Tegnap arról a még ma is járható útról beszéltünk, amelyen főleg a régebbi időkben, exoterikusan lehetett Krisztushoz eljutni. Mai előadásunkban az ezoterikus utat fogjuk röviden tárgyalni, vagyis azt az utat, amelyen járva az érzékfeletti világban találhatjuk meg Krisztust.

Mindenekelőtt meg kell jegyeznünk, hogy ez a Krisztus Jézushoz vezető ezoterikus út volt alapjában véve az evangélisták útja is. Mert bár a János-evangélium írója annak a nagy részét, amit evangéliumában leír, a saját szemével látta - ahogy azt a János-evangéliumot tárgyaló előadássorozatunkból tudjuk -, mégis azt kell mondanunk, korántsem törekedett arra, hogy csak azt írja le, amire így emlékezett. Amiket így leírt, azok tulajdonképpen csak pontos, de jelentéktelen adatok, amelyektől, amint láttuk, éppen a János-evangéliumban szinte meglepődünk. A megváltás művének a leírását, a golgotai misztérium nagyszerű, fenségesen nagyszerű jeleneteinek a leírását azonban a János-evangélium írója is szellemi látó tudatából merítette. Ezért azt mondhatjuk, hogy az evangéliumok egyrészt tulajdonképpen felújított beavatási rituálék - ez „A kereszténység, mint misztikus tény" című könyvemből kiderül -, másrészt viszont éppen azért lettek azzá, mert íróik az általuk járt ezoterikus úton az érzékfeletti világban felismerték annak a szellemi képét, ami Palesztinában lejátszódott, és ami a golgotai misztériumhoz vezetett. Aki tehát a golgotai misztériumtól egészen napjainkig a Krisztus-esemény érzékfeletti észleléséhez akart jutni, az át kellett, hogy élje a keresztény beavatás hét fokozatát, amelyekről a ma már tulajdonképpen szellemtudományos munkánk alapelemeit képező különböző előadássorozatokban olvashatunk. Ezek: a lábmosás, az ostorozás, a misztikus halál, a sírba tétel, a feltámadás és a mennybemenetel. Nézzük meg most, hová juthat a tanítvány, ha ezt a keresztény beavatást átéli.

Nézzük tehát a keresztény beavatást, éspedig annak mindjárt az első fokát. Ezt a gyakorlatot nem úgy kell végezni - erről meggyőződhetünk, ha a vonatkozó ciklusokat áttanulmányozzuk - ahogyan azt a helytelen beavatási út végzi, amelyről első előadásunkban beszéltünk, hanem úgy, hogy előbb az általános emberi érzéseknek kell hatniuk, amelyek aztán magához a „lábmosás" imaginációjához vezetnek. Tehát nem a János-evangéliumban leírt képet kell imaginatív módon elképzelni, hanem aki a keresztény beavatásra törekszik, annak előbb hosszú időn keresztül bizonyos érzések hangulatában kell élnie. Ezt több alkalommal is úgy írtam le, hogy aki ezen az úton jár, annak maga elé kell képzelnie a növényt, amint kinő az ásványi talajból, amint felveszi magába az ásványi világ anyagait, és mégis fölébe emelkedik az ásványi világnak, mint magasabb rendű lény. És ha a növény érezni és beszélni tudna, le kellene hajolnia az ásványhoz, és azt kellene mondania: Bár a világ törvényszerűsége magasabb fokra állított, mint téged, te ásvány, mégis te adod nekem a lét lehetőségét; bár a lények rangsorában alacsonyabb fokon állsz, mint én, de neked, alacsonyabb fokon állónak köszönhetem létemet, és ezért alázattal hajlok le hozzád!

Ugyanígy kellene lehajolnia az állatnak a növényhez, annak ellenére, hogy az alacsonyabb lény, mint ő, és ezt mondania: Tudom, hogy neked köszönhetem létemet, ezért alázattal hajolok le hozzád! És így kellene minden lénynek, amely magasabbra fejlődött, lehajolnia a többihez, az alatta állókhoz. És aki szellemi síkon magasabbra fejlődött, annak is le kellene hajolnia azokhoz a lényekhez, amelyek lehetővé tették számára ezt a magasabbra fejlődést. Aki teljesen átitatja magát ezzel az alacsonyabb lények iránt érzett alázattal, akinek ez az érzés teljesen sajátjává válik, és hónapokig, esetleg évekig is ezzel az érzéssel át- hatottan él, annak ez kiterjed egész organizmusára, és annyira áthatja egész lényét, hogy ez az érzés végül is imaginációvá alakul. Pontosan ezt az imaginációt írja le a János-evangélium a lábmosásról szóló jelenettel, amikor Krisztus Jézus, aki a Tizenkettő feje, lehajol azokhoz, akik itt a fizikai világ rendjében alatta állnak, és alázattal elismeri, hogy felemelkedésének lehetőségét nekik, az alatta állóknak köszönheti. Elismeri a Tizenkettő előtt, hogy: amint az állat a növénynek, úgy köszönöm én nektek mindazt, amivé itt a fizikai világban lehettem! Akit teljesen áthat ez az érzés, végül már nemcsak a lábmosás imaginációját éli át, hanem teljes határozottsággal érzi azt is, mintha víz öblítené körül a lábait. Ezt azután heteken át érezheti, és ez a külső jele annak, milyen mélyen nyomódik belénk egy ilyen általánosan emberi, és mégis az embert saját maga fölé emelő érzésvilág.

Azután láttuk, hogy eljuthatunk az ostorozás imaginációjához is, ha megfelelő elevenséggel képzeljük magunk elé a következőket: Még sok fájdalom és szenvedés vár rám a világban. Mindenfelől jönnek a bajok és szenvedések, amelyek végül is senkit sem kímélnek meg. Akaratomat úgy meg kell acéloznom, hogy nyugodtan érhessenek a bajok és szenvedések minden oldalról - a világ ostorcsapásai - egyenesen akarok velük szemben megállni, és sorsomat elviselni, akárhogy alakuljon is. Mert ha sorsom nem így alakult volna, nem jutottam volna el mai fejlettségi fokomra sem. - Ha a beavatásra törekvő átéli ezt az érzését, ha ebben mintegy benne él, akkor valóban olyasmit érez, mintha ütéseket és sebeket kapna, mintha ostorcsapások érnék a testét, és megjelenik előtte az imagináció, amelyben mintha saját magán kívül állva látná magát, amint Krisztus Jézushoz hasonlóan ostorozzák. És ugyanígy lehet a töviskoronázást, a misztikus halált és a beavatás többi fokát is átélni. Erről már többször beszéltünk.

Hová jut el mármost az, aki megpróbálja átélni saját magában a keresztény beavatásnak előbb az alsó négy fokát, majd - ha sorsa megengedi - a többit is, vagyis mind a hetet? Már az eddigi leírásokból is láthatjuk, hogy az érzéseknek ez az egész egymást követő fokozása, amelyet így végig kell csinálnunk, egyrészt arra szolgál, hogy erősítsen és alapvetően mássá formáljon bennünket, úgy, hogy erősnek és szabadnak érezzük magunkat a világban, de ugyanakkor érezzük azt is, hogy képesek vagyunk az odaadó szeretet bármely nagy tettének a végrehajtására is. Emellett a keresztény beavatásnak egészen mély értelműen mássá is kell bennünket alakítania. Mert minek kell lejátszódnia?

Talán nem mindnyájuknak tűnt fel, akik a korábbi alapvető ciklusokat olvasták, és ennek során a keresztény beavatással és annak hét fokozatával már megismerkedtek, hogy az érzések intenzitása révén, amelyeket ezzel kapcsolatban át kell élnünk, egészen a fizikai testünkig érő hatások keletkeznek. Mert ha nagy erővel és intenzitással éljük át ezeket az érzéseket, akkor úgy érezzük, mintha előbb víz öblítené körül lábunkat, majd mintha sebek borítanának, aztán olyasmit érzünk, mintha tövisek fúródnának a fejünkbe, érezzük a keresztre feszítés összes kínját és fájdalmát - és kell is mindezt éreznünk, mielőtt a misztikus halál, a sírba tétel és a feltámadás élményeit érezhetnénk, ahogy azt leírtuk. Ha nem elég intenzíven éljük át ezeket az érzéseket, természetesen akkor is megvan az a hatásuk, hogy erősek és szeretettel áthatottak leszünk a szó legjobb értelmében. De amit így megszerzünk magunknak, az csak étertestünkig hat. Ha azonban fizikai testünkben is kezdjük érezni ezt a hatást, kezdjük érezni, hogy lábunkat víz öblíti körül, hogy testünket sebek borítják, akkor már mélyebben ültettük bele organizmusunkba ezeket az érzéseket, akkor már elértük, hogy egész fizikai testünkig hatnak. Akkor már valóban belenyúlnak fizikai testünkbe, mert jelentkeznek a stigmák, Krisztus Jézus sebeinek vérrel átitatott helyei. Vagyis az érzéseket egészen fizikai testünkig visszük le, és tudjuk, hogy ezek az érzések most már magában fizikai testünkben is hatnak, tudjuk, hogy ezzel jobban megragadjuk saját lényünket, mintha csak asztráltestünkig és étertestünkig hatnának. Lényegében tehát azt mondhatjuk, hogy a misztikus érzéseknek ilyen átélésével még fizikai testünkre is tudunk hatni. És ezzel nem kevesebbet teszünk, minthogy fizikai testünket előkészítjük arra, hogy a golgotai sírból feltámadt fantomot magába fogadja. Azért nyúlunk így bele fizikai testünkbe, azért dolgozunk így rajta, hogy elevenné tegyük, és ezáltal kapcsolat, mintegy vonzás keletkezzék közte és a golgotai sírból feltámadt fantom között.

Szeretnék itt egy közbevetett megjegyzést tenni. A szellemtudományban meg kell szoknunk, hogy lassanként ismerhetjük csak meg a kozmikus titkokat, a kozmikus igazságokat. És aki nem szánja rá a kellő időt arra, hogy várjon, az egyes igazságokra, úgy, ahogy azt ezekben az előadásokban leírtuk, az nem is halad jól előre. Az emberek a szellemtudomány összes igazságát egyszerre, legszívesebben egyeden könyvben vagy előadássorozatban szeretnék megkapni. Ez azonban nem megy ilyen könnyen. Egy példát hozok fel erre. Régen volt már, hogy egy ciklusban először beszéltünk a keresztény beavatásról, hogy elmondtuk, mi a menete, és hogy az embernek a lelkében élő érzésekkel egész fizikai testére is hatnia kell. És csak ma vált lehetségessé - mert mindaz, amiről a korábbi ciklusokban szó volt, szükséges volt a golgotai misztérium megértéséhez -, hogy arról beszélhessünk, hogyan válik az ember a keresztény beavatás érzés-élményei révén éretté arra, hogy a Golgota sírjából feltámadt fantomot felvegye magába. Ilyen sokáig kellett várnunk arra, amíg szubjektív tudásunkat az objektív történéssel össze tudtuk kapcsolni, amihez sok előadásra volt szükség. így ma is sok mindenről csak, mint féligazságról beszélhetünk. Akinek türelme van ahhoz, hogy velünk jöjjön - legyen ez ebben, vagy egy következő inkarnációban, ez az illető karmájától függ -, aki látta, hogyan emelkedünk fel a keresztény beavatás misztikus útjának a leírásától annak az objektív történésnek a leírásáig, amely ennek a keresztény beavatásnak a tulajdonképpeni értelme, az meggyőződik majd arról is, hogy a szellemtudomány segítségével még sokkal magasabb igazságokhoz is eljutunk az évek folyamán, vagy esetleg csak a későbbi korszakokban.

Ez tehát a keresztény beavatás célja és értelme. A rózsakeresztes beavatás révén, és annak révén, amit az ember ma, mint beavatást egyáltalán elérhet, bizonyos vonatkozásban ugyanazt lehet elérni, csak más eszközök segítségével, és pedig azt, hogy kapcsolat, vonzás keletkezzen a fizikai testben élő ember és a között, ami a fizikai test ősképeként a golgotai sírból feltámadt. Az első előadásokból tudjuk, hogy egy új kozmikus korszak küszöbén állunk. Ebben be fog következni egy esemény, amely azonban nem, mint a golgotai misztérium itt a fizikai síkon, hanem a magasabb világokban, az érzékfeletti világokban játszódik majd le. Ugyanakkor azonban közvetlen és egyenes kapcsolatban lesz a golgotai misztériummal. Míg a golgotai misztérium azért következett be, hogy az ember szellemfizikai testét, a fantomot, amely a Föld-fejlődés kezdete óta degenerálódott, visszaadja az embernek - ehhez szükség volt arra, hogy időszámításunk kezdetén bizonyos történések itt a fizikai síkon valóságosan lejátszódjanak -, addig ahhoz, aminek most kell bekövetkeznie, nem lesz szükség a fizikai síkon lejátszódó történésre. A Krisztus-lénynek fizikai testben való inkarnálódása ugyanis csak egyszer következhetett be a Föld-fejlődés során. Egyáltalán nem érti a Krisztus-lényt az, aki azt állítja, hogy inkarnálódása megismétlődhet. Ami viszont bekövetkezett, és amit csak az érzékfeletti világban figyelhetünk meg, azt úgy jellemeztük, hogy Krisztus lett az ember számára a karma ura. Vagyis a karmikus történések elrendezését a jövőben Krisztus intézi. A jövőben az emberek egyre inkább azt érzik majd, hogy amint átmennek a halál kapuján a maguk karmikus kontójával, és az egyik oldalon ott állnak a jó, szép és okos tetteik, jó, szép és okos gondolataik, a másik oldalon viszont az ostoba, gonosz és csúnya ügyeik, Krisztus lesz az, aki az embernek ezt a karmikus kontóját elrendezi, aki az emberi fejlődés során elkövetkező inkarnációk felett az ítélőszéket tartja. Ezt a következőképpen kell elképzelnünk.

Tudjuk, hogy miután a halál kapuján átléptünk, egy idő múlva megint inkarnálódunk. És tudjuk azt is, hogy bizonyos eseményeknek be kell következniük, amelyek révén karmánk kiegyenlítődik, mert az embernek le kell aratnia, amit vetett. A karma törvénye igazságos. De amit a karma törvénye szerint ki kell egyenlítenünk, az nemcsak az egyes ember dolgához igazodik. A karma nemcsak az egyes ember dolgait egyenlíti ki. A kiegyenlítésnek úgy kell történnie, hogy egyúttal a lehető legjobban beleilleszkedjék az általános világrendbe is. Karmánkat tehát úgy kell kiegyenlítenünk, hogy egyúttal az egész emberi nem fejlődését is a legjobban elősegítsük itt a Földön. Ez valamelyes magyarázatra szorul. Ehhez nemcsak általában kell tudnunk, hogy tetteinket karmikusan ki kell egyenlítenünk, hanem azt is, hogy többféleképpen egyenlíthetjük ki őket. És mert az egyik kiegyenlítési mód jobban szolgálja az általános emberi fejlődést, mint a másik, ezért a kiegyenlítéshez azokat a gondolatokat, azokat az érzéseket kell leválasztanunk, amelyekkel karmikus tartozásunkat is lerójuk, de amelyekkel ugyanakkor az általános emberi fejlődést is szolgáljuk. Hogy karmánk kiegyenlítése egyúttal ezt az általános földi karmát, az emberiség általános fejlődését is szolgálja, azt rendezi el a jövőben Krisztus. Ez történik lényegében a halál és az újabb születés közötti életünkben. Ez úgy készül elő az elkövetkező korszakban, amely felé haladunk, amelynek kapuja előtt állunk, hogy az emberek mindinkább képesek lesznek bizonyos élmény átélésére. Ma még csak a legkevesebb embernek van ez az élménye. De mind több és több embernek lesz a mi korunktól, a XX. század közepétől kezdve az elkövetkezendő évezredekben az alábbi élményben része.

Az ember cselekszik valamit, aztán visszaemlékezik erre a tettére. Majd egyszerre csak a tettére való visszaemlékezésből felpillantva, mintha hirtelen valamilyen álomkép jelenne meg előtte, amely egész különös hatással lesz rá. Nem tud ugyan visszaemlékezni arra, hogy ez az álomkép valamely tettének lenne az emlékképe, ennek ellenére olyan lesz, mintha mégis az ő élménye lenne. Úgy áll majd az ember előtt ez az álomkép, mint amelyhez nagyon sok köze van, de ugyanakkor nem fog tudni emlékezni arra, hogy a múltban átélte, vagy megtette volna. Ha antropozófus lesz az, aki ezt az élményt átéli, akkor megérti, hogy amit így lát, mintegy tetteinek a következményét, az annak a képe, ami vele a jövőben történni fog: megjelenik előtte tetteinek a kiegyenlítése. Nincs messze az idő, amikor az emberek, mihelyt valamit elkövetnek, mintegy megsejtik, megérzik, sőt talán határozott képben meg is jelenik előttük, hogy mi lesz tettük karmikus kiegyenlítése.

Az elkövetkező korszakban tehát az emberek élményeivel kapcsolatban felfokozott képességei lesznek. És ezek nagyon erős ösztönzést jelentenek morális vonatkozásban. Ez az ösztönzés azonban még valami egészen mást is jelent majd, mint az ennek az ösztönző erőnek mintegy előkészítéseként az emberben ma élő lelkiismeret. Az ember nem fogja hinni már, hogy tettei vele együtt meghalnak. Pontosan fogja tudni, hogy tettei nem halnak meg vele együtt, hogy tetteinek következményei tovább élnek vele. De még mást is fog tudni. Az a kor, amelyben a szellemi világ kapui zárva voltak az ember előtt, lassan a végéhez közeledik. Az embernek megint fel kell emelkednie a szellemi világokba. Ehhez olyan képességei születnek majd, hogy egyszerűen részese lesz a szellemi világnak. Ez azonban, hogy így részese lesz a szellemi világnak, nem lesz azonos a szellemi látással. Míg régen valamilyen álomszerű szellemi látás élt az emberben, a jövőben ez az új, most már nem álomszerű szellemi látás születik meg benne, amelynek révén tudni fogja, hogy mit tett, de tudni fogja tettének súlyát is.

Ezen kívül még azt is tudni fogja, hogy nincs egyedül, hogy mindenütt szellemi lények élnek, akik kapcsolatban vannak vele. És az ember megtanulja majd, hogy kapcsolatot találjon ezekhez a lényekhez, hogy együtt éljen velük. Az elkövetkező három évezredben elég sok ember igazságként éli át majd Krisztus karmikus ítélőszékét. Krisztust magát, mint éteri alakot élik majd át az emberek. Úgy élik át, hogy tudják - ahogy Pál apostol is tudta Damaszkusznál -, hogy Krisztus él, és hogy forrása a szellemfizikai test feltámadásának, amelyet annak idején, a Föld-fejlődés kezdetén kaptunk, és amelyre szükségünk van énünk teljes kifejlesztéséhez.

A golgotai misztérium az emberi fejlődésnek a legnagyobb előrevivő erőt adja, ugyanakkor azonban a fejlődésnek éppen abba a korszakába esett, amelyben az emberi lélek úgyszólván a legsötétebb időszakát élte. Az emberiség életében voltak idők, amelyekben az emberek határozottan tudták - mert emlékeztek még rá -, hogy az emberi individualitás reinkarnálódik a Földön. Az evangéliumokban a reinkarnációra való utalást csak akkor találjuk meg, ha tudjuk, hogyan kell az evangéliumokat olvasni, ha mintegy kiérezzük az erre való utalást belőlük. Az evangéliumok keletkezésének idején ugyanis az emberek egyáltalán nem voltak képesek a reinkarnáció tanának a megértésére. Aztán következtek az újabb idők, egészen a mi korunkig. Azokban az időkben, amelyekben Krisztust még a tegnap leírt úton keresték az emberek, mintegy a gyermeki előkészítés idejét élték. Ezért is nem lehetett velük közölni az ismétlődő földi életekről szóló tanítást, amely kellő érettség hiányában csak megzavarta volna őket. így azután a kereszténységben majdnem kétezer évig nem lehetett a reinkarnációról beszélni.

Korábbi előadásainkban láttuk, mennyire másként jelentkezett a nyugati ember tudatában az ismétlődő földi életek gondolata, mint a buddhizmusban, mennyire szinte magától értetődően, ha egyelőre még sok tévedéssel teletűzdelve is. Ha azonban a reinkarnáció eszméjét Lessingnél vagy Drossbachnál nézzük, feltétlenül észre kell vennünk, hogy az európai tudat számára a reinkarnáció gondolata az egész emberiség ügyeként jelenik meg, míg a buddhizmusban az egyes ember életének belső ügye, ahogy az életek egymásutániságában haladva megszabadítja magát a lét utáni vágytól. Míg a keleti ember az ismétlődő földi életekről szóló tanítást az individuális megváltás igazságává tette, addig Lessing számára az volt a lényeges, hogyan jut előbbre az egész emberiség. Szerinte az emberiség időben lejátszódó fejlődésében egymásra következő korszakokat kell megkülönböztetnünk. Minden egyes korban valami újat kap az emberiség. A történelmet tanulmányozva látjuk, hogy az emberi fejlődés során mindig új és új kulturális tettek születnek. Hogyan beszélhetnénk tehát az egész emberiség fejlődéséről - kérdezi Lessing -, ha az egyes emberi lélek csak az egyik, vagy csak a másik ilyen korszakban élhetne? Hogyan jelentkeznének a kultúra gyümölcsei, ha az emberek nem születnének újra, és azt, amit az egyik korszakban tanultak, nem vinnék át a másikba, aztán megint egy következőbe, és így tovább?

Lessingnél tehát az ismétlődő földi életek gondolata az egész emberiség ügye. A reinkarnációt nemcsak az egyes emberi lélek, hanem az egész földi kultúrfejlődés ügyének tekinti. És hogy a kultúra fejlődhessék, a XIX. században élő embernek ebbe az életébe magával kell hoznia azt, amit korábban megszerzett. A Föld és a földi kultúra kedvéért kell tehát az embereknek inkarnálódniuk. Ez a lessingi gondolat. Nála tehát a reinkarnáció gondolata az egész emberiség ügyeként jelenik meg. Ez azonban már a Krisztus-impulzus hatása. Ez már a Krisztus-impulzus eredménye. Mert a Krisztus-impulzus az egész emberiség ügyévé tette mindazt, amit az ember tesz, vagy tehet, és nem hagyta meg csak az egyes ember individuális ügyének. Csak az lehet Krisztus tanítványa, aki meg van győződve arról, hogy amit az emberek közül a legkisebbnek tesz, azt Krisztus ugyanúgy veszi, mintha neki magának tette volna. Ahogy az egész emberiség össze van kötve Krisztussal, úgy érzi magát összekötve az egész emberiséggel az, aki Krisztushoz kapcsolódik.

Ez a gondolat hatotta át az egész emberiség gondolkodását és érzésvilágát. És amikor a XVIII. században a reinkarnáció gondolata újra megjelent, mint keresztény gondolat jelent meg. Ahogy például Widenmann a reinkarnációt az 1851-ben megjelent díjnyertes pályaművében tárgyalja, arról, annak ellenére, hogy embrionális módon, szinte kontárul tárgyalja, mégis azt kell mondanunk, hogy ezt a reinkarnációs gondolatot a keresztény impulzus hatja át. Van ebben a műben egy különös fejezet, amelyben a kereszténységet és a reinkarnációs gondolatot fejtegeti. Az emberi fejlődés menete szerint azonban az embereknek előbb már keresztény impulzusokat kellett felvenniük, és csak azután a reinkarnáció gondolatát, hogy ez érett formában jelenhessen meg tudatukban. A reinkarnáció gondolata valóban úgy jelentkezik majd a kereszténységben, hogy az ember olyasvalaminek fogja érezni, ami végigvonul egyes inkarnációin, hogy felismeri majd, hogy az individualitás, amely a buddhista szemlélet számára teljesen elveszett - ahogy ez Mii inda király és Nagasena bölcs beszélgetéséből kitűnik - csak azzal kapja meg a maga igazi tartalmát, hogy áthatja a kereszténység. Most érthetjük csak meg, miért veszíti el a buddhista szemlélet fél évezreddel Krisztus megjelenése előtt az emberi ént, ugyanakkor, amikor megtartja az egymásra következő inkarnációkat. Mert akkor még nem volt itt a Krisztus-impulzus, és nem töltötte bele az emberbe azt a valamit, ami egyre tudatosabban halad az inkarnációkon keresztül. Most azonban elérkezett annak az ideje, hogy az ember a reinkarnáció gondolatát felvegye magába, megértse, és áthassa magát vele. Mert az emberi fejlődés további sorsa nem attól függ, hogy milyen tanítások terjednek el, milyen tanításokat fogadnak el az emberek, egészen más törvények is érvényesülnek, amelyek egyáltalán nem függenek tőlünk.

A jövőben olyan erők fejlődnek ki az emberben, amelyek úgy hatnak, hogy az ember, mihelyt bizonyos életkort elér, és megfelelően tudatossá válik, érzi, hogy él benne valami, amit meg kell értenie. Ez azután egyre erősebben ragadja majd meg az embereket. Az elmúlt időkben - bármennyire tudatosak voltak is - ez a tudat, amelyre így szert tesznek, nem élt bennük. Valahogy úgy nyilvánul ez meg, hogy az ember érez majd magában valamit, amiről tudja, hogy összefügg énjével, de ugyanakkor csodálatosképpen egyáltalán nem illik bele addigi életébe. Mármost, vagy megérti azt, ami így hat benne, vagy nem. Megérti, ha az antropozófia tanításait élete tartalmává tette. Akkor tudja, hogy amit érez, azt azért érzi olyan idegennek, mert énje azt korábbi életéből hozta magával. Szorongást, félelmet, rettegést keltő érzés lesz ez azok számára, akik nem tudnak erre az ismétlődő földi életekben magyarázatot találni. Ezzel szemben feloldódnak ezek az érzések - amelyek most nem elméleti jellegűek, hanem magát az életet töltik meg szorongással, félelmekkel -, ha szellemi megismerésünkre támaszkodva tudjuk, hogy életünket ki kell terjesztenünk korábbi földi életeinkre is. Ekkor látják majd az emberek, mit jelent számukra a Krisztus-impulzussal való kapcsolat. Mert a Krisztus-impulzus hatja át majd ezt a korábbi életeikre való visszapillantást, az egész múltjukra irányuló perspektívát. Az emberek át fogják élni korábbi inkarnációikat. De így visszafelé menve eljutnak majd oda, ahonnan nem tudnak már tovább menni anélkül, hogy meg ne állapítanák, hogy közben Krisztus itt volt a Földön. Azután még tovább mennek visszafelé az inkarnációk, de ezeknél még nem volt itt a Krisztus-impulzus. Ahhoz, hogy az emberek bizalommal nézhessenek a jövő elé, szükségük lesz arra, hogy a Krisztus-impulzus által így megvilágítva lássák korábbi inkarnációikat. Erre a bizalomra, mint segítségre szükségük lesz az elkövetkező inkarnációikban.

Az emberek lelki világának ez az átalakulása be fog következni. És ezt az a XX. században lejátszódó esemény indítja el, amelyet mintegy a második Krisztus-eseménynek nevezhetünk. Ez abban áll, hogy azok az emberek, akikben bizonyos magasabb képességek születnek meg, látni fogják Krisztust, a Karma Urát. De akik ezt átélik, nem csak a fizikai világban élik majd át. Erre azt mondhatná valaki, hogy akkor, amikor ennek a XX. században bekövetkező Krisztus-eseménynek a legfontosabb jelenete lejátszódik, a most élő emberek nagy része éppen a halottak világában, a halál és az újabb születés közötti létben lesz. Ez igaz. De függetlenül attól, hogy egy lélek fizikai testben lesz-e éppen, vagy a halál és az újabb születés közötti létben, ha előkészült erre, át fogja élni a Krisztus-eseményt. A Krisztus-esemény látása ugyanis nem attól függ, hogy fizikai testben vagyunk-e, vagy nem, hanem hogy előkészültünk-e rá. Amilyen szükséges volt, hogy az első Krisztus-esemény az emberek megváltása érdekében itt a fizikai síkon játszódjék le, olyan szükséges az is, hogy a XX. század Krisztus-eseményének a látásához, világos, tiszta értelemmel való látásához itt a fizikai síkon készüljünk elő. Mert ha valaki megfelelő előkészítés nélkül látja meg, ha erői egyébként képessé teszik is erre, nem tudja majd megérteni. És akkor a Karma Ura, mint valamilyen borzalmas büntetés jelenik meg előtte. Ahhoz, hogy ezt az eseményt a maga jelentősége szerint érthesse meg az ember, elő kell készülnie. Azért kell az antropozófiának a mi időnkben elterjednie, hogy az emberek itt a fizikai világban előkészülhessenek arra, hogy vagy itt, vagy egy magasabb világban észlelni tudják ezt a Krisztus-eseményt. Akik nem készültek megfelelően elő itt a fizikai síkon, és ezért a halál és az újabb születés közötti létet előkészületlenül élik át, azoknak várniuk kell, amíg egy későbbi inkarnációjukban az antropozófia révén megfelelően előkészülhetnek arra, hogy Krisztust megértsék. Az elkövetkező három évezred elég alkalmat fog adni az embereknek erre az előkészületre. Minden antropozófiai munka és tevékenység is arra irányul, hogy az embereket egyre inkább képessé tegye annak felvételére, ami el fog következni.

így értjük meg, hogyan megy át a múlt a jövőbe. És ha emlékezünk arra, hogyan hatott Buddha a nátháni Jézus-gyermek asztráltestére, miután maga már nem inkarnálódott a Földön, akkor látjuk, hogy a Buddha-erők is tovább hatnak. És ha emlékezünk arra, hogy ami Buddhával nem függ közvetlenül össze, az éppen a nyugati világban hatott, akkor látjuk, hogy a szellemi világ mennyire hat a fizikai világra. De mindaz, ami mint előkészítés lejátszódik, bizonyos vonatkozásban megint azzal függ össze, hogy az emberek mindinkább a felé az ideál felé haladnak, amely alapjában véve már a régi görögöknél is megvolt. A felé az ideál felé, amelyet Szókratész úgy fogalmazott meg, hogy az ember, ha felismeri a jónak, a morálisnak az etikailag helyesnek az eszméjét, ezt olyan mágikus impulzusnak érzi, hogy képes lesz ennek az értelmében is élni. Ma még nem tartunk ott, hogy ezt az ideált megvalósítsuk, ma még csak ott tartunk, hogy bizonyos körülmények között tudjuk, mi a jó, hogy rendkívül okosak, rendkívül bölcsek tudunk lenni, de ugyanakkor nem vagyunk feltétlenül morálisak, feltétlenül jók is. Az ember belső fejlődésének az értelme azonban az, hogy a jóságról alkotott eszmék közvetlen morális ösztönzést is jelentsenek számunkra. Ez lesz a fejlődés menete a legközelebbi jövőben. És a tanítás itt a Földön egyre inkább olyan lesz, hogy az elkövetkező évszázadokban, az elkövetkező évezredekben az emberi beszédnek nem is sejtett mérhetetlen nagy ereje lesz, sokkal nagyobb, mint az elmúlt időkben, vagy akár a jelenben is.

Lehet, hogy valaki világosan látja ma is a magasabb világokban az intellektus és a moralitás összefüggését, de ma még nem fejlődött ki olyan emberi beszéd, amely annyira mágikusan hatna, hogy ha valaki valamilyen morális tartalmat kimond, az olyan erővel hasson a másik emberre, hogy az azt közvetlenül morálisan át is érezze, és ne is tudjon másként cselekedni, minthogy morális impulzusként végrehajtsa. Az elkövetkező három évezred végére olyan beszéd alakul majd ki, amilyen beszédet ma még nem is lehet az emberre rábízni, amelyben minden intellektualitás egyúttal moralitás is lesz, és ez a moralitás egészen a másik ember szívéig hat majd. Mintegy mágikus moralitással áthatott lesz az emberiség az elkövetkező három évezredben, különben nem tudná elviselni ezt a fejlődést, és csak rosszra használná fel. Ennek a fejlődésnek kivételes előkészítője volt az az individualitás, aki körülbelül száz évvel időszámításunk előtt élt, akit sok rágalommal illettek, és akiről a zsidó irodalomban - mindenesetre ferde beállításban - mint Jesu ben Pandiráról, Jézusról, Pandira fiáról olvashatunk. A korábban Bernben tartott előadásokból tudjuk, hogy ez a Jesu ben Pandira hogyan készítette elő a Krisztus-eseményt azzal, hogy tanítványokat nevelt maga körül, akik között ott volt többek közölt a Máté-evangélium írójának a mestere is. Egy évszázaddal a Názáreti Jézus előtt élt az esszénus Jesu ben Pandira, a történelemnek ez a nemes alakja. Mert míg a Názáreti Jézus csak kapcsolatba került az esszénusokkal, Jesu ben Pandira maga is esszénus volt.

Ki volt ez a Jesu ben Pandira?

Jesu ben Pandira fizikai testében annak a bódhiszattvának az utóda testesült meg, aki utolsó földi inkarnációjának huszonkilencedik évében Gautama Buddhává lett. Minden buddhává vált bódhiszattvának van utódja. Ebben a keleti hagyomány megegyezik az okkult kutatások eredményével. Az a bódhiszattva, aki száz évvel időszámításunk előtt közreműködött a Krisztus-esemény előkészítésében, azóta is mindig újból és újból megtestesül. Egyik megtestesülése a XX. századra esik. Erről a megtestesülésről azonban most nem beszélhetünk. Beszélhetünk azonban arról, hogyan ismerhető fel egy ilyen bódhiszattva, amikor megtestesül.

Van egy törvény, amelyről más előadásokban is szó lesz még. E szerint ennek a bódhiszattvának az a sajátossága, hogy amikor reinkarnálódva megjelenik a Földön - és a századok folyamán mindig újra és újra megjelenik -, élete későbbi szakaszában meglehetősen más, mint ifjúságában, és hogy életének egy határozott időpontjában mindig valamilyen nagy fordulat, nagy átalakulás következik be. Más szavakkal: az emberek azt tapasztalják, hogy valahol egy többé-kevésbé tehetséges gyerek él, akin egyáltalán nem lehet észrevenni, hogy egykor valami különlegeset fog az emberiség jövő fejlődése érdekében cselekedni. Senki sem árulja el kora gyermekségében, kora ifjúságában oly kevéssé, mint éppen a leendő bódhiszattva, hogy tulajdonképpen kicsoda, így tanítja az okkult kutatás. A leendő bódhiszattva életének egy meghatározott időpontjában azután nagy fordulat áll be.

Amikor az emberiség valamely nagy individualitása az elő-időkben inkarnálódott, mondjuk Mózes, nem az történt, ami a Krisztus-individualitással, amikor a Názáred Jézus individualitása elhagyta a testi burkokat. A bódhiszattvánál az történik, hogy nála is mintegy kicserélődik valami, de saját individualitása bizonyos vonatkozásban azért megmarad, és az az individualitás, aki aztán az elő-időkből jön, és akinek új erőket kell hoznia az emberi fejlődésbe - például egy pátriárka - beleszáll. Ekkor ez az ember gyökeres átalakuláson megy keresztül. Ez az átalakulás különösen a harmincadik és harmincharmadik életév között zajlik le. Mielőtt ez a fordulat bekövetkezik, sohasem lehet előre tudni, hogy éppen ezt a testiséget szemelte-e ki a bódhiszattva, éppen ebbe száll-e bele. Ez sohasem mutatkozik meg fiatal éveiben, sőt éppen abban jelentkezik, hogy későbbi évei annyira elütnek fiatal éveitől.

Az a bódhiszattva, aki Jesu ben Pandirában inkarnálódott, és azóta is állandóan inkarnálódik, aki a Gautama Buddha utóda lett, előkészült a maga bódhiszattva-inkarnációjára, hogy itt a Földön megjelenhessen - ebben ismét megegyezik az okkult kutatás a keleti tradícióval -, és hogy majdan, ötezer évvel Gautama Buddhának a bodhifa alatt történt megvilágosodása után maga is elérje a buddha fokot. És akkor, napjainktól számított háromezer év múlva ez a bódhiszattva, visszatekintve mindarra, ami ebben a korszakban lejátszódott, visszatekintve a Krisztus-impulzusra és mindarra, ami ezzel összefügg, úgy beszél majd, hogy beszéde megvalósítja azt, amit az előbb úgy jellemeztem, hogy az intellektualitás közvetlenül moralitás is. A jóságot fogja hozni ez a bódhiszattva, a jóságot a Szó, az Ige, a Logosz útján, minden képességét a Krisztus-impulzus szolgálatába állítja, és olyan beszéddel szól majd, amilyen beszéddel ma az emberek még nem tudnak szólni. Ez a beszéd olyan szent lesz, hogy aki meghozza, azt a „jóság hozójának" nevezhetjük.

Ez nem jelentkezik nála korai fiatalságában, hanem körülbelül harminchárom éves korában egyszerre új emberként áll majd a többi ember előtt, úgy, mint aki felvett magába egy magasabb individualitást. Csak Krisztus Jézusra vonatkozik az, hogy egyeden egyszer inkarnálódott fizikai testben. A bódhiszattváknak sok egymásra következő földi inkarnáción kell átmenniük, így ez a bódhiszattva háromezer év múlva lesz olyan fejlett, hogy a jóságot el tudja hozni, mint Maitreya Buddha, aki a jóságot hozó szavait a Krisztus-impulzus szolgálatába fogja állítani, amely addigra elég sok embert áthatott már. Ez ma az emberiség jövő fejlődésének a perspektívája.

De mi volt szükséges ahhoz, hogy az emberek lassanként eljuthattak a fejlődésnek ebbe a mostani szakaszába? Ezt a következőkkel magyarázhatjuk meg. Ha képet akarunk kapni arról, mi történt az emberi fejlődéssel kapcsolatban a régi Lemuriában, azt mondhatjuk, hogy az ember akkoriban szállt le az isteni magasságokból azzal a rendeltetéssel, hogy itt tovább fejlődjék, de a luciferi hatás következtében mélyebben süllyedt bele az anyagba, mint ahogyan e hatás nélkül az bekövetkezett volna. Ezáltal azonban a fejlődésének egész menete megváltozott.

Amikor az ember lefelé haladtában a legmélyebb pontra érkezett, rendkívül erős impulzusra volt szüksége ahhoz, hogy megint felfelé haladhasson. Ez az impulzus csak úgy születhetett meg, hogy az a hierarchikus világhoz tartozó magasztos lény, akit mi a Krisztus-lénynek nevezünk, a szellemi világban olyan tettre határozta el magát, amelyre különben saját fejlődése érdekében nem lett volna szüksége. Mert a Krisztus-lény a maga fejlődését akkor is elérte volna, ha tovább megy a maga útján, mérhetetlen magasságokban a fölött, ahol az emberek járnak. A Krisztus-lény elmehetett volna az emberiség egész fejlődése fölött. Akkor azonban az emberi fejlődés útja - mert a felfelé vivő impulzust nem kapja meg - továbbra is lefelé kellett volna, hogy vezessen. Akkor a Krisztus-lény felfelé ment volna, az emberiség pedig lefelé.

Csak a Krisztus-lény elhatározása következtében, hogy a palesz- tinai események időpontjában összekapcsolja magát az emberrel, hogy az emberben inkarnálódjon, és ezzel lehetővé tegye az emberiségnek, hogy megint felfelé haladjon, csak ennek következtében született meg az ember továbbfejlődésének a lehetősége. Ezt az emberiségnek a luciferi impulzustól való megváltásként üdvözölhetjük, amelyet a Biblia képszerűén, mint az embernek a kígyó által történt elcsábítását, és mint ennek következményét, az eredendő bűnt állítja elénk. Krisztus tehát olyasmit hajtott végre, amire saját magának egyáltalán nem volt szüksége.

Milyen tett volt ez?

A legnagyobb isteni szeretetből fakadó tett. Mert tisztában kell lennünk azzal, hogy semmiféle emberi érzés nem képes a szeretetnek ezt a mérhetetlen nagyságát átérezni, amely szükséges volt ahhoz, hogy egy Isten, akinek erre nem volt szüksége, elhatározza magát egy emberi testben való inkarnálódásra. Ennek a szeretetből fakadó tettnek lett aztán a következménye az emberiség fejlődésében lejátszódó legfontosabb esemény. És ha majd az emberek ezt az isteni szeretetből fakadó tettet megértik, ha megpróbálják, mint valami magasztos ideált átérezni, amellyel szemben minden emberi szeretetből fakadó tett csak elenyészően kis valami, ha átérzik az emberi szeretetnek ezzel a golgotai misztérium végrehajtásához szükséges isteni szeretettel való össze nem hasonlíthatóságát, akkor közelednek majd azoknak az imaginációknak a létrehozásához, kialakításához, amelyek ezt a Golgotán lejátszódó legfontosabb eseményt szellemi szemeink elé állítják. Igen, valóban el lehet jutni a Golgota hegyének az imaginációjához, amelyen ott állt a kereszt, az a kereszt, amelyen egy emberi testbe költözött Isten függött, aki szabad akaratból - vagyis szeretetből - hajtotta végre ezt a tettét, azért, hogy a Föld és az emberiség eljusson céljához. Ha az az istenség, akit az Atya nevével illetünk, nem engedte volna meg annak idején, hogy a luciferi hatás érje az embert, akkor az ember sohasem kapta volna meg a szabad én lehetőségét. A luciferi hatással vált csak lehetővé a szabad emberi én. Ezt tehát meg kellett engednie az Atyának.

Miután azonban az emberi énnek - a szabadság érdekében - bele kellett mennie a matériába ahhoz, hogy attól megint megszabaduljon, a Fiú egész szeretetére volt szükség, amely azután a golgotai tetthez vezetett. Csak ezáltal születhetett meg az ember szabadsága, az ember igazi méltósága. Hogy szabad lényekké válhatunk, azt ennek az isteni szeretetből fakadó tettnek köszönhetjük. Mint emberek, tehát szabad lényeknek érezhetjük magunkat, de sohasem szabad elfelejtenünk, hogy szabadságunkat az isteni szeretetből fakadó tettnek köszönhetjük.

Ha így állunk szemben a dologgal, érzéseink középpontjában az a gondolat áll majd, hogy eljuthatunk ugyan a magunk emberi méltóságához, de soha nem szabad elfelejtenünk, hogy amivé lettünk, azt annak az isteni lénynek köszönhetjük, aki a Golgotán végrehajtott megváltással visszaszerezte nekünk az ember ősképét. A szabadság gondolatának nem volna szabad soha a krisztusi megváltás gondolata nélkül felmerülnie bennünk, csak így van létjogosultsága a szabadság gondolatának. Ha szabadok akarunk lenni, el kell fogadnunk azt a gondolatot, hogy szabadságunkat Krisztusnak köszönhetjük. Csak így tudjuk szabadságunkat igazán megérteni. És azoknak, akik emberi méltóságukat csorbítva érzik azzal, hogy Krisztusnak kell ezt köszönniük, be kell látniuk, hogy az emberek véleménye a kozmikus tényekkel szemben nem sokat számít, és hogy eljön az idő, amikor örömmel ismerik majd el, hogy szabadságukat Krisztus szerezte meg nekik.

Nem nagyon sok, amit ezekben az előadásokban elmondhattunk a Krisztus-impulzus és az emberiség egész földi fejlődésének a szellemtudomány szempontjából való közelebbi megértéséhez. De mindig csak egyes köveket rakhattunk az épülethez.

Mégis, ha ezek úgy hatnak bennünk, hogy mintegy további munkára ösztönöznek, további fejlődésre a megismerés útján, akkor ezek az egyes kövek megtették a magukét az emberiség nagy szellemi katedrálisának a felépítése érdekében. A legtöbb, amit egy ilyen szellemtudományos szemlélődésből magunkkal vihetünk, az, hogy egy bizonyos cél érdekében megint tanultunk valamit, tudásunkat ennek érdekében megint gyarapítottuk. Annak a célnak az érdekében, hogy többet tudjunk. Hogy minél jobban áthasson a szókratészi mondás igazsága: minél többet tanulunk, annál inkább tudjuk, milyen keveset tudunk. De ez csak akkor ér valamit, ha nem fullad tétlen lemondásba, hanem mindig újabb és újabb megismerésre való törekvést és akaratot fejez ki. Ne azért ismerjük be csekély tudásunkat, hogy ebből azt a következtetést vonjuk le: mivel úgysem tudunk mindent megtanulni, kezünket ölbe téve semmit sem tanulunk. Ilyen eredményre jutni a szellemtudományos tanulmányok alapján nagyon helytelen lenne. Mindig jobban és jobban lelkesednünk kell előre jutásunkért, és minden újonnan megszerzett tudást csak lépcsőfoknak kell tekintenünk az általunk elérni kívánt magasabb fok felé.

Talán éppen ezekben az előadásokban sokat beszéltünk megváltás gondolatáról, anélkül, hogy sokszor kiejtettük volna a megváltás szót. A megváltás gondolatával kapcsolatban a szellemi kutatónak azt kell éreznie, amit a nyugati szellemtudománynak, az antropozófiának egyik nagy előhírnöke érzett, hogy ez a gondolat alapjában véve csak akkor kerül közel lelkünkhöz, ha úgy van előttünk, mint a megismerésünk, érzésünk és akaratunk legmagasztosabb céljainak elérésére irányuló törekvésünk következménye. És ahogy az antropozófiának ez a nagy előfutára a megváltás fogalmát a folytonos felfelé törekvés fogalmával összekapcsolva ezt a következőképpen ki is fejezte: Aki mindig csak azon fárad, hogy előre jusson, azt meg lehet váltani - úgy az antropozófusnak is mindig át kellene éreznie, hogy csak az tudja a megváltás igazi jelentőségét megérteni és átérezni - és ebben a szférában egyúttal akarni is aki mindig csak azon dolgozik, hogy előre jusson.

így tehát ez a ciklus is - amely különösen a szívemen feküdt, mert olyan sok szó esett benne a megváltás gondolatáról - legyen ösztönzés további munkánkhoz, hogy ebben a munkában egyre jobban összekovácsolódjunk most és a következő inakrnációinkban is. Ez legyen a gyümölcse ezeknek a szemlélődéseinknek. Ezzel zárjuk ezt a ciklust. Vigyük magunkkal buzdításként, hogy mindig előre törekedjünk, és így eljussunk egyrészt Krisztus igazi megértéséhez, másrészt ahhoz, ami ebből következik: a megváltáshoz. Ez ne csak földi vándorutunktól és földi sorsunktól szabadítson meg, hanem mindazoktól az akadályoktól is, amelyek az ember elé tornyosulnak, és gátolják emberi méltóságának elérésében. Ezek a dolgok azonban a maguk igazi mivolta szerint csak a szellemi világ évkönyveiben találhatók. Mert csak az az írás igazi, amelyet a szellemi világban olvashatunk. Törekedjünk tehát arra, hogy a szellemi világ könyveiben magunk tudjuk olvasni azt, ami az emberi méltóságról és az ember missziójáról azokban le van írva.