Egy ilyen filozófiai költeménynek, mint amilyen a Bhagavad Gita, csak az ismerheti fel az igazi jelentőségét, akinek számára a világirodalom ilyen vagy ehhez hasonló alkotásai nem puszta teóriát jelentenek, hanem egyfajta sorsot, egy világnézet pedig az emberiség sorsává válhat.

Az utóbbi napokban két világnézetet tárgyaltunk meg a Véda- irányzaton kívül, a szánkhja-filozófiát, és a jógát, amelyek, ha helyesen szemléljük őket, eminens értelemben megmutatják, hogy egy világnézet az emberi lélek sorsává válhat. A szánkhja-filozófia fogalmával mindazt összekötöttük, ami az ember számára, mint tudás, eszmei megismerés és a világ jelenségeinek áttekintése megjelenhet, amelyekben az emberi lélek kifejezésre jut. És ha azt, ami korunkban az átlagember számára egy ilyen megismerésből, egy ilyen eszmékben kifejezhető világnézetből tudományos formában megmarad, ha azt, álljon bár szellemileg sokkal alacsonyabb fokon, mint a szánkhja-filozófia, ilyen megismerésnek tartjuk, akkor azt mondhatjuk: korunkban is sorsszerűnek érezhetjük azt, amit a szánkhja-filozófiával szemben sorsszerűnek érezhetünk. Mindazonáltal csak az érezheti ezt sorsszerűnek, aki egy ilyen világnézetnek egyoldalúan átadja magát. Róla bizonyos módon ezt mondhatjuk: ez egyoldalú módon a szánkhja-filozófia tudása. Hogyan áll egy ilyen ember a világgal szemben? Hogyan érez a lelkében? Ez olyan kérdés, amire alapjában véve csak tapasztalati úton lehet válaszolni.

Tudnunk kell, mi történik a lélekkel, ha ilyen egyoldalú módon átadja magát egy világnézetnek, ha minden erejével arra törekszik, hogy ilyen jellegzetes világnézete legyen. Ez a lélek aztán beléphet a világesemények részletes formáiba, kellő módon megértheti mindazt, ami erők formájában kifejeződik a világban, ami formákká alakul. Ha egy lélek csak úgy adná át magát a világnak, hogy, mondjuk, egy inkarnációban alkalmat találna arra, hogy képességei és karmája útján úgy élje bele magát a világ eseményeibe, hogy a tisztánlátó erőkkel áthatva, vagy azok nélkül mindenekelőtt értelmi tudásra tesz szert, akkor olyan lelki irányban halad, amely minden körülmények között lelki életének egy bizonyos elhidegüléséhez vezeti. A lélek temperamentumától függően aztán úgy fogjuk találni, hogy a lélek többé vagy kevésbé egyfajta kielégítetlen iróniával áll szemben a világ eseményeivel, vagy általában érdektelenséggel és kielégítetlenséggel az ilyen eseményről eseményre haladó tudással szemben. Mindaz, amit így korunkban számos lélek érezhet, ha valamilyen tudással szembekerül, ami pusztán a tudás jellegét viseli magán, a hidegséget, a sivárságot, ami a lelket eltölti, a kielégítetlenséget a kedélyvilágban, mindez a lelkünk elé lép, ha egy ilyen lelki irányulást szemügyre veszünk. Az ilyen lélek úgy fogja érezni, hogy sivár és tudatlan marad. Mit ér, ha az egész világot megnyerem is, de saját lelkemről nem tudok semmit, ha semmit sem érzek, semmit sem élhetek át, ha lelkem belül üres marad - ezt mondhatja egy ilyen lélek. Teletömve a világ tudásával, és belül üresnek maradni, ez keserű sorssá válhat, mint mindannak elvesztése, ami bensőmben értékkel bírhat.

Amit most elmondtam, azt számos embernél megtaláljuk, akik valamilyen műveltségre tettek szert, valamilyen absztrakt filozófiát képviselnek. Egyrészt úgy találjuk, hogy vagy maga ez a lélek érzi az elégedetlenséget és ürességet, saját nagy tudása is érdektelenné válik számára, és szerencsétlennek érzi magát, vagy egyfajta absztrakt filozófiát képvisel, és absztrakt módon adja elő nézeteit az istenségről, a kozmológiáról, és az emberi lélekről. Itt azt érezzük, hogy mindez csak a fejben van, a szív nem vesz részt benne, a kedély kiüresedett. Hideg szél fúj felénk, ha egy ilyen lélekkel találkozunk. A szánkhja-filozófia így válhat sorssá, olyan sorssá, amelyben az ember elveszett önmaga számára, semmit sem nyújthat önmagának, és akinek individualitásától a világ sem kaphat semmit.

Másrészről nézzünk meg egy olyan lelket, aki egyoldalúan a jóga útján keresi a fejlődést, idegen számára a világ, megveti azt, nem akarja megismerni. Azt mondja, mit segít az nekem, ha megtapasztalom, hogy milyen a világ? Mindent önmagámban akarok megtalálni, magam akarok előbbre jutni, saját erőim fejlesztése útján. Talán fog belső melegséget érezni, és gyakran úgy tűnik, hogy önmagába zárt, de elégedett. Ez lehetséges. De hosszabb időn keresztül a lélek nem marad így, hanem egyedüllétbe torkollik. Ha egy ilyen lélek remeteségbe vonul vissza, és a lelki élet magasabb fokát keresi, aztán kilép a világba, akkor mindenütt beleütközik a világ eseményeibe, és talán ezt mondja: mit érdekelnek engem a világ eseményei. És ha aztán mégis egyedül érzi magát, mert idegenül áll szemben a jelenségek nagyszerűségével, és nem érti azokat, akkor ez az egyoldalúság ismét végzetes sorssá válik. Gyakran találkozunk ilyen lelkekkel, akik minden erejüket saját lényük fejlesztésére fordítják, hidegek, és közömbösen mennek el embertársaik mellett, mintha semmiféle közösséget nem akarnának vállalni velük. A világtól idegennek érezheti magát egy ilyen lélek, egoistának, és a többiek számára különccé válhat.

Csak ha az élet ilyen összefüggéseit vesszük szemügyre, akkor érezzük meg a világnézetek sorsszerűségét. És az ilyen nagy megnyilatkozások és nagy világszemléletek hátterében, amilyenek a Gitában és a Pál-levelekben jelennek meg előttünk, itt kerülünk szembe a sorsszerűvel. Azt mondhatjuk: akár a Gita, akár a Pál- levelek mögött, ha egy kicsit beléjük tekintünk, azt látjuk, ami számunkra közvetlenül sorsszerű. Hogyan láthatjuk meg a sorsszerűt a Pál-levelekben?

Úgy találjuk meg, hogy gyakran történik utalás arra, hogy a lelki fejlődés tulajdonképpeni üdve az úgynevezett hit-igazságokban rejlik, szemben a külső dolgok értéktelenségével. Ehhez azáltal jutunk el, amivé a lélek válhat, ha egyesül a Krisztus-impulzussal, ha fel tudja venni magába azt a hatalmas erőt, ami Krisztus feltámadásának helyes megértéséből fakad. Amikor ezzel találkozunk a Pál-levelekben, akkor megérezzük, hogy itt úgyszólván az emberi lélek önmagára van utalva, teljesen megbízik a kegyelemben, és a hit-igazságokban, de ugyancsak elidegenedhet a külső világtól. A világ azonban jelen van, és nem tudjuk kikerülni azáltal, hogy elutasítjuk. Folyton összeütközünk vele. A sors a maga gigantikus nagyságában hangzik fel számunkra. Csak ha a dolgot így fogjuk fel, akkor jelenik meg előttünk az ilyenfajta kinyilatkoztatás a maga egész hatalmasságában.

Nos, ez a két kinyilatkoztatás, a Bhagavad Gita és a Pál-levelek külsőleg nagyon különbözik egymástól, és ez a külső különbözőség e művek minden részletében hatással van a lélekre.

A Bhagavad Gitát nemcsak azok miatt csodáljuk, amiket eddig megbeszéltünk, hanem amiatt is, mert költői szempontból is hatalmas, mert minden verséből az emberi lélek magasztossága hangzik fel. Mindabban, ami Krisna vagy tanítványa, Ardsuna szájából felhangzik, olyasmit érzünk, ami felemel bennünket a mindennapi emberi élmények fölé, minden szenvedés fölé, minden olyasmi fölé, ami indulatokat kelt, ami a lelket nyugtalanítja. A lelki nyugalom, a letisztultság, a higgadtság, a szenvedélymentesség, az indulatnélküliség szférájába emelkedünk, a bölcsesség atmoszférájába, ha a Gita bármelyik részét hatni engedjük magunkra. A Gita olvasásakor mindenütt emberi mivoltunk teljességét érezzük, azt, hogy egy magasabb fokra emelkedünk. Mindenütt azt érezzük, hogy meg kell szabadulnunk emberi gyarlóságainktól, ha a Gita magasztos szellemiségét a helyes módon hatni engedjük magunkra.

Mindez másképpen van a Pál-levelekkel. A költői nyelv magasztossága hiányzik, és hiányzik a Gita szenvedélymentessége is. Ha ezeket a páli leveleket kezünkbe vesszük, és hatni engedjük őket magunkra, sokszor úgy érezzük, hogy Pál szájából a szenvedélyes felháborodás hangzik felénk, amiatt, ami történik. Némelykor a hang zsörtölődő — így mondhatnánk — elítéli, elátkozza, megdorgálja ezt vagy azt. És amiket felhoz a kereszténység nagy fogalmairól, a kegyelemről, a törvényességről, a mózesi és a keresztény hit közötti különbségekről, a feltámadásról, ezt mind olyan hangon teszi, ami bizonyos módon filozófiai akar lenni, filozófiai meghatározásokat akar használni, de ez nem sikerül neki, mert minden mondatából kicsendül a páli jelleg. Egyik mondatnál sem tudjuk elfelejteni, hogy egy olyan embertől származnak, aki vagy izgatott, vagy jogos haraggal beszél azokról, akik ezt vagy azt tették, vagy úgy beszél a kereszténység legmagasabb eszméiről, hogy érezzük személyes érintettségét, és az a benyomásunk, hogy ezeknek az eszméknek a terjesztője.

A Bhagavad Gita olvasásakor nem találkozhatunk olyasmivel, hogy személyes természetű érzület fejeződne ki benne, mint ahogy ez Pálnál előfordul, ha leveleit olvassuk. Az egyik közösséghez ezt írja például: Elkötelezettek vagyunk Jézus Krisztus mellett. Emlékezzetek rá, hogy soha senkinek nem voltunk terhére, hogyan dolgoztunk éjt nappallá téve, hogy senkinek terhére ne legyünk. - Mennyire személyes mindez! A páli levelekből a személyiség leheleté árad. A magasztos Gitában viszont egy csodálatosan tiszta szférát, egy éteri szférát találunk, ami mindenütt az emberfelettit súrolja, és némelykor be is hatol abba.

Külsőleg tehát óriási a különbség, és azt mondhatjuk: vak előítélet lenne, ha nem akarnánk elismerni, hogy e nagy ének útján, amelyben összefolynak az egykor a hinduizmusban megjelenő világnézetek, hogy a hinduisták Gitája útján valami magasztosan tiszta, valami személytelen, higgadt szenvedély- és indulatmentesség jelenik meg, míg az, ami a kereszténység legősibb irataiban, a páli levelekben lép elénk, az teljesen személyes, olykor szenvedélyes és minden higgadtságot nélkülöző jelleget hordoz magán. Nem azáltal jutunk a megismeréshez, hogy az ember elzárja maga elől az igazságot, és az ilyen dolgokat nem vallja be, hanem azáltal, hogy megérti, hogy helyesen fogja fel azokat. Ezt az ellentétet ezért, mint érctáblára vésett szöveget szeretnénk további szemlélődésünk elé állítani.

Tegnap arra hívtuk fel a figyelmet, hogy a Gitában Krisna Ardsunának adott jelentőségteljes tanítása jelenik meg előttünk. Kicsoda tulajdonképpen Krisna? Mindenekelőtt ez a kérdés kell, hogy érdekeljen bennünket. Nem tudjuk megérteni kicsoda Krisna, ha nem ismerkedünk meg egy olyan dologgal, amelyről alkalomszerűen, itt vagy ott már beszéltem, hogy ugyanis a korábbi időkben a névadás, a névmegjelölés másképpen történt, mint ma. Ma alapjában véve teljesen közömbös, hogy kit milyen névvel jelölnek. Mert végül is korunkban nem sokat tudunk meg valakiről, ha megtudjuk, hogy ilyen vagy olyan polgári nevet visel, hogy Müllernek vagy Schulzénak hívják. Ugyancsak nem tudunk meg róla sokat - ezt is bevallhatjuk magunknak - ha tudjuk, hogy udvari tanácsos vagy titkos tanácsos, vagy valami hasonló. Tehát nem sokat tudunk meg erről az emberről, ha ismerjük társadalmi rangját. És ma azáltal sem tudunk meg sokat, ha tudjuk, hogy „Nagytiszteletű Úr”, „Nagyságos Úr” vagy csak egyszerűen „Tisztelt Úr”. Röviden: ezek a megjelölések nem sokat mondanak az ember számára. És könnyen meggyőződhetnek arról, hogy más ma használatos megjelölések sem mondanak semmit. A régi időkben ez másképpen volt. Akár a szánkhja-filozófia megjelöléseit nézzük, akár a mi antropozófiai megjelöléseinket, mindkettőből kiindulhatunk, és a következőket mondhatjuk.

Hallottuk, hogy a szánkhja-filozófia értelmében az ember durva fizikai testből, finomabb elemi testből, vagy étertestből, és olyan testből áll, amely az érzékelés törvényszerű erőit tartalmazza, aztán abból, amit manasznak nevezünk, amit ahamkarának, és így tovább. A magasabb részekről nem szükséges, hogy beszéljünk, mert azok általában még nem alakultak ki. Ha azonban az embert úgy nézzük, ahogy ebben vagy abban az inkarnációban megjelenik előttünk, ezt mondhatjuk: az emberek különböznek egymástól, úgyhogy az egyiknél csak az jelenik meg erőteljesen, ami az étertestben fejeződik ki, a másiknál inkább az, ami az érzékelés törvényszerűségein nyugszik, a harmadiknál inkább a belső érzék, a negyediknél inkább az ahamkara. Vagy, ha a mi nyelvünkön beszélünk, látunk embereket, akiknél kiváltképpen az érzőlélek erői tevékenykednek, másoknál inkább az értelmi vagy kedélylélek erői, ismét másoknál a tudati lélek erői lépnek előtérbe, és vannak, akiknél más dolgok lépnek közbe, azáltal, hogy a manasz inspirálja őket, és így tovább. Ezek olyan különbségek, amelyek azáltal jönnek létre, ahogy egy ember tevékenykedik. Ezekkel a különbségekkel magára az ember lényére utaltunk.

Ma nem lehetséges, hogy könnyen érthető okokból az embert olyan megjelöléssel illessük, ami ebben az értelemben kifejezésre juttatja lényét. Mert ha az emberiség legszélesebb körű érzülete szerint azt kellene mondanunk például, hogy a legmagasabb dolog, amit az ember a jelenlegi időszakban elérhet, az, az ahamkara egyfajta halvány nyoma lehet, akkor mindenki meg volna győződve arról, hogy lényében a legvilágosabban kifejeződik az ahamkara, és sértő lehetne számára, ha kifejezésre jutna, hogy ez még nem így van, hogy nála még egy alacsonyabb tag az uralkodó. A régi időkben ez nem így volt. Akkor az embert lényegében már úgy jelölték meg, különösen, ha arról volt szó, hogy kiemeljék a többi ember közül, esetleg vezető szerepet tulajdonítsanak neki, hogy tekintetbe vették az előbb említetteket.

Képzeljük el, hogy a régi időkben fellépett volna valaki, aki valóban a legátfogóbb értelemben kifejezésre juttatta volna a manaszt, aki már önmagában átélte volna az ahamkarát, de ezt, mint individuális elemet, inkább háttérbe szorította volna, és nagy hatékonyságát kifelé irányítva, a belső érzéket, a manaszt juttatta volna érvényre. A régi, kisebb, emberiség-ciklus törvényei szerint egy ilyen embernek - és ilyesmit csak nagyon kivételes személyek élhettek volna át - egy nagy törvényhozónak, egy nagy néptömeg vezetőjének kellett volna lennie. És nem elégedtek volna meg azzal, hogy úgy nevezik meg, mint más embereket, hanem kiemelkedő tulajdonságaira való tekintettel manasz-hordozónak nevezték volna, míg a többiek csak érzék-hordozók lettek volna. Azt mondták volna, ez egy manasz-hordozó, egy manu. És ha ebben a régi korban a megjelöléseket nézzük, azokban azt kell látnunk, ami az embert szervezetének kiemelkedő tagja szerint jellemzi, ami nála abban az inkarnációban kifejezésre jut.

Képzeljük el, hogy valakinél különösen az jutott kifejezésre, hogy érezte magában az isteni inspirációt, és óvakodott attól, hogy ismereteinél és cselekedeteinél csak aszerint döntsön, amit érzékei útján a külvilág ad számára, és amit agyhoz kötött értelme mond. Mindenütt az isteni szóra hallgatott, és ez közölte vele, hogy ő az isteni szubsztancia hirdetője, ez szólal meg benne. Az ilyen embereket Isten fiának nevezték, és a János-evangélium is így nevezi őket az első fejezet elején.

A lényeges azonban az volt, hogy ha ez valakinél kifejezésre jutott, minden mástól eltekintettek. Minden egyéb jelentéktelenné vált. Tegyük fel, hogy két ember áll előttünk. Az egyik az érzékszervi ember, aki érzékei útján engedi hatni magára a világot, és erről agyhoz kötött értelmével gondolkodik, a másik olyan ember, akinek a szavaiba az isteni bölcsesség árad bele. A régi érzület szerint az emberek úgy fejezték ki magukat, hogy ezt mondták: ez egy emberi lény, apától és anyától született, húsból van teremtve. A másik embernél, aki az isteni szubsztancia hírnöke volt, másként volt, mint, amit a szokásos biográfiába belefoglalnak, mint az előzőnél, aki a világot érzékszervei útján és az agyhoz kötött értelmével szemléli. Ilyen biográfiát írni az ő szemükben ostobaság lett volna. Mert az, hogy húsból álló testet hordoz magán, az a szemükben csak alkalomszerű volt, és nem a lényeges, ez csak annyiban számított, hogy más emberek számára így jutott kifejezésre. Ezért azt mondták: az istenfia nem a hús útján született, hanem szűziesen, közvetlenül az Istentől. Vagyis, ami nála lényeges, ami az emberiség számára értéket képvisel, az a szellemből származik. Csak ezt hangsúlyozták a régi időkben. A beavatottak bizonyos tanítványainál a legnagyobb bűnnek számított, hogy ismert személyiségek esetében, akik emberi természetük magasabb tagjai útján jelentőségre tettek szert, a szokásos értelemben biográfiát írjanak, ami csak a mindennapi viselkedését veszi figyelembe. Aki csak egy kicsit is e régi kor érzületéhez tartja magát, a legnagyobb mértékben abszurdnak találhatja azt, amit ma, mondjuk a Goethe- életrajzokban leírtak.

És ha elképzeljük, hogy az emberiség ebben a régi időben ilyen érzülettel, ilyen érzésekkel élt, akkor azt is megérthetjük, hogy ezt a régi emberiséget mennyire áthatotta az, hogy egy ilyen manu, akiben elsősorban a manasz élt, ritkán jelenik meg, hogy hosszú korszakokon át kell várni, amíg megjelenhet.

Nos, ha arra tekintünk, ami az ember legmélyebb lényeként élt az emberiség története folyamán, ha arra tekintünk, amit mindenki megsejthet titkos erői útján, amelyek lelki magasságokba vihetik fel, ha arra gondolunk, hogy ami más emberekben csak lehetőségként van meg, az ritka esetekben egy emberi lény alapvető tagja lehet, egy olyan lényé, aki aztán időről időre megjelenik, hogy a többi embert vezesse, aki magasabban áll, mint minden manu és lényege szerint minden emberben megvan, de reális külső személyiségként egy világkorszakban csak egyszer jelenik meg - ha egy ilyen fogalmat kialakítunk, akkor tudjuk Krisna lényét megközelíteni.

Ő az ember általában, talán azt is mondhatnánk, hogy ő az emberiség, mint olyan, amennyiben egyedi lényként fogjuk fel. De nem absztrakció. Ha az emberek ma általánosságban beszélnek az emberiségről, akkor absztrakt lények módján beszélnek róla. Az absztrakció ma, amikor teljesen elfogultak vagyunk az érzéki világ irányában, általános sorsunkká vált. Ha általában beszélünk az emberről, ez egy elmosódott fogalom, egyáltalán nem élő. Akik Krisnáról beszélnek, mint általában az emberről, nem azt mondják, hogy ez, az az absztrakt eszme, amivel ma rendelkezünk, hanem azt mondják: ez, az a lény, aki lehetőség szerint minden emberben megvan, de egyedi emberként is megjelenik egyszer, minden világkorszakban, és emberi szájjal beszél. Csak nála nem lényeges a külső hússzerűség, és a finomabb elemi test sem, az érzékszervek ereje sem, az ahamkara és a manasz sem, hanem az a fontos, ami a buddhiban és a manaszban közvetlenül összefügg a nagy, általános világszubsztanciával, a világban élő és működő istenivel.

Az emberiség vezetése érdekében időről időre megjelennek olyan lények, mint akit Krisnában, Ardsuna tanítójában láttunk. Krisna a legmagasabb emberi bölcsességet tanítja, a legmagasabb rendű emberséget, ami az ő lényében jelenik meg, de rokonságban van minden emberi természettel, mert mindaz, ami Krisna szavaiban rejlik, lehetőségként minden emberi lélekben megtalálható, így, ha az ember Krisnára tekint fel, úgy tekint fel rá, mint egy másik emberre, aki előtte áll, és akiben azt tiszteli, ami benne csak lehetőségként van meg, tehát úgy viszonyúk hozzá, mint ember az Istenhez. Így kell elképzelnünk Krisna viszonyát tanítványához, Ardsunához. Ezzel megkaptuk azt az alaphangot, amely a Gitából hangzik felénk, és amely úgy csendül fel, mintha minden lélekhez szólna, minden lelket megérintene, amely teljesen emberi, intim módon emberi, annyira, hogy minden lélek úgy érzi, szemrehányást kellene tennie magának, ha nem érezne vágyat arra, hogy meghallgassa a nagy Krisna-tanítást.

Másrészről, minden rendkívül higgadtnak, szenvedélymentesnek, érzelemmentesnek tűnik, rendkívül magasztosnak és bölcsnek, mert a legmagasabb szól hozzánk, az, ami minden emberi természetben az isteni. És mégis, ez, az isten-emberi lény egyszer az emberiség fejlődése során testet öltött.

És mennyire magasztos ez a tanítás! Annyira magasztos, hogy a Gitát joggal nevezzük a magasztos énekének, Bhagavad Gitának. Mindenekelőtt az a nagy tanítás jelenik meg számunkra magasztos szavakban, és egy magasztos helyzetben, amelyről a tegnapi előadásban volt szó. Az a tanítás, hogy mindaz, ami a világban változik, legyen ez bármilyen formájú, legyen létesülés vagy elmúlás, születés vagy halál, győzelem vagy legyőzöttség, külsőleg jelenik meg. Mindebben azonban egy elmúlhatatlan, egy örökkévaló, egy maradandó, egy létesülő fejeződik ki, és hogy az, aki a világot helyesen akarja szemlélni, annak át kell küzdenie magát a múlandóból ehhez az örökkévalóhoz. Ez jelenik meg számunkra a szánkhjában, tehát ha értelmesen gondolkodunk arról, hogy minden múlandóban benne van az elmúlhatatlan, akkor rájövünk, hogy a legyőzött lélek és a győzelmes lélek azonos Isten előtt, ha a halál kapuja bezáródik mögöttük.

A továbbiakban aztán Krisna azt mondja tanítványának, Ardsunának, hogy a léleknek van egy másik útja is, amivel elhagyhatja a mindennapok szemléletét: ez a jóga útja. Amikor a lélek áhítatossá válik, ez a lelki fejlődés másik oldala. Az egyik az, amikor az ember eseményről eseményre halad, és mindenütt szellemi látással átvilágított, vagy anélküli értelmi képességéhez fordul. A másik oldal pedig az, hogy minden figyelmét elfordítja a külső világtól, amikor az érzékek kapuja bezárul, és bezárul mindaz, amit az ész és értelem a külső világról mondhat. Az ember ilyenkor minden ajtót bezár azelőtt, amire emlékezni tud, amit a szokásos életben tapasztalt, belső világába hatol, és a megfelelő gyakorlatokkal előhozza azt, ami saját lelkében nyugszik. A lélek ilyenkor ahhoz fordul, amit a legmagasztosabbnak gondol, és az áhítat erejével megkísérli, hogy felemelkedjen hozzá. Amikor ez történik, az ember a jóga útján egyre magasabbra és magasabbra jut, eljut arra a fokra, amit elérhet, ha a test műszerét használja. Olyan fokra juthat, amelyen megszabadul minden testi eszköztől, amikor úgyszólván testén kívül él az emberi organizáció magasabb tagjaiban. Így az ember a létnek egy egész más formájába éli bele magát. Az élet eseményei és az életműködések szellemivé, spirituálissá válnak. Az ember egyre inkább egy isteni léthez közeledik, saját létét világlétté tágítja ki, beletágul az istenségbe. A jóga útján az ember a saját létére vonatkozó individuális korlátait elveszti, és a mindenségbe olvad bele.

Azután Krisna megadja azokat az eszközöket, amelyekkel a tanítvány az egyik vagy a másik módon felemelkedhet ezekbe a szellemi magasságokba. Mindenekelőtt meg kell különböztetni azokat a dolgokat, amiket az embernek a mindennapi életben meg kell tennie. Különleges helyzet az, amelyben a Gita ezt tárgyalja. Ardzsunának a vérrokonai ellen kell harcolnia. Ez az ő külső sorsa, ebben működik, ez a karmája, a cselekedetek összessége, amiket közvetlenül ebben a helyzetben végre kell hajtania. Mindenekelőtt ezekben a cselekedetekben él, mint külső ember. A nagy Krisna azonban arra tanítja, hogy az ember csak akkor válik bölccsé, akkor köti össze magát az isteni örökkévalósággal, ha cselekedeteit véghez viszi, mert a cselekedetek a természet- és emberiségfejlődés külső folyamatában szükségszernek, a bölcsnek azonban el kell oldania magát tőlük. Megteszi azokat, mégis van benne valami, ami, mint valamiféle néző, szemben áll ezekkel a cselekedetekkel, nem mutat érdeklődést irántuk, és így szól: megteszem azokat, de éppen úgy azt is mondhatnám, hogy hagyom, hogy megtörténjenek.

Az ember bölcs lesz, azáltal, hogy szemben áll azzal, amit tesz, mintha azt valaki más tenné, és hogy maga nem érez kedvet a cselekvés iránt, vagy nem érzi azt a fájdalmat, amit a cselekvés okoz. A nagy Krisna azt mondja tanítványának, Ardsunának: akár a Pan- du-fiak sorai között állsz, akár odaát a Kuru-fiak sorai között, akármit teszel is, mint bölcsnek, el kell oldanod magad attól, amit képviselnek. Ha nem érint téged, amikor Pandu-cselekvést hajtasz végre, mintha Pandu lennél, vagy Kuru-cselekvést, mintha Kuru lennél, ha mindezek fölött állsz, ha nem érint saját cselekvésed, ha úgy élsz saját cselekedeteidben, ahogy a láng lobog egy szélvédett helyen, ahol semmi külső hatás nem éri, ha a lelket oly kevéssé érinti saját cselekvése, hogy közben belsőleg nyugalomban él, akkor a lélek bölccsé válik, akkor megszabadul a cselekvéstől, és nem érdekli, hogy mi lesz annak a következménye. Mert a cselekvés eredménye csak a szűklátókörű lelket érdekli. Ha viszont azért hajtjuk végre a cselekvést, mert az emberiségfejlődés vagy a világfolyamat megköveteli, akkor megtesszük, anélkül, hogy érdekelne bennünket, hogy félelmetes vagy örömteli, szenvedés-teljes vagy boldogsághoz vezető lesz az eredmény.

Ez a cselekvésen való felülemelkedés, a felülemelkedés azon, amit kezünkkel vagy - hogy a Gita szavainál maradjunk - kardunkkal hajtunk végre, amit szájunkkal mondunk, a belső énnek ez a felülemelkedése mindazzal szemben, amit mondunk, és amit kezünkkel teszünk, ez az, amire a nagy Krisna tanítványát, Ardzsunát megtanítja.

Így állít a nagy Krisna tanítványa, Ardsuna elé egy olyan emberiség-eszményt, ami abból áll, hogy az ember így szól: végrehajtom cselekedeteimet, de hogy én hajtom-e végre őket, vagy valaki más, ez közömbös számomra. Amit kezeimmel teszek, vagy szájammal mondok, ezt annyira tárgyilagosan nézem, ahogy azt, ha egy szikla leválik, és a mélybe gurul. Így állok szemben cselekedeteimmel. És ha abban a helyzetben vagyok, hogy ezt vagy azt megtudjam, vagy megismerjem, és ilyen vagy olyan fogalmat alkossak a világról, akkor is megkülönböztetem magam ezektől a fogalmaktól, és kijelenthetem: bár él bennem valami, ami megismer, de azt úgy tekintem, mintha valaki más volna. Így szabaddá válók megismerésemtől. Szabaddá válhatok cselekedeteimtől, szabaddá válhatok, tudásomtól és megismerésemtől. - Az emberi bölcsesség egy magasrendű eszményével állunk itt szemben.

És végül is, ha spirituális területre érkezünk, akár démonokkal kerülünk szembe, akár magasztos istenekkel, mindez olyasmi, amit csak külsőleg szemlélek. Itt állok mindattól szabadon, ami körülöttem lejátszódik a szellemi világban. Megszemlélem, és megyek a magam útján, és amiben részt veszek, abban nem igazán veszek részt, mert nézővé váltam. - Ez a Krisna-tanítás.

És amikor azt hallottuk, hogy a Krisna-tanítás a szánkhja-filozófiából ered, akkor érthetővé válik számunkra, hogy számos helyen láthatjuk, hogy Krisna ezt mondja tanítványának: az a lélek, amely benned él, különböző dolgokhoz kapcsolódik, a durva fizikai testhez, az érzékekhez, a manaszhoz, az ahamkárához és a buddhihoz. De te mindezektől különbözöl. Ha mindezt külső dolognak tartod, burkoknak, amelyek körülvesznek téged, és tudatában vagy annak, hogy mint lelki lény, független vagy mindettől, akkor megértettél valamit abból, amit Krisna akart neked tanítani. És ha tudatában vagy annak, hogy a külvilághoz való viszonyodat a gunák határozzák meg, a tamasz, a radzsasz és a szattva, akkor felismered, hogy az ember a mindennapi életben a szattvához kapcsolódik a bölcsesség és jóság tekintetében, a radzsaszhoz kapcsolódik a szenvedélyek, az érzelmek és a léthez való szomjúság tekintetében, és a tamaszhoz kapcsolódik a lustaság, hanyagság és álmosság tekintetében.

Miért van az, hogy az ember a mindennapi életben lelkesedik a bölcsességért és a jóságért? Mert kapcsolata van a természet alapjaival, amelyeket a szattva ösztönöz. Miért vesz részt az ember örömmel és mohósággal a külső életben, miért leli kedvét az élet külső eseményeiben? Mert kapcsolata van az élettel, amit a radzsasz ösztönöz. Miért lesz az ember a mindennapi életben álmos, lusta és hanyag? Miért érzi, hogy testisége elnyomja? Miért nem találja meg a lehetőséget, hogy összeszedje magát, és minden pillanatban legyőzze a testiséget? Mert kapcsolata van a külső formák világával, amelyeket a szánkhja-filozófia szerint a tamasz ragad meg.

A bölcs lelkének azonban szabaddá kell válnia a tamasztól, fel kell oldania a külvilághoz való viszonyát, amely az álmosságban, a lustaságban és a hanyagságban nyilvánul meg. Ha a lélek minden hanyagság, álmosság és lustaság elől kitér, akkor a külvilághoz való viszonyában csak a radzsasz és a szattva marad. És ha az ember a szenvedélyeket, az érzelmeket és a lét utáni szomjúságot is kitörli magából, és megőrzi a jóság, az együttérzés és a megismerés iránti lelkesedést, akkor a külvilághoz való viszonyában csak az marad, amit a szánkhja-filozófia szattvának nevez. Ha pedig az ember megszabadul a jóság és a megismerés iránti minden vonzalmától is, ha egy kegyes és bölcs ember lesz, és a belső világában független lesz attól, hogy külsőleg hogy fejezi ki magát a jósággal és megismeréssel szemben, ha a jóság magától értetődő kötelessége lesz, és a bölcsesség mintegy árad belőle, akkor a szattvához való függősége is lefoszlik róla. Ha így a három gunát leválasztotta magáról, akkor eloldódott minden olyan kapcsolattól, amely a külső formákhoz fűzi, akkor lelkében győzedelmeskedett, és megértett valamit abból, amit a nagy Krisna el akart érni nála.

És mit ért meg aztán az ember, amikor arra törekszik, hogy az legyen, amit a nagy Krisna eszményként elébe állított? Megérti pontosabban a külső világformákat? Nem, ezeket már korábban megértette, és föléjük emelkedett. Azt érti meg pontosabban, a- hogy a lélek kapcsolódik ezekhez a külső formákhoz? Nem, ezt is már korábban megértette, és fölébük emelkedett. Nem azt érti meg, ami a külvilágban a formák sokaságában elébe kerülhet, és nem az ezekhez a formákhoz való viszonyát, ha a három gunát leválasztotta magáról, mert mindez a korábbi fokozatokhoz tartozik. Amíg az ember a tamaszban, a radzsaszban és a szattvában marad, a lét természeti alapjaihoz való viszonyához jut el, ha viszont a szociális összefüggéseket és a megismerést sajátítja el, a jóság és az együttérzés képességéhez jut el. Ha azonban mindezeken túljut, a korábbi fokozatokhoz való összes kapcsolatát elveszti. Mit ismer meg ekkor, mi kerül elébe? Azt ismeri meg, ami mindezeken túl van. Azt, ami mindettől különbözik, amit a gunákon keresztül vezető útja során elsajátított. Mi ez? Nem más, mint az, amit az ember végül is saját lényeként megismert. Mert minden mást, ami a külvilághoz tartozik, a korábbi fokozatokon leválasztott magáról.

Fejtegetésünk értelmében, mi ez? - Ez Krisna maga. Mert ő a legmagasabbnak a kifejeződése. Azaz, ha az ember felküzdi magát a legmagasabbhoz, Krisnával áll szemben, a tanítvány a nagy tanítóval áll szemben. Ardsuna áll magával Krisnával szemben, aki mindabban él, ami van, és aki valóban azt mondhatja magáról: én nem csupán egy hegy vagyok, ha egyáltalán a hegyek között vagyok, akkor én vagyok a leghatalmasabb. Ha megjelenek a Földön, nem csupán egy ember vagyok, hanem a leghatalmasabb emberi jelenség, aki egy világkorszakban csak egyszer jelenik meg az emberiség vezetőjeként, az összes forma között az egység - ez vagyok én, Krisna.

Így lép a tanító a maga teljes lényével a tanítványa elé. Ugyanakkor azonban a Bhagavad Gita értésünkre adja, hogy amit az ember elérhet, az valami hatalmas dolog, a legnagyobb a világon. A- hogy így Ardsuna szemben áll Krisnával, fokozatos beavatás útján a mélyben megtörténhet egy jóga-iskolázás. De az is kiderül, hogy ez az emberiségfejlődésből is fakadhat, az ember kegyelem útján kapja meg. Ezt mondja el a Gita. Krisna mintegy magához emeli Ardsunát, aki mintegy megtestesülve látja őt. Így vezet el bennünket a Gita egy bizonyos ponthoz, ahol Krisna szemben áll vele.

Most nem úgy áll vele szemben, mint hús-vér ember, hanem, mint az ember, aki olyan, mint a többi, megmutatva azt, ami nála lényegtelen. Mert a lényeges az, ami minden emberben megvan. De miután a világ többi birodalma csak mintegy a szétterült ember, ezért mindaz benne van Krisnában, ami a világ többi részében van. A világ többi része eltűnik, de Krisna, mint egység jelen van. A makrokozmosz szemben a mikrokozmosszal, az ember, mint olyan, szemben a kis mindennapi emberrel, így áll szemben Krisna az egyes emberrel.

Ha ez a kegyelem útján eljut az emberhez, az emberi felfogóképesség nem elegendő, mert Krisna, ha az ő lényegét nézzük - ami csak a legmagasabb tisztánlátó erő útján lehetséges -, akkor egészen másnak tűnik, mint minden más, amit egyébként az ember látni szokott. Krisna szemlélése a maga legmagasabb természete szerint olyan, mintha az emberi látás minden egyébből kiemelkedne. Így jelenik meg a Gitában Ardsuna előtt egyszerre csak Krisna, mint nagy ember, aki mellett a világban minden kicsi. Ez Ardsuna felfogóképességén kívül esik. Csak néz, de csak dadogva tudja kifejezni azt, amit lát. Ez érthető, mert az eddig rendelkezésére álló eszközök útján nem tanulta meg, hogy mindezt hogy lássa, és szavakban hogy fejezze ki. És az a leírás, amit Ardsuna ad arról a pillanatról, amikor Krisna előtte áll, hozzá mérhető. Mert ahogy Ardsuna beszél, olyan szavakkal, amilyeneket eddig még nem használt, amelyekhez nem szokott hozzá, a legnagyobb leírásokhoz tartozik, amit valaha is az emberiség kapott, művészileg és filozófiailag is. Minthogy ilyen látványban még nem volt része, lelke mélyéből hozza elő a szavakat, ahogy ez adódik számára a nagy Krisna szemlélésekor: „Az isteneket látom mind a testedben, ó, isten, és a lények seregét, Brahmant, a legfőbb urat lótuszülésben, a risiket és az égi kígyót. Sok karral, testtel, szájjal és szemmel látlak, mindenütt, végtelenül megformálva, nem látok nálad befejezést, közepet és kezdetet, ó, mindenek ura. Te, aki minden formában megjelensz számomra, aki diadémmal jelensz meg, buzogánnyal és karddal, lángokban álló hegy, ami minden oldalról sugárzik, így látlak téged. A tekintetemet elkápráztatja, a- hogy a tűz sugárzik a Nap fényességében, mérhetetlenül hatalmasan. Mint az elmúlhatatlan, a megismerhető legmagasabb, a legnagyobb jó, így jelensz meg a mindenségben. Az örök törvény, az örök vigyázó, ez vagy te. Mint örök ős-szellem állsz lelkem előtt. Nem a kezdetet, nem a közepet, nem a befejezést jelzed számomra. Végtelen vagy mindenek felett, végtelen erő, végtelen tér. Szemeid oly hatalmasak, mint a Hold és a Nap, és a szájadból mintegy áldozati tűz sugárzik. Látom, ahogy a parazsad a mindenséget fölhevíti, amit a Föld és az égi térségek között sejtésem tudni enged, a te erőd mindezt betölti. Egyedül veled állok itt, és mindegyik égi világ, ahol a három világ él, ezek is benned vannak, ahogy csodálatos látványod tekintetem számára mutatja. Látom, ahogy az istenek egész serege hozzád lép, és énekszóval dicsérnek, félénken állok itt, kezeimet összetéve. Éljent kiált előtted a nézők serege, az egész boldog kórus, minden énekük téged dicsőít. Téged dicsőítenek a Rudrák, az Adityák, a Vasuk, a Sádhyák, a Visvadevák, az összes isten, az Asvinok, a Marutok, az ősatyák, a Ghandarvák a Yaksák, az Asurák és minden szentek. Csodálattal néznek fel rád: egy hatalmas test, sok szájjal, sok karral és lábbal, sok törzzsel, sok torokkal, fogakkal tele. Mindezek előtt remeg a világ, és én is remegek. Nézlek téged, az eget megrendítőt, a sugárzót, a sokkarút, olyan szájjal, amely úgy hat, mint hatalmas égő szem. Lelkem reszket előtted. Nem találok szilárdságot, sem nyugalmat, ó nagy Krisna, aki maga Visnu vagy. Nézem, milyen a fenyegető bensőd, nézem, hogy a tűzhöz hasonló, ahogy működik, ahogy a lét működik, hogy milyen az idők végezete. Oly módon látlak, hogy semmi egyébről nem tudok. Légy kegyes hozzám, istenek ura, világok lakályos háza”. - Megfordul, és a kuru törzs fiaira mutat: „És a kuru törzs fiai, a királyi hősök seregével együtt, Bismával, Dronával és a mieinkkel együtt a legjobb harcosok, mint imádkoznak előtted, és csodálják fenségedet. A lét őskezdetét ismerem fel benned. Képtelen vagyok felfogni, mi jelenik meg előttem, mi nyilatkozik meg számomra.”

Így beszél Ardsuna, amikor egyedül van azzal, aki az ő saját lénye, amikor saját lénye objektíven jelenik meg számára. Egy nagy világtitok előtt állunk, ami nem annak teoretikus hatalma miatt titokzatos, hanem a lenyűgöző érzések miatt, amelyek létrejönnek bennünk, amikor megpróbáljuk megérteni. Titokteljes dolog ez, annyira, hogy minden emberi érzéshez másképpen kell szólnia, mint bármi másnak a világban.

Aztán megszólal Krisna, és ez Ardsuna számára így hangzik: „Én vagyok az idő, ami minden világot megsemmisít. Azért jöttem, hogy az embereket elragadjam. És a harcban vagy te hozod el számukra a halált, vagy nélküled éri el azokat, akik ott felsorakoztak. Ezért légy rendíthetetlen. A dicsőséget kell keresned, az ellenséget le kell győznöd. Örvendezz a közelgő győzelemnek és az uralomnak. Nem te ölöd meg őket, ha elesnek a csatában; én már megöltem őket, mielőtt te a halált hozod rájuk. Te csak eszköz vagy, aki harcol a kezeivel. Drona, Jayadrata, Bisma, Kama és a többi hős már mind halott, megöltem őket, de most neked is meg kell ölnöd őket, hogy a külső látszatban való működésem megtörténjen, amikor holtan a majába zuhannak. Öld meg őket. Amit teszek, az látszólag általad történik meg. Ne reszkess! Semmit sem tehetsz, amit én már nem tettem meg. Harcolj! El fognak esni a karod által, akiket megöltem."

Tudjuk, hogy amit Krisna tanításként a Pandu-fiakról mond Ardsunának, az úgy hangzik el, mintha a kocsihajtó mondaná Dritarastrának. A költő nem közvetlenül úgy mondja, hogy Krisna így szól Ardzsunához, hanem azt meséli el, hogy Sandshaya, Dritarastra kocsihajtója mondja el a vak hősnek, a Kuru-törzs királyának. Miután Sandshaya mindezt elmondta, a továbbiakban így beszél: „És miután Krisna szavait Ardsuna felfogta, kezeit össze-tette, reszketett, és nagy tisztelettel újra beszélni kezdett Krisná-hoz, és dadogva, a tőle való félelmében meghajolva ezeket mondta: joggal örvend dicsőséged láttán a világ, és tisztel téged. A ráksaszák” - ezek szellemek - „rémülten menekülnek mindenfelé. A szent seregek mind meghajolnak előtted. Miért ne kéne meghajolniuk az első teremtő előtt, aki méltóbb erre, mint Brahman”.

Kétségkívül egy világtitok előtt állunk. Mert mit mond Ardsuna, amikor feltekint saját lényére? Úgy beszél, hogy mintegy megszólítja saját lényét, ami magasabbnak tűnik számára, mint maga Brahman. Egy titok előtt állunk. Mert ha az ember saját lényét így megszólítja, akkor ezt úgy kell érteni, hogy a megértéshez semmiféle érzést, semmilyen érzelmet, semmi eszmét és semmilyen gondolatot nem kell hozzávenni, abból, ami a mindennapi életben felmerül. Mert semmi sincs, ami az embert nagyobb veszélybe sodorhatná, mintha Ardsuna szavainál olyan érzései lennének, mint, amilyenek az életben létrejönnek. Ha valamiféle mindennapi érzéssel közeledne ahhoz, ami itt kifejeződik, akkor ez nem lenne teljesen egyéni, nem érezné nagy világtitoknak. Ha a szokásos érzésekkel közeledne Krisnához, azaz, saját magasabb lényéhez, akkor az őrültség, a nagyzási hóbort csak kicsiség lenne ahhoz a betegséghez képest, amelybe beleesne.

„Te, istenek ura, aki vég nélküli vagy, te vagy az örökkévaló, a legmagasabb, te vagy a lét és a nemlét, az istenek felett álló, te vagy a legidősebb szellem, a mindenség legnagyobb kincse. Te vagy az, aki mindent tud, és te vagy a legmagasabb, akiben minden tudatosodik, átfogod a világmindenséget, minden lehetséges alakzat benned van, te vagy a szél, a tűz, a halál, te vagy az örökké hullámzó világtenger, te vagy a Hold, a legmagasabb isten, a Név maga, ősatyja vagy a hatalmas isteneknek. Tisztelettel kell lennünk irántad, ezerszeres tisztelettel. És még több is megillet téged, mint ez az ezerszeres tisztelet. Minden oldalról tisztelet kell, hogy körülvegyen. Te minden vagy, amivé egy ember válhat. Olyan erőteljes vagy, amilyen csak az erők összessége lehet, mindent te teszel tökéletessé, és te magad vagy a mindenség. Amikor türelmetlenül a barátomnak tartottalak, Krisnának, Jivának, barátnak neveztelek, nem ismertem csodálatos nagyságodat, bizalmasan és meggondolatlanul neveztelek így. És amikor gyengeségemben nem tiszteltelek megfelelően, nem tiszteltelek a változásban vagy a nyugalomban, a legmagasabb istenségben vagy a legmindennapibb dolgokban, abban, hogy egyedül vagy, vagy más lényekkel együtt létezel, amikor mindezekben nem tiszteltelek megfelelően, akkor kérem mérhetetlenséged bocsánatát. Te, világ atyja, aki mozgatod a világot, és abban önmagadat mozgatod, aki tanító vagy, és több vagy, mint bármelyik más tanító, akihez semmi sem hasonlítható a többi három világban, leborulok előtted, jóindulatodat keresem, ó, Uram, aki az összes világban megnyilatkozol. Azt látom meg benned, amit még sohasem láttam, tiszteletemben remegnem kell előtted. Mutasd meg alakodat, azt, aki vagy, ó, isten! Légy kegyelmes, istenek ura, minden világok eredendő helye.”

Valóban titok előtt állunk, ha egy emberi lény egy emberi lényhez így beszél. Krisna így válaszol tanítványának: „Kinyilvánítottam magam neked kegyelemben. Legmagasabb lényem itt áll előtted, mindenhatóságom útján fénylően, mérhetetlenül, eredeti mivoltában eléd varázsolódott. Ahogy engem látsz, úgy még soha senki nem látott engem. Ahogy azokkal az erőkkel, amelyeket most kegyelmem megadott számodra, látsz engem, úgy még soha nem jelent meg az, ami a Védákban áll. Így még soha nem jutott el hozzám áldozat, nem jutott el isteni adomány, semmilyen stúdium, semmilyen szertartás. Semmiféle rettenetes vezeklés útján nem láthat meg senki ebben a mostani alakomban, mint ahogy most emberi alakban látsz engem, te hatalmas hős. Nem kell aggódnod, és nem kell megzavarodnod attól, hogy ilyen rémisztő alakban láttál. Borzalomtól mentesen, magasabb érzékeiddel fogsz engem újra látni, ahogy neked mostani alakomban megmutatkoztam”.

Aztán Sandshaya tovább mesélte a vak Dritarastrának: „Miután Krisna így beszélt Ardzsunához, eltűnt a Mérhetetlen, a Kezdet- és Végnélküli, a Minden Erő Fölé Emelkedő, és újra emberi formájában mutatkozott, mert barátságos emberi alakjával meg akarta nyugtatni azt, aki így megrémült tőle. Ardsuna így szólt: Most ismét emberi alakjában áll előttem, most ismét visszatér hozzám a tudás és megfontoltság, és újra az leszek, aki voltam. Krisna viszont így szólt: Annak az alaknak a látására, amelyet olyan nehéz nézni, és amelyben most te láttál engem, még az istenek is szüntelenül sóvárognak. Erről az alakról nem adnak hírt a Védák, nem lehet elérni vezekléssel vagy adományokkal, sem áldozatokkal vagy valamilyen szertartással. Mindezek útján nem lehet engem abban az alakban meglátni, amelyet te most láttál. Csak aki úgy tud haladni, hogy mentes a Védáktól, mentes minden vezekléstől, adománytól, áldozattól és mindenféle szertartástól, és teljesen csak az irántam való tisztelet van a szeme előtt, az képes engem ilyen alakban látni, az képes engem felismerni és eggyé válni velem. Aki nem úgy cselekszik, ahogy azt meghagytam, aki tisztel és szeret engem, aki nem figyel a világra, és minden lényhez szeretetteljesen viszonyul, az jut el hozzám, ó, Pandu-törzs fia”.

Egy világtitok előtt állunk, amelyet a Gita mond el nekünk. Egy jelentőségteljes pillanatban tudatják az emberiséggel, hogy a vérhez kötött régi tisztánlátás megszűnik, és az emberi léleknek új utakat kell keresnie, hogy az elmúlhatatlanhoz, a végtelenhez eljusson. Ezt a titkot úgy mondják el nekünk, hogy abban a közlésben mindazt érzékeljük, ami az ember számára veszélyes lehet, ha önmagából megszült saját lényét meglátja. Ha megértjük ezt a mély emberi és világtitkot, amelyet saját lényünkről az igazi önismeret mond, akkor a legnagyobb világrejtély kerül elénk. De ezt csak alázattal szabad megközelítenünk. És a megértés képessége nem elegendő, hogy a világtitokhoz eljussunk. A helyes érzület is szükséges. Senkinek sem szabad a világtitokhoz közelítenie, amelyről a Gita beszél, aki nem tud tisztelettel közeledni hozzá. Csak akkor tudjuk teljesen megérteni, ha így tudjuk átérezni. És hogy erről a kiindulópontról hogyan tekinthetünk fel a Gitában az emberiségfejlődés egy bizonyos fokára, és hogy azáltal, amit a Gita megmutat, hogyan világíthatjuk meg azt, ami a páli levelekben elénk lép, ezzel kell ezekben az előadásokban foglalkoznunk.