Sok mindennel kapcsolatban, ami ebben az előadás-ciklusban elhangzik és egyáltalában ami antropozófiai megbeszéléseinken szóba kerül, úgy tűnhet - különösen a kívülállóknak, akik még kevéssé ismerik a mi antropozófus köreinkben uralkodó érzéseket - mintha valamiféle megelégedést vagy örömöt jelentene nekem, ha arra kényszerülök, hogy itt vagy ott látszólag el- lentmondjak a modern tudománynak. Igazán szeretném, ha éppen ezen a ponton nem értenének félre. Meg lehetnek győződve róla, hogy mindig is kemény próbatétel volt számomra, hogy szembehelyezkedjem azzal, amit ma tudományos állításnak neveznek; és hogy nem is tenném ezt soha másutt, mint pontosan ott, ahol lehetőségem van rá, hogy azt is kifejtsem a mindenkori beszédtémával kapcsolatban, ami a tudomány mai álláspontja. Felelősnek érzem magamat azért, hogy semmit se állítsak a modern tudománnyal ellentétben, hacsak nincs módomban egyúttal azt is mindenütt hozzátenni, amit ez a modern tudomány ugyanazon a ponton kimond. És ha ebből a nézőpontból indulunk ki, akkor nem is közeledhetünk olyan fontos fejezetekhez, mint amilyeneket ezekben a napokban akarunk megbeszélni, másképp, mint bizonyos szent megilletődöttséggel és megfelelő felelősségérzettel.
Sajnos tagadhatatlan, hogy az itt tárgyalt kérdésekben a modern tudomány teljes és tökéletes csődöt mond; sőt még csak addig sem jut el a modern tudós, hogy tudja: miért kell csődöt mondania kiindulási pontjainak; azt sem képes belátni, miért kényszerül éppen a modern tudomány a lehető legnagyobb fokú dilettantizmusra az élet és a lét valóságos, nagy kérdéseiben. Így hát igazán nyomatékosan kérem Önöket, vegyék az itt mondottakat mindig úgy, hogy teljes tudatossággal ott áll mögöttük az, amit ugyanazon a ponton a modern tudomány mondani tudna. Csak természetesen nem lehet egy rövid előadás- sorozattól azt kívánni, hogy részletekbe menő polémiában rámutasson mindarra, amit megfelelő helyen esetleg fel lehetne hozni ennek vagy annak a modern nézetnek a cáfolatára. Amennyire csak lehet, arra kell szorítkoznom, ami pozitív, és bízom benne, hogy egy antropozófus körben valóban minden részletében tiszteletben tartják az előbb említett feltételt.
Megkíséreltem tegnap, hogy rámutassak: azokat az ősi hatalmas szavakat, amelyekkel a Biblia kezdődik és olyan nyelven állnak előttünk, mely egészen más természetű, mint a modern nyelvek, - azokat az ősi hatalmas szavakat csak akkor magyarázhatjuk helyesen, ha megpróbálunk elfelejteni mindent, amit ezek a szavak modern nyelvekre a szokásos fordításban átültetett formájukban érzéseinkben életre keltenek. Mert annak a nyelvnek, amelyen ezek a hatalmas szavak eredetileg megjelentek, csakugyan megvan az a sajátossága, hogy hangzói jellegüknél fogva azokhoz a képekhez terelik a szívet és az értelmet, melyek a látó szem előtt tárulnak fel, mikor arra a pontra irányul, ahol az érzékfelettiből előbuzog világunk érzékelhetősége. És hatalom és erő van minden egyes hangzóban, mely - ha szabad ezt mondanom - földi létünk őseredetét állítja elénk. Ezeknek az előadásoknak a folyamán még több ízben rá kell majd mutatnunk éppen ennek a nyelvnek a jellegére; ma azonban csak néhány elsősorban fontos tárgyi dologra akarok kitérni.
Tudják ugye, hogy azoknak a szavaknak a nyomában, amelyeket tegnap megpróbáltam lelkük elé vázolni, annak az egyik komplexumnak a tulajdonságai kelnek életre, mely az isteni gondolkodásból, a produktív gondolkodásból bukkan elő. Elmondtam, hogy ezt úgy kell elképzelnünk, mintha egy kozmikus emlékezésből két komplexum bukkanna fel. Az egyik az a komplexum volt, mely jellegében leginkább a bennünk megjelenő képzethez hasonlatos; a másik komplexumot a vágy, vagy az akarat jellegéhez hasonlítottuk. Az egyik magában foglalja mindazt, ami kifelé akar megnyilvánulni, megmutatkozni, mintha erőt bocsátana ki: „hasamájim”; a másik komplexum: „hárec” a bensőleg mozgékonyt, a belülről vággyal telített, a bensőleg éltetőt, a mozgót tartalmazza. Megtudjuk azután erről a belül éltetőről, hogy tulajdonságai vannak, és ezeket a tulajdonságokat a Biblia a hangzók jellegzetes karakterével jelzi. Megtudjuk, hogy ez a belül mozgékony olyan állapotban volt, amit Tohu-va-bohu-nak neveznek, németül „wüst und wirr”-nek szokás fordítani, magyarul összevisszaságnak. Megérteni azonban csak akkor tudjuk, ha itt is pontosan magunk elé rajzoljuk annak a képi jellegét, amit ez a Tohu-va-bohu voltaképpen jelent. És csak akkor jövünk rá, hogy hogyan kell ezt érteni, ha szellemtudományos ismereteink alapján felidézzük magunkban azt, ami - mondjuk - a térben keresztül-kasul hullámzott, mikor mindaz, ami már megjárta a Szaturnusz-, Nap- és Hold-létet, mint Föld-lét, mint planetáris földállapot újra felbukkant.
Tegnap felhívtam figyelmüket arra, hogy az, amit szilárd állapotnak nevezünk - tehát ami érzékszerveinkkel szemben ellenállást fejt ki - még nem volt meg a Szaturnusz-, Nap- és Hold-állapotban, hanem csak a tűz- vagy hő-elem, a gáz- vagy levegőelem és a vizelem volt meg. A szilárd elem tulajdonképpen csak a planetáris Föld-állapot megjelenésekor kapcsolódott a korábbi elementáris állapotokhoz. Tehát abban az időpontban, amikor belép a létbe az, amit tegnap jellemeztünk, amikor úgyszólván fellép az a tendencia is, hogy a Nap-szerű leváljon a Föld-szerűről, akkor - az elemek összeszövődését tekintve - a hő, a levegő és a víz egymást átható elemeivel van dolgunk. Mindez áthatolt egymáson, összeszövődött egymással. Hogy hogyan hullámoztak át egymáson, hogyan szövődtek össze, hogyan kell ezt elképzelnünk, ha szellemi érzékeink elé festjük, ezt jelzik azok a szavak, melyeket németre „wüst und wirr”-nek fordítanak (szó szerinti magyar jelentése: kietlen és zavaros) de természetesen csak nagyon pontatlanul, és ezeket a szavakat jelzi tömören a Tohu-va-bohu hangzó-összetétel. Mert mit jelent ez a Tohu-va-bohu? Ha képszerűen lelkünk elé állítjuk, amit ezek a hangzók felkelthetnek a lélekben, akkor ez körülbelül a következő:
Az a hangzó, melyet a mi T betűnkhöz lehet hasonlítani, egy közös középpontból a tér minden oldala, a tér minden iránya felé szétáradó erő képét hozza mozgásba. Tehát abban a pillanatban, amikor a T hangzó felhangzik, egy képet idéz fel, az egy középpontból a tér minden irányába szétáradó erő, a végtelenbe áradó erő képét. Úgyhogy a hő-, levegő- és vízelemek fonadékát kell elképzelnünk és benne erőáramlatokat egy középpontból minden irányba szétáradóan. Ez az erő-szétáradás akkor történik, mikor a hangzó-összetételnek még csak az első fele van meg: „tohu”. Mi történik a második felénél? Pontosan az ellenkezője annak, amit előbb mondtam. A másik fél hangzója a mi B hangzónkhoz hasonló „beth” jellegénél fogva, mindannál fogva, amit ez a betű a lélekben ébreszt, ez a B betű mozgásba hozza mindazt, amit úgy tudnak képpé formálni, ha egy hatalmas gömböt, egy belül üres gömböt gondolnak el. Önmagukat képzeletben a gömb belsejébe állítják, és most ennek az üres gömbnek minden pontjáról, minden belső pontjáról ezúttal befelé hatoló sugarakat, a középpont felé hatoló sugárzást gondolnak el. Tehát ezt a képet gondolják el: van egy pont a térben, innen erők sugároznak szét minden irányba: „tohu”. Gondolják most ezeket a sugarakat úgy, mintha egy külső gömbhéj felfogná és visszaverné őket a tér minden irányából, vissza önmagukba: ez a „bohu”. Mert ha ezt a képzetet megalkotják, és mindezeket az erősugarakat úgy gondolják el, hogy ezek telítve vannak azzal, ami a három elementáris lényből: a hőből, levegőből és vízből adódik. Ha ezeket az erősugarakat úgy gondolják el, hogy ebben a három egymásba fonódott elemben képződnek, akkor tudni fogják, mi jellemzi a bensőleg mozgékonyát. Tehát ilyen módon juttatja tudomásunkra ez a hangzóösszetétel, hogy miképpen irányítják a létet az Elohák.
De hát mit is mondtunk most ezzel az egésszel? Nem fogjuk megérteni a hét teremtési nap egész nagyszerű drámai történését, ha nem jelenítjük meg lelkünk előtt ezeket a részleteket. Ha azonban felsorakoztatjuk őket lelkünk előtt, akkor e részletek egésze, mint csodálatos, hatalmas, kozmikus dráma bontakozik ki előttünk.
Idézzük itt még egyszer emlékezetünkbe, hogy mindaz, amit a „barah” igén értünk - kezdetben „teremték”„ az istenek - mindez lelki-szellemi tevékenységet jelent. Azt a hasonlatot használtam tegnap, hogy a lélekben képzetkomplexumok keletkeznek. Így gondoljuk el a térben elhelyezkedett Elohákat; és azt, amit a „teremték”, a „barah” jelez, a kigondolás, kieszelés kozmikus lelki tevékenységének. Amit kigondolnak (t.i. az Elohák) azt a „hasamájim”„ és „hárec”„ fejezi ki, a kifelé sugárzó és a belül mozgékony. De most egy más, jelentős dologra történik utalás. Hogy lehetőleg jó hasonlatuk legyen, helyezkedjenek a felébredés állapotába. Lelkükbe képzetkomplexumok hatolnak fel. Így hatol fel az Elohák lelkébe: hasamájim és hárec.
Tudjuk azonban - hiszen ezt tegnap már hangsúlyoztuk - hogy ezek az Elohák saját fejlődésük során átmentek a Szaturnusz-, Nap- és Hold-fejlődésen, így az, amit kigondoltak, hasonlatos azokhoz a képzetkomplexumokhoz, amiket felébredéskor Önök idéznek fel lelkükben. Ilyenkor mintegy lelki-szellemi módon láthatják ezeket a képzeteket, meg tudják mondani, hogy milyenek. Azt mondhatják: ha felébredek reggel és újra rátalálok arra, ami már régebben felgyülemlett lelkemben, és amit felidézek magamban, akkor le tudom írni, hogy az milyen. Így írható le az Elohákkal kapcsolatban az, ami akkor következik, miután - durván kifejezve - valahogy így szóltak magukhoz: gondoljuk csak el most, hogy mi lép a lelkünkbe, ha mindazt felidézzük, ami a Szaturnusz-, Nap- és Hold-állapotban történt. Lássuk csak, milyen is mindez az emlékezetünkben. - És amit láttak, az olyan volt, hogy a Tohu-va-bohu szavak illettek rá; olyan volt, hogy ahhoz a képhez lehet hasonlítani, amit előbb vázoltam fel a sugarakkal, melyek egy középpontból indulnak ki a térbe, majd vissza úgy, hogy az elemek ezekben az erősugarakban szövődtek össze. Az Elohák tehát valahogy így szólhattak: lám, tehát ez a kép alakul ki, miután eddig a pontig eljutottunk. Ilyen lett, amikor újra kialakult.
Most azonban még valamit szemünk elé kell idéznünk, ha meg akarjuk érteni a következőt, amit a modern nyelvek így szoktak kifejezni: „sötétség vala az áramló anyagok” vagy „a vizek fölött.” Fordítsuk vissza tekintetünket a Föld történetére, mielőtt a Föld-lét elkövetkezett volna.
Itt van először a Szaturnusz-lét, amint beleszövődik a tüzes elembe. Azután hozzákapcsolódik a Nap-lét a légnemű elemmel. De „A szellemtudomány körvonalai” című könyvemben megtalálhatják, hogy ezzel a hozzá- kapcsolódással még valami más is együtt jár. Mert hiszen a hő-elemhez nemcsak a gáz vagy légnemű elem társul. Ez, mondjuk, a hő-elem durvábbá válása. A régi Szaturnusz finom hő-eleme gáznemű elemmé durvul. De minden ilyen durvulással együtt jár egy finomabbnak a keletkezése. Ha a gáznemű elemmé való durvulás egyértelmű egy lefelé-ereszkedéssel, akkor a másik oldalon előáll a fényelemhez való felfelé emelkedés. Úgyhogy ha a régi Szaturnuszról átlépünk a régi Napra, azt kell mondanunk: a régi Szaturnusz még teljesen a hő-elemben működik; a Nap-állapot közben társul hozzá valami megsűrűsödött, a gáznemű, de utána a fényelem is, aminek az a következménye, hogy a hő és a gáznemű kifelé sugározva meg tud nyilatkozni.
Ha most az itt fellépő két komplexum közül az egyiket vesszük, azt, amit a „hárec” jelent - amit általában Földnek fordítanak - és meggondoljuk, hogy az Elohák, minekutána emlékeztek, ezt lelki szemeik elé állították, akkor - kérdezhetjük - mit mondhattak róla? Nem mondhatták azt, hogy újra életre kelt benne az, ami már a régi Napon is megvolt. Hiányzott belőle a fény-elem. Ez különvált tőle. Így a hárec egyoldalúvá lett. Nem vitte magával a fény-elemet, hanem csak sűrűbb elemeket, a vizeset, a légneműt és a hő-elemet. Nem hiányzott azonban a fény-elem abból, amit a hasamájim jelent: ez a Nap-szerű, ami a másik komplexumból eltávozott. Ebből a másik komplexumból hiányzott az elemek kifinomultsága, hiányzott a fény. Így aztán azt mondhatjuk: az egyik komplexumban úgy hömpölyögtek át egymáson a hő-, leve- gő- és vízelemek, ahogy azt az imént a Tohu-va-bohu-nál értelmeztük. És hiányosak voltak; híjával voltak annak, ami régi Nap-lét fejlődése során jelent meg: a fény-elem hiányzott belőlük. Tehát sötétek voltak; nem volt bennük semmi Nap-szerű, ez kivonult belőlük a hasamájim-mal. A Föld-fejlődéshez való előrehaladás pontosan ezt jelenti: az, ami mint fény benne volt a régi Nap-szerűben - és mindaddig, amíg együtt volt azzal, amit Földnek nevezünk, ebben is benne volt - most kivált belőle. És visszamaradt, mint hárec, a hő, levegő és vizelem sötét szövedéke.
Így most még pontosabban a lelkünk előtt áll az, amit az Elohák kigondoltak. De a valóságnak megfelelően csak akkor tudjuk mindezt elképzelni, ha állandóan tudatában vagyunk annak, hogy mindaz, amit elementáris létnek nevezünk - levegő, víz és a hő is - alapjában véve egyúttal szellemi lények külső kifejezési formája. Nem egészen helyes, ha azt mondjuk: a ruhájuk; inkább külső megnyilatkozásukként kell ezt felfogni. Tehát mindaz, amit levegőnek, víznek, hőnek nevezünk, alapjában véve maya, illúzió, mely - még ha lelki szemünkkel nézzük is - csak a külső tekintet számára létezik. Ha tulajdonképpeni létét kutatjuk, valójában lelki-szellemi, az Elohák lelki-szellemiségének külső megnyilatkozása. De az Elohákról szólva semmi esetre sem szabad őket emberhez hasonlónak elképzelni, hiszen éppen az volt az ő céljuk, hogy kialakítsák az embert, hogy az által a különleges organizáció által hívják életre az embert, amelyet éppen akkor gondoltak ki. Emberinek tehát nem gondolhatjuk őket, de bizonyos vonatkozásban észrevehetünk már egyfajta szétválást az Elohák lényében. Hiszen ha a mai emberről beszélünk, az ő lényét sem tudjuk megérteni, hacsak nem osztjuk szét testre, lélekre és szellemre. Tudják, hogy éppen az antropozófiát mennyire foglalkoztatja az emberi hármasság - test, lélek és szellem - működésének és lényegének közelebbi megismerése. Ilyen megkülönböztetésre - hogy ezt a hármasságot, mint egy lényt ismerjük fel - majd csak az ember esetében kerül sor. Természetes, hogy a legnagyobb hiba volna az emberiség-előd lényeit - azokat tehát, akikről a Biblia, mint Elohimról szól - ugyanolyannak gondolni, mint amilyen az ember; de azért már náluk is meg kell különböztetni valamit, ami test jellegű és valamit, ami szellem jellegű.
Mármost, ha az emberre vonatkoztatva teszünk különbséget testisége és szellemi mivolta között, tökéletesen tudatában kell lennünk, hogy az ember lénye is különböző módokon lakik abban a külső formában, amiben megjelenik. Eszünkbe sem jutna például, hogy az ember tulajdonképpeni szellemi mivoltát a kézzel, vagy a lábbal hozzuk összefüggésbe, hanem azt mondjuk: testi mivoltunk például lényegében a törzsben, lábban, kézben van, a szellem szerve pedig a fej, az agy; itt helyezkednek el a szellem szervei. Az ember külső formáján belül tehát úgy teszünk különbséget, hogy bizonyos részeit inkább mint a testiség, más részeit túlnyomóan, mint a szellem kifejezését fogjuk fel.
Ugyanezt a megkülönböztetést az Elohákra vonatkoztatva is meg kell tennünk, ha nem is azonos, de hasonló módon. Alapjában véve ez az egész összeszövődés és áthullámzás, amiről beszéltem, csak akkor érthető igazán, ha úgy fogjuk fel, hogy ez az Elohák lelki-szellemi mivoltának a testisége. Tehát mindez, ami a légnemű, a hőszerű és a vízszerű elementáris szövődésében jelent meg, az az Elohák külső testisége. De az Elohák részeit ismét különbözőképpen kell szétosztanunk ezen elementáris tagok között; úgy kell elgondolnunk, hogy a vizeshez és a légneműhöz inkább az Elohák testisége kapcsolódik, inkább az, ami durvább. És mindaz, ami mint hő-elem a gázszerűt és a folyékonyt átjárta, ami ezt a Tohu-va-bohut, mint hő-elem áthatotta, ami áthullámzott rajta, mint hömpölygő hő, abban működött az, amit az Elohák szellemi részének nevezhetünk. Éppúgy, ahogy azt mondjuk, hogy az ember testi mivolta főleg a törzsében, lábában és kezében, ami pedig inkább szellemi, az a fejében működik, ugyanúgy mondhatjuk azt is - ha az egész Kozmoszt tekintjük az Elohák testének - hogy a levegő- és vízelemben élt az Elohák testibb mivolta és a hő-elemben élt a szellemi. Ezzel magát a Kozmoszt, mint az Elohák testi mivoltát fogtuk fel: és míg a külsődleges-testit úgy jellemeztük, hogy az az elementáris lények Tohu-va-bohu-j a, addig abban, ami hő formájában ezeket az elementáris lényeket átjárta, az Elohák működő szellemét találtuk meg.
Különös szót használ a Biblia arra, hogy kifejezze az Elohák szellemiségének viszonyát az elemekhez: „Ruah Elohim”.
Különös szó, mellyel közelebbről kell foglalkoznunk, ha meg akarjuk érteni, hogyan szőtte át az Elohák szelleme a többi elemet. Ezt a szót, hogy „raha” csak akkor érthetjük meg, ha segítségül hívjuk mindazt, ami abban a korban a lelken átsuhant, mikor ezt a szót kiejtették. Ha azt mondjuk:
„és az Istenek szelleme lebegett a szétterülő anyagi tömegek felett” vagy „a vizek felett”,
ezzel semmit sem mondtunk. Mert a „raha” igen helyes értelmezéséhez csak akkor jutunk el, ha a következőket gondoljuk el (egy kicsit talán durva, de szemléltető hasonlattal kell, hogy jellemezzem): egy tyúk ül a tojásokon és testének melege, amellyel azokat kikölti, kisugárzik a tyúkból az alatta lévő tojásokra. S ha most elgondolják ennek a melegnek a tevékenységét, amely a tyúkból a tojásokba sugárzik, hogy megérlelje azokat, a melegnek ezt a hatását, a melegnek ezt a sugárzását a tyúkból a tojásokba, akkor lesz fogalmuk arról az igéről, ami itt áll és ami kifejezi, hogy hogyan hat a szellem a hő-elemben. Persze egyáltalán nem fejeznénk ki magunkat pontosan, ha azt mondanánk, hogy az Elohák szelleme „költ”, mert nem arról van szó, amit ma a kiköltés érzékelhető tevékenysége alatt értünk; inkább a kisugárzó hő tevékenységéről van itt szó. Úgy, amint a meleg a tyúkból kisugárzik, úgy sugárzott ki a hő-elemen keresztül az Elohák szelleme a többi elemi állapotba, a légneműbe és a vízszerűbe. - Ha mindezt elgondolják, akkor kapnak képet arról, hogy mit jelent az, hogy: „az Elohák szelleme lebegett (a német szövegben „költött”) az anyagi tömegek felett, a vizek felett”. S ezzel bizonyos mértékig összeállítottuk azt a képet is, ami az ó-héber bölcs lelke előtt lebegett, mikor erre az ősállapotra gondolt. - Megszerkesztettünk magunknak egy komplexumot, ami úgy, ahogy a Tohu-va-bohut jellemeztem, gömbszerűen egymáson áthullámzó hőből, levegőből és vízből áll, amelyből a hasamájimmal kivált minden fényszerű elem, úgyhogy ezt az egymáson áthullámzó három elemi állapotot a sötétség hatja át. Az egyik hullámzó és szövődő elemben, a hőszerűben, az Elohák szellemisége van, mely a minden irányban szétáradó hővel együtt hullámmozgással terjed el mindenhova és megérleli azt, ami még éretlen a sötét elemben.
Ha eljutunk annak a mondatnak a végére, amit rendszerint azokkal a szavakkal jelölnek, hogy „Isten lelke lebegett a vizek felett”, akkor eljutottunk annak a jellemzéséhez, amit a Biblia első versében a „hárec”, a „Föld” szó jelöl. Jellemeztük, hogy mi maradt itt vissza, miután a „hasamájim” kivált.
Vegyük most még egyszer szemügyre az előző állapotokat. Visszamehetünk a Föld-állapotból a Hold-állapotra, a Nap- és Szaturnusz-állapotra. Menjünk át előbb a Nap-állapotra. Tudjuk, hogy akkoriban még nem lehetett szó a mai Föld-szerűnek a Nap-szerűtől való leválásáról, tehát arról sem, hogy a Föld-szerűt kívülről fény sugározta volna be. Hiszen földi életünknek éppen az a lényege, hogy a fény kívülről jön, hogy a Földet kívülről érik a fénysugarak. Úgy kell elgondolni a földgömböt, hogy a Nap magába zárja, így része magának a Napnak; tehát nemhogy nem kap fényt, de tartozéka annak, ami a térbe kisugározza a fényt. Ha ezt így elgondoltuk, akkor megértjük a régi Nap-állapotot. Ezt a régi Nap-állapotot csak így lehet jellemezni: ami Föld-jellegű, az nem fénybefogadó, hanem fényterjesztő, ő maga is fényforrás.
Figyeljék meg a különbséget! A régi Nap-állapot: a Föld részt vesz a fény kisugárzásában; új állapot, a Föld-állapot: a Föld már nem vesz részt benne. A Föld kibocsátotta magából mindazt, ami fényt terjesztett; arra kényszerül, hogy a kívülről jövő fényt fogadja be, a fény kell, hogy rásugározzon. Ez a jellegzetes eltérés az új Föld-állapot és a régi Nap-állapot között a fejlődés folyamán. A Nap-jellegű - a hasamájim - leválásával együtt a fény-jellegű is levált, most már a Földön kívül van, és annak az elementáris létnek, mely a hárecben, mint Tohu-va-bohu hömpölyög keresztül-kasul, nincs saját fényállapota, csak olyan valami van a birtokában, amit így lehet nevezni: „átmelegíti az Elohák szellemed De ez nem tette önmagában világossá, ez önmagában véve sötéten hagyta.
Vegyük most még egyszer szemügyre az egész elementáris létet! Tudhatjuk a régebbi előadásokból, hogy amikor Föld-létünk elementárisnak nevezett állapotait felsoroljuk, akkor a szilárddal kezdjük, a vizes elemmel folytatjuk, majd a gáz- vagy légnemű és a hő-elem következik. Ezzel - azt lehet mondani - a legsűrűbb anyag-állapotokat soroltuk fel. De ezzel még nem merítettük ki valamennyi állapotot. Ha feljebb megyünk, finomabb állapotokat találunk, és ezeket alig jellemeztük, ha azt mondjuk róluk, hogy finomabb anyagi létek. Az a döntő, hogy ismerjük fel bennük a a gáznemű, a hő, stb. durvább állapotával szemben. Általában éteri állapotnak nevezik ezeket. A finomabb állapotok közül első a fényjellegű. Tehát ha a hő-állapot felöl lefelé haladunk a sűrűbb felé, akkor a gázneműhöz jutunk, ha felfelé haladunk, akkor a fényjellegűhöz érkezünk. Ha a fényszerűtől még feljebb megyünk, akkor ennél is finomabb éteri állapotot találunk; akkor olyan valamihez értünk el, ami tulajdonképpen már nem tartozik közvetlenül a közönséges értelemben vett fizikai világhoz. A fizikai világban csak külső visszfényével találkozunk annak, amit a fényéternél is finomabb éterállapotnak nevezhetünk. Okkult értelemben lehet beszélni arról, hogy ebben a finomabb éterben az erők azonosak azokkal az erőkkel, amelyek az anyagok kémiai elrendeződését, egymásba szövődését kormányozzák, úgy szervezik az anyagot, ahogy ezt kifejezésre lehet juttatni, ha egy lemezre finom port szórunk, azután végighúzunk a lemezen egy hegedűvonót és megjelennek a lemezen az úgynevezett Chladni-féle hangábrák. Amit a durva fizikai hang a porrétegen idéz elő, az történik általánosságban a térben. A tér önmagában differenciált; olyan erők hullámai járják át, melyek a fényerőnél finomabbak és a szellemi síkon ugyanazt képviselik, amit a hang a fizikai síkon. Úgyhogy a kémiai vagy hangéterről, mint egy finomabb elemről beszélhetünk, ha a hő felől a fény irányába és innen a felé a finomabb éter felé haladunk, mely az anyagot differenciáló, szétválasztó és egyesítő erőket tartalmazza; de ez az erő a valóságban hangjellegű, lényegében zengő; az a fizikai hang, amit a fizikai fül felfog, ennek csak külső kifejezése, vagyis úgy jut kifejezésre, hogy levegőn halad át. - így közelíthetjük meg ezt a finomabb elemet, ami a fény fölött van. Ha tehát arról beszélünk, hogy a hasamájimmal az önmagát kifelé megjelenítő lépett ki a hárecből, akkor ne csak arra gondoljunk, ami a fényjellegűben nyilatkozik meg, hanem annak a hangzó-zengő jellegűnek az éteri mivoltára is, ami viszont a fényt hatja át.
Ahogy a hőtől leszállhatunk a gázjellegűhöz és innen még lejjebb a víz-jellegűhöz, ugyanígy felfelé: a hőtől a fényhez és a fénytől a hangzóig, a kémiai rendszerezőig emelkedhetünk fel. A víz-szerűtől tovább léphetünk lefelé a földszerűhöz. De hova jutunk akkor, ha a hangjellegű fölé, még magasabbra lépünk, a még finomabb, magasabb éteriségbe, ami szintén kilépett a hasamájim-mal? Olyan valamihez jutunk, ami mint legfinomabb éteri állapot, az imént leírt hangszerűt, a kémiai rendszerezőt hatja át. Ha szellemi füllel e felé az előbb leírt éteri állapot felé fordulunk, természetesen nem külső levegő-hangot fogunk hallani, hanem azt a hangot halljuk, amely a teret differenciálja, átjárja és úgy rendszerezi az anyagot, mint ahogy az a hang, melyet a vonó hoz létre a lemezen, a Chladni-féle hangábrát formálja meg. De éppen ebbe a hangéter által elrendezett létbe ömlik bele a magasabb éterállapot. Ez hatja át, ez járja át a hangétert oly módon, ahogy bennünk azt a hangot, amit a száj kiejt, áthatja a gondolat értelme, az, ami a hangot szóvá formálja. Ezt, ami a hangot értelmes szóvá formálja, ezt tartsák szem előtt és akkor képzetet tudnak alkotni arról, ami a hangétert, mint finomabb éteri elem átszövi, ami kozmikusán szövi át és értelmet ad a világhangnak: a téren áthullámzó szóról. És ez a téren áthullámzó szó, ami a hangéterbe ömlik, egyben az élet eredete, valóságosan szövődő, hullámzó élet. Tehát ami a hasamájim-mal kivonult a hárec-ből, ami átment a Nap-szerűbe, az a másikkal, az alacsonyabb Föld-szerűvel, a Tohu-va-bohu-val szemben kifelé, mint fényszerű meg tud jelenni. Mögötte azonban egy szellemi hangszerűség van, e mögött pedig a kozmikus beszéd. Ezért ezt mondhatjuk: a kiköltés melegében előbb az Elohák alacsonyabb szellemisége éli ki magát, valahogy úgy, ahogy a mi vágyaink az alacsonyabb rendű lelkiségben élik ki magukat. Az Elohák magasabb szellemisége a hasamájim-mal kivált: ez él a fényszerűben, a szellemi hangszerűben, a szellemi szó-jellegűben, a kozmikus szóban. Mindaz, ami ebbe a Nap-szerűbe távozott, csakis kívülről képes újra belesugározni a Tohu-va-bohu-ba.
Próbáljuk most az egészet képszerűen szemünk elé állítani: mi lebegett az ó-héber bölcs lelke előtt, mint „hárec”„ és mint „hasamájim”„. Az eltávozott szellemi-fényszerű, hangszerű, beszélő, szóképző hogyan hat akkor, amikor kívülről visszasugárzik? Úgy hat, mint a Nap-szerűből önmagát kimondó fény, olyan fény, amely mögött a kozmikus beszéd áll. Gondoljuk el tehát mindazt, ami a Tohu-va-bohu-ban megjelenik a maga sötétségében, a maga egymáson áthömpölygő hő-, gáz- és vízszerűségében, gondoljuk el a maga fényét vesztett sötétségében. És most gondoljuk el: a fény mögött áll a teremtő szó, mint legmagasabb éter-entitás; az Elohák tevékenysége következtében a fénnyel kívülről beáramlik a szó. Mi árad a szóból? Hogyan jellemezzük azt, ami itt történik? Úgy lehet ezt legtalálóbban jellemezni, ha azt a monumentális szót használjuk, ami kimondja, hogy azok a magasrendű lények, akik a hasamájim-mal kiküldték az éterbe azt, ami a legmagasabb rendű volt bennük, „visszaszóló fényt” sugároztak a világűrből a Tohu-va-bohu-ba. íme a tényállás, ami ezekben a monumentális szavakban van:
„És az Istenek szóltak: Legyen világosság! és lőn világosság abban, ami sötétség vala, a Tohu-va-bohu-ban. „
Ez a kép jelent meg az ó-héber bölcs előtt.
Az Elohák lényét tehát az egész kozmoszra kiterjedőnek, és ezt az egész kozmoszt, mint testet kell elgondolnunk: ami elementáris lét a Tohu-va-bohu-ban, azt a testiség legalacsonyabb formájának, a hőszerűt valamivel magasabb rendű alakzatnak, a hasamájimot pedig, ami kivált és most kívülről működik alkotóan befelé a Tohu-va-bohu kialakításán, a legmagasabb szellemiség alakjának.
Most azt mondhatják: ezzel tulajdonképpen azt ábrázolod, hogy a kozmikusán kimondott szó rendezte az elemek egymásba fonódását, tette azzá a Tohu-va-bohut, amivé később vált. De honnan, miből alakul ki az ember alakja? Nem létezhet a mienkhez hasonló emberi alak - két lábon, felemelkedve járó, kezét a mienkhez hasonlóan használó emberi alak - ha nem az agyban elhelyezkedő és onnan kisugárzó erők szervezik meg. Alakunkat a legmagasabb szellemi erők, szellemünkből kisugárzó erők építik fel. Az alsóbb rendűt mindig a magasabb rendű szervezi meg. Így a hárec-et, amit mintegy az Elohák alsóbbrendű testiségének tekinthetünk, magasabb rendű testiségük, a hasamájim és az abban ható szellemiségük szervezte meg. Az Elohák legmagasabb szellemi mivolta tehát birtokába veszi azt ami kivált, és úgy rendezi el, ahogy ezek a szavak juttatják kifejezésre:
„A kozmikus beszéden át megnyilvánuló fény beárad a sötétségbe.”
Így rendeződik a Tohu-va-bohu, így emelkedik ki az elemek rendezetlenségéből. Ha tehát úgy gondolják el a hasamájim-ot, hogy az hozzávetőleg az Elohák feje, és hogy a visszamaradt elementáris rész az Elohák törzse és végtagrendszere, majd hogy a fej erői megszervezik a törzset és a végtagokat - az elementális részt - akkor Önök előtt áll a tényleges folyamat: akkor itt áll, hozzávetőleg, a kozmoszig növekedett ember; és ebben a kozmoszban az ember szellemi szerveivel - melyek a hasamájim-ban vannak - szervezőleg működik. Egy önmagát organizáló, makrokozmikus ember képét festhetjük lelkünk elé, ha elgondoljuk mindazokat az erősugárzásokat, melyek a hasamájim felől a hárec felé áradnak le.
És most - hogy a képet még pontosabban festhessük lelkünk elé - nézzük a mai embert. Vessük fel a kérdést: miáltal is vált az ember a szellemtudomány - nem a mai dilettáns tudomány - számára olyanná, amilyen ma? Mi az, amitől azt a meghatározott formát kapta, ami környezetének valamennyi élőlényétől megkülönbözteti? Mi hatja át formálóan az emberi alakot? Rendkívül könnyű megmondani, hogy mi teszi az embert emberré, hacsak nem kötjük be a szemünket: az, ami az őt körülvevő földi lét összes lényeiből hiányzik, de az embernek birtokában van: a beszéd, ami hangzókban jelenik meg; ettől válik az ember emberré! Gondoljanak az állat alakjára! Mitől épül az tovább, emberi alakká? Mi az a hatás, ami ahhoz szükséges, hogy emberszabásúvá váljék? Vessük fel így a kérdést: gondoljuk el egy állat alakját és gondoljuk meg: ha ezt most át kellene hatnunk valamilyen áramlással, egy lehelet áramlásával, mi kellene, hogy ennek a leheletnek a tartalma legyen, ahhoz, hogy ez az alak beszélni kezdjen? Azt kellene átéreznie ennek az alaknak, hogy belső organizációjánál fogva hangszerűséget kell kisugároznia magából. A hang-tartalom teremti meg az állati alakból az emberi alakot.
Hogyan lehet tehát a kozmoszt képszerűen megérezni? Hogyan lehet mindazt, amit képekben lelkük elé írtam, amit körülményesen építettem fel az elementárisból, hogyan lehet ezt átérezni? Hogyan kell a makrokozmikus ember alakját mintegy belülről megérezni? Úgy, hogy érezni kezdjük: hogyan robban bele ebbe az alakba a hang. Tanuljuk meg az A hangzón, mikor átsüvít a levegőn, hogy ne csak a hangot, hanem azt is érezzük: hogyan alakul ki ez a hang úgy, ahogy a vonó hangjának hatására elrendeződik a por a lemezen. Tanuljuk meg az A-t érezni és tanuljuk meg a B-t érezni, amint a téren át hatnak! Tanuljuk meg ezeket ne csak mint hangzókat, hanem mint önmagukat megalkotókat érezni: akkor megérezzük, mit érzett az ó-héber bölcs, mikor hangzókból merítette az indítást azoknak a képeknek felidézéséhez, melyeket az Önök szeme elé állítottam. Ilyen volt a hangzó hatása! Emiatt kellett azt mondanom: a „Beth” valami önmagát körülfogót, valami hajlékszerűt, valami önmagát lezárót és belső tartalmat átölelőt idézett fel; az, amit a „res” jelentett, az olyan valamit ébresztett, ami érzett, úgy ahogy az ember önmagát érzi, mikor a fejét érzi. És a „sit” olyan valamit idézett fel, amit ezzel a szóval jelöltem meg: ösztökélés. Ez a nyelv egészen szubjektív; olyan nyelv, mely a hangzó kialakításában képpé kristályosodik, ha a lélek engedi magára hatni. Éppen ezért maguk ezek a hangzók az a magas iskola, mely a bölcseket azokhoz a képekhez vezérelte, melyek a látó szeme elé tolulnak, amikor belép az érzékfelettibe. Így vesz fel szellem-alakot a hangzó és varázsolja a lélek elé a képeket, azt a kép-sort, amit itt leírtam. Ennek az ősi kútfőnek az a rendkívüli jelentősége, hogy olyan nyelven maradt fenn, amely hangzóival alakot, formát teremt; olyan nyelv ez, amelynek hangzói kikristályosodnak a lélekben. És ezek az alakok ugyanazok, mint azok a képek, melyekhez akkor jutunk, ha felhatolunk abba az érzékfelettibe, melyből a mi fizikaiságunk érzékelhető része kifejlődött. Ha ezt tekintetbe vesszük, akkor eljutunk oda, hogy mélységes, határtalan, félő tiszteletet érezzünk a világ fejlődésével szemben és megtanuljuk átérezni, hogy valóban nem véletlen, hogy az emberi létnek ez a nagy, ez az ősi, hatalmas dokumentuma éppen ezen a nyelven maradt ránk, olyan írással, melynek már a betűi is képesek a lélekben a szellemet képszerűen felébreszteni és elvezérelni ahhoz, amit a jelenkor látójának újra felszínre kell hoznia. Ezt az érzést kellene az antropozófusnak magáévá tennie, mikor megközelíti azt az ősi kútfőt, mely az ótestamentum kezdetén áll.