(Szabad természet: sziklák, források. Amit látunk, csak Johannes Thomasius lelkében él, amit hallunk, az meditációjának tartalma.)
(Felhangzik a forrásokból és a sziklákból: Ó ember, ismerd meg magad!)
Johannes:
Így hallom őket évek óta,
E súlyos, mély értelmű szavakat.
Felhangzanak a légből, vízből,
Felcsendülnek a föld mélyéből.
És mint ahogy az óriás tölgy
Alakja oly rejtélyesen
Összehúzódik a kis magba,
Úgy tömörül e szavak erejébe
Amit az elemi lényekről,
A lelkekről és szellemekről,
Időről és az öröklétről
Gondolkodásommal megértek.
A világ és a saját lényem
Egyaránt bennél e szavakban:
Ó ember, ismerd meg magad!
(A forrásokból és sziklákból felhangzik: Ó ember, ismerd meg magad!)
És most... bensőmben
Oly félelmetes elevenség támad.
Bennem sötétség ásítoz,
És körülöttem gomolygó homály.
Felhangzik a világ sötét öléből,
Felcsendül lelkemnek sötétségéből:
Ó ember, ismerd meg magad!
(Felhangzik a forrásokból és sziklákból: Ó ember, ismerd meg magad!)
Most meg elrabol önmagámtól.
Váltakozom a nap óráival
És éjszakává változom.
Követem pályáján a Földöt.
Benne dörgök a mennydörgésben.
Felvillanok a villámlásban.
Vagyok. - Ó most meg már úgy érzem,
Hogy eltűntem saját lényemből.
Ott látom testi burkomat:
Rajtam kívüli idegen lény, -
Ott áll egészen távol tőlem. -
De erre lebeg egy másik test.
Az ő szájával kell most szólamom:
„Keserves szenvedést hozott reám;
Olyan nagyon megbíztam benne.
Magamra hagyott bánatomban.
Elrabolta életem melegét,
S a hideg földbe taszított.”
Kit elhagytam, szegényt,
Én magam váltam azzá.
El kell szenvednem kínjait.
A megismerés adta az erőt,
Hogy énemet egy másik énbe átvigyem.
Ó kegyetlen szavak!
Saját erőtök az, mely fényetek kioltja,
Ó ember, ismerd meg magad!
(Felhangzik a forrásokból és sziklákból: Ó ember, ismerd meg magad!)
Visszavezettek újra
Saját lényem körébe.
De milyennek ismerem fel magam!
Emberformámat elvesztettem.
Úgy látom önmagam, mint féktelen,
Sóvár vágy szülte férget.
És tisztán érzem,
Hogy egy csalóka ködkép
Takarta eddig el
Magam elöl saját rémalakom.
Fel kell emésszen
Saját lényem vadsága.
Érzem amint pusztító tűz gyanánt
Ereimben keringenek e szók.
Melyekben máskor őserővel nyilvánult meg
Nap és Föld lényege.
A szívemben dobognak,
Az érverésemben is benne élnek,
Sót még gondolkodásomban is érzem,
Hogy idegen világok
Vad ösztönként lobognak
Ezen szavak gyümölcseként:
Ó ember, ismerd meg magad!
(Felhangzik a forrásokból és sziklákból: Ó ember, ismerd meg magad!)
Ki vagy te lény, ki rám meredsz
Abból a sötét- szakadékból?
Érzem bilincseim,
Melyek hozzád kötöznek.
Prométheusz sem volt olyan erősen
A Kaukázus szikláihoz láncolva,
Mint én tehozzád.
Ki vagy te borzalmat keltő teremtés?
(Felhangzik a forrásokból és sziklákból: Ó ember, ismerd meg magad!)
Óh... felismertelek.
Én vagyok az, magam.
A megismerés megmutatta,
Hogy oda vagyok bilincselve
Hozzád kártékony szörnyeteghez
Én, a kártékony szörnyeteg.
(Belép Mária, Johannes még nem veszi észre.)
El akartam előled menekülni.
Elvakítottak a világok.
Ahova bolondságom menekült,
Hogy önmagámtól szabaduljak.
Vak lelkemben most újra megvakultam:
Ó ember, ismerd meg magad!
(Felhangzik a forrásokból és sziklákból: Ó ember, ismerd meg magad!)
Johannes (mintha magához térne, megpillantja Máriát. A meditáció belső realitásba megy át):
Ó hát itt vagy barátnőm!
Mária:
Kerestelek, barátom.
Bár jól tudom,
Hogy mily kedves néked az egyedüllét
Miután oly sok ember véleménye
Áradt át lelkeden.
Azt is tudom,
Hogy barátomnak itt most
Jelenlétemmel nem használhatok.
Egy tompa vágy ebben a pillanatban
Mégis hozzál űz,
Mert láttam, hogy Benedictus beszéde
A szellemed mélyéről fény helyett
Mily súlyos fájdalmat hívott elő.
Johannes:
Hogy mily kedves nékem az egyedüllét!
---
Gyakran kívántam ezelőtt.
Hogy egyedül lehessek,
Ha az emberi öröm s fájdalom
Gondolatok útvesztőjébe űzött.
Ó barátnőm, ennek már vége van.
Mit Benedictus szavai
Idéztek fel lelkemben,
Mit emberek beszédei miatt
Kellett átélnem,
Csekélységnek tűnik
A vad viharhoz képest,
Mit a magány kavart fel bennem
Tompa töprengésemben.
Ó ez az egyedüllét!
Kihajszolt a világ térségibe
És elragadott önmagámtól.
Mint más lény támadtam fel újra abban,
Kire bánatot hoztam.
És el kellett szenvednem kínját,
Melyet magam okoztam.
Az irtózatos sötét egyedüllét
Azután visszaadott önmagamnak,
De csak azért, hogy megrémítsenek
Saját lényem sötét mélységei.
---
Számomra elveszett az ember
Utolsó menedéke, a magány is.
Mária:
Újra mondom: rajtad csupán
Benedictus segíthet.
Csak tőle kaphatjuk meg mind a ketten
Hiányzó támaszunkat.
Mert tudd meg, már én sem bírom
Éltem rejtélyét elviselni,
Ha megfejtését fel nem tárja nékem.
Mély bölcsesség, hogy minden életet
Csalóka látszat rejt előlünk
Amíg gondolkodásunkkal csupán
A felszínét kutatjuk.
Gyakran ismételgettem ezt magamnak
És mindig csak ez csendült fel belőle:
Ismerd el, hogy tévhitben élsz,
Ha gyakran igazságnak tűnik is.
És rossz eredményt szülhet.
Ha másokban is fel szeretnéd gyújtani
A fényt, mely benned él.
Lelkemnek legnemesebb része tudja,
Hogy a súlyos teher.
Amit oldalamon az élet
Neked hozott, barátom.
Egy része a tövises útnak,
Mely az igazság fényéhez vezet.
Minden borzalmat át kell élned,
Ami a tévhitből eredhet,
Mielőtt a valóság lényege
Előtted megnyilatkozik,
Így mondja csillagod.
Csillagszavából még kitűnt az is,
Együtt kell járnunk szellemi utunkat.
De hogyha ezt az utat keresem.
Szemem elé fekete éj borul.
És még sötétebb lesz ez éjszaka.
Sok minden folytán, amit át kell élnem,
Mint lényemnek gyümölcsét.
Világosságot mindkettőnknek
Annál a fénynél kell keresnünk,
Mely bár szemünk elől eltűnhet,
Soha ki nem aludhat.
Johannes:
Mária, tudod-e egyáltalán,
Hogy lelkem épp most
Mily küzdelmeken ment keresztül?
Igaz, sorsod nehéz, nemes barátnőm,
De lényedtől oly távol áll
Az az erő, mely engemet
Teljesen összezúzott.
Fent járhatsz a legfényesebb igazság
Szféráiban, biztos tekinteted
Emberi zűrzavarra vetheted,
Te fényben és sötétben egyaránt
Megőrződ önmagad.
Engem azonban minden pillanat
Elrabolhat magamtól.
Mert el kellett merülnöm mindazokba,
Mik az előbb önmagukról beszéltek.
Követtem egyiket a rendház magányába,
A másiknak lelkében meghallgattam
Felicia meséit.
Mindegyik voltam én,
Csak én magam haltam meg önmagámnak.
Ó abban kellene most hinni tudnom,
Hogy a lények a semmiből erednek,
Hogy reménykedni tudjak abban is,
Hogy a bennem tátongó semmiből
Valaha is ember lehet.
A félelemből sötétségbe,
Sötétségből a félelembe
Hajszol a bölcsesség szava:
Ó ember, ismerd meg magad!
(A forrásokból és sziklákból felhangzik: Ó ember, ismerd meg magad!)
(A függöny legördül.)
