A tegnap elmondottak szerint nagy és jelentős eltérés áll fenn a szellemi-isteni világ megismerésének két fajtája között: az egyiket a megismerés mindenkor érvényes módjának nevezhetjük, a másikat pedig egy olyan módjának, amelyre éppen a héber nép sajátságos tulajdonságai, szervezetének különleges felépítése alapján lehetett törekedni. Utaltunk arra, hogy a héber nép már ősatyjában, Ábrahámban vagy Ábrámban egy különleges szervhez jutott: egy fizikai eszköz, egy fizikai szerv illeszkedett bele az emberi szervezetbe, hogy mintegy az érzékek közvetítésével nyert megismeréssel ne csak az isteni-szellemi világ megsejtéséig, hanem - amennyire lehet - bizonyos fokú megismeréséig is felemelkedhessen. Az isteni-szellemi világ megismerése mindenhol és mindenkor létezett és létezik, de az isteni-szellemi világ mintegy örökérvényű megismerését általában a misztérium-beavatás, az iniciáció útján érik el. Ettől azonban, ami az ember különleges fejlődése következtében, az emberiség fejlődésén belül mintegy mesterséges úton érhető el, meg kell különböztetnünk a szellemi világnak azt a fajta megismerését, ami az egyes korszakokban normálisnak tekinthető, s ami úgyszólván különleges küldetésként jelentkezik az emberiség fejlődése során. Így például a régi atlantiszi időkben az isteni-szellemi világ asztrális szellemi látással való észlelését nevezhetjük normálisnak. A héber nép virágkorában azonban a szellemi világ külsődleges, exoterikus megismerése számított normálisnak, vagyis az, ami egy különleges fizikai szerv segítségével, az ehhez a fizikai szervhez kötődő megismerés ereje által jön létre. Rámutattunk már, hogy Ábrahám népe olyan módon jutott ehhez a megismeréshez, hogy Isten létét mintegy saját belső világával összeforrottnak érezte. Ezzel a szervvel tehát a belső felismerés vált lehetővé, vagyis az, hogy az istenséget saját, legbelső világukban ragadják meg.

A belsőleg átélt isteni-szellemi világot azonban e megismeréssel nem lehetett azonnal úgy megragadni, hogy az egyes ember elmondhatta volna, hogy ha saját belső világába merülve annyira mélyen próbálja azt megragadni, amennyire csak lehet, akkor megleli az isteni-szellemi lét egy kis cseppjét, amely ismereteket tud nyújtani a külvilágot is átszövő és éltető isteni-szellemi világ állapotáról. Ez nem ment azonnal, és csak Krisztusnak az emberiség fejlődésén belül való megjelenése, megnyilatkozása következtében vált lehetségessé. Az ó-héber népnek adatott meg először annak lehetősége, hogy a népszellemben élje át az istenséget, ha az egyes ember nem önálló individualitásnak, hanem népe egyik tagjának érezte magát. Ha úgy érezte, hogy vérével a nemzedékek leszármazási sorához tartozik, akkor azt érezte, hogy a népe tudatában él, mintegy a vérében van az Isten, Jahve tudata. Ha tehát szellemtudományos értelemben helyesen akarjuk meghatározni Jahvét, az Istent, akkor nem mondhatjuk Ábrahám istenének, hiszen ez nem volna pontos meghatározás. Ehelyett Ábrahám, Izsák és Jákob istenének kell neveznünk. Ő az a nemzedékről nemzedékre szálló szellemi lény, aki az egyes emberben, az egyes embereken keresztül pedig a nép tudatában megnyilatkozik.

Ábrahám, Izsák és Jákob megismerése és a keresztény megismerés között a különbség és a nagy előrelépés az, hogy a keresztény megismerés az egyes emberek individualitásában ismeri fel ugyanazt, amit az óhéber megismerés csak úgy érhetett el, ha elmélyedt a népszellemben, a nemzedékek vérében csörgedező szellemben. Ábrahám ezt mondhatta: „Minthogy ígéretet kaptam, hogy egy olyan nép alapítója leszek, amely a tőlem származó nemzedékek során sokasodik majd, alácsörgedező vérükben az általunk legmagasabbnak tartott Isten fog élni, Ő nyilatkozik majd meg népünk tudatában.” - Ez általánossá is vált.

De minden koron végigvonul az isteni-szellemi világ egy magasabb és más sajátos formáitól független megismerése, a misztérium-megismerés. A régi atlantiszi fejlődés idején az ember egy bizonyos asztrális-éteri tisztánlátással képes volt betekinteni a lét isteni-szellemi alapjaiba, belső erőit fejlesztve misztérium, vagy orákulum-tudáshoz juthatott. Még abban az időben is, amikor a héber megismerési út volt az általános, bizonyos helyeken az ember azáltal emelkedhetett fel, hogy nem a testében ismerte fel az istenséget - mint azok, akik Ábrahámot követték -, hanem a testén kívül. Az ember azáltal tudott felemelkedni az isteni-szellemi világhoz az örökkévalóság szempontjából, hogy az isteni-szellemi világ szemléléséhez emelte fel azt, ami benne örökkévaló.

Most már könnyen elképzelhető, hogy Ábrahámnak még valamire szüksége volt. Ő ugyanis a maga sajátos módján, egy fizikai szervvel, a fizikai megismerés útján ismerte meg az isteni-szellemi világot, ilyen úton ismerte meg a világ vezérlő Istenét. Ha azonban elevenen akart bekapcsolódni a fejlődés együttes menetébe, akkor végtelenül fontos volt felismernie, hogy az az Isten, aki népe tudatában ad hírt magáról, ugyanaz, mint akit a misztériumokban mindenkor a teremtő és alkotó istenségként ismertek. Ábrahámnak tehát a maga Istenét a misztériumok Istenével kellett azonosítania, és ez csak egy bizonyos feltétel mellett volt lehetséges: meg kellett bizonyosodnia arról, hogy népe tudatában ugyanazok az erők szólalnak meg, amelyek a misztériumokban egy magasabb formában szólnak. Ha meg akarjuk érteni, hogyan bizonyosodott meg róla, akkor lelki szemeink elé kell idéznünk az emberiség fejlődésének egyik tényét.

A szellemtudomány körvonalai című könyvemben utánanézhetnek, hogy a régi Atlantiszon voltak olyan beavatottak, akiket „a jósda papjaidnak neveztek, de most nem a nevükről van szó. Utaltam arra, hogy e nagy beavatottak egyike, a Nap beavatottja volt az összes atlantiszi jóshely vezetője, ellentétben Atlantisz alárendelt jóshelyeivel, amelyek a Merkúr, a Mars, a Jupiter és a többi bolygó beavatottjainak adtak rejtekhelyét. Arra is utaltam, hogy ez a nagy Nap-beavatott, a Nap jóshelyének vezetője egyúttal annak a jelentőségteljes kultúráramlatnak is a vezetője volt, amely nyugatról keletre, Atlantiszból Belső-Ázsia felé haladt, hogy onnan sugározza szét és indítsa el az Atlantisz utáni kultúrát. Ez a már akkor is nagy beavatott Belső-Ázsia rejtett helyeire vonult vissza, s elsősorban a szent risiknek nevezett nagy bölcseknek adott lehetőséget arra, hogy népük nagy tanítómesterei lehessenek. És ő volt az a nagy, titokzatos beavatott, aki azután Zarathusztrát vagy Zoroasztert is beavatta.

A hindu risik természetesen másféle beavatást kaptak, mint Zarathusztra, mivel a feladatuk is más volt. A risik olyan beavatás kaptak, hogy ha belső világukat továbbfejlesztették, úgyszólván maguktól tudták kimondani a lét nagy titkait, így lettek a Védák előtti, óind kultúra nagy vezetői és tanítói. Volt nekik még valamijük, ami ugyan mesterséges úton jött létre, de mégis hasonló volt a régi, atlantiszi szellemi látáshoz, csakhogy ez a valami szét volt osztva a hét risi között. Mind a hét risinek megvolt a maga területe és a saját feladata, ahogyan a különböző jóshelyeknek is meghatározott munkaterülete volt. Amikor pedig mind a hét risi elmondta, amit a világ ősi bölcsességéről tudott, akkor mint testület szólaltak meg. Ezt a bölcsességet a Nap nagy beavatottjától kapták, aki a régi atlantiszi bölcsességet nyugatról keletre ültette át és egy különleges formában adta tovább azoknak, akiknek az Atlantisz utáni kultúra hordozójává kellett válniuk. Zarathusztrának viszont másképpen adta át ezt a bölcsességet, ezért szólhatott ő úgy, ahogyan azt már jeleztem.

A risik azt mondták, hogy csak úgy emelkedhetünk fel a legmagasabb isteni-szellemi világba, ha mayának, illúziónak tekintjük mindazt, ami a külvilágban van, amit a világ a külső érzékeknek kínál, ha tekintetünkkel belső világunkba merülve elfordulunk tőle, és akkor egy másik világ tárul fel nekünk, mint ami előttünk van. A ó-indiai risik tehát azt tanították, hogy ha elfordulunk a maya látszatvilágától és belső világunkat továbbfejlesztjük, akkor felemelkedhetünk az isteni-szellemi szférába. Zarathusztra mást tanított. Ő nem fordult el attól, ami külsőleg nyilvánul meg, nem mondta, hogy ami odakint van, az maya, vagyis illúzió, amitől el kell fordulnunk. Azt mondta, hogy a maya, az illúzió az isteni-szellemi lét megnyilatkozása, valósággal annak ruhája, ezért nem szabad elfordulnunk tőle, ellenkezőleg, át kell kutatnunk. A Nap fénytestét külső szövedéknek kell tekintenünk, amiben Ahura Mazda él és mozog.

Zarathusztra álláspontja bizonyos vonatkozásban tehát épp az ellenkezője volt a régi ősikének. Az indiai utáni kultúra éppen attól lett jelentős, hogy kidomborította, mit hódíthat meg az ember szellemi tevékenységével a külvilágban. A leírásból azt is láttuk, hogy Zarathusztra miként adta át Mózesnek és Hermésznek a legjobbat, amit csak adhatott. Hogy Mózes bölcsessége kellőképpen termékeny lehessen és magként csírázhasson ki, abba a népbe kellett beültetni, amelynek Ábrahám volt az ősatyja. Hiszen elsőként Ábrahám fejlesztette ki magában azt a szervet, amellyel a Jahve-tudatra tehetett szert. Ám tudnia kellett, hogy az Isten, aki belső világában a megismerés fizikai erőinek megnyilatkozhatott, ugyanazon a hangon szól, mint a misztériumok örökkévaló, mindent átható Istene, csakhogy olyan korlátozott módon nyilatkozott meg, ahogyan Ábrahám képes volt felismerni őt.

Egy olyan jelentős lény, mint amilyen a Nap nagy atlantiszi beavatottja volt, nem szólhat azonnal, minden további nélkül érthető nyelven azokhoz, akikre valamelyik korszakban különleges küldetés vár. Egy annyira magasztos individualitás, mint a Nap nagy beavatottja, aki a maga individualitásában örök életet él, akiről - hogy individualitásának örökkévaló jellegére rámutassanak - joggal mondják, hogy sem a nevét, sem az életkorát, sem az apját, sem az anyját nem szabad említeni, az emberiség létének egy ilyen nagy vezetője csak úgy nyilatkozhat meg, hogy olyasvalamit ölt magára, aminek révén rokonságba kerül azzal, akinek megnyilatkozhat. Hogy Ábrahámnak a megfelelő felvilágosítással szolgáljon, ezért öltötte magára a risik és Zarathusztra tanítómestere azt az alakot, amelyben az Ábrahám ősatyja által megőrzött étertestet viselte, ugyanazt az étertestet, amelyet már Ábrahám ősatyja, Sém, Noé fia is hordozott. Sém étertestét úgy őrizték meg, ahogyan Zarathusztráét Mózes számára, és a Nap misztériumának nagy beavatottja az ő - mármint Sém - étertestét vette igénybe, hogy Ábrahám számára érthető módon nyilatkozhasson meg. Ábrahám és a Nap-misztérium nagy beavatottjának találkozását az Ótestamentum Ábrahám és a király, a magasságos Isten papja, Melkizedek, vagy ahogy nevezni szokták, Malek-Zadik találkozásaként írja le (lMóz 14, 18-20). Nagyon nagy, egyetemes jelentőségű találkozás volt ez Ábrahám és a Nap-misztérium nagy beavatottja között, amelyen a beavatott - úgymond nehogy megdöbbentse Ábrahámot - Sém, a szemita törzs ősatyjának étertestében jelent meg. A Biblia jelentőségteljesen mutat rá arra, amit sajnos csak kevéssé értenek, hogy honnan származhat az, amit Melkizedeknek módjában állt átadni Ábrahámnak. Mit adhatott át Melkizedek Ábrahámnak? A Nap életének titkát adta át, amit Ábrahám természetesen csak a maga módján érthetett meg, a Zarathusztra kinyilatkoztatása mögött álló titkot, amelyre látnoki szavaival először Zarathusztra mutatott rá.

Ha elképzeljük a tényt, hogy Zarathusztra kedvelt tanítványainak arra mutatott rá, ami a Nap fényteste mögött szellemileg mint Ahura Mazda él, és így szólt: „Látjátok, a Nap mögött búvik meg valami, ami most még nem egyesült a Földdel, de egykor majd beleárad a Föld fejlődésébe és alászáll a Földre”, és ha elismerjük, hogy Zarathusztra csak látnoki módon hirdethette meg előre a Nap szellemét, Krisztust, akiről azt mondta, hogy egy emberi testben fog eljönni, akkor azt kell mondanunk, hogy az előtt az ember előtt, akinek Krisztus földi megtestesülését elő kellett készítenie, s később elő is kellett idéznie, a Nap titkának még ennél is nagyobb mélységei kellett hogy feltáruljanak. Ez azáltal történt meg, hogy Zarathusztra tanítómestere Ábrahámmal való találkozásakor olyan hatással volt Ábrahámra, amelyet ugyanabból a forrásból merített, ahonnan Krisztus hatása is származik. A Biblia erre ugyancsak szimbolikusan utal, ahol azt olvassuk, hogy amikor Ábrahám találkozott Melkizedekkel, akkor ő, Sálem királya, a magasságos Isten papja, kenyeret és bort hozott neki. Kenyeret és bort később még egyszer osztottak a Bibliában: amikor Krisztusnak az utolsó vacsora kezdetén ki kellett nyilvánítania titkát hívei számára, akkor ezt szintén kenyérrel és borral tette meg. A Biblia a két áldozat hasonlósát nyomatékosan hangsúlyozva arra utal, hogy Melkizedek és Krisztus ugyanabból a forrásból merítenek.

Be kellett következnie tehát egy olyan hatásnak, amelynek később Melkizedek kerülőútján kellett a Földre érkeznie és a későbbi esemény nagy előkészítőjén, Ábrahámon kellett végbemennie. Ábrahám pedig Melkizedekkel való találkozásának hatására úgy érezte, hogy az, ami őt buzdítja, amit ő - mint az elképzelhető legmagasabbat - Jahve vagy Jehova nevével illet, az ugyanabból a forrásból ered, ahonnan minden magasabb rendű földi tudással ellentétben a beavatott tudata is származik: az összes világokat átszövő és éltető, legmagasabb Istentől. Most már ezt a tudatot hordozhatta tovább Ábrahám. - Egy másfajta tudat is felébredt Ábrahámban, annak tudata, hogy a nemzedékek vérével, ami lefelé csörgedezik a népéhez tartozó embereken keresztül, ténylegesen adva van valami, amit helyesen csak azzal hasonlíthatunk össze, amit a misztériumokban lehet meglátni, amikor a szellemi látó kifelé, a lét titkaira irányítja tekintetét és megérti a kozmosz nyelvét.

Már felhívtam a figyelmet arra, hogy a misztériumokban a csillagok nyelvén fejezik ki a kozmosz titkait, amelyeket viszont mondanivalójuk kifejezőeszközéül használnak. Voltak olyan idők, amikor a misztériumok tanítói a csillagok állásából vett szavakba és képekbe öltöztették mondanivalójukat. Mintegy a csillagok útjában, egymáshoz viszonyított helyzetében látták meg azokat a képeket, amelyekkel ki akarták fejezni, hogy szellemileg mit él át az ember, amikor felemelkedik az isteni-szellemi világba.

Mit olvasott ki a misztériumbölcsesség a csillagírásból? A világot átszövő és éltető istenség titkait. A csillagok rendje volt az istenség legszembeötlőbb kifejeződése. Kitekintettek a világűrbe és azt mondták, hogy az istenség ott ad hírt magáról. Azt pedig, hogy miként ad hírt magáról, a csillagok rendje és harmóniája mutatja meg. - E szerint a szemlélet szerint a világmindenség Istene a csillagok rendjében érhető tetten.

Hogy a világmindenség Istene egy bizonyos módon részt vehessen a héber nép küldetésében, ahhoz ugyanazon rend szerint kellett megnyilvánulnia, ahogyan a kozmoszban, a csillagok pályáján van előírva. Vagyis a nemzedékek - Jahve megnyilatkozásainak külső eszközét tartalmazó - vérén keresztül kellett egy ahhoz hasonló elrendeződést kifejeznie, mint ami a csillagok pályáján jut kifejezésre. Más szóval, kellett lennie valaminek Ábrahám ivadékaiban, a nemzedékek sorában, a vérrokonságban, ami a kozmoszbeli csillagírás tükörképe volt. Ezért kapta Ábrahám az ígéretet: „A te utódaid oly rendben legyenek, mint a csillagok az égen!” Ez a helyes értelmezése annak a mondatnak, amely rendszerint így hangzik: „és bőségesen megsokasítom a te magodat, mint az ég csillagait”, ami az utódok nagy számára utal csupán (lMóz 22, 17). Pedig nem a számszerűségről van szó, hanem arról, hogy az utódok között olyan rend legyen, amilyen az égen, az istenek beszédében, a csillagképekben érzékelhető. Oda feltekintve az ember egy olyan rendbe pillantott, amely az állatöv rendjében jutott kifejezésre, a mozgó égitestek, a bolygók állatövhöz viszonyított helyzete pedig azt a konstellációt fejezte ki, amelyben megtalálták a nyelvet a világmindenségben mindenütt tevékenykedő istenek tetteinek kifejezésére. Az állatövben és a bolygóknak a tizenkét állatövi jegyhez való viszonyában megmutatkozó szilárd köteléknek kellett tehát kifejezésre jutnia Ábrahám leszármazottainak vérrokonságában.

Jákob tizenkét fiában, a héber nép tizenkét törzsében tehát az állatöv tizenkét jegyének képmását kell látnunk. Ahogyan oda- fönt az állatöv tizenkét csillagképe az istenek beszédét fejezi ki, úgy Jahve a nemzedékeken keresztül lefelé csörgedező vérben, a Jákob tizenkét fia nyomán tizenkét törzsre tagolódó zsidó nép vérében fejezi ki magát idelent. A bolygók, vagyis a Vénusz, a Merkúr, a Hold, a Nap és a többi bolygó nevével jelöljük meg mindazt, ami az állatöv konstellációjában rendeződik el. Láttuk, hogy ami az idők folyamán a héber nép életének egyes szakaszaiban játszódik le, bizonyos vonatkozásban valóban párhuzamba állítható a bolygók állatövön keresztül vezető útjával: Dávidot, a királyi dalnokot, Hermésszel, illetve Merkúrral kell párhuzamba állítanunk, a babiloni fogság időszakát pedig - vagyis az időszámításunk kezdetét mintegy hatszáz évvel megelőző állapotot, amikor Jahve megnyilatkozása egy újabb behatással gyarapodott - bolygórendszerünk egy másik tagjával, a Vénusszal állíthatjuk párhuzamba. Ezt kellett finoman Ábrahám értésére adni. Így például egy olyan személyiség, mint Dávid, a Merkúr állatövön belül elfoglalt helyzetével párhuzamosan helyezkedik el a nemzetségek sorában. Júda törzse például az Oroszlán csillagképnek felel meg, az pedig, hogy Dávid Júda törzséhez tartozott, a héber nép története során annak felelt meg, hogy a Merkúr eltakarta az Oroszlán csillagképét kint a kozmoszban. Így olvasható ki az egyes részletekből - a leszármazás sorrendjéből, a királyi és papi méltóság különös átruházásából, a törzsek harcaiból vagy győzelmeiből, a héber nép egész történetéből - az egyes csillagképek takarása kint a világűrben. Ez rejlik ebben a jelentőségteljes mondatban: „A te utódaid oly rendben legyenek, mint a csillagok rendje az égen!” Az okkultizmusra épülő régi forrásművekben nemcsak a bennük szívesen látott közhelyeket kell látnunk, hanem végtelenül mélységes voltukat is feltételeznünk kell.

Valóban azt látjuk tehát, hogy milyen rend van a nemzetségek sorában, amit aztán a Máté-evangélium le is ír nekünk. Látjuk, hogy az evangélista tudtunkra adja, hogy milyen rendkívüli módon összetett volt annak a testnek a vére, amelynek előbb Zarathusztra individualitását kellett befogadnia, hogy ez az individualitás aztán előidézhesse Krisztus földi megnyilatkozását.

Mit értek el tehát Ábrahámtól Józsefig a negyvenkét nemzedéken keresztül? Azt érték el, hogy Józseffel a nemzedékek sorának végére olyan vérösszetétel jött létre, amely a csillagok világa és a szent misztériumok törvényei szerint való. Zarathusztra individualitásának pedig ahhoz, hogy végrehajtsa nagy művét, erre a vérösszetételre volt szüksége, amelyben benne volt a csillagvilág egyik legszebb, legfontosabb rendszerének megfelelő belső rend és harmónia. Zarathusztra tehát azt a vérösszetételt találta meg, amely az egész kozmosz képmása volt. A kozmosz rendje szabályozta, hogyan keveredjék össze ez a vér a nemzedékeken keresztül. Mindezek olyan ősrégi ismeretek alapjául szolgálnak, amelyek most a Máté szerinti evangéliumban - ha szabad így mondanom - tompított formájukban vannak előttünk. Egy nép fejlődésének mint a kozmikus fejlődés képmásának mélységes titka szolgál ennek alapjául.

Azok éreztek így, akik elsőként tudtak valamit Krisztus nagy misztériumáról. Megérezték, hogy Máténál a názáreti Jézus vérében a kozmosz, az egész kozmoszban működő szellem képmása van. Ezt a titkot fejezték ki, amikor azt mondták, hogy az egész kozmosz szelleme élt abban a vérben, amelyben annak az Ennek kellett élnie, aki azután a názáreti Jézus volt. Ha tehát meg kellett születnie ennek a fizikai testnek, akkor az egész kozmosz szelleme, a világban tevékenykedő szellem lenyomatának kellett lennie. - Eredetileg úgy összegezték, hogy az ennek a vérösszetételnek az alapjául szolgáló erő, amely Zarathusztráé vagy a názáreti Jézusé lett, egész kozmoszunk szellemének ereje volt, azé a szellemé, amely eredetileg, miután a Nap elvált a Földtől, perzselő meleggel hatotta át azt, ami a kozmikus fejlődés során széttagolódott. A bibliai teremtéstörténet titkai című müncheni előadásokból tudjuk, hogy ha nem mai semmitmondó szavainkkal akarjuk lefordítani a Teremtés könyvének elejét - „Beresit bara Elohim et hasamajim v'et h'aretsz” (Kezdetben teremté Isten az eget és a földet) -, mivel ezek már nem fedik a mondat eredeti értelmét, ha felkutatjuk e szavak igazi jelentését, akkor azt a következőképpen kell lefordítanunk: „Ami kifelé nyilvánul meg, és ami belül mozdul meg, azt kozmikus tevékenységük során az Elohák abban az állapotban gondolták el, amely a Szaturnusz-, a Nap- és Hold-állapotból került át. A legnagyobb sötétség uralkodott azon, ami belül mozdult meg és azáltal, ami mozdult, de az Elohák teremtő szelleme, Ruah terjedt szét benne, és meleggel áthatva úgy költögette, mint tyúk a tojásait.” A „költögető” szellem itt ugyanaz, teljesen ugyanaz, mint aki létrehozta a kozmikus rendet, amelyet azután bizonyos módon a csillagok konstellációjával fejezhettek ki. A Krisztus-misztérium eredeti beavatottjai érezték, hogy a názáreti Jézus vérösszetétele annak a képmása volt, amit Ruah- Elohim a világ létén keresztül véghezvitt. Ezért a nagy esemény számára ily módon előkészített vérről azt mondták, hogy „a világiét szelleme teremtette”, ugyanaz a szellem, akit a Teremtés jelentőségteljes leírása, a „Beresit bara...” Ruahnak nevez.

Mindenekelőtt ez a valóban minden más közönséges értelmezésnél hatalmasabb, magasabb rendű, szent jelentés szolgál annak alapjául, amit „a világmindenség Szent Szellemétől való fogantatásának neveznek. Ezen alapul a következő mondat: „E lény szülőanyját a világmindenség szellemének ereje töltötte be.” (Máté 1, 18 - „.. .viselésnek találtaték a Szent Lélektől.”) Csak át kell éreznünk egy ilyen misztérium teljes nagyságát, és akkor majd úgy találjuk, hogy az előbbi leírásban egy végtelenül magasabb rendű dolog rejlik, mint amit exoterikusan „conceptio immaculata”, vagyis „szűzi fogantatás” alatt értenek. Elég két dolgot ellenvetésként felhoznunk a Bibliából, ha fel akarjuk ismerni az írás igazi szándékát, és el akarunk szakadni a szűzi fogantatás közönséges értelmezésétől. Az egyik, hogy minek sorolta volna fel a Máté-evangélium írója a nemzedékek egész sorát Ábrahámtól Józsefig, ha netán azt akarta volna mondani, hogy az egész nemzetségsorozatnak semmi köze sincs a názáreti Jézus születéséhez. Azon fáradozna, hogy bemutassa a vér lefelé vezető útját Ábrahámtól Józsefig, majd kimondaná, hogy ennek a vérnek valójában semmi köze sincs a názáreti Jézus véréhez?! A másik tény, hogy „Ruah-Elohim”, akit a Biblia „Szent Lélek”- nek, „Szent Szellem”-nek nevez, a héber nyelvben nőnemű, s ezt semmiképpen sem szabad figyelmen kívül hagynunk. Később még lesz erről szó, most csak azt szerettem volna érzékeltetni, hogy ez a misztérium már a kiindulópontján is milyen hatalmas gondolati koncepción alapul.

Ami időszámításunk kezdetén játszódott le, és amit csak a kozmikus lét titkaiba valóban beavatott bölcsek tudtak, azt elsőként arámi nyelven fejezték ki a Máté-evangélium alapját képező iratban. És nemcsak okkult, hanem tisztán szövegtani kutatással is bizonyítható, hogy a Máté-evangélium alapjául szolgáló irat már 71-ben is létezett. A kereszténység mint misztikus tény című könyvemben megtalálhatják annak leírását, hogyan jöttek létre valójában az evangéliumok. De ha valóban helyesen járunk el, még szövegtanilag is kimutathatjuk, hogy helytelen mindaz, amit a Máté-evangélium későbbi keletkezéséről mondanak, bizonyítható ugyanis, hogy már 71-ben, tehát viszonylag nem sokkal a palesztinai esemény után, a Máté- evangéliumnak létezett egy arámi nyelvű kézirata. De mivel itt nem szövegtani, hanem szellemtudományos tényeket kell képviselnem, csak egyvalamire akarok rámutatni a talmudista irodalomból, amit a zsidó tudósok teljes bizonyossággal állítanak.

A talmudista irodalomban találjuk azt az adatot, amely szerint II. Gamaliel rabbi perbe keveredett nővéreivel az apai örökség miatt, aki 70-ben a rómaiakkal viaskodva vesztette életét. Megtudjuk, hogy II. Gamaliel rabbi ügye akkoriban egy olyan bíró elé került, aki a talmud-irodalom összes beszámolója szerint félig keresztény úgynevezett zsidó-keresztény volt. Akadtak már olyan bíróságok, ahol a rómaiak zsidókat ültettek a bírói székbe. Ráadásul most egy furcsa dolog történt: II. Gamaliel rabbi az örökségért, apjuk vagyonáért harcolt nővéreivel. Azt bizonygatja a bírónak, aki tud már valamit a kereszténységről, hogy a zsidóknál érvényes törvény szerint csak a fiúk örökölhetnek, a lányok pedig nem, így tehát az örökség egyedül őt illeti. A bíró erre azt válaszolja, hogy azon a területen, ahol ő mint bíró illetékes, ahol nála keresnek jogot és ítéletet, már nem érvényes a tóra, tehát nem ítélkezhet pusztán a zsidók törvénye szerint, hanem azt a törvényt kell követnie, amely a tóra helyébe lépett. Mindez, mint már mondtam, 71-ben történt, hiszen Gamaliel apja 70-ben, a zsidóüldözés során vesztette életét. Mivel Gamaliel rabbi nem talált más kiutat, így megvesztegette a bírót. A lekenyerezett bíró másnap egy idézettel, mégpedig a Máté-evangélium arámi nyelvű kéziratából kölcsönzött idézettel állt elő, amely így szólt: Krisztus „nem azért jött, hogy eltörölje, hanem inkább hogy betöltse” Mózes törvényét (Máté 5, 17). Úgy vélte, könnyíthet a lelkiismeretén, hogy kiforgatta a törvényt, amikor azt mondta, hogy mégis Krisztus szellemében hoz ítéletet, ha Gamalielnek ítéli oda az örökséget.

Innen tudjuk, hogy 71-ben már létezett egy keresztény forrásmű, ahonnan olyan szavakat vettek át, amelyeket ma a Máté- evangélium tartalmaz. Tehát e külső jel is arra utal (az említett helyet ugyanis arámi nyelven idézték), hogy e forrásmű, a Máté-evangélium arámi nyelvű kézirata akkoriban - legalábbis részben - már létezett. Ami az okkult kutatás idevonatkozó mondanivalóját illeti, arról még szó lesz. Most csak azért hoztuk fel, mert meg akartuk mutatni, hogy ha már segítségül hívjuk a külső tudományt, nem szabad azt tennünk, amit oly gyakran csinálnak, vagyis hogy mindenfélét összehordanak, amit éppen olvasnak az urak, miközben például a talmud-irodalmat figyelmen kívül hagyják, ami pedig rendkívül fontos azt illetően, ami erről a dologról exoterikus úton is megismerhető.

Látjuk tehát, hogy kívülről tekintve is eléggé jó talajon állunk, ha a Máté-evangéliumot viszonylag korai időpontra helyezzük. Mondhatnám, hogy ezzel már kívülről nézve is bizonyítékkal szolgálunk, hogy a Máté-evangélium megfogalmazásában részt vevő emberek nem állhatták időben túl messze a palesztinai eseményektől, és ezzel még exoterikusan is biztosítva van, hogy akkoriban nem lehetett egyszerűen csak úgy az emberek szemébe hazudni és azt mondani, hogy időszámításunk kezdetén Jézus Krisztus, akiről beszélnek, nem is élt. Hiszen még fél évszázad sem telt el azóta, úgyhogy akkoriban még lehetett beszélni szemtanúkkal, akiknek nem lehetett meg nem történt dolgokat mondani. Ezek fontos dolgok exoterikus szempontból, amelyeket csupán az ügy exoterikus oldalához tartozó adalékként kívántunk megemlíteni.

Látjuk tehát, hogy a kozmosz titkaiból kiindulva milyen intézkedések történtek az emberiség fejlődése során, hogy a héber nép mintegy szűrt véréből, amely a világmindenség rendjét fogadta magába, egy olyan test jöjjön létre, amelyben a nagy beavatott, Zarathusztra újra testet ölt. Hiszen a Máté-evangélium Zarathusztra individualitásáról beszél: akiről ez az evangélium szól, az nem más, mint Zarathusztra. De ne gondoljuk, hogy amit a kozmikus fejlődés legmélységesebb titkaiból mintegy kiemelünk, az a nyílt színen, mindenki szeme előtt játszódott le. Mélységes titok fátyla fedte a kortársak szeme elől is, és csak kevés beavatott számára volt felfogható. Érthető tehát, hogy mélységes csend honol minden fölött, ami akkoriban az emberiség fejlődésének legnagyobb eseményeként történt meg. Azon pedig ne csodálkozzunk, hogy a történészek manapság a forrásművekre hivatkozva kijelentik, hogy ezek az iratok mélységesen hallgatnak erről az eseményről, tekintsük ezt teljesen természetesnek.

Míg most azt írtuk le, hogyan készítették elő Zarathusztra oldaláról az emberiség fejlődésének legnagyobb eseményét, most egy kis időre még a nagy esemény más előkészítő áramlatait is lelkünk elé kell állítanunk. Sok minden történt az emberiség fejlődése során a Krisztus körül lejátszódó eseményeket közvetlenül megelőzően és azt követően is. Alapjában véve már jóval korábban elő volt készítve ez az esemény Ahogyan külső oldalról készítették elő, amikor Zarathusztra útjára bocsátotta Mózest és Hermészt, amikor Melkizedek a Nap-misztériumból készítette elő a názáreti Jézus külső burkát, úgy készítettek elő még valami mást is, e nagy áramlatnak mintegy a mellékáramlatát, aminek - még ha csak mellékáramlatként is, de - valamiképpen mégiscsak köze van a Zarathusztrától eredő fővonulathoz. Ez a mellékáramlat lassan készül elő azokon a helyeken, ahol a külső történetírás is bizonyos különleges lelki fejlődésre törekvő szektákra hívja fel a figyelmünket, amelyeket Philón „terapeutáknak” nevez. A terapeuták egy titokzatos szektához tartoztak és arra törekedtek, hogy belső úton tisztítsák meg a lelküket a külső kapcsolatok és a külső megismerés szennyétől, hogy ezáltal a tiszta szellemi szférákba emelkedjenek. A terapeuták szektájának egyik elágazása volt az Ázsiában élő esszeusok vagy esszénusok közössége, ahol tovább folyt az említett mellékáramlat előkészítése. Az ezekbe a szektába tömörült emberek egy bizonyos közös szellemi irányítás alatt álltak (A kereszténység mint misztikus tény című könyvemben találhatnak róluk egy rövid ismertetést). Tehát mind a terapeuták, mind az esszénusok egy bizonyosfajta közös szellemi irányítás alatt álltak. Ha pedig szellemi irányításukat exoterikusan akarjuk megismerni, akkor vissza kell emlékeznünk arra, amiről tavaly a Lukács-evangéliumról szóló előadások során beszéltünk. Gautama Buddha titkát akkor úgy említettük, ahogyan a keleti iratok exoterikusan is tárgyalják, és azt mondtuk, hogy aki a fejlődés folyamán „buddha” akar lenni, annak előbb „bodhiszattvává” kell válnia. Említettük, hogy az, akit „Buddha”-ként ismerünk a történelemből, először szintén bodhiszattva volt, és csak később vált buddhává. Fizikai életében, 29 éves koráig Szuddhodana király fiaként még bodhiszattva volt, és csak 29 éves korában, lelkének belső fejlődése következtében vált bodhiszattvából buddhává. A bodhiszattváknak egész sora van az emberiség fejlődésében, és az a bodhiszattva, aki hatszáz évvel időszámításunk kezdete előtt vált buddhává, egyike azon bodhiszattváknak, akik az emberiség fejlődését irányítják. Egy olyan individualitás, aki a bodhiszattva-rangról a buddha-méltóságra emelkedik, később nem ölt magára újra fizikai testet a Földön. Azután láttuk, hogyan nyilvánult meg Buddha a Lukács- evangéliumbeli Jézus-gyermek születésekor (akit mi nátháni Jézusnak neveztük), amikor étertestével egyesült vele. Láttuk továbbá, hogy ez egy másik Jézus, nem az, akiről a Máté- evangéliummal kapcsolatban a továbbiakban beszélünk.

Szuddhodana királyfi buddhává válását egy régi keletű fejlődés lezárulásának kell tekintenünk. A bodhiszattva királyfi buddhává válásával végződő fejlődés valójában ugyanahhoz az áramlathoz tartozik, ahová az indiai szent risik is, de ennek a bodhiszattvának a buddhává válásával ez a fejlődés mintegy le is zárult. - Mármost amikor egy bodhiszattvából buddha lesz, akkor az utódja lép a helyére. Erről egy régi indiai legenda is mesél: a bodhiszattva, aki azért ereszkedik alá, hogy Szuddhodana királyfiként emelkedjék a buddha-méltóságra, utolsó alá- ereszkedése előtt a szellemi világokban továbbadja utódjának a bodhiszattva-koronát. Ettől az időtől kezdve ennek a bodhiszattvának tehát volt egy utódja, aki akkoriban vált buddhává. Az új bodhiszattvának pedig, aki immár bodhiszattvaként működött tovább, különleges feladata volt az emberiség fejlődése számára. Az a feladat várt rá, hogy szellemi úton vezesse a terapeuták és az esszénusok mozgalmát, így tehát - mivel náluk fejtette ki hatását - azt a bodhiszattvát tekintjük a terapeuta és esszénus közösségek szellemi vezetőjének, aki Buddha utódja lett. Ez a bodhiszattva Alexander Jannai király uralkodása idején - kb. i. e. 125 és 77 között - úgymond az esszénusok vezetésére egy különleges individualitást küldött, aki nagyjából egy évszázaddal Jézus Krisztus földi megjelenése előtt vezette az esszénus közösségeket. Személyét jól ismeri az okkultizmus, de a külső talmud-irodalom is.

Időszámításunk kezdete, Krisztus földi megjelenése előtt egy évszázaddal tehát létezett egy individualitás, akinek sem a Lukács-evangélium, sem a Máté-evangélium Jézusához nincs köze: ez a személyiség volt az esszénus közösségek irányítója és vezetője. Személyét az okkultizmus a kereszténység egyfajta esszénus előfutáraként ismeri, de mint Jézus, Pandira fia, vagyis Jesua ben Pandira néven a talmud irodalmában is ismert alak. Ezt a Jézust, Pandira fiát, akiről a rosszindulatú zsidó írók mindenfélét összehordtak, amit aztán újabban ismét előásnak, ezt a nagy és nemes személyiséget nem szabad összetévesztenünk - ahogyan azt néhány talmudista teszi - a názáreti Jézussal, akiről itt szó van. Jézust, Pandira fiát mi is a kereszténység esszénus előfutáraként ismerjük. És tudjuk, hogy azok, akik akkoriban istenkáromlást láttak az esszénusok tanaiban, Jesua ben Pandirát istenkáromlással és eretnekséggel vádolták, majd előbb megkövezték, utána pedig felakasztották egy fára, hogy büntetését még szégyene is tetézze. Ez egy okkult, de a talmud irodalmában is előforduló tény

Jesua ben Pandira személyében annak a bodhiszattvának a védencét kell látnunk, aki a Szuddhodana király fiaként Buddhává lett bodhiszattva utódja. Most már teljesen világosak a dolgok. Egyfajta előkészületnek, a keresztény fővonulat egyik mellékvonulatának kell tekintenünk azt az áramlatot, ami Buddha utódjától, a mostani bodhiszattvától indul ki, akiből később Maitreya- buddha lesz, és aki az esszénusok közösségeibe küldte követeit. Ez az áramlat akkoriban abban a misszionáriusban élt, aki az esszénus közösségekben olyasmiket művelt, amit majd a következő előadásból fogunk megismerni.

A „Jézus” nevet tehát annál az individualitásnál kell keresnünk, akiről a Máté- és a Lukács-evangélium tudósít bennünket, de „Jézus” a neve annak a nemes személyiségnek is, aki időszámításunk előtt száz évvel az esszénus közösségben működött, akire a rosszindulatú talmud-irodalom mindenféle rágalmakat szórt, akit istenkáromlással és eretnekséggel vádoltak, s akit előbb megköveztek, majd felakasztottak egy fára.