Ma olyan témáról szeretnék beszélni, amely korunkban mindenütt, a legszélesebb körökben érdeklődést kelt. Ezért indokoltnak látszik, hogy antropozófiai szempontból beszéljek róla, ahogyan egyes témákról beszélhettem már különböző alkalmakkor ebben a városban. Ezt a témát korunkban mindenesetre igen eltérő módon tárgyalják, még antropozófiai szempontból is, és így vált népszerűvé. Egyfelől azt kell mondanunk, hogy az antropozófia ma még kevéssé megértett és kedvelt ügy, másfelől pedig talán arra is fel kell hívnom a figyelmet, hogy éppen a ma megbeszélésre kerülő téma antropozófiai szempontból rendkívül nehéz. Mert korunk emberétől már az is távol áll, hogy érzületét és lelkét úgy hangolja, hogy a szellemi élet aránylag kézenfekvő dolgaival kapcsolatban teljesen megragadhassa és méltányolhassa az antropozófia igazságait. így tehát jelenkorunk tudatát éppenséggel ellenállás fogja el, ha olyan témát kell az antropozófia vagy szellemtudomány szempontjából szemlélnie, amely valóban szükségessé teszi, hogy ezt a szellemtudományt, vagy antropozófiát a legbensőségesebben alkalmazzuk az emberi gondolkodás legnehezebb és legszentebb témáira. Amit ma meg kell beszélnünk, az éppen ez utóbbiakhoz tartozik.

Természetesen abból indulhatunk ki, hogy a fejtegetésünk középpontjába helyezett lény évszázadok óta az emberiség minden érzésének és gondolatának középpontjában áll. Ezenkívül az ember lelki életében is a legkülönfélébb ítéleteket és érzelmeket váltotta ki. Mert amilyen sziklaszilárdan áll számtalan ember számára évszázadok óta az, amit Krisztus vagy Jézus neve átfog, olyan sokféle a Krisztusról vagy Jézusról alkotott kép, amely megindítja a lelkeket, és foglalkoztatja a gondolkodókat, azóta, hogy a palesztinai események megtörténtek. Mindig az volt a helyzet, hogy az általános világszemlélet, és amit valamilyen korban éreztek, átéltek, és igaznak tekintettek, a Krisztusról alkotott képet is megváltoztatta. így történt, hogy a 19. században - ezt már a 18. század egyes gondolatai és szellemi áramlatai előkészítették - a szellemileg megragadható Krisztus háttérbe szorult a 19. és 20. század Jézusával szemben. Éppen a történelmi Jézus körül támadt ma széles körben elterjedt vita, és ennek éppen ebben a városban, Karlsruhéban vannak a legjelentősebb képviselői, legintenzívebb harcosai. Helyes azért, ha néhány szóval utalunk arra, hogy hogyan áll a dolog ezzel a vitával, mielőtt Krisztus Jézussal foglalkozunk.

Azt mondhatjuk, hogy amit a 19. század történelmi Jézusnak tekintett, az olyan szellemi áramlat hatására jött létre, amely csak külsőleg, külső okmányok megállapításai nyomán szemléli mindazt, ami a szellemi életre vonatkozik. Mit tartanak tehát történelmi Jézusnak? Csak azt, amit külső történelmi okmányokkal meg lehet állapítani: hogy a megfelelő személyiség, akiről időszámításunk kezdetén tudósítanak, Palesztinában élt, aztán meghalt, és a hívők szerint újra feltámadt. A teológiai kutatók hite, a most végéhez közeledő korszak jellegének és természetének megfelelően, mindig arra korlátozódott, amit a történelmi okmányokból véltek megállapítani, éppen úgy, ahogyan a világtörténelem bármely eseményét egyéb történelmi okmányokból állapítják meg. Milyen történelmi okmányok jönnek először is tekintetbe?

Mivel a történelmi Jézus kutatása éppen itt Karlsruhéban kezdődött, ezért itt nem kell azzal foglalkoznom, hogy a téma egyik legjelentősebb ismerőjének a véleménye szerint az Újtestamentumban nem szereplő összes történelmi hagyomány kényelmesen elfér egy negyed oldalon. Ami pedig a történelmi Jézusról egyéb különféle okmányokban szerepel - Josephusnál vagy Tacitusnál -, azt könnyen ki lehet küszöbölni, mert a ma elismert történettudomány szempontjából teljesen használhatatlan, így Jézus kutatására csak az újtestamentumi evangéliumok és a Pál-levelek tartalma marad meg.

A 19. századi történelmi kutatás tehát nekifogott az evangéliumoknak. Milyenek is ezek az evangéliumok a tisztán külső szemlélet számára? Ha más okmányokhoz hasonlóan szemléljük őket, mint, például egy csata vagy hasonló esemény dokumentumait, akkor ellentmondó fizikai dokumentumokként jelennek meg, a négy evangélium nem egyeztethető össze a külső nézőpontok szerint. Az úgynevezett történelmi kritika szétzúzza ezeket az okmányokat. Mert meg kell mondanunk, hogy mindaz, amit a 19. század buzgó, szorgalmas kutatása összeszedett az evangéliumokból, hogy hű képet kapjon a Názáreti Jézusról, semmivé vált azáltal, amit Drews professzor kutatásának képviselői megállapítottak. Voltaképpen lezárhatjuk az evangéliumok történelmi jellege ellen felhozott érvek kérdését, mivel a gondos tudomány és kritika világosan megmutatja, hogy a Názáreti Jézus személyére vonatkozóan a szokásos történelmi megállapítások módszere semmit sem mond. Tudományos dilettantizmusnak kell tekinteni, ha ezt nem ismerik el a tudomány színe előtt.

Itt most egészen más nézőpontról van szó. Mégpedig először is arról a kérdésről, hogy akik a 19. században képviselték a Názáreti Jézusról szóló tanítást, és el akartak jutni az ő történelmi képéhez, nem fogták-e fel esetleg teljesen tévesen az evangéliumokat, vajon nem szerepel-e itt egy hatalmas félreértés? Mit akartak tulajdonképpen az evangéliumok? A 19. század értelmében akartak történelmi okiratok lenni? Mielőtt választ adunk arra a kérdésre, hogy az evangéliumok mik akartak lenni, nem dönthetjük el azt a másik kérdést sem, hogy egyáltalán történelmi okiratoknak tekinthetők-e.

Már évekkel ezelőtt „A kereszténység, mint misztikus tény" című írásomban megpróbáltam kifejteni, hogy mi a helyes ebben a tekintetben. Ebben a vonatkozásban a most feltett kérdés megválaszolása, hogy „mik akartak lenni voltaképpen az evangéliumok?" már nemcsak a könyv tartalmával, hanem a címével is megtörtént. Mert a könyv címe nem „A kereszténység misztikája", vagy „A kereszténység misztikus tartalma" - egyáltalán nem erről van szó, hanem arról, hogy a kereszténység létrejötte és lényege szerint, nem az egyéb külső tényekhez hasonló külső tény, hanem a szellemi valóság ténye. Ez pedig csak a szellemi élet történéseibe való betekintés révén érthető meg, egy olyan világba való bepillantással, amely a külső érzéki világ mögött rejlik, a mögött, amit a történelmi okiratok állapíthatnak meg. Azt kellene kimutatni, hogy azok az erők és okok, amelyek létrehozták a palesztinai eseményt, egyáltalán nem azon a területen vannak, ahol a külső történelmi események lejátszódnak. Tehát a kereszténység nem tartalma szerint misztikus, hanem misztikára, szellemi szemléletre van szükség ahhoz, hogy kibogozzuk azokat a szálakat, amelyek - nem a külső dokumentumok számára, hanem a titokzatos szellemi történésben - játszódtak le az események mögött, hogy lehetővé tegyék a palesztinai történéseket.

Hogy megértsük, mi is a kereszténység, mit jelenthet, és mit kell jelentenie a mai emberi lélek számára, ha ez a lélek helyesen érti önmagát, utalnunk kell egy kissé arra, hogy milyen mélyen gyökereznek az emberiség fejlődésének szellemi tényeiben egy olyan jó kereszténynek a szavai, mint Ágostonnak, amikor a következőket mondja: „Amit most keresztény vallásnak neveznek, az már a régieknél is megvolt, és nem hiányzott az emberiség kezdetén sem. Amikor pedig Krisztus testben megjelent, akkor a már meglévő igazi vallás a keresztény nevet kapta." így mérvadó tekintély utal arra, hogy a palesztinai eseményekkel nem minden értelemben jelent meg valami új az emberiségben, hanem az formálódott át bizonyos módon, amit az emberi lelkek a régi korok óta kerestek, amire, mint megismerésre törekedtek. Mit mond egy ilyen az Ágostonéhoz hasonló kijelentés? Lényegében azt kívánja közölni, hogy a palesztinai eseményekkel az emberiség olyan adományt kapott, amelyet bizonyos módon már azelőtt is megtalálhatott, de másképpen, mint a keresztény út révén. Ha meg akarjuk vizsgálni, hogy a másik kor milyen úton juthatott el a kereszténység igazságaihoz és bölcsességeihez, akkor az emberiség történelmi alakulása ezt olyan szóval határolja körül, amelyet ma még kevéssé értenek, de annál jobban fogják érteni, minél inkább megragadja az embereket a szellemtudományos világszemlélet. Ezt az „ókori misztériumok" kifejezés foglalja magában. Nemcsak az ókori népek tisztán külső vallására kell tekintenünk, hanem arra, amit a kereszténység előtti korokban műveltek a misztériumok névvel jelölt titokzatos helyeken.

Mik voltak ezek az ókori misztériumok?

Ha „A szellemtudomány körvonalai" című könyvemben utánanéznek, megkapják ennek szellemtudományos magyarázatát. Van azonban számos profán író is, aki nyilvánosan beszélt az ókori emberek titkairól. Ezek elbeszélik, hogy a tanítás, a kultusz helyeit nevezték misztériumoknak, ahová csak csekély számú embert bocsátottak be. A bölcs papság mindig csak egy kis kört engedett a misztériumokhoz, és ez a kis kör annyiban különült el a külső világtól, hogy tagjai azt mondták egymásnak: más életmódot kell kezdenünk, mint amit a nyilvános életben az emberek folytatnak, hogy eljussunk ahhoz, amit a misztériumokban el kell érni. Mindenekelőtt azt kell megszoknunk, hogy másképpen gondolkodjunk. A misztériumtanítványok valóban elkülönültek bizonyos mértékben a nyilvánosságtól.

Misztériumok mindenütt voltak. Megtalálhatják őket a görögöknél, a rómaiaknál, és más népeknél is. Ma ennek már kiterjedt irodalma van, így az itt elmondottakat a külső kutatás is alátámasztja. Amikor a misztériumtanítványokat odaengedték az ottani tanításokhoz, akkor azt mondhatjuk, hogy amit befogadtak, azt a mai tudományhoz, a mai megismeréshez hasonlíthatjuk, de másképpen vették fel, mint ahogyan ma vesszük fel az ismereteket. A misztériumtanítvány átélt valamit, és az átélés révén egészen más emberré vált. A legnagyobb mértékben átérzett valamit, és ezt ilyen szavakkal jellemezhetjük: minden emberben él egy magasabb rendű ember, de olyan mélyen, bensőségesen rejtőzik és szunnyad, hogy a szokásos tudat nem tud róla. Ahogyan a mindennapi ember a szemével tekint a világra, és élményeit gondolkodásával gondolja át, úgy a külső megismerés számára még ismeretlen ember is megismerhet olyan világot, amely elérhetetlen a külső szem és a külső gondolkodás számára, mivel felébreszthetjük őt az emberi természet mélységeiből.

Ezt a belső ember születésének nevezték. Ezt a kifejezést ma is használjuk, Amikor azonban ma kimondják, akkor józan, elvont jellege van, és könnyedén fogják fel. Amikor azonban a misztériumtanítvány önmagára alkalmazta, akkor olyan hatalmas jelentése volt, amelyet csak az ember fizikai értelemben vett megszületéséhez hasonlíthatunk. Ahogyan az ember fizikai világában lévő mivolta egy sötét mélység alapjaiból születik, és csak így válik külső értelemben fizikai emberré - akár a természet mély alapjaiból, a materialista szemléletnek megfelelően, akár a szellemi mélység alapjaiból a szellemtudományos szemlélet szerint -, úgy születik meg a misztériumok folyamatai révén valóban magasabb rendű emberként, és éppoly kevéssé létezett azelőtt, mint a fizikai ember a születése vagy fogantatása előtt. A misztériumtanítvány újszülött, újjá született emberré vált.

A megismerésről kialakult mai szemlélet, egy mély filozófiai kérdésre adott általános válasz, éppen ellentétes a misztériumok egész beállítottságának alapjával és szemléletével. Az ember ma kanti vagy schopenhaueri értelemben kérdezi: hol vannak a megismerés határai? Mit ismerhet meg az ember? Elég egy újságot kézbe venni, és mindig rábukkanunk a válaszra: a megismerés határai itt vagy ott vannak, ezeket az ember nem is lépheti túl. Ez pontosan az ellenkezője annak, amit a misztériumokban akartak. Igaz, hogy azt mondták, hogy az ember nem képes egyes problémák megoldására, nem tud beletekinteni bizonyos dolgokba. De sohasem mondták volna egy kanti vagy schopenhaueri ismeretelmélet értelmében, hogy ez vagy az nem ismerhető meg, azt mondták volna, hogy az ember fejlődőképességére kell hivatkozni, a benne rejlő szunnyadó erőket kell felszínre hozni. Ha ezeket felszínre hozzuk, akkor az ember felemelkedik egy magasabb megismerési képességhez. A régi misztériumszemlélet számára értelmetlen lett volna Kant kérdése: hol vannak a megismerés határai? Csalás ennek a kérdésnek volt értelme: hogyan lehet átlépni megszokott életünk megismerésének határait? Hogyan kell törekednünk arra, hogy az emberi természetből mélyebb erőket fejlesszünk ki, hogy meglássuk azt, amit az átlagos erőkkel nem láthatunk?

Még valami más is szükséges a misztériumok egész varázslatos leheletének az átérzéséhez, amely átitatja a külső írók - Platón Arisztotelész, Plutarchos, Cicero - beszámolóit is. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a misztériumtanítványok lelki alkata egészen más jellegű volt, mint a mai ember tudományos igazságokkal kapcsolatos lelki beállítottsága. Amit ma tudományos igazságnak nevezünk, azt bármilyen hangulatban felveheti az ember. Ma éppen azt tekintik az igazság ismertető jegyének, hogy lelki hangulatunktól független. Viszont a misztériumtanítvány számára az volt a legfontosabb, hogy mielőtt elvezették a nagy igazságokhoz, olyasmit élt át, ami megváltoztatta lelkének érzésbeli, érzelmi világát. Amit ma a legegyszerűbb tudományos megismerésnek tartanak, azt sem úgy adták volna át a misztériumtanítványnak, hogy külsőleg, az értelmével fogja fel; érzületét kellett úgy előkészíteni, hogy félő tisztelettel induljon afelé, ami hozzá közeledett. Ezért a misztériumok hagyományainak felvételét nem tanulás készítette elő, hanem a lélek radikális átnevelése. Az volt a lényeges, hogy a lélek hogyan közeledett a nagy igazságokhoz és bölcsességekhez, és mit érzett ezekkel kapcsolatban. Ebből az a meggyőződés áramlott a lélekbe: amit a misztérium nyújt számunkra, az összeköt bennünket a világ alapjaival, a világ egész eredetének fakadó forrásával.

így készítették elő a misztériumtanítványt, hogy olyasmit éljen át, amiről Arisztidész is beszámol. Aki végigéli a régi misztériumok tanítványainak az élményeit, ahogyan „A magasabb világok megismerésének útja" című könyvemben leírtam, és ezáltal igazolja ezeket az átéléseket, az tudja, hogy Arisztidész szavai megfelelnek a valóságnak: „Úgy hittem, hogy megérintem az istent, érzem közeledtét, és közben ébrenlét és alvás között voltam. Szellemem egészen könnyű volt. Aki nincs beavatva, az sem kimondani, sem megérteni nem képes ezeket." Létezett tehát a világ isteni alapjához vezető út, nem tudomány, nem is egyoldalú vallás, hanem azon alapult, hogy a lélek jól felkészült rá, hogy a világ fejlődésének gondolatait a világot átszövő istenek gondolatainak érezze, és közel legyen az istenekhez a világ szellemi alapjaiban. Ahogy a belégzésnél külső levegőt veszünk fel, és testünk alkotórészévé tesszük, úgy a misztériumtanítvány is azt érezte, hogy befogadja saját lelkébe azt, ami a világon átlüktet, összekapcsolja lelkével, és így válik új, istenséggel átszőtt emberré.

Az antropozófia, vagy szellemtudomány megmutatja azonban, hogy az ókorban lehetséges dolgok az emberiség fejlődésének történelmi jelenségei. Ha pedig azt kérdezzük, hogy a misztériumok, amelyek a kereszténység előtti korban lehetségesek voltak, létezhetnek-e ma is ugyanolyan formában? - akkor azt kell mondanunk: bár minden történelmi szellemi kutatás kimutatja, hogy a most jellemzett dolgok valóban léteztek, a kereszténység előtti kornak megfelelő formában ma már nem létezhetnek. Ma már nem lehetséges ugyanolyan beavatás, mint a kereszténység előtti korban. Aki rövidlátóan úgy véli, hogy az emberi lélek minden korban egyforma, csak az képzelheti, hogy a régi korok szellemi útja még ma is érvényes. Most megváltozott a világ ősi isteni alapjaihoz vezető út.

A történelem szellemi kutatása megmutatja, hogy lényegében abban a pillanatban változott meg, amikorra a hagyomány a palesztinai történéseket helyezi. Ezek a palesztinai események mély cezúrát képeznek az emberiség fejlődésében. A kereszténység utáni korban egészen más került az emberi természetbe, mint ami a kereszténység előtti korban volt meg benne. A kereszténység előtti ókorban nem létezett olyan gondolkodás, amelynek révén tudományosan közeledtek volna a világhoz, ahogy ez ma lehetséges. A misztériumok nem azért vezették az embert a jellemzett módon a legmagasztosabb bölcsességhez, mert titkolózni akartak, vagy az emberek kis körének akartak valami különlegeset adni, hanem mivel a régi korok számára szükséges volt ez az út, és mert az az út, ahogy mi gondolkodunk a világról, a logika, a gondolati formák útja akkoriban még nem volt lehetséges.

Aki megvizsgálja kissé az emberiség történelmét, az tudja, hogy gondolkodásunk - a görög filozófia korában - lassan és fokozatosan készült elő néhány évszázadon át, és csak most jutott el odáig, hogy olyan csodálatraméltóan fogja át a külső természetet az emberi gondolatokkal. így mai világszemléletünket megalkotó tudatunk egész mibenléte eltér a kereszténység előttitől. Evvel csak azt akarjuk most kifejezni, hogy az emberi természet megváltozott a keresztény korokban. Az emberiség fejlődésének értelmes szemlélete megmutatja - a kutatás megfelelő eredményeit „A szellemtudomány körvonalai" c. könyvemben találják meg - hogy az emberiség fejlődése során az ember egész tudata átalakult. A régi emberek másképpen látták és gondolták a dolgokat, mint ahogy mi látjuk ezeket érzékszerveinkkel, és ahogyan értelmünkkel gondolkodunk felőlük. A régi emberek szellemi látása nem volt olyan, mint ahogy „A magasabb világok megismerésének útja" című könyvemben leírtam, a dolgok értelemszerű és érzékszervi szemlélése helyett másfajta tompa, álomszerű látásuk volt. A fejlődésnek éppen az az értelme, hogy az őskorban az egész emberiségen szétáradó régi szellemi látás átadta a helyét a dolgok mai formában való szemlélésének.

Minden ország átlagos népességének ilyen szellemi látó ereje volt. A szellemi látás erejét, a misztériumok vezették magasabb fokra. Ezáltal alakították ki az emberek általános lelki képességeit. Az emberiség fejlődése során a szellemi látásnak ez a képessége átadta a helyét annak, amit ma a világ gondolkodó szemlélésének nevezünk. A régi szellemi látás már nem felel meg a dolgok természetének. A régi fajta szemléletmód elvesztése azonban hosszú ideig tartott, történelmi korokon át, és tetőpontját az úgynevezett görög vagy latin kultúrkorszakban érte el, amelybe Krisztus Jézus történetét helyezzük. Ekkor az egész emberiség mindenütt eljutott fejlődésében oda, hogy régi szellemi látása megszűnt, és a régi misztériumok működése sem volt már lehetséges. Ha azt kérdezzük, hogy mi került a régi misztériumok helyére, akkor először azt kell megismernünk, amit az ember a misztériumok révén elért.

Kétféle misztérium létezett. Az egyik abból a kultúrából eredt, amelyet később az óperzsa nép képviselt, a másikat Egyiptomban és Görögországban élték át a legtisztábban. Ez a két misztérium-jelleg az ókorban nagyon is eltért egymástól. Minden misztérium arra törekedett, hogy az embert eljuttassa lelki erőinek kiterjesztéséhez. Ez azonban másként történt a görög és az egyiptomi misztériumokban, és megint másként a perzsa misztériumokban. Milyen volt tehát a misztériumokba való beavatás, amelyre Görögországban törekedtek? Lényegében megegyezett azzal, amit Egyiptomban igyekeztek elérni.

Görögországban és Egyiptomban a misztériumtanítványok lelki erőinek átalakítását kellett elérni. Ez az átalakulás azonban bizonyos feltételek mellett történt, és mindenekelőtt ezt a feltételt kell megértenünk. Azt mondták, hogy az emberi lélek mélyén ott rejlik egy másik, egy isteni ember. Ez a rejtett belső ember ugyanazokból a forrásokból keletkezett, amelyek révén a kőzetek kristályos alakot öltöttek, és amelyekből tavasszal kisarjadnak a növények. A növény azonban valóban hasznosítja mindazt, amit magában hordoz, míg az ember önmagát megértve, és saját erőivel működve befejezetlen lény maradt, és amit magában hordoz, az csak nagy fáradsággal emelkedik fel. A misztériumokban egy szellemi, belső isteni emberre hivatkoztak, és ezzel a belső isteni emberrel a Föld belső erőire is utaltak. Mert a misztérium-szemlélet értelmében nem pusztán élettelén égitestnek fogták fel a Földet, mint a mai asztronómia, hanem szellemi, planetáris lénynek.

Egyiptomban sajátos szellemi és természeti erőkre utaltak, ezeket Ízisz és Ozirisz névvel jelölték, amikor annak eredetére és forrására akartak tekinteni, ami megnyilatkozását az ember bensejében élheti át. Görögországban Dionüzosz nevére utaltak, mint a belső ember keletkezésének eredetére. Ezért beszélték el a profán írók, hogy a dolgok természetét és lényegét keresték, és a görög misztériumokban az ember földalatti részének nevezték az emberi természet megtalált erőit, nem pedig földfelettinek. A nagy démonok természetéről is beszéltek, és ezeket, mint az összes Földre ható szellemi erőt képzelték el. A démonok természetét annak révén keresték, amit az embernek kellene létrehoznia magából. Az embernek át kellene élnie minden érzést és érzelmet, amit csak átélhet a fejlődése során. Át kellene élnie, hogy mit jelent a saját lelkének mélyébe való leereszkedés, és azt is, hogy a lélek egész lényén egyetlen alapvető érzés uralkodik - úgyhogy a mindennapi életben erről fogalmunk sincs -, ez a mélységes egoizmus érzése, az ember bensejében élő, szinte leküzdhetetlen önzés.

A misztériumtanítványnak le kellett küzdenie, le kellett győznie mindazt, amit önzésnek, egoizmusnak nevezhetünk, hogy átéljen ezáltal valamit, amire ma csak elvont kifejezésünk van: az átfogó szeretet érzését, együttérzést minden emberrel és lénnyel. Az önzés helyét olyan együttérzésnek kell elfoglalnia, amilyenre csak képes az emberi lélek. Tisztában voltak azzal, hogy ha felszínre hozzák ezt az együttérzést, amely még hozzátartozik az érzés világ rejtett erőihez, akkor ez felhozza magával a lélek mélyéről az ott szunnyadó isteni erőket, mint ahogy a tenger hulláma magával sodorja a tárgyakat a mélységből. Elmondták azt is, hogy ha az ember átlagos megismeréssel tekint ki a világba, akkor hamarosan észreveszi, hogy milyen tehetetlen a világgal szemben; minél messzebbre akarja kiterjeszteni fogalmait és eszméit, annál tehetetlenebbnek látja önmagát, és így az úgynevezett megismerés végül is kétségbe ejtheti. A lelkét ilyenkor mintegy az üresség érzésének kell elfoglalnia, úgy érzi, hogy elveszti lába alól az élő talajt, amikor a világot át akarja fogni az eszméivel. Az üresség érzésénél félelmet és rettegést érzünk. A görög misztériumtanítványnak ezért kellett mindenekelőtt a világ minden ismeretlen jelenségétől való félelmét a lelkére vennie. Ha kifejlesztette együttérzését, akkor a félelem felszínre hozza lelkéből az isteni erőket, és ezáltal a félelmet tiszteletté tudja változtatni. Tisztában voltak azzal, hogy ez a tisztelet, a minden jelenség iránt érzett legmagasabb rendű áhítat és odaadás áthat minden szubsztanciát és fogalmat, és amit a szokásos megismerés nem képes felfogni, azt a tiszteletté átváltoztatott félelemből kifejlesztett mélyebb erők át tudják fogni.

Így a görög misztériumokban az ember felszínre tudta hozni lelkének mélyéről az isteni embert, akiről nagyon jól tudta, hogy lelke mélyén rejlik. A görög és az Ízisz-Ozirisz misztériumok is az ember bensejéből kiindulva működtek, és az embert ezáltal próbálták elvezetni a szellemi világhoz. Ez az emberben lévő isten eleven megragadása volt, az ember valóban megismerte az istent. A halhatatlanság nemcsak elvont tanítás és filozófia volt, hanem ugyanolyan biztos tapasztalás, mint a külső színek megtapasztalása, és olyan bizonyossággal élték át, mint a külső tárgyakkal való kapcsolatot.

De a perzsa, vagy Mithrász-misztériumok átélése sem volt kevésbé biztos. Míg a görög és egyiptomi misztériumokban az embert lelki erőinek felszabadítása révén vezették el az istenhez, addig a Mithrász-misztériumokban a világgal állították szembe, így a világ nemcsak a nagy, hatalmas természet révén hatott, amelyet az ember általában csak akkor tekint át, amikor a mindennapi világba kitekint, mert a Mithársz-misztériumok tanítványai éppen azt látták meg a legbensőségesebb természetben, ami az emberi megismerésen kívül esik: a tanítványnak az akkor kifejleszthető módszerek révén bemutatták a világtérből a természet legfélelmetesebb és leghatalmasabb erőit. Ahogy a görög misztériumok tanítványa a nagyvilág tiszteletének érzésével ismerkedett meg, a Mithrász-tanítványt először a természet félelmetes és hatalmas erőivel ismertették meg, úgyhogy végtelenül aprónak érezte magát a természethez képest, amikor szemben állt vele. A világ nagyszerűsége és méltósága olyan benyomást tett rá, hogy mivel elszakadt az élet ősi forrásaitól, azt kellett mondania: Itt állok - és a világ, a maga hatalmasságában, bármelyik pillanatban elpusztíthat!

Ezek a gondolatok nehezedtek a tanítvány lelkére. Az első impulzust az adta, hogy átfogó asztronómiában és a külső dolgokat átfogó tudományban utaltak a világ jelenségeinek nagyságára. Amit azután az ember tovább fejlesztett a Mithrász-misztériumokban, az inkább annak a valóságnak a következménye volt, hogy a természet minden részletében - ez a régi értelemben vett tudományosság - hatott a lélekre. Ahogy a görög misztériumok tanítványait a lelki erők felszabadítása félelemnélkülivé tette, úgy a Mithrász-misztériumok tanítványait ahhoz juttatták el, hogy felszívják lelkükbe a világ gondolatainak nagyságát. Ezáltal erőssé és bátorrá tették lelküket, és tudatossá vált bennük az ember értéke és méltósága, de az igazság iránti érzék és a hűség is. Felismerték, hogy az embernek mindig féken kell tartania önmagát. Különösen ezek voltak a Mithrász-misztériumok eredményei.

Míg a görög és egyiptomi misztériumok már a nevükben is jelzett országokban terjedtek el, addig a Mithrász-misztériumok a perzsa vidékektől a Kaspi-tengerig és a Duna mentén, egészen a mi vidékeinkig, Dél-Franciaországig, Spanyolországig és Angliáig: egész Európában voltak ismertek. A Mithrász-tanítványok mindenütt tisztában voltak vele: amikor megismerjük a világot, akkor a nagyvilágból ugyanúgy belénk áramlik valami, mint a légkörből a levegő; Mithrász-istent vesszük fel magunkba, a világon átáramló istent. A Mithrász-tanítvány úgy érezte, hogy az egész világban benne élő isten hatja át. Ez feltüzelte erejét, bátorságát, ezért különösen a római hadsereg harcosait, katonáit hatotta át Mithrász kultusza. A hadvezérek és a katonák is az egész akkor ismert világon elterjedt Mithrász-misztériumok beavatottjai voltak.

Így egyfelől saját lelkierejük felszabadításával keresték az istent, és tisztában voltak azzal, hogy ezáltal feltör valami a lélek mélyéről, másfelől azonban azzal is tisztában voltak, hogy amikor az ember istent keresve átadja magát a világ nagy folyamatainak, akkor a lélekbe beleárad egy bizonyos extraktum, a világon átáramló legnemesebb nedv. Tisztában voltak azzal is, hogy ezzel a világ ősi erőit találták meg, és az isten a misztérium-fejlődés révén mintegy belépett az emberi hajlékokba, az emberi lelkekbe. A misztérium-fejlődést reális folyamatnak tekintették. Az istenség minden lélek kapuján át behatolhatott a földi ember fejlődésébe. Nézzük meg azonban az egésznek az értelmét, ahogyan ma tárult a szemünk elé: ilyen fejlődésben kevés ember részesült, és különleges előkészítés kellett hozzá. Mit nyújtottak azoknak, akik átélték ezt az előkészítést? Azt a megismerést, hogy a világon áthaladó megszentelt isteni áramlás a külső természetben és az ember saját természetében is benne rejlik. Ezért nevezték a misztérium-fejlődést beavatásnak. Felhívtam a figyelmet arra, hogy az emberiség fejlődése változott, és az egész beavatásnak át kellett alakulnia. Mi tette szükségessé ezt a változást?

Itt jutunk el ahhoz, amit a Krisztus-történés misztikus tényének kell neveznünk. A történelemmel való elmélyült foglalkozás megmutatja, hogy a régi, első keresztények többé-kevésbé homályosan tudatában voltak annak, hogy ami egyébként csak a misztériumok, a világ isteni alapja iránti odaadás révén áramlott az emberi lélekbe, és mint Mithrász áradt bele a világból, vagy mint Dionüzosz fakadt a lélek mélyéről, az földfejlődésünkben, mint a világ egységes isteni lényének egyetlen tényben lejátszódó folyamata jelent meg. Amit egyébként a misztériumokban kerestek, és csak úgy találhattak meg, hogy az ember elidegenedett a misztériumokban a külső élettől, azt a világot átható istenség bizonyos időpontban úgy adta át a Földnek, hogy az istenség az emberi erőfeszítés feltétele nélkül áradt a földi életbe. Amikor az emberek elvesztették a világ isteni alapjához való közeledés lehetőségét, akkor azért tudták mégis más módon megközelíteni, mert az istenség beleáradt a földi létbe. Krisztus neve fogja át azt az istent, aki most behatolhatott az emberi lélekbe, de nem Mithrász vagy Dionüzosz jellege szerint, mert Mithrász és Dionüzosz egybeolvadt benne, hiszen ő mélységesen rokon az emberi természettel. A palesztinai eseménnyel az a lény hatolt be az emberiségbe, aki Mithrász és egyben Dionüzosz is volt, a kereszténység tehát Mithrász és Dionüzosz kultuszának egybeolvadása volt! A héber népet választották ki arra, hogy odaadja az ehhez szükséges testet, és így megtörténhessék ez az esemény. Ez a nép ismerte Mithrász és Dionüzosz kultuszát, de mindkettő távol állt tőle. A héber nép nem érzett úgy, mint a görög ember, aki azt mondta: most gyenge emberként állok itt, mélyebb erőket kell kifejlesztenem, hogy saját lelkem mélyére hatolhassak. Nem is érezte azt, amit a Mithrász- ember, aki azt mondta: az egész környező levegő hatását magamra kell engednem, hogy egyesüljenek velem a világ legmélyebb isteni tulajdonságai!

A héber ember így szólt önmagához: A mélyebb emberi természet mivolta, a benne rejlő titok egykor az ősi embernél volt. Ezt az ősi embert Ádámnak nevezte az ó-héber nép. Az ó-héber szemlélet szerint eredetileg az is Ádámban volt, amit az ember azért kereshet, hogy összekapcsolódjék az istenséggel. Az emberiség azonban a generációk hosszú során át fejlődött tovább, és az emberek ezalatt a vér öröklési folyamata révén egyre távolabb kerültek az élet forrásaitól. Az ember ezáltal megváltozott. Az ó-héber nép az „eredendő bűn" hatásának nevezte az ember változását, aki az istenség régiójából elbocsátva nem maradt meg eredeti mivoltában. Az ó-héber nép tagja még érezte, hogy Ádámnál, az ősi embernél mélyebbre süllyedt, és ennek az okát az eredendő bűnben kereste. Az ember kevesebb ezáltal, mint ami emberi természetének mélyén él. Ha egyesülni tud emberi természetének mélyebb erőivel, akkor azokhoz az erőkhöz kapcsolódik, amelyek ismét felemelik. Az ó-héber nép tagja tehát úgy érezte, hogy régebben magasabb rendű volt, és a vérhez fűződő tulajdonságok révén veszített el valamit, ezért lett most alacsonyabb rendű.

Az ókori héber hívő ezzel történelmi álláspontra helyezkedett. Amit a Mithrász-misztériumok hívője számára az egész emberiség jelentett, azt az ókori héber hívő egész népében látta, és tudta róla, hogy elvesztette azt az eredetet, ahonnan kiindult. Míg a perzsáknál a tudatot képezték valamilyen módon, addig az ó-héber népnél a történelmi fejlődés tudatát találjuk: Ádám esett eredetileg bűnbe, lesüllyedt arról a magaslatról, ahol állt. Ez a nép készült fel ezért a leginkább arra a gondolatra, hogy ami az emberiség fejlődésének kiindulópontján történt, és az emberiség megromlását idézte elő, azt megint csak egy történelmi esemény szüntetheti meg. Ami valóban megtörténik, az a földi lét szellemi mélységeiben történik. Ha tehát az ókori héberség hívője helyesen értette a világ fejlődésének értelmét, akkor felkészült arra, hogy így szóljon önmagához: Isten - a Mithrász-isten és az emberi lélek mélyéről felszínre hozott isten is - leszállhat anélkül, hogy az ember misztériumi fejlődést élne át.

Látjuk tehát, hogy az ó-héber népben felébredt annak tudata - legelőször Keresztelő Jánosban -, hogy amit a misztériumok hagyománya Dionüzosznak és Mithrásznak nevezett, az egyidejűleg egyetlen emberben születik meg. Akik mélyebb értelemben fogták fel ezt az eseményt, azt mondták: ahogy Ádám révén eljött a világba az ember lesüllyedése, és az emberek olyan őstől származnak, aki rájuk hagyta az összes bűnbe és tévedésbe vezető mélyebb erőt, ugyanúgy egyvalaki teremt majd olyan kiindulópontot, amelyre az emberek rátekinthetnek, ha ismét fel akarnak emelkedni, aki Mithrász és Dionüzosz egyesüléseként száll le a szellemi világokból! Míg tehát a misztériumok a mélyebb lelki erők felszabadításával, vagy a kozmoszra való pillantással fejlesztették az emberi természetet, addig a héberek a le- szállott istenben - aki most a történelem síkjára szállt le történelmi lényként - látták meg azt, akire lelkűknek rá kell tekintenie, akiben hinniük kell, és aki lelküket ismét a kiindulóponthoz vezeti vissza, ha rátekintenek erre a nagy példaképre.

Pál lett ennek a kereszténységnek legmélyebb ismerője, amennyiben felismerte, hogy ha az ember Ádámra, mint testi eredetére utal, akkor Krisztusra, mint nagy példaképére a Krisztus-impulzus által mutathat rá, és ennek révén érheti el azt, amire a misztériumokban törekedtek. Ennek kell megszületnie, ha az ember meg akarja ismerni eredeti természetét. Amit a misztériumok a szentélyek mélyére zártak, és az ember csak aszkétikus erőfeszítéssel érhetett el, azt annak számára is - nem külső okiratok révén - feltárták, aki áttekinti az ősi szellemi alapokat, és fel tudja ismerni azt, ami nemcsak, mint külső, de mint misztikus tény is megtörtént: a világot átható Isten egyéni alakban jelent meg! így kellett ezt elgondolni. Amit a Mithrász- misztériumok tanítványai legnagyobb példaképük szemlélésével szereztek meg, azt most Krisztus révén kell elérni. A Mithrász- tanítványok bátorságot, önuralmat, tetterőt szereztek, ezt ezután azoknak kell megszerezniük, akiket most már nem avathattak be a régi Mithrász-misztériumok értelmében. A történelmi Krisztus szemlélése és példaképe révén kell most annak a lélekre hárulnia, ami elvezet ehhez a bátorsághoz.

Ahogy a Mithrász-misztériumokban bizonyos módon az egész világmindenség megszületett a tanítvány lelkében, és átizzította lelkét a bátorság és tetterő minden belső erejével, úgy a János-keresztelőnél olyasmi áradt le, amit az emberi természet hordozhatott. Ha áthatjuk magunkat azzal a gondolattal, hogy az emberi természet fel tudja venni a világmindenség legmélyebb törvényszerűségét, akkor megértjük a János-keresztelőt szemlélve, hogy Mithrász megszülethet az emberi természetben! A kereszténység ősi értelmét megértő misztériumtanítványok elismerték, hogy a régi misztériumok véget értek. Az az isten, aki máskor beleáradt a szent misztériumokba, és az egyes misztériumtanítványok lelke nyitott kaput számára, egyszer s mindenkorra beáramlott a földi létbe az időszámításunk kezdetén álló személyiség révén. Pál felfogásának is az az értelme, hogy ezt a lényt most nem érhetjük már el Mithrászként a régi értelemben. Eltűnt a régi értelemben vett isten, és egyetlen ember természetében élt. Természeti esemény révén szállt le a Földre. Akik megértették a kereszténység eljövetelét, azoknak el kellett ismerniük Mithrász kultuszának befejeződését is. A Mithrász-misztériumok külső istensége eltűnt az ember természetében.

Mi a helyzet a görög Dionüzosz-misztériummal?

Amikor az ember tekintetét a Názáreti Jézushoz vezették, akiben benne élt Mithrász és később átment a halálon, akkor rámutattak arra, hogy Mithrász, aki bátorságot, tetterőt, önuralmat adott a hozzá kapcsolódó lelkeknek, maga is meghalt a Názáreti Jézus halálával. Jézusnak, Krisztusnak halálára tekintve Mithrász halálát, mint annak kifejeződését látták meg. Tekintetüket azonban most a másik lényre vetették: mivel Mithrász-isten eltűnt a Názáreti Jézusban, ezért eltűnése által az is a halál halhatatlan legyőzőjévé vált az egyetlen Názáreti Jézusban, amit az ember a természet legmélyén talál, és régebben Dionüzosz misztériuma révén ért el. Ez az igazi keresztény értelemben vett feltámadás értelme, ha szellemtudományosán ragadjuk meg. János Jordán-keresztelőjére tekintve világossá vált, hogy a régi Mithrász mindörökre beköltözött az emberbe. Az emberi természet legyőzte a halált, és ezáltal olyan mintaképet teremtett, amelyhez a lélek legmélyebb szeretetével kapcsolódhatott, hogy eljusson oda, ami valóban ott él a lélek mélyén, és amit a görögök Dionüzoszban kerestek. A feltámadott Krisztusban azt a tényt kellene meglátnunk, hogy az ember, az egyszeri történelmi eseményt átélve, túllép adagos emberi mivoltán.

Így a világtörténelem középpontjába egy történelmi eseményt állítottak, ahelyett, amit egyébként számtalanszor kerestek a misztériumokban. Pált legjobban az lepte meg, hogy az emberi természet megváltozott, ez rejlik az úgynevezett damaszkuszi történésben. Mit élt át Pál, ha megnézzük az apostol szavait? Nem külső események vagy külső dokumentumok révén, hanem tisztán szellemi, megvilágosodott élmény révén tapasztalta, hogy elérkezett az az időpont, amikor egyeden történelmi emberben testesült meg az, ami az emberben régebben csak a misztériumiskolákban jelent meg, mint az ember isteni természete! Külső tény által semmiképpen sem tudta átélni, hogy Krisztus egy valóságos emberben volt jelen. Amit Palesztinában tapasztalt, az semmilyen hatást sem tett rá, nem győzte meg arról, hogy a Názáreti Jézusban Krisztus élt, Mithrász és Dionüszosz egybeolvadása. Amikor azonban szellemi tekintete megnyílt Damaszkusz előtt, akkor világossá vált számára, hogy a Krisztus néven nevezett isten nemcsak érzékfelettien hat a világra, hanem jelen volt egy emberben, és legyőzte a halált. Ezért beszél arról, hogy a történelmet, az áramló történelmet a Földön találták meg, ahelyett, ami régebben csak a beavatottak áramló szubsztanciája volt. Ez az alapja Pál szavainak: „Ha pedig Krisztus nem támadt fel, hiábavaló a mi prédikálásunk, és a ti hitetek is."

Ilyen volt Pál útja, amelyen eljutott Jézushoz - Krisztus kerülő útján - mivel tisztában volt azzal, hogy Palesztinában olyasmi történt, amit azelőtt csak a misztériumokban élhettek át. Ez alapjában véve ma is így van; nem változott meg. Mivel Krisztus az emberiség egész fejlődésének középpontja és a lélek legbensőségesebb erőinek legfőbb példaképe, ezért kell a Krisztushoz fűződő köteléknek is a legbensőségesebbnek lennie. Ahogyan megkívánják, hogy az ember kevésre becsülje saját ítéletét, hogy Krisztus tanítványa legyen, úgy ma is csekélységnek kell tűnnie annak, hogy minden dokumentumot és történelmi okmányt elhagyva jussunk el Krisztushoz. Hálásnak kell lennünk azért, hogy a történelmi Krisztus Jézus létezésének bizonyításához nincsenek dokumentumok, mert dokumentumok révén sohasem állapíthatnánk meg, hogy Krisztus a legjelentékenyebb, aki megjelent az emberiség történetében.

Így világossá válik számunkra az a gondolat, hogy Krisztus mennyire rokon a régi misztériumokkal. Ha körülnézünk a régi misztériumokban, akkor megvizsgálhatjuk, hogy mit kellett tenniük a misztériumok tanítványainak, hogy eljussanak valamilyen módon istenhez. Átélésüket a lélek bensőséges folyamatának nevezhetjük. A léleknek át kell élnie bizonyos dolgokat. Ha például megtette az első lépést, és önmagába merült, akkor úgy kellett átélnie belső érzéseit és érzelmeit, hogy elevenebbek és intenzívebbek legyenek, mint az embernél általánosságban. Az ember ezáltal azt is észrevette, hogy alacsonyabb rendű természete akadályozza abban, hogy eljusson az élet forrásaihoz. Vagyis csak ezáltal vette észre, hogy a felfelé törekvő ember alacsonyabb rendű természete csábítja el, és ami eltérítette létének ősi alapjaitól, az saját alacsonyrendű természetévé is vált. Ez a kísértés megkörnyékezte az összes misztériumtanítványt. A tanítvány az isten felébredésének pillanatában vette észre, hogy az emberben lévő vágy alacsonyrendű természete, mint idegen lény szól hozzá: ne kövesd a szellemi világ szeles, levegős magaslatait, hanem a kézenfekvő, durva materiális dolgokat.

Mindenkinek át kellett élnie, amint szeme elé tárul, hogy a megszokott szemlélethez képest minden szellemiség irreális, és a szellemi törekvéshez képest mennyire csábító minden érzékiség. A misztérium-fejlődés másik fokán azután elénk tárul, hogy a tanítvány legyőzte ezeket a csábító erőket, és megerősítve erőinek fejlődését - a bátorságot, félelemnélküliséget és a többit -, megint egy fokkal feljebb jutott. Mindezt meghatározott előírásokba foglalták a misztériumtanítvány számára, és ezeket a kívülálló írók műveiben is megérezhetjük. De megérezhetjük a szellemtudomány által közölt beavatási módszerekben is, amelyeket „A szellemtudomány körvonalai" című könyv ír le. így különböző módszerek léteztek: a görög misztériumok módszerei eltértek a Mithrász-misztériumok módszereitől. A tanítvány átélte végül az isteni emberrel való egyesülést. Ennek módszerei azonban különbözőek voltak, és észrevehetjük, hogy a különböző vidékeken a legkülönfélébb beavatási előírások érvényesültek.

„A kereszténység, mint misztikus tény" című írásomban azt is meg akartam még mutatni, hogy az evangéliumokban csakis azoknak a régi beavatási előírásoknak a megújulása jelenik meg számunkra, amelyeket a tanítványoknak az istenséggel való egyesülés eléréséhez kellett követniük. Ami külsőleg játszódott le, az a misztériumfolyamatokhoz hasonlóan történt. így a Názáreti Jézusban lévő isteni lénynek át kellett élnie a kísértést, miután Mithrász lénye belehúzódott. Az emberré vált isten szembekerül a kísértővel, mint ahogyan a misztériumtanítványt kisebb alakban közelítette meg. Az evangéliumok írásai a misztériumok igazságait adják vissza.

így az evangéliumok a régi beavatási leírások, előírások megújulásai, és íróik azt mondták maguknak: mivel a világtörténelem nagy színterén lejátszódott egyszer az, ami egyébként csak a misztériumok mélyén történt meg, ezért ugyanazokkal a szavakkal írhatjuk le, mint ahogyan a beavatás előírásait megfogalmazták. Az evangéliumok ezért sohasem jelentik Krisztus hordozójának külső életrajzát. Kutatóinak éppen az a félreértése, hogy a Názáreti Jézus külső életrajzát keresik bennük. Az evangéliumok keletkezésének korában egyáltalán nem gondoltak arra, hogy a Názáreti Jézus külső életrajzát adják meg; olyasmit akartak itt leírni, ami az emberi lelket elvezetheti oda, hogy ezt a nagy lelket a világ létezésének eredeteként szeresse. Az evangéliumok olyan utak és írások, amelyek révén a lélek megtalálhatja Krisztust. Különös módon, majdnem a 18. század végéig megtalálhatjuk még annak világos tudatát, hogy az evangéliumok ezekhez az utakhoz tartoznak. Egyes rendkívül érdekes írásokban olyan kijelentések találhatók, hogy az ember lelke az evangéliumok hatására úgy alakul át, hogy az ember rátalálhat Krisztusra.

Az emberek valóban ilyesmit éltek át, ha az evangéliumok hatása alá kerültek, és fel sem tették azt a kérdést, hogy ezek a Názáreti Jézus életrajzai lehetnek-e. Erre utal Eckhart mester, amikor azt mondja: „Némelyik ember Istent a szemével akarja látni, mint ahogyan egy tehenet lát, és úgy akarja szeretni, ahogy egy tehenet szeret. Az Istent tehát a külső gazdagság és a belső vigasz kedvéért szeretik, de ezek az emberek Istent nem szeretik igazán. ... Együgyű emberek úgy vélik, hogy Istent úgy kell látniuk, mintha ott állna, ők pedig itt. Ez nem így van. Isten és én egyek vagyunk a megismerésben". Más helyen ezeket mondta: „Egy mester azt mondta, hogy isten emberré vált, ettől az egész emberi nem felemelkedett, és méltóságot kapott. Örülhetünk, hogy testvérünk, Krisztus, saját erejéből áthaladt az angyalok egész seregén, és ott ül az Atya jobbján. Ez a mester helyesen beszélt, de valójában nem sokra tartom. Mit segítene vajon, ha volna egy gazdag bátyám, én pedig szegény ember lennék? Mit segítene rajtam, ha volna egy bölcs bátyám, és pedig ostoba volnék? ... Az égi Atya egyszülött fiát magában és bennem hozza a világra. Miért magában és énbennem? Egy vagyok vele, és nem különülhet el. A Szent Szellem ugyanabban a műben fogadja be lényét, és ugyanúgy ered éntőlem, mint Istentől. Miért? Én Istenben vagyok, és ha a Szent Szellem nem tőlem kapja lényét, akkor Istentől sem kapja. Semmiképpen sem vagyok kirekesztve".

Arról van szó, hogy az ember a továbbiakban külső misztériumok nélkül misztikus fejlődés révén tisztán lelki fejlődéssel élhesse át azt, amit a régi korokban a misztériumokban éltek át. Ezt azonban csak a Krisztus-esemény tette lehetővé, Krisztus fizikai testben való megjelenése. Ha nem is léteznének evangéliumok, okiratok és hagyományok, aki Krisztust önmagában éli át, annak számára - mint Pálnak - az, hogy belsőleg áthatja őt Krisztus, bizonyosságot ad arról, hogy időszámításunk kezdetén Krisztus fizikai testet öltött. Jézust így egyes-egyedül Krisztus révén találhatjuk meg. Az evangéliumokból sohasem hámozhatjuk ki a Názáreti Jézus történelmi életrajzát. Az embernek lelki erőinek helyes kibontakoztatásával kell felemelkednie Krisztushoz, és Krisztus által Jézushoz. Csak így értjük meg, hogy az evangéliumok mit akartak, és hogy a 19. század mit hibázott el Jézus egész kutatásában. Krisztus képét háttérbe szorították, hogy tisztán külsőleg történelmi okiratokból ábrázoljanak egy kézzelfogható Jézust. Félreismerték az evangéliumokat, ezért Jézus kutatásának módszerei szükségképpen önmagukat semmisítik meg. Az evangéliumok kutatásának módszerei szétmorzsolódtak, és éppen azok a módszerek vezettek Jézus történelmi képének kioltásához, amelyek fényt akartak deríteni rá.

Ezzel egyúttal szabaddá vált a pálya a szellemtudomány szándékai számára. Azt akarja megmutatni, hogy Krisztus megjelenése óta milyen mélyebb erők rejlenek minden emberben, ha ki tudja fejleszteni ezeket. Ha az ember rátekint a palesztinai történésre, és ennek adja át magát, akkor ezáltal nem a külsőleg létesített misztériumok mélyén, hanem csendes szobácskájában jut el ahhoz, amit a misztériumok tanítványai a misztériumokban értek el és Mithrász kultuszának hívei is elértek. Ha az ember átéli magában Krisztust, akkor azt éli át, ami fokozza bátorságát és tetterejét, növeli emberi méltóságának tudatát, és megtudja, hogy hogyan kell megfelelő értelemben beilleszkednie az emberiségbe. Átéli egyúttal azt is, amit a görög misztériumok hívei élhettek át: az általános szeretetet. Mert a kereszténységben élő általános szeretet minden külső lényt átfog. Ugyanakkor a félelemnélküliséget is átéli, és ezáltal tudja meg, hogy sohasem kell félnie, nem kell kétségbeesnie a világ miatt, és - szabadon, de alázattal - megismerni a világmindenség titkai iránti odaadást is.

Ezt ismerheti meg az ember, ha áthatja magát azzal, ami elfoglalta a régi misztériumok helyét: ez a kereszténység, mint misztikus tény. Krisztus minden ismerője számára ténnyé válik a történelmi Jézus, ha ezt az alapmondatot tisztán a megismerésnek megfelelően alakítja ki. A nyugati filozófiában azt mondták: az ember sohasem látná a színeket, ha nem volna szeme; nem hallaná a hangokat, ha nem volna füle; a világ sötét és néma volna az ember számára. Amennyire igaz, hogy a színek nem észlelhetők szem nélkül, a hangok pedig fül nélkül, éppoly igaz az a megállapítás is, hogy a szem nem jöhetett volna létre fény nélkül. Ahogyan az embernek szem nélkül nem lehetnének fényszerű észlelései, úgy másfelől Goethe helyesen mondja:

Ha a szem nem volna napszerű,
Sohasem láthatná meg a Napot.

Vagy ahogy máshol mondja: a szem a fény teremtménye. A bennünk lévő misztikus Krisztus nem volt mindig ilyen az emberben. Erről a Krisztusról beszél a szellemi látó, így látta őt Pál a szellemi látás erejével. A kereszténység előtti korban nem érték el misztériumi fejlődés révén, csak a golgotai misztérium után vált elérhetővé. A történelmi Krisztusra, Krisztusnak Jézusban való megtestesülésére volt szükség ahhoz, hogy a belső Krisztus létezhessen, és megszülethessen a magasabb rendű ember. Ha a Názáreti Jézus életrajzát semmilyen dokumentum sem tanúsítaná, akkor azt kellene mondanunk: ahogy a szem csak a fény hatására jöhet létre, úgy a misztikus Krisztushoz az igazi történelmi Krisztusra van szükség. Jézus alakját nem ismerhetjük meg külső dokumentumok révén. Ezt hosszú időn át felismerték a nyugati fejlődésben, és ismét fel fogják ismerni. Amit a szellemtudomány saját köreiből meríthet, azt úgy fogja kialakítani, hogy elvezessen Krisztus, és ezzel Jézus valóságos megismeréséhez. Az történt, hogy Jézust voltaképpen elidegenítették a világtól, és Jézus kutatásának módszerei önmagukat oltották ki. A Krisztus lényébe való elmélyülés viszont oda fog vezetni, hogy a Názáreti Jézus nagyságát is újra felismerik.

Ha Krisztust először a lélek belső élményei révén ismerjük meg, akkor kibontakozik valami az emberi lélekből, és ez az út vezet valóban a kereszténység misztikus tényének a megismeréséhez, és az emberiség fejlődésének olyan felfogásához, hogy a Krisztus-esemény, mint a legjelentősebb történés szerepeljen benne. Így vezet el ez az út Krisztus által Jézushoz. Krisztus eszméje pedig olyan termékeny csírákat hordoz majd magában, hogy az emberiséget nemcsak a világ általános, panteista szellemének felfogásához juttatja el, hanem saját történelmének ehhez a felfogásához is: ahogy Földünket a világ egész létéhez fűződő kapcsolatában érzi át, úgy éli át, hogy történelme egyetlen érzékfeletti, történelemfeletti eseményhez kötődik. Ez az az esemény, hogy a Krisztus-lény, mint érzékfeletti misztikus tény áll az emberiség fejlődésének középpontjában, és az eljövendő emberiség fejlődésének középpontjában, és az eljövendő emberiség minden külső történelmi kutatástól és okirattól függetlenül fogja felismerni. Krisztus az emberiség fejlődésének erős sarokköve marad akkor is, ha elismerik, hogy Jézus életrajzának minden dokumentuma kudarcot vall; az ember önmagából fog erőt meríteni ahhoz, hogy újra világra hozza a történelmét, ezzel pedig a világ fejlődésének a történetét is.