Könyvünk tartalmát a „szellemtudomány” vagy „titkos tudomány” szóval, ezzel a régi kifejezéssel adjuk meg. Ez a szó elég ahhoz, hogy a mai kor embereiben a legellentétesebb érzéseket keltse fel. Sokan valami elrettentőt találnak benne; gúnyt, szánakozó mosolyt, esetleg megvetést vált ki belőlük. Úgy képzelik, hogy annak a gondolkodásmódnak, amely a „szellemtudomány” vagy „titkos tudomány” szóval jelöli meg magát, csak henye álmodozás, képzelgés lehet az alapja és hogy az ilyen „állítólagos” tudomány mögött tulajdonképpen csak a különféle babonák felújítására irányuló törekvés húzódhat meg. Márpedig ezeket a babonákat joggal kerüli az, aki tudja, hogy mit nevezhetünk „igazi tudománynak”, mit nevezhetünk helyes „megismerési törekvésnek”. Másokra viszont úgy hat ez a szó, hogy érzik: ami e szó mögött rejlik, az ad valamit, ami semmilyen más úton nem szerezhető meg, és ami felé adottságaiknak, képességeiknek megfelelően mély benső megismerési vágy, vagy kifinomodott lelki kíváncsiság hajtja őket.

E két egymással szöges ellentétben álló vélemény között még igen sok közbülső foka van a szellemtudomány elutasításának vagy elfogadásának, aszerint, hogy az egyik vagy másik ember mit ért „szellemtudományon” vagy „titkos tudományon”. - Kétségtelen azonban, hogy némely emberre azért hat ilyen varázslatosan ez a szó, mert a szellemtudománnyal kielégíteni véli azt á lelkében végzetesen gyökerező erős vágyat, amely az „ismeretlen” a „titokzatos” a homályos természetszerű úton meg nem szerezhető megismerése felé hajtja. Mert sokan a lelkük mélyén élő vágyaikat nem azzal akarják kielégíteni, ami világosan felismerhető. Meggyőződésük szerint, azon kívül, ami megismerhető a világban, kell, hogy legyen még valami, ami nem ismerhető meg. Sajátságos ellenkezéssel, amit ők maguk észre sem vesznek, a legmélyebb megismerési vágyakat akarva kielégíteni, elutasítanak mindent, ami „ismert” és csakis azt akarják érvényesnek elfogadni, amiről igazán nem mondható, hogy természettudományos kutatással meg lehet ismerni. Aki „szellemtudományról” beszél, jól teszi, ha szem előtt tartja, hogy ilyen félreértésekkel áll szemben és az ilyen félreértések az ilyen fajta „tudomány” védelmezőitől származnak; olyan védelmezőktől, akik tulajdonképpen nem tudásra, hanem az ellenkezőjére törekszenek.

Fejtegetéseink ahhoz az olvasóhoz szólnak, aki meg tudja őrizni elfogulatlanságát és nem befolyásolja az, hogy egy szó a különböző körülmények miatt előítéleteket hív életre. Könyvünkben nem beszélünk olyan tudásról, amely valamilyen vonatkozásban is „titkosnak” akar látszani és csak a sors kegyeltjeinek való. Aki azt tartja szem előtt, amire Goethe gondol, amikor a világ- jelenségek „nyilvánvaló titkairól” beszél, az megérti, hogy mit értünk „titkos tudományon” és helyesli majd ennek a kifejezésnek a használatát. Az érzékfeletti megismerés a kozmikus jelenségeknek azzal a részével foglalkozik, amely érzékszerveink és azok működéséhez kötött értelmünk előtt nem nyilatkozik meg, „titkos” marad.

Előfordult, hogy a „titkos tudomány” kifejezést - ahogyan a szerző már előbbi kiadványaiban is használta - éppen azzal az indokolással utasították el, hogy valamely tudomány senki számára nem lehet „titkos”. Ha a „titkos” szót így értelmeztük volna, valóban igazuk lenne. Csakhogy nem így van a dolog. Mint ahogy a természettudományt sem nevezhetjük olyan értelemben „természetes” tudománynak, hogy az mindenkinek természetes módon sajátja, úgy „titkos tudományon” sem ért a szerző „titokzatos” tudományt, hanem olyat, ami a kozmikus jelenségekben nem nyilvánvaló, hanem titkos, azok rejtett részére vonatkozik és az átlagos megismerési móddal nem közelíthető meg. Ez a tudomány tehát a titkok, „a nyilvánvaló titkok” tudománya, de nem lehet titok azok számára, akik a megismerést ennek a tudománynak az útján keresik.

Aki csak azt nevezi tudománynak, ami az érzékeknek és az érzékeket szolgáló értelemnek nyilatkozik meg, annak természetesen nem tudomány az, amit mi „titkos szellemtudományon” értünk. Az ilyen embernek azonban, ha önmagát meg akarja érteni, el kellene ismernie, hogy nem a helyes belátás, hanem a tisztán személyes érzéseiből fakadó hatalmi szó alapján utasítja el a „szellemtudományt”. Hogy ez így van azt látjuk akkor, ha megfontoljuk: hogyan keletkezik a tudomány és mi a jelentősége az emberi életben. A tudományt mivoltánál fogva nem a tárgyáról ismerhetjük fel, amellyel foglalkozik, hanem arról a tevékenységi módról, amellyel tudományos törekvés közben megnyilatkozik. Az a fontos, hogy milyen a lélek magatartása tudományos munkássága közben. Ha valaki megszokta, hogy ezt a tevékenységi módot csak akkor alkalmazza, amikor fizikailag érzékelhető vagy egyszerűen fizikai megnyilatkozásokról van szó, akkor könnyen azt hiheti, hogy a fizikai megnyilatkozás a lényeges és nem azt tartja szem előtt, hogy az emberi lélek egy bizonyos sajátságos magatartást tanúsít ezúttal éppen a fizikai megnyilatkozások területén. Tevékenységünk korlátozottságán azonban, - hogy t.i. csak a fizikaiakkal foglalkozunk - felül emelkedhetünk. Ne arra gondoljunk, hogy tevékenységünket az egyes esetekben hogyan alkalmazzuk, hanem arra, hogy a tudományos tevékenységnek mi a jellege. Ilyen alapon beszélhetünk a világ nem fizikai tartalmának megismeréséről mint „tudományos” megismerésről. A világ nem fizikai tartalmával akarunk emberi gondolkozásunk segítségével foglalkozni, mint ahogy más esetekben a természettudományos világtartalommal foglalkoznak. A szellemtudomány a természettudományos kutatási módot és érzületet, amely a maga területén a fizikai tények összefüggéséhez és folyamatához igazodik, el akarja oldani tárgyától, de gondolkodását és egyéb sajátosságait meg akarja tartani. A természettudomány ezzel a kutatás- és gondolkodásmóddal megáll a fizikainál, a szellemtudomány azonban a természet területén folytatott lelki munkát az önnevelés egy bizonyos módjának tekinti és eredményeit nem a fizikai jelenségek területén akarja alkalmazni. Nem beszél a fizikai jelenségekről mint fizikaiakról, hanem a világ nem-fizikai tartalmáról úgy, ahogy a természetkutató a fizikai világ tartalmáról beszél. A természettudományos kutatási módból éppen azt tartja meg, ami a természeti megismerést tudománnyá emeli: a természettudományos kutatáshoz szükséges érzületet. Ezért nevezheti magát tudománynak.

Aki gondolkodik arról, hogy mi a jelentősége a természettudománynak az emberi életben, az látja, hogy a természettudomány jelentősége nem csak az, hogy általa természeti ismereteket sajátítunk el. Mert a természeti ismeretek sohasem vezethetnek máshoz, csak annak az átéléséhez, ami nem tartozik az emberi lélekhez. Az emberi lélek nem abban él, amit a természetben megismer, hanem a megismerés folyamatában. A lélek a természettel kapcsolatos tevékenységében önmagát éli át. S amit az ember ezzel az életteljes tevékenységgel kivív magának, az nem csak az, hogy magáról a természetről tud valamit, hanem még valami más is: a természeti megismerés következtében én-je fejlődik ki. Ezt a nyereséget: az én-fejlődés nyereségét akarja a szellemtudomány olyan területen foglalkoztatni, amely túlterjed a puszta természet határain. A szellemtudomány követője nem becsüli le, hanem még magánál a természettudósnál is magasabbra értékeli a természet- tudományt és tudja, hogy szigorúan következetes természettudományos gondolkodásmód nélkül nem hozhat létre tudományt. De tudja azt is, hogy ha a következetességet elérte azzal, hogy valóban behatolt a természet- tudományos gondolkodás szellemébe, akkor azt lelkének erejével megtarthatja és más területeken is érvényesítheti.

Mindenesetre meggondolandó a következő: a nem fizikai világtartalom területén nincs olyan vezetettség, mint a természet szemlélése közben. A természetben szemlélt tárgy sokkal erősebben irányítja és vezeti az emberi lelket, mint a nem-fizikai világtartalom, amelynek területén fokozottabb mértékben és tisztán belső impulzusok alapján kell az emberi léleknek a tudományos gondolkodásmód képességét megtartania. Mivel igen sokan - nem tudatosan - azt hiszik, hogy a természettudományos gondolkodásmódot csak a természeti jelenségek vezető-fonalán lehet megtartani, igen hajlamosak arra, hogy hatalmi szóval eldöntsék: mihelyt a lélek eltér ettől a vezérfonaltól, tudományos munkásságával légüres térben tapogatózik, botorkál. Az ilyen emberek nem tudatosították magukban, hogy mi a tudományos eljárások sajátossága; azoknak az eltévelyedéseknek az alapján alkotják ítéleteiket, amelyek szükségképpen jönnek létre, ha valaki tudományos érzületét a természeti jelenségek megfigyelése közben még nem erősítette meg eléggé és mégis a világ nem-fizikai területeit akarja már megismerni. Az ilyen ember természetesen sok mindent mond a világ nem fizikai tartalmáról, ami nem tudományos. De nem azért, mert az érzékfeletti világról mivoltánál fogva nem lehet tudományosan beszélni, hanem azért, mert a természeti szemlélet segítségével elért tudományos önnevelése hiányos volt.

Aki a szellemtudományról akar beszélni, annak éppen az elmondottakra való tekintettel éber tudattal kell észrevennie mindazt a lidércfényszerűséget, ami akkor jön létre, ha a világ „nyilvánvaló titkairól” tudományos érzület nélkül állapítanak meg valamit. Nem vezetne azonban üdvös eredményre, ha itt, szellemtudományos fejtegetéseinknek mindjárt az elején, azokról a legkülönbözőbb eltévelyedésekről beszélnénk, amelyek miatt az előítéletes emberek lelkében minden ilyen irányú kutatással szemben megvetés keletkezik. Azt hiszik ugyanis, hogy mert valóban számos eltévelyedés van, tehát az egész törekvés jogosulatlan. Mivel azonban a tudománnyal foglalkozók vagy tudományos felfogás alapján ítélkezők legtöbbnyire mégis csak a fent említett hatalmi szóval utasítják el a szellemtudományt és hivatkozásuk az eltévelyedésekre, sokszor nem tudatosan, de mégis csak ürügy, ezért egyelőre nincs értelme, hogy az ilyen ellenfelekkel vitatkozzunk. Hiszen teljes joggal hozhatják fel azt az ellenvetést, hogy előre semmiképpen sem állapítható meg, hogy aki másokról azt hiszi, hogy tévedésekben él, az maga valóban helyes és szilárd alapokon áll-e. Ezért a szellemtudományos törekvésű ember nem tehet egyebet, minthogy egyszerűen csak elmondja azt, amit elmondhatónak vél. Az elmondottak jogosultságáról pedig csak azok ítélkezhetnek, akik a hatalmi szót elvetik és helyesnek tartják azt a módot, ahogyan a szellemtudomány a kozmikus történések nyilvánvaló titkairól beszél. A szellemtudomány követőjének pedig az a kötelessége, hogy megmutassa: miképpen viszonylik a szellemtudomány a tudomány és az élet más viszonyaihoz, milyen támadások lehetségesek és mennyiben igazolja a közvetlen, külső, fizikai élet valósága az ő megfigyeléseit. Sohasem szabad azonban arra törekednie, hogy leírásában a tartalom rovására, az ő rábeszélő képessége érvényesüljön.

Sokszor hangzik el a szellemtudományos fejtegetésekkel szemben az az ellenvetés, hogy: ezek nem bizonyítják, amit mondanak; hanem egyszerűen kijelentik, hogy ez a szellemtudomány megállapítása. Az itt következő fejtegetéseket azonban félreismeri, aki azt hiszi, hogy bármi is van bennük, ami ezt az ellenvetést jogosulttá teszi. A szellemtudomány arra törekszik, hogy ami az emberi lélekben a természeti ismeretek elsajátításának eredményeképpen kibontakozott, az saját mivoltának megfelelően fejlődjék tovább, és felhívja a figyelmet arra, hogy a lélek, ha ilyen fejlődésen ment keresztül, érzékfeletti tényekre bukkan. Feltételezzük, hogy minden olvasó, aki a mondottakat magáévá tudja tenni, szükségképpen érzékfeletti tényekbe ütközik. Mihelyt a szellemtudomány területére lépünk egy nagy különbséget veszünk észre a természettudományos és a szellemtudományos szemlélet között. A természettudományban a tények a fizikai síkon vannak és a természettudós főképpen a fizikai tények összefüggéseivel és folyamataival foglalkozik és csak másodsorban a lelki tevékenységgel; a szellemtudománynak pedig a lelki tevékenységet kell előtérbe helyeznie. Az olvasó csak akkor jut el az érzékfeletti tényekhez, ha ezt a lelki tevékenységet a helyes módon sajátítja el. Az érzékfeletti tények nincsenek megadva észlelésünk számára anélkül, hogy lelkileg tevékenykednénk mint - ha értetlenül is - a természettudomány tényei; hanem éppen lelki tevékenységünk következtében válnak észlelhetőkké. Aki tehát a szellemtudományról ír, feltételezi, hogy az olvasó vele együtt keresi az érzékfeletti tényeket. Írásban elmondja miként talál rá ezekre a tényekre és előadásmódjában nem a személyes önkény, hanem a természettudományon nevelődött tudományos érzület uralkodik. Beszélni kell azonban azokról az eszközökről is, amelyekkel a nem-fizikaiak, - vagyis érzékfelettiek - szemléletéhez eljuthatunk. Aki magáévá teszi a szellemtudományról elmondottakat, csakhamar belátja, hogy ezzel olyan fogalmakat és eszméket sajátított el, amilyen fogalmai és eszméi azelőtt soha nem voltak. És így azután másként gondolkozik arról is, amit azelőtt a „bizonyítás” lényegének hitt. Felismeri, hogy a természettudományos ábrázolás területén a „bizonyítás” olyasvalami, ami mintegy kívülről kerül bele a természettudományba. A szellemtudományos gondolkodásban azonban már a tények keresésében megnyilatkozik az a lelki tevékenység, amely a természettudományos gondolkozás területén csak bizonyításban jut kifejezésre, mert az érzékfeletti tényeket csak akkor találjuk meg, ha már maga a hozzájuk vezető út is bizonyító erejű. Aki ezen az úton végighaladt, a bizonyítást is átélte már; és semmit sem ér el azzal, ha a tapasztaltakhoz kívülről akarja hozzáfűzni a bizonyítékot. Sok félreértésnek éppen az az alapja, hogy a szellemtudománynak ezt a jellegzetes vonását nem ismerik fel.

Minden szellemtudománynak két gondolatból kell kiindulnia és ez a két gondolat mindenkiben meggyökeresedhet. Aki ennek a könyvnek az értelmében foglalkozik a szellemtudománnyal, az tudja, hogy ezek a gondolatok olyan tényeket fejeznek ki, amelyeknek az átéléséhez csak a helyes eszközök alkalmazásával juthatunk el. Sokan már ezeket a gondolatokat is olyan megállapításnak tartják, amelyeknek a megtámadhatósága kétségtelen s amelyekről sokat lehet vitatkozni, ha ugyan nem tartják olyasvalaminek, aminek a képtelenségét be lehet „bizonyítani”.

Az a két gondolat, amelyből a szellemtudománynak ki kell indulnia, a következő: a látható világ mögött van egy olyan világ, amely jelenleg az érzékszervek és az azokhoz kötött gondolkozás előtt rejtve van; és megvan a lehetőség arra, hogy az ember a benne szunnyadó képességek kifejlesztésével ebbe a rejtett világba behatoljon.

Ilyen rejtett világ nincs is, mondja ellenfeleink közül az egyik. Az a világ, melyet érzékeinkkel észlelünk, az egyedüli: rejtélyei pedig belőle magából megoldhatók. És ha jelenleg még messze is vagyunk attól, hogy a lét összes kérdéseire válaszoljunk, elkövetkezik majd az az idő, amikor az érzékelésen alapuló tapasztalat és az erre a tapasztalatra alapozott tudomány választ ad mindenre. Nem mondhatjuk ki, hogy nincs egy rejtett világ a látható világ mögött, - így szól a másik - az ember megismerési ereje azonban nem hatolhat be ebbe a rejtett világba, mert megismerési erőinknek áthághatatlan határai vannak. Meneküljön bár ebbe a világba az akinek „hitre” van szüksége, az igazi, biztos tényekre támaszkodó tudomány ilyen rejtett világgal nem foglalkozhat.

A harmadik párt vakmerőségnek tartja, hogy az ember megismerési munkájával arra a területre akar lépni, amelyre vonatkozóan a tudásról le kell mondania és a „hittel” kell megelégednie. Akik ezt a véleményt vallják a magukénak, szinte jogtalanságnak érzik, ha a gyönge ember abba a világba akar felemelkedni, amely kizárólag csak a vallásos élethez tartozik. Azt is felhozzák a szellemtudomány ellen, hogy a fizikai világ tényeinek általános megismeréséhez minden ember eljuthat, az érzékfeletti világra vonatkozóan azonban az egyes ember személyes véleménye jöhet csak számításba, és hogy az érzékfelettiekkel kapcsolatban általános érvényű bizonyosságról szó sem lehet.

Vannak még mások is, akik még más érveket hoznak fel a szellemtudomány ellen.

Világossá válhat azonban előttünk, hogy a látható világ szemlélése közben talányokra bukkanunk s hogy ezek pusztán a látható világ alapján nem oldhatók meg, még akkor sem, ha majd a látható tények tudománya a legmagasabb fokra fejlődik. Mert a látható tények saját belső mivoltuknál fogva világosan mutatják egy rejtett világ létezését. Aki ezt nem látja be, az elzárkózik az elől, hogy a fizikai világ tényeiből a mindenütt és világosan megmutatkozó rejtélyeket meglássa. Nem akar bizonyos kérdéseket és rejtélyeket észrevenni, ezért hiszi azt, hogy minden kérdésre a fizikai tények adják meg a választ. Amit pedig kérdezni akar, arra valóban felelnek azok a tények, amelyeket az ő reményei szerint a jövőben fel fognak fedezni. Ez ellen semmiféle ellenvetésünk nem lehet. Másrészt azonban miért várjon bizonyos kérdésekre feleletet az, akiben fel sem merülnek ezek a kérdések.

A szellemtudományos törekvésű ember nem mond egyebet csak annyit, hogy az ő számára ezek a kérdések természetszerűen adódnak és el kell ismernünk, hogy teljes joggal tartjuk ezeket a kérdéseket az emberi lélek kifejeződésének. A tudományt nem szabad határok közé szorítanunk azzal, hogy megtiltjuk az elfogulatlan kérdezést.

Ahhoz a véleményhez, hogy megismerésünknek áthághatatlan határai vannak s ezért kénytelenek vagyunk megállni a láthatatlan világ kapuja előtt, csak annyit akarok hozzáfűzni: kétségtelen, hogy azzal a megismerési móddal, amelyre ez a vélemény épül, nem hatolhatunk be a láthatatlan világba. Aki egyedül ezt a megismerési módot tartja lehetségesnek, az nem is juthat más nézethez, csak ahhoz, hogy az ember nem érheti el a talán mégis létező magasabb világot. De azt is mondhatjuk, hogy ha egy másfajta megismerési módot tudunk kifejleszteni, az mégis elvezethet az érzékfeletti világba. Aki lehetetlennek tartja ennek a megismerési módnak a kifejlesztését, az olyan nézőponthoz jut, amely szerint minden beszéd az érzékfeletti világról merő ostobaságnak látszik. Hogy ilyen - az elfogulatlan ítélettel szembehelyezkedő - véleménye van valakinek, annak nem lehet más oka, csak az, hogy nem ismeri azt a bizonyos másik megismerési módot. De hogyan ítélkezhet az ember egyáltalán valamiről, amiről saját megállapítása szerint nem tud semmit? Elfogulatlan gondolkodással el kell ismernünk annak a mondásnak a helyességét, hogy mindenki csak arról beszélhet, amit ismer és, hogy senki sem állapíthat meg arról valamit, amit nem ismer. Az elfogulatlan gondolkozás szerint joga van valakinek elmondani tapasztalatait, de nincs joga ahhoz, hogy lehetetlenségnek nyilvánítsa azt, amit nem tud, vagy nem akar tudni. Kétségtelen, hogy mindenkinek meg van a joga ahhoz, hogy az érzékfeletti világgal ne törődjék; de sohasem lehet igazán indokolt, hogy valaki mértékadónak tartsa magát nemcsak abban, hogy ő maga mit tudhat, hanem abban is, hogy „az ember” mit nem tudhat.

Sokan vakmerőnek tartják, hogy az ember be akar hatolni az érzékfeletti területekre; pedig a szellemtudományos szemléleti mód nyilvánvalóvá teszi, hogy ez lehetséges és, hogy vétkezünk a nekünk adott képességek ellen, ha ezeket parlagon hevertetjük ahelyett, hogy fejlesztenénk és felhasználnánk őket.

Aki azt hiszi, hogy az érzékfeletti világról alkotott nézetek teljesen a személyes vélemények és érzések körébe tartoznak, az megtagadja a minden emberi lélekben meglévő közös alaptulajdonságot. Bizonyos, hogy az érzékfelettiség tapasztalásához mindenkinek magának kell eljutnia; és tény az is, hogy mindazoknak a tapasztalatai, akik ezen a téren elég messze jutottak, megegyeznek, nem különböznek egymástól. Különbözőség csak addig van, amíg az emberek nem a tudomány biztos útján, hanem személyes önkénnyel akarnak a legmagasabb igazságokhoz közeledni. Mindenképpen be kell azonban látnunk, hogy csak az ismerheti el a szellemtudományos út helyességét, aki annak sajátosságához igazodik.

Aki a nyilvánvaló világ ismeretéből megtudja, vagy esetleg csak gyanítja, sejti, hogy a rejtett világ létezik, hogy a megismerési erők fejlődőképesek, aki megérzi azt is, hogy a rejtett világ lelepleződhet előtte, az - a megfelelő időpontban - a szellemtudományhoz vezető utat is megtalálja. Aki ilyen lelki élmények útján jut a szellemtudományhoz, annak nemcsak arra van reménye, hogy a megismerési vágyból fakadó bizonyos kérdésekre megkapja a választ, hanem még arra is, hogy legyőzze mindazt, ami gátolja és gyengíti életét. Magasabb értelemben az élet gyengülését, sőt a lelki halált jelenti, ha az ember arra kényszerül, hogy elforduljon az érzékfelettitől, vagy megtagadja azt. Sőt bizonyos feltételek mellett annak a reménynek az elvesztése, hogy a rejtett világ nyilvánvalóvá válhat, a kétség- beesésbe kergetheti az embert. Ez a különböző formában megjelenő lelki halál és kétségbeesés egyúttal benső, lelki ellenfele is a szellemtudományos törekvésnek és akkor következik be, ha az ember benső ereje elenyészik. Ha valakinek elvész az életereje; azt már csak kívülről pótolhatja, feltéve, hogy egyáltalán szó lehet ilyesmiről. De ha ez megtörténik, akkor azokat a tárgyakat, lényeket és folyamatokat észleli és választja szét értelmével, amelyek érzékei elé kerülnek. Ezek örömet és fájdalmat okoznak neki; az örömök és fájdalmak pedig a képességeinek megfelelő cselekvésekre indítják. Ezt egy ideig így folytathatja, de egyszer mégiscsak el kell jutnia ahhoz a ponthoz, amikor bensőleg elhal. Mert amit az ember így a világból megszerezhet, az végül is kimerül. Ez a megállapítás nem személyes tapasztalatból, hanem az összes emberéletek elfogulatlan szemléletéből származik. Csak a nyilvánvaló jelenségek mélyén rejtőző világ az, ami kimeríthetetlen. Ha elhal az emberben az az erő, amellyel ezekbe a mélységekbe alá tud szállni, hogy mindig új és új életerőt hozzon fel magának, akkor végül is a nyilvánvaló világ külső oldalával való kapcsolat már nem adhat neki életerőt.

Természetesen szó sem lehet arról, hogy mindez csak az egyes ember személyes jólétének és bajának a körébe tartozik. Mert éppen az igazi szellemtudományos szemlélettel szerzi meg az ember a bizonyosságot arról, hogy az egyes ember jóléte és fájdalma magasabb nézőpontból bensőségesen összefügg az egész világ üdvével vagy bajával. Megvan a mód arra, hogy belássuk: ha saját erőinket helytelenül fejlesztjük ki, kárt okozunk az egész világnak és összes lényének. Ha életünket az érzékfelettiséggel való kapcsolat elveszítésével leromboljuk, nemcsak a saját belső világunkban pusztítunk el valamit, aminek az elhalása végül is a kétségbeesésbe kergethet bennünket, hanem gyengeségünkkel gátat emelünk az egész világ fejlődése elé, melyben élünk.

Az ember azonban tévedhet is. Hiheti, hogy nincs semmi, ami el volna rejtve előle, s hogy abban, ami érzékszervei és értelme számára adódik már benne van mindaz, ami egyáltalán létezhet. Ez a tévedés azonban csak a tudat felszínén jöhet létre s nem a mélységeiben. De az érzés és vágy nem igazodik ehhez az ámító hithez, valamilyen módon mindig újra és újra keresi azt, ami el van rejtve előle s ha nem találhatja meg, vágyai kételkedésbe, bizonytalanságba sőt kétségbeesésbe kergetik az embert. Az a megismerés, amely felfedi a rejtett világot, legyőz minden reménytelenséget, bizonytalanságot és kétségbeesést, röviden mindent, ami gyengíti az életet és megfosztja attól a képességtől, hogy a világ egészének a szükséges szolgálatokat megtegye.

A szellemtudományos megismerés szép eredménye, hogy nemcsak a tudásszomjat elégíti ki, hanem életerőt és életbiztonságot ad. Az a forrás amelyből a szellemtudományos megismerés erőt merít munkájához és bizalmat az élet számára, kimeríthetetlen. Aki csak egyszer is valóban merített ebből a forrásból és ismét ennél keres menedéket, nem távozhat el tőle, hogy újra erőt ne merítsen belőle.

Vannak emberek akik tudni sem akarnak az ilyen megismerésről, mert már abban is valami egészségtelent látnak, amit az imént elmondottunk. Ami az élet felszínét, külső oldalát illeti: teljesen igazuk van. Nem akarják megrontva látni azt, amit az élet az ún. valóságban nyújt. Gyengeségnek tartják, ha az ember elfordul a valóságtól és üdvét egy rejtett világban keresi, amelyet ők a fantasztikus álomvilággal egyenértékűnek hisznek. Ha nem akarunk szellemtudományos kutatásaink közben beteges álmodozás és gyengeség áldozatául esni, akkor el kell ismernünk, hogy az ilyen ellenvetések részben jogosultak, mert egészséges ítéleten alapulnak, amely csak azért nem vezet egész, hanem csak fél igazsághoz, mert nem hatol a dolgok mélyére, hanem a felszínen marad. - Ha az érzékfeletti megismerés olyan volna, hogy gyengítené az életet és az embert elfordítaná az igaz valóságtól, akkor ezek az ellenvetések elég erősek volnának ahhoz, hogy kirántsák a talajt ez alól a szellemi irányzat alól.

A szellemtudományos törekvés azonban nem képviselné a helyes álláspontot az ellentétes véleményekkel szemben és nem járna helyes úton, ha a szó hétköznapi értelmében akarna „védekezni”. A szellemtudomány nem így védekezik, hanem úgy, hogy beszélnek helyette azok az értékek, amelyeket minden elfogulatlan ember - aki helyesen éli a szellemtudományt - fellelhet benne, mert éreznie kell, hogy szellemtudományos munkássága növeli életerőit. A szellemtudományos törekvés nem idegeníti el az embert a világtól és nem teszi őt álmodozóvá, hanem erőt ad neki azokból az életforrásokból, amelyekből saját szellemi-lelki része is származik.

Némely embernél, amikor kezd részt venni a szellemtudományos törekvésekben, még más akadálya is van annak, hogy a szellemtudományt megértse. Alapvetően helyes ugyanis, hogy az olvasó a szellemtudományos művekben megtalálja azoknak a lelki élményeknek a leírását, amelyeknek a követésével az érzékfeletti világtartalmakat meg tudja közelíteni. A gyakorlatban azonban ez mégis csak egyelőre mint ideál lebeg előtte. Az olvasónak először az érzékfeletti tapasztalatokról szóló közlések nagyobb mennyiségét kell felvennie, ő maga azonban ezeket még nem éli át közvetlenül. Ez nem lehet másképp s ezzel a könyvvel kapcsolatban is így lesz. A szerző leírja benne azt, amit az ember lényéről és arról tud, hogy az embernek milyen a magatartása a születés, a halál és a testtől független lét állapotában, amikor a szellemi világban tartózkodik, leírja továbbá a Föld és az emberiség fejlődését is. A látszat szerint a szellemtudományos tanulmányok előfeltétele, hogy a megismerések egy bizonyos mennyiségét mint dogmát adják elő és azt követelik, hogy az olvasó a tekintélytisztelet alapján mindezeket el is higgye. De még sincs így. A szellemtudományos íróban ugyanis mint eleven lelki tartalom benne él az, ami az érzékfeletti világtartalmakról megtudható s ha az olvasó ebbe a lelki tartalomba beleéli magát, akkor ezáltal saját lelkében gyújtja fel azokat az impulzusokat, amelyek a megfelelő érzékfeletti tényekhez vezetnek. Ha szellem- tudományos megismerésekről olvasunk, azokat másképp éljük át, mint a fizikai tényekről szóló közléseket. Ha a fizikai világról szóló közléseket olvassuk, róluk olvasunk, ha azonban helyes módon olvassuk az érzékfeletti tényekről szóló közléseket, akkor benne élünk a szellemi lét áramában. A szellemtudomány eredményeinek felvételével egyúttal megindulunk saját belső fejlődésünk útján is. Valóban igaz, hogy amire most gondolunk, azt az olvasó kezdetben észre sem veszi, mert a szellemi világba való belépést a fizikai élményhez hasonlónak képzeli, s ezért amit olvasás közben a szellemi világból átél, az túlságosan gondolatszerű. Ha azonban az igazi gondolkodás útján vesz fel az ember valamit, akkor már benne is van a szellemi világban s csak tudatosítania kell magában azt, hogy észrevétlenül átélte, amit pusztán csak gondolati közlésnek tartott. Az így átélt élmények igazi természetét csak akkor ismerjük meg egész világosan, ha gyakorlati módon keresztülvisszük azt, amit második (utolsó) részében könyvünk az érzékfeletti megismeréshez vezető „útról” ír. Könnyen hihetné valaki, hogy ennek a fordítottja a helyes: először kellene a megismeréshez vezető utat ecsetelni. De nem így van. Aki azért, hogy beléphessen az érzékfeletti világba, „gyakorlatokat” végez, de lelki tekintetét nem tudja az érzékfeletti világ tényeire irányítani, mert nem is hallott róluk, annak számára ez a világ meghatározhatatlan, zavaros káosz marad. Az ember azzal, hogy értesülést szerez bizonyos tényekről, megtanulja, hogy mintegy naivan beleélje magát az érzékfeletti világba és azután a naivitást elhagyva számot adjon magának arról, hogy miként jut teljes tudatossággal ő maga is olyan élmények átéléséhez, amelyekről a hallott közlések szólnak. Ha belemélyedünk a szellemtudományos leírásokba, meggyőződünk arról, hogy mégiscsak a szellemtudomány a biztos út az érzékfeletti megismeréshez és, hogy az a vélemény, amely szerint az érzékfeletti megismerések mint dogmák, mintegy szuggesztív erővel hatnak, teljesen alaptalan. Mert ezeknek a megismeréseknek a tartalmát olyan lelki életben szerzi meg az ember, amely megfosztja őt minden szuggesztív hatalmától és csak azt a lehetőséget adja meg neki, hogy a másik emberhez ugyanolyan módon beszélhessen, ahogy a józan ítéletre apelláló összes igazságok szólnak őhozzá. Hogy a másik egyelőre nem veszi észre, hogy a szellemi világban él, ennek az olvasás közben átéltek finomsága és szokatlansága az oka és nem az, hogy minden józanság nélkül szuggesztív hatás alatt vette fel a szellemtudományos tartalmakat. Amikor a könyvünk első részében leírt első szellemtudományos közléseket vesszük fel, nem önállóan, hanem a szerzővel együtt haladva ismerjük meg a szellemi világot; a második részben megadott lelki gyakorlatok elvégzésével pedig önállóan ismerjük meg azt.

Ha könyvünk szellemét és valódi értelmét vizsgáljuk, ilyen vonatkozásban az igazi tudós nem találhat ellentétet tudománya és az érzékfeletti világ kutatásainak módja között. Mert ő is bizonyos eszközök és módok segítségével dolgozik, feldolgozza azt, amit a „természet” nyújt neki, s ennek alapján állítja elő eszközeit. Az érzékfeletti megismerési módnak is megvan az eszköze, csakhogy ez az eszköz maga az ember, s ezt az eszközt először alkalmassá kell tennünk a magasabb kutatás számára. A nem az általunk kifejlesztett hanem a természet-adta képességeket és erőket kell magasabb képességekké és erőkké átváltoztatnunk. Így az ember saját magát az érzékfeletti világ kikutatásának eszközévé alakíthatja.