(Sophia asszony sárgásvörös tónusú szobája. Sophia két gyermekével, egy kisfiával és egy kislánnyal, később Estella.)

A gyermekek éneke: (Sophia zongorán, kíséri)

A Nap fénye árad át
A messze téreken,
Madarak dala zeng
A lég térségiben,
Növények áldása kél
A Föld lényéből,
S emberi lelkek
Hálával telten
Emelkednek fel
A világ Szellemeihez.

Sophia:

És most menjetek a szobátokba gyerekek és gondolkozzatok el ezeken a szavakon, amiket most gyakoroltunk. (Sophia kivezeti a gyermekeket, Estella belép.)

Estella:

Üdvözöllek kedves Sophiám. Remélem nem zavarlak.

Sophia:

Nem, jő Estellám. Szívemből örülök, hogy jössz.(Hellyel kínálja Esteliét és maga is leül.)

Estella:

Kaptál-e jé híreket férjedtől?

Sophia:

Nagyon jókat. Azt írja, hogy érdekesnek találja a pszichológus kongresszust annak ellenére, hogy nem valami vonzó az a mód, ahogy némely nagy kérdéssel foglalkoznak. De őt mint lélekbúvárt éppen az érdekli, hogy bizonyosfajta szellemi rövidlátással hogyan teszik az emberek saját maguk számára lehetetlenné a tulajdonképpeni titkokra való szabad rálátást.

Estella:

Ugye az a szándéka, hogy ő maga is beszél egy fontos témáról?

Sophia:

Igen, egy olyan témáról, amit ő is és én is nagyon fontosnak tartunk. Abban persze nem reménykedik, hogy fejtegetéseinek sikere lesz, tekintve a kongresszuson résztvevők tudományos képzeteinek jellegét.

Estella:

Egy kívánság hozott el hozzád, kedves Sophiám. Nem tölthetnénk együtt a mai estét? Ha van „A test és a lélek kitagadottal” előadása és semmivel sem szerezhetnél nekem nagyobb örömet, mint ha eljönnél velem az előadásra.

Sophia:

Elfelejtetted kedves Estellám, hogy éppen ma este van a mi társaságunk előadása is, amelyre olyan régóta készülünk.

Estella:

Ó persze, ezt elfelejtettem. Olyan szívesen töltöttem volna ezt az estét régi barátnőmmel. Teljes szívemből örültem már, hogy veled együtt nézhetek majd mai életünk mélyére. - De eszmevilágod, amely nekem oly idegen, az utolsó maradványát is meg fogja semmisíteni annak a szép köteléknek, amely szívünket összekapcsolja mióta egy pádban ültünk az iskolában.

Sophia:

Ezt már gyakran mondtad; de abban mindig igazat kellett adjál nekem, hogy nem szükséges, hogy véleményeink válaszfalat emeljenek érzéseink közé, melyek együtt átélt ifjúságunk óta egymás iránt élnek bennünk.

Estella:

Igaz, ezt gyakran mondtam. De mindig újra és újra csak keserűség ébred bennem, ha látnom kell, hogy minden, évvel egyre inkább elidegenednek érzéseid mindattól, amit én az életben értékesnek tartok.

Sophia:

Éppen azáltal jelenthetnénk sokat egymásnak, hogy kölcsönösen elfogadnánk egymásban azt, amivé különböző adottságaink tettek bennünket.

Estella:

Ó, értelmem gyakran mondja, hogy ebben igazad van. De mégis van bennem valami, ami fellázad az ellen a mód ellen, ahogyan az életet nézed.

Sophia:

Valid be egyszer már komolyan önmagadnak, hogy ezzel tulajdonképpen azt kívánod tőlem, hogy tagadjam meg lényem legbenső magvát.

Estella:

Igen, szívesen elfogadnám mindezt, ha egy valami nem volna. Egész jól el tudom képzelni, hogy az érzések teljes rokonszenvében találkoznak olyan emberek is, akik különbözőképpen látják a dolgokat. A te eszmei irányzatod azonban formálisan belső kötelességeddé tesz egy bizonyos gőgöt. Más emberek egész jól meglehetnek egymással úgy, hogy nézeteikről azt tartják, hogy különböző lehetséges álláspontokat képviselnek, s igy mint egyformán jogosak állnak egymás mellett. A te szemléleted azonban azt tartja magáról, hogy ő a legmélyebb. A többieket csak egy alárendelt emberi fejlődési fokozat folyományának tekinti,

Sophia:

De hiszen abból, amit olyan gyakran megbeszéltünk, tudhatnád, hogy azonos gondolkodású társaim az ember értékét végső soron nem véleménye és tudása szerint mérik. És ha eszméinket olyanoknak tartjuk is, melyeknek eleven megragadása nélkül életünknek nincsen valódi alapja, igyekszünk, olyan komolyan, amennyire csak lehet, senkit sem túlértékelni azért, mert megadatott neki, hogy éppen a mi élettartalmunk eszközévé tehesse magát.

Estella:

Ezt nagyon szépen mondtad. Egy gyanúmat azonban nem oszlatja el. Nem tudok elzárkózni az elöl a gondolat elöl, hogy egy olyan világnézet, amely feltétlen mélységet tulajdonit önmagának, a képzelt mélység kerülőútján bizonyos felszínességhez kell vezessen. Túlságosan kedves barátnőm vagy ahhoz, hogy azokat a társaidat emlegessem, akik esküsznek az eszméitekre és közben a legrosszabb- fajta szellemi gőgben pöffeszkednek, bár lelkük üressége és banális volta minden szavukból és egész viselkedésükből kitűnik. Árra sem akarok rámutatni, hogy éppen a ti társaitok közül jó néhányan milyen közömbösnek és érzéketlennek mutatkoznak embertársaik iránt. A te nagy lelked sohasem tudta magát kivonni az alól, amit a mindennapi élet kíván meg minden olyan embertől, akit a szó valódi értelmében jónak nevezhetünk. De az, hogy ma egyedül hagysz ott, ahol valódi, művészi élet szól hozzánk, az nálad is megmutatja, hogy a ti eszméitek ezzel az élettel szemben - bocsásd meg a kifejezést - mégiscsak bizonyos felszínességet szülnek.

Sophia:

És miben áll ez a felszínesség?

Estella:

Tudnod kell, hiszen oly régóta ismersz, hogy kiszakítottam magam abból az életmódból, amely napról-napra csak azt űzi, amit a szokás és a hétköznapi vélemények előírnak. Megpróbáltam megtudni, miért kell oly sok embernek szenvednie látszólag anélkül, hogy megérdemelné. Igyekeztem az élet mélységeit és magasságait megközelíteni. A tudományokat is megkérdeztem, amennyire számomra hozzáférhetők, hogy mindenféle felvilágosítást megkapjak. - Vegyünk most csak egy pontot, amit éppen a jelen pillanat kínál. Tudatossá vált bennem, hogy mi az igazi művészet. Azt hiszem, értem, hogy hogyan ragadja meg az élet lényegét és hogyan állítja lelkünk elé a valódi, a magasabb valóságot. Ha engedem, Hogy az ilyen művészet hasson rám, olyan, mintha az idők érverését érezném. És megborzadok ha arra gondolok, hogy te, kedves Sophiám, ehelyett az életteljes művészet helyett előnyben részesítesz valamit, ami szerintem nem más, mint az az elavult oktató-allegorikus módszer, amely bábszerű. árnyképeket figyel meg eleven emberek helyett és szimbolikus folyamatokat csodál meg, amelyek távol állnak mindattól, ami az életben nap mint nap együttérzésünkhöz és cselekvő részvételünkhöz apellál.

Sophia:

Édes Estellám, semmiképpen sem akarod megérteni, hogy esetleg éppen ott találhatjuk a leggazdagabb életet, ahol te csak kiagyalt gondolatokat látsz. És hogy lehetnek olyan emberek is, akik a te életteljes valóságodat szegényesnek kell nevezzék, ha nem ahhoz a forráshoz mért, amelyből tulajdonképpen fakad. Keménynek találhatod szavaimat, de barátságunk megkívánja a kendőzetlen őszinteséget. Te is, mint sokan mások, abból amit szellemnek neveznek, csak azt ismered, ami a tudás hordozója; csak a szellem gondolati oldaláról tudsz. Az eleven, teremtő szellemet, amely elemi erővel formálja az embereket, mint ahogy a csiraerők a természeti lényeket formálják, nem fogadod el. Te pl. - mint oly sokan - naivnak és eredetinek nevezed a művészetben azt, ami az én felfogásom szerinti szellemet tagadja. Az én világnézetem viszont egyesíti a teljes és tudatos szabadságot a naiv létesülés erejével. Tudatosan vesszük fel magunkba azt, ami naiv és ezzel nem fosztjuk meg frissességétől, bőségétől és eredetiségétől. Azt hiszed, hogy mi csak gondolatokat formálhatunk az emberi jellemről, ennek magának azonban szinte önmagától kell kialakulnia. Nem akarod belátni, hogy a gondolat belemerül a teremtő szellembe, érinti a lét ősforrását és kiderül róla, hogy ő maga a teremtő csira. - Mint ahogy a növény csiraerői nem tanítják a növényt, hogy hogyan növekedjen, hanem eleven lényként mutatkoznak meg benne, éppúgy nem tanítanak eszméink sem, hanem életet adóan, életet ébresztőén beleáradnak lényünkbe. Mindazt, ami az életet értelmesnek láttatja velem, a számomra hozzáférhetővé vált eszméknek köszönhetem, nemcsak a bátorságot, hanem a belátást és erőt is nekik köszönhetem, amelyek remélnem engedik, hogy gyermekeimből olyan embereket nevelek, akik nemcsak a szokásos értelemben dolgosak és csak a külső élet számára használhatók, hanem akik lelkükben hordják a belső nyugalmat és megelégedettséget. Nem akarom a szót szaporítani, csak ezt az egyet szeretném még neked megmondani: Biztos vagyok benne, hogy azok az álmok, amelyeket oly sokakkal osztasz meg, csak akkor válnak valósággá, ha sikerül az embereknek azt, amit valóságnak és életnek neveznek, azokhoz a mélyebb tapasztalatokhoz kapcsolniuk, amelyeket oly gyakran neveztél ábrándoknak és fantazmagóriáknak. Különösnek tűnhet neked, ha azt állítom, hogy sok mindent, amiről azt hiszed, hogy valódi művészet, én csak az élet terméketlen kritikájának érzek. Mert az éhséget nem csillapítja, a könnyeket nem szárit ja fel, az elzüllés forrását nem mutatja meg, ha a színpadon az éhségnek, a könnyes arcoknak, a züllött embereknek csak a külső oldalát mutatják meg. Ahogy általában mindezt bemutatják, végtelenül távol áll az élet és a lények egymásközti összefüggéseinek valódi mélységétől.

Estella:

Ha így beszélsz, nem vagy éppen érthetetlen számomra, csak azt látom, hogy jobban szereted átadni magad az ábrándoknak, mint az élet valóságát látni. Ez az ut eltávolít bennünket egymástól. - Ma este le kell hogy mondjak barátnőmről. (Feláll.) Most mennem kell; gondolom, azért a régi barátnők maradunk.

Sophia:

Valóban azok kell maradjunk.

(Az utolsó szavak közben Sophia az ajtóhoz vezeti barátnőjét. A függöny legördül.)