A mai fejlődési fokon álló ember a születés és a halál között, mindennapi életében három lelkiállapotot él át: az ébrenlétet, az alvást és a kettő között az álomállapotot. Az álomállapotra később még röviden visszatérünk. Itt egyelőre az életet két főállapotának, az ébrenlétnek és az alvásnak a váltakozásában vizsgáljuk. - A magasabb világok megismeréséhez akkor jut az ember, ha az alváson és az ébrenléten kívül még egy harmadik lelkiállapotot is kifejleszt magában. Az ébrenlét során a lélek átadja magát a fizikai benyomásoknak és a benyomások nyomán fakadó képzeteknek. Az alvásban nincsenek fizikai benyomásai, sőt a lélek elveszti tudatát is. A nappali élmények a tudattalanságba vesznek. - Képzeljük el, hogy a lélek alvás alatt tudatos lenne annak ellenére, hogy az észlelés - mint egyébként a mély alvásban - ki volna kapcsolva, sőt a nappali élményekre való emlékezés sem volna meg. Vajon a semmiben volna ilyenkor a lélek? És nem lenne semmilyen élménye? Erre a kérdésre csak akkor van felelet, ha ilyen vagy ehhez hasonló állapotot valóban elő lehetne idézni; ha a lélek élményekhez juthatna akkor is, amikor nincs fizikai észlelése és az észlelésre vonatkozó emlékezése. Ha ez bekövetkeznék, akkor a lélek a külvilág számára olyan lenne, mintha aludnék; de mégsem alszik, hanem - mint egyébként ébrenléte alatt - egy valóságos világgal áll szemben.

Mármost ilyen tudatállapotot elő lehet idézni, mégpedig úgy, hogy az ember életre kelti azokat a lelki élményeket, amelyeket a szellemtudomány tesz lehetővé. És mindaz, amit a szellemtudomány a fizikai világon túli világokról mond, ilyen tudatállapotban végzett kutatások eredménye. - Az előbbiekben egyet s mást elmondtunk a magasabb világokról. A következőkben - amennyire ez könyvünkben lehetséges - beszélni fogunk azokról az eszközökről is, amelyekkel az ilyen kutatáshoz szükséges tudatállapotot elő lehet idézni.

Ez a tudatállapot csak egy vonatkozásban hasonlít az alváshoz, hogy ti. a külső észlelés és az észlelés nyomán keletkező gondolatok is éppen úgy megszűnnek ekkor, mint az alvásban. Az alvásban a léleknek nincs a tudatos átéléshez elég ereje, ebben a tudatállapotban viszont a lélek megtartja a tudatos átéléshez szükséges erőt.

Ez a tudatállapot a lélekben olyan átélési képességet ébreszt, amilyet a mindennapi életben csak a fizikai hatások tudnak benne kelteni. A léleknek erre a magasabb tudatállapotra való ébresztését beavatásnak (iniciációnak) nevezzük.

A beavatás az embert a nappali tudat megszokott állapotából kivezeti és olyan lelki tevékenységre készteti, amelyben szellemi megfigyelési eszközöket, szellemi szerveket használ. A szellemi megfigyelés eszközei ez előtt a lelki tevékenység előtt mint csírák vannak meg a lélekben. Ezeket a csírákat ki kell fejleszteni.

Mármost, előfordulhat, hogy valaki, aki semmiféle ilyen irányú előkészítésen nem ment keresztül, életében valamikor felfedezi, hogy lelkében ilyen magasabb rendű szervek alakultak ki. Akaratlanul ébredt fel benne és úgy érzi majd, hogy ezáltal egész lénye megváltozott és lelki élményei határtalanul gazdagodtak. Látja majd, hogy a fizikai világ semmilyen megismerése nem tud olyan boldogságot, olyan megnyugvást hozó lelkiállapotot, olyan belső melegséget adni, mint ez a megismerés, amely fizikai úton nem közelíthető meg. Akaratába a szellemi világból erő és biztonság áramlik. - Ilyen önbeavatások vannak, de ne higgyük, hogy az egyedüli helyes út az önbeavatást megvárni és semmit sem tenni azért, hogy szabályos iskolázással érjük el a beavatást. Az önbeavatásról nem kell beszélnünk, mert hiszen ez éppen a szabályok mellőzésével jöhet létre; de le kell írnunk azt, hogy iskolázással hogyan fejleszthetjük ki a lélekben csíraként nyugvó észlelőszerveket. Akik semmilyen különösebb indítékot nem éreznek arra, hogy saját fejlődésükért valamit is tegyenek, könnyen kijelentik, hogy az emberi élet szellemi hatalmak vezetése alatt áll és ebbe a vezetésbe nem szabad beleavatkozni; nyugodtan meg kell várni azt a pillanatot, amikor a szellemi hatalmak jónak látják, hogy a lélek előtt egy másik világot táljának fel. Az ilyenek szinte vakmerőségnek, vagy jogosulatlan kívánságnak érzik, ha az ember a szellemi vezetés bölcsességébe akar beavatkozni. Akik így gondolkoznak, csak akkor változtatják meg véleményüket, ha valamilyen gondolat nagy hatással lesz rájuk; ha azt mondják: a bölcs vezetés bizonyos képességeket adott nekem: nem azért adta, hogy parlagon hevertessem, hanem, hogy használjam őket. A vezetés bölcsessége éppen abban áll, hogy belém helyezte egy magasabb tudatállapot csíráit. Csak akkor értem meg ezt a vezetést, ha az ember kötelességének tartom, hogy megismerje mindazt, amit szellemi erői segítségével megismerhet. Ha az ilyen gondolatmenet elég erősen hat a lélekre, akkor a magasabb tudatállapotra vonatkozó iskolázás-ellenes meggondolások semmivé válnak.

Lehet azonban egy másik iskolázás-ellenes meggondolás is. Valaki azt mondhatná: „A belső lelki képességek kifejlesztése az ember legrejtettebb szentélyébe nyúl és magában foglalja az egész ember átalakítását. Az átalakítás eszközeit az ember természetesen nem tudja magától kitalálni, mert hogy hogyan lehet eljutni a magasabb világokba, azt csak az tudhatja, aki ezt az utat saját élményei alapján ismeri. És ha hozzá fordulunk, ezzel megengedjük neki, hogy lelkünk legrejtettebb szentélyére hasson. - Aki így gondolkozik, azt még az sem nyugtatja meg, ha a magasabb tudatállapot előidézéséhez szükséges eszközöket egy könyvben kapja meg. Mert nem arról van szó, hogy az ember szóbeli közlésből tud-e meg valamit, vagy úgy, hogy aki ezeket az eszközöket ismeri, leírja egy könyvben és a másik abból tudja meg. Vannak akik a szellemi észlelőszervek fejlődési szabályait ismerik és az a véleményük, hogy ezeket a szabályokat nem szabad egy könyvre bízni. Az ilyenek többnyire a szellemi világokra vonatkozó bizonyos igazságok közlését is helytelennek tartják. Ezt a felfogást az emberiség fejlődésének mai korszakában bizonyos vonatkozásban elavultnak kell tekinteni. Igaz, hogy a megfelelő szabályok közlésében csak egy bizonyos pontig szabad elmenni; de a közöltek révén olyan messzire jutunk, hogy aki lelki életére alkalmazza őket, megismerése során eljut a tovább vezető útra; ez az út pedig úgy vezet tovább, hogy erről csak a már előtte átélt élmények alapján lehet helyes elképzelésünk. Mindezek bizonyos aggályokat ébreszthetnek a szellemi megismerési úttal szemben, de az aggályok eltűnnek, ha megismerjük annak a fejlődési menetnek a mibenlétét, amelyet a korunknak megfelelő iskolázás ír elő. Erről az útról fogunk itt beszélni, a másféle iskolázási módszereket csak röviden érintjük.

Az az iskolázás, amelyről a következőkben beszélni fogunk, megadja a lélek átalakításához szükséges eszközöket. Ennek az a feltétele, hogy meglegyen az emberben az akarat a magasabb fejlődésre. Az iskolázás csak akkor jelenthetne helytelen beavatkozást a tanítvány életébe, ha a tanító ezt az átalakítást olyan eszközökkel hajtaná végre, amelyek a tanítvány számára nem tudatosak. Ilyen eszközöket azonban a mi korunk szellemi fejlődésének megfelelő helyes oktatás nem használ, mert ezzel a tanítványt vak eszközzé tenné. Megadja a magatartási szabályokat és a tanítvány végrehajtja azokat; és ha erre sor kerül, nem hallgatja el, hogy a különböző magatartási szabályokat miért adta. Még nem jelent vak hitet, hogy a szellemi fejlődést kereső ember elfogadja és alkalmazza a szabályokat. Nem szabad, hogy a vak hit itt szerepeljen. Ha valaki az emberi lélek természetét megismeri úgy, ahogy az szellemi iskolázás nélkül, átlagos önmegfigyeléssel megismerhető, és azután megkapja a szellemi iskolázás által ajánlott szabályokat, azt kérdezheti: hogyan tud hatni ezeknek a szabályoknak a betartása a lelki életre. Erre a kérdésre, minden iskolázás előtt, egészséges és elfogulatlan emberi értelem alapján kielégítő választ lehet adni. A szabályok betartásának hatásáról már a szabályok érvényesítése előtt helyes elképzeléshez lehet jutni. Átélni ezt a hatást azonban csak az iskolázás során lehet, de még az iskolázás során is az átélést annak megértése kell hogy kísérje. Az átélés mindig együtt jár az átélés megértésével, ha minden megteendő lépést egészséges ítélettel kísérünk. A mai időkben az igazi szellemtudomány csak olyan szabályokat ad az iskolázásra, amelyekre az egészséges ítélet alkalmazható. Aki hajlandó arra, hogy csak ilyen iskolázást végezzen, és nem engedi, hogy az elfogultság vak hitté váljon, az megszabadul minden aggályoskodástól. Azok az ellenvetések, amelyeket a magasabb tudatállapothoz vezető szabályos iskolázás ellen felhoznak, nem fogják őt zavarni.

Még annak sem felesleges az iskolázás, aki belső érettsége folytán rövidebb, vagy hosszabb idő alatt eljutna ahhoz, hogy szellemi észlelő szervei önmaguktól felébredjenek; sőt az ilyen ember számára különösen fontos az iskolázás, mert csak igen ritkán fordul elő, hogy az önbeavatáshoz nem a legkülönbözőbb görbe és felesleges mellékutakon keresztüljut el valaki. Az iskolázás megkímél a mellékutakon való tévelygéstől és egyenesen vezet előre. Az önbeavatás azért következik be, mert a lélek már előző életeiben megszerezte a megfelelő érettséget. És könnyen lehet, hogy éppen az ilyen lélek - mivel homályosan érzi érettségét - elutasítja az iskolázást. Az ilyen érzés ugyanis bizonyos gőgöt idézhet elő és ez a gőg megakadályozza abban, hogy bizalma legyen az igazi szellemi iskolázás iránt. Megtörténhet, hogy a lelki fejlődés egy bizonyos életkorig rejtve marad és csak azután nyilatkozik meg, de az is lehet, hogy éppen az iskolázás lenne a helyes eszköz arra, hogy megnyilatkozzék és ha elutasítják, a képességek ebben az életben rejtve maradnak és csak a következő életek egyikében nyilatkoznak meg.

A könyvünkben megadott iskolázás szempontjából igen fontos, hogy bizonyos könnyen adódó félreértéseket elkerüljük. Az egyik ilyen félreértés, ha azt hisszük, hogy az iskolázás az embert egész életvitelében meg akarja változtatni, más lénnyé tenni; holott az iskolázás nem az életre vonatkozó általános előírásokat ad, hanem olyan lelki cselekedetekről (tettekről) beszél, amelyek végrehajtása lehetőséget ad az érzékfelettiség megfigyelésére. Ezeknek a tetteknek nincs közvetlen hatásuk azokra a tettekre, amelyek az érzékfelettiség megfigyelésének a körén kívül esnek. Az ember ahhoz a képességéhez, hogy életének tetteit végrehajtsa, hozzászerzi az érzékfeletti megfigyelés képességét. Ez a megfigyelési tevékenység a mindennapi élet tetteitől épp úgy el van választva, mint az ébrenlét az alvástól. Az egyik a legkisebb mértékben sem zavarhatja a másikat. Az élet mindennapi menetébe belevinni az érzékfeletti látás benyomásait ugyanolyan egészségtelen és ártalmas, mint úgy aludni, hogy alvásunkat folytonosan megszakítja a felébredés. Az iskolázott ember szabad akarata elő kell hogy tudja idézni az érzékfeletti valóság megfigyelésének állapotát. Közvetve az iskolázás annyiban függ össze az életbeli szabályokkal, hogy egy bizonyos etikailag hangolt életmód nélkül az érzékfeletti látás lehetetlen vagy káros, és ezért sok minden, ami az érzékfeletti látáshoz vezet, egyúttal eszköz az életmód megnemesítésére is. Másrészt viszont azáltal, hogy betekintünk az érzékfeletti világba, olyan magasabb rendű morális impulzusokat ismerünk meg, amelyek a fizikai világra vonatkozólag is érvényesek. Bizonyos morális szükségességek csak az érzékfeletti világban ismerhetők fel. - Az iskolázásra vonatkozó másik félreértés, ha azt hisszük, hogy az érzékfeletti megismeréshez vezető lelki cselekedetek valamelyest is összefüggnek a fizikai organizáció megváltozásával. Ezeknek a cselekedeteknek semmi közük sincs ahhoz, ami a fiziológia, vagy a természeti megismerés más ágának a területéhez tartozik. Ezek a lelki cselekedetek minden fizikaiságtól távol eső, tisztán szellemi-lelki történések, mint maga az egészséges gondolkodás, vagy észlelés. Jellegük szempontjából ezeknek a cselekedeteknek a következtében nem történik más a lélekben, mint amikor egészségesen gondolkodik, vagy ítél. Amilyen sok vagy kevés köze van az egészséges gondolkodásnak a testhez, ugyanolyan sok vagy kevés köze van hozzá az érzékfeletti megismeréshez vezető igazi iskolázás folyamatainak is. Mindaz, ami másképp viszonylik az emberhez, nem igazi szellemi iskolázás, hanem csak torzképe annak. Ennek az értelmében kell felfogni mindazt, amit az iskolázásról mondani fogunk. Csak mivel az érzékfeletti megismerés az ember lelkének egészéből indul ki, azért látszik úgy, mintha az iskolázásnak olyan követelményei lennének, amelyek az embert megváltoztatják. Valójában az iskolázás azokat a tennivalókat ismerteti, amelyek lehetővé teszik, hogy a lélek előidézze életében az érzékfeletti megfigyelés pillanatait.

*

Az érzékfeletti tudatállapothoz való felemelkedés csak a mindennapi, éber tudatállapotból indulhat ki. A lélek felemelkedése előtt ebben a tudatállapotban él. Az iskolázás megadja a léleknek azokat az eszközöket, amelyek ebből a tudatból kiviszik. Az az iskolázás, amelyről itt beszélni fogunk, az első eszközök között olyanokat ad, amelyek még a közönséges nappali tudat világába tartoznak. A legjelentősebbek a lélek csendjében végrehajtott cselekmények. Az a fontos, hogy a lélek bizonyos meghatározott képzeteknek adja át magát. Ezek a képzetek olyanok, hogy mivoltuknál fogva ébresztő erőként hatnak a lélek bizonyos rejtett képességeire; különböznek az éber nappali tudat képzeteitől, amelyeknek az a feladatuk, hogy a külső dolgok képmásai legyenek. Minél jobban felelnek meg a külső dolgoknak, annál igazabbak. Mivoltukhoz tartozik, hogy ilyen értelemben igazak legyenek. Azoknak a képzeteknek, amelyeknek a lélek szellemi iskolázása érdekében át kell hogy adja magát, nincs ilyen feladatuk. Ezek úgy vannak felépítve, hogy nem ábrázolnak semmilyen külső dolgot, hanem önmagukban van az a sajátosságuk, hogy ébresztően hatnak a lélekre. A lélek felébresztésére legalkalmasabb képzetek jelképesek, szimbolikusuk, de használhatók ilyen célra más képzetek is. Mert egyáltalán nem a képzetek tartalma a fontos, hanem csak az, hogy a lélek minden erejét arra fordítsa, hogy a képzeten kívül semmi más ne legyen a tudatában. A mindennapi lelki életben a lélek erői sok mindenre irányulnak és a képzetek gyorsan váltakoznak, a szellemi iskolázásban az a fontos, hogy az egész lelki élet egy képzetre összpontosuljon; és ezt a képzetet szabad akarattal kell a tudat központjába állítani. A jelképes képzetek azért jobbak, mint a külső tárgyakat, vagy folyamatokat tartalmazó képzetek, mert utóbbiaknak a külvilágban van a kiindulópontjuk és a lélek ezeknek a képzeteknek az átélésekor nem támaszkodhat úgy csak önmagára, mint amikor a szimbolikus képzeteket éli át; mert a szimbolikus képzetet a lélek saját energiája alakítja ki. Nem az a fontos, hogy miről alkotunk képzetet, hanem az, hogy a képzetalkotás módja a lelkiséget eloldja minden fizikai támaszától.

Csak akkor értjük meg a szimbolikus képzetbe való elmélyedést, ha először meghatározzuk az emlékezés fogalmát. Ha tekintetünket pl. egy fára irányítjuk és azután elfordulunk és a fát nem látjuk többé, emlékezetünkben fel tudjuk kelteni a fa képzetét. Az a kép, amely bennünk van, amikor a fa már nincs a szemünk előtt: emlékezés a fára. És most képzeljük el, hogy ezt az emlékezést megtartjuk lelkünkben, hogy lelkünk szinte ezen az emlék-képzeten nyugszik és közben arra törekszünk, hogy minden más képzetet eltávolítsunk lelkünkből, akkor lelkünk elmélyedt a fa emlékképében. Bekövetkezett, amit egy képzetbe való elmélyedésnek nevezünk, de ez a képzet egy fizikai érzékekkel észlelt jelenség képmása. Ha ezt meg tudjuk tenni úgy, hogy szabad akarattal hozunk tudatunkba egy képzetet, akkor fokozatosan elérjük azt a hatást, amelyre az iskolázásban törekszünk.

Egy példával szemléltetjük a szimbolikus képzetbe való belső elmélyedést. Először fel kell építeni a lélekben egy ilyen képzetet. Képzeljünk el egy növényt, ahogy a talajban gyökerezik, egyik levelet a másik után hajtja, majd virágba borul. Aztán képzeljünk a növény mellé egy embert. Tegyük elevenné lelkünkben azt a gondolatot, hogy az embernek a növényhez viszonyítva tökéletesebbnek mondható tulajdonságai és képességei vannak. Gondoljuk el, hogy akarata és érzése szerint változtathatja helyét, a növény viszont a földhöz van kötve. Bizonyos, hogy az ember tökéletesebb mint a növény, de olyan tulajdonságai is vannak, amelyek a növénynek nincsenek és amelyek hiánya miatt a növény bizonyos vonatkozásban tökéletesebbnek látszhat, mint az ember. Az ember tele van vágyakkal és szenvedélyekkel; magatartásában ezeket követi; ösztönei és szenvedélyei mindenféle eltévelyedésbe viszik. A növénynél viszont azt látom, hogy a növekedés tiszta törvényeit követi és virágát szenvedély nélkül tárja oda a szűzi napsugárnak. Azt mondhatom tehát; az ember a növénnyel szemben tökéletesebb, de ezt a tökéletességet azzal vásárolta meg, hogy a tisztaságban megjelenő növényi erők mellé felvette magába az ösztönöket, vágyakat és szenvedélyeket. És most elképzelem, hogy a növényben a zöld nedv kering és ez kifejezője a tiszta, szenvedély nélküli növekedési törvényeknek. Azután elképzelem, hogy az ember ereiben piros vér folyik és ez kifejeződése az ösztönöknek, vágyaknak, szenvedélyeknek. Mindezt eleven gondolatként élem át. Azután elképzelem, hogy az ember fejlődőképes; hogy ösztöneit és szenvedélyeit magasabb lelki képességeivel meg tudja tisztítani. Elgondolom, hogy ezáltal a hajlamokban, ösztönökben és szenvedélyekben lévő alacsonyrendűség megszűnik és az ösztönök és szenvedélyek magasabb fokon újra születnek. Akkor a vért a megtisztított ösztönök és szenvedélyek kifejeződésének képzelhetjük el. Képzeletben pl. a rózsára nézek és azt mondom: a rózsa piros nedvében látom, hogy a zöld növényi nedv pirosra változott; és mind a piros rózsa, mind a zöld levél a növekedés tiszta, szenvedély nélküli törvényeit követi. A rózsa pirossága számomra annak a vérnek a jelképe lesz, amely a megtisztított ösztönök és szenvedélyek kifejeződése, azoknak az ösztönöknek és szenvedélyeknek, amelyek az alacsonyrendűséget levetették és tisztaságukban a piros rózsában működő erőkhöz hasonlítanak. Megkísérlem, hogy ne csak értelemmel dolgozzam fel az ilyen gondolatokat, hanem azok érzéseimben is élőkké váljanak. Ha a növekvő növény tisztaságát és szenvedély-nélküliségét képzelem el, boldogító érzés keletkezik bennem. Átérezhetem, hogy bizonyos magasabb rendű tökéletességet az ösztönök és vágyak megszerzése útján kell megvásárolni és ez az előbbi boldogító érzést a komolyság érzésévé változtatja. Ha átadom magam annak a gondolatnak, hogy a piros vér hordozója lehet a belsőleg tiszta élményeknek, mint a piros rózsanedv, akkor a felszabadító boldogság érzése hat át. A fontos az, hogy az ember ne érzéstelenül álljon azokkal a gondolatokkal szemben, amelyek a szimbolikus kép felépítését szolgálják. Miután átadtuk magunkat ilyen gondolatoknak és érzéseknek, változtassuk át ezeket a következő szimbolikus képpé. Képzeljünk el egy fekete keresztet. Ez legyen jel a kiirtott, alacsonyrendű ösztönök és szenvedélyek jelképe, és képzeljünk oda, ahol a kereszt szárai metszik egymást, hét sugárzó piros rózsát körben elrendezve. A rózsák annak a vérnek a jelképei, amely a megigazult, megtisztított szenvedélyeknek és ösztönöknek a kifejeződése.[1]

Ilyen képet kell tehát magunk elé állítanunk úgy, ahogy ezt az emlékképpel kapcsolatban tettük. Ha belső elmélyedésben adjuk át magunkat az ilyen képnek, annak lelket-ébresztő ereje van. Meg kell kísérelnünk, hogy az elmélyedés alatt minden más képzetet kizárjunk tudatunkból. Csak az előbb leírt szimbólum lebegjen - olyan elevenen, ahogy csak lehetséges - a lélek előtt. - Megvan a jelentősége annak, hogy ezt a szimbólumot, mint lelket ébresztő képet, nemcsak egyszerűen megadtuk, hanem a növényre és emberre vonatkozó gondolatokkal építettük fel; mert az ilyen szimbólumnak a hatása attól függ, hogy az előbb leírt módon állítottuk-e össze, mielőtt belső elmélyedésre használtuk fel. Ha magunk elé állítjuk anélkül, hogy felépítését saját lelkünkben átéltük volna, hideg marad és sokkal kevésbé hat, mintha az előkészítéssel megkapta volna lelket megvilágító erejét. Az elmélyedés során azonban ne keltsük fel lelkünkben az előkészítő gondolatokat, hanem csak a kép lebegjen élőn lelkünk előtt és a képpel együtt éljen bennünk az az érzés, amely az előkészítő gondolatok nyomán keletkezett. Így a szimbólum jellé is válik, nemcsak érzésbeli élménnyé. És a lélekre éppen az hat, hogy ebben az érzésbeli élményben tud maradni. Minél tovább tud megmaradni ebben az élményben anélkül, hogy egy másik, zavaró képzet keverednék bele, annál nagyobb hatású az egész folyamat. Nagyon jó azonban, ha a tulajdonképpeni elmélyedésre szánt időn kívül is olyan gondolatok és érzések segítségével, mint amilyenekről beszéltünk, többször megismételjük a kép felépítését, hogy az érzés el ne halványodjék. Minél több türelmünk van ehhez az ismétléshez, annál nagyobb jelentősége van a képnek a lélek számára. („A magasabb világok megismerésének útja” c. könyvemben a belső elmélyedésre még más példákat is adtam. Különösen nagy hatásuk van azoknak az ott leírt meditációknak, amelyek a növény keletkezésére és elmúlására, a növényi magban szunnyadó létesülési erőkre, a kristályok formájára, stb. vonatkoznak. Ebben a könyvben egy példával mutattuk meg a meditáció lényegét.)

Egy ilyen szimbólum, mint amilyet leírtunk, nem ábrázol semmilyen a természet által létrehozott külső dolgot, vagy lényt; és éppen ezért van ébresztő ereje bizonyos tisztán lelki képességekre vonatkozóan. Valaki azt az ellenvetést tehetné: bizonyos, hogy az „egész” mint jelkép nem a természet által van meg, de az összes részletet a természetből vettük: a fekete színt, a rózsákat stb. Hiszen mindezt érzékeinkkel észleltük. Aki ezt az ellenvetést teszi, az gondolja meg, hogy nem az észleletek képe vezet a magasabb lelki képességek felébresztéséhez, hanem csak az egyes részletek összeállításának módja idézi elő ezt a hatást. És ez az összeállítás nem ábrázol olyat, ami a fizikai világban megvan.

Példaképpen egy szimbólumon szemléltettük a lélek hathatós elmélyedésének folyamatát. A szellemi iskolázásban a legkülönbözőbb képeket használhatjuk és ezeket a legkülönbözőbb módon építhetjük fel. Bizonyos mondatok, formulák, egyes szavak is alkalmasak belső elmélyedésre. A belső elmélyedés azonban minden esetben azt a célt szolgálja, hogy a lelket elszakítsa a fizikai észleléstől és olyan tevékenységre bírja, amelyben a fizikai észlelésnek nincs jelentősége, hanem a belső, szunnyadó lelki képességek kifejlesztése a lényeges. Lehetséges az is, hogy csak érzésekben mélyedjünk el. Az ilyen elmélyedésnek különösen nagy hatása van. Vegyük példának az öröm érzését. A mindennapi életben a lélek akkor éli át az örömöt, ha erre külső indítéka van. Ha az egészséges érzésű lélek látja, hogy valaki egy olyan tettet hajt végre, amelybe beleönti szívének minden jóságát, ennek a tettnek örülni fog, az tetszeni fog neki; de a lélek nemcsak örülni tud az ilyen tettnek, hanem gondolkodni is tud róla és akkor azt mondja: a jószívűségből származó tett olyan, amelynek végrehajtása közben a cselekvő ember nem a saját, hanem embertársa érdekét tartja szem előtt. Az ilyen tettet morális jótettnek nevezhetjük. A szemlélődő lélek azonban függetlenítheti magát annak a cselekedetnek a képzetétől, amely a külvilágban játszódott le és neki tetszett, neki örömet szerzett és kialakíthatja magában a jószívűség átfogó eszméjét. Elgondolhatja, hogy a jószívűség úgy jön létre, hogy a lélek a másik lélek érdekeit mintegy felszívja magába és sajátjává teszi. Így a lelket örömmel tölti el a jószívűség erkölcsi eszméje. Ez nem olyan öröm, amelyet a fizikai világ valamilyen eseménye kelt fel, hanem az eszme, mint eszme. Érzésbeli elmélyedés, ha megkíséreljük előidézni, hogy pl. az ilyen örömöt hosszabb ideig elevenen tartjuk meg lelkünkben. Ilyenkor nem az eszme ébreszti fel a belső lelki képességeket, hanem annak az érzésnek a hosszabb ideig tartó hatása a lélekben, amely nem pusztán külső benyomás indítékára keletkezett. - Mivel az érzékfeletti megismerés mélyebben hatol a dolgok lényegébe, mint az átlagos gondolkodás, azért az érzékfeletti megismerés alapján olyan érzésekről beszélhetünk, amelyek - ha felhasználjuk őket belső elmélyedésre - sokkal erősebben hatnak a lelki képességek kifejlesztésére. Ez szükséges az iskolázás magasabb fokainak az eléréséhez, de nem szabad elfelejtenünk, hogy messzire vezet az iskolázásban már az is, ha energikusan elmélyedünk olyan érzésekben, mint amilyenekről pl. a jószívűséggel kapcsolatban beszéltünk. - Mivel az emberek mivoltuk szerint különbözők, ezért az egyes embereknél az iskolázás más-más módozata hatásos. - Az elmélyedés időtartamára vonatkozólag meg kell gondolnunk, hogy a hatás annál erősebb, minél higgadtabb és meggondoltabb az elmélyedés. De minden ilyen irányú túlzást el kell kerülni. A gyakorlatozásból adódó finom, belső megérzés megtanítja a tanítványt arra, hogy ilyen vonatkozásban mihez tartsa magát.

A belső elmélyedésben végzett gyakorlatokat rendszerint sokáig kell folytatni, míg eredményét az ember maga is észre tudja venni. Ami a szellemi iskolázáshoz feltétlenül hozzátartozik, az a türelem és a kitartás. Aki ezt a kettőt nem fejleszti ki magában és nem úgy végzi állandóan és teljes nyugalomban gyakorlatait, hogy a türelem és a kitartás adja meg lelkének alaphangulatát, az nem sokat ér el.

Az eddigiekből látható, hogy a belső elmélyedés (meditáció) eszköz a magasabb világok megismerésére, de az is látható, hogy nem minden képzettartalom jó ehhez, hanem csak az, amely az előbb leírt módon van összeállítva.

Az az út, amelyről itt szó van, először az imaginatív megismeréshez vezet. Az imagináció az első magasabb megismerési fok. Azt a megismerést, amely a fizikai észlelésen és a fizikai érzékekhez kötött, fizikai észlelést feldolgozó értelmen alapszik - a szellemtudomány értelmében - „tárgyi megismerésnek” nevezzük. A tárgyi megismerés fölött vannak a magasabb megismerési fokok, amelyek közül az első az imaginatív megismerés. Az „imagináció” kifejezés aggályokat kelthet abban, aki imagináción csak a semmiféle valóságnak meg nem felelő képzelődést érti. A szellemtudományban azonban az imaginatív megismerést olyan megismerésnek kell tekintenünk, amelyet a lélek érzékfeletti tudatállapota hoz létre. Ebben a tudatállapotban az ember szellemi tényeket és lényeket észlel és ezeket a fizikai érzékek nem tudják megközelíteni. Mivel ezt az állapotot a jelképekbe, imaginációkba való elmélyedés idézi elő a lélekben, ezért nevezhetjük ennek a magasabb tudatállapotnak a világát „imaginatív” világnak és az imaginatív világra vonatkozó megismerést „imaginatív” megismerésnek. Az „imaginatív” szó tehát olyasvalamit jelent, ami más értelemben valóság, mint a fizikai észlelés tényei és lényei. Nem az imaginatív átélésben szereplő képzettartalom a fontos, hanem az a lelki képesség, amely ezen az átélésen keresztül fejlődik ki.

Könnyen felhozhatná valaki az előbb leírt jelképek használata ellen, hogy ezek a jelképek valamilyen álmodozó gondolkodásból, önkényes képzelődésből származnak és ezért csak kétes értékűek lehetnek. Azokkal a jelképekkel szemben, amelyeken a szabályos szellemi iskolázás alapszik, ez az aggodalom nem jogosult. Mert jelképei úgy vannak kiválasztva, hogy vonatkozásuk a külső fizikai valóságra teljesen mellőzhető és értékük csak abban az erőben kereshető, amellyel a lélekre hatnak, ha az minden figyelmét a külső világtól elfordítja, ha minden érzékszervi észlelését elnyomja, ha minden külső indítékra keletkező gondolatát kikapcsolja. A legszemléltetőbb, hogy mi is a meditáció folyamata, ha összehasonlítjuk azt az alvás állapotával, amely egyrészt hasonlít hozzá, másrészt teljesen ellentétes vele. A meditáció olyan alvási állapot, amely a nappali tudathoz viszonyítva magasabb rendű ébrenlétet jelent. A fontos benne az, hogy a lelket a megfelelő képzetre, vagy képre koncentrálás arra kényszeríti, hogy saját mélységeiből sokkal nagyobb erőket hozzon felszínre, mint amilyeneket a mindennapi életben, vagy átlagos megismerésben használ; belső mozgékonysága ezáltal tehát fokozódik. Eloldóik a testiségtől, mint az alvásban, de nem válik öntudatlanná, hanem egy olyan világot él át, amelyet azelőtt nem élt át. Állapota - bár a testtől való eloldottsága az alváshoz hasonlítható - az átlagos nappali tudathoz viszonyítva fokozott ébrenlétnek nevezhető. Ebben az „ébrenlétben” a lélek a maga igazi belső, önálló lényében éli át magát, a nappali ébrenlétben viszont - mivel ebben az állapotban erői gyengébben nyilvánulnak meg - csak a test segítségével jut önmaga tudatára, tehát nem éli át önmagát, csak abban a képben vesz tudomást önmagáról, amelyet a test (tulajdonképpen a test folyamatai) mintegy tükörképszerűen eléje vetít.

A fent leírt módon felépített szimbólumok természetszerűen még nem vonatkoznak olyasmire, ami valóság a szellemi világban, hanem arra valók, hogy az emberi lelket elszakítsák a fizikai észleléstől és képzet- alkotásának az eszközétől, az agytól, amelyhez egyelőre értelmünk még hozzá van kötve.

Ez az elszakítás csak akkor következhet be, ha az ember érzi: most képzetet alkotok valamiről, de olyan erőkkel, amelyeknél nincs szükségem az érzékekre és az agyra, mint eszközökre. Az első, amit ezen az úton átél az ember, hogy megszabadul a fizikai szervektől. Ilyenkor azt mondhatja: tudatom nem alszik ki akkor sem, ha függetlenítem magam a fizikai észleléstől és a mindennapi értelmi gondolkodástól; ezekből kiemelkedhetem és akkor úgy érzem, hogy külön lény vagyok amellett, aki azelőtt voltam. Az első szellemi élmény tehát: a lelki-szellemi én-lény megfigyelése. Ez az én-lény új énként a csak a fizikai érzékekhez és fizikai értelemhez kötött én-ből emelkedett ki. Ha az ember elmélyedés nélkül oldja el magát a fizikai érzékek és értelem világától, a tudatlanság „semmi”-jébe merül. Lelki-szellemi lényünk természetesen már az elmélyedés előtt is megvan, de még nincs eszköze a szellemi világ megfigyelésére; olyan mint a fizikai test, ha nincs szeme a látáshoz, füle a halláshoz. Az elmélyedésre használt erők hozzák létre az azelőtt rendezetlen lelki-szellemi lényben a lelki-szellemi szerveket. És az ember azt is észleli először, amit így a meglévőhöz hozzáteremtett. Az első élmény tehát bizonyos értelemben önmagunk észlelése. A szellemi iskolázás lényegéhez tartozik, hogy a lélek, - fejlődésének ezen a pontján - az önmagán folytatott nevelés következtében, teljes tudatában van annak, hogy a leírt gyakorlatok eredményeképpen jelentkező képvilágban (imaginációkban) egyelőre csak önmagát észleli. És bár az új világban ezek a képek élőn jelennek meg előtte, mégis fel kell ismernie, hogy egyelőre nem egyebek, mint saját, gyakorlatokkal megerősített lényének tükörképei. És nemcsak ahhoz kell eljutnia, hogy ezt helyes ítélettel felismerje, hanem el kell jutnia olyan akarati fejlettséghez is, hogy a képeket bármikor el tudja távolítani, ki tudja oltani tudatából. A léleknek ezek között a képek között teljesen szabadon és meggondoltan kell tevékenykednie. Ez hozzátartozik a helyes szellemi iskolázáshoz. Ha a lélek nem tudna szabadon és teljes meggondoltsággal tevékenykedni, akkor a szellemi élmények területén olyan helyzetbe kerülne, mint amilyenbe kerülne itt a fizikai világban, ha egy tárgy annyira megragadná a figyelmét, hogy nem tudna elfordulni tőle. Csak egy olyan csoportja van a belső kép-élményeknek, amely a kioltás lehetősége szempontjából kivétel; a szellemi iskolázásnak ezen a fokán ezek a képek nem kiolthatok. A belső képélményeknek ez a csoportja megfelel annak, ami saját lelkünk tulajdonképpeni mivoltának a magja; és a tanítvány ezekben a képekben meglátja azt, ami mivoltának magvaként az ismétlődő földi életek során megy keresztül. A szellemi fejlődésnek ezen a pontján a földi életek ismétlődésének megérzéséből igazi élmény lesz. Minden egyébre vonatkozólag az élményeknek szabadoknak kell lenniük. És csak ha a kioltás képességét megszerezte az ember, akkor jut el az igazi szellemi külvilághoz. A kioltottak helyére valami más kerül és felismeri, hogy ez a szellemi valóság. Érzi, hogy mint lelkileg meghatározott lény a meg nem határozottból növekszik ki. Ebből az önmaga észleléséből kiindulva kell eljutnia a lelki-szellemi külvilág megfigyeléséhez. Ezt eléri, ha belső átélését olyan értelemben rendezi, ahogy azt a továbbiakban ismertetjük.

A tanítvány lelke egyelőre gyenge a lelki-szellemi világ észlelésére. Nagy belső energiát kell fordítania arra, hogy a jelképeket, vagy más képzeteket, amelyeket a fizikai világ indítására épített fel magának, belső elmélyedéssel meg is tartsa. Ha azonban még ahhoz is el akar jutni, hogy a magasabb világokban megfigyeléseket tehessen, akkor nem csak azt kell elérnie, hogy ezeket a képzeteket meg tudja tartani, hanem a képzetek megtartása után egy ideig olyan állapotban kell lennie, amelyben a fizikai külvilág indítékai nem hatnak a lelkére és az előbb leírt imaginált képzetek is ki vannak zárva tudatából. Most azután tudatába juthat az, ami az elmélyedés által keletkezett. A fontos az, hogy elég lelki ereje legyen ahhoz, hogy ami így az elmélyedés által keletkezett, azt ne hagyja figyelmen kívül, hanem valóban lássa. Mert ha belső energiája nem elég fejlett, nem veszi észre az elmélyedés eredményét. Amit ezen a fokon lelki-szellemi organizmusként kialakítunk és önmagunk észlelése közben kell megragadnunk, az finom és illanó. A fizikai külvilág és a fizikai külvilághoz kötött emlékezés utóhatása pedig igen zavaró - bármennyire is igyekszünk azt kiküszöbölni. Éspedig nemcsak az a zavarás erős, amelyet észreveszünk, hanem sokkal inkább az, amelyet a mindennapi életben észre sem veszünk. - Ebben a vonatkozásban éppen az ember lénye teszi lehetővé, hogy egy átmeneti állapot keletkezzék. Amit a lélek éber állapotban a fizikai világ zavarása miatt egyelőre nem tud megtenni, azt meg tudja tenni az alvásban. Aki átadja magát a belső elmélyedésnek, az kellő megfigyeléssel észrevehet alvási állapotán valamit. Az érzi majd, hogy alvása alatt „nem egészen alszik”, hanem lelkének vannak olyan időszakai, amikor alszik ugyan, de mégis bizonyos módon tevékeny. Ilyen állapotban a természetes folyamatok távol tartják a lélektől azokat a külvilági hatásokat, amelyeket éber állapotában a saját erejéből még nem tud távol tartani magától. Amikor ugyanis az elmélyedés gyakorlatainak már megvan a hatása, a lélek az alvásban kioldja magát az öntudatlanságból és érzi a szellemi-lelki világot. Ez kétféleképpen történhet. Vagy úgy, hogy az ember alvás alatt érzi, hogy egy másik világban van, vagy pedig felébredése után emlékszik arra, hogy egy másik világban volt. Az elsőhöz természetesen sokkal több energia kell, mint a másodikhoz. Ezért azoknál, akik kezdők a szellemi iskolázásban, a második a gyakoribb. Ez fokozatosan odáig mehet, hogy felébredés után érzi: az egész alvási idő alatt egy másik világban volt és felébredéskor ebből a másik világból jött vissza. És egyre határozottabban emlékszik ennek a másik világnak a lényeire és dolgaira, vagyis valamilyen formában bekövetkezett számára az, amit a tudat folytonosságának nevezhetünk. (A tudat folytatódása az alvásban.) Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy tudatát egész alvása során megtartja. Már sokat ért el a tudatfolytonosság szempontjából az, aki az alvás bizonyos időszakaiban mintegy tudatosan szemléli a szellemi-lelki világot, vagy ébrenléte alatt tud visszanézni ezekre a rövid tudatos állapotokra, egyébként pedig úgy alszik, mint a többi átlagember. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagynunk, hogy ezt átmeneti állapotnak kell tekintenünk. Nagyon jó, ha iskolázás céljából ezen az átmeneti állapoton keresztülmegyünk, de ne higgyük, hogy a szellemi-lelki világra vonatkozólag ebből az átmeneti állapotból valamilyen végleges szemléletet meríthetünk. A lélek ebben az állapotban bizonytalan, nem bízhatja még magát arra, amit észlel; de élményeivel egyre több erőt gyűjt ahhoz, hogy ébrenléte alatt a fizikai külső és belső világ zavaró hatását távol tartsa magától és úgy jusson lelki-szellemi megfigyeléshez, hogy közben érzékei ne közvetítsenek észleleteket, agyhoz kötött értelme is elhallgasson és tudatából eltűnjenek azok a képek is, amelyek az elmélyedés alatt csak előkészítették a szellemi látást.

Amit a szellemtudomány bármilyen formában nyilvánosságra hoz, az csak ilyen teljesen éber állapotban folytatott szellemi-lelki megfigyelésből szabad hogy származzék.

A szellemi iskolázás további folyamán két lelki élmény fontos. Az egyik élmény az, hogy a tanítvány ennek az élménynek alapján azt mondhatja: ha figyelmen kívül hagyom is mindazt, amit a fizikai külvilág benyomásokban adni tud, belső világomat nem látom olyannak, mint amelynek minden tevékenysége elhalt, hanem azt látom, hogy önmagának tudatában van egy olyan világban, amelyről mindaddig, amíg a fizikai világ és az átlagos értelem benyomásainak az indítékára cselekszem, semmit sem tudok. A léleknek ebben a pillanatban az az érzése, hogy önmagából - a fent leírt módon - egy új lényt hozott a világra, lelki lényének magvát szülte meg. És ennek a lénynek egészen más tulajdonságai vannak, nem olyanok, mint amilyenek azelőtt a lélekben voltak. A másik élmény az, hogy az ember eddigi lényét mint egy másik lényt látja maga mellett. Amiről eddig úgy tudta, hogy körülzárja őt, azzal bizonyos vonatkozásban most szembe találja magát. Úgy érzi, hogy átmenetileg kívül van azon, amit egyébként saját mivoltának, saját „én”-jének tartott. Olyan ez, mintha az ember teljesen józanul két „én”-ben élne. Az egyik az, amelyet eddig is annak ismert. A másik mintegy újonnan született lény e fölött áll. És az ember úgy érzi, hogy az első bizonyos önállóságra tesz szert a másikkal szembeni; kb. úgy, mint ahogy az emberi testnek is van egy bizonyos önállósága az első énnel szemben. - Ennek az élménynek nagy jelentősége van, mert általa tudjuk meg, mit jelent abban a világban élni, amelynek elérésére az iskolázással törekszünk.

A második - újonnan született - Én-t el lehet juttatni ahhoz, hogy a szellemi világot észlelje. Kifejlődhet benne az, ami ugyanolyan jelentőségű a szellemi világban, mint érzékszerveink a fizikai világban. Ha ez a fejlődés a megfelelő fokra jut, az ember nemcsak újonnan született Énnek érzi magát, hanem - mint fizikai érzékeivel a fizikai világot - észleli a körülötte lévő szellemi tényeket és lényeket is. Ez a harmadik jelentős élmény. Hogy a szellemi iskolázásnak ezen a fokán helytállhassunk, számolnunk kell azzal, hogy a lelki erők megerősödésével az önszeretet és önmagunk átér- zése olyan magas fokot ér el, amilyen az átlagos fejlettségű lelki életben el sem képzelhető. Félreértés volna azt hinni, hogy ezen a ponton csak a közönséges önsze- retetről van szó. A fejlődésnek ezen a fokán az önszeretet olyan fokot ér el, hogy szinte természeti erőként jelenik meg és kemény akarati iskolázás kell ennek az erős ön-átérzésnek a legyőzésére. Ezt az önzést nem a szellemi iskolázás hozza létre ez mindig megvan, a szellemi iskolázás csak tudatunkba hozza. Az akarati iskolázásnak feltétlenül támogatnia kell a szellemi iskolázás másik ágát. Nagyon erős az emberben a hajlam arra, hogy boldognak érezze magát a maga által teremtett világban. Pedig az embernek a fenti módon mintegy ki kell tudnia oltani azt, amire minden erejével törekedett. Az elért imaginatív világban az embernek önmagát ki kell oltania. Ez ellen harcolnak az önzés legerősebb ösztönei. - Azt hihetné az ember, hogy a szellemi iskolázás gyakorlatai csak külsődlegesek és nem vonatkoznak a lélek morális fejlődésére. Holott az önzés legyőzéséhez szükséges morális erő nem érhető el a lélek morális állapotának megfelelő fokra emelése nélkül. Haladás a szellemi iskolázásban el sem képzelhető anélkül, hogy egyszersmind szükségképpen be ne következzék morális haladás is. Morális erő nélkül az önzést nem lehet legyőznünk. Azok a beszédek, amelyek szerint az igazi szellemi iskolázás nem szükségképpen morális iskolázás is, nem helyesek. Csak aki ezt az élményt nem ismeri, abban támadhat az az ellenvetés, hogy honnan tudja az ember, hogy amikor azt hiszi, szellemi észlelése van, a valósággal és nem csak képzelődéssel (vízióval, hallucinációval) van-e dolga? - Az igazság az, hogy aki szabályos iskolázással érte el ezt a fokot, az a maga saját képzetét éppen úgy meg tudja különböztetni a szellemi valóságtól, mint ahogy az egészséges értelmű ember is meg tudja különböztetni az elképzelt izzó vasdarabot a valóságos, kézzel megfogható vasdarabtól. A megkülönböztetés képességét az egészséges átélés adja és semmi más. A próbakő a szellemi világban is maga az élet. Mint ahogy az ember tudja, hogy a fizikai világban az elképzelt vasdarab, még ha akármilyen forrónak gondolja is el, nem égeti meg az ujját, úgy tudja az iskolázott tanítvány is, hogy csak elképzelt szellemi tényt él át, vagy valóságos tények és lények hatnak felébredt szellemi észlelőszerveire. Azokról a szabályokról, amelyeket a szellemi iskolázás folymán be kell tartani - nehogy az ember tévedésnek essék áldozatul - a következőkben még beszélni fogunk.

Nagy jelentősége van annak, hogy a tanítvány, amikor újonnan született Énjének a tudatára jut, bizonyos meghatározott lelkiállapotot ér el. Mert az ember énje által érzéseinek, képzeteinek, hajlamainak és szenvedélyeinek a vezetőjévé lesz. Az észleleteket és a képzeteket nem lehet a lélekben magukra hagyni, megfontolt gondolkodással kell azokat szabályozni. A gondolkodási törvényeknek pedig az én az ura, ezekkel teremt rendet a fogalmi és gondolati életben. Hasonlóképpen van a dolog a vágyakkal, ösztönökkel, hajlamokkal és szenvedélyekkel is. Az etikai alapelvek a lelki erők vezetői lesznek. Az erkölcsi ítélettel lesz az én ezen a területen a lélek vezetője. Amikor az ember mindennapi énjéből magasabb énjét kiemeli, az előbbi bizonyos vonatkozásban önállósul. Annyi eleven erőt ad át, amennyi a magasabb én kifejlesztéséhez szükséges. Tegyük fel, hogy valaki ítélőerőben és a gondolkodási törvények területén még nem szerezte meg a megfelelő képességet és biztonságot és így akarja magasabb énjét világra hozni, alacsonyabb énjének csak annyi gondolkodó képességet tud hátrahagyni, amennyit előzőleg kifejlesztett magának. Ha gondolkodása még kevéssé rendezett, az önállósult alacsonyabb én rendezetlenül, zűrzavarosan, képzelgően gondolkodik és ítél. És mert az ilyen ember magasabb énje is csak gyenge lehet, ezért az érzékfeletti látás területén is a zavaros alacsonyabb én jut uralomra és az ember ítélőerejének az érzékfeletti megfigyelésben nincs meg az egyensúlya. Ha logikus gondolkodó képességét kellőképpen kifejlesztette volna, alacsonyabb énjét nyugodtan meghagyhatná a maga önállóságában. - És ez etikai területen is így van. Ha az ember nem szerezte meg a biztonságot a morális ítélet területén, ha nem tud uralkodni hajlamain, ösztönein és szenvedélyein, alacsonyabb énje olyan állapotban önállósul, mint amikor még a hajlamok, ösztönök és szenvedélyek hatnak rá. Előfordulhat, hogy az érzékfeletti megismerést nem olyan magasrendű igazságérzettel bírálja meg, mint a fizikai külvilággal kapcsolatos megismerést. Ilyen bizonytalanná vált igazságérzettel szellemi valóságnak tarthatja a káprázatot. Igazságérzetére hatnia kell a hátrahagyott alacsonyabb énben kifejlesztett biztos etikai ítélőképességnek, a jellembeli határozottságnak és a lelkiismeretességnek, mielőtt a magasabb én az érzékfeletti megismerés megszerzéséért tevékenykedik. - Ezt nem elijesztésül mondjuk, hanem mert hangsúlyozni akarjuk, hogy ezeket a dolgokat nagyon komolyan kell venni.

Aki erős akarattal meg tudja tenni mindazt, amivel alacsonyabb énjének megszerzi cselekvéseihez a szükséges belső biztonságot, annak nem kell megijednie attól, hogy magasabb énje az érzékfeletti megismerés eléréséért, szellemi iskolázása segítségével, elszakítja magát az alacsonyabb éntől. Csak nem szabad elfelejtenie, hogy az önámításnak éppen akkor van nagy hatalma az ember felett, amikor saját magának kell megállapítania, hogy elég „érett-e” valamihez. Az ebben a könyvben leírt iskolázással az ember olyanná fejleszti gondolati életét, hogy ezzel az egyébként lehetséges veszélyeket és tévedéseket elkerüli. Az így kifejlesztett gondolkodás eredményeként a lélek úgy éli át az összes belső élményeket, ahogy azokat a fantázia által előidézett tévedések kiküszöbölésével át kell élnie. A gondolkodás megfelelő fejlettsége nélkül ezek az élmények nagy bizonytalanságot kelthetnek a lélekben. Az itt ismertetett megismerési mód gondoskodik arról, hogy az érzékfeletti élményeket olyan tökéletesen tekintsük át, mint amilyen tökéletesen tekintjük át egészséges lelkiállapotban fizikai észlelésünket. A gondolati élet kifejlesztésével inkább megfigyelői vagyunk annak, amit átélünk, a gondolati élet nélkül pedig úgy vagyunk benne az élményben, hogy hiányzik a kellő megfontoltság.

A helyes iskolázás megnevezi azokat a tulajdonságokat, amelyeket gyakorlatok elvégzésével meg kell szereznie annak, aki a magasabb világokba vezető utat keresi. Ezek elsősorban a következők: a lélek uralma a gondolkodás irányítása felett, a lélek uralma az akarat és az érzés felett. A módnak, ahogyan ezt az uralmat gyakorlatokkal meg kell szerezni, kettős célja van. Egyrészt olyan biztonságot, határozottságot és egyensúlyt ad a léleknek, hogy az akkor is megtartja ezeket a tulajdonságokat, amikor második énje megszületik; másrészt a második énnek erőt és belső tartást ad útravalóul.

Amire az ember gondolkodásának a szellemi iskolázásban elsősorban szüksége van, az a tárgyilagosság. A fizikai világban az élet maga a nagy tanítómester, aki az emberi ént tárgyilagosságra tanítja. Hiába akarja a lélek tetszése szerint átadni magát a gondolatok játékának, ha nem akar az élettel összeütközésbe kerülni, kénytelen az élet korrekcióját elfogadni. A léleknek úgy kell gondolkodnia, ahogy az az események menetének megfelel. Ha az ember elfordítja figyelmét a fizikai világtól, nem kapja meg a fizikai világ által rákényszerített korrekciót. Ha azután gondolkodása nem tud saját korrektora lenni, lidércfényszerűvé válik. Ezért kell a tanítványnak gondolkodását úgy gyakorolnia, hogy maga a gondolkodás tudja irányát és célját megadni. A gondolkodásnak ki kell fejlesztenie magában a belső biztonságot és azt a képességet, hogy szigorúan a tárgynál tudjon maradni. Ezért kell a „gondolkodási gyakorlatokat” nem távol eső és bonyolult, hanem könnyen elérhető és egyszerű tárgyakkal végezni. Aki erőt véve önmagán hónapokon keresztül, naponta legalább öt percig gondolatait egy egyszerű tárgyra (pl. gombostűre, vagy ceruzára) koncentrálja, úgy, hogy eközben a tárggyal össze nem függő gondolatokat kizárja, már sokat tett ebben az irányban. (Lehet naponta új tárgyat választani, vagy egyet több napon át megtartani.) Még az se vonakodjék ilyen módon megszerezni a szellemi iskolázáshoz szükséges érettséget, aki - mert tudományos iskolázottsága van - „gondolkodónak” hiszi magát. Mert ha az ember egy ideig olyasmin gondolkodik, amit nagyon jól ismer, biztos lehet, hogy tárgyilagosan gondolkodik. Aki azt a kérdést veti fel, hogy: milyen alkatrészekből áll a ceruza? Hogyan készítik ezeket? Hogyan rakják össze az alkatrészeket? Mikor találták fel a ceruzát? stb., sokkal jobban igazodik képzeteivel a valósághoz, mint az, aki az ember származásáról gondolkodik, vagy arról, hogy mi az élet. Egyszerű gondolkodási gyakorlatokkal jobban készül elő az ember arra, hogy helyes képzeteket alkosson a Szaturnusz-, Nap- és Holdfejlődés világáról, mint bonyolult tudományos eszmékkel. Mert kezdetben nem a gondolkodás tárgya a fontos, hanem hogy belső erővel tárgyilagosan gondolkozzunk. Először a könnyen áttekinthető fizikai folyamatokon kell megtanulnunk a tárgyilagosságot, hogy azután gondolkodásunk tárgyilagos akarjon lenni akkor is, ha nem érzi a fizikai világ és a fizikai világ törvényeinek uralmát. Így az ember leszokik a nem tárgyilagos, csapongó gondolkodásról.

Az embernek nemcsak gondolatai világán kell uralkodnia, hanem akaratán is. A fizikai világban akaratunkon is az élet uralkodik. Szükségleteket támaszt bennünk és akaratunkat arra indítja, hogy ezeket a szükségleteket kielégítse. A magasabb iskolázás érdekében hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy saját parancsainknak feltétlenül engedelmeskedjünk. Ha ezt megszoktuk, egyre kevésbé vágyódunk lényegtelen dolgokra. Ha akarati életünk nem jól fejlett, ha bizonytalan, ingadozó, ennek az az oka, hogy olyasmire vágyunk, aminek a megvalósításáról nincs pontos fogalmunk. Ez a kielégítetlenség - akkor, amikor a magasabb Én akar a lélekben megszületni - megzavarhatja az egész lelki életet. - Jó gyakorlat, ha hónapokon keresztül a nap egy bizonyos előre meghatározott órájában azt parancsoljuk magunknak, hogy: „Ma ebben az időpontban egy bizonyos tettet végre fogsz hajtani.” Lassan eljut az ember oda, hogy úgy meg tudja parancsolni magának a cselekvés időpontját és módját, hogy az sikerül is. Így felülemelkedik azon az ártalmas hangulaton, amikor „ezt szeretné”, vagy „azt akarja”, miközben nem is gondol arra, hogy az egyáltalán kivitelezhető-e. Goethe a Faust-ban azt mondatja egy szellemi látó nővel: „Azt szeretem, aki a lehetetlent kívánja.” És Goethe maga azt mondja: „Az eszmében élni annyit jelent, mint a lehetetlennel úgy bánni, mintha lehetséges lenne.” (Sprüche in Prosa) Az ilyen mondások nem ellenvetések a mondottakkal szemben. Goethe és a Faust-ban szereplő szellemi látó nő (Manto) követelményét csak az tudja teljesíteni, aki először a lehetségesen iskolázta magát, hogy azután erős akarattal a „lehetetlent” is lehetségessé tegye.

A léleknek szellemi iskolázása érdekében érzésvilágában egy bizonyos higgadtságot kell elérnie. Ehhez uralkodnia kell jókedvének és bánatának, örömének és fájdalmának megnyilatkozásán. Éppen ennek a tulajdonságnak a megszerzése ütközhet előítéletbe. Azt gondolhatná az ember, hogy „ha nem szabad örülnie annak, ami örömet szerez, ha nem szabad bánkódnia azon, ami bánatot okoz”, akkor érzéketlenné, részvétlenné válik a körülötte lévő világgal szemben. De nem erről van szó. A lélek örüljön annak, amin örülni lehet és bánkódjék azon, ami szomorú; csak jusson el odáig, hogy uralkodni tudjon az öröm és fájdalom, jókedv és bánat kifejeződésén. Ha erre törekszik, csakhamar észreveszi, hogy környezetének örömteli vagy fájdalmas eseményeivel szemben nem érzéketlenebb, hanem éppen ellenkezőleg: sokkal fogékonyabb, mint azelőtt. Ha meg akarjuk szerezni a higgadtságot, hosszabb ideig szigorúan kell vigyáznunk magunkra. Arra kell törekednünk, hogy teljes mértékben együttérzők legyünk az örömben és fájdalomban anélkül, hogy elvesznénk benne és ennek akaratlanul is kifejezést adjunk. Nem a jogosult fájdalmat kell elnyomnunk, hanem a feltörő sírást; nem a helytelen cselekedettől való irtózást, hanem az elvakult düh kitörését, nem a veszélytől való óvakodást, hanem a terméketlen félelmet, stb. - Csak ezzel a gyakorlattal éri el a tanítvány azt a lelki nyugalmat, amelyre szüksége van, ha nem akarja, hogy amikor magasabb énje megszületik, és különösen amikor magasabb énje tevékeny lesz, lelke, - mint saját mivoltának hasonmása - a magasabb Én mellett egészségtelen külön életet éljen.

Ezekre a dolgokra vonatkozólag szabad a legkevésbé ámítani magunkat. Elfordulhat, hogy valaki a mindennapi életben elég higgadtnak hiszi magát és azt gondolja, hogy ezért nincs szüksége ilyen gyakorlatra. Éppen az ilyen embernek van kétszeresen szüksége rá. Mert lehet, hogy a mindennapi életben elég higgadt, de ha felemelkedik a magasabb világba, az észre nem vett kiegyensúlyozatlanság annál erősebben nyilatkozik meg. Feltétlenül tudnunk kell, hogy a szellemi iskolázásban nem az a fontos, amiről az ember azelőtt azt hitte, hogy tudja, hanem, hogy rendszeresen gyakoroljuk azt a tulajdonságot, amelyre szükségünk van. Akármilyen ellentmondónak látszik is ez az állítás, mégis igaz. Bármit nevelt is belénk az élet, a szellemi iskolázást azok a tulajdonságok viszik előre, amelyeket mi magunk fejlesztettünk ki magunkban. Ha az élet ingerlékennyé tett bennünket, le kell szoknunk róla. Ha viszont szenvtelenek vagyunk, önneveléssel fel kell ráznunk magunkat, hogy lelkünkben létre tudjuk hozni a külső benyomások kifejeződését. Aki semmin sem tud nevetni, éppen úgy nem uralkodik az életén, mint az, akit - mert nem tud magán uralkodni - minden nevetésre ingerel.

Hogy a gondolkodást és érzést tovább fejleszthessük, meg kell szereznünk azt a tulajdonságot, amelyet pozitivitásnak neveznek. Egy szép legenda elmondja, hogy Jézus Krisztus néhány tanítványával egy kutya teteme mellett megy el. A tanítványok elfordulnak a csúnya látványtól, Jézus Krisztus viszont megcsodálja a halott állat szép fogsorát. Gyakorolhatjuk magunkat abban, hogy a legenda szellem-ének megfelelő lelki magatartásunk legyen a világgal szemben. A téves, a rossz, a csúnya ne tartson vissza attól, hogy meglássuk az igazat, a jót, a szépet. Ne tévesszük azonban össze a pozitivitást a kritikátlansággal, azzal, hogy behunyjuk szemünket a csúnyaság, hamisság, értéktelenség előtt. Aki a halott állat szép fogsorát megcsodálja, látja az oszlásban lévő tetemet is. De a tetem látása nem tartja őt vissza attól, hogy a szép fogakat is lássa. Ne tartsuk a rosszat jónak, a tévését helyesnek, de jussunk el oda, hogy a rossz, a téves ne tartson vissza a jó, az igaz meglátásától.

Gondolkodásunk az akarattal való kapcsolatában bizonyos érettségi fokra emelkedik, ha nem engedjük, hogy korábbi élményeink és tapasztalataink megfosszanak bennünket az új élmények iránti elfogulatlanságtól. Az a gondolat, hogy: „Ezt még sohasem hallottam, ezt nem hiszem”, nem élhet a tanítványban. A tanítványnak bizonyos ideig mindenütt és minden alkalommal arra kell törekednie, hogy a dolgoknak és lényeknek a megnyilatkozásából meghallja azt, ami az ő számára új. Ha kész arra, hogy ne a megszokott, hanem új szempontok szerint nézze a világot, minden kis fuvallattól, minden falevéltől, minden gyermeki gügyögésből tanulhat. Persze könnyen előfordulhat, hogy ilyen vonatkozásban túl messzire megyünk. Ha egy bizonyos kort elértünk, ne hagyjuk figyelmen kívül már megszerzett tapasztalatainkat. Amit a jelenben átélünk, azt a múlt tapasztalatai alapján ítéljük meg. Ez kerül a mérleg egyik serpenyőjébe, a másikba pedig az arra való hajlandóság, hogy mindig készek legyünk az új felvételére és mindenekelőtt annak a lehetőségnek a feltételezésére, hogy az új élmények esetleg ellentmondanak a régieknek.

Ezzel fölsoroltunk öt lelki tulajdonságot, amelyeket a tanítványnak a szabályos iskolázásban el kell sajátítania. Ezek a következők: 1. a gondolatmenet feletti uralom, 2. az akarati impulzusok feletti uralom, 3. higgadtság az örömben és szenvedésben, 4. pozitivitás a világ megítélésében, 5. elfogulatlanság az életfelfogásban.

Aki következetesen bizonyos időt arra fordított, hogy a gyakorlatokkal ezeket a tulajdonságokat megszerezze, annak még arra is szüksége van, hogy lelkében ezeket a tulajdonságokat harmonizálja. Ehhez kettőt-kettőt, hármat és egyet, stb. kell gyakorolnia, hogy a harmónia létrejöjjön.

Ezek a gyakorlatok a szellemi iskolázás módszerei szerint vannak megadva, mert ha a tanítvány kellő alapossággal végzi ezeket, nemcsak a már leírt közvetlen eredményeket idézik benne elő, hanem más, közvetett, a szellemi világ felé vezető úton szükséges következményük is van. Aki ezeket a gyakorlatokat megfelelően végzi, a gyakorlatok közben rátalál lelki életének hiányosságaira és hibáira; de meg fogja találni azokat az éppen az ő számára szükséges eszközöket is, amelyekkel intellektuális érzésbeli és jellembeli életét erősítheti és biztossá teheti. Bizonyára még más gyakorlatokra is szüksége lesz képességei, vérmérséklete és jelleme szerint; de az ilyen gyakorlatok az előbbiek alapos elvégzése mellett maguktól adódnak. A tanítvány észreveszi, hogy az előbbi gyakorlatok közvetve és fokozatosan azt is eredményezik, amire eredetileg nem is látszanak hivatottnak. Ha pl. valakinek kevés az önbizalma, bizonyos idő múlva észreveszi, hogy a gyakorlatok révén önbizalma megnőtt. És így van ez más lelki tulajdonságokkal is. (A gyakorlatok részletesebben „Wie erlangt man Erkenntnisse der höheren Welten” c. könyvemben találhatók meg.) - Nagy jelentősége van annak, hogy a tanítvány egyre jobban tudja fokozni képességeit. Olyan mértékben kell uralkodnia az érzések és gondolatok felett, hogy lelkének hatalma legyen a tökéletes belső nyugalom időszakainak a megteremtésére, vagyis távol tudja tartani magától mindazt, amit a mindennapi, külső élet örömben és fájdalomban, eredményekben és gondban, sőt feladatokban és követelményekben is eléje állít. A belső nyugalom idején csak azt engedje be lelkébe, amit maga a lélek az elmélyülés állapotában be akar engedni. Könnyen keletkezhet valakiben az az előítélet, hogy ha az ember szívével és lelkével a nap bizonyos időszakában visszahúzódik mindennapi életétől, elidegenedik az élettől és annak feladataitól. Ez azonban a valóságban egyáltalán nincs így. Aki az előbb leírt módon átadja magát a béke és belső nyugalom időszakainak, ebből olyan sok és nagy erőt merít külső feladatai elvégzésére is, hogy kötelességeit nem rosszabbul, hanem sokkal jobban teljesíti, mint azelőtt. - Nagyon sokat jelent, ha az ember a belső nyugalom idején teljesen meg tud szabadulni a személyes ügyeihez fűződő gondolatoktól és fel tud emelkedni ahhoz, ami nem csak az ő ügye, hanem általános emberi. Ha meg tudja tölteni lelkét a magasabb szellemi világból származó közlésekkel és ezek annyira lekötik érdeklődését, mint a személyes gondok és ügyek, akkor ez lelkének külön eredményeket jelent. - Aki így szabályozza lelki életét, olyan önmegfigyeléshez juthat, hogy saját ügyeit azzal a nyugalommal szemléli, mint a máséit. Ha a tanítvány úgy tudja szemlélni a saját élményeit, örömeit, szenvedéseit, mint a máséit, az jó előkészítés a szellemi iskolázásra. Ebben a vonatkozásban akkor éri el fokozatosan a megfelelő fejlődési fokot, ha naponta, munkája után napi élményeit képekben elvonultatja maga előtt. Ilyenkor élményeiben saját magát képekben kell néznie; tehát mintegy kívülről kell szemlélnie, hogy milyen volt napi életében. Ebben bizonyos gyakorlatra úgy tehet szert, hogy a napi élet egyes kis részleteinek a maga elé vetítésével kezdi. Így egyre ügyesebb és jártasabb lesz a visszapillantásban, míg végül hosszabb ideig folytatott ilyen rendszeres gyakorlás után, igen rövid időn belül tökéletesen fogja tudni csinálni. Az élmények fordított sorrendben való szemlélése azért olyan fontos a szellemi iskolázásban, mert általa a lélek megszabadítja magát képzetalkotásában attól az egyébként belerögződött szokástól, hogy gondolkodása, csak a fizikai történések sorrendjéhez igazodjék. A visszafelé fordított sorrend szerinti gondolkodásban helyes a képzetalkotás, annak ellenére, hogy nem a fizikai sorrendhez igazodik. Erre azért van szükség, hogy az ember beleélje magát az érzékfeletti világba, mert ezen erősödik, válik egészségesebbé képzet- alkotása. Ezért jó, ha napi életünkön kívül még mást is követünk visszafelé, pl. egy drámát, elbeszélést, hangsort, stb. - A tanítványnak egyre inkább eszményképévé válik, hogy az élet eseményeit belső biztonsággal és nyugalommal fogadja és azokat ne a saját lelkisége, hanem azok belső jelentősége, belső értéke szerint ítélje meg. Éppen azáltal, hogy ez az eszménykép lebeg a szeme előtt, teremti meg a lelki alapot ahhoz, hogy az előbb leírt elmélyedésnek, szimbolikus és más gondolatoknak és érzéseknek át tudja adni magát.

A megadott feltételeket teljesíteni kell, mert az érzékfeletti élet ugyanarra a talajra épül, mint a mindennapi élet, amelyben élünk, mielőtt az érzékfeletti világba belépünk. Minden érzékfeletti átélés kétféleképpen függ attól a lelki kiinduló ponttól, ahonnan elindulunk az érzékfeletti világ felé. Aki nem gondol arra, hogy az egészséges ítélőerőt már eleve szellemi iskolázásának alapjává tegye, az olyan érzékfeletti képességeket fejleszt ki, amelyekkel pontatlanul, helytelenül észleli a szellemi világot. Szellemi észlelő szervei rosszul fejlődnek ki. És mint ahogy rossz, vagy beteg szemmel nem lehet jól látni a fizikai világot, úgy azokkal a szellemi szervekkel sem lehet helyesen észlelni, amelyek nem az egészséges ítélőerő alapján fejlődtek ki. - Aki nem morális lelki beállítottsággal indul, az úgy emelkedik a szellemi világokba, hogy szellemi látása zavaros és ködös. Úgy látja az érzékfeletti világot, mint a kábulatban levő ember a fizikai világot. Csakhogy az utóbbi nem jut el ahhoz, hogy jelentős megállapításokat tegyen, viszont a szellemi megfigyelő kábultságában is még mindig éberebb, mint az átlagos tudatú ember, ezért megállapításai a szellemi világról tévesek lesznek.

*

Az imaginatív megismerés belső megbízhatóságát úgy érjük el, hogy a már eddig leírt lelki elmélyedéseket (meditációkat) alátámasztjuk azzal, hogy hozzászoktatjuk magunkat az „érzékletmentes gondolkodáshoz”. Ha a fizikai világ megfigyelése alapján alakítunk ki egy gondolatot, az nem érzékletmentes. De az ember nem csak ilyen gondolatokat tud létrehozni. Az emberi gondolkodás nem kell hogy üres és tartalomnélküli legyen akkor sem, ha nem a fizikai megfigyelés az alapja. A legbiztosabb és legközvetlenebbül adott út az érzékletmentes gondolkodás elérésére, ha a gondolkodás elsajátítja a szellemtudományból a magasabb világokra vonatkozó közléseket. Ezeket fizikai érzékekkel nem lehet megfigyelni. De észrevesszük, hogy kellő türelem és kitartás mellett megérthetők. Iskolázás nélkül nem lehet a magasabb világokban kutatásokat végezni, vagy megfigyeléseket tenni, de magasabb iskolázás nélkül is meg lehet érteni mindazt, amit a szellemi kutató a magasabb iskolázásból merítve elmond. Teljesen indokolatlan, ha valaki azt mondja: „Hogyan higgyem el, amit a szellemi kutatók mondanak, amikor én magam nem láthatom?” De puszta gondolkodással is meg lehet győződni arról, hogy a közlések igazak. És ha valaki gondolkodás útján nem tud meggyőződni erről, annak nem az az oka, hogy „nem lehet elhinni”, amit nem látunk, hanem csak az, hogy gondolkodása még nem elég alapos, nem elég előítélet-mentes, nem elég átfogó. Hogy világosan lássuk a dolgot, tudnunk kell, hogy az emberi gondolkodás, ha belsőleg minden erejét összeszedi, többet tud felfogni, mint amennyire rendszerint képesnek tartja magát. Maga a gondolkodás ugyanis, a gondolkodás belső mivolta, összefüggésben van az érzékfeletti világgal. A lélek általában nincs tudatában ennek az összefüggésnek, mert hozzászokott ahhoz, hogy gondolkodási képességét csak a fizikai világgal kapcsolatban alakítsa ki. Ezért érthetetlennek tartja az érzékfeletti világról szóló közléseket, holott ezeket nemcsak a szellemi iskolázáson nevelődött gondolkodás értheti meg, hanem minden olyan gondolkodás is, amely tudatában van a maga erejének és ezt az erejét használni is akarja. Azáltal, hogy az ember elfogadja a szellemtudomány közléseit, olyan gondolkodáshoz szokik, amely nem a fizikai megfigyelésből merít. Így megismeri, hogy a lélek mélyén hogyan szövődik egyik gondolat a másikból, hogyan keresi egyik gondolat a másikat akkor is, ha a gondolati kapcsolatokat nem a fizikai megfigyelés hozza létre. A lényeges itt az, hogy az ember megtudja, hogy a gondolati világnak belső élete van és hogy amikor igazán gondolkodunk, az eleven érzékfeletti világban vagyunk és azt mondjuk: van bennem valami, ami egy gondolati organizmust alakít ki, és én egy vagyok ezzel a „valamivel”. Így az érzékletmentes gondolkodás iránti odaadásban átéljük, hogy van valamilyen lényszerűség, amely beleárad belső életünkbe, mint ahogy fizikai megfigyelés közben organizmusunkon keresztül a fizikai jelenségek sajátosságai áradnak belénk. Itt kinn a térben - mondja, aki a fizikai világot figyeli meg - van egy rózsa; nem ismeretlen nekem, mert közli magát színe és illata révén. Érzékletmentes gondolkodás közben pedig - ehhez csak bizonyos elfogulatlanság kell - az előbbi fizikai folyamatnak megfelelően azt tapasztaljuk, hogy egy olyan lényszerű valami adja hírül magát, amely egyik gondolatot a másikhoz köti és így egy gondolat-organizmust formál ki bennünk. De mást érez az ember a külső, fizikai világ szemlélése közben és mást azzal szemben, ami lényszerűén az érzékletmentes gondolkodásban nyilatkozik meg. Az első esetben kívülállónak érezzük magunkat, az érzékletmentes gondolkodásban viszont a bennünk megnyilatkozó lényszerűséget saját magunkban érezzük, egynek érezzük magunkat vele. Aki többé-kevésbé tudatosan csak azt ismeri el lényszerűnek, ami külső tárgyként van előtte, annak nem lehet az az érzése, hogy egy lényszerű valami a maga mivoltát megnyilatkoztathatja úgy is, hogy egy vagyok vele. Hogy ilyen vonatkozásban helyesen lássunk, a következő belső élményt kell átélnünk. Meg kell különböztetnünk a saját akaratunkkal létrehozott gondolati összefüggéseket azoktól, amelyeket akkor élhetünk át, ha akaratunkat nem működtetjük. Ez utóbbi esetben azt mondhatjuk: Bensőmben teljes csöndben maradok; nem végzek gondolati munkát; átadom magam annak, ami „bennem gondolkodik”. Ha ez bekövetkezett, joggal mondhatom, hogy egy lényszerű valami működik bennem, mint ahogy egy bizonyos vörös szint, egy bizonyos illatot észlelve, joggal mondhatom, hogy a rózsa hat rám. - Ennek nem mond ellent az, hogy gondolataink tartalmát a szellemi kutató közléseiből merítjük; mert bár a gondolatok már megvannak, amikor átadjuk magunkat nekik, de csak akkor gondolhatok, ha minden esetben újrateremtjük őket magunkban. Éppen az a lényeges, hogy a szellemi kutató olyan gondolatokat ébreszt hallgatójában vagy olvasójában, amelyeket annak először saját magából kell felszínre hoznia. Aki viszont a fizikai valóságot úja le, az olyasvalamire utal, amit a hallgató vagy olvasó megfigyelhet a fizikai világban.

(Az az út, amely a szellemtudomány közlései alapján az érzékletmentes gondolkodáshoz vezet, biztos út; de van még egy másik biztosabb és főként pontosabb, de sok ember számára nehezebb út. Ezt az utat „A goethei világnézet ismeretelmélete” és „A szabadság filozófiája” c. művemben adtam meg. Ezek a könyvek leírják, hogy mit érhet el az emberi gondolkodás, ha azon dolgozik, hogy ne a fizikai külvilág benyomásainak, hanem csak önmagának adja át magát. Ha ezt meg tudja csinálni, akkor - mint önmagában eleven lény - a tiszta gondolkodás dolgozik az emberben és nem a csak a fizikai jelenségekre emlékező gondolkodás. Ezekben az írásokban semmi sincs a szellemtudomány közléseiből és mégis kitűnik, hogy a tiszta, csak önmagában tevékeny gondolkodás tájékoztatást tud adni a világról, az életről és az emberről. Ezek a könyvek igen fontos közbülső fokot képviselnek a fizikai és a szellemi világ megismerése között és azt adják, amit a gondolkodás elérhet, ha már a fizikai megfigyelés fölé emelkedett, de még nem indult el a szellemi kutatás útján. Aki lelkébe befogadja ezeknek a könyveknek a tartalmát, az már a szellemi világban van; de a szellemi világ még csak mint gondolati világ nyilatkozik meg neki. Aki úgy érzi, hogy ennek a közbülső foknak a hatását fel tudja venni magába, az biztos úton jár; és általa olyan érzést fejleszthet magában a magasabb világokkal szemben, amely az elkövetkező időkre szép eredményeket hoz.)

A fent leírt szimbolikus képekbe és érzésekbe való elmélyedésnek (meditációnak) az a célja, hogy az ember kifejlessze asztráltestében a magasabb észlelőszerveket. Ezeket a magasabb észlelőszerveket az asztráltest szubsztanciájából kell megteremtenie. Ezek az új megfigyelő szervek egy új világot közvetítenek és az ember megtanulja, hogy ebben az új világban új én-nek ismerje meg magát. Az új szervek a fizikai világ megfigyelő szerveitől már abban is különböznek, hogy tevékenyek. Szemünk és fülünk passzívan viselkedik, hagyja, hogy a fény és hang hasson rá, a szellemi-lelki észlelő szervek viszont észlelés közben folyton tevékenyek és a tárgyat vagy tényt mintegy teljes tudattal ragadják meg. Ezáltal keletkezik az az érzés, hogy a szellemi-lelki megismerés egyesülés a tényekkel, mintegy „bennük-élés”. - Az egyes kialakuló szellemi-lelki szerveket hasonlatszerűen arról a formáról, amelyet az érzékfeletti tudat róluk kialakít (imaginatív módon), „lótuszvirágok”-nak nevezhetjük. (Természetesen tudnunk kell, hogy az ilyen elnevezésnek nincs több köze magához a dologhoz, mint a „szárny” kifejezésnek, amikor „tüdőszárny”-ról beszélünk.)

A belső elmélyedésnek bizonyos egészen meghatározott módjaival úgy hatunk az asztráltestre, hogy az egyik, vagy másik szellemi-lelki szerv, egyik, vagy másik lótuszvirág fejlődik ki. Mindazok után, amiket ebben a könyvben elmondtunk, szinte fölöslegesnek látszik hangsúlyozni, hogy ezeknek a „megfigyelő szerveknek” az elképzelt fizikai képe nem a valóság lenyomata. Ezek a „szervek” érzékfelettiek, valamilyen meghatározott lelki tevékenységből állnak és csak annyiban és olyan sokáig vannak, amennyiben és amilyen sokáig ez a lelki tevékenység tart. Mint ahogy a gondolkodás sem idéz elő az ember körül semmiféle „párát”, úgy ezek a szervek sem idéznek elő rajta semmilyen fizikailag láthatót. Aki az érzékfelettieket fizikailag akarja elképzelni, erősen téved. Annak ellenére, hogy ez a megjegyzés fölöslegesnek látszik, mégis ide kellett iktatnom, mert mindig akadnak az érzékfelettiségnek olyan hívei, akik képzeteikbe csak fizikait akarnak felvenni; és mert mindig akadnak az érzékfeletti megismerésnek olyan ellenfelei, akik azt hiszik, hogy a szellemi kutató úgy beszél a „lótuszvirágokról”, mintha azok finomabb fizikai jelenségek lennének. Minden szabályos, az imaginatív megismerés elérése érdekében végzett meditáció hat valamelyik szervre. („A magasabb világok megismerésének útja” c. könyvemben megadtam néhányat azok közül a meditációs és gyakorlási módszerek közül, amelyek az egyes érzékfeletti szervek kifejlődésére hatnak.) A helyes iskolázás a tanítvány egyes gyakorlatait úgy válogatja össze és olyan sorrendben adja, hogy a szervek külön-külön, együtt és egymás után megfelelőképpen fejlődhetnek ki. Ehhez hozzátartozik az is, hogy a tanítványnak nagyon türelmesnek és kitartónak kell lennie. Az a türelem, amely a mindennapi életkörülményekben nyilatkozik meg, nem elég, mert sokszor hosszú, nagyon is hosszú ideig tart, míg a szervek annyira kifejlődnek, hogy a tanítvány fel tudja őket használni a magasabb világ észlelésére. Az észlelés pillanatában bekövetkezik a megvilágosodás, ellentétben az előkészítéssel, vagy megtisztulással, amely a szervek kifejlesztését előidéző gyakorlatokból áll. (Azért nevezzük „megtisztulásnak”, mert a tanítvány a megfelelő gyakorlatokkal belső életének egy bizonyos területét megtisztítja mindattól, ami a fizikai megfigyelés világából származik.) Előfordulhat, hogy már a tulajdonképpeni megvilágosodás előtt is „felvillan” az ember előtt a magasabb világ. Ezt hálával kell fogadnia. Már ez is a szellemi világ létezésének a tanújává teszi. De ne ingassa meg őt, ha a túl hosszúnak látszó előkészítés ideje alatt ez nem következik be. Aki egyáltalán türelmetlen tud lenni azért, mert „még nem lát semmit”, az nincs helyes kapcsolatban a magasabb világgal. Csak az jut megfelelő kapcsolatba a szellemi világgal, aki az iskolázás gyakorlatait önmagukért csinálja. Mert ez a gyakorlás alapjában véve nem egyéb, mint dolgozás a saját szellemiségünkön, lelkiségünkön, saját asztráltestünkön. És ha „nem is látunk semmit”, akkor is „érezhetjük”, hogy „szellemileg, lelkileg dolgozunk”. De ha előre véleményt alkotunk magunknak arról, amit „látni” akarunk, akkor nem fejlődik ki bennünk ez az érzés, és semminek tartjuk azt, aminek alapjában véve mérhetetlenül nagy a jelentősége. Finoman kell figyelnünk a gyakorlás alatti élményekre, amelyek teljesen elütnek a fizikai világban átélt élményektől. És akkor észrevesszük, hogy asztráltestünkön munkálkodva nem valamilyen semleges szubsztancián dolgozunk, hanem asztráltestünkben egy olyan világ él, amelyről fizikai életünkben semmit sem tudunk. Magasabb lények hatnak az asztráltestre, mint ahogy a fizikai külvilág hat a fizikai testre. Saját asztráltestünkben megtaláljuk a magasabb életet, ha csak el nem zárkózunk ez elől. Aki folytonosan azt hangoztatja, hogy „nem észlelt semmit”, az rendszerint előre elképzelte, amit észlelni fog, és mivel nem azt látja, amit szerinte látnia kellene, ezért mondja, hogy nem lát semmit.

Akinek azonban kialakult már a helyes felfogása az iskolázás gyakorlatairól, az a gyakorlatokat végül önmagukért szereti és tudja, hogy a gyakorlatok révén benne van a szellemi-lelki világban és türelemmel és belenyugvással vár arra, ami történik. A leghelyesebb, ha ez az érzület a következő szavakban fejeződik ki: „Meg akarok tenni mindent a kellő, számomra helyes gyakorlatok elvégzéséért, és tudom, hogy a megfelelő időben annyit kapok, amennyi fontos számomra. Erre nem vágyom türelmetlenül, de kész kell hogy legyek arra, hogy „befogadjam”. Ez ellen nem lehet felhozni, hogy: „A tanítványnak tehát talán végtelenül hosszú ideig, a sötétben kell tapogatóznia, mert csak amikor a siker bekövetkezett, akkor derül ki, hogy gyakorlataival helyes úton jár-e”. De nem így van, nem csak a sikerből tudja meg gyakorlatai helyességét. Ha a tanítványnak helyes a magatartása a gyakorlatokkal szemben, akkor nemcsak a siker, hanem már maga a gyakorlat a vele járó elégedettséggel világosan mutatja, hogy helyesen cselekedett. A szellemi iskolázás területén a gyakorlatok helyes végzése olyan elégedettséggel jár, amely nemcsak elégedettség, hanem megismerés is; annak a megismerése, hogy: olyat cselekszem, amiről látom, hogy helyes irányban visz előre. Minden tanítvány, minden pillanatban eljuthat ehhez a megismeréshez, ha finoman figyeli élményeit. Ha figyelmetlen, akkor úgy megy el élményei mellett, mint az a gondolataiba merült járókelő, aki figyelmetlensége miatt nem látja az útját szegélyező fákat. Egyáltalán nem jó, hogy a tanítvány a gyakorlatokkal elért eredményen kívül még más sikert is kívánjon, mert könnyen lehet, hogy ez csak a legkisebb része lenne annak, aminek egyébként be kellene következnie. A szellemi fejlődésben sokszor éppen a részlet-siker hátráltatja a teljes siker elérését. Mert ha a tanítvány a szellemi élet részlet-sikerének adja át magát, ezáltal eltompul azokkal az erőkkel szemben, amelyek a fejlődés magasabb fokaira vezetnek. És az a nyereség, amelyet az ember éppen az által vél elérni, hogy mégis csak „betekintett” a szellemi világba, csak látszólagos; mert ez a betekintés nem igazságot, hanem csak káprázatot tud adni.

*

Érzékfeletti képességgel láthatjuk, hogy a szellemi-lelki szervek, - a lótuszvirágok -, a szellemi iskolázást végző emberben bizonyos fizikai, testi szervek közelében jelennek meg. Ezeknek a lelki szerveknek az egyike a két szemöldök között van (az ún. kétlevelű lótuszvirág), egy másik a gégefő közelében (tizenhat levelű lótuszvirág), a harmadik, a szív tájékán (tizenkét levelű lótuszvirág), a negyedik a gyomorgödör tájékán. Más hasonló szervek más testrészek közelében jelennek meg. („Kétlevelűnek”, vagy „tizenhat levelűnek” azért nevezhetjük ezeket a lelki szerveket, mert olyan virághoz hasonlítanak, amelynek két, vagy tizenhat szirma van.)

A lótuszvirágok az asztráltesten válnak tudatosakká. Amikor a tanítvány egyiket vagy másikat kifejlesztette, tudja is, hogy ezek vannak; érzi, hogy használhatja őket, és hogy használatukkal valóban belép egy magasabb világba. Az ebben a világban kapott benyomások még bizonyos vonatkozásban hasonlítanak a fizikaiakhoz. Akinek imaginatív megismerése van, az az új, magasabb világról úgy tud majd beszélni, hogy benyomásait meleg, vagy hidegérzetnek, hang-, vagy szó-észlelésnek, fény-, vagy színhatásnak mondja, mert így éli át őket; de tudja, hogy ezek az észlelések az imaginatív világban valami mást fejeznek ki, mint a fizikaiban. Tudatában van, hogy mögöttük nem fizikai-anyagi, hanem lelki-szellemi okok vannak. Ha pl. hőhatást él át, ezt nem tulajdonítja egy forró vasdarabnak, hanem olyan lelki folyamattól származtatja, amilyet eddig csak saját lelki világában ismert. Tudja, hogy miként a fizikai észlelés mögött anyagi-fizikai lények és tények, úgy az imaginatív észlelés mögött szellemi jelenségek és folyamatok vannak. - Amellett, hogy az imaginatív világ és a fizikai világ között ilyen hasonlóság van, van közöttük egy jelentős különbség is. Van valami a fizikai világban, ami az imaginatív világban egészen másképp jelenik meg. A fizikai világban állandó keletkezés és elmúlás, a születés és halál állandó váltakozása figyelhető meg. Az imaginatív világban e helyett állandó átváltozás van, a jelenségek más jelenségekké változnak. A fizikai világban pl. elhervadni látunk egy növényt. Az imaginatív világban a hervadásnak megfelelő, fizikailag nem észlelhető más jelenség mutatkozik, amivé a hervadó növény fokozatosan átváltozik. És amikor a növény már eltűnt, ott van a helyén ez a másik jelenség a maga teljesen kifejlődött alakjában.

Születés és halál olyan fogalmak, amelyek az imaginatív világban elvesztik jelentőségüket. Helyükbe az átváltozás fogalma, a jelenségek más jelenségekké változásának fogalma kerül. - Az imaginatív megismerésben azért juthatunk az ember mivoltára vonatkozó és az „Ember voltunk lényege” c. fejezetben leírt igazságokhoz, mert ez így van. A fizikai észlelés csak a fizikai test folyamatait tudja észlelni. Ezek a folyamatok a születés és halál között játszódnak le. Az ember többi részei: az élettest, érzőtest és én az átváltozás törvényének vannak alávetve és ezeket imaginatív megismeréssel lehet észlelni. Aki eljutott az imaginatív megismeréshez, észleli, hogy hogyan oldódik ki a fizikai testből az, ami a halál után más létformában él tovább.

A fejlődés azonban nem áll meg az imaginatív világnál. Aki meg akar maradni az imaginatív világban, az észlelné ugyan a folyamatokat, de nem tudna tájékozódni ebben a számára új világban. Az imaginatív világ egy nyugtalan világ. Mindenütt mozgás, átváltozás van; sehol sincsenek nyugvópontok. - Nyugvópontokhoz csak akkor ér az ember, ha felülemelkedve az imaginatív megismerésen fejlődésében eléri az „inspiratív megismerést”. - Az érzékfeletti világ megismerése során nem szükséges, hogy a tanítvány az inspiráció előtt már teljesen elsajátítsa az imaginatív megismerést. A gyakorlatok úgy is megadhatók, hogy az imaginációhoz és inspirációhoz vezető gyakorlatok párhuzamosan haladjanak egymás mellett és akkor - bizonyos idő múlva - a tanítvány úgy jut a magasabb világba, hogy nem csak észleli, hanem meg is érti azt és tájékozódni is tud benne. A haladás általában úgy következik be, hogy a tanítvány először az imaginatív világnak csak néhány jelenségét észleli, azután egy idő múlva úgy érzi; most már tájékozódni is kezd benne. - Mégis az inspiráció világa az imaginációhoz viszonyítva valami egészen új. Az imaginációval azt észleljük, hogy a folyamatok hogyan változnak más folyamatokká, az inspirációval pedig az átváltozó lények belső tulajdonságait ismerjük meg. Az imaginációval megismerjük a lények lelki megnyilvánulását; az inspirációval pedig belső szellemi világukba hatolunk, mindenekelőtt a szellemi lények sokaságát, egymáshoz való viszonyát ismerjük meg. A különböző lények sokaságával dolgunk van a fizikailag érzékelhető világban is; az inspiráció világában azonban a sokaságnak egészen más jellege van. Itt minden lénynek bizonyos meghatározott kapcsolata van a másikkal és pedig nem úgy, mint a fizikai világban a külső hatásoknak megfelelően, hanem a lények belső mivolta szerint. Ha egy lényt az inspiráció világában észlelünk, akkor nem mutatkozik meg annak más lényre gyakorolt hatásához hasonló külső hatása, hanem a kapcsolatot a két lény belső konstrukciója adja meg. Ezt a kapcsolatot összehasonlíthatjuk a szó egyes hangzóinak, vagy betűinek egymáshoz való viszonyával. Az „ember” szót az e, m, b, e, r, hangzók összecsendülése adja. Az „e”-től nem indul kezdeményezés, vagy más külső hatás az „m” felé, hanem a két hangzó együtt hat az egészen belül, még pedig belső konstitúciója által. Ezért az inspiráció világában a megfigyelést csak az olvasással hasonlíthatjuk össze; az inspiráció világának lényei a szemlélő számára írásjelek, amelyeket meg kell ismernie, a lények egymáshoz való kapcsolata pedig mint érzékfeletti írás jelenik meg előtte. A szellemtudomány ezért az inspiratív megismerést hasonlatszerűen a „rejtett írás olvasásának” is nevezheti.

Hogy hogyan lehet a „rejtett írást” olvasni és az olvasottakat közölni, az kitűnik könyvünk előző fejezeteiből. Először az ember mivoltát írtuk le, leírtuk, hogy az ember a különböző részekből hogyan épül fel. Azután megmutattuk, hogy az a világ, amelyen az ember fejlődése lejátszódik, különböző állapotokon, a Saturnus, - Nap-, Hold- és Föld-állapoton ment illetve megy keresztül. Egyrészt az ember részei, másrészt a Föld egymásután következő állapotai és a Föld korábbi változásai az imaginatív megismeréssel ismerhetők meg. Szükséges azonban azt is megismerni, hogy milyen kapcsolat van a Szaturnusz-állapot és az ember fizikai teste, a Nap-állapot és éterteste, stb. között. Rá kellett mutatni, hogy a fizikai test csírája már a Szaturnusz-állapotban keletkezett és azután tovább fejlődött a Nap-, Hold- és Földállapotban, míg mai alakját elérte. Rá kellett mutatni pl. arra is, hogy milyen változások történtek az ember lényében azáltal, hogy valamikor a Nap és később a Hold is kivált a Földből. Rá kellett mutatni, hogy mi mindennek kellett együttműködnie ahhoz, hogy olyan változások következhessenek be az emberiségben, mint amilyenek az atlantiszi kor átalakulásaiban, az indiai, az ős-perzsa, az egyiptomi, stb. idők egymásután következő periódusaiban fejeződnek ki. Ezeknek az összefüggéseknek a leírása nem az imaginatív észlelésen, hanem az inspiratív megismerésen, a rejtett írás olvasásán alapszik. Ebben az „olvasásban” az imaginatív észlelések olyan szerepet játszanak, mint a betűk, vagy hangzók. A rejtett írás olvasása azonban nem csak az előbbiek magyarázatához szükséges. Más ember életének a menetét sem érthetnénk meg, ha csak imaginatív megismeréssel szemlélnénk. Észlelnénk ugyan, hogy a halállal a lelki-szellemi részek eloldódnak a fizikai világban maradó részektől, de ha az imaginatív észlelések között nem tudnánk tájékozódni, nem értenénk meg a halál után lejátszódó eseményeknek az azokat megelőző és követő állapotokkal való összefüggését. Az imaginatív világ az inspiratív megismerés nélkül olyan írás lenne, amelyet csak megbámulunk, de nem tudnánk olvasni.

Amikor a tanítvány az imaginációtól az inspirációhoz emelkedik, csakhamar megtudja, milyen helytelen lenne lemondani a nagy kozmikus események megértéséről, milyen helytelen lenne a megismerést a legszűkebb körű emberi érdeklődés dolgaira korlátozni. Aki az ilyen dolgokba nincs beavatva, azt mondhatja: „Én csak azt tartom fontosnak, hogy megtudjam az emberi lélek halál utáni sorsát. Nekem elég, ha valaki ezt közli velem. Minek beszél a szellemtudomány olyan távol eső dolgokról, mint a Szaturnusz-, és Nap-állapot, a Nap és Hold szétválása, stb.” Aki azonban be van avatva ezekbe a dolgokba, az tudja, hogy az igazi tudást arról, amit tudni szeretne, sohasem érheti el az általa olyan szükségtelennek látszó ismeretek nélkül. Az ember halál utáni állapotainak a leírása teljesen érthetetlen és értéktelen marad, ha nem tudjuk összekötni a „távolfekvő dolgokéból vett fogalmakkal. Az érzékfeletti megismerésben már a legegyszerűbb megfigyelés is szükségessé teszi az ilyen dolgokban való ismeretet. Ha pl. egy növény a virágzásból a termő állapotba megy át, akkor érzékfeletti megfigyeléssel változást veszünk észre abban az asztrális lényben, amely a virágzáskor a növényt felülről betakarja, beburkolja. Ha a megtermékenyítés nem következett volna be, akkor ez az asztrális lény egészen más alakot öltött volna. Ezt az egész, érzékfeletti megfigyeléssel észlelt folyamatot úgy érthetjük meg, ha mibenlétét megtanultuk megérteni azon a nagy kozmikus folyamaton, amely a Földdel és minden lakójával a Napnak a Földből való kiválása idejében játszódott le. A növény a megtermékenyítés előtt olyan állapotban van, mint az egész Föld a Nap kiválása előtt. A megtermékenyítés után a növény virága olyan, mint amilyen a Föld volt, amikor a Nap kivált belőle, de a Hold-erők még benne voltak. Ha elsajátítottuk azokat a fogalmakat, amelyek a Nap kiválásából menthetők, akkor a növény megtermékenyítési folyamatát tárgyilagosan szemlélve azt mondjuk: a növény a megtermékenyítés előtt Nap-állapotban, a megtermékenyítés után pedig Hold-állapotban van. Mert igaz, hogy a világ legkisebb folyamatát is csak akkor érthetjük meg, ha meglátjuk benne a nagy kozmikus folyamatok vetületét; különben egész mivolta olyan érthetetlen marad, mint Raffaello Madonnája, ha a képből csak egy kis kék foltot látunk. - Mindaz, ami az emberrel lejátszódik, vetülete az ember létével kapcsolatos nagy kozmikus folyamatoknak. A születés és halál közötti élet, majd a halál és újabb születés közötti élet érzékfeletti tudattal megfigyelt jelenségeit csak úgy érthetjük meg, ha az imaginatív megfigyelések értelmét a nagy kozmikus események szemléléséből nyert fogalmak segítségével fejtjük meg. - Ez a szemlélet a kulcsa az emberi élet megértésének. Ezért a szellemtudomány értelmében a Szaturnusz, Nap, Hold, stb. megfigyelése egyúttal az ember megfigyelése is.

Az inspirációval megismerjük a magasabb világ lényeinek egymáshoz való viszonyát. Egy magasabb megismerési fokon lehetségessé válik, hogy ezeket a lényeket a maguk belső mivoltában ismerjük meg. Ezt a megismerési fokot intuitív megismerésnek nevezhetjük. (Az intuíció szóval visszaélve, a mindennapi életben intuíciónak nevezik azt a homályos, határozatlan meglátást, vagy ötletet, amely néha egyezik az igazsággal, de jogosultsága egyelőre nem bizonyítható. Ennek az „intuíciónak” semmi köze sincs az itt szereplőhöz.) Intuíciónak nevezzük azt a legmagasabb rendű, világosan tiszta megismerést, amelynek jogosultságát az intuíciót átélő ember teljes tudatossággal éli át. - Fizikai lényt megismerni annyit jelent, mint rajta kívül állni és őt a külső benyomás szerint megítélni. Szellemi lényt intuícióval megismerni annyit jelent, mint teljesen eggyé válni vele, eggyé válni belső mivoltával. A tanítvány fokozatosan jut el ehhez a megismeréshez. Az imagináció eredményeként az észlelteket nem a lények külső tulajdonságainak tartja, hanem felismeri, hogy azok a lelkiségből, szellemiségből áradnak ki; az inspiráció tovább vezeti őt a lények belső mivoltának a megismerésében; az inspirációval megtanulja megérteni, hogy ezek a lények mit jelentenek egymás számára; az intuícióval pedig magukba a lényekbe hatol be. - Az intuíció jelentőségét könyvünkben leírtuk. Az előző fejezetekben nemcsak arról beszéltünk, hogy a Szaturnusz-, Nap- és Hold-fejlődés hogyan zajlott le, hanem elmondtuk azt is, hogy ebben a fejlődésben a legkülönbözőbb lények is részt vettek. Beszéltünk Trónokról, vagy az Akaratszellemeiről, a Bölcsesség-, a Mozgás, stb. szellemeiről. A Föld-fejlődéssel kapcsolatban szóltunk luciferi, ahrimáni szellemekről. A világ felépítését visszavezettük azokra a lényekre, akik részt vettek ebben a folyamatban. Ami ezekről a lényekről megtudható, azt intuitív megismeréssel szerezhetjük meg. Már intuíció kell ahhoz is, ha az ember életét akarjuk megismerni. Ami a halál után az ember fizikai testiségétől eloldódik, az az ezt követő időben különböző állapotokon megy keresztül. Azok az állapotok, amelyek közvetlenül a halál után következnek, még valamelyest leírhatók az imaginatív megismerés alapján. Ami azonban akkor történik, amikor az ember a halál és az újabb születés között továbbmegy, az az imaginációnak - ha nem járulna hozzá az inspiráció - egészen érthetetlen maradna. Csak inspirációval kutatható ki az, ami az ember megtisztulás utáni, szellemi világban eltöltött életéről elmondható. Ami azután következik, annak a kutatásához már nem elég az inspiráció, az inspiráció itt elveszti a megértés lehetőségét. Van a halál és újabb születés közötti emberi fejlődésnek egy olyan időszaka, amikor az ember lénye csak intuícióval közelíthető meg. - Az ember lényének ez a csak intuícióval megközelíthető része azonban mindig benne van az emberben, és ha belső mivoltának megfelelően meg akarjuk érteni, akkor a születés és halál közötti időben is intuícióval kell megközelítenünk. Aki az embert csak az imagináció és inspiráció segítségével akarná megérteni, az éppen azoknak az eseményeknek a megismerését mulasztaná el, amelyek a megtestesülések során az ember legbensőbb mivoltával játszódnak le. Csak az intuitív megismerés teszi tehát lehetővé az ismétlődő földi életek és a karma megfelelő kikutatását. Amit igazságként ezekről a folyamatokról közölni kell, annak az intuitív megismerésből kell származnia. - És ha az ember önmagát belső mivoltának megfelelően meg akarja ismerni, erre csak intuícióval lesz képes. Intuícióval észleli azt, ami benne a földi életek során továbbmegy.

*

Az inspirációs és intuíciós megismerést is csak lelki-szellemi gyakorlatokkal érhetjük el. Ezek a gyakorlatok hasonlítanak az imagináció elérésére szolgáló „belső elmélyedés” már előbb leírt gyakorlataihoz. Csakhogy az imaginációhoz vezető gyakorlatok kapcsolódnak a fizikai világ benyomásaihoz, az inspirációhoz vezető gyakorlatokból pedig egyre jobban el kell tűnnie ennek a kapcsolódásnak. Hogy pontosabban lássuk, gondoljunk még egyszer a rózsakereszt szimbólumára. Ha elmélyedünk benne, olyan kép van előttünk, amelynek részeit a fizikai világ benyomásaiból vesszük: a kereszt fekete színe, a rózsák, stb. de ezek összeállítását rózsakeresztté, nem a fizikai világból vettük. Ha a tanítvány megpróbálja egészen kioltani tudatából a fizikai, valóságos dolgok képeit: a fekete keresztet, a rózsákat, és lelkében csak azt a szellemi tevékenységet tartja meg, amely ezeket a részeket összeállította, akkor egy olyan meditáció lehetőségét alapozta meg, amely őt fokozatosan az inspirációhoz vezeti. Lelkében mintegy felveti a kérdést: Mit tettem belső világomban azért, hogy a keresztet és rózsát szimbólummá építsem össze? Amit tettem (saját lelki folyamatomat), azt akarom megragadni; magát a képet azonban kiiktatom tudatomból. Azután érezni akarom mindazt, amit lelkem tett azért, hogy a képet létrehozza, de a képet magát nem akarom magam elé állítani. Most már egész bensőségesen a képet létrehozó saját tevékenységemben akarok élni. Tehát nem valamilyen képbe, hanem a saját képteremtő lelki tevékenységembe akarok belemélyedni. Ilyen elmélyedést sok szimbólummal kapcsolatban kell átélnünk; ez vezet aztán az inspirációs megismeréshez. Egy másik példa a következő: az ember elmélyed egy keletkező és elhaló növény elképzelésében; lelkében életre kelti a fokozatosan fejlődő növény képét, ahogy kisarjad a csírából, ahogy egyik levelet a másik után hajtja, ahogy virágzik és gyümölcsöt hoz; majd elkezd hervadni, és végül elhal. Az ilyen képbe való belemélyedéssel fokozatosan kialakul a tanítványban az a képesség, hogy át- érezze a keletkezést és elmúlást, amelynek a növény csak képét adja. Ebből az érzésből azután - ha kitartóan folytatja ezt a gyakorlatot - kialakul annak az átváltozásnak az imaginációja, amely a fizikai keletkezésnek és elmúlásnak az alapja. Ha azonban inspirációhoz akar jutni, akkor a gyakorlatot másképpen kell csinálnia. Saját lelki tevékenységére kell koncentrálnia, amellyel a növény képéből a keletkezés és elmúlás képzetét kialakította. A növényt teljesen ki kell kapcsolnia tudatából és csak abban elmélyednie, amit ő maga belső világában tett. Csak ilyen gyakorlatokkal lehet az inspirációhoz emelkedni. Eleinte nem lesz könnyű megérteni, hogyan kell hozzáfogni az ilyen gyakorlathoz, mert az ember megszokta azt, hogy belső életét külső benyomások határozzák meg és ezért mihelyt olyan lelki életet kell élnie, amely nem kapcsolódik a külső benyomásokhoz, bizonytalanná, ingadozóvá válik. A tanítványnak az inspirációs gyakorlatokkal kapcsolatban még világosabban kell látnia, mint az imaginációnál, hogy csak akkor szabad ezekhez a gyakorlatokhoz nyúlnia, ha e mellett mindent megtesz azért, hogy ítélőképessége, érzésbeli élete és jelleme biztosabb, megalapozottabb legyen. Ha ezt megteszi, ennek kettős eredménye lesz. Először is: nem veszti el a gyakorlatok következtében az érzékfeletti látás közben lelki egyensúlyát; másodszor pedig: elsajátítja azt a képességet, hogy meg tudja valósítani, amit a gyakorlatok kívánnak tőle. Csak addig mondjuk ezekre a gyakorlatokra, hogy nehezek, amíg bizonyos lelkületet, bizonyos érzéseket nem sajátítottunk el. Aki az érzékfeletti megismerés kifejlesztésére előnyös belső tulajdonságait türelemmel és kitartóan ápolja lelkében, az csakhamar megérti a gyakorlatokat és megszerzi az elvégzésükhöz szükséges képességet is. Aki hozzászokik ahhoz, hogy időnként magába szálljon, nem azért, hogy önmagáról töprengjen, hanem, hogy csöndben és magában rendezze és feldolgozza élettapasztalatait, az sokat ér el; látja, hogy képzeteit és érzéseit gazdagítja azzal, hogy egyik élettapasztalatát kapcsolatba hozza a másikkal; rájön, hogy az ember milyen sok újat tanul nemcsak úgy, hogy új benyomásai, új élményei vannak, hanem úgy is, hogy hagyja a régieket dolgozni magában. És aki élményeit, nézeteit úgy állítja szembe egymással, mintha ő maga szimpátiájával, antipátiájával, személyes érdekeivel és érzéseivel ott sem lenne, az különösen jó alapot teremt az érzékfeletti megismerési erőknek: kiépíti azt, amit gazdag belső életnek nevezhetünk. A legfontosabb azonban a lelki tulajdonságok aránya és egyensúlya. Az ember hajlamos arra, hogy átadja magát egy bizonyos lelki tevékenységnek és egyoldalúvá váljon. Így előfordulhat, hogy amikor észreveszi a belső elmélkedés, a saját képzetvilágába való belemélyedés előnyeit, hajlamossá válik arra, hogy egyre jobban elzárkózzék a külvilág benyomásai elől. Ez azonban a belső élet kiszáradásához, elsivárosodásához vezet. A legjobban az jut előre, akinek megvan a képessége arra, hogy belső világába visszahúzódjék, de emellett megőrzi fogékonyságát a külvilág benyomásaival szemben is. Ne gondoljunk ezzel kapcsolatban csak az úgynevezett jelentős benyomásokra: minden ember, mindenféle helyzetben - még a legszegényesebb körülmények között is - éppen elég élményhez juthat, ha az élmények iránti érzéke nem tompul el, hanem fogékonyságát megtartja. Nem kell az élményeket keresni; mindenütt ott vannak. - Különösen fontos az a mód, ahogyan lelkünkben az élményeket feldolgozzuk. Valaki pl. azt tapasztalja, hogy az általa, vagy mások által tisztelt embernek olyan tulajdonsága van, amelyet jellemhibának kell tekintenie. Erről a tapasztalatról kétféleképpen gondolkodhat. Egyszerűen mondhatja azt, hogy „miután hibáját megtudtam, nem tudom őt úgy tisztelni, mint azelőtt”. Vagy felteszi a kérdést: Hogy lehet az, hogy ennek a tiszteletben álló embernek ilyen hibája van? Hogyan kell elképzelnem, hogy a hiba nem csak hiba, hanem az illető életéből, sőt talán éppen kiemelkedő tulajdonságaiból adódik? Aki ezt a kérdést felteszi, talán ahhoz az eredményhez jut, hogy a lelkében érzett tiszteletet a másik ember hibájának a felismerése a legkevésbé sem csökkenti. Az ilyen eredményből mindig tanulunk valamit, az ilyen eredmény mindig hozzájárul valamivel ahhoz, hogy az életet jobban megértsük. Természetesen nagyon helytelen lenne, ha valakit ennek az életszemléletnek a hasznossága arra indítana, hogy rokonszenves embereknél, vagy dolgoknál, mindenre találjon mentséget, sőt megszokja, hogy semmit sem vesz figyelembe, ami elítélendő, csak azért, mert ez belső fejlődése számára előnyös; ti. éppen nem jelent előnyt a belső fejlődés számára, ha az ember saját magából meríti az indítékot arra, hogy a hibákat ne csak elítélje, hanem meg is értse; előnyt csak az jelent, ha az ilyen magatartást maga az esemény követeli, tekintet nélkül arra, hogy aki megítéli nyer, vagy veszít általa. Feltétlenül helyes, hogy tanulni nem a hiba elítéléséből, hanem csakis a megértéséből lehet; de az sem jut messzire, aki a megértés kedvéért a nem-tetszéstől tartózkodik. Itt is az a fontos, hogy ne legyen valaki egyoldalú egyik, vagy másik irányban, hanem a lelki erőknek meglegyen az aránya és egyensúlya. - És ez kiváltképpen vonatkozik arra a lelki tulajdonságra, amelynek az emberi fejlődésben egészen nagy jelentősége van: a tisztelet, az odaadás érzésére. Aki ezt az érzést kifejlesztette magában, vagy szerencsés adottságként eleve megkapta, abban jó talajra találnak az érzékfeletti megismerési erők. Aki gyermekkorában, vagy fiatal korában odaadó csodálattal tudott egyes emberekre, vagy magas ideálokra feltekinteni, annak a lelke mélyén van valami, ami különösen jó talaja az érzékfeletti megismerésnek. És aki élete későbbi szakaszában már éretten úgy tekint fel a csillagos égre, hogy teljes odaadásban csodálattal szemléli a magasztos hatalmak megnyilatkozását, éppen ezzel teszi magát éretté az érzékfeletti világok megismerésére. Hasonlóképpen éretté teszi magát a magasabb világok megismerésére az is, aki az emberi életben ható erőket tudja megcsodálni. És nem kisebb jelentőségű ebből a szempontból az sem, ha valaki még idős korában is a legnagyobb tiszteletet tudja érezni olyan emberek iránt, akiknek az értékét sejti, vagy felismerni véli. Csak az előtt nyílhatnak meg a magasabb világok, akiben ilyen tisztelet van. Aki nem tud tiszteletet érezni, az semmiképpen nem jut előre a megismerésében. A dolgok lényege rejtve marad az előtt, aki semmit sem akar elismerni. - Ha valaki a tisztelet és odaadás érzésében odáig viszi, hogy teljesen kiöli magából az egészséges öntudatot és önbizalmat, akkor vét az arányosság és egyensúly törvénye ellen. A tanítvány folytonosan dolgozik magán, hogy magát érettebbé tegye, de ugyanakkor bíznia is szabad saját magában, hinnie is szabad, hogy erői egyre növekednek. Aki ilyen értelemben helyesen érez, azt mondja: rejtett erőim vannak és én ezeket belső világomból fel tudom hozni. Ha tehát olyasvalamit látok, amit tisztelnem kell, mert fölöttem áll, akkor nemcsak azt tehetem, hogy tisztelem, hanem bízhatom is abban, hogy kifejlesztem magamban mindazt, ami hozzá hasonlóvá tesz.

Minél inkább megvan az emberben az a képesség, hogy figyelmesen szemlélje az életben azokat az eseményeket, amelyek megítélésében nincs eleve jártassága, annál jobban tudja megteremteni az alapokat ahhoz, hogy fejlődésében a szellemi világokba való felemelkedést elérje. Ezt egy példával szemléltetjük. Valaki olyan helyzetbe kerül, hogy választhat: végrehajt-e egy tettet, vagy nem. Ítélete azt mondja: tedd meg. De érzéseiben jelentkezik egy megmagyarázhatatlan valami, ami visszatartja a tett végrehajtásától. Lehet, hogy nem figyel erre a megmagyarázhatatlan valamire, hanem ítélőképessége alapján egyszerűen végrehajtja a tettet; de az is lehet, hogy enged a megmagyarázhatatlan valami visszatartó impulzusának és nem hajtja végre. Ha azután tovább figyeli a dolgot, kiderülhet, hogy rossz lett volna, ha ítéletét követi és jó volt, hogy nem hajtotta végre a tettet. Az ilyen tapasztalat alkalmas arra, hogy a gondolkodást bizonyos meghatározott irányba terelje. Az ember azt mondhatja: van bennem valami, ami helyesebben vezet, mint az ítélőképességnek az a foka, amelyen ma állok. Ébren kell tartanom az érzékemet ez iránt „a bennem lévő valami” iránt, amelyhez ítélőképességemmel még egyáltalán nem érek föl. Nagyon kedvező a lélek fejlődésére, ha figyelmét az élet ilyen eseményeire irányítja; mintegy egészséges megsejtése lesz arról, hogy több van az emberben, mint amennyit ítélő erejével át tud tekinteni. De itt is adódhatnak egyoldalúságok. Aki hozzá akar szokni ahhoz, hogy mindig kikapcsolja ítéletét, mert „sejtelmek” hajtják valamihez, az végül a legkülönbözőbb bizonytalan ösztönök játékszerévé válik; és az ilyen szokástól már nincs messze az ítéletnélküliség és babona. - A tanítvány számára a babona minden formája végzetes. Csak úgy szerzi meg az ember a lehetőséget ahhoz, hogy helyes, igaz módon lépjen be a szellemi élet területére, hogy gondosan óvakodik minden babonától, képzelődéstől, álmodozástól. Nem az kerül helyes módon a szellemi világba, aki boldog, ha olyan eseményt élhet át, amelyet „emberi gondolkodással nem lehet felfogni”. A „megmagyarázhatatlan” iránti előszeretet senkit sem tesz tanítvánnyá. A tanítványnak le kell szoknia arról az előítéletről, hogy „az a misztikus, aki mindenütt valami megmagyarázhatatlant, kikutathatatlant tételez fel.” A helyes érzés a tanítvány számára az, ha elismeri, hogy mindenütt vannak rejtett erők és lények; de feltételezi, hogy a ki nem kutatott dolgok kikutathatok, ha megvannak hozzá a megfelelő erők.

Van egy bizonyos lelki beállítottság, amely a tanítvány fejlődésének minden fokán fontos. Ennek a lényege az, hogy a tanítvány megismerési vágyát ne irányítsa egyoldalúan mindig arra, hogyan lehet erre, vagy arra a kérdésre felelni, hanem arra, hogyan fejlesztem ki magamban ezt, vagy azt a képességet? Ha türelmesen dolgozott önmagán, bizonyos kérdésekre meg is kapja a választ. A tanítványok mindig ezt a lelki beállítottságot ápolják magukban. Ez vezeti őket arra, hogy önmagukon dolgozzanak, egyre érettebbé tegyék magukat, hogy megtiltsák maguknak a bizonyos kérdésekre vonatkozó feleletek kikényszerítését. Várnak addig, amíg feleletek adódnak. - Aki ebben is egyoldalú lesz, nem jut megfelelően előre; mert bizonyos időpontban esetleg úgy érzi, hogy saját erőivel már ő maga is meg tudja adni a választ a legmagasabb kérdésekre. Tehát a lelkület arányossága és egyensúlya itt is nagy szerepet játszik.

Még sok olyan lelki tulajdonságról beszélhetnénk, amelyek ápolása és kifejlesztése nagy segítséget jelent akkor, amikor a tanítvány gyakorlataival az inspiráció elérésére törekszik. Mindezekkel kapcsolatban hangsúlyoznunk kell, milyen fontos lelki tulajdonságok az arányosság és az egyensúly. Ezek készítik elő az inspiráció eléréshez szükséges, előbb leírt gyakorlatok megértését és elvégzésének képességét.

Az intuícióhoz vezető gyakorlatok megkövetelik, hogy a tanítvány ne csak a képeket oltsa ki tudatából, amelyeknek az imagináció érdekében átadta magát, hanem ki kell oltania tudatából a saját lelki tevékenységének az átélését is, amelybe elmélyedt azért, hogy az inspiráció képességét megszerezze. Tehát valóban semmi se legyen lelkében a korábbi külső, vagy belső élményekből. Ha azonban a külső és belső élmények levetése után semmi sincs tudatában, vagyis tudatát elveszti és öntudatlanságba merül, akkor ebből láthatja, hogy még nem tette magát elég éretté az intuíciós gyakorlatokra és az imaginációs és inspirációs gyakorlatokat kell folytatnia. Aztán eljön az ideje annak, hogy amikor kihelyezi magából a külső és belső élményeket, tudata mégsem marad üres, mert marad benne valami, aminek elmélyüléssel éppen úgy átadhatja magát, ahogy azelőtt átadta magát annak, amit a külső vagy belső benyomásoknak köszönhet. Ez a „valami” azonban egész sajátságos; az eddigi tapasztalatokhoz viszonyítva egészen új dolog. Az ember tudja, amikor átéli: ezt azelőtt nem ismertem. Ez ugyanúgy észlelés, mint ahogy a fülemmel hallott valóságos hang is észlelés; de mint ahogy a hang csak a fülemen keresztül, úgy ez a valami csak az intuíción keresztül juthat a tudatomba. Az intuíció révén a benyomásokkal kapcsolatban a fizikaiak utolsó maradványa is eltűnik; a szellemi világ megnyílik a tanítvány előtt, és látja, hogy a szellemi világnak a fizikai világgal semmiféle közös tulajdonsága nincs.

*

A tanítvány úgy jut az imaginatív megismeréshez, hogy az asztráltestből kifejleszti a lótuszvirágokat. Az inspiráció és intuíció elérése érdekében végzett gyakorlatok eredményeképpen az ember éter-, vagy élettestében olyan sajátságos mozgások, alakulások, áramlások keletkeznek, amelyek azelőtt nem voltak benne. Ezek azok a szervek, amelyek révén a tanítvány képes lesz a „rejtett írás olvasására” és mindannak az észlelésére, ami ezen túl van. Érzékfeletti megismeréssel a következőképpen látjuk az inspiráció és intuíció fokán lévő ember étertesti változásait. Körülbelül a fizikai szív tájékán egy éteri szervvé alakuló étertesti középpont lesz. Innen az emberi test különböző részeibe a legkülönbözőbb módokon mozgások és áramlások indulnak ki. A legfontosabb áramlások a lótuszvirágokhoz mennek, azokat és egyes leveleiket áthatják, azután kifelé áradnak, és sugarakban terjednek szét a külső térben. Minél fejlettebb az ember, annál nagyobb a körülötte észlelhető áramlások területe. Szabályos iskolázásnál azonban nem mindjárt a szívtájéki középpont alakul ki, hanem ezt előkészíti egy a fejben keletkező ideiglenes középpont. Ez előbb a gégefő tájékára, azután a fizikai szív közelébe helyeződik. Ha a fejlődés szabálytalan, ez a szerv mindjárt a szív tájékán alakul ki és akkor az a veszély fenyegeti az embert, hogy nem nyugodt, tárgyilagos érzékfeletti látást fejleszt ki, hanem ábrándozóvá, képzelgővé válik. A további fejlődés folyamán a tanítvány eljut oda, hogy étertestének áramlásait és tagozódását a fizikai testtől függetlenné tegye és önállóan használja. A lótuszvirágok pedig eszközök arra, hogy az étertestet mozgassák; de mielőtt ez bekövetkezik, ki kell alakulniuk az étertest környezetében azoknak a sajátságos áramlásoknak és sugárzásoknak, amelyek az étertestet mint valami finom „háló” körülzárják és mintegy önmagában zárt lénnyé teszik. Ha ez megtörtént, akkor az étertestben lévő mozgások és áramlások akadálytalanul érintkezhetnek és kapcsolódhatnak össze a külső lelki-szellemi világgal, úgy, hogy a külső lelki-szellemi történés és a belső (étertesti) történés összefolyik. Ez az az időpont, amikor az ember tudatosan észleli az inspiráció világát. Az inspiráció világának a megismerése másképp játszódik le, mint a fizikai világ megismerése. A fizikai világban az érzékek útján észleletekhez jut az ember és azután ezekről képzeteket, fogalmakat alkot. Az inspiráció által kapott tudás nem ilyen. Amit az ember megismer, azt közvetlenül egy aktusban ismeri meg. Nincs az észlelés után gondolkodás. Amit a fizikai megismerésben csak utólag kapunk a fogalommal, az az inspirációban az észleléssel együtt, egyszerre van meg. Ezért ha a tanítvány nem alakította volna ki már előbb az étertesti „hálót”, mintegy összefolyna a lelki-szellemi külvilággal, egyáltalán nem tudná magát megkülönböztetni tőle.

Az intuíció elérése érdekében végzett gyakorlatok nemcsak az étertestre hatnak, hanem a fizikai test érzékfeletti erőire is. Ne higgyük azonban, hogy ezek a hatások fizikai megfigyeléssel megközelíthetők; csak érzékfeletti megismeréssel lehet őket megítélni. A külső megismeréshez semmi közük. Az intuíciós gyakorlatok fizikai-testi hatása a tudat érettségének eredményétől függ és akkor következik be, ha a tudat az intuícióban élményeket tud átélni annak ellenére, hogy kihelyezte magából az azelőtt ismert összes külső és belső élményeket.

Az intuíciós élmények azonban bizalmasak, finomak, törékenyek. A fizikai emberi test viszont fejlődésének mai fokán hozzájuk képest durva, ezért nagy akadálya az intuíciós gyakorlatok sikerének. Ha azonban a gyakorlatokat energiával, kitartással és a szükséges belső nyugalommal folytatjuk, akkor végül legyőzik a nagy fizikai, testi akadályokat. A tanítvány ezt azon veszi észre, hogy fizikai testének bizonyos megnyilvánulásai, amelyek azelőtt teljesen tudattalanul zajlottak le, most fokozatosan hatalmába kerülnek; és hogy rövid ideig szükségesnek érzi pl. hogy lélegzését (vagy hasonlót) mintegy harmóniába hozza azzal a cselekménnyel, amelyet gyakorlatozás, vagy belső elmélyedés közben végrehajt. Az ideális fejlődés az, ha magával a fizikai testtel semmiféle gyakorlatot nem végzünk, még ilyen lélegzési gyakorlatot sem, hanem ami vele történik, az csak a tiszta intuíciós gyakorlatok eredményeként következik be.

*

Amikor a tanítvány fejlődése során a magasabb megismerés világaiba emelkedik, egyszer csak bizonyos fokon észreveszi, hogy a személyiségének erői között lévő összetartás más formát ölt, mint amilyenben eddig a fizikai világban volt. A fizikai világban az én létrehozza a lelki erők - a gondolkodás, érzés, akarat - egységes együttműködését. Ez a három lelki erő a mindennapi életben mindig bizonyos kapcsolatban van egymással. Az ember lát pl. valamit a világban. Ez tetszik a léleknek vagy nem tetszik, vagyis a képzethez szükségképpen kapcsolódik a jókedv vagy a kedvetlenség érzése. De az ember vágyódik is a látott tárgyra, vagy indítékot érez arra, hogy azt valamiképpen megváltoztassa, vagyis a megkívánás képessége és az akarat kapcsolódik a képzethez és az érzéshez. Ez a kapcsolódás úgy jön létre, hogy az én a képzetalkotást (gondolkodást), érzést és akaratot egységesen összefogja és ezzel rendezi a személyiség erőit. Ezt az egészséges rendet felborítaná, ha az én tehetetlen volna és nem tudná a három erőt összefogni, ha pl. a vágy mást akarna mint az érzés, vagy a képzet. Nem volna egészséges lelkületű aki el tudná ugyan gondolni, hogy mi a helyes, de olyasvalamit akarna tenni, amiről az a nézete, hogy nem helyes, vagy nem azt akarná, ami tetszik neki, hanem azt ami nem tetszik. A tanítvány látja, hogy a magasabb megismeréshez vezető úton a gondolkodás, érzés és akarat elválnak egymástól és mindegyik bizonyos önállósághoz jut. Valamilyen gondolkodás pl. már nem készteti automatikusan valamilyen érzésre, vagy akaratra. A helyzet az, hogy az ember helyesen tudja észlelni, hogy van valami a gondolkodásban, de ha egyáltalán valamilyen érzéshez, vagy akarati elhatározáshoz akar jutni, ehhez saját magából kell egy újabb önálló indítékot létrehoznia. A gondolkodás, érzés és akarat az érzékfeletti megismerésnél nem marad három olyan erő, amely a személyiségben lévő közös én-középpontból sugárzik ki, hanem mintegy három különböző lénnyé, három személyiséggé válik; és saját énünket azért is meg kell erősítenünk, mert nemcsak három erő között kell rendet teremtenünk, hanem három lényt kell irányítanunk és vezetnünk. Ennek a tagozódásnak azonban csak az érzékfeletti szemlélet során szabad fennállnia. - Ebből is világosan látható annak a fontossága, hogy a magasabb iskolázás gyakorlatai mellett szükség van azokra a gyakorlatokra is, amelyek ítélőképességünknek, érzésbeli és akarati életünknek biztonságot és határozottságot adnak; mert ha ezeket nem visszük magunkkal a magasabb világba, csakhamar észrevesszük, hogy énünk gyenge, nem tud megfelelő vezetője lenni a gondolkodásnak, érzésnek, akaratnak. Akkor pedig a lelket különböző irányokba vinné mintegy a három személyiség és belső lezártsága megszűnnék. Ha viszont a tanítvány fejlődése rendes mederben halad, akkor az erők előbb leírt változása komoly haladást jelent; az én a lelkét alkotó önálló lények fölött továbbra is uralkodni fog. - A fejlődés további folyamán az előbb jelzett fejlődés is továbbmegy. Az önállóvá vált gondolkodás elindítja egy külön negyedik lelki-szellemi lény működését, amelyet úgy jellemezhetünk, hogy gondolatokhoz hasonló áramlatok közvetlen beáradása az emberbe. Ez az egész világ, gondolati építményként úgy áll az ember előtt, mint a növény-, vagy állatvilág a fizikai síkon. Ugyanígy az önállóvá vált érzés és akarat is két önálló lényként működő erőt kelt életre a lélekben. Ehhez járul még egy hetedik erő és lény, amely magához az énhez hasonlít.

Ez az egész élmény még egy másikhoz is kapcsolódik. Az érzékfeletti világba való belépés előtt az ember a gondolkodást, érzést és akaratot csak mint belső élményt ismerte. De mihelyt az érzékfeletti világba lép, olyan jelenségeket észlel, amelyek nem érzékelhető fizikaiakat, hanem lelkiséget-szellemiséget fejeznek ki. Az új világ általa észlelt tulajdonságai mögött most lelki-szellemi lények vannak és ezek külvilágként úgy állnak előtte, mint a fizikai síkon a kövek, növények és állatok.

Ekkor a tanítvány jelentős különbséget vehet észre a számára megnyílt lelki-szellemi világ és aközött a világ között, amelyet fizikai érzékeivel észlel. A fizikai világban levő növény olyan marad, amilyen volt, bármit érez vagy gondol vele kapcsolatban az ember. A lelki-szellemi világ képeinél ez nem így van. Ezek változnak aszerint, hogy az ember mit érez vagy gondol. Ezáltal az ember olyan jelleget ad nekik, amely az ő saját lényétől függ. Képzeljük el, hogy az imagináció világában egy bizonyos kép jelenik meg az ember előtt. Amíg lelke közömbösen viselkedik a képpel szemben, az egy bizonyos alakban mutatkozik. Abban a pillanatban azonban, amikor tetszést, vagy nemtetszést érez a képpel kapcsolatban, a kép megváltoztatja alakját. Így a képek nemcsak olyasvalamit fejeznek ki, ami önállóan az emberen kívül van, hanem tükrözik azt is, ami maga az ember. Teljesen át vannak hatva az ember lényével. Az ember lénye mintegy fátyolként borítja be a lelki-szellemi világ lényeit. Még ha valóságos lény van is a tanítvány előtt, nem őt látja, hanem csak azt, amit maga hozott létre. Lehetséges tehát, hogy az van előtte, ami feltétlenül igaz és ő mégis téveset lát. Nemcsak az hat a lelki-szellemi világra, amit az ember saját lényeként meglát, hanem minden, ami benne van. Lehet pl. hogy rejtett hajlamai vannak és ezek nevelése és jelleme következtében nem jutnak felszínre; de hatnak a lelki-szellemi világra, és a lelki-szellemi világnak az ember egész lénye ad sajátságos színezetet, függetlenül attól, hogy ő maga mennyit tud, vagy nem tud a saját lényéről. A tanítványnak, - ha a fejlődésnek erről a fokáról feljebb akar emelkedni - meg kell tanulnia, hogy megkülönböztesse saját magát a szellemi külvilágtól. Ehhez saját énjének a körülötte lévő lelki-szellemi világra gyakorolt minden hatását ki kell kapcsolnia. Ez csak úgy lehetséges, ha megismeri azt, amit ő maga visz bele az új világba. Tehát először igazi, átfogó önismerete kell hogy legyen, hogy azután a körülötte lévő szellemi-lelki világot tisztán észlelhesse. Az emberi fejlődés bizonyos tényeivel együtt jár, hogy ennek az önmegismerésnek a magasabb világba való belépéskor mintegy természetszerűen meg kell lennie. Az ember a mindennapi, fizikai világban fejleszti ki énjét, én-tudatát. Ez az én, mint középpont, úgy hat mindarra, ami az emberhez tartozik, hogy magához vonzza. Minden hajlama, szimpátiája, antipátiája, szenvedélye, véleménye, stb. úgyszólván az én köré csoportosul. És ez az én a vonzási középpontja annak is, amit az ember karmájának nevezünk. Ha leplezetlenül látná az ember ezt az ént, akkor észrevenné rajta, hogy még bizonyos élmények kell hogy éljék vagy ebben a megtestesülésében, vagy a következőkben, aszerint, hogy előző megtestesüléseiben hogyan élt, mit sajátított el. Az én mindazzal, ami így hozzátartozik, az első kép kell hogy legyen a lelki-szellemi világba felemelkedő emberi lélek előtt. A szellemi világ törvénye szerint a legelső szellemi világbeli benyomás - minden egyebet megelőzően - az „ember hasonmása” kell hogy legyen. Könnyen megérthetjük ezt a törvényt, ha meggondoljuk a következőket. A fizikai életben az ember csak annyiban észleli önmagát, amennyiben gondolkodásában, érzésében és akaratában belsőleg átéli magát. Ez az észlelés azonban belső észlelés; nem áll úgy az ember előtt, mint a kő, a növény, vagy az állat. És belső észleléssel is csak részben ismeri meg magát az ember. Van ugyanis benne valami, ami akadályozza őt a mélyebbre ható önmegismerésben. Ez úgy nyilatkozik meg, hogy mihelyt az ember önmegismeréssel valamely tulajdonságának a tudatára jut és nem akarja magát önmagára vonatkozólag ámítani - megvan a hajlama arra, hogy ezt a tulajdonságát átdolgozza.

Ha nem enged ennek a hajlamának, hanem egyszerűen elfordítja figyelmét a saját énjéről, vagyis olyan marad, amilyen volt, akkor természetesen megfosztja magát attól a lehetőségtől, hogy ebben a vonatkozásban megismerje magát. Ha azonban behatol önmagába és önámítás nélkül néz szembe valamelyik tulajdonságával, akkor vagy abba a helyzetbe kerül, hogy ezt a tulajdonságát meg tudja javítani, vagy életének jelenlegi helyzetében nem tudja megjavítani. Utóbbi esetben olyan érzés fogja el, amelyet szégyenérzetnek nevezhetünk. Az ember egészséges természete úgy működik, hogy az önmegismerés által a szégyen különféle fajtáját érzi át. Ennek az érzésnek már a mindennapi életben is van egy bizonyos hatása. Az egészségesen gondolkodó ember gondoskodik arról, hogy ami rajta olyan jellegű, hogy szégyenérzettel tölti el, azt ne engedje hatásaiban a külvilág felé érvényesülni, ne engedje külső tettekben megnyilatkozni. A szégyen tehát olyan erő, amely az embert arra készteti, hogy valamit belső világába zárjon, ne engedjen külsőleg észlelhetővé válni. Ha ezt meggondolja az ember, akkor érthetőnek találja, hogy a szellemi kutatás annak a belső lelki élménynek, amely egész közeli rokonságban van a szégyenérzettel, még számos további hatást is tulajdonít. A szellemi kutatás szerint a lélek rejtett mélységeiben van egy fajta rejtett szégyenérzet, amely a fizikai életben nem jut az ember tudatába. Ez a rejtett érzés azonban hasonló módon hat, mint a mindennapi életben megnyilvánuló előbb leírt szégyenérzet: megakadályozza, hogy az ember előtt saját legbelsőbb mivolta észlelhető képben jelenjék meg. Ha ez az érzés nem volna, akkor maga előtt látná igazi mivoltát; képzeteiről, érzéseiről, akaratáról nemcsak belső átélése volna, hanem észlelné ezeket, mint a köveket, állatokat, növényeket. Így ez az érzés eltakarja az ember előtt saját magát és ezzel egyszersmind eltakarja az egész szellemi-lelki világot. Mert azáltal, hogy saját belső mivolta ellepleződik, azt sem tudja észlelni, amin ki kellene fejlesztenie a lelki-szellemi világ megismeréséhez szükséges eszközeit; saját lényét nem tudja olyanná alakítani, hogy az megkapja a szellemi észlelőszerveket. Ha azonban szabályos iskolázással ezeknek az észlelőszerveknek a megszerzésén dolgozik, akkor első benyomása: saját maga mivolta. Észleli saját hasonmását, de önmaga észlelése nem választható el a szellemi-lelki világ többi részének észlelésétől. A mindennapi fizikai életben ez az előbb leírt érzés úgy nyilatkozik meg, hogy folyton becsukja az ember előtt a szellemi-lelki világ kapuját. Ha csak egy lépést tesz a szellemi-lelki világ felé, a rögtön fellépő, de tudatossá nem váló szégyenérzet eltakarja a szellemi-lelki világnak azt a részét, amely meg akar mutatkozni. A leírt gyakorlatok azonban felnyitják a szellemi-lelki világot. A rejtett érzés tulajdonképpen nagy jótevője az embernek. Mert amit szellemi iskolázás nélkül ítélőerő, érzésbeli élet és jellem szempontjából megszerez, az nem teszi képessé őt arra, hogy amikor saját magát igazi alakjában észleli, azt el is viselje. Ettől az észleléstől elvesztené minden önérzetét, önbizalmát és öntudatát. Hogy ez ne következzék be, gondoskodnia kell arról, hogy a magasabb megismerés gyakorlatai mellett az egészséges ítélőerőt, érzés- és jellembeli életét is ápolja. A szabályos iskolázás révén az ember mintegy akaratlanul is annyit ismer meg a szellemtudományból és ezen kívül az önmegismerésnek és önmegfigyelésnek annyi eszköze válik előtte világossá, amennyi szükséges ahhoz, hogy kellő erőt kifejtve álljon szemben „saját hasonmásával”. A tanítvány azután csak más formában, vagyis imaginatív világbeli képben látja azt, amit a fizikai világban már előbb ismert. Aki előbb a fizikai világban értelmével helyesen fogta fel a karma-törvényt, az nem rendül meg különösebben, ha látja, hogy „hasonmásának” a képébe bele vannak rajzolva sorsának csírái. Aki ítélőereje révén megismerte a világ és az emberiség fejlődését és tudja, hogy ennek a fejlődésnek bizonyos idejében Lucifer erői hogyan hatoltak be az emberi lélekbe, az könnyebben fogja elviselni, ha látja, hogy saját lényének a képében ezek a luciferi lények mennyire hatnak. Ebből azonban látható, mennyire szükséges, hogy az ember ne kívánjon addig a szellemi világba belépni, amíg a fizikai világban kifejlesztett ítélőerővel meg nem értett bizonyos olyan igazságokat, amelyek a szellemi világra vonatkoznak. A tanítványnak, mielőtt be kíván lépni az érzékfeletti világba, először mindennapi ítélőerővel és szabályos fejlődéssel el kell sajátítania azokat a tartalmakat, amelyek könyvünkben „A magasabb világok megismeréséiről szóló fejtegetések előtti részben vannak.

Az olyan iskolázásban, amely nem az ítélőerő, az érzésbeli és jellembeli élet biztonságára és határozottságára épül, előfordulhat, hogy mielőtt a tanítványban meglennének az ehhez szükséges belső képességek, megjelenik előtte a magasabb világ és akkor a „saját másával” való találkozás nyomasztóan hat rá és tévedésekbe viszi. De akkor sem tudná a magasabb világot a maga igazi mivoltában megismerni, ha - és ez szintén előfordulhat - annak ellenére, hogy a „saját másával” való találkozást elkerüli, mégis bejut az érzékfeletti világba; mert egyáltalában nem tudná megkülönböztetni a jelenségek igazi mivoltát attól, amit ő visz bele a jelenségek észlelésébe. Ez a megkülönböztetés csak akkor lehetséges, ha az ember a saját lényét önálló képnek látja és ezáltal környezetéből kizárja mindazt, ami saját belső világából származik. - A fizikailag érzékelhető világban „lényünk mása” úgy működik, hogy mihelyt közeledünk a lelki-szellemi világhoz, az előbb ismertetett szégyenérzettel láthatatlanná teszi magát, de ezzel egyúttal eltakarja előlünk az egész szellemi világot is. Mint valami „őr” áll a szellemi világ kapuja előtt, hogy megakadályozza azoknak a belépését, akik erre még nem alkalmasak. Ezért nevezhetjük őt „a szellemi-lelki világ előtti küszöb őrének”. A „küszöb őrével” nemcsak az előbbi módon találkozik az ember, tehát ha az iskolázás útján lép be az érzékfeletti világba, hanem akkor is, amikor meghal. Mikor a halál és az újabb születés között a lelki-szellemi világon él, „a küszöb őre” fokozatosan mutatkozik meg előtte, de ekkor a vele való találkozás nem nyomasztó, mert az ember itt már más világokat ismer, mint a születés és a halál közötti életben.

Ha az ember úgy lépne a szellemi-lelki világba, hogy nem találkoznék a „küszöb őrével”, egyik káprázatból, tévedésből a másikba esne, mert sohasem tudná megkülönböztetni azt, ami valóban ehhez a világhoz tartozik attól, amit ő maga visz bele. A szabályos iskolázás azonban nem vezethet az illúzió, hanem csakis az igazság területére és magától olyanná alakul, hogy a küszöb őrével való találkozás egyszer csak szükségképpen bekövetkezik. Mert ez a találkozás egyike azoknak a nélkülözhetetlen elővigyázatossági rendszabályoknak, amelyek megvédik az embert az érzékfeletti világ megfigyelésekor a tévedés és képzelgés lehetőségétől. A tanítványnak gondosan kell dolgoznia önmagán, nehogy képzelgő legyen, nehogy olyan ember legyen, aki a nagyon is lehetséges tévedésnek, önámításnak (szuggesztiónak, autoszuggesztiónak) esik áldozatul. A szellemi iskolázás útmutatásainak követése mellett megszűnnek azok a források, amelyekből a tévedések származhatnának. Itt természetesen nem beszélhetünk kimerítően az óvintézkedések szempontjából fontos részletekről, csak arra mutathatunk rá, ami lényeges. A számításba jövő tévedések két forrásból származnak. Részben onnan erednek, hogy az ember saját lelki mivoltával színezi a valóságot. A mindennapi életben a tévedésnek ez a forrása aránylag kisebb veszélyt jelent, mert a fizikai világban bárhogy szeretné is az ember a maga kívánságai és érdekei szerint színezni a külvilágot, a külvilág úgy kényszeríti rá magát a megfigyelésre, hogy mindig határozottan érvényesül saját alakja. Mihelyt azonban az imaginatív világba lép az ember, ennek képeit a kívánságok és érdekek megváltoztatják és mintegy valóságként van előtte az, amit ő maga hozott létre, vagy aminek a létrehozásában legalább is részt vett. Azáltal azonban, hogy a tanítvány a „küszöb őrével” való találkozás révén megismeri mindazt, ami saját lényében van és amit bevihetne a lelki-szellemi világba, a tévedésnek ezt a forrását kiküszöböli. Mert annak az előkészítésnek, amelyet a tanítvány végrehajt magán, mielőtt a lelki-szellemi világba lép, éppen az a célja, hogy megszokja mintegy kikapcsolni önmagát már akkor is, amikor a fizikai világot figyeli meg és engedje, hogy az szóljon hozzá, ami tisztán a jelenségek és folyamatok mivoltából származik. Aki ezt az előkészítést megfelelőképpen végrehajtotta, nyugodtan nézhet a „küszöb őrével” való találkozás elé. Ez a találkozás végérvényes próbája annak, hogy vajon csakugyan képes-e akkor is kikapcsolni saját mivoltát, amikor a lelki-szellemi világgal áll szemben.

A tévedéseknek ezen a forrásán kívül van még egy másik is. Ez akkor nyilatkozik meg, amikor az ember egy kapott benyomást helytelenül értelmez. Egyszerű példa erre a fizikai életből: valaki a vonaton ül és azt hiszi, hogy a fák a vonattal ellentétes irányban mozognak, holott ő maga mozog a vonattal. És bár sok olyan eset van a fizikai világban, amikor a tévedést nehezebb helyreigazítani, mint az előbbi egyszerű esetben, mégis könnyű belátni, hogy az ember a fizikai világban is megtalálja az eszközöket az ilyen tévedés helyreigazítására, ha egészséges ítélettel mindazt figyelembe veszi, ami hozzásegíti őt a megfelelő magyarázathoz. Természetesen másképp áll a dolog, mihelyt érzékfeletti területre ér az ember. A fizikai világban az emberi tévedések nem változtatják meg a tényeket; ezért lehet elfogulatlan megfigyeléssel a tévedést magukon a tényeken helyreigazítani. Az érzékfeletti világban azonban ez így nem lehetséges. Ha az ember meg akar figyelni egy érzékfeletti folyamatot és helytelen ítélettel közeledik hozzá, a helytelen ítéletet beleviszi az érzékfeletti folyamatba és ez annyira összeszövődik vele, hogy nem lehet tőle mindjárt megkülönböztetni. És akkor nem az a helyzet, hogy a tévedés az emberben van, a helyes tény pedig rajta kívül, hanem magát a tévedést tette az ember a külső tény alkotóelemévé. Ezért ezt a tévedést nem is lehet a tény elfogulatlan megfigyelésével helyreigazítani. Ezzel rámutattunk arra, ami annak a számára, aki helyes előkészítés nélkül közeledik az érzékfeletti világhoz, a tévedésnek és képzelgésnek forrása. Mikor a tanítvány ki tudja már küszöbölni azokat a tévedésekét, amelyek azáltal jönnek létre, hogy az érzékfeletti jelenségeket saját mivoltával színezi, meg kell szereznie egy másik képességet is; a tévedés másik, előbb jellemzett forrását kell hatástalanná tennie. Csak akkor tudja hatástalanná tenni, ami tőle magától származik, ha először felismerte saját hasonmásának a képét; és csak akkor tudja elejét venni a második ilyen irányú tévedési lehetőségnek, ha megszerzi azt a képességet, hogy az érzékfeletti világ tényeinek a milyenségén felismeri, hogy azok valóságok-e vagy tévedések. Ha a tévedések pontosan olyanok lennének, mint a valóságok, akkor a megkülönböztetés lehetetlen lenne. De nem így van. A téves észleléseknek az érzékfeletti világban önmagukban olyan tulajdonságaik vannak, amelyek által különböznek a valóságtól. És a fontos az, hogy a tanítvány tudja, hogy milyen tulajdonságokról ismeri fel a valóságot. Mi sem természetesebb, mint az, hogy aki a szellemi iskolázást nem ismeri, azt mondja: Hol van egyáltalán annak a lehetősége, hogy az ember megóvja magát a tévedésektől, amikor ezeknek olyan sok forrása van? Vajon van-e olyan tanítvány, aki biztos abban, hogy mindaz, amit magasabb megismerésének hisz, nem tévedésen, önámításon (szuggesztión, autoszuggesztión) alapszik? Aki így beszél, nem veszi figyelembe, hogy minden igazi szellemi iskolázásban az a mód, ahogyan az iskolázás folyik, mintegy kizárja a tévedés forrásait. Először is az igazi tanítvány az előkészítéssel elég ismeretet szerez arról, hogy mi idézheti elő a tévedést és önámítást és ezáltal lehetővé teszi, hogy megóvja magát ezektől. Ebben a vonatkozásban annyi alkalma van arra, hogy egész életére józanná és ítélőképesség váljék, mint senki másnak. Minden tapasztalata arra indítja, hogy határozatlan sejtelmeket és sugallatokat, stb. semmibe vegyen. Az iskolázás olyan óvatossá teszi, amennyire csak lehetséges. Ehhez járul még, hogy minden igazi iskolázás először a nagy kozmikus eseményekre vonatkozó fogalmakhoz, tehát olyasmihez vezet, amely szükségessé teszi az ítélőerő megfeszítését; ezáltal pedig az ítélőerő finomabbá és élesebbé válik. Csak annál nem válik olyan élessé az ítélőerő, hogy a tévedés és valóság megkülönböztetésében biztonságot adjon, aki nem hajlandó ilyen távol eső területekre menni, hanem közelebb fekvő „kinyilatkoztatások”-at akar kapni. Mindez azonban még nem a legfontosabb. A legfontosabb az, ami magukban a szellemi iskolázásban alkalmazott gyakorlatokban rejlik. A gyakorlatoknak ugyanis olyanoknak kell lenniük, hogy a tanítvány tudata a belső elmélyedés során mindazt pontosan áttekinthesse ami a lélekben történik. Először az imagináció előidézésére egy szimbólumot kell formálnia. Ebben vannak még külső észlelésből vett képzetek. Az imagináció tartalmának a létrehozásában nem csak az ember vesz részt, nem ő maga idézi elő. Ezért tévedhet arra vonatkozólag, hogy ez a tartalom hogyan keletkezik; eredetét tévesen magyarázhatja. Ha azonban a tanítvány felemelkedik az inspirációs gyakorlatokhoz, tudatából kiiktatja ezt a tartalmat és már csak a szimbólumot kialakító saját lelki tevékenységében mélyed el. Még itt is lehetséges a tévedés. Az ember lelki tevékenységének módját neveléssel, tanulással stb. sajátította el és nem tudhat mindent lelki tevékenységének eredetéről. Azután eltávolítja tudatából még saját lelki tevékenységét is, és ha most marad is valami a tudatában, ehhez már nem tapad semmi, ami ne lenne áttekinthető; ebbe nem keveredhet semmi, ami egész tartalmában ne lenne megítélhető. A tanítványnak intuíciója mutatja meg, hogy milyen a szellemi-lelki világ tiszta valósága. Ha azután a szellemi-lelki valóság felismert ismertetőjeleit mindarra alkalmazza, ami megfigyelése elé kerül, meg tudja különböztetni a látszatot a valóságtól és biztos lehet abban, hogy ennek a törvénynek az alkalmazásával az érzékfeletti világban éppen úgy nem érheti tévedés, mint ahogy a fizikai világban sem következhet be, hogy az elképzelt tüzes vasat összetéveszti a valóban égető vassal. Természetes, hogy ez a magatartás csak azokra a megismerésekre vonatkozik, amelyek a tanítvány érzékfeletti világban átélt saját élményei, de nem vonatkozik azokra a megismerésekre, amelyeket mint közléseket másoktól kap és fizikai értelmével és az igazságra való józan ráérzésével fog fel. A tanítvány azon dolgozik, hogy éles határvonalat húzzon a kétféle módon szerzett megismerés között. Kész arra, hogy egyrészt felvegye magába a magasabb világokra vonatkozó közléseket és azokat ítélőképességével megérteni igyekezzék, másrészt megvizsgálja, hogy amit saját tapasztalatának, saját megfigyelésének nevez, pontosan olyan tulajdonságokkal jelent-e meg előtte, mint amilyeneknek az észlelését a helyes intuícióban tanulta meg.

*

Ha a tanítvány már túl van a „Küszöb őrével” való találkozáson, a szellemi világba való felemelkedés közben más élmények várnak rá. Először észreveszi, hogy belső rokonság van a „Küszöb őre” és aközött a lelki tulajdonság között, amelyet a fentiekben a hetedik tulajdonságnak neveztünk, és amely mintegy önálló lény lett. Ez a hetedik „lény” bizonyos vonatkozásban nem más, mint az „ember hasonmása”, maga a „Küszöb őre”, aki a tanítványt sajátságos feladat elé állítja. Újonnan született én-jével kell az előtte képben megjelenő alacsonyabb énjét irányítania és vezetnie. Mintegy küzdelem keletkezik közte és lényének hasonmása között, aki folytonosan arra törekszik, hogy felülkerekedjék rajta. Megerősíti és határozottá teszi az ember erőit, ha helyes viszonyt teremt saját maga és lényének mása között és ha nem enged hasonmásának semmi olyat tenni, ami nem az újonnan született én hatására történik. A magasabb világban az önismeret bizonyos vonatkozásban más, mint a fizikai világban. A fizikai világban az önismeret csak belső élmény, az újonnan született én viszont rögtön külső-lelki jelenségként jelenik meg. Az ember újonnan született énjét mint másik lényt látja maga előtt, de nem tudja teljesen észlelni, mert bármilyen magas fokra emelkedett is az érzékfeletti világokban, mindig vannak még magasabb fokok. És ezeken a fokokon mindig többet és többet észlel az ember „magasabb énjéből”. A „magasabb én” tehát bármely fejlődési fokon csak részben lepleződhet le a tanítvány előtt. Igen nagy azonban a kísértés arra, hogy amikor az ember először észlel valamit „magasabb énjéből”, azt a fizikai világból vett nézőpont szerint szemlélje. Még jó is ez a kísértés és helyes fejlődés mellett be is kell hogy következzék. Mert látnunk kell és a „magasabb én” elé kell állítanunk azt a jelenséget, amely mint az „ember hasonmása”, mint a „Küszöb őre” jelenik meg, hogy lássuk mennyire különbözik az, amik vagyunk attól, amivé lennünk kell. Miközben azonban így szemléljük a „Küszöb őrét”, az kezd egészen más alakot felvenni. Mintegy képe lesz mindazoknak az akadályoknak, amelyek a „magasabb én” fejlődésének útjában állnak. Így látjuk, hogy milyen nagy teherként cipeljük magunkkal alacsonyabb énünket. És ha az ember az előkészítéssel nem tette magát olyan erőssé, hogy azt mondhassa: itt nem állok meg, hanem folytonosan tovább akarok fejlődni a „magasabb én” felé, akkor megbénulnak az erői és visszaretten attól, ami még vár reá. Behatolt a lelki-szellemi világba, de feladja, hogy továbbhatoljon benne.

Foglya lesz annak a szellemi lénynek, akit a „Küszöb őre” lelke elé állított. Fontos azonban, hogy az ember, mikor ilyen élménye van, ne érezze magát fogolynak. Inkább valami egészen mást vél majd átélni. A „Küszöb őre” által előidézett szellemalak olyan lehet, hogy a megfigyelő lelkében azt a benyomást kelti, mintha az ezen a fejlődési fokon megjelenő képekben már átfogóan előtte volnának az összes egyáltalán lehetséges világok; mintha elérte volna a megismerés csúcspontját és további törekvésre nem volna szüksége. Nem fogolynak, hanem az összes kozmikus titkok mérhetetlenül gazdag birtokosának érzi magát. Azon, hogy az embernek a valóságos tényekkel ellentétes élménye is lehet, nem csodálkozunk, ha meggondoljuk, hogy amikor ezt átéli, már a lelki-szellemi világban van, amely világnak az a sajátsága, hogy az események fordítva is megjelenhetnek benne. Már rámutattunk könyvünkben erre, amikor a halál utáni élettel foglalkoztunk.

A fejlődésnek ezen a fokán észlelt szellem-alak nemcsak azt az alakot jeleníti meg, amelyben a „Küszöb őre” először áll a tanítvány előtt, hanem még valami mást is. Lényének ebben a másában a tanítvány mindazokat a tulajdonságokat észlelhette, amelyek Lucifer hatására az alacsonyabb énben vannak. Az emberiség fejlődése folyamán azonban a luciferi hatás eredményeként egy másik hatalom is bevonult az emberi lélekbe. Az előző fejezetekben Ahrimánnak neveztük. Ez az az erő, amely megakadályozza, hogy az ember a fizikai létben észlelje a fizikailag érzékelhető felszín mögött a külvilág szellemi-lelki lényeit. Az előbb leírt élmény szellem-alakja képben mutatja, hogy mivé lett az emberi lélek ennek az erőnek a hatására. - Aki megfelelő előkészítés után jut ehhez az élményhez, az hozzáfűzi az élmény igazi jelentését is és akkor csakhamar az a másik szellemi lény jelenik meg előtte, akit a „Kis őrrel” ellentétben a „Küszöb nagy őrének” nevezhetünk. A „Küszöb nagy őre” közli a tanítvánnyal, hogy ezen a fokon nem megállnia kell, hanem energikusan tovább dolgoznia. A tanítványban annak a tudatát kelti életre, hogy az eddig meghódított világ csak akkor válik igazsággá, csak akkor nem válik illúzióvá, ha munkáját megfelelő' módon folytatja. - Aki helytelen iskolázása következtében előkészítetlenül jut ehhez az élményhez, annak, amikor a „Küszöb nagy őre” elé jut, lelkébe árad valami, ami csak a „mérhetetlen nagy ijedtség”, a „határtalan félelem” érzéséhez hasonlítható.

Mint ahogy a „Kis őrrel” való találkozás lehetőséget ad arra, hogy a tanítvány, megvizsgálva önmagát, lássa: védve van-e azok ellen a tévedések ellen, amelyek abból adódnak, hogy lényét beleviszi az érzékfeletti világba, úgy a „Küszöb nagy őréhez” vezető élményekben is megvizsgálhatja, hogy helyt tud-e állni azokkal a tévedésekkel szemben, amelyek a fentiekben leírt második forrásra vezethetők vissza. Ha ellent tud állni annak a lenyűgöző illúziónak, amely a megszerzett képvilágot mint az ő gazdag birtokát varázsolja eléje akkor amikor ő tulajdonképpen fogoly, védve van fejlődésének további folyamán attól is, hogy a látszatot valóságnak tartsa.

A „Küszöb őre” minden egyes ember számára bizonyos mértékig individuálisan jelenik meg; mert a vele való találkozás éppen annak az élménynek felel meg, amely által az ember legyőzi az érzékfeletti megfigyelés személyes jellegét és amely lehetőséget ad arra, hogy az ember a minden személyes színezettől mentes, minden ember számára egyaránt érvényes átélés régiójába lépjen.

*

Ha a tanítvány túlvan a fent leírt élményeken, meg tudja különböztetni lelki-szellemi környezetében azt, ami ő maga, attól, ami rajta kívül van. Elismeri, hogy a könyvünkben leírt kozmikus folyamat megértése szükséges ahhoz, hogy magát az embert és életét is megértsük. A fizikai testet csak úgy értjük meg, ha tudjuk, hogyan alakult ki a Szaturnusz-, Nap-, Hold- és Föld-fejlődés során. Az étertestet csak úgy értjük meg, ha kialakulását a Nap-, Hold- és Föld-fejlődésben követjük, stb. És azt is, ami a jelenlegi földfejlődéssel van összefüggésben csak akkor érthetjük meg, ha tudjuk, hogy fokozatosan hogyan fejlődött ki minden. A szellemi iskolázás lehetőséget ad annak a megismerésére, hogy mindaz, ami az emberben van, milyen kapcsolatban van az emberen kívüli világ tényeivel és lényeivel. Mert az ember minden egyes része kapcsolatban van a rajta kívül lévő egész világgal. Könyvünkben ezt csak vázlatszerű körvonalakban jelezhettük. Meg kell azonban gondolnunk, hogy pl. az ember fizikai testének a Szaturnusz-fejlődésben még csak első adottsága volt meg. Szervei: a szív, a tüdő, az agy első adottságukból csak később, a Nap-, Hold- és Föld-korszakban alakultak ki. Tehát a szív, a tüdő, stb. kapcsolatban van a Nap-, Hold- és Föld-fejlődéssel. Ugyanez a helyzet az étertest, érzőtest, érzőlélek, stb. részeire vonatkozólag is. Az ember a hozzá legközelebb álló világból alakult ki és minden egyes része megfelel a külvilág egy folyamatának, egy lényének. A tanítvány a megfelelő fejlődési fokon megismeri saját lényének a világhoz való viszonyát. Ezen a fokon megtudja, hogy a „kis világ”, a mikrokozmosz, vagyis az ember maga, megfelel a „nagy világnak”, a makrokozmosznak. Ha a tanítvány ehhez a megismeréshez felküzdötte magát, új élmény állhat előtte. Kezdi úgy érezni, hogy összenő az egész világépítménnyel, annak ellenére, hogy teljesen önállónak érzi magát. Feloldódik az egész világban, eggyé válik vele, anélkül, hogy saját mivoltát elveszítené. Ezt a fejlődési fokot a „makrokozmosszal való eggyé válásnak” nevezhetjük. Fontos, hogy ezt az eggyé válást ne gondoljuk olyannak, amelyben a tudat különállósága megszűnik és az ember kiárad a mindenségbe. Az ilyen gondolat csak azt fejezné ki, hogy véleményünk iskolázatlan ítélőerőből származik. - A könyvünkben leírt beavatási út értelmében a magasabb megismerés egyes fokait a következőképpen írhatjuk le:

1. A szellemtudományos stúdium; egyelőre a fizikai világban megszerzett ítélőerő felhasználásával.
2. Az imaginatív megismerés megszerzése.
3. A rejtett írás olvasása (az inspirációnak megfelelően).
4. A szellemi környezetbe való beleélés (az intuíciónak megfelelően).
5. A mikrokozmosz és makrokozmosz viszonyainak a megismerése.
6. Eggyé válás a makrokozmosszal.
7. Az előző tapasztalatok összességének átélése mint lelki alaphangulat.

Nem kell azt gondolnunk, hogy ezeken a fokokon okvetlenül egymás után halad végig az ember. Az iskolázás lefolyhat úgy is, hogy a tanítvány a maga individualitásának megfelelően egy előbbi fokot csak bizonyos mértékig ér el, amikor már elkezdi a következő fok megfelelő gyakorlatait. Lehet jó pl. az is, hogy még csak néhány biztosan megszerzett imaginációhoz jutott és már olyan gyakorlatokat végez, amelyek saját átélésének körébe vonják az inspirációt, az intuíciót, vagy a mikrokozmosz és makrokozmosz közötti összefüggés megismerését.

*

Amikor a tanítvány az intuíció élményében részesült, nemcsak a lelki-szellemi világ képeit ismeri, nemcsak a képek egymás közötti vonatkozását tudja kiolvasni a „rejtett írásból”, hanem megismeri azokat a lényeket is, akiknek az együttműködéséből jött létre ez a világ, amelyhez az ember maga is tartozik. És ezáltal megismeri önmagát abban az alakjában, amelyben mint szellemi lény a lelki-szellemi világban él. Felküzdötte magát magasabb énjének észleléséhez és megtudta, hogyan kell tovább dolgoznia, hogy „hasonmásán”, a „Küszöb őrén” uralkodjék. De találkozott a „Küszöb nagy őrével” is, aki úgy áll előtte, hogy állandóan további munkára ösztönzi. A „Küszöb nagy őre” most mintaképe lesz, őt akarja követni. Amikor a tanítványban felébred ez az érzés, akkor elérte annak a lehetőségét, hogy felismerje, kicsoda tulajdonképpen az, aki mint a „Küszöb nagy őre” előtte áll. Most; ugyanis a „nagy őr” a tanítvány észlelésében lassanként Krisztus alakjává változik. (Krisztus lénye és a Föld-fejlődésben való működése könyvünk előző fejezeteiből nyilvánvaló.) A tanítványt ez az élmény a Krisztus nevével kapcsolatos magasztos titokba avatja be. Krisztus mint a „nagy emberi földi mintakép” mutatkozik meg előtte. - Ha a tanítvány ilyen módon, intuícióval, megismerte Krisztust a szellemi világban, akkor érthetővé válik előtte az is, hogy mi játszódott le történelmi síkon a Föld Atlantisz utáni negyedik fejlődési korszakában (a görög-latin korban). Hogy a magasztos Nap-lény, a Krisztus-lény, hogyan nyúl bele ebben az időben a földfejlődésbe és hogyan működik tovább a Föld-fejlődésen belül. A tanítvány számára ez közvetlenül átélt megismerés lesz. A tanítvány tehát az intuícióval magyarázatot kap a Földfejlődés értelméről és jelentőségéről.

Az érzékfeletti világok megismeréséhez vezető előbb leírt út mindenki számára járható, bármilyenek legyenek is egyébként jelenlegi életkörülményei. Erre az útra vonatkozólag meg kell gondolnunk, hogy az igazság és a megismerés célja a Föld-fejlődés minden idejében ugyanaz, a kiindulópont azonban a különböző időkben különböző. Ha ma akar az ember az érzékfeletti világba vezető útra lépni, nem lehet a kiindulópontja ugyanaz, mint pl. a régi egyiptomi beavatandóé. Ezért a mai ember nem végezheti természetszerűleg ugyanazokat a gyakorlatokat, mint amelyeket a régi Egyiptomban kellett a tanítványnak elvégeznie. Azóta az emberi lelkek különböző megtestesüléseken mentek keresztül, és ennek a megtestesülésről megtestesülésre haladásnak megvan az értelme és jelentősége. Az emberek képességei és tulajdonságai megtestesülésről megtestesülésre változnak. Még ha felületesen szemléljük is az emberi történelmet, észrevehetjük, hogy a Krisztus utáni 12., 13. század óta - az előbbi időkhöz viszonyítva - az összes életfeltételek megváltoztak, a vélemények, az érzések, de az ember képességei is mások lettek, mint amilyenek azelőtt voltak. A könyvünkben leírt megismerési út azoknak való, akik a közvetlen jelenben testesülnek meg. Ez a megismerési út a szellemi fejlődés kiindulópontját oda helyezi, ahol a mai idők életkörülményeinek megfelelően a mai ember áll. - Mint ahogy a külső élet is megváltoztatja formáit, úgy a magasabb megismerés útjaira vonatkozólag is a továbbhaladó fejlődés az embert korszakról korszakra más formákhoz vezeti. És minden időkben tökéletes harmónia kell hogy legyen a külső élet és a beavatás között.