Ha most még egyszer visszatekintünk arra, ami a Föld-létesülés első szakaszának leírásából következik, meglehet, hogy szemünkbe ötlik néhány még tisztázatlan dolog. Kitűnik ugyanis mindabból, amit eddig közösen megtárgyaltunk, hogy a hagyományos bibliafordításoktól eltérően a Genezis szóhasználatában sokkal több lényszerűséget kell keresnünk. Utaltunk tegnap arra, hogy a jóm - nap - szó nem azonos azzal az absztrakcióval, azzal az absztrahált idővel, amit ma „egy nap”-nak nevezünk, hanem hogy ez a szó lényekre utal, azokra a lényekre ugyanis, akiket a hierarchiák rendjében személyiség-szellemeknek, korszellemeknek, archék-nak nevezünk. Gyakran elhangzott már itt az a megállapítás, hogy a Bibliában leírt élő és működő elementáris lét hátterében mindenütt lelki-szellemiséget kell látnunk. Ezt a megállapítást most az eddiginél is jobban elmélyítjük és a lelkünk elé lépő sok más dolog mögött sem üres absztrakciókat fogunk látni, hanem lényeket. Könnyű a lényeket ott meglátni, ahol ezt olvassuk: „az Elohák szelleme - ruah Elohim”. De ha meg akarjuk találni a régi dokumentumok értelmét, ne csak az olyan kifejezésekben keressük a lényszerűséget, amelyeknél talán még a mai lélek is rászánja magát, hogy meglássa a lény-mivoltot, hanem mindenütt meg kell vizsgálni, hogy nem lényekről van-e szó. Így azután nem tűnik majd jogosulatlannak, ha felvetődik a kérdés: miként vélekedjünk arról, vajon mi bújik meg, pl. e mögött a kifejezés mögött: és a belül mozgékony Tohu-va-bohu volt... ahogyan jellemeztem: sötétség volt az elemi-anyagi lét fölött. Vajon valami lényt kell-e keresnünk amögött is, amit itt „sötétség”-nek neveznek? Mert egyáltalán nem tudjuk megérteni a Genezist, ha ilyen kérdéseket nem tudunk megválaszolni. Ha mindannak a hátterében, ami az elementáris létben különben - mondhatni - mint pozitívum jelenik meg - mint fény, levegő, víz, föld, hő - ha tehát mindezekben csak szellemi megnyilatkozást kell látnunk, akkor talán a negatívabb kifejezéseket is csak valami mélyebb lényszerűség megnyilatkozásaként kell tekintenünk.

Ahhoz, hogy a kérdést megfejtsük, olyan messzire kell visszapillantanunk, ameddig csak követni tudjuk bolygónk létesülését. Több ízben volt már szó arról, hogy a régi Szaturnusz létét tiszta hő-állapotnak kell tekintenünk, hogy azután a régi Nap-létbe való átmenet idején egyrészt a levegő vagy gázneműig való sűrűsödés jön létre, másrészt az éteritás, a fény-éter felé való ritkulás egy fajtája. Azt is láttuk, hogyan történik a fényéter-állapot bizonyos fajtájú ismétlődése, amikor ezek a szavak felcsendülnek:

„És szóltak az Elohák: legyen világosság és lőn világosság.”

Azt kérdezhetjük: vajon magától volt-e ott a sötétség, vagy e mögött is szellemi lények rejtőznek? Ha elolvassák „A szellemtudomány körvonalad című könyvem idevágó fejezetét, rábukkannak valamire, ami minden létesülés megértéséhez elengedhetetlen: arra ugyanis, hogy a fejlődés minden egyes fokán lemaradnak bizonyos lények. A célt csak a lények egy bizonyos része éri el. Többször használtam már erre azt a banális, drasztikus hasonlatot, hogy nemcsak az iskolában buknak meg diákok a szülők legnagyobb bánatára, hanem a kozmikus létesülés folyamán is lemaradnak bizonyos lények egy előbbi fokon; azt lehet mondani: nem érik el a kitűzött célt. Így hát azt mondhatjuk, hogy bizonyos lények nem érték el fejlődésük tulajdonképpeni célját a régi Szaturnusz-fejlődés idején, lemaradtak, és mikor a régi Nap-lét már működésbe lépett, ők bizonyos vonatkozásban még mindig a Szaturnusz fokán álltak. Vajon hogyan nyilatkoztak meg a régi Nap-lét alatt ezek a lények, akik tulajdonképpen még Szaturnusz-lények voltak? Úgy, hogy elsősorban a Nap-lét lényegét, a fény-természetet nem érték el. Mivel azonban mégis jelen voltak, ez a régi Nap-lét - amit mint önmagában szövődő fényt-hőt-levegőt írtam le - a fény mellett, mintegy beleékelve a fénybe, beleszőtte magába a sötétséget. És ez a sötétség a Szaturnusz fokon lemaradt lények kifejezése volt, mint ahogy a fény azoké a lényeké, akik szabályszerűen érték el a régi Nap-fokot. Így szövődtek össze - kívülről nézve - a külső Nap-létben a visszamaradt Szaturnusz-lények és azok a Nap-lények, akik szabályosan fejlődtek. A bensőt tekintve tehát ezek a lények összeszövődtek és kifelé, mint világosság és sötétség nyilvánultak meg; mint egymáson áthatoló világosság és sötétség. Ha tehát a fényre tekintünk, azt mondhatjuk: az a Nap-létig emelkedett lények megnyilatkozása; ha a sötétséget nézzük, a Szaturnusz-fokon lemaradt lények külső megnyilvánulása áll előttünk.

Ha ezt felismertük, akkor most a régi Szaturnusz- és Nap-létnek a Föld-fejlődés folyamán való ismétlődésénél számolhatunk vele, hogy az előrehaladott és visszamaradott lényeknek ez a viszonylata újból előjön. És mivel azok a lények, akik a régi Szaturnusz-állapotban maradtak vissza, bizonyos fokig egy korábbi fejlődési fokot képviselnek, az ismétlésnél is korábban jelennek meg, mint a fény. Tehát egészen pontosan látjuk, hogy rögtön a Genezis első verse megjeleníti, hogy az elemi tömegek fölött sötétség uralkodik. Ez a Szaturnusz-lét ismétlődése, de a visszamaradott szaturnuszi lété. A másiknak - a Nap-létnek - még várakoznia kell; csak később jelenik meg, abban az időpontban, melyre ezek a szavak utalnak: Legyen világosság.

Látjuk tehát, hogy milyen találóan tapint rá a valóságra a Genezis az ismétlésekkel is.

Ha meg akarjuk érteni a létet általában, tudnunk kell, hogy ha valami egyszer egy korábbi fokon megjelenik, akkor nem az történik, hogy feltűnik és elmúlik, hanem a valóság inkább az, hogy bár állandóan létesül valami új, mellette a régi is fennmarad, és tovább működik az újon belül. Így a mai föld-létben is benne van az a két fejlődési fok, amit világosság és sötétség viszonylatának nevezhetünk. Fény és sötétség valóban olyan valami, ami áthatja létünket. Kétségtelen, hogy ezzel a jelenkornak egyik - mondhatnám - igazán fatális fejezetét érintjük.

Nem tudom, vannak-e olyanok Önök között, kedves Barátaim, akik tudják rólam, hogy immár 30 éve fáradozom azon, hogy bebizonyítsam, milyen mély jelentőségű és mekkora belső értéket képvisel Goethe szín-tana. Persze aki ma harcba száll Goethe színtana mellett, az legyen tisztában avval, hogy kortársainál süket fülekre talál. Mert azok, akiket fizikai ismereteik képessé tennének arra, hogy átlássák, miről van itt szó, azok ma még ahhoz is teljesen éretlenek, hogy Goethe színtanának lényegét egyáltalán felfogják. A fizika éterhullámokról és egyebekről fantáziái, és teljességgel képtelen arra, hogy belelásson abba, ami Goethe színtanának magva. Itt bizonyosan még várni kell pár évtizedet. Aki ezekről a dolgokról beszél, az tudja, hogy ez így van. A többiek pedig, akik az okkultizmus alapján, vagy más módon szellemtudományos szempontból már érettek lennének arra, hogy átlássák Goethe színtanának lényegét, azok meg - bocsánat a kijelentésért - a fizikához értenek túl kevéssé ahhoz, hogy szakszerűen lehessen velük ezekről a dolgokról beszélni. Ezek szerint tehát ma nincs megfelelő talaja ennek a dolognak. Goethe színtanának tartalma arra a rejtett igazságra épül, hogy fény és sötétség a világon két poláris lény-jellegű entitás együttműködése. És az, amit ma fantasztikus módon a matéria fogalmának tartanak - ami úgy, ahogy azt elképzelik, egyáltalán nem is létezik, hanem illúzió - az anyag tehát az, ami mint szellemi-lelki lény rejtetten mindenütt jelen van, ahol a fény poláris ellentéte - a sötétség - megjelenik. Az, amit az anyag fizikai fogalmának neveznek, valójában fantazmagória. A térnek azon a részein, ahol - a fizika szerint - azt kell keresnünk, ami mint anyag kísért, valójában semmi más nincs, mint a sötétség bizonyos foka; és az űrnek ezt a sötét tartalmát lelki-szellemi lények töltik ki, ez pedig rokon azzal, amit már a Genezis leszögez akkor, amikor a lelki-szellemiség egészét kitevő tömeget, mint sötétséget jellemzi és azt mondja, hogy ez a sötétség az elemi lét fölött hömpölyög. Mindezek a dolgok sokkal, de sokkal mélyebbek, semmint azt a mai természettudomány álmodná. Tehát amikor a Genezisben sötétségről van szó, akkor visszamaradt szaturnuszi lények megnyilatkozásával, és mikor világosságról szól, előrehaladott lények megnyilvánulásával van dolgunk. Ezek összeszövődnek és áthatnak egymáson.

Szó volt tegnap arról, hogy a vezérfonalat, mintegy a fejlődés vázlatos rajzát azok a lények adják meg, akikről megállapítottuk, hogy exusiai-fokon, a formaszellemek fokán állnak, így tehát nagy vonalakban a fény-tevékenységeket is ők határozzák meg. Azt is láttuk azután, hogy mintegy szolgálóikul rendelik a személyiség-szellemeket, és hogy a jóm - nap - úgy értendő, mint az Elohák alá rendelt lény az archék rendjéből. Feltételezhetjük tehát, hogy éppúgy, ahogy az egyik oldalon - amit nevezhetünk pozitív oldalnak - az Elohák alárendeltjeiként ezek a személyiség-szellemek munkálkodnak, akiket jom-nak - napnak - nevezünk, a hozzájuk viszonyított ellentétes oldalon a visszamaradt szellemi lények - azok, akik a sötétséget képviselik - szintén bizonyos szerepet játszanak. Elmondhatjuk valóban, hogy a sötétség olyan valami, amit az Elohák már készen találtak, a fényt ők gondolják ki. Amikor a régi lét maradványaiból kigondolják a két komplexumot, kiderül, hogy a sötétség, mint a visszamaradt lények kifejeződése már benne van, beleszövődött. A fényt ők ajándékozzák. De ahogy mintegy a világosságból odaállítják az Elohák azokat a lényeket, akiket jómnak - napnak - nevezünk, a sötétségből kibontakoznak az azonos fokon álló, de egy korábbi létfokon lemaradt lények. Azt mondhatjuk tehát, hogy az Elohákkal szemben áll mindaz, ami mint sötétség nyilatkozik meg. És most fel kell tennünk a kérdést, vajon mi az, ami a világosság közvetlen szolgálóival, az archékkal szemben áll, vagyis azokkal szemben, akiket jómnak - napnak - nevezünk; mi áll a nekik megfelelő túlsó oldalon a visszamaradottakból?

Hogy félre ne értsük egymást, jó lesz, ha előbb egy másik kérdést tisztázunk, azt ugyanis, hogy vajon a visszamaradt lényekben mindig valami rosszat kell-e látnunk, olyan valamit, ami a világ összefüggéseiben nem jó. A csak fogalmakhoz tapadó absztrakt emberrel könnyen megtörténhet, hogy szinte haragra lobban a visszamaradt lényekkel szemben, vagy ellenkezőleg a részvét hangulatába esik a szegény lemaradt lények iránt. Rosszul tennénk, ha ilyen érzésekkel és fogalmakkal közelednénk a világegyetemnek ezekhez a nagy, lényeges dolgaihoz, mert ezek teljesen félrevezetnének. Inkább azt elevenítsük fel lelkünkben, hogy minden, ami eképpen történik - vagyis akár elérik céljukat ezek a lények, akár visszatartják magukat bizonyos fokig a fejlődés egy előbbi fokán - hogy tehát mindez kozmikus bölcsességből fakad, és hogy ha lények egy bizonyos fokon lemaradnak, annak megvan a maga értelme. Hogy a fejlődés egésze szempontjából éppúgy jelentősége van annak, hogy lények hátramaradnak, mint annak, hogy lények elérik a céljukat; más szavakkal: hogy az előrehaladott lények bizonyos funkciókat egyáltalán nem is volnának képesek végrehajtani, mert oda azok a lények kellenek, akik lemaradtak egy előző helyen. Így is lehetne mondani: mivé válna az emberek világa, ha azokból is egyetemi tanár válna, akiknek a kisiskolásokat kell tanítani? Akik nem lettek professzorokká, azok sokkal jobban betöltik azt a helyet, mintha magasabb képzettségűek kerülnének oda. Valószínű, hogy egy egyetemi tanár 7-8-9-10 éves gyerekek mellett a legkevésbé sem bizonyulna jó pedagógusnak. Ugyanez áll a kozmikus összefüggésekre is. Azok, akik elérték céljukat, bizonyos feladatokra nem volnának alkalmasak a kozmoszban. Ezeknek a feladatoknak a végrehajtására másoknak kell az ő helyükre állniuk, olyanoknak, akikről éppúgy azt is mondhatjuk, hogy lemondásból maradtak vissza. És ha most az előrehaladott személyiség-szellemeket - jom - az őket megillető helyre állítják az Elohák, azért, hogy megalkossák a teljes rendet, Földünk létének minden törvényszerűségét, akkor a visszamaradt archékat is felhasználják, azokat a személyiség-szellemeket, akik nem világosságban, hanem a sötétségben nyilatkoznak meg. Azért állítják őket a megfelelő helyre, hogy megfelelő módon hozzájáruljanak létünk törvényszerű kialakításához.

Hogy ez mennyire fontos, az kitűnik egy, a mindennapi életből vett példából. Az a fény, melyről a Genezis beszél, nem az a világosság, ami külső fizikai szemmel látható; ez csak egy későbbi kifejeződése annak a fénynek, amiről a Genezis beszél. Amit mi fizikai sötétségnek nevezünk, ami éjszaka vesz körül bennünket, amikor nem süt a Nap, az szintén fizikai kifejeződése annak, amit a Genezis sötétségnek nevez. Ha azt kérdezzük: van-e jelentősége az ember számára annak a fizikai nappali világosságnak, amit ma látunk, senki sem fog kételkedni benne, hogy a fénynek mind ez emberre, mind minden más lényre nézve jelentősége van. Itt vannak például a növények. Ha elvonják tőlük a fényt, elsorvadnak. Mindannak ami csak él a Földön, életeleme a fény. Fényre tehát szüksége van az embernek is, külső testi létét tekintve.

De nemcsak fényre van szüksége, hanem valami másra is. És ahhoz, hogy ezt a valami mást megismerjük, szemügyre kell vennünk az éber állapot és alvás váltakozását a fizikai és az étertestre vonatkoztatva. Mit is jelent tulajdonképpen, mélyebb értelemben: ébren lenni? Mit is teszünk mi emberek, mikor ébren vagyunk? Alapjában véve egész lelki tevékenységünk - mindaz, amit képzeletvilágunkban, érzésvilágunkban, hullámzó szenvedélyeinkben, röviden ami asztráltestünk és énünk hullámzásában és erőkifejtésében végbemegy - valójában mindez fizikai testünk szüntelen elhasználódása napi életünk folyamán. Ez ősi, okkult igazság, olyan igazság, melyet ma már a népszerű fiziológia is meg tud közelíteni, ha csak valamelyest is helyesen értelmezi saját eredményeit. Amit a lélek benső életként kifejt, az éber állapotunkban folytonosan elhasználja külső, fizikai testünk erőit. Ez a fizikai test fejlődésének kezdeti alapját a régi Szaturnusz idején kapta meg.

Egészen más ennek a fizikai testnek az élete alvás-állapotban, mikor az asztráltest állandóan hullámzó benső életével eltávozik. Ahogy a nappali éber élet a fizikai test erőinek szüntelen elhasználódása - mondhatni lebontása - ugyan úgy az alvás-élet szüntelen helyreállítás, regenerálódás, felépítés. Úgyhogy fizikai és étertestünkben romboló és építő folyamatokat kell megkülönböztetnünk. A romboló folyamatok a nappali ébrenlét idején, az építő folyamatok az alvás-állapot idején mennek végbe. De bármi történik is bárhol a térben, az nem áll magában, egyedül a világban, hanem összefügg a lét egészével. És ha azokat a romboló folyamatokat vesszük szemügyre, melyek felébredéstől elalvásig mennek végbe a fizikai testben, nem mondhatjuk róluk, hogy bőrünk határán belül elszigetelten folynak le. Bensőségesen összefüggnek ezek a kozmosz folyamataival. Bennünk csak folytatódik, ami kívülről belénk áramlik, úgyhogy nappali ébrenlétünk alatt bizonyos fokig az univerzum lebontó erőivel állunk összefüggésben, az éjszakai alvás idején pedig a világegyetem építő erőivel.

Fizikai testünknek ez a lebontása az ébrenlétben a régi Szaturnusz-lét idején nem működhetett. Ha már a régi Szaturnuszon is ott lett volna, soha sem alakulhattak volna ki fizikai testünk alapjai. Mert természetes, hogy semmit sem építhetünk úgy, hogy közben le is bontjuk. A Szaturnusz tevékenysége testünket építő tevékenység kellett hogy legyen, erről a Szaturnusz-létben gondoskodás történt. Hiszen a testünket romboló folyamatok éppen napközben mennek végbe, a fény befolyása alatt; a régi Szaturnusz-lét idején pedig még nem volt világosság. A Szaturnusz tevékenysége testünkre nézve tehát építő volt. És ennek az építő tevékenységnek fenn is kellett maradnia, legalább egy bizonyos ideig még később is, amikor a régi Nap-lét idején belépett a világosság. Ez csak úgy történhetett, hogy Szaturnusz-lények visszamaradtak és ők gondoskodtak a felépítésről. Látják tehát, hogy a kozmikus fejlődésben szükségszerű volt, hogy visszamaradjanak Szaturnusz-lények alvásunk idejére, hogy a fény távollétében felépítsék a lebomló fizikai testet. Úgy kellett tehát lennie, hogy a visszamaradott Szaturnusz-lények össze legyenek szövődve létünkkel, mert nélkülük állandóan csak lebomlanánk. Szükséges a váltakozás állapota, Nap-lények és Szaturnusz-lények, fény-lények és sötétség-lények együttműködése. Ha tehát az Elohák helyesen akarták irányítani a fény-lények tevékenységét, akkor szabályszerűen bele kellett, hogy szőjék munkájukba a sötétség-lények ténykedését. A kozmikus tevékenységben nincs meg az állandóság lehetősége, ha a fényerők nem szövődnek össze mindenütt sötétség-erőkkel. És itt, a fény- és sötétség-erők szövevényében, hálószerű összefonódásában rejlik a kozmikus lét titkainak egyike, a kozmikus alkímia titka. Ezt a titkot érinti a rózsakeresztes dráma ott, ahol Johannes Thomasius feljut a devachanba és Mária egyik társa - Astrid - azt a feladatot kapja, hogy szője bele a fény-erőbe a sötétség-erőt. Egyáltalán, ezekben a mondatokban, melyek Mária és három társa között elhangzanak, számtalan kozmikus titok rejlik; soká, nagyon soká el lehet töprengeni rajtuk, ha meg akarjuk fejteni őket.

Jegyezzük meg tehát, hogy ha jelenkori létünket szemléljük, létünk egyik szükségszerűségének kell tekintenünk a Nap-eredetű fényerő és a Szaturnuszból származó sötétségerő összjátékát. Mikor tehát az Elohák a fényerők hatására, arra a munkára, ami rajtunk embereken és egyáltalában valamennyi földi lényen végbemegy, a személyiség-szellemeket rendelték maguk alá, társként melléjük kellett, hogy állítsák a visszamaradt lényeket; az egész univerzum munkájában egybe kellett szövődnie a szabályosan fejlődött és a visszamaradt archék munkájának. A visszamaradt archék működnek a sötétségben. Az Elohák ezért - triviálisan szólva - nemcsak a jómnak nevezett lényeket bízzák meg, hanem szembeállítják velük azokat a lényeket, akik a sötétségben működnek. És így hangzik ennek a helyzetnek csodálatosan realisztikus leírása:

És az Elohák jom-nak - napnak - nevezték a fényben működő lényeket; azt azonban, ami a sötétségben hatott, lilith-nek nevezték.

Ez nem a mi absztrakt éjszakánk, hanem a szaturnuszi archék, akik akkor nem érték el a Nap-fokot. És ugyancsak ők azok, akik ma is működnek bennünk éjszakai alvásunk idején, úgy, hogy fizikai és étertestünkben, mint építő erők tevékenykednek. Ez a titokzatos lilith kifejezés sokféle mitológiai kép alapjául szolgál, holott ez sem egyértelmű a mi absztrakt éjszakánkkal, és azt sem indokolja semmi, hogy mitológiai vonatkozásra gondoljunk; lilith nem más, mint a visszamaradt archék neve, azoké, akik összekötik munkájukat az előrehaladt archékkal.

A Genezis megfelelő helye tehát körülbelül ezt mondja: az Elohák felvázolták a lét nagy körvonalait, az alacsonyabb rendű munkára a haladott archékat állították be, és segítőikül melléjük adták azokat, akik lemondásból - a lét fejlődése érdekében - Szaturnusz-fokon, a sötétségben maradtak. Így hát jóm és lilith két lénycsoportot képvisel; az Elohák segítői ők, akik - mondjuk - a korszellemek, a személyiségszellemek fokán állnak. Látjuk, hogyan szövődik össze a lét a formaszellemekből és a személyiség-szellemekből, ennek a két foknak előrehaladott és visszamaradt szellemeiből.

Végtelenül sok minden rejlik még ezek mögött a dolgok mögött, de ha az elmondottak alapján nagyjából kielégítő választ kaptunk ezekre a kérdésekre, akkor most az a kérdés merülhet fel - és fel is fog merülni - mindannyiukban, hogyan áll hát a dolog a többi hierarchiával? Ugyebár, ha a hierarchiák rendjében a formaszellemektől kiindulva lefelé haladunk, először az archékat, a személyiség-szellemeket, majd az úgynevezett arkangyalokat - archangeloi - a tűz-szellemeket találjuk. Ezekről vajon nem szól semmit a Genezis?

Hogy tiszta képet nyerjünk, nézzük most közelebbről, hogyan is áll a dolog tulajdonképpen ezekkel a tűz-szellemekkel? Tudjuk, hogy a Nap-lét idején voltak emberfokon, s a Hold-léten át fejlődtek tovább a Föld-létig. Ők azok a lények, akik bensőségesen összefüggnek mindazzal, amit Nap-jellegűnek nevezhetünk, mert ők éppen a Nap-lét alatt jutottak emberfokra. Amikor azután a régi Hold-időkben előállt az a szükségszerűség, hogy a Nap-jellegű leváljon a Föld-jellegűről (ami abban a régi időpontban a Hold volt) akkor ezek a lények, akik legfontosabb létfokukat a Napon élték át, akik a Nap-jel- leggel jóformán természetszerű összefüggésben álltak, ezek a lények továbbra is a Nap-szerűhöz kötődtek. Amikor tehát a Hold-jellegű - a későbbi Föld-szerű - kivált a Nap-szerűből, akkor ezek a lények nem maradtak a leváló Föld-szerűvel, vagyis a régi Holddal összeköttetésben, hanem a Nap-szerűhöz kötődtek. Ők azok a lények, akik főleg kívülről hatnak erre a Föld-jel- legűre.

Utaltam már arra, hogy a Szaturnusznak Nap-szerűvé fejlődésében a Napon a növény-jelleg volt a legmagasabb fok, ami ott kialakulhatott. Az állatjelleg - az, aminek benső élete van - csak azzal a feltétellel állhatott elő, hogy szétválás, egy hasadás következett be. Az állat-jelleg tehát csak a Hold-lét alatt alakulhatott ki. Ehhez egy kívülről jövő hatásnak kellett létrejönnie. A Genezis egészen a harmadik teremtési napig nem szól arról, hogy kívülről valamilyen hatás működött volna. Éppen az úgynevezett harmadik és negyedik teremtési nap közötti átmenetben van nagy jelentősége annak, hogy a Genezis azt mondja a negyedik teremtési napról, hogy kívülről léptek be a fényerők, a fény-lények. Tehát azt, hogy ahogy a régi Holdon a Nap kívülről sütött a Holdra, ugyanúgy süt most kívülről a Földre a Nap és Hold. Ez azonban nem jelent kevesebbet, mint azt, hogy eddig az időpontig mindazok az erők működhettek (csupán) melyek magán a Föld-szerűn belül vannak. Ismétlődni az ismétlődhetett addig, ami a régi fokozatokat képviselte; újonnan az létesült, aminek központi erői magának a Föld-lénynek az erői. Így láttuk tegnap, hogyan ismétlődik a hő-állapot az Elohák szellemében, akik a vizek fölött költöttek; hogy ismétlődik a fény abban az időpontban, melyet ezek a szavak jeleznek: Legyen világosság; láttuk, hogy a hangéter-állapot hogyan ismétlődik akkor, amikor ezek a hangéter erők betörnek és elválasztják a fenti vizeket az alsóktól. Ezt az a leírás ábrázolja, melyet a második teremtési napnak szokás nevezni. Láttuk azután, hogyan lép be az életéter az úgynevezett harmadik teremtési napon, amikor kilép a Föld-szerűből - az új állapotból - mindaz, amit az életéter képes létrehozni: a sarjadó zöld. Ahhoz azonban, hogy valami, ami állat-jellegű, talajra találjon a Földön, ismétlődnie kell annak, amit így nevezhetünk: a kívülről való megvilágítottság, erők kívülről való működése. A Genezis tehát a tényeknek teljesen megfelelően nem szól semmit állat-jellegűről azokban az időkben, amikor még nincs szó azokról az erőkről, melyek a kozmikus térségekből hatnak a Földre. Csak a növény-jel- legűről beszél; mindazok a lények, melyek a Föld kialakulásának részesei voltak, a növény-jelleg fokán álltak. Az állat-jellegű csak akkor vehette kezdetét, amikor a fény-lények kívülről hatottak. Azt, ami itt most bekövetkezik, - utánanézhetnek számos bibliafordításban - szokás szerint így fordítják (a steineri szövegben):

„Und die Elohim setzten Zeichen für die Zeiten Tag und Jahr” = „És az Elohák jelet állítottak a nap és az év idejének”.

Károli Gáspár fordításában:

„Legyenek világító testek az ég mennyezetén, hogy elválasszák a nappalt az éjszakától, és legyenek jelek, és meghatározói ünnepeknek, napoknak és esztendőknek”

Luther fordításában:

„Es werden Lichter an den Festen des Himmels, die da scheiden Tag und Nacht und geben Zeichen, Zeiten, Tagé und Jahre.”

Vannak mármost kommentátoraink, bibliamagyarázóink, akik elkezdtek gondolkodni. De manapság, amikor megvetendő dolognak számít a reális alapok keresése, a kommentátor sorsa az, hogy ahhoz még csak hozzálát, hogy gondolkodni kezdjen, végiggondolni a dolgokat azonban már nem tudja. Ismerek olyan kommentátorokat, akik rájöttek, hogy tulajdonképpen értelmetlen a szokványos fordításnak ez a része: „Jelet tettek az időnek, napnak és évnek. „ Szeretném én látni azt az embert, aki ki tud hámozni valami értelmeset ebből a mondatból. De hát mit is mond valójában itt az írás?

Ha az ember híven és igazán, valóban átérzi azt, amit egy régi héber bölcs ezekhez a szavakhoz fűzött, és ezen az alapon akarja filológiai megalapozottsággal lefordítani ezt a helyet, akkor ezt kell mondania: itt sem jelekről van szó, hanem élőlényekről, azokról a lényekről, akik működnek, akik az időben egymást követő történésekben nyilatkoznak meg. Helyesen így hangzanék a fordítás:

„És az Elohák a maguk helyére állították az idő folyásának rendezőit, a Föld lényei számára (a nap szó ugyanis nincs leírva) a kisebb vagy nagyobb időegységek különösen jelentős időpontjainak rendezőit, amit rendszerint napnak és évnek neveznek/'

Tehát azokra a rendezőkre történik utalás, akik az arché-fok alatt állnak, és akik az életet elrendezik. A korszellemek - archék - feladata, hogy azt cselekedjék, ami egy fokkal az Elohák feladata alatt áll. Azután következnek azok a rendezők, akik felállítják a jeleket azon a területen, amit viszont az archék tevékenységén belül kell rendezni és csoportosítani. Ezek pedig nem mások, mint az arkangyalok. Azt mondhatjuk tehát: amikor a Genezis arra utal, hogy nemcsak a Föld testében történik valami, hanem kívülről is hatnak rá erők, akkor utal arra is, hogy olyan lények lépnek színre, akik már a Nap-léttel össze voltak kötve: a rendező arkangyalok, akik egy fokkal állnak az archék alatt. Míg ezek eonokként működnek, erőik kifejtéséhez eszközül az arkangyalokat, a fényhordozókat használják fel, akik a mi környezetünkben működnek. Vagyis a kozmikus térségből a Földet körülvevő fény-lények konstellációja következtében az arkangyalok olyan tevékenységet fejtenek ki, hogy az elrendeződés, amit tulajdonképpen az archék terveztek ki, most megvalósul.

Azok, akik Krisztiániában (a mai Oslo - a ford.) tartott előadássorozatomon részt vettek, emlékezni fognak rá, hogy amögött, amit ma korszellemnek neveznek, ma is az archék állnak; hiszen ha körültekintünk világrendünk dolgain, azt találjuk, hogy minden időkben bizonyos számú nép él. Azt lehet mondani ezekről a népekről, hogy egy bizonyos korszakot egy korszellem irányít, aki mindent átfog. De mellette mintegy alárendelt szellemek, külön népszellemek uralkodnak. Ahogy ma a korszellemek uralkodnak és mögöttük az archék állnak - erről beszéltem krisztiániai előadásaimban - úgy állnak az arkangyalok azok mögött, akiket népszellemeknek nevezünk, tulajdonképpen bizonyos módon ők a népszellemek.

A Genezis is utal arra, hogy már azokban az időkben is, amikor az ember tulajdonképpen még nem jelent meg, ezek a szellemi lények voltak a rendezés urai.

Azt kell tehát mondanunk: az Elohák tették lehetővé, hogy a világosság megjelenjen; ők a fényben nyilatkoztak meg. De a fényen belül adódó kisebb tevékenységek végrehajtásával a hierarchikus rendben alattuk álló archékat bízták meg, akiket a jóm szóval jelöl a Genezis, és melléjük állították azokat a lényeket, akik szükségszerűen fonódtak bele a lét hálójába azért, hogy a fény-tevékenység mellett megjelenhessen a hozzátartozó sötétség is. A jóm mellé állítják a lilith-et, amit éjszakának szokás fordítani. - Azután azonban sor kerül a következő lépésre, a fejlődés tovább specializálódik. Emiatt a hierarchiák rendjéből még más lényeket is ki kell emelni. Ha tehát azt mondjuk: az Elohák - vagy formaszellemek - a fényben nyilvánultak meg, a világosság és sötétség ügyeit az archékra bízták, akkor így kell folytatnunk: most azután előreléptek az Elohák, tovább specializálták a létet és arra a tevékenységre, mely most már nemcsak a növényszerű lét külsőjét alapozza meg, hanem olyan bensőt is létrehoz, mely a külső tükörképévé válhat, az arkangyalokat vonták be. Rájuk bízták azt a műveletet, melynek kívülről kell a Földre hatnia, hogy a növényvilágon kívül az állatjelleg is ki tudjon sarjadni, képzetben és érzetben megnyilvánuló benső élet.

Látjuk tehát: ilyen teljes tárgyszerűséggel mutat rá a Genezis az arkangyalokra is, csak helyesen kell a dolgokat értelmezni. Így aztán, ha gondolkodva veszik kezükbe, kedves Barátaim, a szokásos kommentátorok bibliamagyarázatait, elégedetlenséget fognak érezni. Ha azonban a szellemtudományhoz fordulnak, ahhoz a forráshoz, ahonnan a Genezis ered, akkor világosan át tudják majd látni az egész Genezist. Mindent új megvilágításban fognak látni; és ez a dokumentum, mely különben érthetetlen maradna, mivel az ősi, élő szavakat képtelenek vagyunk saját nyelvünkre átültetni, ez a kútfő minden időkhöz szóló dokumentumként fog fennmaradni.