Tegnap arra hívtam fel a figyelmüket, hogy működnek a különböző történelmi erők az emberiség fejlődése folyamán. Ezáltal, és a hatalmas áramlatok kereszteződése folytán létrejönnek olyan korszakok, amelyek bizonyos kultúr-irányzatok felemelkedését hozzák létre, és olyanok, amelyek hanyatlást idéznek elő. Ez úgy játszódik le, hogy amíg az úgynevezett régi kultúrák külsőleg lefutnak, lassan és fokozatosan előkészül az, aminek a későbbi kultúrákat tulajdonképpen létre kell hoznia, és éltetnie kell. Úgy, hogy általában az emberi kultúráiét lefolyását sematikusan így ábrázolhatjuk: meghatározatlan mélységekből létrejön az emberi kultúra egyfajta felemelkedése egy bizonyos pontig, aztán azt látjuk, hogy ez a kultúrélet lehanyatlik, lassabban, mint ahogy felemelkedett. Amit egy bizonyos kultúrkorszak hozott, az még sokáig él, beleáramlik a különféle utána következő áramlatokba és népi kultúrákba, aztán elvész, ahogy egy áramlat is elvész, amely nem éri el a tengert, hanem szétfolyik a síkságon. Mialatt azonban még jelen van, előkészíti az új kultúrát, amely úgyszólván a régi kultúra hanyatlása alatt még nem vehető észre, hogy aztán a maga részéről fejlődését és felemelkedését megkezdje, és ugyanúgy vagy hasonló módon elősegítse az emberiség haladását. Ha egy eminens értelemben jellemző kulturális haladást akarunk elképzelni, akkor sejthetjük, hogy az ilyesmi akkor létezik, ha abban egy általános emberi, vagyis az én működése az énben a legfeltűnőbb módon megnyilvánul. Ez volt a helyzet a régi görögöknél, ahogy ezt kimutattuk. Nos, ha ezt nézzük, akkor ez éppen itt abban mutatkozhat meg, ahogy jellegzetes értelemben egy kultúra lefolyik, mert ami három egymásra következő kultúrában végbement, és ami utána következik, azt egészen más módon változtatja meg az, ami kívül esik az emberen. Ezért azt, ami magában az emberben van, ami által úgyszólván az ember a világra hat, mindazt, ami az érzékfeletti hatalmak útján a legemberibb módon kifejeződhet benne, azt a középső, a negyedik kultúrkör szakban kaptuk meg.

A görögséggel kapcsolatban azonban a következőket kell mondanunk. A harmadik korszak előzte meg, ez lezajlott, és mialatt lefolyt, a görögség felkészült. Amíg tehát a babilóniai kultúra folyt, és keletről nyugat felé áramlott, ezen a kis dél-európai félszigeten, amit görög félszigetnek nevezünk, úgyszólván elhintette a magvát annak, amit egy új élet áramlataként az emberiségbe bele kellett ültetni. Azt kell mondanunk, hogy ez a görög élet eminens értelemben fejezte ki a tiszta emberséget, azt, amit az ember önmagában meg tud találni. Nem szabad azonban azt hinnünk, hogy az ilyen dolgokat nem kell előkészíteni. Amit tiszta emberségnek nevezünk, azt is úgyszólván először a misztériumok útján az érzékfeletti hatalmaktól kellett megtanulnunk, ugyanúgy, ahogy most azt a még magasabb szabadságot, ami a hatodik kultúrkorszak számára készül elő, az érzékfeletti világokban az emberi fejlődés megfelelő vezetői hordozzák és tanítják.

Azt kell tehát mondanunk: ahol a külső szemlélet számára a görögség úgy jelent meg, mintha nála minden csak úgy előbukkant volna a tiszta emberségből, ott a görögség már maga mögött hagyott egy kort, amelyben úgyszólván magasabb szellemi lények tanításának befolyása alatt állt. Ezek a magas szellemi lények tették csak lehetővé, hogy a maga tiszta emberi magasságába emelkedjék. Ha visszamegyünk, ezért tűnik el az is, amit ma görög kultúrának nevezünk, a történelem előtti idők mélyén, ahol a görög kultúra alapjaként a misztériumok templomi helyein az működött, ami aztán a régi templomi bölcsesség örökségeként költői formában megjelent Homérosznál és Aiszkhülosznál. És ami ilyen nagyszerűen, ebben az utánozhatatlan formában elénk tárul, azt úgy kell tekintenünk, ami teljesen az ő lelki tartalmuk, teljesen énjük terméke volt, mégis mindenekelőtt a szent templomi helyeken a magasabb lények útján került a lelkükbe. Ezért tűnik olyan felmérhetetlenül mélynek, olyan felmérhetetlenül nagynak az, ami Homérosz és Aiszkhülosz költeményeiben él.

Aiszkhülosz költeményeit nemcsak Wilanowitz fordításai alapján kell néznünk, hanem tisztában kell lennünk vele, hogy annak a teljes nagysága, ami Aiszkhüloszban élt, nem teremthető meg egy modern nyelvben, és hogy megértéséhez a legrosszabb mód az, ha egy újkori fordításban kapjuk meg.

Ha tehát ezt a görög kultúrát úgy nézzük, hogy alapjai mélyen a szent misztériumokba nyúlnak, akkor lesz sejtésünk annak igazi lényegéről. És amikor az élet titkait az érzékfeletti világ bizonyos emberi módon átadta a görög művészeknek, a görög szobrászat is márványba vagy ércbe önthette azt, ami eredetileg templomi titoknak számított. Igen, és az is, ami a görög filozófiában elénk lép, és olyan igazi tisztasággal mutatja meg számunkra, hogy a legjobb, amit ez a görög filozófia adni tudott, tulajdonképpen csak az intelligenciába, az értelmi felfogásba átültetett misztériumi bölcsesség volt. Ez képletesen azáltal is kifejeződik, hogy azt mondták: a nagy Hérakleitosz a természetről szóló könyvét az efezusi Diana- templomnak ajánlotta fel. Ez nem jelent mást, mint azt, hogy amit mondhatott saját énjének az énben való működéséről, azt úgy állította be, hogy az előző korszak szellemi hatalmainak áldozatként nyújtotta oda, mert úgy tudta, hogy összefüggésben áll velük. Ebből a szempontból megértjük Platón mély értelmű kijelentését, aki a görögöknek olyan mély filozófiát tudott adni, és mégis kényszerítve érezte magát, hogy kijelentse: korának összes filozófiája semmiség a régi bölcsességgel szemben, amit az ősök még a szellemi világok birodalmaiból kaptak.

Arisztotelésznél úgy tűnik, hogy már minden logikai formába van öntve, és ebben az esetben csak azt mondhatjuk, hogy az absztrahált régi bölcsesség az élő világ fogalmaiban jelenik meg. Ennek ellenére - minthogy úgyszólván még a régi áramlat végénél áll - Arisztotelészben érezhető valami még az ősi bölcsesség értékéből. Fogalmaiban, eszméiben - bár absztraktak - érezhető még a visszhangja annak a tökéletes hangnak, ami a templomi helyekről hangzott fel, és tulajdonképpen nemcsak a görög bölcsességet inspirálta, hanem a görög művészetet is, az egész görög népi jelleget. Mert minden kultúra felemelkedésénél az a sajátságos, hogy nemcsak a tudást, nemcsak a művészetet ragadja meg, hanem az egész embert, úgyhogy az egész ember annak lenyomata, ami bölcsességként, szellemiségként benne él. És ha elképzeljük, hogy a görög kultúra még a babilóniai kultúra alatt ismeretlen mélységekből tört elő és emelkedett fel, akkor felismerhetjük a tökéletes hatását mindannak, amit a régi templomok adtak a görög jellegnek a perzsa háborúk korában. Mert látjuk ezekben a perzsa háborúkban, hogy amit a görög hősök elődeiktől kaptak, azt lángoló lelkesedéssel helyezték szembe azzal az áramlattal, ami úgyszólván, mint a kelet hanyatló áramlata hömpölygött feléjük. És hogy mit jelent ez az akkori szembehelyezkedés, ahol a görög templomi bölcsesség a régi görög misztériumi tanítás küzdött a perzsa háborúk hőseinek lelkében a kelet hanyatló kultúrájával, a babilóniai kultúrával szemben - hogy ez mit jelent, azt akkor érti meg az emberi lélek, ha felmerül benne ez a kérdés: mi kellett volna, hogy váljon Dél-Európából, és ezáltal a egész későbbi Európából, ha a keletről jövő hatalmas tömegeket a kis görög nép nem verte volna vissza? Azzal, amit akkor a görögök tettek, elültették a csírát mindabba, ami később történt, ami egészen korunkig az európai kultúrában kifejlődött.

És ami a kelet számára kifejlődött abból, amit aztán Sándor újra visszavitt nyugatról keletre - még ha ez bizonyos vonatkozásban nem is igazolódott az is csak úgy fejlődhetett ki, hogy először az a lángoló lelkesedés verte vissza, fizikai vonatkozásban is, a hanyatlás áldozatát, amely a templomi értékekért élt a görögök lelkében. Ha ezt megértjük, akkor nemcsak Hérakleitosz tűz- bölcsességének, Anaxagorasz nagy eszméinek és Thalész átfogó ideáinak utóhatását fogjuk látni a történelem előtti görögségben, hanem a templomi bölcsesség őrzőinek reális tanításait is. Úgy fogjuk érezni ezt, mint szellemi hatalmak munkájának eredményét, akik a görögségnek azt adták, amit adniuk kellett. Mindezt megérezzük a görög hősök lelkében, akik a perzsákkal különböző csatákat vívtak. A történelmet meg kell tanulnunk így érezni, kedves barátaim, mert amit egyébként történelemként nyújtanak nekünk, az csak az eszmék üres absztrakciója. Ami a korábbiból a későbbire hat, azt csak úgy figyelhetjük meg, ha visszatekintünk arra, amit az emberi lélek talán évezredek óta kapott, és amit aztán egy bizonyos korban reális formába öntött. Miben állt az, hogy ennél a felemelkedésnél a régi templomi értékeket a görögök ilyen nagyságban kaphatták meg? Ez ezeknek a templomi értékeknek az általános, átfogó és semmi egyébbel nem törődő jellegében állt. Olyasmi volt, amit mint eredetit kaptak, ami az egész embert betöltötte, aminek úgyszólván irányt adó ereje volt.

Így jutunk el annak a kultúrának sajátos jellegzetességéhez, amely a felemelkedése során érte el tetőpontját. Ebben a kultúrában mindazt, ami az emberben elevenen tevékeny, a szépséget, az erényt, a hasznosat, a célszerűt, mindazt, amit az ember az életben tesz és meg akar valósítani, mindezt úgy lehet tekinteni, mint ami közvetlenül a bölcsességből, a szellemiségből származik. És a bölcsesség az, ami az erényt, a szépséget és minden mást tartalmaz. Ha az embert áthatja, inspirálja a templomi bölcsesség, akkor minden más magától adódik. Ilyen az érzés egy felfelé ívelő korban. Abban a pillanatban azonban, amikor a kérdések és az érzelmek szétválnak, amikor például a szép kérdése vagy a jó kérdése elszakad a isteni ősok kérdésétől, akkor elkezdődik a hanyatlás időszaka. Ezért biztosak lehetünk abban, hogy folytonosan a hanyatlás időszakában élünk, amikor azt hangsúlyozzuk, hogy a szellemi eredet mellett még különösen ezt vagy azt kell ápolnunk, hogy ennek vagy annak kell a fő dolognak lennie. Ha nincs bizalom a szellemiség iránt, hogy mindazt, ami az emberi élet számára szükséges, önmagából tudja létrehozni, akkor az egységes kultúráramlat, amely a felemelkedéskor egységet alkotott, egyetlen áramlat volt, hanyatlásnak indul. És ezt látjuk ott, ahol a bölcsességen és a szellemi lendületen kívül eső érdekek belekeverednek a görög életbe, ezt látjuk az állami életben és a görög életnek abban a részében, amely különösen érdekel bennünket, a közvetlenül Arisztotelész utáni szellemiségben. Abban a kérdésben, hogy mi az igazság, benne van az a kérdés is, hogy mi a jó, és mi a célszerű? Utóbbi kérdés ekkor kezd önállósulni. Azt kérdezzük: milyennek kell lennie a tudományunknak, hogy azzal az ember gyakorlati életcélját elérje? És így látunk a hanyatlás idejében egy áramlatot felvirágzani, amit sztoicizmusnak nevezünk. Platónnál és Arisztotelésznél a bölcsesség egyúttal a jót is tartalmazta, minden igyekezet a jó érdekében csak a bölcsességből származhatott. A sztoikusok azt kérdezik: mit kell tennie az embernek, hogy az élet érdekében bölcs, célszerűen jól élő ember legyen? Gyakorlati életcélok keverednek abba, amit valamikor az igazságra való általános törekvés tartalmazott.

Az epikureizmusba aztán valami olyasmi keveredett, amit így lehetne megjelölni: az emberek azt kérdezik: hogyan kell intellektuálisan eligazítanom magam, hogy ezt az életet a lehető legboldogabban, belsőleg a lehető legharmonikusabban éljem le? Erre a kérdésre Thalész, Platón de még Arisztotelész is azt válaszolta volna: keresd az igazságot, és ez meg fogja adni neked a legnagyobb boldogságot, ami a szeretet magva. Most azonban az egyes kérdések elválnak az igazság kérdésétől, és létrejön a hanyatlás áramlata. Így tehát, amit sztoicizmusnak és epikureizmus- nak nevezünk, az a hanyatlást jelzi. A ilyesminek mindig a a következménye, hogy a igazság kérdésessé válik a emberek számára, és elveszti minden erejét. Ezért aztán egyidejűleg a sztoicizmussal és epikureizmussal a hanyatlás korában megjelent a szkepticizmus, az igazsággal szembeni kételkedés. És amikor a szkepticizmus, a kételkedés, a sztoicizmus és az epikureizmus egy ideje már elterjedt, akkor úgy érezte az ember, aki mégis az igazságra törekedett, hogy úgyszólván kikerül a világlélekből, és saját lelkére van utalva. Körülnézett, és így szólt: most nem az a világkorszak van itt, amelyben a szellemi hatalmak folyamatos hatása útján impulzusok áramlanak az emberiségbe. Az ember saját lényére, saját szubjektumára van utalva.

A görög élet további lefolyása során az új-platonizmus jelenik meg, az a filozófia, amely már nem függ össze a külső élettel, önmagába tekint, és az egyes ember misztikus felemelkedése útján törekszik az igazságra. Így jutunk el egy felemelkedő és egy fokozatosan hanyatló kultúrához. És ami kialakult a felemelkedőben, az lassan és fokozatosan elapad és megszűnik, míg elérkezünk az 1250-es esztendőhöz, amikor egy nem könnyen észrevehető, de mégis nem csekély inspiráció kezdődik az emberiség számára. Ezt tegnap már bizonyos módon jellemeztem. Ennek lecsökkenése a 16. század óta következik be, mert alapjában véve azóta jelent meg az igazság kérdése mellett az összes speciális kérdés; olyan álláspontot alakítanak ki, amely a jó és a külső célszerűség kérdését el akarja választani a nagy igazság-kérdéstől. És míg azok a nagy vezető személyiségek, akik az 1250-es év impulzusának hatása alatt álltak, és minden emberi áramlatot az igazságon belül kerestek, látjuk most, hogyan jelenik meg eminens értelemben az élet gyakorlati kérdéseinek alapvető elválasztása a tulajdonképpeni igazság-kérdéstől. És az új hanyatlási korszakba való belépés kapujánál, ami a szellemi élet valódi alámerülését jelenti - ennél a bejárati kapunál áll ott áll Kant. „A tiszta és kritikája'' második kiadásának előszavában kifejezetten ezt mondja: az igazságra való törekvést a maga határai közé kell szorítanom, hogy szabaddá tegyem a teret ahhoz, amit a gyakorlati vallás akar.

Ezért jön létre a gyakorlati észnek ez az éles elválasztása az elméleti észtől. A gyakorlati ész az Isten, a szabadság, a halhatatlanság posztulátumait alárendeli a jónak, az elméleti ész szétrombolja a megismerési lehetőséget, hogy eljussunk valamilyen szellemi világhoz. Világtörténelmileg így állnak a dolgok. És bizonyos, hogy Kant nyomán korunk igazságra való törekvése még hosszú ideig szertefoszlik. És amikor korunk igazi szellemi áramlata alapján a megismerési lehetőség kiszélesítésére utalunk, a megismerési lehetőség önmaga fölé való emelésére, melynek révén behatolhatunk az érzékfeletti világokba, akkor még sokáig hallhatjuk, hogy minden oldalról felhangzik: igen, de Kant azt mondja...! Lényegében ilyen ellenvetések között játszódik le az emberiség történelmi létesülése. És abban, ami sejtésként ösztönösen felbukkan, megmutatkozik, hogy a mögött, ami pusztán maja, és amit igazságként fogadunk el, az emberi ösztönösség számára nagyrészt mégis csak van valami helyes. Mert rendkívül érdekes, hogy az emberi fejlődés leszálló ágát egészen a görög-latin korig, és az általunk megkívánt ismételt felemelkedést olyan sejtésben lássuk, amit a népi ösztönből kiindulva kaptunk a gyakorlati élet számára.

Hogyan kellett akkor azoknak az embereknek gondolkodniuk, akiknek ilyen érzéseik voltak? Ha visszanéztek a Krisztus előtti vagy még inkább a görögség előtti kor történelmének nagy vezető alakjaira, hogyan kellett visszanézniük mindazokra, akiket úgy kellett jellemeznünk, mint a magasabb hierarchiák lényeinek eszközeit? Azt kellett mondaniuk, még a görögöknek is: ez olyan emberek útján került hozzánk, akikbe emberfeletti, isteni erők áramlottak. - És látjuk, hogy minden régi kor tudatában ez élt: a vezető személyiségeket, egészen a hősi alakokig, egészen Platónig, az istenek fiainak kell tekintenünk, azaz, ezek mögött a személyiségek mögött, akik a történelemben megjelentek, ha feltekintettek az előidőkbe, ha pillantásukat egyre magasabbra emelték, az istenit látták meg. És ami Platónként és a hősök alakjaiban megjelent, azt úgy látták, mint ami alászállt, mint ami az isteni lényekből született meg. Ez volt az a szemlélet, hogy az istenek fiai az emberek lányaival kerültek kapcsolatba, hogy a szellemiséget lehozzák a fizikai síkra. Isten-fiakat, isten-embereket, azaz olyan lényeket láttak ebben a régi korban, akiknek lénye az istenséghez kapcsolódott. Ezzel szemben abban a pillanatban, amikor a görögök úgy érezték, hogy most az énnek az énben való működéséről beszélhetnek, arról, ami az emberi személyiségen belül van - akkor magasabb vezetőikről úgy beszéltek, mint a hét bölcsről, és ezzel azt jelölték meg, ami az istenek fiaiból úgyszólván tisztán emberivé vált.

Hogyan kellett ennek tovább alakulnia a népek ösztönéletében a görögség utáni korban? Itt azt kell ábrázolni, amit az ember kialakít a fizikai síkon, és hogy hogyan tudja ennek eredményét felvinni a szellemi világba. Ha tehát jóval korábban ezt érezték: a fizikai embert árnyképnek kell tekinteni - és ha a görög kor folyamán látta a bölcset, aki úgyszólván énként élt az énben, a görög kor után olyan személyiségeket kellett látnia, akik a fizikai síkon élnek, és azáltal élik bele magukat a szellemiségbe, ami a fizikaiban él. Ez a fogalom egy tudás ösztönösségéből alakult ki. Ahogy a görögség előtti kornak istenfiai voltak, és a görögöknek bölcsei, a görögök utáni népeknek szentjei vannak, akik beleélik magukat a szellemi életbe azáltal, amit a fizikai síkon elértek. Itt él valami a népi ösztönösségben, és beleláthatunk abba, hogy a maja mögött mindazonáltal van valami, ami az emberiséget történelmileg mégis tovább viszi.

És ha ezt felismerjük, akkor az, ami abban a korban él, belevilágít az egyes emberi telkekbe, és megértjük, hogyan kell megváltoznia a csoport-karmának azáltal, hogy az emberek egyúttal a történelmi létesülési folyamat eszközei is. És így megérthetjük azt, amit az Akasha Krónika jelez: hogyan kell, például Novalisban azt látni, ami visszavezet a régi Illésre. Ez egy rendkívül érdekes inkarnációs sorozat. Látjuk, hogy Illésben felbukkan a prófétai elem, mert a hébereknek az volt a missziójuk, hogy előkészítsék azt, aminek később be kellett következnie. És ezt előkészítették a pátriárkáktól a prófétákhoz való átmenetben, Mózes alakján keresztül. Amíg Ábrahámban még azt látjuk, hogy a héberek érzik magukban, vérükben az isteni működést, Illésnél látjuk az átmenetet a szellemi világba való elragadtatáshoz. Minden fokozatosan készül elő. Illésben olyan individualitás élt, akit a régi korban betöltött az, aminek a jövőben kell bekövetkeznie. Aztán látjuk, hogy ennek az individualitásnak eszközzé kell válnia, hogy előkészítse a Krisztus-impulzus megértését. Látjuk, hogy Illés individualitása Keresztelő Jánosban születik meg újra, és ő egy magasabb dolog eszköze. Benne olyan individualitás élt, aki Keresztelő Jánost eszközzé tette, de szükséges volt Illés magasrendű személyisége, hogy aztán ilyen eszközként szolgáljon.

Látjuk aztán később, hogy ez az individualitás mennyire alkalmas arra, hogy aminek a jövőben hatnia kell, azt olyan formákba öntse, amelyek csak az Atlantisz utáni negyedik korszak hatására váltak lehetségessé. Így bármennyire is különösnek tűnik számunkra, ez az individualitás Raffaelben jelenik meg újra, és a festészetben a görögség csodálatos formáival összekapcsolja azt, aminek Krisztus-impulzusként minden korban hatnia kell. És itt felismerhetjük, hogy az individuális karma hogyan viszonylik a külső inkarnációhoz. A külső inkarnáció megköveteli, hogy Raffaelben kifejeződjön a kor igénye, és erre az Illés-János személyiség megfelelő volt. A kor azonban csak olyan fizikai testet tud létrehozni, amely egy ilyen hatalom befolyása alatt törékennyé válik, ezért halt meg olyan korán.

Lényének másik oldalát ez az individualitás egy olyan korban kellett, hogy kifejezésre juttassa, amikor már szétváltak az egyes áramlások, így jelent meg újra, mint Novalis. Látjuk itt, hogy Novalisban már mindaz sajátos alakban élt, amit most a szellemtudomány ad nekünk. Mert olyan találó kifejezéseket az asztráltest- nek az éteriséghez és a fizikai testhez való viszonyáról, valamint az ébrenlétről és az alvásról, senki más nem mondott Novalison, az újratestesült Raffaelen kívül. Ezek a dolgok mutatják meg számunkra, hogy az egyes individualitások mennyire az emberiség- fejlődés folyamatos áramlásának eszközei. És ha az emberi létet nézzük, ha arra a rejtélyes váltakozásra nézünk, amiben a történelem lefolyik, akkor megsejthetjük, hogy mi él benne a mély szellemi hatalmakból. Sajátos módon megy át a korábbi a későbbibe.

Korábban említettem, hogy egy sajátos történelmi távlat állapítható meg a Michelangelótól Galileiig történő átmenet során. És egy egyébként igen okos férfi - hangsúlyozom, nem azt mondom, hogy itt egy reinkarnációról van szó, hanem egy történelmi folyamatról - egy igen okos személyiség arra lett figyelmes, hogy ha a Szent Péter templom csodálatos felépítését nézzük, milyen különös is az, hogy az emberi szellem bele tudta szőni azt, amit mechanikai tudománynak nevezünk. A Szent Péter templom grandiózus formájában megtestesülni látjuk azt a mechanikai gondolatot, amit az emberi intellektus képes volt felfogni, és ráadásul még szépet, nagyszerűt is alkotott: ezek Michelangelo gondolatai! Ahogy a Szent Péter templom látványa hatni tud, kedves barátaim, az sokféle vonatkozásban jelenik meg, és talán egy kicsit mindenki átélheti azt, amit Netter, a bécsi építész élt át - vagy amit vele át lehet élni. Egy barátjával utazott a Szent Péter templom felé, amikor hirtelen felugrott az ülésről, és szinte magán kívül kiáltotta: félek! Mert ebben a pillanatban meglátta a Szent Péter templomot. Később egyáltalán nem akart erre emlékezni. Mindenki átélhet ehhez hasonlót, ha valami nagyszerűt lát. És egy másik okos ember, Müllner professzor egy rektori beszédében arra hívta fel a figyelmet, hogy Galilei a mechanikai gondolatok nagy kiagyalója, intellektuálisan azt tanította meg az emberiségnek, amit Michelangelo beleépített a Szent Péter templom térbeli formáiba. Úgy, hogy Galilei gondolataiban intellektuálisan újra megjelent az, ami mint mechanika, mint emberi mechanika kristálytisztán előttünk áll a Szent Péter templomban. Sajátságos emellett, hogy ugyanez az ember az említett előadásban arra is felhívta a figyelmet, hogy Michelangelo halálának napja egyúttal Galilei születésnapja. Azaz, az intellektualitás, azok a gondolatok, amelyek Galilei útján mechanikus gondolatokként benyomódtak az intellektusba, egy olyan személyiségben bukkantak fel, aki akkor született, amikor meghalt az, aki azokat belehelyezte a térbe. És így meg kell kérdeznünk: ki volt az, aki Michelangelo útján a mechanikát, ami csak Galilei révén jutott el a emberiséghez, beleépítette a Szent Péter templomba?

Ha szórványos és teljesen aforisztikus gondolatokat, amelyek az emberiség történelmi létesülésére támaszkodnak, szabad volt előhívni, ha összességében ebből az önök szívében kialakult egy érzés arra vonatkozóan, hogy hogyan működnek a történelemben az igazi, reális szellemi hatalmak a maguk eszközeivel, akkor ezeket a fejtegetéseket a helyes módon fogják fogadni. És akkor ezt az érzést úgy lehetne jellemezni, mint a történelem okkult szemléletéből származó helyes érzést, ami az időbeli létesülésre, az időbeli előrehaladásra vonatkozóan szívünkbe eljuthat. És ma, korunk egy kis fordulópontjához kapcsolódva megtehetjük, hogy az emberi és az isteni előrehaladásra vonatkozó ilyen érzésekről meditáljunk. És ha önök, kedves barátaim, felvehetik ezt a szívükbe - ezt az érzést a tudomány átalakítására korunk okkult haladása útján -, ha minden lélek fel tudja venni ezt a lét, az emberiség haladása érdekében, mint eleven érzést, akkor ezt tekintsék újévi kívánságnak. És ennek a ciklusnak a végén ezt az újévi kívánságot szeretném lelkükhöz eljuttatni: amit megbeszéltünk, tekintsék úgy, mint olyasvalamit, ami kiindulópont kell, hogy legyen a kor megérzéséhez. És bizonyos módon szimbolikus lehet, hogy átmenetet alkothatunk a kor egyik szakaszából a másikba, azáltal, hogy ilyen átfogó eszméket lelkünkre hatni engedünk.