Általánosságban már utaltunk az ember éber és alvó állapotának viszonyára, és azt mondtuk, hogy az ember alvó állapotából meríti azokat az erőket, amelyek lelkiéletének felépítéséhez szükségesek. Ezek a dolgok tulajdonképpen sokkal bonyolultabbak, mint ahogy azt az emberek általában gondolják, és ma a szellemtudomány álláspontjáról szeretnénk az ember éber és alvó állapotának különbségéről pontosabban szólni. Csak mintegy idézőjelek között jegyzem meg, hogy most eltekintünk azoktól a többé-kevésbé érdekes hipotézisektől, amelyeket a jelenlegi fiziológia állított fel, hogy az alvó és az éber állapot közötti különbséget megmagyarázza. Ezt könnyen megtehetnénk, de eltérítene bennünket a voltaképpeni szellem- tudományos fejtegetéstől. Legfeljebb annyit kell mondanunk, hogy amikor a mai szokásos tudomány az alvó állapotról beszél, csak azt veszi tekintetbe, ami a fizikai világban visszamarad, amit tegnap úgy jellemeztünk, hogy az ember fizikai és éterteste. E fizikai tudomány számára teljességgel idegen az - és ez nem ítélkezés akar lenni, mert a maga szempontjából a tudomány jogosan egyoldalú -, ami a szellemtudomány és a szellemi látók felnyílt tekintete számára valóság, az ugyanis, hogy elalváskor az ember fizikai és étertestéből kiemelkedik az én és az asztráltest. Mialatt az ember alszik, az én és az asztráltest a szellemi világban van, ébrenléte folyamán viszont mintegy belemerül a fizikai és étertestbe.

Nézzük most az alvó embert. Egészen természetes, hogy az átlagos tudat számára az ember alvó állapotában egységes valami. A mindennapi életben nem kérdezik, hogy éjszaka a szellemi világban lévő embernél többféle erő hat-e a testéből kiszabadult lélekre, vagy csak egyetlen erő. Csupán egyetlen, az egész világot átható erőnek van kitéve az ember, vagy többféle erőt különböztethetünk meg, amelyek alvó állapotában hatnak rá? Igen, pontosan megkülönböztetjük az alvó embert ért hatásokat, amelyek nem abban érvényesülnek elsősorban, ami fekve maradt az ágyban, hanem az ember kihúzódott lelkiségében, asztráltestében és énjében.

Az alvó embert érő hatásokat kézenfekvő tapasztalatok és tények útján akarjuk megközelíteni. Ha pontosabban megfigyeljük, amit elalvásunk során átélünk, akkor észrevehetjük, hogyan kezd elernyedni az a belső aktivitás, az a tevékenység, amellyel az ember napközben tagjait mozgatja, és mindazt véghez viszi, amire azt mondhatjuk, hogy a lélek segítségével mozgásba hozza a testét. Ha az elalvás pillanatában kissé megfigyeljük magunkat, észrevehetjük, hogy valami ilyesféle érzés jelenik meg: már nem uralkodom többé tagjaimon. A külső tevékenységet illetően egyfajta tehetetlenség lesz úrrá rajtunk. Először is képtelenek leszünk arra, hogy végtagjaink mozgását akaratunkkal irányítsuk, majd beszédünkön veszítjük el uralmunkat. Az első dolog az, hogy egyfajta bénultságot érzünk, nem tudjuk végtagjainkat mozgatni, aztán képtelenek leszünk beszélni. Az ember fokról-fokra érzi, hogy megszűnik a lehetősége a külvilággal való kapcsolattartásra. A napi benyomások egyre inkább megszűnnek. Először a végtagok és a beszélőszervek mozgása szűnik meg, aztán a ízlelő és szaglóérzék, végül a hallás. A belső lelki tevékenységnek ezen a fokozatos tehetetlenné válásán érzi meg az ember, hogy kilép testiségének burkából.

Ezzel jellemeztük az első hatást, amely az embert alvó állapotában éri, és kiszorítja testiségéből. Aki megfigyeli önmagát, érzi, hogy valamiféle erő keríti hatalmába. A mindennapi normális állapotban ugyanis nem parancsolunk magunkra: most el kell aludnod, most abba kell hagynod a beszédet, az ízlelést, a szaglást, a hallást, hanem valamilyen hatalom érvényesül az emberben. Ez az első hatása annak a világnak, amelybe az ember esténként alámerül, és amely úgyszólván kiűzi őt fizikai és étertestéből. De ha elalváskor csak ez a hatás érvényesülne, mi történne akkor az emberrel? Akkor ennek teljesen nyugodt, zavartalan alvás volna a következménye. Tudjuk azonban, hogy a mindennapi életben egyáltalán nem csak ez a normális, zavartalan alvás létezik, hanem kétféle lehetőség is kínálkozik, hogy ez az alvás más formát vegyen fel. Mindnyájan ismerjük az álom-állapotot, amikor többé-kevésbé kaotikus vagy világos képek, álomképek merülnek fel az alvásban. Ha csak az előbbi hatás érvényesülne, ami az embert kiragadja tudatából a szellemi világba, akkor mindig csak az következne be, amit álom nélküli, zavartalan alvásnak lehetne nevezni, így tehát meg kell különböztetnünk azt a hatást, amely a tudatot egyszerűen kioltja, miközben az embert kiemeli külső testiségéből, és azt, amely a test nélküli állapotban az álomvilágot a lélek elé varázsolja, amely alvó életünkbe beleszorítja az álmok világát.

A normális alvás azonban nem csak ilyen módon ölthet más alakot az embernél. Van egy harmadik formája is. Ez csak keveseknél fordul elő, de mindenki tudja, hogy vannak, akik álmukban beszélnek, vagy bizonyos cselekedeteket hajtanak végre, anélkül, hogy tudnának róla. Nappal általában nem tudnak arról, hogy mi ösztönzi őket az ilyen alvás közbeni cselekedetekre. Ez addig az állapotig fokozódhat, amelyet a mindennapi életben alvajárásnak neveznek. Esetenként alvajárás közben bizonyos álmok is felléphetnek, de általában nem ez a helyzet, hanem az alvajáró anélkül beszél és cselekszik, hogy közben álmodna. Bizonyos értelemben automatikusan cselekszik, homályos indítékok hatására, amelyek még álomszerűén sem jutnak tudatára. Ezek a cselekvések, amelyek révén az ember alvás közben bizonyos mértékig úgy kerül kapcsolatba a külvilággal, mint napközben - csak napközben tudatánál van, míg ilyenkor nincs - egy harmadik hatás következtében jönnek létre.

Így alváskor világosan három hatás különböztethető meg. Ezek a belső emberre hatnak, a külső embernél nincsenek meg, és mindig jelen vannak. A szellemtudomány bizonyos eszközökkel, amelyeket még az előadások során meg forgunk ismerni, meg tudja állapítani, hogy ez a három hatás valóban minden embernél megvan. A legtöbb embernél túlnyomórészt az első hatás érvényesül, úgy, hogy az alvásidő legnagyobb részében az alvás álomtalan és nyugodt. Hellyel-közzel a második hatás is megjelenik majdnem mindenkinél, ilyenkor az alvás állapotába benyomul az álomállapot. E két állapot olyan intenzíven hat a legtöbb embernél, hogy a harmadik, az alvás közben való beszéd és cselekvés ritkaságnak számít. Ez a harmadik hatás is jelen van mindenkinél, de az alvajárónál olyan erős, hogy a másik kettő gyenge hatása mellett túlsúlyba kerül, míg a többieknél az előző kettő erős annyira, hogy a harmadik nem jut érvényre, és az embert semmiféle cselekvésre nem készteti. De ez is jelen van mindenkinél.

E három hatást a szellemtudomány mindig megkülönböztette, és az ember lelki életében három területet kell feltételeznünk, ahol az első főként az első hatás befolyásának van alávetve, a második inkább a másodiknak, a harmadik pedig a harmadiknak. Az emberi lélek tehát három részre tagozódik, mert háromféle hatás érheti. A léleknek azt a részét, amely az első hatásnak van kitéve, és a lelket kiűzi a testi burkokból, a szellemtudomány érzőléleknek nevezi. Azt a részt, amelynél a másodikként jellemzett hatás érvényesül, és amely az éjszaka folyamán az álomképeket nyomja bele az emberi lélekbe, értelmi vagy kedélyléleknek nevezzük, a harmadik részt pedig, amely sajátos természete folytán a legtöbb embernél egyáltalán nem nyilvánul meg, mert a másik két hatás elnyomja, tudati léleknek. Így az ember alvásideje alatt három hatást különböztetünk meg, és a lélek három része, amelyek e hatásoknak alá vannak vetve, az érzőlélek, az értelmi vagy kedélylélek és a tudati lélek. Ha tehát az egyik erő álomnélküli alvásba meríti az embert, akkor érzőlelkét éri hatás, ha álomképek hatják át, akkor értelmi vagy kedélylelkét, ha viszont az éjszaka folyamán beszél vagy cselekszik, akkor tudati lelke kerül befolyás alá.

Ezzel azonban az ember alvás alatti lelki életét csak egyfelől írtuk le. Az alvást egy másik oldalról is le kell írnunk, ami ezzel ellentétben áll. Leírtuk az elalvó embert, nézzük most a felébredőt, aki az alvásból újra visszatér a fizikai életbe. Mi történik az emberrel, aki reggel felébredéskor ismét visszatér a fizikai világba? Este egy bizonyos erő kiűzte fizikai és étertestéből. Ez az erő azért tudja az embert este kiszorítani testéből, mert legyőzi őt. Az alvás későbbi állapotaiban a másik két hatás győzi le, ami értelmi és kedélylelkére, illetve tudati lelkére hat. Amikor azonban ezek a hatások bekövetkeznek, az ember más lesz, mint korábban volt, az alvás alatt megváltozik. Ez a változás egyszerűen abban mutatkozik meg, hogy az ember este elfárad és testi burkaiból ki kell kerülnie, reggel viszont már nem fáradt, képes visszatérni. Ami alvás alatt történt vele, megadja számára a képességet, hogy visszatérjen testiségébe. Az az erő, amely áloméletünkben érvényesül, az egész alvás alatt hat az emberre, akkor is, amikor nem álmodik, és a harmadik hatás is mindig jelen van, ami az alvajárónál lép előtérbe, csak más embereknél nem éli ki magát. Mindhárom hatás érvényesül az alvás alatt. Amikor az utóbbi két hatás, ami az értelmi vagy kedélylélekre és a tudati lélekre hat, előtérbe kerül, akkor az ember megerősödik, felfrissül, a szellemi világból felszívja azokat az erőket, amelyekre szüksége van, hogy a következő napon a külső fizikai világot újra felismerje, és élvezni tudja. Az értelmi vagy kedélylélekre illetve a tudati lélekre irányuló hatás erősíti meg tehát az embert az éjszaka folyamán.

Amikor azonban megerősödött, akkor reggel, felébredéskor ismét az a hatás vezeti vissza fizikai és étertestébe, amelyik kiszorította onnan, csak most ellenkezőleg érvényesül. Ugyanaz az erő hozza vissza az embert reggel, amelyik este kiszorította: az érzőlélekre gyakorolt hatás. Mindaz, amit az érzőlélek tartalmaként kell megjelölnünk, este bágyadttá, fáradttá teszi az embert. Hogyan érezzük magunkat érzőlelkünkben este? Ezt könnyen elképzelhetjük: ha napi életünkben frissek vagyunk, akkor érdekelnek bennünket a fizikai világ benyomásai, a színek, a fények a körülöttünk lévő tárgyak, rokonszenvvel és ellenszenvvel töltenek el, örömet, bánatot és fájdalmat hoznak. Átadjuk magunkat a külső világnak. Mi érez bennünk örömet, bánatot, kedvet és kedvetlenséget, mi kelti fel érdeklődésünket a külső tárgyak iránt, mi gyullad fel bennünk, amikor érzőlelkünkkel átadjuk magunkat a külső világnak? Maga az érzőlélek. És ez a külső világban való eleven részvétel bágyaszt el bennünket, amikor az elalvás szükségességét érezzük. Ami este bágyadtságot érez, ugyanaz érez reggel megerősödést és felfrissülést. Belenövekszünk szokásos nappali állapotunkba, érezzük, hogy az érzőlélek megnyilvánulásai, amelyek este ernyedtséget okoztak, most újra frissen jelennek meg. és új alakban érvényesülnek. Ebből felismerjük, hogy ugyanaz az erő, amely este kivezetett bennünket testiségünkből, reggel az ébredő lelket újra visszavezette a testbe, mert amit este elhalónak éreztünk, az reggelre újjászületett. A jelleg ugyanaz, csak most ellenkező irányban mozog az ember.

Ha erről egy rajzot akarnánk készíteni, az így festene.

Megjegyzem, hogy ez egy sematikus rajz. Az elalvás pillanatát, azt a pillanatot, amikor az ember kikerül az öntudatlanságba, úgy jelzem, hogy ide egy pontot teszek, és amikor átadjuk magunkat az alvó állapotnak, azt úgy, hogy húzok egy vonalat felfelé, míg a reggeli felébredést, mint visszatérést abból az állapotból, amelyben éjszaka voltunk, úgy, hogy húzok egy vonalat lefelé. A nappali élet menetét ezzel az alsó vonallal jelzem, és a visszatérést az alvó állapotba ezzel a másik vonallal, úgy hogy ezek a kanyarodó vonalak jelzik egyrészt az éber, másrészt az alvó állapotot. A felső rész az alvó állapotot jelöli, az alsó az ébrenlétét. Ha az elalvás pillanatát vesszük szemügyre, azt mondhatjuk: a szellemi világból itt egy erő hat, ami behúz bennünket a testiségbe, ezt ezzel a vonallal jelöljük, ez az első harmad. Amikor álmodunk, az értelmi vagy kedélylélekre irányuló hatást ez a vonal jelzi, ez a második harmad. Azt az állapotot, ahol egy erő a tudati lélekre hat, a harmadik hatást, a harmadik vonalrész jelöli. Reggel ugyanazzal az erővel van dolgunk, ami itt kihúzott bennünket, amikor elaludtunk, ez vezet be bennünket a nappali életbe. Ez annak az erőnek felel meg, ami az érzőlélekre hat. És ugyanilyen módon működik az az erő, ami az értelmi vagy kedélylélekre hat. És itt van az a terület, ami az első két rész befolyását jelzi a tudati lélekre. Az ember az éjszaka folyamán tehát úgyszólván egy kört fut be. Miközben elalvástól annak az állapotnak a közepéig halad, ami az elalvás és a felébredés között van, annak az erőnek a hatása alatt mozog, ami a legerősebben hat a tudati lélekre. Ettől a ponttól újra szemben halad azzal az erővel, amelyik ismét az érzőlélekre fejti ki hatását és visszahozza őt az éber állapotba.

Alvó állapotában tehát három erő hat az emberre. Ennek a három erőnek a szellemtudományban régóta meghatározott neve van. Kérem, hogy e neveknél ne gondoljanak egyébre, mint arra a három erőre, amelyre vonatkoznak. Mert ha visszamennénk a régi időkbe, azt találnánk, hogy ezeket a neveket eredetileg ennek a három éréinek adták, és ha ezeket a neveket most másra alkalmazzák, akkor megvonják tőlük az eredeti jelentést. Azt az erőt, amely elalvástól a felébredésig az érzőlélekre hat, azzal a névvel jelöljük, amit régen a ..Mars szó takart. (A következő rajzon bejelölve találjuk ezeket a neveket.) A Mars nem egyéb, mint megjelölése annak az erőnek, ami az érzőlélekre hat, és ami az embert esténként kiűzi testi burkaiból, reggelenként viszont visszavezeti oda. Az az erő, ami elalvás és felébredés között az értelmi vagy kedélylélekre hat, és belehelyezi az álomvilágot, a „Jupiter” nevet viseli. És végül az az erő, amely az embert bizonyos körülmények között alvajáróvá teszi, az alvó állapot alatt a tudati lélekre hat, és ez az ősi szellem- tudomány értelmében a „Szaturnusz” nevet viseli. Ennek alapján mondhatjuk tehát, hogy a Mars elaltatja az embert, a Jupiter álmot küld alvásába, és a sötét Szaturnusz az oka annak, hogy a hatásának ellenállni nem tudó embert alvás közben felrázza, és öntudatlan cselekvésre indítja. E neveknél tehát ne gondoljunk az asztronómiai jelentésre. Eredeti jelentésükre gondoljunk, amelyek erőket jelölnek, és szellemi módon hatnak az emberre, amikor alvása alatt fizikai és étertestén kívül a szellemi világban tartózkodik.

Nos, mi történik az emberrel reggelenként - ezt egy ponttal jelöltem, mert az ember lényegében egy egészen más világba lép be - amikor felébred? Olyan világba kerül, amit ma egyedüli világának tekint, és amelyben szembekerül az érzéki benyomásokkal. Ezek a benyomások úgy hatnak rá, hogy nem lát mögéjük. Egyszerűen jelen vannak, lelke elé lépnek, amikor reggelenként felébred. Az érzéki világ egész kárpitja bontakozik ki előtte. Más is jelen van azonban: nemcsak észleljük érzékszerveinkkel ezt a külső világot, hanem amikor ezt vagy azt észleljük, mindig érzünk is valamit. Ha valamilyen szín észlelésekor mégoly csekély is az öröm érzése, mégis végbemegy egy belső lelki folyamat, jelen van egy bizonyos érzés. Tisztában kell lennünk azzal, hogy az ibolya másképpen hat ránk, mint a vörös, a kék másképpen, mint a zöld. Minden külső érzéki benyomás úgy hat, hogy belső állapotot hoz létre. Mindaz, amit így a külső érzéki benyomások érzésként előhívnak, az érzőlélekhez tartozik, míg azt, ami az emberben képes arra, hogy az érzéki benyomásokat megragadja, érzőtestnek nevezzük. Az érzőtest okozza, hogy sárgát vagy pirosat látunk, míg az érzőlélek idézi elő azt, amit a sárga vagy a piros láttán érzünk.

Élesen meg kell különböztetnünk a következőket: ami kívülről varázsolódik a lélek elé, azt az érzőtest okozza, amit viszont belül átélünk, a kedvet, kedvetlenséget vagy bármilyen csekélységet, amit egy benyomás hoz létre, amit a színek keltenek bennünk, mindez az érzőlélekhez tartozik. Reggel az érzőlélek átadja magát az érzőtest benyomásainak, így azt mondhatjuk, hogy a külvilág benyomásait az érzőtest erői veszik fel. Amit éjszaka, alvás közben a Mars befolyásolt, az reggel felébredéskor az érzőlélek útján, a külvilág benyomásainak adja át magát. Jelöljük most az egész érzéki világot, amennyiben a lelkünkben kedvet, kedvetlenséget, örömet és bánatot hív elő, a szellemtudomány értelmében ismét egy sajátos névvel, ,,Vénusszal”. Itt ismét csak arra gondoljunk, amit éppen most jellemeztem, tehát arra, ami érzőlelkünkben a külső érzéki világ útján benyomást kelt, ami nem hagy bennünket hidegen, hanem érzésekkel tölt el. Ezt az érzőlelkünkre gyakorolt hatást, amely reggel jut érvényre, ezt nevezzük a Vénusz erejének. Ahogy tehát elalvás után az érzőlélekre gyakorolt befolyást Marsnak neveztük, a felébredés utáni befolyást Vénusznak nevezzük.

A fizikai világ azonban befolyást gyakorol az értelmi vagy kedélylélekre is. amikor napközben alámerülünk testi burkainkba. E befolyás révén tudjuk elvonni magunkat a külső benyomásoktól, és ezáltal tudjuk feldolgozni őket. Jegyezzék meg, hogy különbség van az érzőlélek és az értelmi vagy kedélylélek benyomásai között. Az érzőlélek csak annyi ideig él át valamit, amíg a külvilágnak átadja magát, csak a külvilág benyomásait érzi. Amikor az ember a napi ébrenlét állapotában nem figyel a külvilág benyomásaira, hanem hagyja, hogy azok tovább csengjenek benne, és feldolgozza őket a lelkében, akkor az értelmi lelkének adja át magát. Ez tehát olyasmi, ami önállóbb, mint az érzőlélek. Azt a hatást, ami lehetővé teszi, hogy az ember mindennapi élete folyamán úgyszólván ne legyen állandóan jelen, nyitott szemmel és a külső érzéki világra meredve, hanem figyelmét mindettől el tudja fordítani, és gondolatokat tud kialakítani, amelyekkel a külvilág benyomásait kombinálni tudja, és önállóvá teszi magát a külvilágtól, ezt a hatást Merkúr- erőnek nevezzük. Azt mondhatjuk tehát, hogy míg az éjszaka folyamán értelmi és kedélylelkünkre a Jupiter befolyása érvényesül napközben a Merkúr hat rá.

Jegyezzük meg tehát, hogy a Merkúr- és a Jupiter- hatás között bizonyos kapcsolat létezik. A Jupiter-hatás a mai átlagos embernél álomképek alakjában érvényesül a lelki életben, míg nappal a Merkúr-hatás gondolatokként, belső élményként jelenik meg. Ugyanakkor az álmokban kifejeződő Jupiter-hatásnál az ember nem tudja, hogy tulajdonképpen honnan származnak a dolgok, míg nappali tudata folyamán a Merkúr-hatásnál tudja. Ezek belső folyamatok, amelyek a lélekben futnak le belső képekként. Ez a kapcsolat a Jupiter- és a Merkúr-hatás között.

Vannak azonban olyan hatások, amelyek nappal hatnak a tudati lélekre. Mi akkor tulajdonképpen a különbség az érzőlélek, az értelmi vagy kedélylélek és a tudati lélek között? Az érzőlélek akkor érvényesül, amikor a külső világra egyszerűen csak rábámulunk. Ha egy kicsit elvonjuk magunkat a külvilág benyomásai elől, nem figyelünk rájuk, hanem feldolgozzuk őket, akkor az értelmi vagy kedélyléleknek adjuk át magunkat. Ha felhasználjuk azt, amit feldolgoztunk és ismét a külvilág felé fordulunk, cselekvéseinkkel ismét kapcsolódunk hozzá, akkor a tudati léleknek adjuk át magunkat. Tegyük fel például, hogy szemem előtt van egy virágcsokor. Amíg pusztán csak nézem, és a rózsa fehérsége érzéseket vált ki belőlem, addig az érzőléleknek adom át magam. Ha azonban tekintetemet elfordítom, és már nem nézem a virágcsokrot, de gondolkodom róla, akkor az értelmi vagy kedélyléleknek adom át magam. Ilyenkor feldolgozom a kapott benyomásaimat, összefüggéseket keresek. Ha viszont azért, mert a virágcsokor tetszett nekem, azt mondom, hogy szeretnék valakinek örömet szerezni, akkor elhagyom az értelmi vagy kedélylélek területét és a tudati lélek területére lépek, ismét kapcsolatba lépek a külvilággal. Ez egy harmadik erő, ami ilyenkor az emberben érvényesül, amikor képes arra, hogy ne csak feldolgozza a külvilág benyomásait, hanem ismét kapcsolatba lépjen vele.

Ugyancsak összefüggés van a tudati lélek működése között ébrenlétkor és alváskor. Azt mondtuk, hogy ha egy ilyen hatás az alvás állapotában jelen van, akkor az ember alvajáró lesz, alvás közben beszél és cselekszik. Csakhogy amikor az ember alvajáró, akkor a Szaturnusz sötét erői hatnak rá, nappal viszont jelen van énje, és tudatosan cselekszik. Azt, ami a napi élet folyamán az emberi tudati lélekre hat, amivel szokásos élete folytán önállósághoz jut, azt Hold-erőnek nevezzük. Most ismét felejtsük el, amit eddig ehhez a szóhoz kapcsoltunk. Majd még meg fogjuk érteni, miért alkalmazzuk ezeket a megjelöléseket.

Így nyomon követtük az ember lelki életét az alvó és az éber állapot alatt. Megállapítottuk, hogy három elkülönült részre osztható, három befolyásnak van alávetve. Amikor az ember éjszaka annak a világnak adja át magát, amelyet szellemi világnak mondunk, akkor azok az erők hatnak rá, amelyeket a szellemtudomány Mars-, Jupiter- és Szaturnusz-erőknek nevez. Amikor viszont napközben lelki élete az érzőlélek, az értelmi vagy kedélylélek és a tudati lélek útján kibontakozik, azoknak az erőknek adja át magát, amelyeket Vénusz-, Merkúr- és Hold-erőknek nevezhetünk.

Ezzel vázoltuk az ember 24 óra folyamán megtett mindennapos útját. Egyelőre helyezzünk e mellé - anélkül, hogy valami egyébre gondolnánk - egy olyan jelenségsorozatot, amit rendszerint nem az általunk alkalmazott szempont szerint szoktak szemlélni. Kérem, tekintsék úgy ezt a ciklust, hogy annak egyes előadásai összetartoznak, és amit az elején mondunk, az csak később kerül helyes megvilágításba. Most tehát egy olyan eseménysort helyezek e mellé, ami egy egészen más területhez tartozik, és amit bizonyos okokból ide kell helyeznünk. Hogy miért, ez később fog kiderülni.

Az asztronómiai tudományból mindnyájan tudjuk, hogy a Föld a Nap körül forog. Most úgy akarunk ehhez közelíteni, ahogy általában szokás, és azt nézzük, hogy ehhez még mi tartozik. Ha a többi bolygó mozgását is tekintetbe vesszük, amelyek a Naphoz tartoznak, és úgy nézzük mindezt, ahogy a mai tudomány, akkor a szellem- tudomány számára ez csupán a kezdet. A szellemtudomány számára ugyanis mindaz, ami a külső fizikai világban végbemegy, csupán hasonlat, belső szellemi folyamatok külső képe, és ha azt, amit a szokásos elemi asztronómiában bolygórendszerünkről gyermekkorunktól kezdve tanulunk, összehasonlítjuk azzal, ami a valóságban történik, akkor ez olyan, mint amit a gyermek megtanul az óra járásáról. Ha a gyereknek érthetővé akarjuk tenni az óra járását, akkor elmagyarázzuk neki, hogy a számlapon tizenkét szám van és két mutató, az egyik lassan jár, a másik gyorsabban. Elmagyarázzuk, hogy mit jelent a tizenkét szám és a két mutató, és ha mondjuk az egyik mutató itt áll, a másik meg ott, akkor fél tíz van. Ez azonban még nem jelentene sokat, ha a gyerek tudná, amit így az óráról elmagyaráztunk. Azt is meg kell például tanulnia, hogy ha a kismutató a hatoson áll, a nagy pedig a tizenkettesen, akkor ez a nap milyen időpontját jelenti, hogy a Nap az év bizonyos időszakában ilyenkor kel fel. Meg kell tanulnia, hogy amit az óra a számlapon kifejez, azt nagyobb összefüggésekben lássa. Vagyis meg kell tanulnia, hogy lássa a világ összefüggéseit, és amit az óra kifejez, azt hasonlatnak tekintse, olyan képnek, ami bizonyos viszonyokat jelez a világban. Így tanulja meg az ember, aki a nagyvilággal szemben gyermek, hogy naprendszerünk közepén a Nap helyezkedik el, körülötte keringenek a bolygók, a Merkúr, a Vénusz, a Föld a Holddal, aztán a Mars, a Jupiter és a Szaturnusz. A többit most figyelmen kívül hagyjuk. Az asztronómiából így megtanulhatjuk - főleg, ha van egy naptárunk, amelyből az egyes égi események leolvashatók - hogy bizonyos hónapokban hol található a Szaturnusz vagy a Mars. Ha így az egyes bolygók járását megtanuljuk, és hogy bizonyos évszakokban hol helyezkednek el, akkor annyit tanultunk meg az égi térségekről, amennyit a gyerek tanul meg. amikor az óra mutatóinak állásából meg tudja mondani, hogy fél tíz van.

De még mást is megtanulhatunk. Ahogy a gyermek megtanulhatja, hogy az óra számlapja hogyan függ össze az életviszonyokkal, úgy megtanulhatjuk mi is, hogy azokat a világerőket, amelyek a makrokozmosz láthatatlan hatalmaiként területünkön működnek, úgy tekintsük, mint egy hatalmas kozmikus órát. Naprendszerünk az egyes planéták helyzetével azt fejezi ki, amit egy hatalmas kozmikus óraként írhatunk le. Bolygórendszerünk órájáról áttérhetünk a nagy kozmikus szellemi viszonyokra. Akkor bolygórendszerünk valamely planétájának a helyzete azt fogja kifejezésre juttatni, amit mögötte kell látnunk. Azt mondhatjuk: nem ok nélkül áll tehát a Vénusz egyszer ilyen meghatározott helyzetben a Jupiterhez, máskor másikban. Ezeket a dolgokat a mögöttük álló isteni-szellemi hatalmak alakították így ki, éppen úgy, ahogy az óra is egy bizonyos módon van megszerkesztve. Így a bolygórendszerhez tartozó planéták mozgása is értelemmel teljesedik ki. A bolygórendszer egyfajta világóra lesz számunkra. Ha semmi sem állna a bolygórendszer mögött, akkor olyan volna, mintha valaki egy órát csak tréfából, értelem nélkül készített volna el. Azt mondhatjuk tehát, hogy a bolygórendszer számunkra egyfajta világóra, annak a kifejezője, ami naprendszerünk egyes égitestei és a vonatkozó mozgások mögött valóban ott áll.

Nézzük mindenekelőtt a világórát most önmagában, úgy, ahogy a tudományban szokták, nehogy a külső tudomány részéről szemrehányás érhessen bennünket. Elöljáróban annyit szeretnék még mondani, hogy az a gondolat, amely szerint ez a bolygórendszer önmagát építette fel, könnyen megcáfolható. Mindnyájuk számára ismert, hogy az iskolában a bolygórendszer létrejöttét hogyan ábrázolták. Azt mondták: valamikor volt egy hatalmas ősköd, ez forgásba jött, középen kialakult a Nap és körülötte a bolygók. Nehogy bárkinek is kétségei támadjanak, hogy ez tényleg így történt, kísérletileg is bemutatták. Csinosan be lehet mutatni, ugyebár, úgy hogy veszünk valamilyen anyagból egy kis cseppet, aztán kivágunk egy lapot, a cseppet a közepére helyezzük, egy gombostűvel átszúrjuk, aztán vízbe tesszük az egészet és a gombostűvel megforgatjuk. Ezzel ki lehet mutatni, hogy a csepp szétválik, középen marad egy nagyobb csepp, és körülötte kisebbek keringenek. Így természetesen könnyen be lehet mutatni, hogy kicsiben egy bolygórendszert állítottunk elő! Ki kételkedhetne abban, hogy ez nagyban is így történt? Egy huncut tanuló azonban azt mondhatná: de tisztelt tanár úr, valamit elfelejtett, valamit, ami nélkül a dolog nem jön létre, kifelejtette önmagát, aki felülről forgatja az egészet. A legfontosabbat nem lenne szabad elfelejteni. Fel kellene tételeznünk, hogy a világűrben ül egy hatalmas tanár úr, aki az egész naprendszert forgásba hozza. Mert logikus, hogy az összehasonlításnál nem szabad figyelmen kívül hagyni, ami lényeges a dolog létrejöttéhez. Ez egészen világos. A kísérlet tehát utal valamire, ami kívül van a dolgon. Ebből könnyen megállapíthatjuk, hogy ami kint a világűrben kering, ami a külső szem számára történik, a mögött áll valami. Ahogy a kísérletben a forgó olajcsepp mögött ott áll a tanár, úgy állnak bizonyos erők és hatalmak az egész világépítmény mögött is, amit naprendszerünkben magunk előtt látunk.

Most a naprendszert kívülről akarjuk megszemlélni. Ehhez a szükséges, hogy a Napot középre rajzoljuk. A Föld körülötte forog. A részletektől eltekintek. Tudjuk, hogy a Föld egy év alatt kerüli meg a Napot. Azt is tudjuk azonban, hogy a Föld az év egy bizonyos pontján itt áll, máskor meg itt. A Hold a Föld körül forog, ezt is felrajzolom. Tudjuk továbbá, hogy a Naphoz legközelebb az az égitest kering, amit szokás szerint Merkúrnak nevezünk, aztán az, amit Vénusznak. Távolabb kering a Mars - a rajz természetesen nem pontos, de most ez nem lényeges - aztán a Jupiter és a Szaturnusz.

A többi bolygót most figyelmen kívül hagyjuk. Vegyük most úgy a Föld helyzetét, ahogy természetesen igen ritkán adódik, hogy a Föld a Nap körüli útján úgy helyezkedik el, hogy a Nap itt van, a Föld itt, aztán a Naptól távolabb a Mars. a Jupiter és a Szaturnusz. Ha elképzeljük, hogy Földünk éppen itt áll, hogy a Mars és a Nap közé kerül, akkor elgondolhatjuk, hogy a térben a Nap és a Föld között az helyezkedik el, amit általában Vénusznak, és az, amit Merkúrnak nevezünk. Szeretném nyomatékosan hangsúlyozni, hogy az idők folyamán e két bolygó megnevezését felcserélték. Amit ma Merkúrnak nevezünk, azt korábban Vénusznak nevezték, és amit ma Vénusznak hívnak, az korábban Merkúr volt. Az elnevezéseket tehát fordítva kell elgondolni, a mai elnevezések már nem megfelelőek. Ami a Naphoz közelebb van. az a Vénusz, ami távolabb, az a Merkúr. Aztán következik a Hold. Ha most elképzeljük a másik helyzetet, úgy, hogy a Föld a Nap másik oldalára kerül, akkor a Földről a Nap felé menve először a Hold következik, aztán a régi megjelölés szerint a Merkúr, majd - ugyancsak a régi megjelölés szerint - a Vénusz, majd a Nap túloldalán a Mars. a Jupiter és a Szaturnusz. Ha most a Földtől eltekintünk, és ezt az egymásutániságot nézzük, akkor a Nap egyik oldalán a Vénuszt, a Merkúrt és a Holdat találjuk, a másik oldalán a Marsot, a Jupitert és a Szaturnuszt. Ha ezeket a különböző égitesteket összekapcsoljuk, úgy, hogy a Napot a keresztezési pontban rajzoljuk fel, akkor azt a hurokvonalat kapjuk meg, amelyet korábban az ember napi élményeinek megbeszélésekor felrajzoltam. Vagyis, a naprendszerben lehetséges olyan állás, amikor a különböző bolygók térbeli elrendeződése megegyezik az ember alváson és ébrenléten át történő haladásával.

Bolygórendszerünkben tehát figyelemreméltó módon fel lehet rajzolni azokat a viszonyokat, amelyek megegyeznek az ember napi pályájának sematikus ábrázolásával. Ezzel megkapjuk azt a perspektívát, hogy bolygórendszerünk elrendeződése nagy erőkön alapulhat - egyelőre ma úgy mondjuk: alapulhat - amelyek úgy szabályozzák a térben nagy világórát, ahogy az időben, huszonnégy óra alatt személyes életünk is szabályozódig így nem tűnik abszurdnak az a gondolat, hogy a makrokozmoszban hatalmas erők működnek, és ezek hasonlóak azokhoz az erőkhöz, amelyek bennünket nappal és éjszaka irányítanak. Ilyen meggondolásból ered, hogy a régi tudományban a bennünket működtető erők nevei azonosak a bolygók elnevezésével. Mert ezt mondták: az az erő, amely a Marsot a makrokozmoszban, a nagyvilágban körbe hajtja a Nap körül, hasonló ahhoz, jellegében rokon avval az erővel, amely elaltat bennünket. A Jupitert hajtó erő hasonló ahhoz, amely álmokat küld az értelmi lélekbe, és a Vénuszt hajtó erő rokon azzal, amely nappal az érzőlelket szabályozza. A távoli Szaturnusz gyenge ereje azokhoz az erőkhöz hasonló, amelyek bizonyos esetekben az alvajárók tudati lelkére hatnak. És a Földhöz egészen közeli Holdat Földünk körül mozgató erő ahhoz hasonló, amely nappali életünk tudatos cselekvéseit szabályozza, amelyek a legközelebb állnak hozzánk.

Ezek már külső támpontok, amelyek a távoli térségekben olyasmit jelentenek, ami saját időbeli életünkben fejeződik ki erősebb és gyengébb hatások formájában. E dolgok mélyebben fekvő viszonyait is vizsgálni fogjuk, ma csak a figyelmet szerettem volna felhívni. Ha csak felületesen vesszük is tekintetbe, hogy a Szaturnusz a legtávolabb eső bolygó, tehát naprendszerünkre a legcsekélyebb a hatása, akkor ez azzal hasonlítható össze, ahogy a sötét Szaturnusz erők csak gyengén hatnak az alvó emberre. A Jupitert mozgató erőt is összehasonlíthatjuk az életünkre csak ritkán ható álomvilággal. Így szembetűnő egyezést találunk az emberi élet, a mindennapi élet, és a térben, a nagy világórában működő erők között, amelyek az egyes bolygók Nap körüli forgására hatnak: a mikrokozmosz és a makrokozmosz megfelelését.

A világ valóban sokkal bonyolultabb, mint azt általában hiszik, és emberi mivoltunkkal csak úgy jöhetünk tisztába, azt csak úgy érthetjük meg, ha mindazt figyelembe vesszük, ami bennünk rokon a nagyvilággal. Ez az oka annak, hogy a szellemi kutatók minden időben ugyanazokat az elnevezéseket alkalmazták a nagyvilág eseményeire, mint azokra, amelyek a látszólag oly kis világban, az ember bőrébe zárt testiségében mennek végbe.

Csak távolról utalhattam a mikrokozmosz és a makrokozmosz bizonyos összefüggéseire. Az ember napi élete és a naprendszer közötti párhuzammal szemléletessé tettem, hogy ilyen megegyezés létezik. Távolról rámutattam arra, hogy vannak lények, akik áthatva a térségeket, erejükkel óraműszerűen szabályozzák a világrendszer mozgását, ahogy a mutatók járása szabályozza közönséges óráink működését. Kitekintettünk egy olyan rendszer határáig, ahol remélhetjük, hogy a szellemi világok megnyílnak előttünk. A következő előadásokban az lesz a feladatunk, hogy a bolygókkal, mint a világóra mutatóival megismerkedjünk, és alkalmat fogunk találni arra, hogy utaljunk azokra a lényekre, akik a naprendszer egész menetét mozgásba hozzák, a bolygókat a Nap körül mozgatják, és kimutatjuk rokonságukat mindazzal, ami az emberben végbemegy. Megértjük majd így, hogy az ember mikrokozmoszként, kis világként hogyan született a nagyvilágból, a makrokozmoszból.