"Életünk a szabad és nem szabad cselekedetek láncolata. Az ember fogalmát azonban nem gondolhatjuk végig anélkül, hogy egyszer ne jutnánk el a szabad szellemhez mint az emberi minőség legtisztább kifejeződéséhez. Igazán emberek csak annyiban vagyunk, amennyiben szabadok vagyunk."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Az egyes népszellemek missziója (9)

8. --

[Az összehasonlító vallástudomány tévedései. Az indiai nép már fejlett volt, amikor az én-t felvette. A mozgásszellemek összessége: mula-prakriti, a bölcsesség-szellemeié: maha-purusa. A perzsáknál a formaszellemeknek az amshaspandok felelnek meg. A káldeai nép átéli a korszellemet és a görög-latin nép ugyancsak. A görög mitológia a görög nép emlékezése arra az időre, amikor az angyalok és arkangyalok lelki életükön munkálkodtak. A keleti népeknek nehéz megérteni a nyugati szellemi életet. Az északi-germán területeken élő emberekben felébred az én és lelkükben együttműködnek az angyalokkal és arkangyalokkal. Az atlantiszi kor isteneit vámoknak, az angyalokat és arkangyalokat ászoknak nevezik. A nyelvet Odin (Wotan) oltja bele az emberbe. A rúnák. Hőnir adja a gondolkodási erőt, Lodur a bőrszínt és a vérségi jellemvonásokat. Vili és Vé. Thor. Nifelheim és Muszpelheim. A világteremtő káosz, a Ginnungagap.]

Kristiania (Oslo), 1910. június 14.

Ha az északi-germán történelem fejlődését és az abban vázolt szellemi indítékokat tanulmányozni akarjuk, akkor először is az északi germán mitológia alapjellegét kell szemügyre vennünk, és már legutóbbi előadásomban rámutattam arra, hogy ez az északi-germán mitológia, a többi mitológiával és istenfelfogással való hasonlatossága ellenére, mégis egészen sajátságos valami. Emellett mégis igaz, hogy a mitológiai felfogás magja kiterjedt Európa germán népeire és törzseire egészen a déli területekig úgy, hogy létrejöhetett egy egységes mitológiai felfogás, amely lényegében a rokoni kapcsolatok kölcsönös megértésén alapszik. Mindazokon a területeken, amelyeken ez a mitológia ilyen vagy olyan formában elterjedt, ott egyformán értelmezték, mert ami közös az északi germán népek mitológiájában, az teljesen különbözik a görög mitológia lényegétől, nem is szólva az egyiptomiról, úgy, hogy ami a germán mitológiában rokon, az egymáshoz nagyon közel áll, és távol áll attól, ami a görög és a római mitológia lényege. De ezt a lényeget ma nem könnyű megérteni, mert olyan megismerési előfeltételek miatt, amelyekről beszélni itt igen messzire vezetne, ma egy bizonyos vágy arra ösztönzi az embereket, hogy a különböző népek vallásait egyszerűen összehasonlíthassák egymással. Az összehasonlító vallástudomány, összehasonlító mitológia iránt ma nagy a lelkesedés. Olyan terület ez, amelyen a legnagyobb visszaéléseket lehet elkövetni. Mi történik általában, ha egyes népek mitológiáját és vallását egymással összehasonlítják? Összehasonlítják az isten-történetekben előforduló külsőségeket, és igyekeznek bebizonyítani, hogy az egyik istenalak, aki az egyik mitológiában előfordul, hasonló módon fordul elő a másikban is, és így tovább. Ez a vallás-összehasonlítás a benne rejlő tényállást valóban ismerő embernek szinte a legkellemetlenebb a mai tudományos irányzatokban, mert tulajdonképpen mindenütt csak a külsőségeket hasonlítják össze. A vallás-összehasonlítás a tényállást ismerőre kb. olyan benyomást tesz, mintha valaki azt mondaná: „Harminc évvel ezelőtt megismerkedtem egy emberrel. Ilyen meg olyan egyenruhát viselt. Kék nadrág, piros dolmány és ilyen meg olyan fejfedő, stb. volt rajta", majd gyorsan folytatja: „azután 20 évvel ezelőtt megismerkedtem egy emberrel, aki ugyanolyan egyenruhát viselt, és tíz évvel ezelőtt ismét egy emberrel, az is ugyanolyan egyenruhát viselt." Ha az illető azt hinné, hogy azokat az embereket, akikkel megismerkedett 30, 20,10 évvel ezelőtt, lényük szerint is össze lehetne hasonlítani, mert egyforma egyenruhát viseltek, nagyon tévedne, mert a különböző időkben egészen más ember lehetett az egyenruhában és lényegében azon fordul meg a dolog, milyen embert takar az egyenruha. A hasonlat távolinak látszik, mégis a vallások összehasonlításánál annyi, mintha valaki Adoniszt Krisztussal hasonlítja össze. Csak a külső egyenruhát hasonlítja össze. A mondákban szereplő lények ruházata és tulajdonságai a mondákban nagyon hasonlóak, sőt egyformák is lehetnek, de az a lényeg, hogy milyen szellemi-isten individualitásokat takarnak, és ha azok egészen más individualitások, akik Adoniszban és Krisztusban jelennek meg, akkor ez az összehasonlítás az egyenruha összehasonlításával egyenértékű. Mégis ez az összehasonlítás ma rendkívül kedvelt. Tehát egyáltalán nem azon múlik a dolog, amit az összehasonlító vallástudomány külsődleges módszereivel ezen a téren napvilágra hozhat, hanem inkább azon, hogy megtanuljuk a népszellemek különbözőségéből: milyen módon jutott el ez vagy az a nép akár mitológiájához, akár egyéb istentanához, vagy magához a filozófiájához.

Ezért az északi-germán mitológia alapjellegét aligha érthetjük meg anélkül, hogy még egyszer végigtekintenénk az Atlantisz utáni idő egymást követő öt kultúrkorszakán. Ez az öt kultúrkorszak úgy jöhetett létre, hogy nyugatról keletre vándorútra keltek az emberek, a legelőrehaladottabbak elérték India területét, és megalapították a szent ó-indiai kultúrát. Később a mi korszakunkhoz közeledve kialakul a perzsa kultúra, azután az egyiptomi-kaldeai-babyloniai, majd a görög-latin kultúra, amelyet a miénk követett. Ennek az öt kultúrának gyökerét csak akkor érthetjük meg, ha tudjuk, hogy azok az emberek, akik ezekben a kultúrákban részt vettek, és az angyalok is, valamint a néplelkek vagy arkangyalok, és a korszellemek is, az elmúlt időkben maguk is teljesen különböztek egymástól. Ma inkább azt fogjuk megvizsgálni, mennyire különbözőek voltak azok az emberek, akik ezekben a kultúrákban részt vettek.

Alapvetően mások voltak azok, akik a régi Indiában az ó-indiai kultúrát megalapították, amely a Védákban majd a későbbi indiai irodalomban jelent meg. Alapvetően különböztek pl. a görög-latin népektől, már a perzsáktól is, az egyiptomiaktól és kaldeaiaktól, leginkább pedig azoktól a népektől, amelyek Európában felkészültek az Atlantisz utáni ötödik kultúrkorszakra. De miben különböztek? Az ó-indiai népek egész adottsága teljesen különbözött a többi, nyugatabbra fekvő vidék embereitől. Ha fogalmat akarunk alkotni arról, miben állt ez a különbség, akkor azt kell mondanunk: a régi India népei nagyon előrehaladtak az emberi fejlődésben, mielőtt felvették az én-t. Az emberiségfejlődés minden vonatkozásában nagy, roppant nagy haladást értek el, hosszú-hosszú fejlődés állt mögöttük. De ezt egyfajta tompaságban élték át. Akkor jelent meg az "én", az én tudatossága. Ez aránylag későn kezdődött el az indiai népnél, akkor, amikor bizonyos tekintetben már nagyon érett volt, amikor már átélte azt, amit a germán-északi népeknek akkor kellett átélniük, mikor már énnel rendelkeztek. Jól jegyezzük ezt meg! Az északi-germán népeknek teljesen kifejlődött énjükkel kellett átélniük azt, amit az ősrégi India lakói bizonyos tompaságban, vagyis énjük részvétele nélkül éltek át.

Mi tehát az, amit az Atlantisz utáni időben emberi fejlődésként át lehetett élni? Amikor az ember a régi atlantiszi időben élt, akkor még a tompa szellemi látás magas fokával rendelkezett. A régi tompa szellemi látással az ember belelátott az isteni-szellemi világba, látta azokat a folyamatokat, amelyek ebben a világban játszódtak le. Képzeljük bele magunkat egy kis időre a régi atlantiszi korba, mielőtt a vándorlás elindult kelet felé. A levegőt még átjárta a víz, a köd és a gőz, és az emberek lelke is más volt. Az ember még csak az egyes külső érzéki észleleteket sem különböztette meg egymástól. Úgy tűnt számára, mintha a világ szellemi tartalmát mint valami szellemi aromát, szellemi aurát terítették volna ki körülötte. Bizonyos szellemi látása volt tehát, és ettől a szellemi látástól meg kellett szabadulnia. Ez azoknak az erőknek a hatására történt meg, amelyeknek hatáskörébe kerültek az emberek a nyugatról keletre való vándorlás közben. Ezeken a vándorutakon ismét a legkülönbözőbb lelki fejlődéseken mentek keresztül. Voltak olyan népek, amelyek, miközben keletre vándoroltak, eleinte mintegy „átaludtak" a régi szellemi látás elmaradását, és már a fejlődés magasabb fokán álltak, amikor énjük még mindig tompa volt. Ezek a népek a fejlődés különböző fokain mentek át, de énjük még mindig tompa, álmodozó volt. Legfejlettebbek az indiaiak voltak, amikor énjük teljes öntudattal felébredt. Akkor már igen gazdag benső lelki élettel rendelkeztek, amely egyáltalán nem viselte már magán azokat a jegyeket, amelyek Európa lakóit még sokáig jellemezték. Az indiai nép már túl volt ezeken, akkor ébredtek öntudatra, mikor már olyan szellemi erőkkel és szellemi képességekkel rendelkeztek, amelyeknek segítségével magas fokon be tudtak hatolni a szellemi világokba. Ezért volt az indiai lakosság fejlettebb részének alapjában véve teljesen közömbös a különböző angyaloknak és arkangyaloknak az emberi lelkeken végzett minden munkája és működése, az, hogy a lelkeket régi tompa szellemi látó állapotukból kiemelték. Az arkangyalok és angyalok, és egyáltalán a népszellem szerint működő szellemi lények munkáját többé már nem szemlélték közvetlenül. Ezek a szellemi lények már akkor elvégezték munkájukat lelkükön, asztrál- és étertestükön, amikor ők úgyszólván még nem is vettek róla tudomást. Akkor ébredtek föl, amikor a lelkük már az érettség rendkívül magas fokán állt; úgy ébredtek föl, hogy a legelőrehaladottabbak már viszonylag kevés iskolázás is el tudták olvasni az Akasha Krónikában azt, ami a szellemi világban végbement, és amit egykor tompa, ködös tudatállapotban éltek át. Tudatlanul vezették őket a magasabb régiókba, szellemi képességeket kaptak, mielőtt én-tudatuk felébredt volna, olyan szellemi képességeket, amelyek sokkal gazdagabbak voltak, mint a nyugati népek lelki képességei. így a szellemi világ közvetlenül megfigyelhető volt számukra. Az indiai nép legfejlettebb vezetői olyan fokra jutottak, hogy amikor énjük felébredt, valójában már arra sem voltak ráutalva, hogy megfigyeljék, hogyan jött létre az emberi fejlődés a formaszellemek vagy hatalmasságok révén; közelebb álltak hozzájuk azok, akiket a mozgás szellemeinek és a fölöttük álló bölcsesség szellemeinek nevezünk. Különösen ezek érdekelték őket. Az alsóbb hierarchiák lényeinek hatáskörével már korábban megismerkedtek, és ezért azok már nem voltak különösebben fontosak számukra. Viszont föltekintettek arra, amit később így neveztek: a mozgás szellemeinek és a bölcsesség szellemeinek kara, görög kifejezéssel: dynamis és kyriotetes. Ezekhez néztek fel és azt mondták róluk: mula-prakriti, vagyis a mozgás összessége, és maha-purusa, a bölcsesség szellemeinek összessége, akik egy szellemi egységben élnek. Ilyen szemléletet tudtak kialakítani, mert akik ehhez a néphez tartoztak, fejlődésüknek ilyen késői szakaszában ébredtek énjükre, ők már túl voltak azon, amit a későbbi népeknek énjükkel még szemlélniük kellett.

Kevésbé jutottak előre a fejlődésben a perzsa kultúra népei. Sajátos megismerési képességükkel, és énjüknek egy alacsonyabb fokon való felébredésével odáig jutottak, hogy foglalkozhattak a hatalmasságok vagy formaszellemek lényeivel. Ezekkel különösen bizalmas kapcsolatot létesítettek. Ezek a magasrendű szellemi lények úgyszólván beléjük láttak, és különösen érdeklődtek irántuk. A perzsa közösségek népei az indiai népnél egy fokkal alacsonyabb szinten ébredtek fel, de a nyugati népeknek ehhez a fokhoz is még fel kellett küzdeniük magukat. Ezért ők a formaszellemekkel ismerkedtek meg, akiket az „amshaspandok" fogalma alatt foglaltak össze. Ezek a formaszellemek vagy hatalmasságok kisugárzásai, amelyek a maguk szemszögéből éppen a perzsa kultúra népeit tudták különösen jól megfigyelni.

Azután a kaldeai néphez jutunk el. Nekik már volt tudatuk arról, amit mi őserőknek, vezető korszellemeknek nevezünk. Tudtak azokról a lényekről, akiket őserőknek, személyiségszellemeknek kell felfognunk. Egészen más tudatuk volt ezekről az őserőkről, vagyis a személyiségszellemekről a görög-latin kor népeinek. De náluk még valami egész mást is találunk és pedig azt, ami minket egy lépéssel tovább vezethet a megismerésben. A görögök még közelebb álltak a germán népekhez, mégis az én náluk magasabb fokon ébredt fel, mint az északi-germán népeknél. Amit az északi népek még az angyalok és arkangyalok munkájaként éltek át, azt a görög-latin népek már nem élték át közvetlenül, azonban még világosan emlékeztek rá. A különbség a germán és a görög-latin népek közt tehát az, hogy a görög-latin népek emlékeztek még arra, hogy az angyalok és arkangyalok részt vettek a bennük kifejlődött lelki életben, de alapjában véve ők ezt nem egészen világosan élték át. Eközben még tompa tudatállapotban voltak. Mégis az emlékezésben ez egészen különös módon tárult lelkük elé. A görögöknek tudomásuk volt a világ teremtéséről, arról, ahogy az angyalok és az arkangyalok - a szabályosak és a rendellenesek is - az emberi lélekben működnek. Amit átéltek, az hatalmas emlékképként jelenik meg, már nem olyan friss, már nem olyan fiatal, de körvonalai, kontúrjai élesebbek. Az angyal- és arkangyalvilágnak a lélekre gyakorolt hatását a görögök éles körvonalakkal idézték fel emlékezetükből. Ez a görög mitológia. Aki nem így nézi, hanem csak neveket hasonlít össze nevekkel, amelyek valahol másutt felmerülnek, vagyis nem a sajátos erőket, nem az alakokat veszi szemügyre, amelyek mint Apolló, Minerva stb. jelennek meg, az csupán külső vallási összehasonlítást tesz, csak az egyenruhákat hasonlítja össze. Az akkori szemléletmód a lényeges.

Miután ezt beláttuk, el fogjuk ismerni, hogy a görögök mitológiájukat az emlékezetből alakították ki. Az egyiptomi-kaldeai kornak csak homályos, tompa emlékei voltak az angyalok és az arkangyalok működéséről, de belelátott az őserők világába. Mintha ez a kor kezdene valamit elfelejteni. A perzsa mitológiában vagy istentanban tökéletesen feledésbe merül az angyal- és arkangyalvilág, de az emberek be tudtak tekinteni a hatalmasságok vagy formaszellemek világába. A görög mitológia hátterét a perzsa népek elfeledték, és az indiaiak még inkább, ők az események lefolyását az Akasha Krónikában látták, és megismerésükből alkották meg a korábbi folyamatok képeit, ez azonban már magasabb fokra fejlődött szellemi erekkel áthatott isteni megismerés volt. így azonban az is érthetővé válik, hogy éppen ezek a keleti népek nehezen értik meg a nyugati szellemi életet.

Innen ered kelet népeinek elzárkózása a nyugati szellemi élettől. Kétségkívül felveszik majd a nyugati materiális kultúrát, de a nyugat szellemi kultúrája - hacsak a szellemtudomány kerülő útján el nem jutnak hozzá - többé- kevésbé zárva marad előttük. Emberileg ők már abban az időben magas fokon álltak, amikor Krisztus Jézus még nem járt a Földön. O csak az Atlantisz utáni negyedik kultúrában jött el. Ez olyan esemény volt, amelyet már nem lehetett felfogni az indiai népből kifejlődött erőkkel. Ehhez még olyan erőkre volt szükség, amelyek az énnek egy kevésbé fejlett szintjéhez kapcsolódtak, ahol az én az alacsonyabb rendű lelki erőkben működött.

Az északi-germán vidékeken nem csak emlékként élt az, hogy az angyalok és arkangyalok az emberi lélekben működtek, hanem az emberek még abban az időben is, amikor Krisztus Jézus a Földön járt, láthatták, átélhették az angyalok és arkangyalok működését lelkükben. A görög-latin népek ezeknél a lelki élményeknél emlékeztek valamire, amit korábban mát átéltek. A germán népek úgy éltek ebben, mint saját közvetlen ügyeikben. Énjük a létnek azon a fokán ébredt fel, ahol a lélekben még munkálkodtak a népszellemek, és azok a szellemi lények, akik maguk is még a népszellemek alatt állnak. Ezért állnak ezek a népek a régi atlantiszi folyamatokhoz a legközelebb.

A régi Atlantiszon fölnéztek a szellemi hatalmasságokra, és egyfajta egységes Istenségről beszéltek, mert közvetlenül észlelték az emberiség régi, távoli, ősi fejlődési állapotait. Az emberek abban az időben mintegy látták a bölcsességszellemek, és a mozgásszellemek működését, amit aztán a későbbi indiaiak az Akasha Krónikából szemléltek ismét. A nyugat népei egy fokkal feljebb emelkedtek, úgy, hogy ők a közvetlen jelenben élték át a régi szemlélet behatolását az újba. Ok valódi szellemi hatalmak életét és munkáját látták olyan időben, amikor az én még nem ébredt fel. De egyúttal azt is látták, ahogy az én lassanként felébredt, és ahogy az angyalok és arkangyalok belenyúltak a lélekbe. Ezt a közvetlen átmenetet észlelték. Emlékeztem egy korábbi életre, amelyben az ember még mintegy ködtengerben látott mindent, és látták, hogyan bontakozott ki ebből a ködtengerből az, amit mi a közvetlenül fölöttünk álló isteni-szellemi lényekként ismerhettünk meg. Azokat a régi isteneket azonban, akik akkor működtek, mielőtt még az ember lelki életére a most látott istenek hatottak volna, és akikkel összetartozónak érezték magukat, ezeket az isteneket, akik a távoli múltban, a régi Atlantiszon tevékenykedtek, ván-oknak nevezték. Amikor aztán a régi atlantiszi kort követően az angyalok és arkangyalok tevékenységét látták, ezeket ász-oknak nevezték. Az ászok mint angyalok és arkangyalok gondoskodtak az emberek én-jéról, amely most a legalsó fokon felébredt. Ok voltak e népek vezetői. Amit a kelet más népei átaludtak, vagyis hogy végignézzék, hogyan küzdi föl magát a lélek a különböző erők segítségével, amelyeket a szabályos és rendellenes angyal- és arkangyal lények adományoznak részére - ezt Európa népeinek a legalsó foktól kezdve át kellett élniük; ebbe teljesen bele kellett élniük magukat, hogy ezek a lelkierők lassanként kifejlődjenek bennük.

Így tehát az északi germán ember közvetlenül láthatta a lelke előtt álló istenalakokat, akik a lelkén dolgoztak és ez az ó megfigyelése számára olyan volt, mint az emberi lelkiség harc árán való kiszakadása a kozmoszból. Nem nézett vissza arra emlékezve, hogyan dolgozták bele magukat a lelkek a testekbe, hanem a jelen történéseit látta. Ez az ó saját fejlődése, és énjével részt vesz ebben egészen a Kr. u. VIII., IX., X. századig. Megérti, hogy a lelki erők lassanként hogyan alakulnak ki, hogyan kristályosodnak ki a testben. Előbb az arkangyal-lényekre tekintett, akik lelkén dolgoztak, miközben irányt adtak lelki erőinek és az arkangyalok között a legkiválóbbnak találta Wotant vagy Odint, és látta, hogy dolgozik a lelkén. Mit lát ott? Hogyan észleli Wotant vagy Odint? Milyennek ismeri meg, miért szereti meg, és mindenekelőtt mit ért meg benne? Megérti, hogy egyike azoknak az arkangyaloknak, akik lemondtak arról, hogy magasabb fokra emelkedjenek. Odinban olyan rendhagyó arkangyalt ismer fel, aki lemondott a továbbfejlődésről és arkangyalként vállalta azt a fontos missziót, hogy az ember lelkén dolgozzon. Odint és tevékenységét már akkor átéli az északi-germán ember, amikor kezdi az ember lelkébe beleoltani a beszédet. Csodálatos módon maradt fenn, hogyan dolgozik Odin az ó népein, hogy számukra a beszédet lehetővé tegye. Ezt úgy írták le, mint egy Isten-beavatást. Hogy Odin miként jutott ahhoz a hatalomhoz, amellyel az északi-germán népeket a beszéddel megajándékozhatta, így mondja el a mitológia: Mielőtt Odin megszerezte volna ezt a képességet, elnyerte az istenek italának nevezett beavatást. Ez az istenek itala egykor az ősrégi múltban az óriások tulajdonában volt. Ez az ital nem valami pusztán elvont bölcsességet tartalmazott, hanem azt a bölcsességet, amely közvetlenül a hangban jut kifejezésre. A beavatással Odin hatalmat kap a hangban kifejeződő élő bölcsesség fölött; és megtanul bánni vele, amikor egy hosszú beavatáson megy át, egy kilenc napig tartó beavatáson, amelyből azután Mimir, a bölcsesség régi hordozója feloldja. így lesz Odin a beszéd hatalmának ura. Ezért vezeti vissza a későbbi monda a költők beszédét a szkáldok beszédét Odinra. Odinra vezetik vissza a ntnák tudományát is, amelyet egykor a beszédhez sokkal közelebb állónak éreztek, mint a későbbi írásmódot. Az Odinról való csodálatos történetekben kifejezésre jut, hogyan szerzi meg a lélek a beszédet az étertest kerülő útján és hogyan él ez a fizikai testben.

Hasonló arkangyal-lények Odin társai is, Hőnir, aki a képzetalkotás erejét adja, és Lodur, aki azt adja, ami legközelebb áll a fajhoz, vagyis a bőrszínt, és a vérjelleget. Ebben a két lényben tehát olyan arkangyalokat kell látnunk, akik úgyszólván inkább a szabályszerű oldalon állnak. „Vili és Vé" viszont mint rendellenes lények jelennek meg. Ezek olyan lények, akik inkább még a bensőben, a lélek intim részeiben működnek, ahogy múltkori előadásomban rámutattam. De egy olyan én, amely maga is rendellenes fejlődési fokon áll, azaz az alárendelt lelkierők kialakításánál tart, bensőséges rokonságot érez egy rendellenes arkangyallal. Az olyan én rokonnak érzi magát a rendellenesen fejlődött arkangyal-lénnyel. Ezért Odint nem is érzik rendellenes arkangyalnak, hanem inkább olyannak, aki visszamaradottságában rokon a nyugati országok visszamaradott lényeivel, akik tudatosabb módon élik át énjükben azt, ami az ezeken a területeken való átvonuláskor visszamaradt, míg a keleti lelkek a lelki élet bizonyos stádiumait átaludtak, amíg végre rászánták magukat a felébredésre. Ezért él az északi-germán emberek lelkében mindenek- előtt az, ami összefügg Odin arkangyal-erőivel, amelyek a lelki élet elementáris mélységeiben kavarognak és működnek.

Említettem már, hogy az angyalok viszik bele az egyes emberekbe azt, amit az arkangyalok megalkottak, és hogy az az én, amely a lelki életnek olyan korai elemi fokán ébredt fel, mindenekelőtt azon igyekszik, hogy az arkangyalok művei belekerüljenek az énbe. Ezért kapcsolódik az északi-germán ember különös érdeklődéssel egy olyan angyal-alakhoz, aki rendkívüli hatalommal bír, de egyidejűleg rokon az egyes emberrel, és annak individualitásával. Ez Thor. Thort csak akkor ismerjük fel, ha tudjuk, hogy benne olyan lényt kell látnunk, aki igen fejlett volna, ha szabályszerűen továbbfejlődik, de aránylag korán lemondott erről, és az angyalok fokán maradt vissza azért, hogy amikor az én a lélek fejlődése folyamán felébred, az északi-germán területek lelki világában vezető lehessen. Amit a szellemi világból minden egyes énbe bele kellett vinni, és bevihető is volt, az érezhető meg közvetlenül Thorban, mint olyasvalami, ami az egyes emberi énnel rokon. Ha ezt szem előtt tartjuk, akkor jobban meg tudjuk érteni a fennmaradt hagyományok részleteit. Nálunk azon van a hangsúly, hogy ezeket az isteni individualitásokat megfelelő módon értsük meg. Már pedig az északi-germán ember érezte, átélte a lélek beilleszkedését a testiségbe, és azt, hogy minden egyes embert birtokba vett.

Tudjuk, hogy az én a fizikai test vérében lüktet, és hogy minden bensőnek egy külső, minden mikrokozmikusnak egy makrokozmikus felel meg. A beszéd- és rúnabölcsességet adó Odin munkájának, aki nagy kerülővel a lélegzésen keresztül hatott, odakinn a makrokozmoszban a szél mozgása felel meg. A légzőszervekbe szabályosan behatoló levegőnek, amely szavakká, beszéddé alakul, a makrokozmoszban a szélben működő áramlások felelnek meg. Amennyire igazán magunkban érezzük Odin működését a levegőnek szavakká való átalakításában, éppen annyira kell, hogy igazán lássuk, amint kinn a szélben működik és hat. Ezt azonban az az ember, aki még a régi északi-germán képességekkel rendelkezett - amelyekhez a szellemi látás foka hozzátartozott - valóban látta is. Mindenütt látta Odint, ahogy a szélben működik, látta, ahogy lélegzetével a beszédet formálja. Ezt az északi ember egy egységnek látta. Ahogy az, ami bennünk él, és a beszédet kialakítja - azaz: amilyen a beszéd az északi szervezetekben volt -, ahogy ez behatol az énbe, és a vér lüktetését hozza létre, tehát ami itt mint beszéd létrejön, ez annak felel meg, ami odakinn a makrokozmoszban a villám és a mennydörgés. A beszéd hamarabb jelent meg, mint ahogy az én megszületett. Ezért érzik mindenütt azt, hogy az én annak a lénynek a fia, akitől a beszéd származik. Az egyes énekbe való beilleszkedésnél főleg Thor tevékenykedik, és a makrokozmoszban végbemenő folyamatnak, a mikrokozmoszban a vér lüktetése felel meg. Ami tehát odakinn a makrokozmoszban az emberi vér lüktetésének felel meg, az mint villám és mennydörgés jár a zúgó szélben, és a vonuló felhőben, de az északi-germán ember az ő szellemi látásával ezt is egységnek látja, és a szél fúvását, a villám cikázását szoros összefüggésben látja az általa belélegzett levegővel. Látja, ahogy ez a levegő átmegy a vérbe, és az ént lüktetésre készteti. Ma ezt materiális folyamatnak tekintik, az északi-germán embernek azonban még asztrális folyamat volt. Látta, hogy a tűz, a villám belső rokonságban van azzal, ami a véren keresztülmegy. Erezte vérében a lüktetést, és tudta, hogy az az én dobogása, és így szólt: "érzem, és bizonyos idő múlva újra érzem", de a külső, anyagi folyamatot nem vette tekintetbe. Minden a látnoki észlelés formájában zajlott le. Thor tettének érezte azt, ami az érverést előidézi, és ismétlésre készteti. Mint ahogy Thor kalapácsa Thor kezébe mindig visszatér, úgy érezte én-jében Thor erejét, mint a leghatalmasabb angyalok egyikének erejét, akiket valaha is tiszteltek, mert Thor hatalmas lény volt, akire úgy tekintettek, mint olyan lényre, aki az angyalfokon megállt. Az északi-germán mitológia úgy fejezi ki azt a tényt, hogy a szellemi erő tartja össze a fizikai testet, hogy az én az, ami a lelki-testi lényt kialakulása közben összetartja. Az északi-germán ember belülről kifelé nézi a testi-lelki ember megalkotását, és még a későbbi időben is meg tudja érteni, ahogy bensője az asztralitásból kialakul, és ahogy bensője úgyszólván válaszol a külsőnek. Még megértette, amikor a beavatottak elmondták neki, hogyan alakul a világ emberré. Képzeletében vissza tudott menni a korábbi állapotokhoz, amelyekről meséltek neki, az angyalok és arkangyalok egymáshoz való viszonyáról, arról az időről, amikor az ember a makrokozmoszból fizikai-szellemi módon megszületett. Képes volt arra, hogy lássa, hogyan épül fel az egyes ember a makrokozmoszból, hogyan nyugszik a makrokozmoszban. A makrokozmoszban azokat a folyamatokat kereste meg, amelyek kozmikusán úgy folynak le, hogy északon, a hűvös szellemterületen szövődnek az emberi gondolatok, és hogy onnan látják el az emberi testiséget a fej tizenkét idegével. Látja azt a folyamatot, amelynek során mikrokozmikusan a tizenkét agyideg kialakult. Látja a működő szellemet abban, amit Nebelheimnek, vagy Niflheimnek nevez (Ködhon), látja a tizenkét áramlatot, amely összehúzódik, és anyagivá válik az ember tizenkét agyidegében, látja, hogy ami felülről lefelé árad, annak ellene dolgozik az ami a szívből az emberi délről jön. Ezt megkeresi kint a makrokozmoszban, és megérti, hogy miről van szó, amikor azt Muspelheimnek nevezik. Még a keresztény századokban is meg tudja érteni, hogy a mikrokozmosz a makrokozmoszból származik és még messzebbre is visszamehetünk, és megértethetjük vele, hogy az ember fokról-fokra a makrokozmoszból, az egész világ extraktumaként jött létre. Vissza tud tekinteni erre az időszakra, és meg tudja érteni, hogy ezeknek a folyamatoknak múltjuk van, és láthatóvá válik számára az angyalok és arkangyalok lelkében végzett munkája. Meg tudja érteni, hogy ezeknek a folyamatoknak múltjuk van, és azokban a képzetekben, amelyekhez eljutott, felismerhetjük az ősi északi-germán genezist, ahogyan az emberiségnek az egyetemes makrokozmoszból való keletkezését elmondja.

Ahol ez az északi-germán genezis a káosszal, a Ginnungagappal kezdődik, kb. ott tartunk, amikor a Föld újból létrejött, miután a három korábbi állapotot, a Szaturnusz-, Nap-, és Holdállapotot átélte, vagyis amikor a Föld a pralayaból ismét kiemelkedett. A természet birodalmai ekkor még nem differenciálódtak, az emberek még egészen szellemi lények. Ebből megértheti az északi ember, hogyan alakulnak ki a későbbi állapotok.

És most érdekes megfigyelni, hogy adja elő az északi-germán mitológia imaginatív képekben azokat a folyamatokat, amelyek annak idején lejátszódtak, és amelyekről a szellemtudományos tanokban csak érettebb kifejezéseket és fogalmakat használunk a korábbi képek helyett. Elmondja a folyamatokat, amelyek végbementek, amikor a nap és Hold még együtt voltak, elmondja a Hold kiválását, és azt is, hogyan alakul azután a fejlődés azzá, ami később a Riesenheim (Oriáshon) lesz. Elmondja mindazt, ami az atlantiszi időben volt, mint a korábban történtek folytatását, és ami az északi germán népek saját körülményeit festi le.

Ma csak fogalmat akartam adni arról, hogyan ébredt fel az északi én, amikor még a fejlődés alacsony fokán állt, hogyan látott bele az északi ember a néplelkekbe, Thor lelkébe, stb. Érzést akartam ébreszteni az iránt, hogyan élte át ezt az én, hogyan szerezhetett közvetlen értesülést azoknak a magasabb lényeknek az együttműködéséről, akik egészen más oldalról jöttek, mint azok, akiket a keleti népeknél találunk.

Holnap a germán mitológia legtávolabbi részeihez keresünk utat. Megismerjük, hogy ezek előhírnökei annak, ami a néplelkekben él, és látjuk majd, milyen a természete a mi néplelkeinknek.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként