Ma tulajdonképpen a szűkebb értelemben vett Antropozófiai Társaság megalapításánál állunk, és ez alkalmat ad arra, hogy ügyünk fontosságára és jelentőségére gondoljunk. Bár amivé az Antropozófiai Társaságnak válnia kell a jelenkori kultúra számára, az lényegében egyáltalán nem különbözik attól, amivel eddig a Teozófiai Társaságban foglalkoztunk, de az új elnevezésnek mégis emlékeztetnie kell bennünket arra a komolyságra és méltóságra, amellyel ebben a szellemi áramlatban dolgozni akarunk. Ezt figyelembe véve választottam meg ennek az előadássorozatnak a témáját. Antropozófiai mozgalmunk kiindulópontján olyan témáról akarunk tehát beszélni, amely a legnagyobb mértékben alkalmas arra, hogy megmutassa, milyen fontos és jelentős ez a szellemi áramlat a jelenlegi kulturális életben.

Talán meglepő ennek a látszólag két egymástól meglehetősen távol álló szellemi áramlatnak az összekapcsolása, mint a Bhagavad Gita, ez a magasztos keleti költemény és Pál apostol levelei, amelyek a kereszténység megalapításakor jöttek létre. Hogy ez a két szellemi áramlat mennyire közel áll egymáshoz, ezt úgy tudjuk a legjobban megismerni, ha ma bevezetésképpen arra utalunk, hogy milyen módon helyezkedik bele korunkba egyrészről az, ami a nagy Bhagavad Gita költeménnyel függ össze, másrészről az, ami a kereszténység megalakulásának kiindulópontjánál áll: a páli kereszténység. Korunk szellemi életében sok minden másképpen van, mint ahogy viszonylag még rövid idővel ezelőtt volt, és éppen ez a múlthoz viszonyított változás teszi szükségessé az olyanfajta szellemi áramlatot, amilyen a teozófiai vagy antropozófiai mozgalom.

Gondoljuk el, hogy az ember még a viszonylag nem sokkal mögöttünk álló időszakban, amikor korának szellemi életéhez fel- emelkedett - ahogy ezt bázeli és müncheni előadássorozataimban elmondtam - háromezer évre tekinthetett vissza, egy kereszténység előtti évezredre, és nem egészen két olyan évezredre, amelyet már áthatott a kereszténység szellemi áramlata. Mit mondhatott ez az ember, aki még röviddel ezelőtt, amikor még nem beszélhettünk a teozófiai vagy antropozófiai szellemi áramlat jogosságáról, ahogy ma tesszük, benne állt az emberiség szellemi életében? Azt mondhatta: korunkban tulajdonképpen csak azt vehetjük számításba, ami legfeljebb a keresztény időszámítás előtti évezredben történt. Mert csak ebben az évezredben kezd jelentőssé válni az ember, mint önálló személyiség a szellemi élet számára. A korábbi idők szellemi életéből hatalmas, gigászi fények világítanak át, a személyiségek, az individualitások azonban nem emelkednek ki abból, ami a szellemi áramlatok alapját képezi. Ha visszatekintünk abba a korba, amit nem számíthatunk olyan szorosan véve a kereszténység előtti évezredhez, ha visszatekintünk a régi egyiptomi vagy káldeai-babilóniai szellemi áramlatokhoz, összefüggő szellemi életet találunk. Az egyes individualitások, ahogy szellemileg elevenen elénk lépnek, tulajdonképpen csak a görög szellemi életben kezdenek kiemelkedni. Az egyiptomi és a káldeai-babilóniai korban hatalmas tanításokkal, a világmindenségre kiterjedő hatalmas rálátással találkozhatunk, de csak a görög korban kezdődik el az, hogy olyan személyiségekre nézhetünk fel, mint Szókratész, Periklész, Pheidiasz, Platón vagy Arisztotelész. A személyiség jelenik meg előttünk. Ez a sajátos az utóbbi három évezredben. És nem csupán a jelentős személyiségekre gondolok, hanem arra a benyomásra is, amelyet a szellemi élet maga gyakorol az egyes individualitásokra, személyiségekre. A személyiség a fontos ebben a három évezredben, ha szabad ezt mondanunk. És a szellemi áramlatok azáltal válnak jelentősekké, hogy a személyiségeknek szükségletükké válik, hogy részt vegyenek a szellemi életben, hogy vigaszt, reményt, békét, belső boldogságot és belső biztonságot találjanak ezekben a szellemi áramlatokban.

És minthogy az embereket egy bizonyos idő óta csak a személyekhez kötött történelem érdekli, egyáltalán nem értették meg, hogy mi történt háromezer évvel ezelőtt. A görögséggel kezdődik meg az a fajta történelem, amellyel szemben már bizonyos megértést tanúsítanak, és erre az időszakra esik aztán az első és második évezred fordulója, amelyhez Krisztus hatalmas lénye kapcsolódik.

Az első évezredben jelent meg az, amit a görögség hozott számunkra. És sajátságos módon emelkedett fel ez a görögség: kiindulópontjánál állnak a misztériumok. Ami ezekből kiáramlott - erről már gyakran beszéltünk — azt átvették a nagy költők, filozófusok és művészek minden területen. Mert ha helyesen akarjuk megérteni Aiszkhüloszt, Szophoklészt és Euripidészt, akkor bölcsességük forrását abban kell keresnünk, ami a misztériumokból árad. Ha meg akarjuk érteni Szókratészt, Platónt és Arisztotelészt, filozófiájuk forrását a misztériumokban kell keresnünk. Nem beszélve az olyan kimagasló személyről, mint Hérakleitosz. „A kereszténység, mint misztikus tény” című könyvemből láthatják, mennyire a misztériumok alapján állt.

Látjuk aztán, hogy a második évezredben a keresztény impulzus beleárad a szellemi fejlődésbe, látjuk, hogy ez az évezred úgy folyik le, hogy a Krisztus-impulzus úgyszólván fokról-fokra elárasztja a görögséget, és egyesül vele. Az egész második évezred úgy folyik le, hogy a hatalmas Krisztus-impulzus egyesül azzal, ami eleven hagyományként és eleven életként a görögségből származik. Látjuk tehát, hogy lassan és fokozatosan a görög bölcsesség, a görög érzésvilág és a görög művészet szervesen összekapcsolódik a Krisztus-impulzussal. Így folyik le a második évezred.

Aztán elkezdődik a személyiség-kultúra harmadik évezrede. Azt mondhatjuk, látjuk, hogy ebben a harmadik évezredben a görögség más módon hat. Látjuk ezt, ha olyan művészekre tekintünk, mint Raffaello, Michelangelo és Leonardo da Vinci. A görögség a harmadik évezredben már nem úgy él tovább a kereszténységben, mint a második évezred kultúrájában. A harmadik évezredben nem úgy vesszük fel a görögséget, mint nagyságot, mint olyasmit, amit külsőleg szemlélünk, ahogy ezt a második évezredben tettük, most az embernek közvetlenül kell a görögség felé fordulnia. Látjuk, hogy Leonardo, Michelangelo és Raffaello a nagy, újra napvilágra kerülő művészeti alkotásokat hatni engedik magukra, hogy a görögséget egyre tudatosabban veszik fel. A második évezredben ön- tudatlanul vették fel, a harmadikban tudatosan és egyre tudatosabban teszik ezt.

Látjuk, hogy ezt a görögséget mennyire tudatosan veszi fel világnézetébe és filozófiájába Aquinói Tamás, mennyire arra kényszerül, hogy ami a keresztény filozófiából áramlik, azt összehozza Arisztotelész filozófiájával. A görögség felvételére itt is tudatosan kerül sor, úgyhogy a görögség és a kereszténység tudatosan egy- beáramlik a filozófiában, ahogy Raffaellónál, Michelangelónál és Leonardónál a művészetben áramlott egybe. És ez az egész áramlat tovább halad a szellemi életben, és a vallással szembeni egyfajta ellentétként jelenik meg Giordano Brúnónál és Galileinél. Mindezek ellenére mindenütt azt látjuk, hogy a görög eszmék és fogalmak, elsősorban a természetszemléletben újra felbukkannak: ez a görögség tudatos felszívása.

De ez a görögségnél korábbi időszakra nem terjed ki. Viszont minden lélekre, nemcsak a tanult vagy magasan képzett emberekre, hanem mindenkire, a legegyszerűbb lélekig kiterjedt, és ilyen volt a szellemi élet: a tudatban összefolyt a görögség és a kereszténység. Az egyetemektől a paraszti kunyhókig mindenütt egybeáramlottak a görög és keresztény fogalmak.

A XIX. században azonban valami sajátságos dolog történt, olyasmi, amit alapjában véve csak a teozófia vagy az antropozófia tud megmagyarázni. Látunk egy egyedi eseményt, ami a maga nagyszerűségében jelenik meg. Először válik ismertté Európában a Bhagavad Gita csodálatos költeménye, amelynek nagyságától és mély értelmű tartalmától el vannak ragadtatva a legjelentősebb szellemek. Felejthetetlen marad, hogy egy olyan nagy szellem, mint Wilhelm Humboldt, amikor megismerkedett vele, azt mondta, hogy ez a legmélyebb filozófiai költemény, amivel valaha is találkozott. És hozzátette még azt a szép kijelentést is, hogy érdemes volt megöregednie, mert így legalább megismerkedhetett a Bhagavad Gitával, ezzel a nagyszerű szellemi énekkel, amely az ősi keletről hangzik felénk.

És milyen szép, hogy lassan, még ha nem is széles körökben, de éppen a Bhagavad Gita révén sok minden elérte a XIX. századot a keleti őskorból. Mert a Bhagavad Gitával nem úgy van, mint az ősi keletről származó többi írásokkal. Más írásművek mindig keleti gondolatokat és érzéseket közvetítettek ilyen vagy olyan szempontból. A Bhagavad Gitában azonban olyasvalami lép elénk, amiről azt mondhatjuk: ebben különböző irányokból és szempontokból összefolynak a keleti gondolatok és érzések. Ez a jelentős a Bhagavad Gitában.

Nézzünk az ősi India mélyére. Ha a lényegtelen dolgokat elhagyjuk, a homályos indiai elődökből három árnyalt szellemi áramlatot látunk felmerülni. Az a szellemi áramlat, amely már az első Védákban elénk lép, és amely aztán a későbbi védikus költeményekben tovább alakul, egy nagyon határozott szellemi áramlat — még pontosabban jellemezni fogjuk — és, ha szabad így mondani, egy egyoldalú, de nagyon jellegzetes szellemi áramlat. A szánkhja filozófiában egy második áramlattal találkozunk, ismét egy jelentős szellemi irányzattal, majd végül a jógában egy harmadik keleti szellemi áramlat árnyalata jelenik meg. Ezzel három jelentős keleti szellemi áramlatot állítottunk lelkünk elé, a Védák, a szánkhja és a jóga áramlatát. Ami Kapila szánkhja-rendszerében megjelenik, ami Patandzsali jóga-filozófiájában, és ami a Védákban elénk lép, ezek határozott árnyalattal rendelkező szellemi áramlatok, bizonyos mértékig egyoldalúak, de éppen egyoldalúságukban van a nagyságuk.

A Bhagavad Gitában a három szellemi áramlat harmonikusan hatja át egymást. Amit a Védák filozófiája akar elmondani, az felfénylik a Bhagavad Gitában, amit Patandzsali jógája akar nyújtani, azt ugyancsak megtaláljuk a Bhagavad Gitában, és amit a szánkhja-filozófia akar mondani, azt szintén megtaláljuk benne. És nem úgy találjuk meg, hogy egyfajta konglomerátumként lép elénk, hanem úgy, ahogy három tag harmonikusan összeáll egy organizmusban, mintha eredetileg is egymáshoz tartoztak volna. Az a nagy a Bhagavad Gitában, hogy átfogó módon ábrázolja azt, hogy ez a keleti szellemi élet egyfelől a Védákból, másfelől Kapila szánkhja-filozófiájából, harmadrészt Patandzsali jógájából kapja az áramlatait.

Most mindenekelőtt nézzük meg röviden, mit tud nyújtani nekünk ez a három szellemi áramlat.

A Véda-áramlat kifejezetten egységfilozófia, a legszellemibb monizmus, amit csak el lehet képzelni. Monizmus, spirituális monizmus, ami aztán a védantában épül fel. Ha a Védák filozófiáját meg akarjuk érteni, akkor mindenekelőtt azt kell lelkünk elé állítanunk, hogy ez a filozófia abból indul ki, hogy az ember önmagában találja meg a legmélyebbet, ami az ő saját énje, és hogy amit a szokásos életben megragad, az ennek az énnek egyfajta kifejeződése, lenyomata. Az ember képes a fejlődésre, és fejlődése egyre inkább saját énjének mélységét hozza elő lelkének alapjaiból. Az emberben tehát mintegy szunnyadva egy magasabb én nyugszik, és ez a magasabb én nem az, amit a jelenkori ember közvetlenül tapasztal, de dolgozik benne, és az ember fejlődésével felemelkedik hozzá. Amikor az ember egyszer majd eljut ahhoz, ami benne énként él, akkor a Véda-filozófia szerint tapasztalni fogja, hogy ez az én egy a világot átfogó énnel, hogy énjével nemcsak ebben a világot átfogó énben nyugszik, hanem egy ezzel a világ-énnel. És annyira egy vele, hogy lényével kétszeresen is ehhez a világ-énhez tartozik. Ahogy mi fizikailag be- és kilélegzünk, valahogy úgy - ezt kell mondanunk - képzeli el az emberi én és a világ-én kapcsolatát a védantista. Ahogy az ember belélegzik és kilélegzik, és ahogy kint van az általános levegő, és belül annak egy darabja, amit belélegzik, úgy van kint az általános, mindent éltető és átható én, és amikor átadjuk magunkat a spirituális világ-én szemléletének, akkor ezt belélegezzük. Szellemileg lélegezzük be, azzal az érzülettel, amellyel erről az énről rendelkezünk, belélegezzük mindazzal, ami belekerül a lélekbe. Minden ismeret, minden tudás, minden gondolat és érzés szellemi belégzés. És az, ami így, mint a világ-énnek egy darabja - ami szervesen hozzátartozik ehhez a világ-énhez - lelkünkbe belekerül: ez az atman. Ez olyan viszonyban van velünk, mint a levegő egy darabja, amit belélegzünk, és amit nem tudunk megkülönböztetni az általános levegőtől. Így van bennünk az atman, amit nem tudunk megkülönböztetni attól, ami a világ mindent átható énje. És ahogy fizikailag kilélegzünk, így jön létre a lélek áhítata, amelyen keresztül a világ-énhez fordulva imaszerűen felajánlja azt, ami benne a legjobb. Olyan ez, mint egy szellemi kilégzés: ez a brahman. Atman és brahman, be- és kilégzés, ez tesz bennünket a mindent átható világ-én részévé.

Egy monista-spirituális filozófia lép elénk a Védákban, ami ugyanakkor vallás is. És ennek a virága, a gyümölcse az egyesülés érzése, ami az embert fellelkesíti és bensőjében a legnagyobb mértékben megnyugtatja, az egyesülés az általános, a világot átható és átszövő énnel, a világ egységes lényével. A Védák az embernek a világgal való egységéről szólnak, arról, hogy az ember benne áll az egész hatalmas spirituális kozmoszban. Erről szól a Véda-ige - nem mondhatjuk azt, hogy a Védák szava, mert a Véda maga az ige - amelyet a védikus elgondolás szerint a mindenható egységes lény hozott létre és lehelt ki magából, és amelyet az emberi lélek, mint a megismerés legmagasabb kifejeződését vehet fel magába.

A Véda-ige felvételével a mindent átható én legjobb részét vesszük magunkhoz, és eljutunk annak tudatához, hogy az egyes emberi én összefügg a mindent átható világ-énnel. Amit a Véda mond, az Isten szava, teremtő erő, ami újra megszületik az emberi megismerésben, úgyhogy az emberi megismerés elvezet bennünket a teremtő, a világot átható és éltető princípiumhoz. Ezért amit a Védákban leírtak, az isteni igeként érvényesült, és akit áthatott, az az isteni ige birtokosa lett. Az isteni ige spirituális módon a világba került, és a Védák könyveiben nyilvánult meg. Akit ezek a könyvek áthatottak, részese lett a világ teremtő princípiumának.

Másképpen áll a dolog a szánkhja-filozófiával. Ha ezzel foglalkozunk, úgy ahogy ránk maradt, akkor éppen az egység tanának ellenkezőjével találkozunk. Ha a szánkhja-filozófiát valamivel össze akarjuk vetni, akkor Leibniz filozófiájához hasonlíthatjuk. A szánkhja-filozófia pluralista filozófia. Az egyedi lelkek, akikkel találkozunk, az emberi lelkek és isteni lelkek, a szánkhja-filozófia szerint nem egységes forrásból származnak, hanem úgy kell őket tekinteni, mint egyedi, öröktől fogva létező lelkeket, amelyek eredetét nem az egységben kell keresni. A szánkhja-filozófiában a lelkek pluralizmusával találkozunk. Élesen hangsúlyozza minden egyes lélek önállóságát, amelyek létükben és lényükben egymástól elzártan fejlődnek a világban.

És a lelkek pluralizmusával ellentétben áll az, amit a szánkhja-filozófia prakriti-elemnek nevez. A modem matéria szóval nem jelölhetjük meg, mert ez a szó anyagi jellegű. A szánkhja-filozófiában azonban nem olyan szubsztanciának értendő, amely szemben áll a lelkek sokaságával, de nem is vezethető vissza az egységre.

Mindenekelőtt a lelkek sokaságáról van szó, és arról, amit materiális alapnak nevezhetünk. Ez olyan, mint a világon térben és időben átáramló ősfolyam, és a lelkek ebből nyerik a külső léthez való elemet. A lelkeknek fel kell ölteniük ezt a materiális elemet, de ez nem vezethető vissza a lelkekkel való egységre.

A szánkhja-filozófia mindenekelőtt ezt a materiális elemet tanulmányozza. Tekintetét nem az egyes lelkekre irányítja. Az egyedi lelket úgy tekinti, mint olyasmit, ami reálisan jelen van, de keveredik és összekapcsolódik a materiális bázissal, ezen belül különféle formákat vesz fel, és így kifelé is különböző formákat mutat. Egy lélek magára ölti a materiális alapelemet, ami úgyszólván - ahogy az egyedi lélek - öröktől fogva létezik. A lelki elem ebben a materiális elemben fejeződik ki, és ezáltal különböző formákat vesz fel. Ezeknek a materiális formáknak a tanulmányozása az, amivel elsősorban a szánkhja-filozófiában találkozunk.

Ennek a materiális elemnek az őseredeti formája úgyszólván olyan, mint egyfajta ősfolyam, amelybe a lélek belemerül. Ha tehát tekintetünket a fejlődés kezdeti állapotára irányítanánk, akkor mintegy a differenciálatlan materiális elemet láthatnánk, amelyben a lelkek sokasága merül bele, és fejlődésnek indul. Az első tehát, ami formaként megjelenik, és még nem különült el az ősfolyam egységétől, az a szellemi szubsztancia, ami a fejlődés kiindulópontjában áll.

A következő, ami azután kialakul, és amit a lélek már individuálisan magára ölthet, az a buddhi. Ha tehát elgondolnánk egy lelket, amely magára ölti az ősfolyam-szubsztanciát, akkor ez a lelki megnyilvánulás még nem különbözik az általános ősfolyam hullámzó elemétől. Amikor a lélek nemcsak az általános, hullámzó ősfolyamnak ebbe az első létformájába burkolózik be, hanem abba is, ami a következőkben jön létre, akkor burkolózik be a buddhiba.

A harmadik elem, ami kialakul, és amelyen keresztül a lelkek egyre individuálisabbakká válhatnak, az ahamkara. Ezek az ősmatéria egyre alacsonyabb és alacsonyabb megjelenési formái. Van tehát az ősmatéria, ennek a következő formája a buddhi, a következő pedig az ahamkara. Az utána következő forma a manasz, majd egy további az, amikor megjelennek az érzékszervek. Ezt követi a finomabb elem, majd az utolsó forma az anyagi elem, ami a fizikai környezetünkben jelenik meg.

A szánkhja-filozófia értelmében ilyen a fejlődési vonal. Fent van a szellemi ősfolyam legérzékfelettibb eleme, majd ez egyre inkább sűrűsödik, és eljut ahhoz, amit, mint durva elemet ismerünk, amiből a durva emberi test épül fel. A közbeeső fokozatok azok a szubsztanciák, amelyekből például az érzékszerveink alakulnak ki, és az a finomabb elem, amelyből éter- vagy élettestünk jön létre. Jól meg kell jegyeznünk, hogy a szánkhja-filozófia értelmében mindezek a lélek burkai. Már az is, ami az első ősfolyamból létrejön, a lélek burka. A lélek ebbe merül bele. És amikor a szánkhja-filozófia a buddhit, az ahamkarát, a manaszt, az érzékszerveket és a finomabb elemet említi, akkor ezek alatt egyre sűrűbb burkokat ért, amelyekben a lélek megnyilvánul.

Tisztában kell lennünk azzal, hogy úgy, ahogy a Véda-filozófia és ahogy a szánkhja-filozófia megjelenik számunkra, ez csak így történhet, mert abban az ősi korban alakultak ki, amelyben még adott volt a régi tisztánlátás, legalábbis bizonyos mértékig.

A Védák és a szánkhja-filozófia tartalma különböző módon jött létre. A Védák teljesen egy ősi inspiráción nyugszanak, amely még, mint természetes adottság volt jelen a régi emberiségben, adott volt, anélkül, hogy az ember valamit hozzátett volna. Csak annyit tett, hogy egész lényével felkészült arra, hogy a magától megjelenő isteni inspirációt belső világába nyugodtan és higgadtan befogadja.

Másképpen volt ez a szánkhja-filozófia kialakulásával. Ezt már úgyszólván hasonlóan kell elsajátítani, mint a mai tanulást, de az utóbbinál nincs szerepe a tisztánlátásnak. Akkoriban ezt áthatotta a tisztánlátás. Tisztánlátó tudomány volt, inspiráció, ahogy a Véda- filozófia is kegyelmi úton jött létre. Tudomány, amelyet úgy kell keresni, mint a mai tudományt, de ezt olyan emberek keresték, akik még tisztánlátással rendelkeztek. Ilyen volt a szánkhja-filozófia.

Ezért a szánkhja-filozófia tulajdonképpen a lelki elemet érintetlenül hagyja. Azt mondja: amit az ember a külső érzékfeletti formában tanulmányozni akar, abban nyilatkoznak meg a lelkek. A külső formákat tanulmányozhatjuk, azokat, amelyek úgy lépnek elénk, ahogy a lelkek ezekbe a formákba öltöznek. A formák kialakult rendszerét látjuk tehát, úgy, ahogy azok a világban megjelennek - a mi tudományunkban a természeti tények összegzésével találkozunk -, csakhogy a szánkhja-filozófia természetfeletti szemlélettel néz a dolgokra. Olyan tudomány, amely bár tisztánlátással tudtak eljutni hozzá, mégis a külső formák tudománya, és nem jut el magához a lélekhez. A lelkiség a tanulmányozás folyamán bizonyos módon érintetlen marad. Aki a Védáknak átadja magát, az vallásos életét teljesen egynek érzi a bölcsességgel. A szánkhja-filozófia a formák tudománya, azoknak a formáknak a megismerése, amelyekben a lélek megnyilatkozik. Ugyanakkor követői vallásos módon átadhatják magukat a léleknek. És ahogy a lelkiség beletagozódik a formákba - nem magát a lelket, hanem a- hogy beletagozódik ezt tanulmányozza a szánkhja-filozófia. A szánkhja-filozófia megkülönbözteti, ahogy a lélek egyre inkább megőrzi a maga saját önállóságát, vagy egyre jobban belemerül a matériába. A lelkiséggel van dolgunk, amely bár alámerül, de a materiális formában megőrzi lelki mivoltát. Az a lelkiség, amely alámerül a külső formába, de lelkileg nyilvánul meg, a szattva-elemben él. Az a lelkiség, amely belemerül a formába, de úgyszólván a forma jut túlsúlyra, nem tud felülkerekedni a formán, a tamasz-elemben él. És ahol a lelkiség egyensúlyba kerül a külsődleges formával, az a radzsasz-elemben él. Szattva-tamasz, radzsasz, ez a három guna, amelyek a szánkhja-filozófia lényeges jellemzői közé tartoznak.

Megint más a jóga szellemi áramlata. Ez a lelkiséggel foglalkozik, közvetlenül a lélekkel, és azt az utat és módot keresi, amellyel az emberi lelket közvetlenül a szellemi életben meg lehet ragadni, úgy, hogy a lélek felemelkedik arról a pontról, ahol a világban áll, a lelki élet egyre magasabb fokozataira. A szánkhja-filozófia tehát a lélek burkainak vizsgálata, a jóga a lelkiség felvezetése a belső átélés egyre magasabb fokozataihoz. A jógának való önátadás ezért a lélek magasabb erőinek fokozatos fel- ébresztése, úgyhogy olyasmibe éli bele magát, amiben a mindennapi életben nincs benne, és ami a lét egyre magasabb fokozatait képes feltárni előtte. A jóga ezért olyan út a szellemi világba, amely megszabadítja a lelket a külső formától, és elvezet az önálló belső lelki élethez. A jóga a szánkhja-filozófia másik oldala, és ott kapja meg a maga nagy jelentőségét, ahol a kegyelmi úton felülről jövő inspiráció, amely a Védáknál még jelen van, már nem képes hatni. A jógához azoknak a lelkeknek kell fordulniuk, akik az emberiség egy későbbi korszakához tartoznak, nem kapnak már semmilyen kinyilatkoztatást, hanem az alacsonyabb fokokról fel kell küzdeniük magukat a szellemi lét magasságaiba.

Így lép elénk az ősi indiai időkből három élesen megkülönböztethető szellemi áramlat: a Védák, a szánkhja és a jóga áramlata. Ez ma arra szólít fel bennünket, hogy ezt a három szellemi áramlatot úgyszólván újra összekapcsoljuk, és ezáltal korunk számára a helyes módon felhozzuk a lelki és világmélységek alapjaiból.

Szellemtudományunkban mind a három áramlatot megtaláljuk. Nézzenek utána, minek az ábrázolását kíséreltem meg „A szellem- tudomány körvonalai” című könyvem első fejezetében az ember felépítéséről, az alvásról és ébrenlétről, az életről és a halálról, és akkor megkapják azt, amit a mai értelemben vett szánkhja-fílozófiának nevezhetünk. Olvassák el, amit a világfejlődésről mondtam, a Szaturnusztól egészen korunkig, akkor megkapják a Véda-filozófiát korunkra alkalmazva. És olvassák el az utolsó fejezeteket, amelyekben az emberi fejlődésről van szó, akkor a jógához jutnak, ugyancsak a mai korra alkalmazva. Korunknak organikus módon össze kell kapcsolnia azt, ami ebből az ősi Indiából származó három élesen elkülöníthető szellemi áramlatból átfénylik hozzánk: a Védákból, a szánkhja-filozófiából és a jógából.

Ezért korunkban a Bhagavad Gita csodálatos költeményének is, amely költői módon összegezve tartalmazza mindhárom irányzat tartalmát, mélyen meg kell indítania bennünket. És meg kell találnunk a rokonságot szellemtudományunk és a Bhagavad Gita mélyebb tartalma között. Nemcsak nagyjából és egészében egyezik meg mai szellemi áramlatunk a régi szellemi áramlatokkal, hanem részleteiben is.

Fel fogják ismerni, hogy „A szellemtudomány körvonalai”-ban megkíséreltem, hogy a dolgokat teljesen önmagukból hozzam elő. Semmiben sem támaszkodtam a történelemre. Aki valóban megérti azt, amit elmondtam, nem találhatja úgy, hogy amit a Szaturnuszról, a Napról és a Holdról állítottam, az bárhol is előfordulna a történelmi közlésekben, magukból a dolgokból merítettem őket. Mégis sajátságos, hogy az a jelleg, amit korunk hordoz, a döntő helyeken összecseng azzal, ami a régi korokból hangzik felénk. Csak egy kis dolgot említek: a Védák egy bizonyos helyén azt olvassuk a kozmikus fejlődésről, amit valahogy a következő szavakba lehet öltöztetni: a kezdetekben sötétség volt a sötétségbe burkolva, egy megkülönböztethetetlen folyam volt minden. Hatalmas üresség jött létre, amelyet mindenütt a hő hatott át. - És legyen szabad emlékeztetnem önöket arra, amit a Szaturnusz állagáról mondtam, amelyből a dolgok kialakultak, itt a Szaturnusz szubsztanciájáról, mint hőszubsztanciáról beszéltem.

„A szellemtudomány körvonalai”-ban elmondott, úgynevezett újdonságokkal kapcsolatban meg fogják érezni, hogy azok összecsengenek azzal, amit a Védák elmondanak. A következő helyen ez áll: aztán létrejött az akarat, ami a gondolkodás legelső magja, az összefüggés a létező és nem létező között. És ezt az összefüggést megtalálták az akaratban. - Most emlékezzenek arra, hogy mint új fogalomról, az akarat szellemeiről beszéltem. Mindannál, amit a jelen korban el kell mondanunk, nem a réginek a visszhangját keressük, hanem az összefüggés teljesen magától adódik, mert az igazságot keresték ott is, és mi is ezt keressük.

A Bhagavad Gitában mintegy a három jellemzett szellemi áramlatnak a költői megdicsőülését láthatjuk. A világtörténés egy jelentős pillanatában - jelentős volt az akkori időkben - azzal a nagy tanítással találkozunk, amelyet maga Krisna közvetít Ardsuna számára. A pillanat jelentős, mert ekkor lazulnak meg a vérségi kapcsolatok. Mindannál, amit ezekben az előadásokban elmondok a Bhagavad Gitáról, emlékezzenek arra, amit már ismételten hangsúlyoztam, hogy a régi időkben a vérségi kapcsolatoknak, a faji összetartozásnak, a leszármazási vonalnak különösen nagy jelentősége volt, és ez csak fokról-fokra csökkent. Emlékezzenek mindarra, amit „A vér egy igen különös nedv” című írásomban elmondtam.

Ahogy ez a vérségi kötelék meglazult, létrejött az a nagy küzdelem, amelyet a Mahábhárata ábrázol. Ennek egy epizódja a Bhagavad Gita. Azt látjuk, hogy két testvér utódai, akik tehát még vérségi kapcsolatban állnak egymással, szellemi irányultságuk vonatkozásában elválnak, különválik az, amit korábban a vér egységes szemléletben tartott. Azért jön létre a küzdelem, mert a szétválás küzdelmet kell, hogy előidézzen ott, ahol a vérségi kötelék elveszti jelentőségét a tisztánlátó megismerés számára, és ezáltal másféle szellemi formáció jön létre. Azok számára, akiknél a vérségi köteléknek már nincs jelentősége, Krisna jelenik meg, mint nagy tanító. Ő a tanítója a vérségi kötelékből kiemelkedő új korszaknak. Hogy hogyan vált tanítóvá, ezt holnap fogjuk megbeszélni. Azt viszont már most elmondhatjuk, amit a Bhagavad Gita megmutat számunkra, hogy Krisna a három jellemzett szellemi áramlatot felveszi tanításába, és szerves egészként közvetíti azt tanítványának.

Hogyan jelenik meg előttünk ez a tanítvány? Egyrészt apjára tekint, másrészt apjának testvérére. A testvérek gyerekei már nem állnak közel egymáshoz, el kell válniuk egymástól. Most egy másik szellemi áramlat érvényesül mindkét vonalon. Ardsuna lelke megrendül: hogyan lehetséges az, hogy amit a vérségi kötelék összetartott, az nincs többé? Hogyan áll a szellemi életben a lélek, ha ez a szellemi élet már nem olyan, mint korábban volt a vérségi befolyás következtében? Ardsuna számára úgy tűnik, hogy minden összeomlik. És Krisna tanítása az, hogy ez nem így van, hanem mindennek meg kell változnia.

Krisna megmutatja tanítványának, aki a két korszak küszöbén áll, hogy a léleknek, ha harmonikusan akar élni, mindhárom szellemi áramlatból fel kell vennie valamit. Krisna tanításában éppen úgy megtaláljuk a helyesen értelmezett védikus egységtant, mint a szánkhja-tan és a jóga-tan lényegét. Mert tulajdonképpen mi áll mindazok mögött, amit még a Bhagavad Gitából meg kell tanulnunk? Krisna kinyilatkoztatása valahogy így hangzik: igen, van egy teremtő Világ-Ige, amely tartalmazza a teremtő princípiumot. Ahogy a beszélő ember hangja áthatja, átszövi és élteti a levegőt, úgy hatja át, szövi át és élteti az összes dolgot, teremti és rendezi a létet. Így működik az Véda-princípium minden dologban. Az emberi megismerés így tudja ezt felvenni az emberi lélekbe. Van egy teremtő Ige, amely működik és hat, és az ősi védikus iratok ezt adják vissza. A világ teremtő ereje az Ige, a Védákban ez nyilatkozik meg. Ez a Krisna-tan egyik része.

Az emberi lélek olyan helyzetben van, hogy meg tudja érteni, hogyan éli ki magát az Ige a lét formáiban. Az ember megismerkedik a lét törvényeivel, és megérti, hogy a lét egyes formái törvényszerűen fejezik ki a szellemi-lelkit. A Krisna-tan másik oldala a szánkhja-filozófia, vagyis a világ formáiról, a lét törvényszerű kialakulásáról, a világtörvényekről és azok működéséről szóló tanítás. És ahogy Krisna felvilágosítja tanítványát, hogy minden lét mögött a teremtő Világ-Ige áll, úgy azt is megmagyarázza számára, hogy az ember megismerheti az egyes formákat, tehát felveheti magába a világtörvényeket. A Világ-Ige a Védákban található meg, a világtörvény a szánkhjában. Ezt mondja el Krisna tanítványának.

De beszél arról az útról is, amely az egyes tanítványokat felvezeti abba a magasságba, ahol részletesen megismerhetik a Világ- Igét. Beszél tehát a jógáról is. Krisna tanítása háromszoros: az Igéről, a törvényről és a szellemnek való áhítatos önátadásról szóló tanítás.

Ige, törvény és áhítat, ez a három áramlat, amelynek révén a lélek fejlődni tud. Ez a három áramlat valamilyen módon mindig hat az emberi lélekre. Láttuk, hogy az új szellemtudománynak új módon kell keresnie ezt a három áramlatot. A korszakok különbözőek, így ez a háromféle világfelfogás is különböző módokon jut el az emberi lélekhez. Krisna beszél a Világ-Igéről, a teremtő Igéről, beszél a létformákról, és beszél a lélek áhítatos elmélyüléséről, a jógáról.

Ez a hármasság másképpen lép elénk újra, csak konkrétabb, élőbb módon, magában egy lényben, aki a Földön jár, mint a megtestesült isteni teremtő Ige. A Védákban absztrakt módon jut el az emberiséghez. Az isteni Logosz, akiről a János-evangélium beszél, maga az eleven teremtő Ige. És ami a szánkhja-fílozófiában lép elénk, mint a világformák törvényszerű felfogása, az történelmileg átalakulva jelenik meg az ó-héber kinyilatkoztatásban. Ez az, amit

Pál apostol törvénynek nevez. A harmadik áramlat pedig úgy jelenik meg nála, mint a feltámadt Krisztusban való hit. Ami Krisnánál a jóga, az Pálnál a konkrét formában megjelenő hit, aminek a törvény helyébe kell lépnie.

A Véda, a szánkhja és a jóga hármassága olyan, mint a később felkelő Nap hajnalpírja. A Véda újra felbukkan Krisztus közvetlen lényében, konkrétan és elevenen belép a történelmi fejlődésbe. Nem absztrakt módon árad szét a tér és idő messzeségeiben, hanem mint egyedi individualitás, mint eleven Ige jelenik meg. A szánkhja-filozófíában az a törvény lép elénk, amely megmutatja, hogy alakul ki az anyagi alap, a prakriti, egészen a durva anyagig. A törvény azt nyilvánítja ki, hogyan jött létre a világ és benne az egyes ember. Ez fejeződik ki az ó-héber törvény tanban, és mindabban, amit Mózes hozott. Amikor Pál a héber ókor törvényeire utal, a szánkhja-filozófíára utal, amikor a Feltámadottban való hitre utal, azt a Napot jelöli meg, amely hajnalpírként a jógában jelent meg.

Így jön létre sajátságos módon az, ami első elemeiben, mint Véda, szánkhja és jóga lép elénk. Ami a Védákban megjelenik, az új, de most konkrét alakot ölt, mint az eleven Ige, amiből minden létrejött, és ami nélkül semmi sem lett, ami lett. Ez most hús-vér alakban jelenik meg. A szánkhja úgy lép elénk, mint ennek történelmi, törvényszerű ábrázolása: hogyan vált az Elohim világa a megnyilvánulások világává, a durva anyagiság világává. A jóga átalakul azzá, ami Pálnál így hangzik: „Nem én, hanem a Krisztus énbennem”. Vagyis, ha a krisztusi erő áthatja a lelket, és az felveszi magába, az ember az istenség magasságába emelkedik.

Láthatjuk tehát, hogy a világtörténelemben egységes terv érvényesül, és a keletnek ebben előkészítő szerepe van. Mintegy absztrakt formában azt adja meg, ami konkrét formában a páli kereszténységben jelenik meg olyan nagyszerűen. Látni fogjuk majd, hogy azáltal, hogy felismerjük az összefüggést a Bhagavad Gita nagy költeménye és Pál apostol levelei között, annak a legmélyebb titkait fedjük fel, amit úgy nevezhetünk, hogy a szellemiség hatása az emberi nem nevelésére. Meg kell éreznünk, hogy az újkorban mi az új, és ennek az új kornak vissza kell mennie a görögségen túlra, és meg kell értenie azt, amit a kereszténység előtti első évezred nyújt, ami a Védákban, a szánkójában és a jógában lép elénk. És ahogy Raffaellónak a művészetek terén és Aquinói Tamásnak a filozófia terén a görögséghez kellett fordulnia, úgy kell nekünk korunkban tudatosan kiegyenlítésre törekednünk a között, amit a jelenben el akarunk érni, és a között, ami a görögségen túl található, ami a keleti ókor mélységeiben rejlik. Az ókori keletnek ezt a mélységét akkor tudjuk lelkünkhöz közelíteni, ha a különböző szellemi áramlatokat abban a harmonikus egységben látjuk, ahogy az előttünk — ahogy Humboldt mondja - a legnagyobb filozófiai költeményben, a Bhagavad Gitában megjelenik.