Tegnapi fejtegetéseinkből láttuk, hogy a kereszténység bizonyos vonatkozásban a feltámadásra, Krisztus Jézus feltámadására épül. Láttuk azt is, hogy a kereszténység egyik első hirdetője, Pál apostol rögtön azután, hogy a Krisztus-impulzus lényegét felismerte, felismerte azt is, hogy Krisztus a golgotai misztérium után is él. És láttuk azt is, hogy Pál apostolnak a damaszkuszi élmény után grandiózus, nagyszerű történelmi képben jelent meg az emberiség egész jövő fejlődése. Elmélkedéseink során eljutottunk oda, hogy képet alkottunk magunknak Krisztus Jézus lényéről, közvetlenül a Jordán-keresztelő utáni időben. Legközelebbi feladatunk pedig az lesz, hogy megvizsgáljuk, mi történt a Jordán-keresztelőtől a golgotai misztériumig terjedő időben. Hogy azonban tegnapi fejtegetéseinkből kiindulva eljussunk a golgotai misztérium megértéséig, szükség van arra, hogy előbb bizonyos akadályokat, amelyek akkor jelentkeznek, ha a golgotai misztériumot mélyrehatóan és komolyan vizsgálva meg akarjuk érteni, eltávolítsunk az útból. Mert hiszen mindabból, amit az evangéliumokról az évek folyamán tanultunk, és amit a legutóbbi napok néhány előadásában itt hallottunk, kitűnik, hogy bizonyos, némelyek által elégségesnek tartott antropozófiai gondolatok a valóságban a legkevésbé sem elégségesek ahhoz, hogy velük a bennünket foglalkoztató kérdést megválaszoljuk.

Mindenekelőtt egészen komolyan kell vennünk, amit az emberiség három szellemi áramlatáról mondtunk, a görögségben élő áramlatról, az ótestamentumi zsidóságban élő áramlatról, és végül arról az áramlatról, amely fél évezreddel időszámításunk előtt Gautama Buddhában találta meg a maga kifejeződését. Láttuk, hogy a buddhai áramlat éspedig úgy, ahogy ez Buddha híveiben élt, a legkevésbé sem alkalmas a golgotai misztérium megértésének az elősegítésére. A modern ember számára, aki a modern műveltség eszmekörében él, a Buddha hitvallásában kifejezésre jutó szemlélet mindenesetre nagyon kényelmes. Mert alig van szemlélet, amely jobban felelne meg a mai kor fogalmainak, amennyiben ezek a fogalmak a legnagyobb történéssel szemben, amelyet az emberiségnek meg kell értenie, a feltámadással szemben tagadó álláspontot foglalnak el. Mert a feltámadás kérdésével függ végül is össze az emberiség fejlődésének egész története. Buddha tanításában pedig - amint már szó volt róla - az emberi organizmus negyedik része, az én, mint reális valami teljesen elsikkadt. Kétségtelen, hogy ezt a kérdést lehet így is, meg úgy is magyarázni, és vele kapcsolatban a legkülönbözőbb értelmezési mesterkedéseket űzni, és valószínűleg lesznek is jó néhányan, akik bizonyos vonatkozásban elítélik majd, amit a buddhai szemléletről mondunk. De nem ezen múlik a dolog, hanem azon, amiről már beszéltünk, és ami a buddhista ember lelkivilágára fényt vet, mint a Mii inda király és Nagasena bölcs közötti beszélgetés, amelyből világosan kitűnik, hogy a buddhizmus nem úgy gondolkodik az ember énjéről, ahogy mi gondolkodunk. Sőt azt is meg kell értenünk, hogy a buddhista hívő számára éppenséggel eretnekség is, ha az énről úgy gondolkodik valaki, ahogy mi. Ezért szükséges, hogy az ént, az én mivoltát jobban megvilágítsuk.

Olyan énről, amely minden embernél - még a legmagasabb adeptusnál is - inkarnációról inkarnációra halad, olyan emberi énről, amilyenről tegnapi előadásunk végén is volt már szó, a Názáreti Jézusnál csak születésétől a Jordán-keresztelőig beszélhetünk. Bár a Jordán-keresztelő után Krisztus Jézusban ott van a Názáreti Jézus fizikai teste, éterteste és asztrálteste, ezekben a külső emberi burkokban azonban már nem egy emberi én lakik, hanem egy kozmikus lény. Az a lény, akit, mint a Krisztus-lényt igyekeztünk az évek folyamán előadásaink során megismerni. Mihelyt Krisztus Jézus lényét a maga igazi mivoltában megértjük, tulajdonképpen egészen természetes is, hogy Krisztus Jézusnak bármilyen fizikai, bármilyen testi reinkarnálódását el kell utasítanunk. Ezért „A lélek próbája" című misztériumdrámában használt kifejezést is, hogy tudniillik „Krisztus fizikai testben csak egyszer jelent meg", szó szerint és nagyon szigorúan kell vennünk. Ezért mindenekelőtt az emberi én mivoltát, természetét kell vizsgálnunk, tehát az embernek éppen azt a részét, amely fölött olyan mérhetetlen magasságban állt a Krisztus-lény a János-keresztelő és a golgotai misztérium közötti időben.

Korábbi előadásainkból tudjuk, hogy a Föld-fejlődést a Szaturnusz-, Nap- és Hold-fejlődés előzte meg, és hogy ez után a három planetáris fejlődési fok után következett negyedikként a Föld-fejlődés. Csak e negyedik planetáris inkarnáció során, ezen a mi Földünkön - amelynek korábbi inkarnációi szükségesen voltak ahhoz, hogy az összes rajta lévő lénnyel együtt létrejöhessen - egyesülhetett az emberrel az, amit emberi énnek nevezünk. Ahogy a régi Szaturnusszal kapcsolatban a fizikai test kezdeteiről beszélünk, úgy beszélhetünk a régi Nappal kapcsolatban az étertest kezdeteiről, a régi Holddal kapcsolatban az asztráltest kezdeteiről, és csak a Földdel kapcsolatban beszélhetünk az én kezdeteiről, az én kialakulásáról. Ez a történeti, a kozmikus-történeti oldala a kérdésnek. Mi mármost a helyzet, ha az embert magát nézzük?

Eddigi tanulmányainkból tudjuk, hogy bár az én csírája a lemuri időkben került az emberbe, az éntudatra-ébredés lehetősége az ember számára csak az atlantiszi kor vége felé következett be, és hogy ez az én-tudat tulajdonképpen még ekkor is csak nagyon tompa és homályos volt. Sőt, még az atlantiszi idők után, a golgotai misztériumot megelőző kultúrkorszakokban is aránylag hosszú időn keresztül csak tompán, homályosan, álomszerűén élt az emberben. így ha a zsidó nép fejlődését nézzük, azt látjuk, hogy éppen ennél a népnél az én-tudat egészen különös módon nyilatkozott meg, mint a nép énje, amely a régi zsidó nép minden tagjában élt. Tulajdonképpen a nép minden tagja visszavezette a maga énjét a nép fizikai ősatyjához, Ábrahámhoz. Ezért azt mondhatjuk, hogy a régi zsidó nép énje még csoport-én volt, a nép csoport-énje, a tudat még nem jutott el az egyes ember individuális lényéhez. És miért nem? Azért nem, mert az embernek a mai normális négyes felépítettsége csak lassan alakult ki a fejlődés folyamán, és mert az étertestnek a fizikai testen messze túlterjedő része tulajdonképpen csak az atlantiszi kor vége felé húzódott be fokozatosan a fizikai testbe. És csak miután ez a sajátszerű organizáció kialakult, amelyet most szellemi látással normálisnak látunk, hogy tudniillik a fizikai test és étertest nagyjából fedik egymást, csak ekkor jött el az ember számára az én-tudat kialakításának a lehetősége. De ez az én-tudat nagyon különös módon jelentkezik. Menjünk lépésről- lépésre, és nézzük meg, hogyan is jelentkezik az én-tudat az embernél.

Tegnap beszéltünk arról, hogyan nyilatkoztak olyan emberek, akik benne állva a kor intellektualizmusában, benne állva a kor tudományosságában szembe kerültek a feltámadás problémájával, és azt mondták, hogy ha el kellene fogadniuk Pál apostolnak a feltámadásról szóló tanítását, szakadék keletkezne egész világszemléletükben. így nyilatkoztak a mai kor emberei, akiknek lelkéből hiányzik mindaz, ami a mi gondolatvilágunkat alkotja. Elképzelhetjük, hogy akik így beszélnek, azok számára milyen rendkívül messze van mindaz, amiről most szó lesz.

De vajon lehetséges volna-e, hogy ezek az emberek egyszer megfontolva a dolgokat, azt mondják: igaz, hogy ha elfogadjuk a feltámadást, egész világszemléletünkben, egész intellektuális gondolkodásunkban szakadék keletkezik, de vajon elég ok-e ez arra, hogy elutasítsuk? Vajon az egyeden lehetőség ennek a szakadéknak az áthidalására tényleg csak az volna, hogy a feltámadást - mert értelmünkkel nem tudjuk felfogni, és ezért csodának tartjuk - tagadjuk? Más lehetőség nem is létezne? Természetesen volna más lehetőség is, de ez a modern embertől nagyon távol esik. Azt kellene ugyanis mondania, hogy talán nem is a feltámadásban kell az okát keresnie, hogy nem tudja megérteni, hanem az emberi értelemben, az emberi értelem elégtelenségében!

Bár ezt ma egyáltalán nem veszik komolyan, mégis azt kell mondanunk, hogy a modern embert gőgje akadályozza meg abban - éppen, mert a legkevésbé sem gondol arra, hogy ez gőg -, hogy ebben a kérdésben elismerje saját ítéletének az illetéktelenségét. Mert mi az egyszerűbb: azt mondani, hogy amit értelmemmel nem tudok felfogni, azt elutasítom, vagy pedig azt, hogy talán az én értelmemben van a hiba? Az utóbbit azonban gőgje miatt nem ismeri el az ember.

Nos, az antropozófusnak ezt a gőgöt megfelelő önneveléssel természetesen le kellene tudnia győzni, és az igazi antropozófustól nem volna szabad távol állnia annak a felismerésnek, hogy értelmi képességei talán mégsem elegendők ahhoz, hogy velük a feltámadásról ítéletet alkosson. Ezzel együtt azonban az antropozófusban felmerül az a másik súlyos kérdés is, hogyan kell értenie azt, hogy az emberi értelem, az emberi intellektus nem alkalmas arra, hogy az emberi fejlődésnek ezt a legnagyobb eseményét megértse? Erre a kérdésre csak akkor adhatunk választ, ha közelebbről megvizsgáljuk magát az emberi értelmet. Itt emlékeztetni szeretnék Münchenben tartott előadásaimra, a Világcsodák, lelki próbatételek és szellemi megnyilatkozások" című ciklusra, amelyből egy-két dologra utalni szeretnék, amennyiben az témánkkal kapcsolatban szükséges.

Ami belül - lelkivilágunkban - lejátszódik, annak a tartalma jelenleg nem jut el fizikai testünkig, csak étertestünkig. Gondolataink, érzéseink, érzeteink tartalmukban csak étertestünkig jutnak el. Hogy ezt jobban megértsük, képzeljük el magunkat, énünket, asztráltestünket és étertestünket szimbolikusan, mint egy ellipszis alakú síkot.

A mellékelt rajzzal sematikusan ábrázoljuk, amit ebben a vonatkozásban belső életünknek nevezhetünk, amit lelkileg átélünk, és ami aztán még étertestünk: áramlásaiban és erőiben is kifejezésre jut. Ha valamilyen gondolatunk vagy érzésünk támad, akkor az lelkivilágunkban három síkon jelenik meg, úgy, ahogyan azt a következő ábrák mutatják.

Lelkiéletünkben egyáltalán nincs is már semmi, ami nem így jelenne meg bennünk. Ha mármost az ember szokásos földi tudatával csak úgy élné át földi élményeit, ahogy most leírtam, akkor, bár átélné őket, nem jutnának tudatába, tudattalanok maradnának. Lelki élményeink csak annak a folyamatnak a révén válnak tudatossá, amelyet a következő hasonlat segítségével érthetünk meg. Képzeljük el, hogy megyünk az utcán, magunk elé nézünk, és közben arra gondolunk, hogy, mondjuk „Molnár" a nevünk. Amint így megyünk, nem látjuk saját magunkat, nem látjuk a „Molnár" nevű valakit, aki vagyunk. Ennek ellenére azok vagyunk, átéljük, hogy azok vagyunk, aki a „Molnár" névre hallgat. Aztán képzeljük el, hogy amint így megyünk, valaki hirtelen egy tükröt tart elénk, és most egyszerre ott áll előttünk ez a „Molnár", vagyis mi magunk. Amit korábban átéltünk, azt most egyszerre látjuk is, ott áll előttünk a tükörben. Ugyanez a helyzet az ember lelkiéletével is. Az ember átéli, de nem válik tudatossá benne, ha nem tartanak eléje tükröt. A lelkiélet számára ez a tükör nem más, mint a fizikai test. Ezért ábrázolhatjuk fizikai testünket sematikusan egy külső buroknak, és fizikai testünk, ez a külső burok veri vissza érzéseinket és gondolatainkat. Ezáltal lesznek a bennünk lejátszódó folyamatok tudatosak. Nekünk, földi embereknek tehát fizikai testünk valójában egy tükör, egy tükröző készülék.

Ha így a lelkiélet és a tudat világába mind mélyebbre és mélyebbre hatolunk, egyáltalán nem tűnnek már veszélyesnek, de még csak komolynak sem azok az érvek, amelyeket a materializmus mindig újból és újból szembeállít a spirituális világszemlélettel. Mert értelmeden dolog lenne például, abból, hogy a tükör valamilyen sérülése következtében a tudat nem tudja észlelni a lelki élményeket, azt a következtetést levonni, mintha maga a lelkiélet a tükörhöz kötött lenne. Ha ugyanis valaki összetöri az elém tartott tükröt, amelyben látom magam, nyilván nem engem tört össze, csak annak a lehetőségét szüntette meg, hogy lássam magam. Ez történik, amikor a lelkiélet tükörkészüléke - az agy - megsérül, és ezzel megszűnik az észlelése. Magát a lelkiéletet azonban, amely az étertestben és asztráltestben játszódik le, ez egyáltalán nem érinti.

De menjünk tovább, és tegyük fel a kérdést, nem kell-e vajon éppen most, hogy ezt így felismertük, fizikai testünket, fizikai testünk mivoltát különösképpen vizsgálódásunk tárgyává tenni? Nem is kell különösebben gondolkodnunk a dolgon, és rájövünk, hogy tudat nélkül nem juthatunk az énhez, helyesebben, nem juthatunk az én tudatához. Ha nincs tudatunk, nem juthatunk énünkhöz sem. Ahhoz, hogy itt a Földön én-tudatra tegyünk szert, az szükséges, hogy fizikai testünk a maga agy-organizációjával tükröző készülék legyen. Meg kell tanulnunk, hogy ebben a tükröződésben váljunk tudatossá. Ha nem lenne ez a tükörkészülék, nem lennénk tudatosak. Nézzük most meg, milyen ez a tükör?

Ha a szellemtudomány segítségével az Akasha-krónikát tanulmányozzuk és visszamegyünk a Föld-fejlődés kezdetére, azt tapasztaljuk, hogy éppen a Föld-fejlődés kezdetén ez a tükörkészülék - fizikai testünk - a luciferi hatás következtében más lett, mint korábban volt. Tegnap láttuk, mivé vált a fizikai test a földi ember számára. Láttuk, hogy szétesik, mihelyt az ember átmegy a halál kapuján. De egyúttal láttuk azt is, hogy ami szétesik, az nem az, amit az isteni-szellemi lények négy planetáris inkarnáció során kialakítottak, hogy végül a Földön az ember fizikai teste legyen, hanem amit, mint fantomot ismertünk meg, az fizikai testünkhöz tartozik, és mint a test formája áthatja, és egyúttal össze is tartja a test materiális részeit, amelyek fizikai testünket alkotják. Ha mármost a luciferi hatás nem következett volna be, az ember a Föld-fejlődés kezdetén fizikai testével együtt megkapta volna a tökéletes fantomot is. Az emberi organizmusba azonban - a fizikai, éter- és asztráltesti organizmusba - beleáradt a luciferi hatás, és ennek az lett a következménye, hogy a fizikai test fantomja szétrombolódott. Ez az - ahogy látni fogjuk -, amit a Biblia szimbolikusan a bűnbeesés szóval fejez ki, és azzal is, hogy az ótestamentumi szóhasználat szerint a bűnbeesés következményeként létrejött a halál. Mert a halál nem más, mint a fizikai test fantomjának a szétrombolódása. És ennek következménye, hogy az embernek látnia kell fizikai testének szétesését, amikor átmegy a halál kapuján. Az ember egyébként ezt a széteső fizikai testét, amelyből hiányzik a fantom ereje, magán hordja egész földi élete alatt, születésétől haláláig. A szétesés tulajdonképpen állandóan történik, és a teljes felbomlás - a fizikai test halála - csak a folyamat befejeződése, mintegy záróköve annak a hosszantartó folyamatnak, amely alapjában véve állandóan lejátszódik. Mert ha a fantom állandó lerombolódásának ellensúlyozására nem dolgoznak ugyanúgy a folyamatosan újjáépítő erők, akkor végül bekövetkezik az, amit halálnak nevezünk.

Ha a luciferi hatás nem érvényesült volna, a fizikai testben a romboló és építő erők egyensúlyban lennének. Akkor azonban a Föld-fejlődés során az emberben minden másképpen is alakult volna. Akkor az emberi értelem is meg tudná érteni a feltámadást. Mert végül is milyen értelem az, amellyel az ember nem tudja megérteni a feltámadást? A széteső fizikai testhez kötött értelem, amely azért ilyen, mert az ember a luciferi hatás révén felvette magába azokat az erőket is, amelyek fizikai teste fantomját szétrombolják. Ezért lett ilyen szegényes, ilyen gyatra az emberi értelem, az emberi intellektus, hogy nem tudja felfogni a kozmikus fejlődés nagy történéseit. Ezért nézi csodáknak, ezért áll értetlenül velük szemben. Ha a luciferi hatás nem következik be, az emberi értelem mindannak eredményeképpen, amit az isteni hatalmak neki szántak, az emberi testben lévő építő erők folytán, amelyek a romboló erőkkel szemben az egyensúlyt tartották volna, olyanná vált volna, hogy az ember értelmével úgy meg tudta volna érteni az építő folyamatot, ahogy megért ma egy laboratóriumi kísérletet. így azonban értelmünkkel csak a dolgok felszínén maradunk, és nem látunk bele a kozmikus történések mélységeibe.

Ha tehát a valóságnak megfelelően akarjuk leírni a dolgokat, azt kell mondanunk, hogy a Föld-fejlődés kezdetén a luciferi hatás folytán fizikai testünk más lett, mint amilyen lett volna azoknak az isteni hatalmaknak az akarata szerint, akik a Szaturnusz-, Nap és Hold-fejlődés során működtek, mert fizikai testünkbe beleépült a romboló folyamat. A Föld-fejlődés kezdetétől tehát az ember olyan fizikai testben él, amelyben romboló erők hatnak, és amelyben ezekkel a romboló erőkkel szemben az építő, a regeneráló erők nem tudnak megfelelő módon szembeszállni.

Bár a modern ember nehezen tudja elképzelni, mégis van valamilyen titokzatos összefüggés a luciferi hatás és a halál között. Nézzük csak meg közelebbről, miben áll ez a hatás. Nézzük meg, mit eredményezett a fizikai testnek ez a szétrombolódása. Ha fizikai testünk a maga tökéletességében marad meg, olyannak, amilyennek azt az isteni hatalmak a Föld-fejlődés kezdetén szánták, akkor lelkierőink egészen másképpen tükröződnének, és tulajdonképpen akkor tudnánk csak meg, hogy mik is vagyunk, így nem tudjuk, hogy mik vagyunk, mert fizikai testünk nem maradt meg a maga tökéletességében. Beszélünk ugyan emberi énről, az ember mivoltáról, de tegyük csak fel őszintén a kérdést: ismerjük-e valóban énünket!1 Ez az én olyan bizonytalan valami, hogy a buddhizmus éppenséggel tagadta is, hogy az egyik inkarnációról átmegy a másikba. Olyan bizonytalan valami, hogy a görög ember abba a tragikus hangulatba esett, amelyet a görög harcos szavai fejeznek ki: inkább lennék koldus az élők világában, mint király az árnyak birodalmában. Nem kevesebbet fejez ki ez a mondás, minthogy a görög ember azért, mert sokra tartotta a fizikai testet - vagyis tulajdonképpen a fantomot -, és mert ez a fizikai test szétrombolódott, szerencsétlennek érezte magát az én pusztulása, megsemmisülése miatt, mert érezte, hogy az én csak az én-tudattal együtt létezhet. És amikor széthullani látta a fizikai test formáját, borzadva gondolt arra, hogy énje is elpusztul, énje, amely csak azáltal létezik, hogy tükröződik a fizikai test formáján.

Ha követjük az ember fejlődését a Föld-fejlődés kezdetétől a golgotai misztériumig, látjuk, hogy az a folyamat, amelyről éppen szó volt, egyre erősebb lesz. Ezt láthatjuk már abból is, hogy például a régebbi időkben nem akadt volna senki, aki olyan határozottan hirdette volna a fizikai test megsemmisülését, ahogy azt Gautama Buddha tette. Ehhez előbb annak kellett bekövetkeznie, hogy a fizikai test egyre inkább szétessen - vagyis a maga formájában teljesen megsemmisüljön -, úgy hogy semmi kilátás se legyen már arra, hogy ami a fizikai test révén, helyesebben a fizikai test formája révén tudatossá válik, az átmehessen az egyik inkarnációból a másikba. Valójában tehát az a helyzet, hogy az ember a Föld-fejlődés során elvesztette a fizikai test formáját, elvesztette azt, amit mintegy az istenek szántak neki a Föld-fejlődés kezdetén. Ezt megint meg kellett kapnia, ezt vissza kellett neki adni. Lehetetlen, hogy megértsük a kereszténységet, ha nem tudjuk, hogy a palesztinai események idejében az emberi nem az egész Földön elérkezett a fizikai test teljes széteséséhez, és éppen ezért az egész emberiséget az a veszély fenyegette, hogy az én-tudat, a Föld-fejlődés tulajdonképpeni eredménye, elvész. Ha nem következett volna be semmi, ha minden úgy folyt volna tovább, ahogy ez a palesztinai eseményekig történt, akkor az ember fizikai testében a romboló erők egyre erősebben hatottak volna, és azoknak az embereknek, akik a palesztinai események után születtek volna, egyre tompább én-érzésük lett volna. Egyre tompább lett volna az, ami a fizikai test tükröződésének a tökéletességétől függ.

Ekkor következett be a golgotai misztérium, úgy, ahogyan leírtuk, és ennek révén az, amit olyan nehezen lehet felfogni a túlnyomó részben romboló erőkkel áthatott, fizikai testhez kötött értelemmel. Az történt ugyanis, hogy a Krisztust hordozó emberi lény úgy ment át a halálon, hogy ami az ember fizikai testének tulajdonképpeni halandó része, az három nap után feloszlott, fel kellett oszlania, a sírból pedig feltámadt az a test, amely, mint erő, a fizikai-materiális részeket hordozta. A Szaturnusz-, Nap- és Hold-fejlődést vezető isteni-szellemi lények által az embernek eredetileg szánt tiszta fantom, a fizikai test hibáitól mentes fantomja támadt fel a sírból, a fizikai test minden tulajdonságával együtt. Ezzel született meg annak a spirituális leszármazásnak a lehetősége, amelyről beszéltünk. Képzeljük magunk elé a sírból feltámadt Krisztus testét, akkor el tudjuk képzelni, hogy amint az összes földi ember teste, a romlandó testek, Ádámtól származtak, úgy származik attól, ami a sírból feltámadt, az összes ember szellemi teste, fantomja. Ezzel lehetővé vált annak a Krisztushoz való kapcsolatnak a megteremtése, amelynek segítségével a földi ember, a különben szétporladó fizikai testébe felveszi a golgotai sírból feltámadt fantomot. Lehetővé vált, hogy az ember felvegye organizmusába a golgotai sírból feltámadt erőket, ahogy annak idején a Föld-fejlődés kezdetén fizikai organizmusába felvette a luciferi hatás folytán az ádámi organizációt.

Ez az, amit Pál apostol tulajdonképpen mondani akar, hogy amint az ember a fizikai fejlődés vonalában állva, fizikai testét örökölte, amelyben a fantom, az erőknek ez a hordozója folyton csak rombolódott, úgy örökölheti most attól, ami a sírból feltámadt, mindazt, ami elveszett. Örökölheti, felveheti magába, ahogy annak idején az első Ádámot felvette. Eggyé válhat vele, és ezzel olyan fejlődésen mehet keresztül, amelynek segítségével fejlődésében megint éppúgy felfelé haladhat, ahogy a golgotai misztérium előtti időben lefelé haladt. Amit tehát a luciferi hatás következtében annak idején elvesztett, azt most visszakapta Krisztus feltámadt teste útján.

Ez az, amit Pál apostol tulajdonképpen mond. A modern anatómia, a modern fiziológia szempontjából persze könnyű mindezt megcáfolni - látszólag cáfolni -, de természetesen könnyű más ellenvetést is tenni. Azt is mondhatná ugyanis valaki, hogy ha Pál apostol tényleg azt áhítja, hogy a sírból egy szellemi test támadt fel, akkor mi köze van ennek a sírból feltámadó szellemi testnek ahhoz, amit minden ember magában hord? Ezt egyáltalán nem nehéz megérteni. Gondoljunk csak mintegy analógiaképpen arra, hogyan keletkezik az ember, mint fizikai lény, miből alakul ki az egyes ember, mint fizikai lény? Egyetlen sejtből. Egész fizikai teste egyedi sejtekből áll, amelyek mind az első sejt utódai. Az összes sejt, amely az emberi testet alkotja, mind ebből az első sejtből keletkezett. Gondoljuk el mármost, hogy az ember ennek a misztikus krisztusi folyamatnak a révén egészen más testet kap, mint amilyet a lefelé haladó vonalban egyébként kapott. Úgy kell elképzelnünk, hogy minden egyes test, amelyet az emberek így kapnak, összefügg azzal, ami a sírból feltámadt, ahogy az ember fizikai testének sejtjei összefüggnek az első sejttel. Úgy kell elképzelnünk, hogy ami a sírból feltámadt, ugyanúgy megsokasodik, ugyanúgy megsokszorozódik, ahogy a fizikai test alapját képező sejt is megsokszorozódik. Ezzel a golgotai misztérium utáni időkben valóban minden ember megszerezhet magának valamit, ami tulaj dóriképpen benne is van, és ami szellemileg ugyanúgy attól származik, ami a sírból feltámadt, mint ahogy - Pál apostol szavaival élve - az ember romlandó fizikai teste Ádámtól származik.

A mai gőgös emberi értelem számára természetesen érthetetlen, ha azt mondjuk, hogy a fizikai sejtnek a látható világban lejátszódó szaporodásához hasonló folyamat játszódik le a nem látható világban is, hogy a golgotai misztérium tulajdonképpen okkult történés, és hogy aki szellemi látással szemléli a fejlődés menetét, az látja, hogy egy szellemi sejt, vagyis a halált legyőző test, Krisztus Jézus teste, feltámadt a sírból, és mindenkinek odaadja magát, aki az idők folyamán megfelelő kapcsolatot teremt Krisztussal. Aki az érzékfeletti világot egyáltalán tagadja, annak mindez természetesen abszurd valami. Aki azonban elfogadja az érzékfeletti világ létezését, annak úgy kell ezt az érzékfeletti folyamatot elképzelnie, hogy ami a sírból feltámadt, az átadja magát azoknak, akik magukat felvételére alkalmassá teszik. Aki tehát elfogadja az érzékfeletti világ létezését, annak ez nagyon is érthető.

Ha lelkünkbe véssük azt, amiről most beszéltünk, ami magának Pál apostolnak a tanítása, akkor a golgotai misztérium, mint reális történés áll előttünk, mint reális történés, amely a Föld-fejlődés folyamán lejátszódott, de amelynek le is kellett játszódnia, hiszen az emberi ént mentette meg. Láttuk, hogy ha a fejlődés úgy ment volna tovább, ahogyan a palesztinai eseményekig ment, akkor az én-tudat nem fejődhetett volna ki, akkor Krisztus idejétől kezdve nemcsak, hogy nem jutott volna előbbre, hanem egyre inkább tompaságba süllyedt volna. így azonban felfelé vette útját, és olyan mértékben jut a jövőben egyre feljebb és feljebb, amilyen mértékben az emberek megtalálják kapcsolatukat a Krisztus-lénnyel.

Így már a buddhizmust is jobban megérjük. Ezért ha valaki a palesztinai események előtt fél évezreddel az akkori fejlődési irányban állva hirdette az igazságot, figyelmen kívül hagyva a golgotai misztériumot, joggal mondhatta, hogy mindaz, ami az embert fizikai lénnyé teszi, alapjában véve értéktelen, haszontalan valami, amit le kell vetnie. Addig valóban az volt a helyzet, hogy az emberiségnek, ha nem jött volna közbe semmi, e felé a világszemlélet felé kellett volna az irányt vennie. De a golgotai misztérium bekövetkezett, és az ember veszendőbe ment fejlődési princípiumai teljes újraéledését hozta meg. Ennek eredménye, hogy ha az ember felveszi magába azt a valamit, amit tegnap a romolhatatlan testnek neveztünk, és amit ma még közelebbről ismertünk meg, ha felveszi magába ezt a romolhatatlan testet, akkor én-tudatát egyre világosabbá és világosabbá teheti, egyre inkább felismerheti magában azt, ami inkarnációról inkarnációra halad.

Ezért nem szabad csak, mint új tanítást, új elméletet felfognunk azt, ami a kereszténységgel a világba került - ezt kifejezetten hangsúlyoznunk kell -, hanem mint reális valóságot. Akik tehát azt mondják, hogy mindaz, amit Krisztus tanított, már azelőtt is itt volt a világban, nem viszik előbbre a kereszténység igazi megértését. Mert nem ez a lényeges. Nem az a lényeges, amit Krisztus tanított, hanem amit adott, és ez a saját teste. Azelőtt ugyanis sohasem áradt bele a Föld-fejlődésbe egy ember halála révén az, ami a golgotai sírból feltámadva most beleáradt. Az emberiség fejlődésének a kezdetétől soha nem fordult még elő a Földön, hogy egy ember halála révén beleáradjon a Földbe az, ami Krisztus Jézus feltámadt teste révén beleáradt. Mert mindaz, ami eddig hasonló módon itt volt a Földön, azért volt itt, mert az emberek, miután átmentek a halál kapuján, és végigjárták a halál és az újabb születés közötti létet, újból megszülettek. Ekkor azonban a tökéletlen, a romlásnak kitett fantomot hozták magukkal, vagyis nem tudták feltámasztani a tökéletes fantomot. Beszélhetnénk ugyan ezzel kapcsolatban a beavatottakról, az adeptusokról. Ezek azonban a beavatást mindig fizikai testükön kívül, tehát fizikai testük legyőzésével élték át, így ez a beavatás nem terjedt ki a fizikai test fantomjának a feltámasztására. A Krisztus előtti idők összes beavatása ugyanis csak a fizikai test külső határáig ment, így nem hatott a fizikai test erőire, csak annyira, amennyire általában a belső organizáció egyáltalán hatni tud a külsőre. De sohasem fordult elő, hogy ami a halálon átment, az a halált, emberi fantomként, valaha is legyőzte volna. Hasonló dolgok előfordultak ugyan, de az sohasem, hogy valaki egészen átment volna a halálon, és utána a tökéletes, a hibátlan fantom a halál fölött diadalt aratott volna. Az igazság tehát egyrészt az, hogy csakis ez a fantom tudja a Földfejlődés során teljes földi emberségünket megadni, másrészt viszont, hogy ez a fantom csak a golgotai sírból feltámasztva kezdett el hatni.

Ez a lényeges a kereszténység fejlődésében. Ezért nem is vád az, amit egyesek mindig újból és újból hangoztatnak, hogy Krisztus Jézus tanítása az idők folyamán átalakult a Krisztus Jézusról szóló tanítássá. Mert ennek így is kellett lennie. A lényeges ugyanis nem az, amit Krisztus Jézus tanított, hanem amit adott az emberiségnek. Feltámadása az emberi természet egy új részének, a romolhatatlan testnek a megszületése. Hogy azonban ez egyáltalán megtörténhetett, hogy a halál által megmenekült az emberi fantom, ez két dolognak a következménye. Az egyik az, hogy a Krisztus Jézus lénye - ahogy tegnap láttuk - fizikai testből, étertestből, asztráltestből és az emberi én helyett a Krisztus-lényből állt. A másik, hogy a Krisztus-lény elhatározta, hogy egy emberi testbe száll alá, egy emberi testben inkarnálódik. Mert ha a Krisztus-lényt igazi mivoltában akarjuk szemlélni, akkor, mint szellemi lényt, az emberi fejlődés kezdetei előtti időben kell keresnünk. Itt találjuk meg őt, amikor még nem szállt le az emberi fejlődés körforgásába, hanem fennmaradt a szellemi világokban. Az ember azonban egyre lejjebb szállt. Amikor aztán az emberiség fejlődésében a válság bekövetkezett, a Krisztus-lény megtestesült egy emberi fizikai testben. Ez a legnagyobb áldozat, amelyet a Krisztus-lény a Földfejlődés érdekében hozhatott. És ez a másik dolog, amelyet meg kell értenünk, hogy miben is állt ez az áldozat, amelyet a Krisztus-lény a Föld-fejlődés érdekében a Földön végrehajtott. Ezért vizsgáltuk tegnap a kérdés egyik részét, a Krisztus-lény mibenlétét, különösen a Jordán-keresztelő utáni időben. Ma a kérdés másik részével foglalkoztunk, éspedig azzal, hogy mit jelent az, hogy a Jordán-keresztelőnél a Krisztus-lény egy emberi fizikai testbe szállt alá.

Következő előadásainkban azt vizsgáljuk majd, hogyan következett be a halál a golgotai misztériumnál.