennyire szabaddá kell tenni - azok, akik nem veszik figyelembe mindazt, amit az igazi szellemtudomány akar adni, és nem annak szigorúan vett talaján állnak, az asztráltestnek ezt a tulajdonságát, az egoizmust ezoterikus fejlődésük alatt különösképpen előhívják. Számos szellemtudományos és okkult társaságban megfigyelhető, hogy miközben morális alapként folytonosan az önzetlenséget és az általános emberszeretetet hirdetik, az asztráltest természetszerű eloldódása folytán éppen az egoizmus virágzik. A lélek megfigyelője számára egyrészről kétségkívül jogosult, másrészről viszont aggasztó az, amikor gyakran emlegetett alapelvként - hangsúlyozom, hogy nem csak alapelvként, hanem gyakran emlegetett alapelvként - az általános emberszeretetről beszélnek, mert a lelki élet bizonyos feltételei mellett az ember azt mondja a legszívesebben és leggyakrabban, amije a legkevésbé van meg, és ezzel elárulja, hogy a legjobban hiányzik neki. Gyakran tapasztalhatjuk, hogy az alapelveket ott hangoztatják a leginkább, ahol azok a legjobban hiányoznak.

Az általános emberszeretetnek kétségkívül olyasmivé kell válnia, ami teljesen uralja a lelket, magától értetődően él a lélekben, és amellyel szemben az embernek ez az érzése: nem szabad olyan gyakran az emberszeretetet emlegetned, nem szabad folytonosan a szádra venned. Ahogy a mindenütt érvényes parancs szól: Isten nevét hiába ne vegyed - úgy kellene, hogy az igazi emberiesség és humanitás parancsa legyen: az általános emberszeretet követelményét, amit lelked alapvető lételemévé kell tenned, nem szabad túl gyakran hangoztatnod. Mert ha a hallgatás bizonyos dolgokról sokkal jobb nevelőeszköz, mint a beszéd, akkor az ilyen dolgoknál különösképpen érvényes, hogy a hallgatás, a szív nyugalma sokkalta jobb eszköz a megfelelő tulajdonság kifejlesztéséhez, mint a gyakori kijelentések.

Aki ezt az exoterikus alapelvet képviseli, nem tud mit kezdeni az asztráltestnek ezzel az eredeti tulajdonságával: az egoizmussal, azzal a törekvéssel, hogy önmagunkban, önmagunknál, önmagunk által éljünk. Most felmerül a kérdés: hogyan lehet akkor helyes megvilágításban látni az asztráltestnek ezt a - használjuk nyugodtan a kifejezést - számunkra ocsmánynak tűnő tulajdonságát, azt, hogy abszolút módon egoista akar lenni. Menjünk vissza oda, ahonnét az élet egyszerű fényeiből indulhatunk ki.

Vannak esetek, amikor az egoizmus már a mindennapi életben is kitágul, ahol azt az élet szükségszerű velejárójának kell látnunk. Nézzük, például az anyai szeretet némely alapvonását, és próbáljuk meg megérteni, hogyan terjed ki az egoizmus az anyától a gyermekre. Azt mondhatjuk: minél inkább a kevésbé képzett néptömegeket nézzük, és azt az oroszlánszerű magatartást, amivel az anya a gyermekét védi, annál inkább megfigyelhetjük, hogy az anya számára a gyermeke elleni támadás mennyire a saját maga elleni támadást jelenti. Saját énje kiterjed a gyermekre, és egy önmaga elleni támadást kevésbé érezne meg, mint azt, ami a gyermeke ellen irányul. Mert amit saját énjében érez, azt átviszi a gyermekre, és nem is találhatnánk jobbat a világ berendezkedései között, mint azt, hogy az egoizmus ilyen módon menjen át az egyik lénytől a másikra, hogy az egyik lény ilyen módon számoljon a másikkal, és egoizmusát kiterjessze a másik lényre. Látjuk tehát, hogy az egoizmus nem az árnyoldalait fejleszti ki, ha a lény kiterjed, ha érzéseit és gondolkodását egy másik lénybe helyezi, és azt magához tartozónak tekinti. Az anyák azáltal, hogy egoizmusukat a gyermekre kiterjesztik, a gyermeket úgy tekintik, mint tulajdonukat, saját magukhoz számítják. Úgy cselekszenek, ahogy az asztráltest: ami velem összefüggésben áll, az általam, hozzám, velem történjen, és így tovább.

Triviálisabb esetekben, mint amilyen az anyai szeretet, még más hasonlókat is láthatunk. Képzeljük el, hogy valakinek háza, kertje és földje van, és ebben dolgozik. Képzeljük el, hogy ennek az embernek az a rigolyája - nevezzük ezt így -, hogy házát, kertjét, földjét és munkásait úgy szereti, mint a saját testét, úgy tekinti a dolgot, hogy teste folytatódik, és házát, kertjét és földjét az emberekkel együtt úgy szereti, mint néhány nő a ruháit, mintha saját testéhez tartoznának. Az egyedi lény itt bizonyos módon kiteljed a környezetre. Ha valakinek a gondolkodása úgy teijed ki a környezetére, hogy mindent úgy őriz, és minden támadást úgy hárít el, mintha saját testéről volna szó, akkor - azt kell mondanunk - az a helyzet, hogy egoizmusával az egész szférát áttolja egy olyan területre, ami az ügyet rendkívül előmozdítja.

Bizonyos körülmények között az, amit szeretetnek nevezünk, rendkívül önző lehet. Csak meg kell nézni az életet, meg kell kísérelni, hogy megvizsgáljuk, milyen gyakran önző az, amit szeretetnek nevezünk. A személyen túlterjedő egoizmus viszont nagyon önzetlen is lehet, azaz, ami hozzá tartozik, azt rendkívüli mértékben támogatja, gondozza és ápolja. Éppen az ilyen dolgoknál kell megtanulnunk, hogy az élet nem hagyja, hogy fogalmakba kényszeresük. Beszélünk egoizmusról és altruizmusról, és ezekkel a fogalmakkal nagyon szép rendszert alkothatunk. A tények azonban szétzúzzák az ilyen rendszert, mert ha az egoizmus a maga érdekeit úgy terjeszti ki a környezetére, hogy azt önmagához tartozónak tekinti, és ennek megfelelően gondozza és ápolja, akkor az egoizmus önzetlenségbe megy át. És ha az altruizmus olyanná válik, hogy a világot csak azáltal akarja boldogítani, ami neki tetszik, ha az egész világra minden erővel rá akarja kényszeríteni gondolatait és érzéseit, és ezt teszi alapelvévé: „Ha nem leszel barátom, a fejedet szétvágom” - akkor az altruizmus igen önzővé válhat. Az erőkből és tényekből álló valóság nem hagyja, hogy fogalmakba kényszeresük, és annak, ami az emberiség haladásával szembeszegül, a legnagyobb része abban áll, hogy az éretlen fejekben és az éretlen szellemekben újra meg újra az a hit alakul ki, hogy a valóságot valahogy fogalmakba lehet préselni.

Az asztráltestet úgy lehet jellemezni, hogy egoista. Minden fejlődésnek, amely az asztráltestet szabaddá teszi - és ezzel számolni kell - az a következménye, hogy az ember érdekeltsége kitágul, egyre szélesebbé válik. Ha asztráltestünk a helyes módon oldódik el az emberi természet többi részétől, akkor érdekeltségének az egész Földre és az egész földi emberiségre ki kell terjednie. A földi emberiség érdekeinek lényegében saját érdekeinkké kell válniuk, a valahogyan a személyünkhöz kötött érdekeknek meg kell szűnniük. Ami az emberrel kapcsolatos, nemcsak a mi korunkban, hanem ami az embert a földfejlődés során valaha is érdekelte, annak a legmélyebb érdeklődésünket kell kiváltania. Oda kell eljutnunk, hogy ne csak azokat tekintsük saját tulajdonunknak, akikkel vérrokonságban vagyunk, vagy azt, ami házunkkal, kertünkkel, földünkkel összefügg, hanem tegyük saját ügyünkké mindazt, amit a földfejlődés létrehoz.

Ha asztráltestünkben érdeklődést tanúsítunk a Föld minden ügye iránt, ha a Föld minden ügye saját ügyünkké válik, akkor asztráltestünk egoizmusára rábízhatjuk magunkat. Ehhez azonban az szükséges, hogy a földi emberiség érdekei saját érdekeinkké váljanak. Nézzük most ebből a szempontból a tegnap említett két legendát. Amikor ezeket az emberiségnek megadták, azért adták, hogy az embert az egyéni érdekektől felemeljék az általános földi érdekekhez.

A paradicsomi legenda az embert közvetlenül a földfejlődés kiindulópontjához vezeti, amikor az ember még nem lépett be első inkarnációjába, vagy amikor éppen belép oda, ahol Lucifer csatlakozik hozzá. Ekkor még az általános fejlődés előtt áll, és ténylegesen fel tudja venni mindazt, ami az emberiség érdeke. Az elképzelhető legnagyobb nevelési legendát, nevelési kérdést rejti magában a paradicsomi történet, az a történet, amely az embert felemeli oda, hogy az egész emberiséget vegye tekintetbe, és minden emberbe beleoltja azt, ami mindenkinek az érdeke. Ha a paradicsomi legenda képei - úgy, ahogy azokat megpróbáljuk felfogni - benyomulnak az emberi lélekbe, akkor áthatják az asztráltestet, és ez, az ember egész Földre kiterjedő látókörének befolyása alatt mindazt, ami most szférájába kerül, saját érdekévé tudja tenni. Ez arra neveli, hogy a Föld érdekeit saját érdekeiként szemlélhesse. Kíséreljék meg teljes komolysággal és teljes méltósággal szemlélni, mi rejlik tulajdonképpen egy ilyen legendában az egyetemes pedagógiai erő számára, egy spirituális impulzus számára.

Hasonló a helyzet a Grál-legendával is. Míg a paradicsomi legenda úgyszólván a Föld emberisége számára szól, és visszanyúl az eredethez, a földfejlődés kezdeti pontjához, tehát azért jött létre, hogy az egész emberiségfejlődés horizontját megemelje, a Grál- legenda azért keletkezett, hogy az ember elmélyedjen asztrálteste legbelsőbb mivoltában, az asztráltest eredeti érdekeiben, mert ha csak önmagára hagyatkozik, egoistává válik, és csak eredeti érdekeit nézi.

Ha az asztráltest érdekeiről van szó, az ember tulajdonképpen két irányban tévedhet el. Az egyik irány Amfortas iránya, a másik, mielőtt Amfortas eljut a teljes megváltásig, Parsifálé. A kettő között van az ember helyes fejlődése - amennyiben asztráltestét vesszük tekintetbe. Az asztráltest arra törekszik, hogy önmagában az egoizmus erőit kifejlessze. Ha azonban ebbe az egoizmusba személyes érdekek nyomulnak be, akkor ezek felfalják, miközben az egész Földre ki kellene terjednie, saját személyiségére zsugorodik össze. Ennek nem szabad megtörténnie. Mert ha ez megtörténik, akkor annak a személyiségnek a hatása folytán, amely a maga én-kifejeződését a vérben találja meg, az egész személyiség megsebesül: az ember Amfortas irányában kerül tévútra. Am- fortas alapvető hibája abban áll, hogy abba a szférába, amelyben az asztráltest jogosan akarja megszerezni, hogy egoista legyen, beleviszi azt, ami még az emberben személyes vágyként és kívánságként létezhet. Jóvátehetetlen, ha az ember abba a szférába, ahol az asztráltestnek a személyes érdekektől el kell oldódnia, személyes érdekeit viszi magával. Az ember ekkor a sebesült Amfortas.

A másik eltévelyedés is bajhoz vezethet azonban, és csak akkor nem vezetne bajhoz, ha az, aki ezt a bajt előidézi, olyan ártatlan, mint Parsifal. Parsifal látja a Szent Grált, többször is elviszik előtte, de ő bizonyos módon helytelenül cselekszik. Valahányszor a Szent Grált körülhordozzák, ajkán a kérdés: kinek a tápláléka ez, de nem kérdezi meg, és végül az étkezés úgy fejeződik be, hogy ez a kérdés nem hangzik el. Ezért az étkezés után úgy kell eltávoznia, hogy nincs lehetősége bármit is helyrehozni. Ez valóban így van, mintha a még nem teljesen érett ember egy pillanatra tisztánlátóvá válna az éjszaka folyamán, mintha egy szakadék választaná el őt attól, amit saját testiségének vára tartalmaz. Bele tud pillantani, de azután anélkül, hogy a megfelelő ismeretre szert tett volna, azaz, anélkül, hogy a kérdést feltette volna, újra minden bezárul számára. És amikor felébred, nem tud újra behatolni a várba. Mit mulaszt el tulajdonképpen Parsifal?

Hallottuk, mit tartalmaz a Szent Grál. Azt tartalmazza, amiből a földi ember fizikai eszközének táplálkoznia kell, mint extraktumból, tiszta ásványi extraktumból, amit mindenféle élelmiszerből nyernek, és össze van kötve az emberi agy legnemesebb részével, a legnemesebb érzéki benyomásokkal, azokkal a benyomásokkal, amelyek az érzékszervek útján jutnak el hozzánk. Kinek a számára szolgál ez a táplálék? Tulajdonképpen annak számára kell, hogy szolgáljon - ez mutatkozik meg nekünk, ha az exoterikus költői elbeszélésekből átlépünk az ezoterikus misztérium-ábrázoláshoz akiben megértés van aziránt, ami az embert éretté teszi, aki valóban fokról-fokra tudatosan emelkedik fel ahhoz, hogy mi a Szent Grál. Honnan szerezzük meg azt a képességet, hogy tudatosan emelkedjünk fel a Szent Grálhoz?

A költemények világosan rámutatnak, kiknek szól a Szent Grál. Ha behatolunk a Grál-legenda misztériumi ábrázolásába, akkor ez még sajátságosabb. Az eredeti Grál-legendában a vár ura egy halászkirály, egy halásznép királya. Másvalaki is együtt volt egy halásznéppel, aki nem királya akart lenni ezeknek a halászoknak, hanem valaki más közöttük, aki visszautasította, hogy királyként uralkodjon felettük, aki valami mást hozott számukra, mint az uralkodó király: Krisztus Jézus. Utalás történik arra, hogy a halászkirály eltévelyedése az - mert ez tulajdonképpen Amfortas az eredeti legendában -, ami az egyik oldalon történik. O úgyszólván még nem egészen méltó arra, hogy a Grál útján valóban megszerezze az üdvösséget. Azért nem, mert nemcsak szellemiséggel irányítja ezt a halásznépet, hanem hatalmi eszközökkel akar uralkodni rajtuk.

Parsifal belsőleg nem annyira nyílt, hogy tudatosan feltegye a kérdést: mire való a Grál? Mire szolgál? A halászkirálynak arra szolgált, hogy személyes érdekeit elnyomja, és érdekeit annyira kiterjessze, ahogy azt Krisztus Jézus tette az egész emberiség érdekében. Parsifalnál szükséges, hogy a pusztán ártatlan szemlélésen túl, érdekeit annak belső megértéséig emelje, ami minden emberben ugyanaz, ami az egész emberiséget megilleti. És ez a Szent Grál adománya. Így lebeg csodálatos módon Parsifal és Amfortas, vagyis az eredeti halászkirály között középen a Golgotái Misztérium eszménye. Így történik utalás árnyalt módon éppen arra, ami a legendában döntő, hogy egyrészről a halászkirály túl sok személyiséget vitt magával az asztráltest szférájába, másrészről Parsifal túl kevés általános érdeklődést tanúsított a világ iránt, még túlságosan naiv, túl kevéssé érinti őt a világ iránti általános érdeklődés. Éppen abban van a Grál-legenda hatalmas pedagógiai jelentősége, hogy a Szent Grál ennyire tud hatni tanítványai lelkére, hogy úgy érzik, mintha egy mérleget szemlélnének: amelynek egyik serpenyőjében az van, ami Amfortasnál volt, a másikban pedig az, ami Parsifalnál. Azután tudták, hogy a kettőnek egyensúlyban kell lennie. Ha az asztráltest a maga eredeti érdeklődését követi, felemelkedik az általános emberiesség ama horizontjáig, ami akkor érhető el, ha valóban e szavak szerint cselekszünk: ahol ketten az én nevemben együtt vannak, közöttük vagyok. Mindegy, hogy hol állnak a Föld-fejlődésben.

Kérem, ne tekintsék ezt az egészből kiragadott résznek, hanem vessék össze a tegnapi és holnapi fejtegetéssel, mert az egyes részek félreértésekhez vezethetnek. Szükséges viszont, hogy ennél a pontnál az emberi asztráltest fejlődését az emberiség horizontjáig emeljük fel, egészen sajátságos módon úgy, hogy az emberiség legáltalánosabb érdekei saját érdekeivé váljanak, hogy szomorúságot érezzen, és sérelmesnek érezze, ha valahol az emberiség érdekeit sértik meg. Ehhez az szükséges, hogy az ember, amikor lassanként az ezoterikus fejlődés folyamán eljut odáig, hogy asztrálteste szabaddá, függetlenné válik az emberi természet többi részétől, vértezze fel és védje meg magát más asztráltestek tetszés szerinti befolyásától, mert ha az asztráltest szabaddá válik, a fizikai és étertest, amelyek erős várat alkotnak az asztráltest számára, nem támogatják többé. Szabaddá és áteresztővé válik, és igen könnyen hatni engedi magára azokat az erőket, amelyek más asztráltestekben vannak. A sajátjánál erősebb asztráltestek befolyást gyakorolnak rá, ha nincs felvértezve saját erőivel. Végzetes lenne, ha valaki felemelkedne addig, hogy szabadon kezeli asztráltestét, és az asztráltest magatartását tekintve olyan ártatlan maradna, mint kezdetben Parsifal. Ez nem jó, mert akkor a más asztráltestektől kiinduló összes lehetséges hatás befolyással lehetne asztráltestére.

Látják, bizonyos vonatkozásban a külső, exoterikus világban is jelentősége lehet annak, amire most utaltam. Az emberek itt a Földön egy bizonyos vallási rendszerben élnek. Ennek megvan a maga kultusza, a maga rituáléja. Ezek a rítusok körülveszik az embert azzal, ami teljesen imaginatív, ami az asztráltest segítségével a magasabb világokból érkezik. Abban a pillanatban, amikor egy ilyen vallási közösség egy embert befogad, akkor azokban az imaginációkban, amelyek a rítus alatt asztráltestére hatnak, felszabadul, asztrálteste - legalább is rövid pillanatokra a vallásos rítus közben - bizonyos fokig szabaddá válik. És minél erősebb a rítus, minél inkább elnyomja az éter- és fizikai test befolyását, minél inkább olyan eszközöket vesz igénybe, amelyek az asztráltestet önállósítják, annál inkább kilökődik az asztráltest az éter- és fizikai testből a szertartás alatt. Ezért semmi sem veszélyesebb - bocsássák meg a kijelentést, mert úgy hangzik, mintha bizonyos gúnnyal mondanám, pedig nincs benne semmi gúny -, mint elaludni a templomban, mert elalváskor az asztráltest kétségkívül elválik a fizikai és étertesttől, és ami a rítusban végbemegy, az befészkeli magát az asztráltestbe, tekintve, hogy azt a magasabb világokból származó asztráltestek segítségével veszi át. Ezért a templomban való alvást, ami egyes vidékeken sokak számára kedvelt dolog, tulajdonképpen el kellene kerülni.

Itt inkább az egyházakról van szó, amelyeknek van egy bizonyos szertartásuk, és csak kevésbé azokról a vallásos közösségekről, amelyek az újabb korok megfontolásai alapján távolodtak el bizonyos rítusoktól, vagy valamely rítust a minimálisra korlátoztak. Itt most nem a tetszés vagy nemtetszés alapján beszélünk erről vagy arról a hitvallásról, hanem az objektív tények alapján. Amikor az ember asztráltestét az emberi természet többi részétől függetleníti, akkor könnyebben befolyásolják őt azok az impulzusok, azok az erők, amelyek más asztráltestek segítségével szerezhetők meg. És itt fennáll az a lehetőség is, hogy valaki, aki eljutott asztráltestének szabad használatáig, ha erősebb, mint a másik, aki bizonyos mértékig szintén szabaddá tudja tenni asztráltestét, akkor óriási befolyást tud gyakorolni erre a másikra. Ez akkor ténylegesen olyan, mint az erősebb személyiség asztráltesti erőinek átvitele a gyengébb személyiségre. És ha az ember tisztán- látóan a gyengébb személyiséget szemléli, azt látja, hogy az asztráltestében tulajdonképpen teljesen az erősebb asztralitású személyiség képeit és imaginációit hordozza.

Látják, mennyire fontos, hogy a morál felnövekedjen arról a talajról, amelyről az okkultizmust kell gondozni, mert természetesen nem ápolhatjuk az okkultizmust anélkül, hogy a valóságban ne törekednénk arra, hogy az asztráltestet függetlenítsük az emberi természet többi részétől. A legkárosabb azonban az, ha az okkultizmus talajáról az erősebb személyiségek saját személyes érdekeik, személyes indíttatásuk érdekében hatalomra törnek. Az okkultizmus talajáról csak azok a személyiségek működnek jogosultan, akik teljes mértékben lemondanak arról, hogy valamilyen személyes befolyást gyakoroljanak, és annak az okkultistának, aki valami jót akar elérni, az a legnagyobb eszménye, hogy saját személyisége útján semmit se érjen el. A személyes szimpátiát vagy antipátiát lehetőleg mindabból ki kell kapcsolnia, amire hatni akar. Akinek ezért ez vagy az szimpatikus vagy antipatikus, és okkult módon akar működni, annak ezt a szimpátiát és antipátiát gondosan össze kell hordania a legszemélyesebb területeire, és csak itt juttathatja érvényre. Mindenesetre arról a talajról, amelyen egy okkult mozgalomnak kell kivirágzania, semmit sem szabad ezzel a személyes szimpátiával és antipátiával ápolni és gondozni. És bármennyire is paradox módon hangzik, mégis ezt mondhatjuk: az okkult tanító számára tulajdonképpen a legközömbösebb az a tanítás, amit csak saját tehetsége, saját temperamentuma szerint tud adni. Csak annak van jelentősége, ha a tanításban nincs semmi személyes, hanem csak az, amivel a lelkeken segíteni tud. Ezért egyetlen okkult tanító sem erőszakolja rá ismereteit a maga korára, ha tudja, hogy az ismeretnek ez a része a kor számára semmit sem használ, csak egy másik korban lehet hasznos. Mindezt tekintetbe kell venni, ha az okkult fejlődés hatása alatt álló asztráltest sajátos természetéről beszélünk.

Korunkban, ahogyan ez már előkészült, és ahogy továbbfejlődött, még van bizonyos komplikáció. Mi az, ami lényeges korunkban? Ez a tudati lélek fejlődése. Semmi sincs úgy összekapcsolva az egoizmussal, a legszűkebb személyes érdekekkel, amint a tudati lélek. Ezért egyetlen korban sincs akkora kísértés a személyes érdekeknek az általános emberi érdekekkel való összekeverésére, mint korunkban. Ennek a kornak az emberiség érdekeit fokozatosan, mintegy bele kellene húznia az emberi énbe, pontosabban az emberi én egy részébe, a tudati lélekbe. Látjuk, hogy korunkban az emberi érdekek mennyire az én szempontjai szerint, mennyire az egoizmus szempontjai szerint sűrűsödnek össze. Ebből a szempontból rendkívül tanulságos, ha a legkomolyabban feltesszük a kérdést, vajon olyasmi, amit például már Szent Ágoston megírt Vallomásaiban, lehetséges lett volna-e a régi Görögországban?

Ez teljesen lehetetlen lett volna. A görög a maga természete szerint olyan volt, hogy belső világa bizonyos összhangban állt a külvilággal, a külső érdekek egyúttal belső érdekei voltak, és belső érdekei a külsők szerint alakultak. Nézzük csak meg az egész görög kultúrát. Olyan, hogy mindenütt feltételezni kell még az emberi bensőnek a külsővel való bizonyos összekapcsoltságát. A görög művészetet, a görög tragédiát, a görög történetírást és filozófiát csak úgy értjük meg, ha tudjuk, hogy a görögöknél a lelkiség még szétáradt a külső világba, és a külső világ magától értetődően illeszkedett a belsőhöz. Ezzel összehasonlíthatunk valami olyasmit, mint Ágoston Vallomásai. Ebben minden az ő számára létezik, belső mivoltában keres, fürkészik, kutat. Ágoston írásaiban megkísérelhetjük az összes személyes, individuális jellemvonást követni - meg fogjuk találni őket. Azt kell mondanunk: Ágoston jóval korunk beköszönte előtt állt, de előkészítette azt. Olyan szellem, akinek az írásaiban jóval a napfelkelte előtt annak a kornak az első hajnalpírját találjuk, amely teljesen a tudati lélekhez szabott. Ágos- tón minden sorában ezt figyelhetjük meg, és a finomabb érzékelés számára minden sora különbözik attól, ami a régi Görögországban volt lehetséges.

És most, amikor tudjuk, hogy Ágoston az előtt a korszak előtt élt, amelyben az egoizmus, az ember saját belső mivolta szerinti tevékenysége már a fizikai testen belül folyik le, mint ennek a kornak a jellegzetes megnyilvánulása, akkor meg is tudjuk érteni, hogy azt, akinek, mint Ágostonnak is, szélesebb az érdeklődése, és belelát az emberiség fejlődésének teljes folyamatába, azt igazi borzadás járja át, amikor elébe lép egy olyan emberi lény, aki sejtetni engedi, hogy a felfelé vivő fejlődése folyamán az asztráltest- nek természetszerűen egyfajta egoizmushoz kell eljutnia. Ágoston tisztán, nemesen és erőteljesen elindul az egoizmus felé. Azt lehetne mondani, önzetlenül indul el e felé. De ő abba a korszakba érkezik, amelyben az emberiség eloldódik a külvilág nagy érdekeitől. Gondolják meg, hogy még az Atlantisz utáni harmadik korszakban is minden egyiptomi a csillagvilág felé irányította tekintetét, és a csillagokból az emberi sorsot olvasta ki, minthogy itt a lélek össze volt kötve az általános érdekekkel. Ezt természetesen az ember csak azért tudta elérni, mert még képes volt arra, hogy asztráltestét a fizikai testtől elkülönítetten tartsa a régi elementáris tisztánlátásban. Ezért Ágostonnak el kellett borzadnia, ha elébe lépett valaki, aki őt mintegy erre emlékeztette: a magasabb fejlődéssel elsősorban az egoizmus növekszik meg. Ezt képes felfogni és ösztönszerűen érzi: az egoizmus korszakával kerül szembe. Amikor valaki elébe kerül, aki fizikai teste fejlődésén túl magasabb fejlődést mutat, érzi, hogy ez, az egoizmushoz vezet. És ugyanakkor nem tudja megérteni, hogy ez az ember még eljut az általános emberi érdekekhez.

Kíséreljék meg annak átérzését, hogyan áll szemben Ágoston saját Vallomásai szerint Faustinussal, a manicheus püspökkel, ugyanis őt ábrázoltam. Ahogy szembekerült vele, Ágoston azt érezte, amit egy ember érezhet, aki úgyszólván nemes módon kerül szembe az egoizmus korszakával, és ezt a korszakot csak belső erejével akarja megvédeni az egoizmus ellen. Így el kell, hogy forduljon egy olyanfajta embertől, mint Faustinus, a manicheus püspök. Elfordult tőle, mert olyasmit jelenített meg számára, amihez nem szabad hozzányúlni, ugyanis azt rejti magában, aminek az exoterikus életben az egoizmus korszaka számára sosem lehet értelmet találni. Ágoston egyházatya tehát fellépett a manicheus püspök, Faustinus ellen. Vele, aki a tudati lélek korszakához közeledett, egy olyan emberi lény került szembe, aki - úgy, ahogy ilyesmit egy okkult világ-áramlatban meg lehet őrizni - megőrzi a szellemi világgal való kapcsolatot, és ezzel együtt az asztráltest alaptulajdonságát, ami előtt Ágoston a maga nézőpontjából joggal borzongott meg.

Lépjünk néhány évszázaddal tovább. Itt a párizsi egyetemen olyasvalaki lép elénk, aki az irodalomban kevéssé ismert, mert amit írt, az személyiségéről nem ad semmilyen fogalmat. Amit írt, az pedánsnak tűnik, személy szerint azonban rendkívüli volt a hatása. Mindenekelőtt úgy hatott, hogy környezetében mintegy a görög világnézet megújulását eredményezte. Igazi reneszánsz-ember volt. 1518-ban halt meg, és egészen addig a párizsi egyetemen működött. Ez a személyiség úgy viszonyult a görögség lényegéhez - még ha exoterikusan is -, mint Faustinus, a manicheus püspök a manicheizmushoz, ami elsősorban hagyományaiban, sok egyéb mellett felvette magába az Atlantisz utáni harmadik korszak, az egyiptomi-káldeus kultúrkorszak valamennyi jó és nagy tulajdonságát.

Itt van tehát előttünk Faustinus, a manicheus püspök, aki Ágostonnal való kapcsolatában lép elénk, és azáltal, hogy manicheus, éppen az Atlantisz utáni harmadik kultúrkorszak okkult alapjait őrizte meg. 1518-ban Párizsban meghalt egy ember, aki - ha exoterikusan is - az Atlantisz utáni negyedik kultúrkorszak bizonyos alapjait hordozta magában. Ezért volt kellemetlen azoknak, akik környezetében a hagyományos kereszténység szellemében működtek. A szerzetesek halálos ellenségüknek tekintették, de Rotterdami Erasmusra mély benyomást tett, amikor Párizsban járt. Úgy tűnt számára, mintha a külső környezet rosszul alkalmazkodna ahhoz, ami tulajdonképpen ennek a figyelemreméltó léleknek a belsejében élt. És amikor Erasmus újra elutazott, és Angliába ment, írt neki - mert időközben barátja lett -, hogy szabaduljon meg hát fizikai testétől, amelyet a podagra kínoz, és repüljön a levegőn át Angliába. Itt a külső környezet talaja sokkal inkább megfelelt annak, amit lelkében érez. Hogy ebben a személyiségben, aki ekkor működött, láthatóan ki tudott bontakozni a görög érzés, a görög érzület, azt különösen akkor láthatjuk, ha Erasmusnak a hozzá fűződő finom kapcsolatát vesszük szemügyre. Így élt ez a személyiség, aki 1518- ban halt meg Párizsban, mondhatnánk, éppen az egoizmus korszakának a kiindulópontján, mint ellensége azoknak, akik az ember lelki életét hozzá akarták igazítani az egoizmus korszakához, és akik bizonyos borzadást éreztek az olyan lélekkel szemben, aki azért tudott így hatni, mert egy másik kort, a görög kort akarta elővarázsolni, amelyben az ember még úgyszólván közelebb állt az asztráltest egoizmusához. Rotterdami Erasmusra rokonszenves benyomást tett ez a személyiség, akit Faustus Andrelinosnak hívtak.

A XVI. században Közép-Európában egy olyan személyiség élt, aki mint vándor dalnok jelenik meg, és akiről a nép körében azt beszélték, hogy elfordult a hagyományos teológiától. Ez a személyiség nem akarta többé, hogy teológusnak nevezzék, világpolgárnak és orvosnak nevezte magát, félretette a Bibliát, és a természet tanulmányozásával foglalkozott. Éppen abban a korban, amelyben minden lehetséges régiből végbemegy az átmenet minden lehetséges újba, a természet tanulmányozása is olyan, hogy az emberek számára - éppúgy, ahogy a manicheizmus és a régi görögség is - közel hozza az asztrális egoizmust. Az asztrális egoizmus így azt hozza közel, ami a régi alkímia és az új kémia, a régi asztrológia és az új asztronómia, és így tovább, határmesgyéjén áll. A természettudománynak ez a sajátos csillogása és villogása a régi és az új állapot között, ez hozta az embert közel - amikor a Bibliát egy kicsit félretette - az ilyen asztralitáshoz, amelyben vitatkozik az egoizmussal. Nem csoda, hogy ez borzasztotta azokat, akik a hagyományok alapján akartak eligazodni az egoizmus korszakában, amelyben a tudati lélek már állandóan emelkedőben volt.

Ez hozta létre Közép-Európában a harmadik Faust-mondát Johannes Faustról, akit Georg Faustnak is neveztek, és aki valóban történelmi személyiség volt. És a XVI. század az asztráltest egoizmusától való minden borzadását összeforrasztotta, amikor a három Faustot, Ágostonét, Erasmusét és a közép-európait egy alakba hozta össze, a közép-európai népképzeletnek abba az alakjába, aki azután Marlowe Faustja lett. Ebből a Faustból alkotta Goethe teljes fordulattal a maga Faustját, amelyben világossá tette számunkra: megvan a lehetőség arra, hogy ne borzadjunk el attól, aki közel hozza az emberhez az asztralitást, hanem hogy jobban megértsük: a fejlődést jelzi, és ezért kijelenthetjük: meg tudjuk őt váltani. Egész korszakok vitatkoztak az asztráltest egoizmusának kérdéséről. Az egész legenda-költészetből és a történelemből is kiderül az ember borzadása az asztráltest egoizmusától, és az az emberi vágy, hogy az asztráltestnek ezt a problémáját a helyes módon oldja meg, úgy, ahogy az megfelel a világ bölcs vezetésének és az egyéni lélek ezoterikus fejlődésének.