"A kőzetek az isteni bölcsességből eredő fájdalmak megtestesülései. A növények az isteni erkölcsiség és hűség teremtményei. Az állatok darabokra tört isteniség."
Rudolf Steiner
|
Belépés - Regisztráció |
AntropozófiaRudolf Steiner |
<< VisszaKrisztus megjelenése az éteri világban (4)Az új spirituális korszak és Krisztus visszatérése [A régi álomszerű szellemi látás és a hierarchiák észlelése. A nappali tudat és a fizikai világ észlelése. Egészség és betegség régen és most. Gyógyulás a szellemi világ behatása révén. A Krisztus-impulzus és az én-fejlődés. A hegyi beszéd boldogságai. Az új éteri látás.] Düsseldorf, 1910. február 20. Ha egy antropozófus olykor felpillant hétköznapi tevékenységei közepette, és megkérdi: létezik-e valami a hétköznapi életen kívül, a mindennapi fáradozáson és terheken túl, valami, ami összefügg az emberi boldogsággal és az emberi törekvéssel; nos, erre antropozófusként bőséges választ tud adni. Tudja például, hogy mindazt, amit az antropozófia révén felvesz, nem azért veszi fel, hogy mintegy elfoglaltságot nyújtson lelkének amiatt, mert elégedetlen hétköznapi életével, hanem mert mindaz, ami az antropozófia felvételénél az érzésen halad keresztül, erővé alakulhat át a lelkében. Mindig képes arra, hogy azt mondja magának: mint ember még valami más is vagyok, mint az, ami a külső világban vagyok. Az ilyen gondolatoknál mélyen lelkünkbe kell vésnünk azt, hogy emberként mindig két áramlatban állunk egyszerre: az egyik áramlat a mindennapi életbe állít bele bennünket, a másik révén a jövő egy birodalmába tekint fel a lélek, ezáltal válva képessé annak megértésére, amit az egész összefüggésében kell megértenie. Ez az eszme soha nem szabad, hogy ahhoz vezessen bennünket, hogy egy esetleg kevésbé vonzó foglalkozást kevésbé jelentősnek tartsunk a világ egésze szempontjából, mint egy másik hivatást. Tisztában kell lennünk azzal, hogy bizonyos szempontból a legkisebb és a legnagyobb elvégzett tevékenység is ugyanolyan fontos az egész számára. Az élet olyan, mint egy mozaikkép, amely az egyes kövecskékből tevődik össze. Az, aki egyetlen kövecskét illeszt bele, nem kevésbé fontos, mint az, aki kigondolta a mozaikkép tervét. Az isteni-szellemi világrend tekintetében a legkisebb éppen olyan jelentős, mint a legnagyobb. Ennek belátása megóvhat az életben könnyen felmerülő számtalan elégedetlenségtől. Csak hogyha ilyen hangulatot ápolunk az életben elvégzendő dolgaink iránt, akkor adódhat számunkra helyes megértés a lelkünkben végzendő benső munka iránt. Csak ekkor viszonyulhatunk helyesen a legmagasabb rendű szellemi törekvéshez. Egy antropozófus számára az ilyesmi sohasem szabad, hogy puszta gondolattá, elméletté váljon. Jól teszi, ha belső elmélyedésében olykor tisztázza, milyen kevéssé felelne meg a nagy kozmikus rendnek, ha az életben elfoglalt bármely helyzetéből elégedetlenség fakadna. A világfejlődés egész lénye nem tudna saját medrében haladni, ha az életben látszólag legjelentéktelenebb dolgokat nem végeznénk el megfelelően. Így kapjuk meg a helyes érzéseket a lét nagy jelenségeivel kapcsolatban is. Csak ekkor világosodhat meg számunkra a következő mondat nagysága és jelentősége: azon túlmenően, amit a fizikai síkon képviselünk, a világ bölcsességének értelmében alakítsuk ki magunkból mindannyian a lehető legtöbbet. Az antropozófus fejlődést tekintsük szükségszerűnek. Némelyek ezt mondják: mit használ az antropozófus fejlődés, ha nem tudom általa az életben hasznosítani magamat? - Gondoljuk meg azonban, hogy azt, amit az életben tennünk kell, azt életünk karmája meg fogja mutatni számunkra, amennyiben először megtanuljuk megérteni életünk karmájának jelzéseit. Nem az a feladatunk csupán, hogy ezt vagy azt megtegyük, hanem nekünk valójában az a feladatunk, hogy önmagunkból a lehető legtöbbet alakítsuk ki. Fel kell emelkednünk ahhoz a gondolathoz, hogy végtelen erők és képességek rejlenek bennünk, és ezeket nem szabad elveszni hagyni a lelkünkben. Azt, hogy az isteni-szellemi világrend mit kezd azzal, amit a lelkünkből kialakítottunk, rá kell bíznunk az isteni-szellemi világrendre. Hogyha dolgozunk a lelkünkön és figyelünk a karma jelzéseire, akkor meg fogjuk látni, hogy mit kell tennünk. Ne gyártsunk elméleteket. Könnyen azt gondolhatnánk, hogy az a legjobb antropozófus, aki egy ideig dolgozik önmagán, majd utána külső, áldásos tevékenységbe kezd. Lehetséges azonban, hogy külső élethelyzetünk olyan, hogy nem tudjuk a világban érvényre juttatni azt, amit a lelkünkben megdolgoztunk. A létező leghelytelenebb gondolat, hogy csak az a jó antropozófus, aki a tanultakat a világban is érvényre juttatja. Előfordulhat például, hogy évtizedekig nem kerülünk abba a helyzetbe, hogy a bennünk lévő antropozófus impulzusból bármit is meg tudnánk valósítani. Azután esetleg összetalálkozunk valakivel egy pályaudvaron, és egy olyan fontos mondatot mondunk neki, amit különben nem mondhattunk volna. Ez az egyetlen cselekedet fontosabb lehet az élet összefüggése szempontjából, mint egy nagyszabású cselekedet. Tisztáznunk kell magunkban azt, hogy mit tehetünk, de azt is, hogy ennek a megfelelő órában történő alkalmazását majd a karma jelzése határozza meg. Ha ezt átérezzük és észleljük, akkor az antropozófia valami olyanná válik, aminek a céljára többé nem kérdezünk rá, mivel az abszolút értékű. Így viszonyulunk csak helyesen ahhoz, ami összeköt bennünket az élet nagy, döntő eseményeivel. Olykor azt feltételezik, hogy minden fejlődés lépésről lépésre halad előre. A teljesség élete azonban nem úgy megy végbe, hogy azt mondhatnánk, a természet nem végez ugrásokat. Ez így nem helyes. A természet állandóan ugrásokat hajt végre. Nézzünk meg egy növényt. Fejlődése során folytonosan ugrásokat végez: a gyökér és a levél közötti átmenetnél, vagy amikor a levélből kehely, a kehelyből virág, a virágból pedig termés lesz. Ugyanígy gyors átmenetek találhatók az emberiség életében is. Mindenütt azt találjuk, hogy az emberiség egy ideig folyamatosan fejlődik, miként a növényen is az egyik levél jelenik meg a másik után. Majd jön egy időszak, amikor az emberiség egy nagy ugrást tesz előre, hasonlóan a növényhez, amikor a levélből kehely, a kehelyből virágszirom, a virágsziromból pedig termés lesz. Ily módon mennek végbe mindenütt az emberiség fejlődésének menetében is gyors átmenetek, ugrások. A földi emberiség leghatalmasabb ugrása a palesztinai események révén történt. Ekkor egy egészen hatalmas ugrás következett be. Emlékezzünk arra, hogy az ember lelkének mai állapota lassan és fokozatosan fejlődött ki. Az ember ma úgy él, hogy érzékszervei révén ösztönzést kap a külső világból. Még egy olyan ember, mint Helen Keller[1] is, csak külső ösztönzés révén fejlődhetett. Az ember tehát ma úgy él, hogy teljes lelki fejlődése rá van utalva az érzékek külső ösztönzésére. Ítéletalkotása és eszméinek kialakítása az agy eszközére szorul. Az ember nem mindig volt ilyen. Lelki élete valaha olyan volt, hogy nem szorult rá ezekre a külső benyomásokra, mert homályos, álomszerű szellemi látással rendelkezett. Benső lényében szellemi látással érzékelt képek merültek fel, melyek a külső valóságot jelenítették meg, de nem egy olyan külső valóságot, mint amilyen ma vesz körül bennünket. Az akkori ember számára még nem körvonalazódtak úgy az őt körülvevő növények és állatok, a levegő, a víz, a felhők és a hegyek, mint a mai ember számára, ezeket legfeljebb mintegy ködön át látta. Álomszerű, homályos tudatállapotában feltekintett a következő birodalomhoz, az angyalok birodalmához. Egy ennél magasabb tudatállapotában az arkangyalok és a személyiség szellemeinek birodalmához tekintett fel. Az ember akkoriban úgy tekintett fel a hierarchiákra, akiket álomszerű, homályos tudattal észlelt, ahogyan ma a kövek világára tekintünk. És ahogyan az ember ma tudja azt, hogy ásványi szubsztanciákból tevődik össze, úgy tudta akkoriban azt, hogy lelke a személyiség szellemeinek birodalmából szállt le, és az arkangyalok és angyalok birodalmának szubsztanciáiból áll. A felette lévőhöz mint szellemi hazájához tekintett fel. Onnan szállt le fizikai világban való létéhez, a fizikai külvilág észleléséhez. Először a személyiség szellemeinek észlelését veszítette el, és meglátta az állatok világát. Azután az arkangyalok észlelésének képességét veszítette el, és meglátta a növényvilágot; majd az angyalok birodalmának észlelése veszett el, és láthatóvá vált számára az ásványvilág. sokáig fel tudtak még nézni bizonyos időkben ezekbe a birodalmakba, és tudták, hogy ezek a magasabbrendű lények léteznek. Tekintetük lassan, fokozatosan korlátozódott kizárólag a külső világra. A szellemi világ kapuja bezárult. De nem csak ez történt. Amíg az emberek még betekintettek a szellemi világokba, egészen mást jelentett nekik a betegség és az egészség, mint ma nekünk. Ha az akkori embert valamilyen betegség támadta meg, lehetősége volt arra, hogy előidézzen egy köztes állapotot - egy köztes állapotot az ébrenlét és az alvás között -, amelynek révén szellemi látással szemlélte a szellemi világot. Ebben a szellemi módon érző és látó állapotban áthatotta őt a szellemiség, és ez a szellemivel áthatott állapot gyógyítóan hatott rá. A betegnek teljesen át kellett hatnia magát a szellemiség erejével, és ez gyógyítóan hatott betegségére. Ma az ember leszállt a fizikai világba. Ezáltal a fizikai test nagy erőhöz jutott, a lélek viszont tehetetlenné vált vele szemben. Hasonlítsuk össze a puha viaszt a megmerevedettel. Utóbbit nehéz benyomni. A másik képlékeny. A régi korokban az ember fizikai teste plasztikus anyagból épült fel, melyet a lélek alakíthatott. Amikor a lélek kapcsolatot alakított ki a szellemiséggel, formálni tudta a fizikait. A szellemiség iránti erős odaadás előidézheti a szellemiség gyógyító hatását. A régi korokban az ember nemcsak a megismerés céljából, hanem gyógyulása végett is áthatotta magát a szellemiséggel. Azokban a korokban az emberek közösségben éltek a magasztos szellemi lényekkel. Amikor leszálltak, de még kapcsolatban voltak a szellemi világokkal, nem tudták megóvni magukat a káros szellemi lényektől. Gonosz szellemi hatalmak is áthathatták őket, például az asztrális síkon lakó elementáris lények. Az ember átadhatta magát a jó szellemi befolyásoknak, de ki volt téve a gonosz szellemi lények hatásának is. Ma kevésbé van dolgunk ezekkel a gonosz démoni lényekkel. A régi időkben ezek a démoni lények úgy működtek a plasztikus anyagban, hogy megszállottá tették az embereket. Mindez amiatt volt, mert az embernek öntudatra ébredése érdekében le kellett szállnia a fizikai síkra. Nem juthatott volna valódi öntudathoz, ha mindig átadja magát a szellemi világnak. Ilyenkor önmagán kívül volt. Az én már a régi korok óta dolgozott az emberi természeten. Az ember a Krisztus-impulzus révén tudhatott először teljes tudatossággal önmagáról, az én jelentőségéről. A Krisztus-impulzus először annak a villámnak a tüzében mutatkozott meg, amelyben Jehova jelent meg Mózesnek. Úgy tükröződött a villám tüzében, ahogy a Nap fénye tükröződik a Hold fényében. Jehova nem más, mint a visszatükrözött Krisztus, aki először tükröződve jelenik meg. A János-evangéliumot csak akkor értjük meg, ha belátjuk, hogy a Krisztus-impulzus az emberi fejlődésben az én-tudaton végzett legjelentősebb munka. Az embert ki kellett vonni az olyan befolyások alól, amelyek öntudata megkerülésével áradtak belé. Ezáltal megszerezhette én-tudatát, és felkészülhetett a régi kor szellemi látásának visszaszerzésére. De meg kell szabadulnia a démoni befolyásoktól. Mennél több erő van énjében, annál szabadabbá válik a démoni befolyásoktól. Csak így érthetjük meg azokat a gyógyításokat, amelyek a démonoktól szabadították meg az embereket. Számos beteget hoztak Krisztus közelébe éppen abban az időben, amikor a szellemi Krisztus a legerősebben tudott hatni. Nem a fizikai napfénynek - a szellemi fény ruhájának - kellett hatnia, hanem a szellemi fénynek. Ezeket a betegeket akkor hozták Krisztushoz, amikor a Nap lenyugodott. A gyógyítás tényleges folyamatát így kell elképzelnünk: az odajövő emberek szilárdan hittek abban, erős meggyőződésük volt, hogy Krisztus által olyan impulzus hat, amely elűzheti a démonokat. Ha ez külső eszközzel történik, akkor Krisztus nem az én által hatott volna. Az ember majd csak akkor ismeri meg Krisztust, ha az ember minden hatalmat kibontakoztat a bensőjében. Krisztus csak ott tud hatni, ahol ez az erő az emberi énben kifejezésre jut. Mindebből láthatjuk, hogy az emberiség hatalmas fordulópont előtt állt abban a korban. Egy régi kor záróakkordja volt mindez, és egyben egy hatalmas impulzus megjelenése, amely egy új korba vezette az embereket. Ekkor az ember visszatekinthetett, és a következőket láthatta: régebben az ember közelebbi kapcsolatban állt a szellemi világgal. Extázis révén megtalálhatta a szellemi világhoz vezető utat. Most azonban az énben kell megtalálnunk a kapcsolódási pontot, hogy bejussunk a szellemi világba. Ezt az impulzust a Keresztelő hatalmas szózata és maga Krisztus adta meg: „Változtassátok meg a lelki felfogásotokat, mert a mennyek országa közel jött hozzátok." Magatokban kell keresnetek azt a köteléket, amely a mennyek országával összeköt. Azoknak, akiknek ezt teljes mélységében el lehetett mondani, a következőt mondták: régebben volt egy olyan kor, amikor az emberi lelkek énjükből kiszállva eljutottak a szellem birodalmába. Itt gyógyulásuk érdekében megajándékozták őket a szellemmel. Gazdagok voltak, vagyis a szellem birtokosai lettek. Ekkor egy fordulópont következett. Most éppen azok hivatottak a mennyek országába bejutni, akik koldusai a szellemnek. Most azok lehetnek Istennel áthatottak, boldogok, akik koldulják a szellemet. A szellemi szegények fogják a mennyek országát befogadni. A szenvedők is boldogok, avagy Istennel áthatottak lesznek, ha a Krisztus-impulzust felveszik. Azáltal, hogy keresik énjükben a szellemi világhoz fűződő köteléket, meggyógyulnak. Azok, akik régebben szenvedélyeik miatt őrjöngtek, megszelídülhettek, ha extázisban átszellemültek. Azáltal, hogy most önmagukban, énjükben megtalálják a Krisztushoz fűződő kapcsolatot, az őrjöngő szenvedélyeket, a vad ösztönöket meg tudják szelídíteni. A földi missziónak az a sorsa, hogy azoknak jut osztályrészül, akik az én révén lecsillapítják szenvedélyeiket. A szenvedők megszabadulnak szenvedésüktől azáltal, hogy énjükbe felveszik Krisztust; szelíd lelkűek lehetnek azok, akik Krisztust felveszik az énjükbe, és ők fognak uralkodni a Földön. A hegyi beszéd[2] első mondata a fizikai testre, a második az étertestre, a harmadik az asztráltestre vonatkozik. A negyedik mondat, amely szerint az ember ne egy pusztán a fizikaira törekvő lelkiismeretet bontakoztasson ki, az érzőlélekre vonatkozik. Akik érzőlelkükben szomjazzák és éhezik az igazságot, most Istennel áthatottak, avagy boldogok lehetnek. Amit az ember az értelmi, avagy kedélylélekben találhat meg, azt ez a mondat fejezi ki: boldogok az irgalmasok. Minek kell történnie akkor, amikor az érzőlélektől az értelmi, avagy kedélylélekhez emelkedünk? Itt először az én emelkedik fel. Ezt az embernek azáltal kell kifejlesztenie, hogy önmagát énnek érzékeli, és mindenki mást is énnek érzékel; azáltal, hogy az, ami a lélekben él, éntől énhez vezetődik. Annak, ami embertől emberig megy, az alanynak és az állítmánynak, azonosnak kell lennie. A boldogságok első mondataiban az alany eltér az állítmánytól. Az értelmi, avagy kedélylélekre vonatkozó mondatban azt találjuk, hogy az alany és az állítmány azonos. „Boldogok az irgalmasok, mert irgalmasságot, avagy szeretetet nyernek. ” Itt egy olyan hatalmas és mély értelmű dokumentumot látunk, amihez hasonló aligha létezik. A Krisztus által megjelenő, hatalmas átmenet értelmében alkották meg. A Káli-yuga, a sötét korszak, ekkor már 3000 éve tartott. A Káli-yuga, pontosabban meghatározva, Krisztus születése előtt 3101-ben kezdődött. A szellemi világ kapuinak bezárulása ebben az évben kezdődött. 3101 előtt megtaláljuk még a szellemi világ közvetlen tudatát. A szellemi világ azután egyre jobban elsötétült. Miután a Káli-yuga már 3101 éve tartott, megjelent az az impulzus, amely ismét bevezeti az embert a szellemi világba. De miáltal jelenhetett meg ez az impulzus? Csakis azáltal, hogy egy isten leszállt a fizikai világba. Ez adja meg az indíttatást a szellemi világba való visszatéréshez. Az emberiség fejlődésében egy hatalmas ugrás történt azáltal, hogy az emberiség elnyerte annak lehetőségét, hogy énjéből kiindulva ismét felemelkedhet a szellemi világba. Az emberiségnek úgymond szüksége volt Krisztusra, mert felemelkedett az énjéhez. Krisztus leszállására azért volt szükség, hogy az emberi én ne sorvadjon el, ne essen ki a fejlődésből. Látjuk, hogy számos ember sokáig mit sem tudott arról, hogy odaát, Palesztina kis országában, ott élt Krisztus. Például Tacitus igen keveset tud erről. Körülbelül száz évvel később arról meséltek, hogy él Róma egyik utcácskájában egy szekta, amely Jézusról tanít. Ez a hatalmas impulzus, a Krisztus-impulzus sok ember mellett elment akkoriban. Akár mindenki mellett elmehetett volna. Ez azonban nem történt meg. Az emberiség akkoriban felvette a Krisztusimpulzust. Ha az emberiségben újra megjelenik egy hasonló impulzus, az emberiségnek képesnek kell lennie arra, hogy ne engedje meg, hogy egy ilyen ugrás az emberiségfejlődésben észrevétlenül múljon el. 1899-ben véget ért a sötét korszak, a Káli-yuga. Az emberiség elindította magát egy felfelé irányuló pályán. A sötét korszak 5000 évig tartott. Ma egy olyan korszak kezdetén élünk, amelyben teljesen új erők és képességek fognak kifejlődni az emberiségben. Még a XX. század első felének letelte előtt meg fog mutatkozni, hogy lesznek olyan emberek, akiknek a természetes fejlődés révén különleges képességei lettek. A Káli-yuga leteltével, 1899-től kezdve, egy bizonyos éteri látás fejlődik ki az emberiségben. Ez az éteri látás 1930-1940 között alakul ki ezekben az emberekben. Ekkor kétféle lehetőség lesz. Az emberiség tovább élhet a materializmus mocsarában. A materializmus mindent eláraszthat. Az emberiség ugyanúgy elmulaszthatja ezt az eseményt, ahogy a Krisztus-eseményt is elmulaszthatta volna. Ha nem lesznek olyanok, akik ezt az éteri látást átélik, akkor az oda vezet, hogy az emberek belesüllyednek a materializmus mocsarába. Vagy pedig az elkövetkezendő 2500 év során elegendően nagyszámú ember fejlődik majd úgy, hogy lesz éteri látásuk. Ez a kezdete a szellemi látásnak, amelyet az emberek hozzászereznek az én-tudathoz. Ehhez hozzájárul még valami. Ha bizonyos számú ember szellemtudományos megértése révén kifejleszt eziránt egy érzéket, akkor bekövetkezik az, hogy ezek az emberek éppúgy meggyőződhetnek a Krisztus-esemény igazságáról, ahogyan Pál is meggyőződhetett róla a damaszkuszi élmény során. 1930-1940 között még csak kevesen fogják kifejleszteni ezt a képességet, de a 2500 év során azután egyre többen látják majd Krisztust étertestben. Az emberek, ha felfejlesztik magukat az éteri látáshoz, látni fogják Krisztust étertestben, ehhez azonban csak szellemtudományos megértés és érzés révén juthatnak el. Ez Krisztus újbóli leszállása a földi emberhez. Valójában ez inkább egy felemelkedés, mert Krisztus hús-vér testben már nem fog inkarnálódni. Azok az emberek azonban, akik felfejlődnek Hozzá, képesek lesznek arra, hogy étertestben észleljék. Közvetlen tapasztalásból fogják tudni, hogy Krisztus él. Azok számára, akik Krisztust meg akarják ismerni, újra megjelenik, étertestében. Látásuk révén fognak Krisztusról tudni. Korunk emberiségének legfontosabb eseményét éppen lelki fejlődésünk révén fogjuk megérteni. Ha az emberiséget a szellemtudomány nem vezetné el hozzá, akkor ez az esemény észrevétlenül menne el mellette. A szellemtudománynak kell előkészítenie bennünket arra, hogy ezt a Káli-yuga letelte után bekövetkező legnagyobb eseményt gyümölcsözővé tegyük. Azok az emberek lesznek fontosak - bármilyen foglalkozást űznek is -, akik felkészültek ennek az eseménynek az észlelésére. Ez az esemény azonban azok számára is fontos lesz, akik a halál és az újabb születés közötti világban tartózkodnak. Mert ez az esemény a szellemi világokban is hat, de csak azáltal, hogy itt a Földön felkészültünk rá. Éppen itt a Földön kell erre az eseményre felkészülnünk, és megteremtenünk hozzá a szerveinket. Most a XX. század új Krisztus-eseményét adjuk hírül. Később ezt úgy magyarázzák majd, mint egy olyan eseményt, ami tovább hat az egész emberiségért. Ez hamarosan köztudottá válik. Ez egy próbatétel lesz az antropozófia számára. Előfordulhat, hogy a Krisztus-esemény antropozófiai felfogásába beleviszik a materializmust. Csak a materialista tudat hiheti azt, hogy Krisztus hús-vér alakban térhet vissza. Az esemény bekövetkeztekor ki fog derülni, hogy megértették-e az antropozófiát. A XX. század első felében látni fogjuk, hogy itt-ott hamis messiások érvényesülnek. Nagy baj volna korunkban, ha az emberek nem tudnának felemelkedni egy olyan spirituális szemlélethez, hogy Krisztus éteri alakban fog újból visszatérni. Nem beszélhetnénk az emberiség fejlődéséről, ha Krisztus újból hús-vér testben jelenne meg. Az emberiség azért fejlődik, hogy a Messiást magasabb képességekkel észlelje. Ez lesz a próbaköve annak, hogy az antropozófia valóban elvezette-e az embereket ennek az eseménynek a helyes megértéséhez, vagyis hogy az ember felemelkedett-e olyannyira a spiritualitáshoz, hogy helyes módon értse meg Krisztus visszatérését. Ennek bizonyos számú ember az előfutára lesz, az ő számukra ebben a században (a XX. században - a fordító megjegyzése) fog visszatérni, úgy, ahogyan egykor a damaszkuszi élményben Pálnak jött el. A történelmi okmányok kritikája révén a hitetlenség egyre jobban terjedni fog. Mennél jobban gyengül a történelmi tanúságok ereje az emberek számára, annál jobban kisarjadnak azok a képességek, amelyek révén Krisztust láthatják. Krisztus valóságát azok az emberek fogják felismerni, akik a szellemtudomány révén képesek felemelkedni Krisztus igazi visszatérésének megértéséhez és meglátásához. |