A Márk-evangélium kezdete Keresztelő János nagy alakjához vezet. Hogy milyen jelentős személyként tünteti fel a Márk-evangélium Keresztelő Jánost, és hogy milyen ellentétbe állítja magával Krisztus Jézussal, arra már tegnap rámutattam. Ha engedjük, hogy a Márk-evangélium a maga egyszerűségében hasson ránk, akkor azonnal jelentős benyomásunk lesz Keresztelő János alakjáról. Ha aztán felfedjük, hogy mi áll ennek a személyiségnek a hátterében, akkor jelenik meg előttünk igazán a maga teljességében. Többször kifejtettem már, hogy Keresztelő Jánost az evangélium értelmében is - mert ezt az evangélium világosan kifejezésre juttatja - Illés próféta újratestesüléseként kell felfognunk. Ezért ahhoz, hogy a kereszténység megalapításának és a golgotái misztériumnak mélyebb alapjait szellemtudományos szempontból megértsük, Keresztelő János alakját éppen annak hátterében kell látnunk, ami Illés prófétában jelenik meg előttünk. Most csak röviden érintem, hogy miről van szó, minthogy a Teozófiai Társaság német szekciójának berlini nagygyűlése alkalmából részletesen beszéltem Illés prófétáról.

Amit a szellemtudomány, az okkult kutatás Illés prófétáról mond, azt maga a Biblia is teljes mértékben megerősíti, de ha a Bibliában az Illés prófétára vonatkozó fejezeteket a szokásos módon olvassuk, kétségkívül sok minden érthetetlen marad. Csak egy dologra hívom fel a figyelmüket.

Azt olvassuk a Bibliában, hogy Illés mintegy kihívja Akháb király egész kíséretét, és egész népét, akik között él, szembehelyezkedik ellenfeleivel a Baal-papokkal. Két oltárt állíttat fel, az egyikre a Baal-papok áldozati állatát helyezteti, a másikra saját áldozati állatát, aztán megmutatja, mennyire jelentéktelen az, ami ellenfelei részéről elhangzik, mert a Baal-istenségnél semmi spirituális nagyság nem mutatkozik meg, míg Jahve nagysága és jelentősége azonnal megnyilvánul Illés áldozatánál. Ez az a győzelem, amelyet Illés Akháb hívei fölött arat. Aztán meglepő módon azt olvassuk, hogy Akhábnak van egy szomszédja, Nábot, akinek van egy szőlőhegye, ezt a szőlőhegyet Akháb király meg akarja szerezni, de Nábot nem bocsátkozik vele alkuba, mert az, mint atyái öröksége, szent számára. Aztán találunk két eseményt, az egyik azt mondja el, hogy Jezabel, a királyné, Illés ellenségévé válik, és kijelenti, gondoskodni fog arról, hogy Illést éppen úgy megöljék, ahogy az ő győzelmekor a Baal-papokat megölték. Ez azonban, úgy, ahogy a Biblia elmondja, nem történik meg. Viszont valami más történik. Nábotot, a király szomszédját meghívják az engesztelés ünnepére, amelyre más előkelőségek is hivatalosak. Ennek az engesztelő ünnepnek az alkalmából Nábotot Jezabel felbujtására megölik.

Azt mondhatjuk tehát: úgy tűnik, a Biblia azt mondja el, hogy Nábotot Jezabel öleti meg, de Jezabel egyáltalán nem azt mondta, hogy Nábotot, hanem hogy Illést akarja megöletni. Ezek a dolgok tehát nem vágnak össze. Az okkult kutatás viszont kimutatja, hogy mi az igazság: Illésben átfogó szellemmel van dolgunk, aki mintegy láthatatlanul jön-megy Akháb országában, és ez a szellem időnként bevonul Nábot lelkébe. Áthatja Nábot lelkét, úgy, hogy valójában Nábot Illés fizikai személyisége, és ha Nábot személyiségéről kell beszélnünk, Illés fizikai személyiségéről beszélünk. Illés a Biblia értelmében láthatatlan, Nábot a látható kifejeződése a fizikai világban. Mindezt részletesen elmondtam „Illés próféta a szellemtudomány megvilágításában” című előadásomban.

Ha az Illés-mű egész szellemébe belemélyedünk, és ha Illés szellemét úgy, ahogy a Biblia elénk állítja, hatni engedjük lelkünkre, akkor azt mondhatjuk: Illésben egyszersmind az egész ó-héber nép szelleme lép elénk. Mindaz, ami az ó-héber népet élettel tölti el és átjárja, Illés szellemében jelenik meg. Úgy fordulhatunk hozzá, mint az ó-héber nép szelleméhez. O túlságosan nagy ahhoz - ezt éppen a szellemtudományos kutatás mutatja meg nekünk -, hogy teljesen benne lakhasson földi alakjának, Nábotnak lelkében. Úgy lebegi körül azt, mint valami felhő, de nemcsak Nábotban van jelen, hanem szerteszét jár az egész országban, mintegy természeti elemként, és esőben, napsütésben működik. Ezt világosan látjuk abból a leírásból, amely mindjárt azzal kezdődik, hogy szárazság, aszály uralkodik, de azáltal, amit Illés a isteni-szellemi világhoz való viszonyában tesz, a szárazságot, az aszályt, az ország akkori minden ínségét orvosolja. Azt mondhatnánk: ami Illés szellemében működik, azt úgy ismerhetjük meg a legjobban, ha hatni engedjük magunkra a 104. zsoltárt, ami Jahvét úgy írja le, mint természet-istenséget, aki mindent áthat. Természetesen nem arról van szó, hogy Illést azonosítjuk ezzel az istenséggel, ő ennek az istenségnek a földi képmása, az a földi képmás, amely egyúttal az ó-héber nép néplelke. Egyfajta differenciált Jehova, egyfajta földi Jehova - ahogy ezt az Ótestamentum kifejezi -, ez az Illés-szellem olyan, mint Jehova arculata.

Ha így nézzük, ezt a tényt még az is megvilágítja, hogy ugyanaz a szellem, aki Illés-Nábotban élt, most újra megjelenik Keresztelő Jánosban. Hogyan működik benne? A Biblia, illetve a Márk-evangélium értelmében mindenekelőtt azáltal hat, ami a keresztelés. Mi valójában a keresztelés? Mi célból hajtja ezt végre Keresztelő János azokon, akik azt vele végrehajtatják? Itt egy kicsit ki kell térnünk arra, hogy mit is idézett elő ez a keresztelés. János a megkeresztelendőket a vízbe merítette. Ott az történt velük, amiről gyakran beszéltem már, hogy olyankor történik meg, amikor valaki sokkot kap valamilyen hirtelen halálos veszedelem folytán, például ha vízbe esik, és közel van a fulladáshoz, vagy egy hegyomlásnál kerül halálos veszedelembe. Ilyenkor az étertest meglazul, részben kiválik a fizikai testből, és ennek az a következménye, hogy olyasvalami történik, ami az embernél közvetlenül a halála után mindig megtörténik: bizonyos visszatekintés az elmúlt életre. Ez ismert tény, amit olykor a jelenkor materialista gondolkodói is leírnak. Valami hasonló ment végbe a Jordán folyóban is, amikor János keresztelt. A embereket víz alá merítette. Ez a keresztelés nem úgy zajlott le, ahogy az ma szokásos, hanem azt idézte elő, hogy az emberek éterteste meglazult, hogy többet láttak, mint amennyit a mindennapi értelemmel fel tudtak fogni. Látták életüket a szellemben, és hogy hogyan hat a szellemiség az életükre. És azt is látták, amiről a Keresztelő beszélt, hogy a régi idő betelt, és új időnek kell elkezdődnie. Az a tisztánlátó megfigyelés, amit a vízbemerülés pillanataiban megtehettek, megmutatta nekik, hogy az emberiség fejlődése fordulóponthoz érkezett. Ami az embereknek, a régi időkben, amikor még a csoportlelkiségben éltek, a birtokában volt, az most elhalóban van, és egészen más viszonyoknak kell eljönniük. Azt látták szabaddá vált étertestükben, hogy az embereknek új impulzusra, új tulajdonságokra van szüksége.

Ezért volt a János-keresztelő egyfajta megismerési tevékenység. „Változtassátok meg gondolkodásotokat, ne fordítsátok tekinteteteket csupán hátrafelé, ahová még lehetséges volna visszatekinteni, hanem valami egyébre nézzetek: az Isten, aki az emberi énben meg tud nyilatkozni, elközelgett, az isteninek az országa elközelgett”. Ezt nem csak prédikálta Keresztelő János, ezt meg is ismertette velük, amikor őket a Jordánban a keresztségben részesítette. És akik megkeresztelkedtek, ezentúl tudták - saját látnoki megfigyelésükből, még ha az rövid ideig is tartott -, hogy János szavai világtörténelmi tényt jelentenek.

Ha ezt az összefüggést szem előtt tartjuk, akkor tűnik elénk Illés szelleme az igazi, helyes megvilágításban, amely Keresztelő Jánosban is működött. Akkor Illésben a zsidó nép, az ótestamentumi nép szelleme áll előttünk. Milyen szellem volt ez? Bizonyos módon már az én szelleme volt, azonban Illésnél nem úgy jelent meg, mint az egyes ember szelleme, hanem mint az egész nép szelleme. Differenciálatlan szellem volt. Aminek később az egyes emberekben kellett megjelennie, az Illésnél még az ó-héber nép csoportszelleme volt. Még az érzékfeletti világokban volt az, aminek mint individuális léleknek, le kellett ereszkednie minden egyes emberi testbe, amikor a jánosi idő elérkezett. Az még nem volt benne minden egyes emberben, még nem tudott Illésben úgy élni, hogy behatolhatott volna Nábot egyedi személyiségébe, hanem csak úgy, hogy körüllengte Nábot személyiségét. Csak Illés-Nábotnál pontosabban nyilatkoztatta ki magát, mint ahogy alapjában véve az ó-héber nép egyes tagjaiban megnyilatkozott. Hogy ennek a szellemnek, amely mintegy az emberek felett lebegett, most bele kellett vonulnia az egyedi individualitásba, ez volt az a nagy esemény, amelyet most maga Illés-János meghirdetett, amikor keresztelés közben kimondta: ami eddig csak az érzékfeletti világban volt, és onnan hatott, azt fel kell vennetek lelketekbe, mint olyan impulzust, amely a mennyek országából az emberi szívig jutott el. Illés szelleme maga mutatja, hogy most megsokszorozódva kell bevonulnia az emberi szívekbe, hogy az emberek lassanként a világtörténelem folyamán Krisztus impulzusát fel tudják venni. A János-keresztelőnek az az értelme, hogy Illés kész volt előkészíteni a helyet Krisztus számára. Ezt tartalmazta a János- keresztelő ténye a Jordánban. „Helyet készítek neki, utat készítek neki az emberek szívébe. Ezentúl nem csak az emberek fölött fogok lebegni, hanem be fogok vonulni az emberi szívekbe, hogy Ő is beköltözhessen.”

Ha ez valóban így van, akkor mit kell elvárnunk? Mi sem természetesebb, minthogy Keresztelő Jánosban bizonyos módon ismét napfényre jutott az, hogy az ő grandiózus alakjában nemcsak ez az egyedi személyiség működik, hanem az, ami több ennél, ami auraként körüllebegi ezt a egyedi személyiséget, de hatékonyságában túlhalad ezen a személyiségen, ami atmoszféraként él azok között, akik között Keresztelő János is működik. Ha Illésnél úgy hatott, mint atmoszféra, akkor elvárhatjuk, hogy megint atmoszféraként hasson Keresztelő Jánosnál. Sőt, még mást is elvárhatunk, azt hogy Illésnek ez a szellemi lénye, aki most Keresztelő Jánoshoz van kötve, tovább hasson szellemileg akkor is, amikor Keresztelő János már nincs többé a Földön, amikor eltávozott innen. Mit akar tehát ez a szellemi lény? Az utat akarja készíteni Krisztus számára. Azt mondhatjuk tehát: lehetséges, hogy Keresztelő János eltávozik, mint fizikai személy, spirituális lénye azonban, mint szellemi atmoszféra azon a földön, azon a környéken marad, ahol működött, és éppen ez a szellemi atmoszféra készíti elő a talajt, amelyen Krisztus most művét végrehajthatja. Ezt várhatjuk. És amit így elvárhatunk, az legjobban úgy fejezhető ki, ha azt mondjuk: Keresztelő János eltávozott, de az, ami benne II- lés-szellem, az itt van, és abban tud Krisztus Jézus a legjobban működni, abba tudja szavait a legjobban beleönteni, abba tudja tetteit legjobban belevésni, abba az atmoszférába, ami itt maradt: az Illés-atmoszférába. Ezt várhatjuk. És mit mond a Márk-evangélium?

Rendkívül jellemző, hogy kétszer is utal arra a Márk-evangélium, amit most elmondtam. Az egyik helyen ezt mondja: mindjárt János elfogatása után Jézus Galileába ment, és hirdette a mennyek birodalmának eljövetelét. János tehát börtönben volt, azaz fizikailag akadályoztatva volt működésében, de az általa megteremtett atmoszférába belépett Krisztus. Másodszor is utal erre a Márk-evangélium, és egészen grandiózus az, hogy ez másodszor is előfordul. Csak helyesen kell olvasni a Márk-evangéliumot. Ha tovább olvassuk a hatodik fejezetig, halljuk annak leírását, ahogy Heródes király Keresztelő Jánost lefejezteti. De ami nagyon figyelemreméltó: az emberek sok mindenfélét gyanítottak, miután János fizikai teste nemcsak fogságban volt már, hanem a halál martaléka lett. Némelyeknek úgy tűnt, hogy az a csodaerő, amellyel Jézus Krisztus hatott, onnan származik, hogy talán ő maga Illés vagy egy a próféták közül. Heródesnek megrémült lelkiismeretétől sajátságos sejtelme van. Amikor hallja, mi mindent cselekedett Krisztus, ezt mondja: „János, akit lefejeztettem, az támadt fel”. Heródes érzi, hogy János, amikor mint fizikai személy megszűnt, most van csak igazán jelen. Érzi, hogy atmoszférája, szellemisége - ami nem más, mint Illés szelleme - jelen van. Heródes meggyötört lelkiismerete észreveszi, hogy Keresztelő János, azaz Illés, jelen van.

Aztán különleges utalást találunk arra nézve, hogy Krisztus Jézus egyenesen arra a vidékre ment, ahol Keresztelő János működött, mielőtt fizikai halálát lelte. Van egy sajátságos rész, ami nem szabad, hogy elkerülje a figyelmünket. Mert az evangéliumokban a szavak nem pusztán szóvirágok, az evangélisták még nem írtak hírlapi stílusban! Itt igen jelentős szavakat olvashatunk: azoknak a seregébe lép be Jézus Krisztus, akik Keresztelő János tanítványai és követő voltak. Ezt figyelemreméltó módon fejezi ki: „...és amikor kiment, nagy tömeget látott, és szánalmat érzett irántuk...” Miért szánalmat? Mert elvesztették mesterüket, mert ott állnak János nélkül, akiről úgy hírlik, hogy fejétől megfosztott holttestét kevéssel előbb, ők tették sírba. Az evangélium azonban még pontosabban is kifejezi ezt: „..mert olyanok voltak, mint a pásztor nélküli nyáj, és elkezdte őket sok mindenre tanítani”. Nem lehet világosabban utalni arra a tényre, hogy János tanítványairól van szó. Azért tanítja őket, mert Illés szelleme még közöttük működik, ami egyúttal Keresztelő János szelleme is. Így a Márk-evangélium ezen a jelentőségteljes helyen ismét drámai erővel mutat rá arra, hogy abba, amit Illés-János szelleme előkészített, Krisztus Jézus szelleme lép be. Mindez azonban csak egyetlen körülmény - ha a legfontosabb is - amely köré más jelentős események csoportosulnak. Még csak egy dologra szeretnék rámutatni.

Többször utaltam rá, hogy ez az Illés-János szellem, impulzusain keresztül tovább hatott a világtörténelemben. Mivel itt antropozófusok vannak jelen, okkult tényekbe is belemélyedhetünk. Gyakran rámutattam, hogy Illés-János lelke újra megjelent Raffael testében. Ez azokhoz a tényekhez tartozik, amelyek arra figyelmeztetnek, hogyan mennek végbe a lelkek átalakulásai, éppen a golgotái misztérium következtében. Minthogy a kereszténység utáni időben egy ilyen léleknek is az egyes személyiség közegén keresztül kellett Raffaelben működnie, ezért jelenik meg az, mondhatnánk, ami a régi időkben olyan átfogó, világot átfogó volt, egy olyan nagyon differenciált személyiségben, mint Raffael. Vajon nem lehet-e kiérezni, hogy az, ami Illés-Jánost auraként körüllengte, Raffaelnél is megvan? Hogy Raffaelnél is valami hasonló van jelen, mint a két másiknál, amiről el lehet mondani: túl nagy ahhoz, hogy az egyes személyiségbe beleférjen, körüllebegi az egyes személyiséget, úgy, hogy azok a kinyilatkoztatások, amelyeket ez a fizikai személyiség megkap, úgy hatnak, mint megvilágosodások? Raffaelnél pedig ez a helyzet.

E tényt illetően van egy figyelemreméltó - bár személyesnek látszó - bizonyíték, olyan bizonyíték, amelynek elemeire már Münchenben rámutattam. A dolgot mégis szeretném elmondani, nem Keresztelő János személye miatt, hanem hogy az egész Illés-János lényt körüljárjam, és ezért ennek a léleknek a Raffaelben való további fejlődését jelezzem. Aki becsületesen és őszintén el akar mélyedni abban, hogy ki volt Raffael, annak egészen sajátos érzésekkel kell viszonyulnia hozzá.

Már felhívtam figyelmüket a modern művészettörténészre, Hermann Grimmre, és elmondtam, hogy bizonyos könnyedséggel tudott Michelangelóról életrajzot írni, azonban háromszor fogott hozzá, hogy valami életrajzfélét hozzon létre Raffaelről. És mivel Hermann Grimm nem volt átlagos „tudós” - egy ilyen természetesen mindennel el tud bánni -, hanem univerzális ember, aki őszinte volt szívében azzal szemben, amit fel akart fogni, és ki akart kutatni, ezért kellett vállalnia, hogy valahányszor összeállított valamit Raffael életéről, az nem volt Raffael élete. Ezért újból és újból nekilátott, és sohasem volt munkájával megelégedve. Kevéssel halála előtt újból megkísérelte - ez hátrahagyott műveiből kiderül -, hogy Raffaelhez közel jusson, és szíve szerint próbálja meg felfogni, és már az új fejtegetés címe is jellemző lett volna: „Raffael, mint világhatalom”. Mert úgy tűnt számára, hogy ha őszintén közeledünk Raffaelhez, akkor egyáltalán nem lehet őt úgy ábrázolni, hogy nem világhatalomként jeleníti meg, hogy nem tekinti át, mindazt, ami a világtörténelemben működik. Egészen természetes, hogy egy modern író, mondhatnánk, bizonyos kényelmetlen érzéssel írja le szavait, ha olyan nyíltan és szabadon akar beszélni, ahogy az evangélisták. Még a legjobb író is átall ilyen esetekben munkához látni, de azok az alakok, akikről írnia kell, mégis gyakran kikényszerítik a megfelelő szavakat. Nagyon figyelemre méltó, ahogy itt Hermann Grimm a kevéssel halála előtt írt tanulmányának első fejezeteiben Raffaelről beszél. Úgy ír róla, hogy az ember szívében valóban megsejthet valamit arról az alakról, aki valójában Illés-János volt. Ezeket írja:

„Ha Michelangelót egy csoda folytán a halottak közül elhívnák, hogy ismét közöttünk éljen, és ha találkoznék vele, tiszteletteljesen félreállnék, hogy utat engedjek neki, de ha Raffael jönne velem szemben, mögötte mennék, hátha hallanám szavait. Leonardónál és Michelangelónál arra szorítkozhat az ember, hogy elmondja, mik voltak életükben, Raffaelnél abból kell kiindulni, hogy mit jelent ma nekünk. Amazok fölé egy könnyű fátyol terül, Raffael fölé nem. O azok közé tartozik, akiknek növekedése még távolról sem fejeződött be. Elképzelhető, hogy az eljövendő nemzedékeknek Raffael új talányokat fog feladni.”

Hermann Grimm Raffaelt úgy állítja elénk, mint olyan szellemet, aki évszázadokon, évezredeken át halad, mint olyan szellemet, aki nem fér bele egyetlen emberbe. De még más szavakat is olvasunk nála, amelyek - ahogy mondtuk - lelkének őszinteségéből és becsületességéből fakadnak. Ezek a szavak mintha azt akarnák kifejezni, hogy Raffaelt körüllengi valami, mint egy nagy aura - ahogy Illés szelleme körüllengte Nábotot. Lehetne-e ezt másképpen kifejezni, mint ahogy Hermann Grimm írja:

„Raffael a világtörténelem polgára. Olyan, mint a négy folyó közül az egyik, amelyek a régi világ hite szerint a Paradicsomból erednek.”

Ezt szinte egy evangélista is írhatta volna, és majdnem így lehetne írni Illésről is. A modern művészettörténész tehát, ha becsületesen és őszintén érez, megsejthet valamit abból, ami a nagy világimpulzusok formájában az időkön áthalad. A modern szellemtudomány megértéséhez valóban nem kell más, mint az, hogy közelítsünk az emberek lelki és szellemi szükségleteihez, amelyek teljes vágyakozással arra irányulnak, hogy felfogják, mi az emberiség fejlődésében az igazság.

Így áll előttünk Keresztelő János, és jó, ha így érezzük át, amikor a Márk- evangélium első szavait olvassuk, és folytatjuk a hatodik fejezettel. A Biblia nem olyan könyv, mint a modern tudományok valamelyik könyve, amely úgyszólván egészen „világosan” - így mondják - az ember orra elé tolja azt, amit olvasnia kell. A Biblia sok mindent, amit titokteljes tényként hirdetnie kell, a szerkesztés, a grandiózus okkult szerkezeti művésziesség mögé rejt. És így rejt el sok mindent, éppen a Keresztelő Jánosra vonatkozó tényeket is. Itt egyvalamire szeretném felhívni a figyelmüket, amit fogadjanak el esetleg csak érzésként, érzésbeli igazságként, amiből azonban láthatják, hogy ha más egyebet értelmi igazságként fogadnak is el: a Bibliában benne van, hogy milyen viszonyban áll Illés szelleme, vagy lelke, Keresztelő János szellemével, vagy lelkével. Nézzük meg, miben áll ez, és engedjük, hogy hasson ránk az Ótestamentum egyik szakasza, ahol Illésről van szó:

„És felkelvén elmene Sareptába, és amikor a város kapujához érkezett, ímé egy özvegyasszony volt ott, aki fát szedegetett, és megszólítván azt, monda néki: hozz kérlek egy kevés vizet nekem valami edényben, hogy igyam. De amikor az elment, hogy vizet hozzon, utána kiáltott, és monda néki: hozz kérlek egy falat kenyeret is kezedben. Az pedig monda: él az Úr, a te Istened, hogy nincs semmi sült kenyerem, csak egy marok lisztecském van a vékában, és egy kevés olajam a korsóban, és most egy kis fát szedegetek, és haza megyek, és megkészítem azt magamnak és az én fiamnak, hogy megegyük, és azután meghaljunk.

Monda néki pedig Illés: ne félj, menj el, és cselekedjél a te beszéded szerint, de mindazáltal nékem süss abból először egy kis pogácsát, és hozd ide, magadnak és a te fiadnak pedig azután süss. Mert azt mondja az Úr, Izráel Istene, hogy sem a vékabeli liszt el nem fogy, sem a korsóbeli olaj meg nem kévésül addig, míg az Úr esőt ad a földnek színére. És ő elméne, és az Illés beszéde szerint cselekedék, és evék mind ő, mind amaz, mind annak házanépe, naponként. A vékabeli liszt nem fogyott el, sem pedig a korsóbeli olaj nem kevesült meg, az Úrnak beszéde szerint, amelyet szólott Illés által.”

Mit olvasunk ebben az Illésről szóló elbeszélésben? Illés és az özvegyasszony párbeszédét, és egy figyelemreméltó kenyérszaporítást. Azáltal, hogy Illés szelleme jelen van, nincs ínség, nincs kenyérhiány. A kenyér megszaporodik - ezt olvassuk - abban a pillanatban, amikor Illés szelleme kapcsolatba lép az özvegyasszonnyal. Illés szelleme idézi elő, hogy itt a kenyér megszaporodásáról, a kenyérrel való megajándékozásról olvasunk. Azt mondhatjuk: az Otestamentumból kiviláglik az a tény, hogy Illés megjelenése kenyérszaporodást idéz elő.

És most olvassuk el a Márk-evangélium hatodik fejezetét. Ez azt mondja el, hogy Heródes Jánost lefejezteti, Krisztus Jézus János tanítványaihoz megy, és most engedjük hatni lelkünkre ezt a fejezetet:

„És kimenvén Jézus nagy sokaságot láta, és megszáná őket, mert olyanok valának, mint a pásztor nélkül való juhok. És kezdé őket sokra tanítani. Mikor pedig immár nagy idő vala, hozzámenvén az ő tanítványai mondának: puszta ez a hely, és immár nagy idő van. Bocsásd el őket, hogy elmenvén a körülfekvő majorokba és falvakba, vegyenek maguknak kenyeret, mert nincs mit enniök. Ő pedig felelvén monda nekik: adjatok nékik ti enniök. És mondának néki: elmenvén vegyünk-e kétszáz pénz árú kenyeret, hogy enni adjunk nékik? Ő pedig monda nékik: hány kenyeretek van? Menjetek és nézzétek meg. És megtudván, mondának: öt, és két halunk. És parancsolá nékik, hogy ültessenek le mindenkit csoportonként a zöld pázsitra. Letelepedének azért szakaszonként, százával és ötvenével. Ő pedig vette vala az öt kenyeret és a két halat, és az égre tekintvén, hálákat ada, és megszegé a kenyereket, és adá tanítványainak, hogy tegyék azok elé; és a két halat is elosztá mindnyájok között. Evének azért mindnyájan és megelégedének."

Ismerik a történetet: ez a kenyérszaporítás, ismét Illés-János szelleme által. A Biblia nem úgy beszél világosan, ahogy ma a „világos” szót értik, hanem a szerkezetbe helyezi bele azt, amit mondani akar. És aki érzésbeli igazságokat értékelni tud, annak érzései megnyugvást találhatnak abban, hogy az egyik helyen arról van szó, hogy Illés az özvegyhez megy, és a kenyeret megszaporítja, majd aztán ott, ahol az újraszületett Illés a fizikai testét elhagyja, Krisztus Jézus ebben az atmoszférában új formában azt hajtja végre, amit szintén kenyérszaporításnak kell értelmezni.

Ilyenek a belső fejlemények a Bibliában, ilyenek a belső összefüggések. Arra figyelmeztetnek bennünket, hogy alapjában véve csak az üres tudományosság beszél a „Biblia-töredékek összetűzéséről”. Az igazi Biblia-ismeret abban áll, hogy az egész Biblián keresztül felismerjük az egységes szerkesztést, bárki legyen is az egységesen szerkesztő szellem. Így áll előttünk Keresztelő János.

Rendkívül figyelemreméltó, hogy Keresztelő János hogyan kerül bele ismét Krisztus Jézus működésébe. Kétszer is rámutat az evangélium arra, hogy Krisztus Jézus tulajdonképpen belép Keresztelő János aurájába. Belép oda, ahol úgyszólván a fizikai személyiség egyre inkább háttérbe szorul, és aztán teljesen eltávozik a fizikai síkról. Azután éppen az egyszerű Márk-evangélium mutat rá világos szavakkal: mennyire más lesz most minden, hogy Krisztus Jézus belépett az Illés-János elembe, ezáltal egy egészen új impulzus jelenik meg a világban.

Ezt akkor értjük meg, ha az egész leírást szemügyre vesszük, attól a pillanattól kezdve, amikor Krisztus Keresztelő János elfogatása után fellép, hogy Isten országáról beszéljen, egyrészt egészen odáig, ahol Jánost Heródes megöleti, majd a későbbi fejezetekben ismét. Ha mindezeket az elbeszéléseket egészen a Heródes-történetig szem előtt tartjuk, azt találjuk, hogy mind azt célozzák - ha igazi jellegüket nézzük -, hogy Krisztus Jézus lényét igazán a szemünk elé tárják. Már tegnap felhívtam a figyelmüket arra, hogyan hat Krisztus Jézus lénye, úgy, hogy nemcsak az emberek ismerik fel, hanem azok a szellemek is, akik a démonoktól űzőiteket megszállták, tehát az érzékfeletti lények is felismerik őt. Ez áll mindenekelőtt élesen, markánsan előttünk. Aztán azt látjuk, hogy ami Krisztus Jézusban lakik, mégiscsak más, mint ami Illés-Nábotban lakott, mivelhogy Illés szelleme nem tudott egészen bevonulni Nábotba.

A Márk-evangélium ezzel azt akarja mondani, hogy Krisztus teljesen behatol a Názáreti Jézusba, teljesen betölti annak földi személyiségét, és általános énként működik benne. Mi az tehát, ami olyan félelmetes a démonoknak, amikor Krisztus szemben áll velük? Az, hogy ki kell mondaniuk: te vagy az, aki Istent magában hordozza. Hogy felismerik őt, mint isteni hatalmat az emberiségben, aki kényszeríti őket, hogy felismerjék, és távozzanak az emberekből egy olyan hatalom folytán, ami az individuális személyiséget uralja. A Márk-evangélium első fejezetei azért dolgozzák ki olyan alaposan Krisztus alakját, aki bizonyos módon mintegy ellentéte Illés-Nábotnak és Illés Jánosnak is, mert míg az, ami az embert átlelkesíti, az előbbiekbe nem tudott teljesen beköltözni, addig Krisztus Jézusban teljesen benne lakott. Ezért áll Krisztus Jézus - noha benne egy kozmikus princípium él - más emberekkel szemben, azokkal szemben is, akiket gyógyít, teljesen individuálisan, mint egyedi emberi személyiség.

Ma a múltra vonatkozó leírásokat rendszerint sajátságos módon fogják fel. Főleg a mai természettudósok - a monisták, ahogy nevezik magukat - amikor valamilyen világnézetet képviselnek, az említett leírásokat egészen sajátos értelemben fogják fel. Ezeknek a derék tudósoknak, derék természetfilozófusoknak titokban az a véleményük - mert restellik kifejezésre juttatni -, hogy jobb lett volna, ha az Úristen rájuk bízta volna a világ megteremtését, mert ők azt jobban rendezték volna be. Egy ilyen természettudós esküszik arra, hogy a bölcsesség csak az utóbbi húsz esztendőben szállt le az emberiségre - mások csak az utóbbi öt esztendőre számítják ezt, és a korábbi időszakot babonás kornak tekintik és mélyen sajnálja, hogy amikor Krisztus Jézus a Földön járt, még nem létezett modern természettudományos gyógyászat a maga sokféle eszközével. Mert mégis okosabb dolog lett volna, ha mindenkit - mint például Simon anyósát - a mai tudomány eszközeivel lehetett volna meggyógyítani. Az ő felfogásuk szerint ugyanis az lett volna az igazán tökéletes Úristen, aki a modern természettudósok fogalmai szerint használta volna intellektusát, ha nem hagyta volna az embereket olyan sokáig epekedni a modern természettudományosság iránt. Ezért aztán a világ, ahogy azt az Úristen berendezte, kontármunka ahhoz képest, amit egy természettudós tudott volna létrehozni. Ezt ugyan nem mondják ki, restellik kimondani, de írásaikban a sorok között kiolvasható. Azokat a dolgokat, amelyek a materialista természettudósokat így körüllengik, egyszer a nevükön kell nevezni. Ha egy ilyen emberrel egyszer négyszemközt lehetne beszélni, talán hallhatnánk ezt a véleményt: tulajdonképpen már csak azért sem lehet az ember más, mint ateista, mert látjuk, milyen kevéssé sikerült az Úristennek Krisztus Jézus idejében az embereket a modern természettudomány eszközeivel gyógyítani.

Egy dolgot azonban nem gondolnak meg az emberek, hogy a sokat emlegetett evolúció szót komolyan és becsületesen kell venni, hogy mindennek fejlődnie kell, ahhoz, hogy a világ eljusson a maga céljához, és hogy nemcsak azt a tervet kell hajszolni, amelyet a mai természettudomány állítana fel, ha a világot ő teremthetné. De mert így gondolkodnak, nem is tudják igazán, hogy az egész emberi szervezet, a finomabb részek összeilleszkedése korábban egészen más volt. Abban az időben az emberi személyiségnél semmit sem lehetett volna kezdeni a természettudományos módszerekkel. Az étertest akkor még sokkal hatékonyabb volt, mint ma, sokkal erősebb volt, rajta keresztül egészen másképpen lehetett hatni a fizikai testre. És akkoriban egészen más volt a hatása annak, amikor - mondjuk ki egészen nyíltan - „érzésekkel” gyógyítottak, amikor az érzés az egyik emberből a másikba áradt. Amikor az étertest még valóban erősebb volt, és uralkodott a fizikai testen, akkor az, amit pszichikai-spirituális gyógyszernek nevezünk, egészen másképpen működhetett. Más volt az emberi szervezet, ezért másképpen kellett gyógyítani.

Ha valaki ezt nem tudja, akkor, mint természettudós így beszél: csodákban többé már nem hiszünk, és amit ott a gyógyításról elmondanak, azok csodák, és ezeket mellőzni kell. Ha valaki ma felvilágosodott teológus, akkor igen kellemetlen helyzetben van, a dolgokat szeretné megtartani, de tele van modern előítélettel. Úgy gondolja, hogy így nem lehet gyógyítani, hogy itt „csodák”-ról van szó, és minden elképzelhető magyarázatot eszel ki a csodák lehető vagy lehetetlen voltáról. Csak egyet nem tud, hogy mindaz, ami a Márk- evangélium hatodik fejezetéig le van írva, az abban az időben egyáltalán nem volt csoda, éppoly kevéssé, mint ahogy nem csoda, ha ma valamely gyógyszerrel az emberi szervezet ilyen vagy olyan működését befolyásolni tudjuk. Abban az időben senki nem tartotta csodának, ha valaki egy lepráshoz így szólt, miközben kezét kinyújtotta: akarom, tisztulj meg. Krisztus Jézus egész természeti ereje ömlött át ilyenkor az illetőre, ez volt a gyógyszer. Ma ez már nem hatna így, mert ma már az emberi étertest és fizikai test összeillesztése egészen más. Abban az időben azonban az orvosok így gyógyítottak. Ezért Krisztus Jézusnál nem különösebben meglepő, hogy a leprásokat részvéttel és kézrátétellel gyógyította. Az akkori időkben ez magától értetődő volt. Amit ebben a részben ki kell emelni, az egészen más, és ezzel helyesen kell szembenézni.

Vessünk ezért egy pillantást arra a módra, ahogy akkoriban, például az orvosokat alacsonyabb, vagy magasabb fokon kiképezték. A misztériumhelyekhez tartozó iskolákban képezték ki őket, és olyan erőket kaptak, amelyek az érzékfeletti világokból rajtuk keresztül hatottak, úgy, hogy az akkor gyógyító orvosok mintegy az érzékfeletti erők médiumai voltak. A maguk médiumságán keresztül érzékfeletti erőket vittek át a betegekre. Ezeket a misztérium-iskolákban kapták. Amikor egy ilyen orvos a kezét a betegre rátette, akkor nem az ő erői sugároztak ki, hanem az érzékfeletti világból jövő erők. Azt hogy ő csatorna lehetett az érzékfeletti erők számára, azt a misztérium-iskolákban beavatással idézték elő. Az olyan elbeszélések, hogy egy leprás, vagy lázas beteg ilyen pszichikai folyamatok által meggyógyult, nem tűntek csodának az akkori emberek számára. Krisztus esetében nem az volt a jelentős dolog, hogy gyógyítás történt, hanem az, hogy anélkül gyógyított, hogy ezt a misztérium-iskolában tanulta volna, hogy olyasvalaki jelent meg, akinek a magasabb világokból leáradó erő a szívében, a lelkében volt, és hogy ezek az erők személyes, individuális erőkké váltak. Azt a tényt kellett szemléltetni, hogy az idő beteljesedett, hogy ezentúl az ember már nem lehet a érzékfeletti erők csatornája, ez megszűnik. Azok is, akiket János a Jordánban megkeresztelt, világosan tudták, hogy ez az idő letelt, és amit a jövőben tenni kell, azt az emberi én útján kell megtenni, azon keresztül, aminek az ember belső, isteni központjába kell beköltöznie. Azt is tudták, hogy most itt áll egy ember a többi ember között, aki önmagából képes megtenni azt, amit mások azoknak a segítségével vittek véghez, akik az érzékfeletti világokban élnek, és akiknek erői hatnak rájuk.

Nem is találjuk meg a Biblia értelmét, ha magát a gyógyítás folyamatát, valami különleges dolognak fogjuk fel. Régen alkonyaikor, amikor egy ilyen gyógyítás végbemehetett, nem volt ez különleges folyamat. Krisztus is ilyenkor gyógyított, de az új erőkkel, amelyek ettől kezdve jelen voltak. Ezért mutatnak rá az evangéliumok arra, amit nem lehet kellőképpen hangsúlyozni, hogy Krisztus Jézus hatása embertől emberig terjedt. Mindenütt ezt hangsúlyozzák. Alig lehet ezt világosabban kifejezni, mint a Márk-evangélium ötödik fejezetében, ahol Krisztus Jézus meggyógyítja a vérfolyásos asszonyt. Azáltal gyógyítja meg, hogy az megérinti a ruháját - és Krisztus érzi, hogy „erő ment ki” belőle. Az elbeszélésből az derül ki, hogy az asszony közeledik Krisztushoz, megfogja a ruháját, és ehhez Krisztus egyelőre semmi mást nem tesz hozzá. Az asszony cselekszik valamit: megfogja Krisztus ruháját, és Krisztusból erő árad ki. Mi által? Ebben az esetben nem azáltal, hogy ezt ő árasztotta ki magából, hanem hogy az asszony vonta el azt. És amikor Krisztus ezt észreveszi, hogyan fejezi ki magát? „Leányom, a te hited segített rajtad, menj békével, és gyógyulj meg betegségedből”. Ahogy ott áll, csak akkor veszi észre, hogy Isten országa beléje áramlik, és kiárad belőle. Nem úgy áll ott, ahogy a korábbi ördögűzők álltak pácienseikkel szemben. Akkor a beteg akár hitt, akár nem hitt, az erő kiáradt a gyógyítón, mint médiumon keresztül, és átáradt a betegre. Most azonban, amikor az énen múlik a dolog, és ennek az énnek együtt kell működnie a beteggel, most minden individualizálódott. Ezt a tényt kellett kiemelni, nem pedig azt, ami az akkori időkben magától értetődő volt, hogy a lelken keresztül hatni lehet a testre. Azt kellett kiemelni, hogy az énnek a másik énnel kellett kapcsolatba lépnie, amikor az új korszak megkezdődött. Korábban a spiritualitás a magasabb világokban volt, az ember felett lebegett, most eljött a mennyek országa, be kell vonulnia az emberek szívébe, és mint középpontban ott kell laknia. Ez a lényeges. Egy ilyen világnézet számára új módon egyesült a külső fizikaiság, és a belső moralitás, olyan módon, hogy az a kereszténység megalapításától mostanáig terjedő idő számára csak hit legyen, és mostantól fogva tudás lehessen.

Egy beteg orvosával, gyógyítójával a régi időkben úgy állt szemben, ahogy ismertettem: a misztérium-iskolákban erre kiképzett orvos mágikus erőket hozott le, és ezek az erők átfolytak az orvos testén, és a betegbe áramlottak. Ez nem állt összefüggésben a beteg moralitásával, mert az egész folyamat még nem érintette az énjét. Akkoriban mindegy volt, hogy milyen a moralitás, mert az erők mágikusan áradtak le a magasabb világokból. Most új idő érkezett el. A fizikai gyógyulás összefolyt a moralitással, teljesen új módon. Ha ezt tudjuk, akkor megértünk egy másik történetet is.

„Napok múlva pedig ismét beméne Kapernaumba, és meghallák, hogy otthon van. És azonnal összegyülekezének annyira, hogy még az ajtó elébe sem fértek, és hirdeté nekik az igét. És jövének hozzá egy gutaütöttet hozva, akit négyen emelnek vala. És mivel a sokaság miatt nem férkőzhettek azzal őhozzá, megbonták ama háznak fedelét, ahol ő vala, és rést törvén leereszték a nyoszolyát, amelyben a gutaütött feküdt.
Jézus pedig azoknak hitét látván, monda a gutaütöttnek: fiam, megbocsáttatnak neked a te bűneid.”

Mit mondott volna egy régi orvos? Mit vártak a farizeusok, az írástudók, amikor gyógyulásnak kellett végbe mennie? Egy régi orvostól elvárták volna, hogy azt mondja: azok az erők, amelyek beléd és bénult tagjaidba behatolnak, meg fognak téged mozgatni. És mit mond Krisztus? „A te bűneid meg vannak bocsátva” - azaz, a moralitáshoz fordul, amelyben az én részes. Ez olyan beszéd, amit a farizeusok egyáltalán nem értenek meg. Képtelenek megérteni. Istenkáromlást látnak abban, hogy egy ember így beszél, mert az ő felfogásuk szerint Istenről csak úgy lehet beszélni, hogy az az érzékfeletti világokban lakik, onnan hat, és a bűnök csak az érzékfeletti világból bocsáthatók meg. Hogy a bűnök megbocsátásának köze lehet ahhoz, aki gyógyít, ezt nem tudják megérteni. Ezért mondja Krisztus:

„Mi könnyebb, azt mondanom-é a gutaütöttnek: megbocsáttatnak néked a te bűneid, vagy ezt mondanom: kelj fel, vedd fel a te nyoszolyádat, és járj? Hogy pedig megtudjátok, hogy az ember Fiának van hatalma e földön a bűnöket megbocsátani, mondá a gutaütöttnek: Mondom néked, kelj föl, vedd fel a te nyoszolyádat, és eredj haza. Az pedig azonnal fölkele, és felvévén nyoszolyáját, kiméne mindenkinek láttára, úgy hogy mindenki elálmélkodék, és dicsőíté az Istent ezt mondván: soha nem láttunk ilyet!”

Krisztus a moralitást összeköti a gyógyítás mágikus módjával, és ezzel megadja az átmenetet az én-nélküli állapotból az énnel áthatott állapothoz. Ezt látjuk minden egyes jelenetnél. Így kell ezeket a dolgokat értelmeznünk, mert így hangzanak el. És most, hasonlítsuk össze a szellemtudomány mondanivalóját mindazzal, amit a Biblia-magyarázatok a „bűnbocsánat”-ról mondanak. A legkülönbözőbb magyarázatokkal találkozunk, de sehol semmi kielégítővel, mivel nem tudják, mi volt tulajdonképpen a golgotái misztérium.

Azt mondtam, hitre volt szükség. Miért hitre? Mert a moralitás nem jelenik meg a fizikaiságban egy inkarnáción belül. Ha ma szemben állunk egy emberrel, fizikai fogyatkozását tekintve moralitását nem szabad összefüggésbe hoznunk a fizikaisággal a jelenlegi inkarnációban. Csak ha túlmegyünk az egyes inkarnációkon, akkor áll előttünk a karmában a moralitásnak a fizikaisággal való összefüggése. Mivel a karma addig egyáltalán nem, vagy csak kis mértékben kapott hangsúlyt, ezért azt mondhatjuk: eddig a fizikaiság és a moralitás közötti összefüggés csak hit kérdése lehetett. Most viszont, amikor az evangéliumokhoz szellemtudományos módszerrel közelítünk, ez tudássá válik. Akkor Krisztus úgy áll mellettünk, mint a karma ismerője, amikor rámutat: ezt meggyógyíthatom, mert személyiségéről látom: karmája olyan, hogy most szabad felállnia és járnia.

Éppen egy ilyen részből látható, hogy a Bibliát csak a modern szellemtudomány eszközeivel lehet megérteni. Ez a mi feladatunk, hogy megmutassuk, ez a könyv, ez az egész világnak szóló könyv valóban az emberiségfejlődés legmélyebb bölcsességét foglalja magában. Ha egyszer majd megértik, mi történik itt kozmikusán a Földön - és ezt éppen ezeknek az előadásoknak a folyamán fogjuk egyre jobban kiemelni, mert a Márk-evangélium megadja ehhez az indítékot -, hogy milyen kozmikus-földi jelentősége van a golgotái misztériumnak, akkor többé már nem állíthatják, hogy az, amit az evangéliumokra támaszkodva el lehet mondani, bántó lehetne a világ bármely más vallásfelekezetére nézve. Az igazi Biblia-ismeret a tegnapi előadás végén felhozott okok miatt, és főleg azért, mert nem zárkózhat valamely felekezet mögé, hanem egyetemesnek kell lennie, a maga belső igazságánál fogva a szellemtudomány talaján fog állni. Egyenlő értéket fog tulajdonítani a világ minden vallásfelekezetének, és a vallásokat ki fogja békíteni egymással. Egy ilyen kibékülés kezdeteként jelenik meg az, amit az első előadásban elmondtam arról a hinduról, aki „Krisztus és a kereszténység” címmel előadást tartott, noha nemzetének minden előítéletével felruházva, de mégis felekezeten kívüli értelemben tekintett fel Krisztusra. Krisztus alakjának megértésére törekedni, ez lesz a szellemi működés feladata a különböző vallásfelekezetekben. Mert úgy tűnik számomra, hogy a szellemi mozgalom feladata a vallásfelekezetekben való elmélyülés kell, hogy legyen, úgy, hogy az egyes vallások belső mivoltát megértsük és elmélyítsük.

Most is utalhatok arra, amit már többször érintettem: hogyan áll majd a buddhista, aki antropozófus, egy keresztény antropozófussal szemben. A buddhista azt fogja mondani: Gautama Buddha, miután bódhiszattvából buddhává lett, halála után olyan magasságot ért el, hogy nem kell újra a Földre visszatérnie. És a keresztény, aki szintén antropozófus, azt fogja erre mondani: ezt én megértem, mert magam is ezt hiszem a te Buddhádról, ha szívedbe belehelyezkedem, hiszem, amit te hiszel. Azaz: más ember vallásának megértése annyi, mint felemelkedni ehhez a valláshoz. Az a keresztény, aki antropozófus lett, mindent meg tud érteni, amit a másik ember mond. Mit fog ezzel szemben mondani az a buddhista, aki antropozófus lett? Azt fogja mondani: igyekszem megérteni a kereszténység lényegét, hogy Krisztusnál valami másról van szó, mint egyszerű vallásalapítóról, hogy a golgotái misztériumnál egy személytelen tettről van szó, arról, hogy nem egy ember, a Názáreti Jézus állt ott, mint vallásalapító, hanem a Krisztus élt benne, meghalt a kereszten, és így a golgotái misztériumot végrehajtotta. És hogy ez a golgotái misztérium kozmikus tény, és ez a legfontosabb. Miután vallásod lényegét megértettem, ahogy te az én vallásomét, most nem fogom a dolgot félreérteni, és nem fogom Krisztust úgy tekinteni, mint aki újra inkarnálódni fog, mert nála az a lényeges, ami akkor végbement. Furcsa volna a részemről, ha azt mondanám, hogy a kereszténységet bármiben is meg kellene javítani, hogy ha annak idején Krisztus Jézust jobban megértették volna, három év letelte után nem feszítették volna keresztre, hogy egy vallásalapítóval másképpen kellett volna bánni. - Mert éppen az a lényeg, hogy Krisztust keresztre feszítették. Nem az, hogy azt gondoljuk: itt igazságtalanság történt, és a kereszténységet meg kellene javítani. Egy antropozófus buddhista sem beszélhetne másképpen, mint hogy ezt mondja: ahogy te az én vallásom lényegét megérted, úgy igyekszem én is a te vallásod lényegét valóban megérteni.

Mi lesz, ha a különböző vallási rendszerek egyes hívei így megértik egymást, amikor a keresztény azt mondja a buddhistának: én úgy hiszek a te Buddhádban, ahogy te - és amikor a buddhista így fog szólni a keresztényhez: én meg tudom érteni a golgotái misztériumot, úgy ahogy te megérted, mi jön el akkor az emberiségre, amikor ez általános lesz? Béke fog jönni az emberekre, a vallások kölcsönös elismerése. És ennek el kell jönnie. Az antropozófiai mozgalom útján a vallások kölcsönös megértése kell, hogy bekövetkezzék. Az antropozófia szelleme ellen való lenne, ha egy keresztény, aki antropozófus lett, azt mondaná a buddhistának: nem igaz, hogy Gautáma buddhává válása után nem kell újra testbe költöznie, a XX. században fizikai emberként ismét meg kell jelennie. Akkor a buddhista azt mondaná: arra való neked a te antropozófiád, hogy gúnyt űzz az én vallásomból? És béke helyett a békétlenséget szítanánk a vallások között. De a kereszténynek is így kellene szólnia akkor a buddhistához, aki egy olyan kereszténységről beszélne, amelyet helyesbíteni kell: ha azt tudod állítani, hogy a golgotái misztérium hiba, és Krisztusnak újra el kell jönnie fizikai testben, hogy most jobb dolga legyen, akkor nem veszed magadnak a fáradságot, hogy vallásomat megértsd, akkor gúnyt űzöl az én vallásomból. Az antropozófia nem arra való, hogy gúnyt űzzön régi vagy új alapítású felekezetekből, mert különben a kölcsönös kigúnyolás számára alakulna egy társaság, nem pedig a vallások kölcsönös kiegyenlítésére.

Ezt a lelkünkbe kell vésnünk, hogy az antropozófia szellemét és okkult magját megértsük. És semmivel sem értjük meg jobban, mint ha azt az erőt és szeretetet, ami az evangéliumokból árad, kiterjesztjük az összes vallásokra. És hogy ez különösen a Márk-evangéliumra támaszkodva történhet meg, azt a következő előadások fogják megmutatni.