Az evangéliumok alapját képező tények - és így a Lukács-evangéliuméi is - a következő napokban mind stabilabbak lesznek. Ezért ezúttal, még inkább, mint máskor, kérem, vegyék figyelembe, hogy az előadások folyamatosak, és hogy a tartalom valóban az egyik előadástól átvezet a másikhoz, és hogy az egyes előadásokat nem lehet megérteni, ha azokat nem a többi előadással összefüggésben nézzük. Főleg a mai és a holnapi előadásra érvényes ez, és arra is érvényes, hogy csak holnap tehetik fel a kérdést, hogy az itt előadott tények miképpen függenek össze a többi előadás-ciklussal, amelyek ezt a témát már érintették.

Tegnap azzal fejeztük be, hogy Buddha nirmanakajája jelent meg abban a pillanatban, amelyet a Lukács-evangélium a pásztoroknak való kinyilatkoztatásban állít elénk. És érintettük azt is, hogy a buddhista világszemléletnek az a megifjodása, amely a kereszténységbe belefolyt, és ezzel a világnak megadatott, azáltal jött létre, hogy azt az asztrális anyatestet, amely a fejlődő emberről a nemi érettséggel leválik, és amely ezek szerint a Jézus-gyermekkel össze volt kötve, Buddha nirmanakajája magába fogadta, egyesült vele Jézus életének tizenkettedik évében. Így ettől a pillanattól kezdve, most már egy olyan lénnyel van dolgunk, aki tulajdonképpen a nirmanakajából áll, Buddha szellemtestéből, és abból az asztrális anyatestből, amely a 12 éves koráig felnövekedett Jézus-gyermek asztrális burkaként levált róla.

Most a következő kérdést kell feltennünk: ha a mindennapi életben az ember fejlődése során ez az asztrális anyatest leválik az ember tulajdonképpeni asztráltestének megszületésekor, akkor vajon az asztrális anyaburok az általános asztrális világba oldódik-e bele? Ahogy ez az asztrális anyaburok a mindennapi embernél a jelenlegi fejlődés-ciklusban létezik, úgy nem volna használható arra, hogy egy olyan magas lény magába fogadja, mint amilyen Buddha a maga nirmanakajájában volt. Ezért ez az anyaburok, amely a Buddha nirmanakajájával való egyesülés folytán az egész buddhizmust megfiatalította, valami egészen különleges kellett, hogy legyen. Más szavakkal: a Jézus-gyermekben egy egészen különleges lény kellett, hogy éljen, Jézus testében egy egészen különleges lény kellett, hogy inkarnálódjon, hogy életének tizenkettedik évében kisugározhattak belőle azok az erők, amelyeket aztán az asztrális anyaburok felvett, hogy rendelkezzen a tegnap jelzett fiatalító erőkkel. Nem egy közönséges emberi lény, hanem egy egészen különleges lény kellett tehát, hogy legyen az, aki születésétől 12 éves koráig a Jézus-gyermekben felnőtt, és aki aztán képes volt arra, hogy abba, ami levált róla, belesugározza mindazokat az erőket, amelyek ezt a megfiatalítást eredményezték.

Ha fogalmat akarunk alkotni arról, hogyan mehet egyáltalán végbe az, hogy egy gyermek egészen más módon hasson a maga burkaira, mint ahogy az a normális állapotban történik, akkor egyelőre csak egy hasonlattal közeledhetünk ahhoz a tényhez, amely itt előttünk áll. Ezért egy hasonlattal igyekszem szemléletesebbé tenni azt, ami abban az időben végbement.

Ha egy emberi életet követünk, ahogy az a születéstől a későbbi korokig fejlődik, a huszadik, harmincadik, negyvenedik évig, és ha ez normálisan folyik le, akkor lelkünk elé állíthatjuk, hogy az egyes erők, amelyek a csíra-hajlamokban és a születés előtt csak mint adottságok vannak jelen, fokról-fokra nyilatkoznak meg. A gyermek fizikailag felnő, de nő szellemileg is, lassanként kibontakoznak lelki erői. (Arról, hogy ez hogyan történik, „A gyermek nevelése szellemtudományos szempontból” című könyvemben olvashatnak.) Kíséreljék meg követni, hogyan fejlődnek ki a gyermekből annak kedélybeli és intellektuális erői, hogyan jelennek meg a hetedik, tizennegyedik és huszonegyedik életévvel ezek vagy azok az erők, amelyek korábban nem mutatkoztak, vagy hogy a meglévők nagyobb mértékben mutatkoznak, és így tovább. Képzeljék el tehát, hogyan megy ez végbe a normális emberi élet folyamán, és most gondolják el, hogy egyszer egy „élet-kísérletet” akarnánk tenni. Egy embernek, aki éppen megszületett, meg akarnák adni azt a lehetőséget, hogy ne teljesen normálisan, az átlagnak megfelelően fejlődjön, ahogyan az a mi fejlődési ciklusunkban történik, és ahogy annak a normális életben történnie kell, hanem mesterségesen alkalmat adnánk neki arra, hogy amit egy másik ember normálisan, például a tizenkettedik életévétől a tizennyolcadik életévéig tanul meg, azt bizonyos frissességgel fogja fel. Ne úgy illessze bele tehát lelkébe, ahogy közönségesen történik, hanem azt a lélek egyfajta különleges frissességével ragadja meg, ne olyan módon tegye magáévá, ahogyan a többi ember teszi, hanem egy bizonyos „feltaláló erővel”, a dolgokat tovább alakító erővel működhessen. Tegyük fel, hogy ezt az embert mesterséges módon egy különlegesen produktív emberré akarjuk tenni, akkor ezt a gyermeket nem úgy kellene felnevelnünk, mint ahogy a többi gyermek rendszerint felnő.

Egy hipotetikus élet-kísérletet akarunk tehát végrehajtani. Kimondottan hangsúlyozom azonban, hogy ezt a példát csak hipotetikusan választottam, és a világért sem úgy értem, hogy azt mindjárt végre is kellene hajtani, csak hasonlatként használom, és ne vegyék ezt nevelési ideálként. Tehát mondjuk, hogy valakit különleges feltaláló szellemmé akarnánk tenni, aki a gondolkodási képességet nemcsak élettel tölti be, hanem alkotóan tovább is tud haladni. Ezeket a képességeket aztán idősebb korában magasabb produktivitássá tudja fejleszteni. Ebben az esetben mindenekelőtt ezt a gyermeket a hatodik-hetedik életévétől kezdve távol kellene tartanunk attól, hogy ugyanolyan módon tanuljon, mint a többi gyermek, hogy ne kezdje tanulni azokat az iskolai tárgyakat, mint a többi, hanem ettől az időtől kezdve a lehető legkevésbé kerüljön hozzá az, amit a többi gyermeknek tanítanak. A tizedik és tizenegyedik életévig lehetőleg gyermeki játékoknál kellene tartanunk, és a lehető legkevesebbet tanítani neki iskolai tárgyakból, úgyhogy kilenc éves korában még nem tudna összeadni, nyolc éves korában lehetőleg még rosszul olvasna, amit a hatodik-hetedik évében elkezd az ember, azt csak a nyolcadik-kilencedik évében kezdenénk el vele. Akkor ennek az embernek az erői másképpen fejlődnének, akkor ez a lélek másképpen bánna azzal, amit neki tanítottak. Egy ilyen gyermek aztán a gyermeki erőket, amelyeket egyébként a szokásos oktatással elnyomnak, tíz-tizenegy éves koráig megőrizné, és akkor sokkal tüzesebb lelki erővel nyúlna a dolgokhoz, és egészen más módon fogná fel azokat. Ezzel képességei rendkívül produktívakká válnának. Ha tehát egy gyermeket hosszú ideig gyermeki állapotban tartanánk, akkor a szellemi látó észlelné, hogy az az asztrális burok, amely a nemi éréssel leválik, valóban egészen más erőkkel rendelkezik, mint egyébként, hogy fiatalos, friss erőkkel rendelkezik. És ez az asztrális burok aztán használható lenne egy olyan lény részére, mint a mi esetünkben Buddha nirmanakajája. Egy ilyen kísérlettel nemcsak a fiatalság ideje volna meghosszabbítva, hanem bizonyos gyermekes, fiatalos erők áradnának az asztrális burokba, és aztán ez a világban felhasználható lenne úgy, hogy egy lény, aki a szellemi magasságokból leszáll, ezekből az erőkből táplálkozhat és megfiatalodhat.

Ezt a kísérletet az emberek mégse tegyék meg. Ez nem nevelési eszmény. Ezeket a dolgokat az emberek ma még az istenekre kell, hogy bízzák. Az istenek meg tudják tenni, az emberek nem tudják helyesen véghez vinni. És ha önök valahol azt hallják, hogy egy bizonyos személyiség, aki bizonyos területen termékenyen kell, hogy hasson, hosszú időn keresztül tehetetlennek látszik, és csak később „nyílik meg az esze”, akkor ott az istenek ezt a kísérletet vitték végbe, akkor ennek az embernek gyermeki állapotát évekig megőrizték, és arra, amit az emberek a normális életben korábban tanul meg, csak a későbbi élet folyamán tették képessé. Ez különösen akkor mutatkozik meg, amikor koraérett gyermekek gyorsan felfogják, amit nekik elmesélnek, de amikor iskolába kerülnek, ott tulajdonképpen semmit sem akarnak tanulni. Ott az istenek az ilyen gyermekkel ezt az élet-kísérletet viszik véghez, amelyet leírtam.

Valami hasonló - csak végtelenül tágabb értelemben - kellett, hogy végbe menjen annál a gyermeknél, ami mint „Jézus” növekedett fel, és aki aztán Buddha nirmanakajájának egy végtelenül termékeny asztrális anyaburkot adott át. Ez történt. Itt egy titokzatos tényhez jutunk el, amit mindenkinek szabadságában áll hinni, vagy nem hinni, de amit ma a felkészült antropozófusnak el lehet mondani, és amit ki is lehet vizsgálni. Ha kivizsgálják mindazokon a tényeken keresztül, amelyek a külső evangéliumokban, vagy a külső történelemben rendelkezésre állnak, mindazt igazolni fogják a fizikai sík külső tényei, ha ezeket a tényeket helyesen veszik szemügyre, és nem akarnak túl hamar ítélkezni. Amit az okkultista mond, mint a magasabb világokból származó tényeket, azt zálogként adja át az emberiségnek, és ha az helyes forrásból való, akkor így szól: vizsgáljátok olyan szigorúan, ahogy akarjátok, ha megfelelő módon vizsgáljátok, mindenütt igazolva látjátok azáltal, amit az írásos dokumentumokból vagy más természettudományos tanokból a fizikai világban megszerezhettek. Annak a szülőpárnak tehát, amelyről a Lukács-evangélium szól, született egy gyermeke, aki egészen különleges gyermek volt, aki fiatal erőt, gyermekkori erőket hozott magával egészen különleges módon, és azokat oly mértékben, ahogyan magával hozta őket, frissen és minden tekintetben egészségesen megtartotta. Ennek így kellett történnie.

Közönséges viszonyok mellett azonban nem lett volna található olyan gyermek és olyan szülőpár, akiknél a gyermekkori és ifjúkori erők olyan frissességben meglettek volna, ahogy akkor létezniük kellett. Az emberiség akkori egész széles körében - ha csak a normális viszonyokat vették volna tekintetbe - sehol sem lehetett volna megtalálni azt a individualitást és azt a szülőpárt, akik egy ilyen inkarnációhoz szükségesek voltak, ha nem lett volna lehetséges valami egészen különös. Ami akkor lehetséges volt, azt csak akkor tudjuk megérteni, ha több mindenre visszaemlékezünk, amit antropozófiai előkészületeink folyamán már megtanultunk.

Tudjuk, hogy a mai emberiség különböző korszakokon keresztül visszavezethető egy ősi emberiséghez, amelyet a régi atlantiszi kor emberiségének nevezünk, és ez az emberiség ismét egy olyan emberiséghez vezethető vissza, amelyet a lemuriai kor emberiségének nevezünk. A szellemtudomány egészen más tényeket tud felmutatni az emberiség fejlődési menetére, mint a külső természettudomány, amely csak az érzékelhető tényekhez tud ragaszkodni. A szellemtudomány megmutatja, hogy az emberiség keresztülment a görög-latin fejlődés stádiumán, ezt megelőzte az egyiptomi-káldeai, az óperzsa, majd az óindiai kultúrkorszak. Ezzel visszajutottunk ahhoz a nagy, hatalmas katasztrófához, amely Földünkön valamikor végbement, és annak arculatát egészen megváltoztatta. Volt régen egy messze kiterjedő kontinens, azokon a vidékeken, ahol most az Atlanti Óceán terül el, ez volt a régi „Atlantisz”. És azokon a vidékeken, ahol most az európai, ázsiai és afrikai emberiség lakik, akkor legnagyobb részben még tenger volt. A nagy atlantiszi katasztrófa által, amely a Föld vízelemében játszódott le, megváltozott a Föld arculata. Előzőleg az emberiség főleg ezen az Atlantiszon élt. Ott fejlődött. Ezek olyan emberek voltak, akiknek szervezete más volt, mint a mai embereké. Erről már többször beszéltem. Amikor aztán az atlantiszi katasztrófa közelgett, az emberiség nagy látnokai, vezetői és papjai ezt előre látták, és az embereket keletre - és részben nyugatra is - átvezették. Akiket nyugatra vezettek át, a későbbi amerikai emberiség elődei lettek. Ezért mai emberiségünk őseit a régi atlantisziak között kell keresnünk. Azok az emberek viszont, akik Atlantiszon laktak, még korábbi embereknek voltak utódai, akik ismét egészen másképpen voltak megalkotva, mint az atlantiszi emberek. Ezek a mai Ázsia, Afrika és Ausztrália között lévő kontinensen laktak, a régi „Lemuriában”. A részletekbe menő leírást „A szellemtudomány körvonalai” című könyvemben találhatják meg, most csak annyit akartam ebből kiemelni, amennyire szükségünk van.

Ha az Akasha-krónikában a régi időkig visszapillantunk, akkor ez az Akasha-krónika csodálatos bizonyítékokat szolgáltat nekünk mindarra, amit egyébként a bibliai forrásokban megtalálunk, és csak akkor értjük meg igazán helyes módon ezeket a vallásos kútfőket. A külső tudomány például ilyen kérdéseket tesz fel: valóban igaz-e amit a Bibliában olvasunk az „egyetlen emberpárról”, Ádámról és Éváról, akiktől az egész emberiség a Biblia szerint származik? Ez olyan kérdés volt, ami a 19. század közepéig természettudományos szempontból sokakat egészen különösen foglalkoztatott.

Ha összefoglaljuk, amit az Akasha-krónika mond, tudjuk, hogy a Föld életének hosszú története van, és hogy a lemuriai korszakot is megelőzte egy másik. Tudjuk, hogy a Föld más planetáris állapotoknak az újratestesülése: a régi Hold, a régi Nap és a régi Szaturnusz megtestesülése. Azt is tudjuk továbbá, hogy ahhoz a három testhez, amelyeket az ember lassanként a Föld korábbi megtestesülései alatt kifejlesztett - a Szaturnuszon a fizikai testet, a Napon az étertestet, a Holdon az asztráltestet - a Földön az emberi lény negyedik részeként az ént kapcsolja hozzá. Mindaz, ami a lemuriai kort megelőzte, csak előkészülete volt ennek a Föld-missziónak. Akkor, ebben a lemuriai időben olyanná alakult az ember, hogy képessé vált a negyedik részt, az ént kialakítani. Akkor kezdett az első csíra kialakulni, hogy abban a három részben, amelyeket az ember fokonként szerzett meg, egy ént fejlesszen ki. Ezért azt mondhatjuk: azok a változások, amelyek a Földön végbementek, úgy befolyásolták, hogy én-hordozóvá válhasson. A lemuriai kor előtt is éltek emberek a Földön. De ezek olyan emberek voltak, akik még nem voltak én-hordozók, akik tulajdonképpen még csak azt fejlesztették ki, amit a Szaturnuszról, a Napról és a Holdról áthoztak, mint fizikai testet, étertestet és asztráltestet, és tudjuk, melyek azok a folyamatok az egész világmindenségben, amelyek oda vezettek, hogy az ember a maga fejlődésének ehhez az érettségi fokához elérkezett.

Tudjuk, hogy a Föld a mai fejlődésünk kezdetén együtt volt a Nappal és a Holddal. Ezután először a Nap vált ki, és egy planetáris testet visszahagyott, amely magába foglalta a mai Földet és a mai Holdat. Azt is tudjuk azonban, hogy ha a Föld a Holddal együtt maradt volna, mindaz, ami az emberben benne volt, megkeményedett, mumifikálódott volna, elfásodott állapotba ment volna át. Hogy ez ne történjen meg, mindazt, ami szubsztancialitás és lényszerű volt a Holdban, azt előbb ki kellett taszítani. Ez óvta meg az emberi alakot a megkeményedéstől. Az ember számára lehetővé vált, hogy felvegye a jelenlegi alakot, és csak a Hold kiválasztása után vált részére lehetségessé az, hogy én-hordozó legyen. De mindez nem egyszerre ment végbe. Azt mondhatjuk, először a Nap vált ki lassanként a Földből. Azalatt tehát, amíg a Hold még benne volt a Földben, volt egy olyan állapot, amely az emberiség továbbfejlődését nem engedte meg: a fizikai matéria mindig sűrűbb és sűrűbb lett, úgy, hogy az ember valóban a megkeményedés útján volt. Azok a lelkek, akik alacsonyabb fokon álltak, hasonló utat jártak meg, mint a mai emberi lelkek, inkarnációkon mentek keresztül, egymásra következő megtestesüléseken, amikor az ember benső mivolta elhagyja külső megtestesülését, és keresztül megy a szellemi világon, hogy egy új megtestesülésben ismét megjelenjen.

De mielőtt a Hold eltávozott volna a Földből, valami különleges dolog történt, a Föld továbbfejlődése szempontjából egy nehéz állapot. A történt ugyanis, hogy bizonyos emberi lelkek elhagyták testüket, a szellemi világba távoztak, és amikor újra meg akartak testesülni, lent olyan emberi szubsztanciát találtak, amelyek részükre túl kemény, túlságosan elfásodott volt, úgy, hogy nem tudtak megtestesülni. Olyan idő következett, amelyben a lelkek ismét le akartak jönni a Földre, de nem találtak semmi lehetőséget arra, hogy újra megtestesüljenek, mert a földi testek nem voltak részükre alkalmasak. Csak a legerősebb lelkek tudtak az időközben megkeményedett anyag és szubsztancia fölött úrrá lenni, úgy, hogy megtestesülhessenek a Földön. A többiek kénytelenek voltak a szellemi világba visszatérni, nem tudtak leszállni. Volt ilyen időszak a Hold kiválása előtt. De mind kevesebb és kevesebb lett azoknak az erős lelkeknek a száma, akik képesek voltak az anyag fölött úrrá lenni, és a Földet benépesíteni. A lemuriai kor előtt volt egy olyan időszak, amelyben a Föld nagy területeken elnéptelenedett, amikor mind kevesebb és kevesebb ember volt a Földön, mivel a lefelé készülő lelkek nem találtak megfelelő testekre.

Mi történt azokkal a lelkekkel, akik nem tudtak testekre találni? Más planétákra vonultak, amelyek időközben az egységes szubsztanciából alakultak ki. Így voltak bizonyos lelkek, akik a Szaturnuszra vonultak, mások a Marsra, a Vénuszra vagy a Merkúrra, úgy, hogy volt egy olyan földi korszak, amikor csak a legerősebb lelkek tudtak lejönni a Földre a nagy földi tél ideje alatt. A gyengébb lelkek a naprendszerünkhöz tartozó többi planétán jutottak védelemhez.

A lemuriai korszakban valóban volt egy olyan idő, amelyről - legalábbis megközelítően - azt mondhatjuk: létezett egy emberpár, akik megtartották azt az erőt, hogy ezt az ellenszegülő emberi szubsztanciát legyőzzék, és a Földön megtestesüljenek, hogy „kitartsanak” az egész földi korszakon keresztül. Ez volt az az időszak, amikor a Hold a Földből kivált. A Hold kiválása tette lehetővé, hogy az emberi szubsztancia megfinomodott, és ismét alkalmassá vált olyan emberi lelkek felvételére, amelyek gyengébbek voltak, úgy, hogy ennek a fő emberpárnak az utódai ismét abba a helyzetbe kerültek, hogy lágyabb szubsztanciákban legyenek, mint amilyenben a Hold kiválása előtt éltek. Akkor aztán lassanként mindazok a lelkek, akik a Marsra, a Jupiterre, a Vénuszra, stb. kivonultak, ismét visszatértek a Földre, és a fő emberpártól származó emberek elszaporodása következtében a világtérből lassanként a Földre visszatérő lelkek az első fő emberpár utódai lettek.

Így népesült be a Föld ismételten. És a lemuriai korszak végétől messze az atlantiszi korba benyúlóan mind több olyan lélek szállt le a Földre, akik más planétákon várták meg, amíg a Földön újból megtestesülésükre alkalmas korszak következett be. Akkor aztán ismét leszálltak egy földi testbe. Így népesült be ismét a Föld. És ilyen módon jött létre az az atlantiszi lakosság, amely az atlantiszi orákulumok beavatottjainak vezetése alatt állt. Ezeket az atlantiszi orákulumokat a következőképpen lehet jellemezni.

A régi Atlantiszon nagy vezető helyek voltak. Ezeket úgy alakították ki, hogy az egyiket Mars-orákulumnak, a másikat Jupiter-orákulumnak, a harmadikat Szaturnusz-orákulumnak lehetett nevezni, és így tovább. Ezek a különböző orákulum-helyek azért jöttek létre, mivel az emberek különbözőek voltak. Azoknak az emberi lelkeknek, aki a Marson vártak, a Mars-orákulumban kellett oktatást és vezetést létrehozni, akik a Jupiteren várakoztak, azoknak a Jupiter-orákulumban, és így tovább. Csak kevés kiválasztott lélek kaphatott az atlantiszi korban a centrális nagy Nap-orákulumban oktatást. Ezek azok a lelkek voltak, akik a Föld-krízist átélt emberpár utódaihoz a legközelebb álltak, ahhoz az erős alap-párhoz, akiket a Biblia Ádám és Éva néven említ. Itt a Biblia olyasmire utal, ami az Akasha-krónika tényeivel megegyezik, s így a Biblia ott is megerősítést kap, ahol látszólag annyira valószínűtlen. És annak a nagy orákulumnak az élén, amely a többi fölött is a legfőbb felügyeletet gyakorolta, és amelyet Nap-orákulumnak nevezünk, a legnagyobb atlantiszi beavatott állt, a nagy Nap-beavatott, Manu, aki egyúttal az atlantiszi lakosság vezetője is volt. Ő volt az, akinek, amikor az atlantiszi katasztrófa elközelgett, azt a feladatit kellett maga elé tűznie, hogy azokkal az emberekkel, akiket használhatóknak talált, keletre vonuljon, és ott az Atlantisz utáni kultúra kiindulási helyét megalapítsa. Azok között az emberek között azonban, akiket ez a beavatott közvetlen személye körül csoportosított, mindig voltak olyanok is, akik lehetőleg közvetlenül azoktól a törzs-lelkektől származtak, akik az első fő emberpárnak, a földi tél-korszakot túlélő Ádámnak és Évának egyenes utódai voltak. Ezeket a Nap-orákulum nagy beavatottjának környezetében különleges módon ápolták és dédelgették. Egész oktatásukat úgy irányították és vezették, hogy az emberiség fejlődésének megfelelő időpontjában mindig adva volt az a lehetőség, hogy a nagy Manunak, a Nap-orákulum beavatottjának vezetése alatt álló orákulumból a helyes hatások kiáraszthatók legyenek.

Tegyük fel, hogy az emberiség fejlődésének valamilyen időpontjában szükségessé vált volna a kultúra megfiatalítása, úgy, hogy az, amit az emberiség egy időszakon át, mint hagyományt megőrzött, és ami elöregedett, az új indítékot kapjon, és az emberiségbe új kultúr-elem kerüljön. Erről közvetlenül a nagy Nap-orákulum beavatottjának működési terében kellett, hogy gondoskodjanak, és ezt a legkülönbözőbb módokon hajtották végre.

Az atlantiszi kultúrfejlődés első idejében voltak olyan emberek, akiket előkészítettek arra, hogy elmenjenek ide vagy oda, és gondos neveltetésük eredményeként végrehajtsák azt, ami ennél vagy annál a népnél szükséges volt. Ezen az orákulum-helyen, amely Ázsiának egy bizonyos vidékén volt elrejtve, mindig gondoskodtak arról, hogy az egyes kultúrákat megfelelő módon lehessen befolyásolni.

A nagy Buddha fellépése után 500-600 esztendővel egy nevezetes korszak következett. Elérkezett annak szükségessége, hogy a buddhizmus megfiatalodjon. Amit a nagy Buddha egy régi, érett világszemléletként hirdetett, olyan világszemléletként, amely a legnagyobb magasságra érkezett el, azt egy megfiatalító forráson kellett átvezetni, úgy, hogy fiatalos, friss alakban állhasson az emberiség elé. Egészen különleges, fiatal erőket kellett az emberiséghez eljuttatni. Ezekkel a fiatal erőkkel nem rendelkezhetett olyan individualitás, aki már kint a világban működött.

Aki a világ számára dolgozik, erőit elhasználja, és az erők elhasználása elöregedést jelent. Ha visszamegyünk az időben, látjuk, hogy kultúrára kultúra következik, előbb az óindiai kultúra, aztán az óperzsa, majd az egyiptomi-kaldeai, és így tovább, és látjuk, hogy mindig az emberiség nagy, jelentékeny vezetői működtek. Az emberiség vezetői mind a legjobb erőiket adták oda, hogy az embert előbbre vigyék. A nagy szent risik a maguk legjobb erőit adták oda, Zatahustra, a perzsa kultúra megalapítója, a maga legjobb erőit adta oda, Hermész és Mózes, a kaldeai kultúra vezetői, mind a maguk legjobb erőit adták oda. Ők mindnyájan bizonyos vonatkozásban koruk legigazabb és legjobb vezetői és irányítói voltak. Vegyünk egy személyiséget, aki a régi Indiában élt, újból és újból megtestesült, ebben vagy abban az inkarnációban ismét megjelent a perzsa, majd az egyiptomi-kaldeai kultúrkorszakban. És minden megjelenésével öregebb lett a lelke, érettebb és érettebb. Mindig érettebb erőkhöz jutott, a friss fiatal erőket azonban elvesztette. Magas érettségi fok érhető el, ha valaki öreg lélek lesz, amely sok inkarnáción keresztül dolgozott önmagán, de a lélek megöregszik. Nagy dolgokat lehet tanítani, sok minden lehet végrehajtani az emberiség érdekében, de a fiatalos frissességet és az ifjú erőt ebbe szükségszerűen bele kellett adni, ha valaki ilyen módon felfejlődött.

Vegyünk valakit a legnagyobbak közül, aki az emberiségfejlődés folyamán működött: Zarathustrát. Ő volt az, aki a szellemi világ nagy mélységeiből saját kora részére a Napszellem nagy híradását elhozhatta. Ő volt az, aki embertársait felfelé tudta irányítani, ahhoz a nagy szellemhez, aki később, mint Krisztus Jézus jelent meg, és ő volt az aki így szólt: a Napban lakik ő, Ahura Mazdao, és a Földhöz fog közeledni. És nagy, jelentős kijelentéseket tett róla. Csak Zarathustra mélységes spirituális tudása, magasra fejlődött tisztánlátása láthatta azt a lényt, akiről a szent risik még azt mondták, hogy Visva Karman túl van az ő szférájukon. Zarathustra ezt a lényt Ahura Mazdao-nak nevezte, és az emberiség fejlődésében játszott jelentős szerepét hirdette. Már akkor, amikor az óperzsa kultúrát megalapította, egy rendkívül érett szellem tartozott Zarathustra testiségéhez.

Elgondolhatjuk, hogy ez az individualitás egymásra következő inkarnációiban mindig magasabbra emelkedett, egyre érettebbé, egyre öregebbé vált. És egyre inkább képessé vált arra, hogy az emberiség érdekében a legnagyobb áldozatot meghozza. Akik tőlem más előadásokat hallottak, tudni fogják, hogy Zarathustra asztráltestét adta oda annak, aki később az egyiptomi kultúra vezetőjeként jelent meg, Hermésznek, és étertestét az óhéber nép vezetőjének, Mózesnek adta át. Mindezt csak az tudja végrehajtani, akinek hatalmasan fejlett lelke van. Így válhat aztán az ember olyan magasan fejlett individualitássá, mint Zarathustra, aki 600 évvel időszámításunk előtt, abban az időben, amikor Buddha Indiában működött, Kaldeában újból megjelent, és Nazarathosként, vagy Zaratasként tanított, és Püthagorász tanítója lett. Mindezt megtehette ez a nagy lélek, a perzsa kultúra megalapítója és vezetője, és közben mind érettebbé és érettebbé vált.

Belátható azonban, hogy ami ahhoz volt szükséges, hogy a buddhizmus megfiatalodjon, azt ez a lélek nem tudta végrehajtani. Ez a lélek nem adhatott le egészen friss, ifjú erőket, amelyeknél éppen az volt a lényeges, hogy a nemi érettség fokáig gyermekien fejlődjenek, hogy aztán Buddha nirmanakajája felvehesse őket. Erre a Zarathustra-lény többé már nem lett volna képes. Éppen, mivel inkarnációról-inkarnációra haladva ilyen magasra emelkedett, ezért lett volna lehetetlenség részére, hogy időszámításunk kezdetén egy gyermekben úgy fejlődjön, hogy ezzel létrejöhessen az, ami szükségessé vált.

Ha az akkoriban kibontakozott individualitások között szétnézünk, sehol sem találunk olyan embert, aki a Földre jőve képes lett volna úgy fejlődni, hogy 12 éves korában átadhassa azokat az ifjú erőket, amelyek a buddhizmus megfiatalításához szükségesek voltak. Tekintetünket éppen azért fordítottuk a maga nemében egyetlen nagy Zarathustra individualitására, hogy valami rendkívülit említsünk, és így elmondhassuk: a Zarathustra individualitás is alkalmatlan volt arra, hogy a Jézus-testet addig az ideig, amíg az asztrális burkot leveti, élettel töltse el, hogy ez az asztrális anyaburok a Buddha nirmanakajájával egyesülhessen. Honnan jött hát a Jézus-test e nagy éltető ereje?

Az emberiség nagy anya-páholyából jött, amelyet Manu, a Nagy Nap-beavatott irányít. A Lukács-evangélium József és Mária néven nevezett szülőpárjának gyermekébe egy nagy individuális erő áradt bele, amelyet a nagy Nap-orákulumban, a nagy anya-páholyban ápoltak és óvtak. Ebbe a gyermekbe ezek közül az individualitások közül a legjobb, a legerősebb áradt bele. Melyik individualitás volt ez?

Ha a Jézus-gyermekbe beleáradt individualitást meg akarjuk ismerni, messzire kell visszamennünk a luciferi befolyás előtti időkig, mielőtt Lucifer az ember asztráltestébe a maga hatását beleárasztotta volna. Ez a luciferi hatás ugyanabban az időben férkőzött az emberhez, amikor az ős-emberpár, a fő emberpár népesítette be a Földet. Ez a fő emberpár elég erős volt ugyan ahhoz, hogy az emberi szubsztanciát annyira legyőzze, hogy megtestesülhessen, ahhoz azonban nem volt elég erős, hogy a luciferi befolyásnak ellenálljon. A luciferi befolyás bekövetkezett, hatásait a fő emberpár asztráltestébe is eljuttatta, és ennek következtében lehetetlenné vált, hogy mindazok az erők, amelyek Ádámban és Évában megvoltak, az utódok vérén keresztül rájuk is átszármazzanak. A fizikai testnek az összes nemzetségeken keresztül kellett leszármaznia, az étertestből azonban az emberiség vezetői valamit visszatartottak. Ezt így fejezték ki: az emberek a jó és rossz tudásának fájáról ettek, azaz, Lucifer befolyása alá kerültek, de ezt is mondták: most azonban el kell vennünk tőlük annak lehetőségét, hogy az élet fájáról ehessenek. Ez azt jelenti, hogy az étertest erőinek egy bizonyos részét visszatartották. Ezek az erők most már nem áramlottak le az utódokra. Ezek szerint Ádámban éltek bizonyos olyan erők, amelyeket tőle a bűnbeesés után elvettek. Ádámnak bűntől mentes részét az emberiség nagy anya-páholya megőrizte, ápolta és gondozta. Ez az ádámi lélek volt, amelyet még nem érintett az emberi bűn, amely még nem bonyolódott bele abba, ami által az emberek elbuktak. Az Ádám-individualitás őserőit megőrizték. Ezek az őserők éltek, és most, mint „provizórikus ént” oda irányították őket, ahol József és Mária gyermeke a világra jött. Ez a Jézus-gyermek tehát életének első éveiben a földi emberiség eredeti ősapjának erőit hordozta magában.

Ezt a lelket nagyon fiatalnak tartották meg. Nem vezették keresztül különböző inkarnációkon, visszatartották egy nagyon régi fokon - úgy, ahogy hipotetikus nevelési kísérletünknél a gyermeket mesterségesen visszatartottuk. Ki élt ezek szerint abban a kisgyermekben, aki József és Mária gyermekeként a világra jött? Az emberiség ősapja, a „régi Ádám”, mint „új Ádám”. Ezt már Pál is tudta (l.Kor. 15,45), ez rejlik szavai mögött. És tudta ezt Lukács is, a Lukács-evangélium írója, aki Pál tanítványa volt, ezért beszél erről egészen különleges módon. Tudta, hogy valami egészen különleges volt szükséges ahhoz, hogy ez a szellemi szubsztancia az emberiséghez lekerüljön. Tudta, hogy a vérrokonságot egészen Ádámig kell felvezetnie. Azért ad Józsefnek olyan nemzetség-táblát, amely Ádámig vezet fel, aki közvetlenül a szellemi világokból származik, ezért mondja, hogy Istentől ered, „Isten fia”. Egészen Istenig adja meg a nemzedéki leszármazást (Luk. 3, 23-38).

Jelentős misztérium rejlik abban, amit Lukács nemzetség-fejezetének mondunk: a közös vérnek kellett leáradnia generációkon keresztül, és megszakítatlan sorban őrizték meg a legkésőbbi utódig, ezért, hogy ha az idő betelik, a szellemet is le lehessen vezetni az utódokra. Így kapcsolódott a József és Mária gyermekeként megszületett tettel ez a végtelenül ifjú szellem, ez a minden földi sorstól érintetlen szellem, ez a fiatal lélek, akinek erőit, ha azokat megkeresnénk, a régi Lemuriában kellene keresnünk. Egyedül ez a szellem volt elég erős ahhoz, hogy egészen belesugározzon az asztrális anyatestbe, és amikor az levált, átadja azokat az erőket, amelyekre szükség volt, hogy Buddha nirmanakajájával megtermékenyítően egyesüljön.

Feltehetjük tehát a kérdést: miről beszél tulajdonképpen a Lukács-evangélium, amikor a Názáreti Jézusról kezd beszélni? Mindenekelőtt egy olyan emberről, aki fizikai testének vérrokonságán keresztül Ádámig ér fel, azokig az időkig, amikor a Föld pusztává válásakor az emberiséget a fő emberpár mentette meg. Elmondja továbbá - teljesen az újratestesülés szempontjai szerint - egy olyan léleknek az újratestesülését, amely megtestesülései előtt a legtovább várt. A bűnbeesés előtti Ádám-lelket, amely a legtovább várt, a Jézus-gyermekben találjuk meg újra. Bármilyen fantasztikusan hangzik is az emberiség fülének, azt mondhatjuk, hogy az az individualitás, akit az emberiség nagy anya-páholya a Jézus-gyermekbe helyezett bele, nemcsak az emberiség fizikailag legrégibb nemzetségéből származott, hanem egyúttal az emberiség első tagjának újratestesülése is. - Most tudjuk, ki volt az, akit a templomban bemutattak, és akit Simeon látott, ki volt Lukács szerint „Isten fia”. Nem az akkor jelen lévő emberről beszél, hanem arról tanúskodik, hogy ez az ember annak az újratestesülése, aki korábban úgy volt itt, mint minden nemzetségnek legöregebb vérségi ősatyja.

Ha mindezt összegezzük, a következőket kell mondanunk: 500-600 évvel időszámításunk előtt Indiában élt a nagy bódhiszattva, akinek az volt a missziója, hogy az emberiségnek elhozza azokat az igazságokat, amelyeknek lassanként magában az emberiségben kell megszületniük. Az indítékot ehhez ő maga adta meg. Ezáltal vált annak idején Buddhává. Ennek következtében egy, az ő individualitásának tökéletesen megfelelő későbbi földi testben többé nem jelent meg. Megjelent azonban ismét a nirmanakajában, az átalakulások testében, de csak az éteri-asztrális világig terjedően. A angyalok seregének formájában látják őt a pásztorok, akik egy pillanatra látnokokká lesznek, mert látniuk kell, amit hirdetnek nekik. Ő hajlik a gyermek fölé, aki Józseftől és Máriától született. És megvan a célja, hogy miért éppen a fölé a kisded fölé hajlik.

Amit a nagy Buddha az emberiségnek hozhatott, annak érett alakban kellett jelen lennie. Ezt nehéz megérteni, mert jelentékeny szellemi magasságokban él. Amit Buddha elért - hogy általánosan termékeny lehessen - abba egy egészen friss, ifjú erőnek kellett beleáradnia. Buddhának ezt az erőt a Földből kellett felvennie, azáltal, hogy egy kisdedhez lehajolt, akinek leváló asztrális anyatestéből az összes ifjú erőket magához vette. Ez az ember azért született az ő részére, hogy a vérségi és generációs sorból legyen egy gyermek a világon, akit - hiszen ő tudta ezt a legjobban - visszavezethetett az emberiség ősapjáig, akit visszavezetett a lemuriai korszak alatti emberiség öreg-ifjú lelkéig, és akit mint az ismét inkarnálódott új Ádámot mutathatott fel. Ez a gyermek, akinek lelke nem volt más, mint az emberiség korszakokon keresztül fiatalon tartott anya-lelke, ez a gyermek úgy élt, hogy az összes friss erőket belesugározta asztráltestébe, amely később elvált tőle, felemelkedett, és Buddha nirmanakajájával egyesült.

Ezzel nem érintettük az összes tényeket, amelyek által a csodálatos palesztinai misztériumot megérthetjük, ez annak csak az egyik oldala. Most azt érthettük meg, ki született Betlehemben, amikor József és Mária Názáretből oda utazott, és kit hirdettek meg a pásztoroknak. De ez még nem minden. Időszámításunk kezdetének idejében sok különleges és jelentőségteljes dolog történt, hogy az emberiségfejlődés legnagyobb eseménye létrejöhessen. Annak megértéséhez, ami fokozatosan ehhez a nagy eseményhez vezetett, a következőket kell még szemügyre vennünk.

Az óhéber népnek volt egy Dávid nemzetsége. Azok, akiket „Dávid nemzetségének” nevezünk, magukat mind Dávid ősatyáig vezetik vissza. A Bibliában olvasható, hogy Dávidnak két fia volt: Salamon és Náthán. Ezek szerint Dávidtól két nemzetség-sorozat származott, a salamoni vonal, és a nátháni vonal. Ha tehát a közbeeső tagokat figyelmen kívül hagyjuk, azt mondhatjuk: abban az időben, amikor az időszámításunk kezdődik, Palesztinában éppen úgy éltek emberek a Dávid nemzetségének salamoni ágából, mint a nátháni ágból. Abból az ágból, amit a Dávid nemzetség nátháni ágának nevezünk, élt Názáretben egy József nevű férfi utód, akinek a feleségét Máriának hívták. A Dávid nemzetség salamoni ágának egy férfi utóda Betlehemben élt, őt szintén Józsefnek hívták. Nincs mit csodálkozni azon, hogy két ember él a Dávid nemzetségéből, és mind a kettőt Józsefnek hívják, és hogy mindkettőjük feleségét Máriának nevezték, ahogy őket a Biblia említi. Ezek szerint időszámításunk kezdetén két szülőpár van Palesztinában: mind a kettőnek neve József és Mária. A egyik szülőpár származását a Dávid nemzetség salamoni ágán, azaz a „királyi vonalon” vezeti vissza. A másik szülőpár, amelyik Názáretben él, származását a nátháni vonalon, azaz a „papi vonalon” vezeti vissza. Ez utóbbi, a nátháni ágból való szülőpárnak született az a gyermeke, akiről tegnap és ma beszéltünk. Ez a gyermek olyan asztrális anyatestet szolgáltatott, amelyet Buddha nirmanakajája felvehetett. Ez a nátháni ágból való szülőpár, amikor a gyermeknek meg kellett születnie, Názáretből Betlehembe ment - ahogy a Lukács-evangélium mondja - „összeírásra” (Luk.2,4-5). A Lukács-evangélium nemzetség-táblája ezt a gyermeket írja le.

A másik szülőpár, amely eredetileg egyáltalán nem lakott Názáretben - az evangéliumot szó szerint kell venni - Betlehemben élt, róluk a Máté-evangélium írója beszél (Máté 2,1). Az evangéliumok mindig az igazságot mondják el, nincs szükség okoskodásra, és az emberek az antropozófia révén ismét el fognak jutni oda, hogy az evangéliumokat szó szerint vegyék. A salamoni ágból származó szülőpárnak is gyermeke születik, akit szintén Jézusnak neveznek. Ez a gyermek is hatalmas individualitást hordoz a testében. Ennek a gyermeknek azonban előzőleg más feladata volt. A világ bölcsessége mély. Ez a gyermek nem arra volt hivatva, hogy az asztrális anyatest részére friss, ifjú erőket adjon le, hanem arra, hogy az emberiségnek azt hozza el, amit csak akkor lehet elhozni, ha valaki érett lélek. Ezt a gyermeket azok az erők, amelyek ebből a szempontból tekintetbe jöttek, úgy irányították, hogy annak az individualitásnak a megtestesülése lehessen, aki egykoron Perzsiában Ahura Mazdao-ról tanított. Aki egykoron asztráltestét leadhatta Hermésznek és étertestét Mózesnek, aki Zaratas vagy Nazarathos néven újból megjelent Püthagorász nagy tanítójaként, a kaldeai nagy tanító: ez nem más, mint a Zarathustra-individualitás. Zarathustra énje testesült meg újra abban a gyermekben, akiről a Máté-evangélium írja, hogy attól a szülőpártól, Józseftől és Máriától született, amely a királyi ágból származott, és kezdettől fogva Betlehemben lakott.

Így Máténál megtaláljuk az igazság egyik részét, Lukácsnál a másikat. Szó szerint kell vennünk mind a kettőt, mert a világ bölcsessége bonyolult. Most tudjuk, ki született meg Dávid házának papi ágából, de azt is tudjuk, hogy a királyi ágból az az individualitás született meg, aki Zarathustraként egykor Perzsiában működött, és ott a régi perzsa birodalom mágiáját, a királyi mágiát alapította meg. Így élt az ifjú Ádám-individualitás a Dávid házának papi ágából származó gyermekben, és a Zarathustra-individualitás a Dávid-nemzetség királyi ágából származó gyermekben. Arról, hogy mindez hogyan és miért történt, és hogyan haladt tovább a fejlődés, holnap tovább beszélünk.