A kereszténység különböző korszakaiban a János-evangélium volt az a kútfő, amely mindenkire a legmélyebb benyomást tette, aki bizonyos elmélyülést, belső elmélyülést keresett a keresztény világ-áramlatokban. Ezért volt a János-evangélium minden keresztény misztikus kútforrása, aki igyekezett átélni azt, amit a János-evangélium Jézus Krisztus személyiségében és lényében megjelenít.

Némileg másképpen viselkedett a keresztény emberiség a különböző évszázadokban a Lukács-evangéliummal szemben. Más szempontból nézve ez alapjában véve teljesen megfelel annak, amit tegnap a Lukács- és a János-evangélium közti különbségről említettünk. Ha a János-evangélium bizonyos vonatkozásban forrás volt a misztikusok részére, a Lukács-evangélium általában mindig épülésre szolgáló könyv volt azok számára, akik - mondhatnánk - szívük jámborsága, egyszerűsége folytán tudtak felemelkedni a keresztény érzület szférájába. Mint épülésre szolgáló könyv halad a Lukács-evangélium az idők fordulóin át. Mindazok számára, akiket szenvedés és fájdalom gyötört, belső vigasztalást nyújtott, mert sok mindent mond el a nagy Vigasztalóról, az emberiség nagy Jótevőjéről, a megterheltek és megnyomorítottak Üdvözítőjéről. Ehhez a könyvhöz főleg olyanok fordultak, akik meg akarták tölteni lelküket keresztényi szeretettel, mert a Lukács-evangéliumban sokkal inkább, mint bármelyik más keresztény írásban, a szeretet ereje és hatalma bontakozik ki. Akik valamilyen módon tudatában voltak saját bűnüknek, ami szívűket megterhelte - és ez alapjában véve mindenkire érvényes - épülést, vigaszt és megnyugvást találtak, ha a Lukács-evangéliumhoz és tanításához fordultak, és így szólhattak: Jézus Krisztus nemcsak az igazakért jött, hanem a bűnösökért is, a bűnösökkel és a vámosokkal együtt evett egy asztalnál. - Ha a János-evangéliumhoz magas fokú előkészület kell, hogy hasson ránk, akkor a Lukács-evangéliumról elmondhatjuk, hogy nincs olyan alacsony, éretlen kedély, amely a belőle kiáradó meleget nem tudná megérezni.

A Lukács-evangélium tehát kezdettől fogva az a könyv volt, amelyből a leggyermekibb kedély is épülhetett. Mindaz, ami az emberi lélekben a legfiatalabb életkortól kezdve a legmagasabb életkorig gyermeki marad, az mindig vonzódást érzett a Lukács-evangélium iránt. És mindenekelőtt: amit a keresztény igazságokból képben ábrázoltak, amit a művészetből, a festészetből a legmélyrehatóbban szólt az emberi szívekhez, az a Lukács-evangéliumban található meg, onnan folyt be a művészetbe. A Jézus Krisztus és Keresztelő János közti mély kapcsolatnak, ami annyi festőt ihletett meg, ugyancsak ez a hasonlíthatatlan mű, a Lukács-evangélium a forrása.

Aki hagyja, hogy ez a kútfő így hasson rá, azt fogja találni, hogy elejétől végéig, mintegy a szeretetnek, a részvétnek és az egyszerűségnek a princípiumából táplálkozik, sőt bizonyos fokig a gyermekiességből. És ahol igazi melegséggel sugárzik ki ez a gyermekiesség, az éppen a Názáreti Jézus gyermekkorának története, amelyről a Lukács-evangélium írója tudósít. Hogy ez miért volt így, meg fog világosodni előttünk, ha fokozatosan és egyre mélyebben hatolunk bele ebbe a jelentékeny könyvbe.

Ma olyasmiről kell beszélnünk, ami talán azoknak, akik tőlem e tárgyra vonatkozóan más előadásokat vagy más ciklusokat hallottak, ellentmondásnak fog tűnni. De várják meg a következő napok fejtegetéseit, és akkor összhangba kerül azzal, amit eddig a Krisztus Jézusról és a Názáreti Jézusról hallottak. Nem lehet egy csapásra az igazság egész bonyolult terjedelmét közreadni, és ma a keresztény igazságoknak arra az oldalára kell rámutatnom, amely látszólag ellentmondásban van az igazságnak azzal a részével, amelyet itt vagy ott már kifejtettem. Úgy kell az utat megválasztanom, hogy az egyes igazság-áramlatok kibontakozzanak, és aztán megmutassam, hogy azok tökéletes harmóniában és összhangban állnak egymással. Természetesen a különböző ciklusokban, mivel eddig a kiindulópontot - mégpedig szándékosan - a János-evangélium szolgáltatta, az igazságnak csak az egyik oldalára mutathattam rá, ez azonban nem zárja ki azt, hogy a másik oldal épp olyan igaz ne legyen. A legközelebbi napokban ezt még látni fogjuk. Ma a keresztény igazságoknak az itt lévők közül többek számára szokatlan részét kell megtárgyalnom.

A Lukács-evangéliumnak egy csodálatos szakasza elmondja nekünk, hogy a pásztoroknak a mezőn egy angyal, aki láthatóvá válik előttük, hírül adja, hogy a világ megváltója megszületett, majd amikor az angyal a kinyilatkoztatást befejezte, „égi seregek” (Luk. 2, 13.) jelennek meg. Idézzük tehát magunk elé a képet. A pásztorok felpillantanak az égre, és látják, hogy az „ég kinyílik” és a szellemi világok lényei hatalmas képekben eléjük tárulnak. Mit adnak hírül a pásztoroknak?

Amit hírül adnak számukra, azt monumentális szavakba öltöztették, olyan szavakba, amelyeket az egész emberiségfejlődésen keresztül ismételnek, és amelyek a keresztény fejlődés karácsonyi igéivé váltak. Azok a szavak hangzottak a pásztorok felé, amelyek helyesen lefordítva körülbelül így hangzanak: „megnyilatkoznak az isteni lények a magasságokból, hogy békesség uralkodjon lent a Földön azok között, akik jóakarattal vannak áthatva”. (Luk. 2,14) - „Tisztességgel”, ahogy ezt szokás szerint írják, de ez teljesen rossz fordítás. Ezt úgy kell értelmezni, ahogy mondtam, és erősen ki kell hangsúlyozni azt az ellentétet, hogy amit a pásztorok látnak, az a szellemi lények megnyilatkozása a magasságokban, és azért történik meg ebben a pillanatban, hogy békesség áradjon a jóakarattal teli szívekbe.

Alapjában véve - ahogy látni fogjuk - a kereszténységnek sok titka rejlik ezekben a szavakban, ha helyesen értjük meg őket. De sok mindent kell hozzáfűznünk, hogy ezekre a mintaszerű szavakra fényt vessünk. Ehhez az Akasha-krónika tanúságtételét kell segítségül hívnunk. Lényeges, hogy a szellem megnyílt tekintetével nézzünk arra a korszakra, amelyben Krisztus Jézus az emberiségnek megjelent, és feltegyük a kérdést: hogyan kell értelmeznünk azt, ami akkor szellemileg bekerült a földfejlődésbe, ha azt a maga történelmi folyamatában követjük, és megkérdezzük: honnan származik ez?

Az emberiségfejlődésbe abban az időpontban a legkülönbözőbb irányokból jövő szellemi áramlatok folytak be. Az idők folyamán a Föld legkülönbözőbb vidékein a legkülönbözőbb világnézetek jelentek meg. És mindaz, ami a Föld legkülönbözőbb részein megjelent, egybeáramlott akkor Palesztinában, és valamilyen módon kifejezésre jutott ezekben a palesztinai eseményekben, úgy hogy feltehetjük a kérdést: merre tartanak ezek az áramlatok, amelyeket mintegy a középpontban összefolyni látunk a palesztinai eseményekben?

Tegnap már rámutattam arra, hogy a Lukács-evangélium azt nyújtja nekünk, amit „imaginatív megismerés”-nek nevezünk, és ezt az imaginatív megismerést képekben kapjuk. Egy kép tárul elénk, amelyben a pásztorok fölött megjelenik a magasságbeli szellemi lények megnyilatkozása, egy angyalé, és aztán az angyali seregeké. Itt fel kell vetnünk azt a kérdést, hogyan látja a tisztánlátó és egyúttal az élet titkaiba is beavatott ember ezt a képet, amelyet bármikor felidézhet, ha az Akasha-krónikára visszatekint? Mi az, ami a pásztoroknak megnyilatkozott? Mi volt ebben az angyali seregben, és honnan jött?

Az emberiségfejlődést átható nagy áramlatok közül az egyik, amely fokozatosan mind magasabbra és magasabbra emelkedett, úgy, hogy a palesztinai események idejében már csak a szellemi magasságokból tudta fényét a Földre küldeni, ez az áramlat mutatkozott meg ebben a képben. Ha az Akasha-krónika kibetűzése útján ebből az „angyali sereg”-ből indulunk ki, amely a pásztoroknak jelent meg, akkor visszajutunk az emberiségfejlődés egyik legnagyobb szellemi áramlatához, amely évszázadokkal a Krisztus Jézus földi megjelenése előtt, mint buddhizmus terjedt el. Bármilyen különösen hangzik is, a nagy Buddha „megvilágosodásához” jut el az, aki a pásztoroknak adott kinyilatkoztatástól az Akasha-krónikán keresztül visszafelé követi az utat az emberiség előző korszakaiba. Ami Indiában az embereknek felfénylett, ami ott a részvét és a szeretet vallásaként, nagy világszemléletként egykor a szellemeket és a szíveket megmozgatta, ami az emberiség számára még ma is szellemi táplálék, az jelent meg ismét a pásztoroknak adott kinyilatkoztatásban. Mert ennek is be kellett áramlania a palesztinai kinyilatkoztatásba. A Lukács-evangélium szavait csak úgy tudjuk megérteni, ha - ismét a szellemtudományos kutatásból kiindulva - egy pillantást vetünk arra, mi volt Buddha az emberiség számára, és hogy a Buddha-kinyilatkoztatás tulajdonképpen mit hozott létre az emberiségfejlődés folyamatában. Itt a következőket kell megvilágítani.

Amikor 500-600 évvel ezelőtt Buddha a távoli keleten fellépett, olyan individualitás jelent meg benne, aki újra meg újra testet öltött, és sok megtestesülésen át az emberi fejlődés igen magas fokára emelkedett. Buddha csak azért lehetett az, aki volt, mert korábbi megtestesüléseiben a szó legmagasabb értelmében már igen magas fokot ért el. Egy lénynek a mindenségben való olyan fejlettségi fokát, amit Buddha ért el, keleti kifejezéssel „bódhiszattvának” mondjuk. A bódiszattvaság az itt lévők közül többek számára már több oldalról is megvilágítást kapott. A „Szellemi hierarchiák és tükröződésük a fizikai világban” című Düsseldorfban 1909 áprilisában tartott ciklusban kimutattam, hogy mi a szerepük a bódhiszattváknak a kozmikus fejlődésben. „A Kelet a Nyugat fényében” című 1909 augusztusában tartott ciklusban egy másik szempontból utaltam erre. Ma ismét egy másik oldalról szemléljük a bódhiszattvák lényét. Lassanként összhangot fognak találni ezek között az igazságok között.

Aki buddhává lett, előbb bódhiszattva kellett, hogy legyen. A bódiszattvaság tehát az individuális fejlődésnek a buddhaságot megelőző foka. Vegyük most szemügyre a bódhiszattvák lényét az emberiségfejlődés szempontjából. Ezt csak akkor tudjuk megérteni, ha az emberiség fejlődését a szellemtudomány szempontjából kiindulva, attól áthatva szemléljük.

Amit az emberek valamilyen korszakban tudnak, amit képességként kifejlesztenek, az nem volt mindig meg. Csak a rövidlátó szemlélet az, amely nem tud saját korszakán túl látni, és azt hiszi, hogy azok a képességek, amelyekkel az emberek ma rendelkeznek, már a régi korokban is megvoltak. Az emberi képességek - mindaz, amit az emberek véghez tudnak vinni, meg tudnak tenni, és amit tudni képesek - korszakról-korszakra változnak. Ma az emberi képességek odáig fejlődtek, hogy az ember - mondjuk saját értelme erejével - ezt vagy azt meg tudja ismerni. És joggal mondja: ezt vagy azt az igazságot belátom, belátom a saját értelmemmel, eszemmel, meg tudom ismerni mi az erkölcsös és mi az erkölcstelen, mi egy bizonyos szempontból logikus vagy logikátlan. - De nagyon tévednénk, ha azt hinnénk, hogy azok a képességek, amelyekkel meg tudjuk különböztetni a logikust a logikátlantól, az erkölcsöst az erkölcstelentől, mindenkor az emberi természethez tartoztak. Ezek csak később jöttek létre, csak fokról-fokra fejlődtek ki. Amit ma az ember saját képességei folytán véghez tud vinni, azt - mint a gyermek az apjától és anyjától vagy tanítójától - valamikor olyan lényektől kellett, hogy megtanulja, akik bár testet öltve éltek az emberek között, de szellemi képességeiket illetően magasabb fejlettségűek voltak, és a misztériumokban felettük álló lényekkel tudtak érintkezni, isteni-szellemi lényekkel.

Mindig voltak olyan individualitások, akik, noha fizikai testben jelentek meg, de érintkezni tudtak olyan magasabb individualitásokkal, akik nem voltak fizikailag megtestesülve. Mielőtt például, az emberek a logikus gondolkodás adományát megkapták volna, amellyel ma logikusan tudnak gondolkodni, bizonyos tanítókra kellett hallgatniuk. Maguk a tanítók sem tudtak a fizikai testben kifejlődő képességekkel logikusan gondolkodni, hanem csak azáltal, hogy a misztériumokban a magasabb régiókban élő isteni-szellemi lényekkel érintkeztek. Mielőtt az emberek saját természetükből merítve képesek lettek volna a logikus gondolkodásra vagy az erkölcsösség felismerésére, mindig léteztek olyan tanítók, akik a magasabb világokból kapott kinyilatkoztatások alapján azt tanították, ami logikus és erkölcsös. Azoknak a lényeknek bizonyos csoportja, akik ugyan fizikai testet öltöttek, de isteni-szellemi lényekkel érintkezésben állnak, azért, hogy a tőlük tanultakat lehozzák és közöljék az emberekkel - ezek a bódhiszattvák. Ők tehát emberi testbe inkarnálódott lények, akik képességeikkel fel tudnak emelkedni az isteni-szellemi lényekkel való érintkezésig.

Mielőtt tehát Buddha buddhává lett, bódhiszattva volt, olyan individualitás, aki a misztériumokban érintkezni tudott a magasabb isteni-szellemi lényekkel. Az olyan lény, mint a bódhiszattva, a földfejlődés távoli, ősi idejében egyszer egy bizonyos missziót, egy bizonyos feladatot kapott a magasabb világokban és megmaradt ennél a missziónál.

Ha ezt Buddhára alkalmazzuk, azt kellene mondanunk: mint bódhiszattvának volt egy bizonyos feladata. Amikor a Föld még a korábbi fejlődési állapotában volt, az atlantiszi és lemúriai korszak előtt, akkor az a lény, aki időszámításunk előtt 600 évvel Buddhaként megtestesült, egy bizonyos feladatot kapott. Ennél a feladatnál megmaradt. Minden időszakban, korszakról-korszakra hatnia kellett, és a földfejlődés során mindig annyit kellett közölnie, amennyit a Föld lényei képességeik szerint fel tudtak fogni. Minden ilyen lény részére - tehát minden bódhiszattva részére - van egy olyan időszak, amelyben az ősidőktől magára vállalt missziójával egy bizonyos ponthoz ér el, amikor az, ami felülről az emberekbe beáradhatott, egyéni emberi képességgé válhatott. Mert ami ma emberi képesség, az korábban isteni-szellemi lények képessége volt, és azokat a bódhiszattvák hozták le a szellemi magasságokból az emberekhez. Egy ilyen szellemi misszionárius tehát elér egy ponthoz, amikor így szólhat: missziómat végrehajtottam, az emberek megkapták azt, ami sok-sok korszakon át előkészült. Ha a bódhiszattva elérkezik ehhez, buddhává válhat, azaz, elérkezik számára az az időpont, amikor mint lénynek azzal a misszióval, amit jellemeztem, nem kell többé fizikai testben megtestesülnie, amikor utoljára testesül meg ilyen fizikai emberi testben, és többé nem kell ilyen misszionáriusként megjelennie. Ilyen időpont érkezett el Buddha számára. Amit korábban tennie kellett, az őt újra meg újra lehozta a Földre. Abban az időben azonban, amikor megvilágosodott és buddhává lett, akkor, mint bódhiszattvának az utolsó megtestesülése következett el. Olyan emberi testbe szállt alá, amely a legnagyobb mértékben fejlesztette ki azokat a képességeket, amelyeket korábban felülről kellett, hogy megtanuljon, és amelyek most már lassanként emberi képességekké kellett, hogy váljanak.

Ha egy ilyen bódhiszattva egy korábbi fejlődési fokon odáig jutott, hogy egy emberi testet olyan tökéletessé tegyen, hogy az kifejleszthesse azokat a képességeket, amelyek összefüggnek a bódhiszattva missziójával, akkor nem kell többé megtestesülnie. Onnan kezdve az emberiség ügyeit kormányozva és előmozdítva szellemi régiókban lebeg, és onnan hat az emberiségre. Az embereknek akkor az a feladatuk, hogy ami korábban az égi magasságokból áradt le, azt tovább alakítsák, és így szóljanak: most úgy kell fejlődnünk, hogy kialakítsuk azokat a képességeket, amelyeket elsőízben a legteljesebb mértékben láttunk abban az inkarnációban, amelyben a bódhiszattva megjelent és buddhává lett. - És ahogy az a lény, aki korszakokon keresztül, mint bódhiszattva hatott, embernek látszik, teljesen egyedi embernek, ahogy mindent, ami korábban az égi magasságokból beleáradt, belevitt az emberi természetbe, hogy egy emberben megmutassa, mire képes a bódhiszattva - ez jelenti a buddhává válást. Ezt Buddha még megmutatta. Ha a bódhiszattva korábban visszavonult volna missziójától, akkor az embereknek nem jutott volna osztályrészül az a jótétemény, hogy ezek a képességek leáradjanak hozzájuk a magasságokból. Amikor azonban a fejlődés odáig előrehaladt, hogy ezek a képességek egy emberben a Földön megjelenhessenek, akkor elkészült a csírája annak, hogy az emberek a jövőben saját magukban alakíthassák ki azokat. Az az individualitás tehát, aki korábban mint bódhiszattva fejlődött ki, amíg bódhiszattva volt, nem merült bele egészen az emberi alakba, hanem égi magasságokig ért fel. Most ez a bódhiszattva individualitását egyszer teljesen beleárasztotta egy emberbe, úgy hogy ezt az inkarnációt tökéletesen kitöltötte. Aztán ismét visszavonult. Mert a buddha-inkarnáció most a kinyilatkoztatások bizonyos mennyiségét megadta, ami most már az emberiségen belül tovább alakulhatott. Ezért a bódhiszattva-lény miután buddhává lett, visszavonulhatott a Földről bizonyos szellemi magasságokba, ahol már csak bizonyos látnoki képességgel észlelhető. Ott tartózkodhat, és az emberiség ügyeit onnan irányíthatja tovább.

Milyen feladata volt ennek a csodálatos, hatalmas individualitásnak, akit a közönséges életben Buddhának nevezünk? Ha Buddha feladatát, misszióját valóban át akarjuk tekinteni, az igazi ezoterika értelmében a következőket kell mondanunk. Az emberiség teljes megismerő képessége fokozatosan fejlődött ki. Mindig hangsúlyoztuk, hogy az atlantiszi időben az emberiség nagy része látnokian bele tudott még pillantani a szellemi világokba, és hogy a régi látnokság bizonyos maradványai még az Atlantisz utáni időkben is megmaradtak. Ha az atlantiszi időktől előrehaladunk az óindiai, óperzsa, egyiptomi-káldeai időkbe, sőt a görög-latin korszakba, számos embert találunk - sokkal többet, mint azt a mai ember álmodná - akik ennek a régi látnokságnak az örökségével rendelkeztek, akik előtt az asztrális sík nyitva volt, akik beleláttak a lét rejtett mélységeibe. Az emberek étertestének látása még a görög-latin korban is az emberiség nagy része számára egészen közönséges dolog volt, nevezetesen az ember éteri felhővel körülvett fejrészének a látása, ami aztán lassanként egészen elrejtőzött az emberi fejrész belsejében.

A emberiségnek azonban el kellett jutnia ahhoz a megismeréshez, amely aztán fokról-fokra a tökéletes érzéki megismerés lett, az a megismerés, amelyet a külső érzékekkel és azokkal a szellemi képességekkel lehetett megszerezni, amelyek a külső érzékekre irányultak. De az embernek fokozatosan ki kellett vonulnia a szellemi világból, és a puszta érzéki szemléletbe kellett belépnie, az értelmes, logikus gondolkodásba. Lassanként kellett felküzdenie magát ehhez a nem látnoki megismeréshez, mert ezen keresztül kellett mennie, hogy a jövőben ismét elérje a látnoki megismerést, akkor azonban már egyesítve azzal, amit érzéki és értelmi megismerésként szerzett magának.

Ebben a korszakban élünk jelenleg. Olyan múltra tekintünk vissza, amelyben az emberek ismét látók lesznek. A mi közbeeső időnkben az emberek nagy része arra van utalva, amit az érzékszervekkel érezhet, és az ésszel, az értelemmel felfoghat. Bár az érzéki észlelésnek és az értelmi és észbeli megismerésnek is van egy bizonyos foka. Mindenütt vannak fokok a megismerésben. Az egyik ember földi létének bizonyos inkarnációjában úgy él, hogy csak keveset lát be abból, ami morális, csak kevés részvétet érez embertársai iránt. Azt mondjuk, hogy az ilyen ember alacsony morális fokon áll. Tudjuk azonban, hogy ezek az intellektuális megismerő erők magas fokra juthatnak el. A Fichte értelmében „morális zseni”-nek nevezett embertől kezdve, aki a legmagasabb morális fokozatig jutott el, minden lehetséges közbeeső fok létezik. Tudjuk, hogy az emberi tökéletességnek erre a magaslatára a jelenkorban felemelkedhetünk látnoki erő nélkül is, csupán azoknak az erőknek a megismerésével, amelyek minden közönséges embernek rendelkezésére állnak. De ezeket a fokokat az emberiség előbb el kellett, hogy érje a fejlődés folyamán. Amit ma az ember bizonyos mértékig saját intelligenciája folytán már megismerhet, és amit saját morális erejével elérhet, az, hogy más ember szenvedésével és fájdalmával szemben részvétet érezhet, ezt az őskor embere még nem érhette volna el önmagától. Ma elmondhatjuk, hogy ezt az ember egészséges morális érzékkel látnokság nélkül is beláthatja. És az ember mindinkább felemelkedik annak belátásához, hogy a részvét a legmagasabb erény, és hogy az emberiség részvét nélkül nem tud előbbre jutni. Azt mondhatjuk: ezt ma az emberi morális érzék felismerheti, és egyre jobban fokozhatja. De vissza kell tekintenünk olyan időkre, amelyekben a morális érzék olyan volt, hogy ezt önmaga nem tudta belátni.

Voltak olyan idők, amelyekben az emberek sohasem tudták volna maguktól belátni, hogy a részvét és a szeretet hozzátartozhat az emberiség fejlődéséhez. Ezért olyan szellemi lényeknek kellett emberi alakban megtestesülniük, akikhez például a bódhiszattvák is tartoznak, akik a legmagasabb világoktól kapták a kinyilatkoztatásokat a részvét és a szeretet hatóerejéről, és akik az embereknek meg tudták mondani, hogy hogyan kell viselkedniük részvétben és szeretetben, mivel még nem voltak érettek arra, hogy saját erejükből ezt belássák. Amit az emberek ma saját erejükből a részvét és a szeretet magas erényeként ismernek, ahová a morális érzék felemelkedik, azt korszakról-korszakra az égi magasságokból kellett tanítani. És azokban az időkben, amikor az emberek a részvét és a szeretet természetét illetően önmaguktól nem tudtak belátáshoz jutni, a szeretetnek és részvétnek tanítója az a bódhiszattva volt, aki ezután Gautama Buddhaként utoljára megtestesült.

Buddha tehát azelőtt az a bódhiszattva volt, aki a szeretetet és részvétet tanította, és mindazt, ami ezzel összefügg. Ez volt ő azokban a korszakokban, amelyekben az emberek természetüknél fogva egy bizonyos látnoksággal rendelkeztek. Mint bódhiszattva, ilyen látnoki erővel rendelkező emberi testben inkarnálódott. És amikor aztán, mint Buddha testesült meg, és ezekbe a korábbi megtestesüléseibe látnokian bepillantott - inkarnációról inkarnációra - meg tudta mondani, hogyan érezte magát a lélek a maga belső világában, amikor meglátta a létnek az érzékek előtt rejtve maradó mélységeit. Ezzel a képességgel rendelkezett korábbi megtestesülésiben, és ezzel a képességgel született meg a Sakia nemzetségben, amelyből Gautama apja Suddhódana származott. Abban az időben, amikor Gautama Buddha született, még bódhiszattva volt, azaz olyan lényként jelent meg, amivé korábbi inkarnációiban fejlődött. Akit tehát közönségesen Buddhának nevezünk, és aki mint bódhiszattva született meg, annak atyja Suddhódana, anyja Maya-Dévi volt. De mivel bódhiszattvaként született meg, már mint gyermek magas fokban rendelkezett a látnokság képességével. Be tudott tekinteni a lét mélységeibe.

Legyünk tisztában azzal, hogy a lét mélységeibe való betekintés az emberiségfejlődés folyamán fokról-fokra egészen sajátos formát öltött. Az emberiség fejlődésének az a missziója a Földön, hogy a régi látnokság adománya lassanként visszahúzódjon. Ami a régi látnokság örökségeként visszamaradt, az nem a jobbik rész volt. A jobb részek mentek először veszendőbe. Ami visszamaradt, az az asztrális világba való alacsonyabb bepillantás volt, azoknak a démoni hatalmaknak a meglátása, amelyek az embert vágyaiban és szenvedélyeiben lehúzzák az alacsonyabb szférába. A beavatással bepillanthatunk a szellemi világba, és láthatjuk azokat az erőket és lényeket, akik az emberiség legszentebb gondolataival és érzéseivel függnek össze. De láthatjuk azokat a szellemi hatalmakat is, amelyek a vad szenvedély, a durva érzékiség és az emésztő egoizmus mögött állnak. Ami az emberek széles körében megmaradt - nem a beavatottaknál, hanem az emberiség nagy részénél - az éppen ezeknek a vad, démoni hatalmaknak a látása volt, akik az alacsony emberi szenvedélyek mögött állnak. Aki egyáltalán beláthat a szellemi világba, mindezt természetesen maga is láthatja. Ez az emberi képesség fejlődésétől függ, az ember az egyiket a másik nélkül nem érheti el.

Buddhának tehát, mint bódhiszattvának egy emberi testben kellett megtestesülnie, olyan emberi testben, amely szervezetileg nem különbözött az akkori emberi testektől, olyan testben, amely megadta számára azt a képességet, hogy a lét asztrális alapjaiba beláthasson. Már mint gyermek képes volt minden asztrális hatalmasságot meglátni, ami a vad, viharos szenvedély, és az emésztő, mohó érzékiség mögött áll. Megóvták attól, hogy a külvilágot a maga fizikai romlottságában, fájdalmaiban és szenvedéseiben lássa. A palotában mindentől elzárva és védve nevelték, és kényeztették, mert az uralkodó előítéletek szerint úgy vélték, hogy társadalmi állásának tartoznak ezzel. De e lezártsággal látó ereje még inkább előtérbe lépett. Mialatt igen gondosan óvták, és mindent távoltartottak tőle, ami a betegségre és fájdalomra emlékeztette, elzártságában szellemi szeme nyitva volt az asztrális képek számára. Körülvették mindazok az asztrális képek, amelyek az embert, mind vad szenvedélyek lehúzhatják.

Aki Buddhának azokat az életrajzait, amelyeket exoterikusan írtak le, szellemi szemmel, valódi ezoterikával olvassa, megsejtheti mindezt, amikor az említett tények tudomására jutnak. Hangsúlyoznom kell, hogy az exoterikus írásokból sok mindent nem lehet megérteni, ha azok alapjaiba nem hatolunk be. Buddha életét lehet a legkevésbé megérteni az exoterikus írásokból. Különösnek tűnhet valaki előtt, amikor orientalisták és mások, akik Buddha életét tanulmányozzák, azt olvassák, hogy Buddhát palotájában „negyvenezer táncosnő és nyolcvannégyezer asszony” veszi körül. Ezt már a pár fillérért árusított könyvekben is el lehet olvasni, de az ember észreveszi, hogy az írók nem csodálkoznak a negyvenezer táncosnőből és nyolcvannégyezer asszonyból álló háremen. Mit jelent ez? Az emberek nem tudják, hogy ez utalás arra, hogy Buddha a legnagyobb mértékben - ahogyan a emberi szívre csak rázúdulhat - asztrális látással élte át ezt. Ahogy mindezt gyermekkorától kezdve - azt ugyan nem élte át, ami odakint a fizikai emberi világban szenvedésként és fájdalomként élt, mert ettől megóvták - ahogy mindezt, mint szellemi hatást a szellemi világban látta. Látta ezt, mert olyan testben született meg, amilyen abban az időben születhetett, és kezdettől fogva edzett volt, meg volt erősítve, és felette állt annak, ami a legrettenetesebb képekben körülvette, mert korábbi inkarnációiban a bódhiszattva magasságáig emelkedett.

Minthogy azonban bódhiszattva individualitásként élt ebben az emberi inkarnációban, ez kiűzte a palotából, hogy lássa mindazt, amire az asztrális világ őt körülvevő képei utaltak. Minden egyes kép arra ösztökélte, hogy mintegy elhagyva börtönét, lássa a külső világot. Ez volt lelkében az ösztökélő erő. Mert benne, mint bódhiszattvában magas szellemi erő élt. Éppen az a szellemi erő élt benne, ami azzal a misszióval függött össze, hogy az emberiségnek megtanítsa a részvétnek és a szeretetnek egész erejét, és mindazt, ami ezzel összefügg. Ezért kellett az emberiséget ebben a világban megismernie. Abban a világban, amelyben a szeretet és részvét tanát morális értelemben át lehet élni. Az emberiséget a fizikai világban kellett megismernie. A bódhiszattvából buddhává kellett válnia, embernek kellett lennie az emberek között. Ezt csak úgy érhette el, ha mindattól elfordul, ami képességként korábbi inakrnációiból számára megmaradt, ha kimegy a fizikai síkra, hogy ott együtt éljen az emberekkel, hogy az emberiségen belül mintaképként, ideálként, előképként ábrázolja a jellemzett tulajdonságok fejlődését.

Hogy ebben az értelemben bódhiszattvából buddhává váljon, természetesen több közbeeső fejlődési fok szükséges. Ez nem megy máról holnapra. Az ösztönző erő kiűzte őt a palotából, és az egyik életrajz elmondja, hogy odakint, amikor mintegy „kitört” a palota fogságából, egy öregemberrel találkozott, egy aggastyánnal. Idáig az ifjúság képei vették körül, azt kellett hinnie, hogy csak a fiatalság duzzadó ereje létezik. Most megismeri az aggastyánban azt, ami a fizikai síkon az öregséget képviseli. Aztán egy beteg embert ismer meg, majd lát egy holttestet, azaz a halált a fizikai síkon. Most mindez, amikor a fizikai síkot valóban áttekintette, megjelent előtte.

Nagyon jellemző ez a leírás arra nézve, hogy mi van tulajdonképpen Buddhában, és sokkal igazabb, mint bármely külső tudomány, ahogy elmondja, hogy amikor kilovagolt a királyi palotából, a ló annyira elbúsult, hogy most mindent el akar hagyni, amibe beleszületett, hogy bánatában kimúlt, és a szellemi világba került, mint szellemi lény. Ebben a képben mély igazság fejeződik ki. Ma túl messzire vezetne, ha részletesen el akarnám mondani, miért említenek éppen lovat egy emberi szellemi erő megjelölésére. Csak Platónra hivatkozom, aki egy lóról beszél, amelyet ő a zablánál fogva tart, amikor képet akar adni bizonyos emberi képességekről, amelyek még felülről származnak, nem az ember saját belső mivoltából fejlődtek ki. Amikor Buddha a királyi palotából kilépett, azokat a képességeket, amelyek nem a lélek belsejében fejlődtek ki, maga mögött hagyta. A szellemi világban hagyta azokat, ahonnan ezek a képességek midig is vezették. Erre utal a ló, amely bánatában elpusztul, amikor elhagyja, és amely aztán a szellemi világba kerül vissza.

 De Buddha csak lassanként válhat azzá, amivé utolsó inkarnációjában a Földön válnia kell. Előbb meg kell ismernie a fizikai síkon azt, amit bódhiszattvaként csak szellemi látása alapján ismerhetett meg. Először két tanítóval ismerkedik meg. Az egyik annak az ősi indiai világszemléletnek a képviselője volt, amelyet szánkja filozófiának nevezünk, a másik a jóga-filozófiáé. Mind a kettővel megismerkedik, és elmélyül abban, amit neki nyújtanak. Bennük él, mert ha valaki még oly magas lény is, előbb bele kell tanulnia azokba a külsőségekbe, amelyeket az emberiség megszerzett. Ha egy bódhiszattva gyorsabban tanul is, ezt neki is meg kell előbb tanulnia. Az a bódhiszattva, aki időszámításunk előtt 6-700 évvel ezelőtt élt, ha ma megszületne, akkor először - ahogy a többi gyerek tanul az iskolában - át kellene ismételnie azt, ami a Földön végbement, amíg ő az égi magasságokban élt. Így Buddha is, azt, ami legutolsó inkarnációja óta végbement, meg kellett, hogy tanulja.

A szánkja-filozófiát megtanulta az egyik, a jóga-filozófiát a másik tanítótól. Így szerzett bepillantást azokba a világnézetekbe, amelyek abban az időben sok ember részére az élet rejtélyeit megoldották, és megismerhette, milyen volt egy emberi lélek, ha ezeket a világszemléleteket hatni engedte magára.

A szánkja-filozófiában egy finom logikai-filozófiai világszemléletet vett fel a lelkébe. De minél inkább beleélte magát, annál kevésbé elégítette ki. Végül is olyannak találta, mint egy szövedéket, ami nélkülöz minden eleven életet. Buddha érezte, hogy a forrásokat jelenlegi inkarnációja részére valahol máshol kell megtalálnia, nem a tradicionális szánkja-filozófiában.

 A másik Patandajli jóga-filozófiája volt, amely bizonyos belső lelki folyamatok útján kereste az isteni világokkal való kapcsolatot. Így belemerült a jóga-filozófiába is, felvette magába, lelkének részévé tette, de ez sem elégítette ki, mert belátta, hogy ez olyasvalami, ami a régi időkből plántálódott át. Az embereknek azonban más képességekhez kellett eljutniuk, morális fejlődést kellett elérniük. Amikor Buddha a jóga-filozófiát a saját lelkében megvizsgálta, látta, hogy akkori missziójának nem szolgálhat forrásul.

Ezután öt remetének a környezetébe került. Ezek önsanyargatásból és nélkülözésekből álló szigorú önnevelés útján próbáltak a lét titkaihoz eljutni. Ezt az utat is megpróbálta Buddha, de erről is azt mondta, hogy akkori missziójának forrásául nem szolgálhat. Egy ideig minden önsanyargatást és nélkülözést végigcsinált, úgy, ahogy a szerzetesek, éhezett, mint ők, hogy az emberi életből eltávolítsa a vágyakat, és ezzel mélyebb erőket idézzen fel, amelyek éppen akkor nyomulnak a felszínre, ha a test a böjtölés által legyengül, és amelyek aztán az emberi testiség mélységeiből gyorsan felvezethetnek a szellemi világba. De mivel Buddha a saját fejlődésének fokát elérte, belátta ennek az önsanyargatásnak, böjtölésnek, éhezésnek a hiábavalóságát. Mivel bódhiszattva volt, korábbi inkarnációinak fejlettsége folytán az akkori emberi testet a fejlődés legmagasabb csúcsára vihette, arra a magaslatra, amelyre egy akkori ember eljuthatott. Ezért átélhette, hogy mit kell egy embernek átélnie, ha éppen ezen az úton akar a szellemi magasságokba eljutni.

Aki a szánkja- és jóga-filozófia egy bizonyos fokáig eljutott, anélkül, hogy kifejlesztette volna magában azt, amit Buddha korábban magában kifejlesztett, aki logikai gondolkodás útján fel akar jutni az isteni szellemiség tiszta magaslataiba, anélkül, hogy előbb a buddhai értelmezés szerint morális érzéket elérte volna, az olyan kísértés elé kerül, amelyet Buddha is átélt egy próbatétel kísértéseként, és amely úgy jelent meg, mint a Mara-démon kísértése. Itt az ember oda jut el, hogy a gőgnek, a fennhéjázásnak és önhittségnek minden ördöge átjárja. Ezekkel Buddha megismerkedett. Marának, a gőgnek és nagyravágyásnak az alakja előtte állt. De mivel egy bódhiszattva magas fokán volt, felismerte, edzett volt vele szemben, és így szólhatott: ha az emberek a régi úton fejlődnek tovább, anélkül, hogy a szeretet és a részvét tanításának új ereje átjárná őket, anélkül, hogy öntevékeny morális érzékkel rendelkeznének, akkor - mivel nem mindnyájan bódhiszattvák - a Mara démon karmaiba kell, hogy kerüljenek, aki a gőg és a hiúság minden erejét a lélekbe árasztja. Ez az, amit Buddha önmagában átélt, amikor a szánkja- és a jóga-filozófia végső konzekvenciáit leszűrte.

Amikor a szerzeteseknél tartózkodott, másfajta élménye volt. Azt élte át, hogy a démon más alakot öltött, amelyet az jellemez, hogy az embernek „a külső világ minden országát és minden hatalmát” megmutatja, hogy eltántorodjon a szellemi világtól. Éppen azt a kísértést élte át Buddha, amelynek az ember az önsanyargatás következtében van kitéve. A Mara-dámon eléje lépett és így szólt hozzá: „ne hagyd magad elcsábítani azzal, hogy mindent elhagysz, amit te, mint királyfi bírtál, menj vissza a királyi palotába”. Más nem tudott volna ellenállni annak, amit Mara itt mondott. De Buddha odáig fejlődött, hogy átlátott a kísértőn. Át tudta élni, mi zúdulna rá az emberiségre, ha úgy élne tovább, mint eddig, és csak az éhezés és böjtölés útján akarna a szellemiségbe feljutni. Ő maga edzve volt ellene, de látta a nagy veszélyt, amiben az emberiség forgott, ha az öntevékeny morális érzék nagy alapozottsága nélkül csak böjtöléssel és külső eszközökkel akarna a szellemi világba behatolni.

Így Buddha még bódhiszattva korában az emberi fejlődés két határpontjához nyomult előre, amelyeket az ember - mivel nem bódhiszattva - legjobb, ha kikerül. Ha ezt közönséges emberi nyelvre lefordítjuk, így fejezhetjük ki magunkat: a legmagasabb tudás fenséges, a legmagasabb tudás szép, de tiszta szívvel, nemes elmével és megtisztított kedéllyel közeledj ehhez a tudáshoz, különben a gőgnek, a hiúságnak és a nagyravágyásnak az ördöge kerít hatalmába. - És a másik tanítás így szól: ne törekedj arra, hogy valamilyen külső úton, önsanyargatással vagy éhezéssel bejuss a szellemi világba, mielőtt erkölcsi érzékedet a megfelelő módon meg nem tisztítottad, különben a kísértő más oldalról közelít meg. - Ez Buddha két tanítása, ami átragyog a mi időnkbe. Amikor még bódhiszattva volt, így mondta el nekünk azt, ami missziójához a legigazabb értelemben tartozott hozzá. Ezt a morális érzéket meghozni az emberiségnek akkor, amikor az emberek még nem voltak képesek arra, hogy azt saját szívükből kifejlesszék, ez volt az ő missziója. Ezért akkor, amikor az aszkétaság veszélyét az emberiségre nézve felismerte, elhagyta az öt remetét, és odament, ahol a mai kornak megfelelő belső elmélyüléssel belemerülhetett az emberi természetnek azokba a képességeibe, amelyek kialakíthatók a régi látnokság nélkül, anélkül, ami egy korábbi időből örökségként származott, hogy a legmagasabb fokon vigye véghez azt, amit a emberiség éppen ezekkel a képességekkel valaha is létre tud hozni.

A bóddhi-fa alatt, életének 29. évében, miután az egyoldalú aszkézis útját elhagyta, hét napig tartó szemlélődés folyamán kitárultak Buddha előtt a nagy igazságok, amelyek akkor tárulnak fel az embernek, amikor csöndes belső elmélyedéssel igyekszik megtalálni azt, amit a jelenlegi emberi képességek adhatnak számára. Elébe tárultak a nagy tanítások, amelyeket az úgynevezett négy igazságként és a részvétnek és szeretetnek nagy tanításaként adott az emberiségnek a nyolcágú ösvényben. Buddhának e tanításai még foglalkoztatni fognak bennünket. Ma megelégszünk azzal, hogy ezek a tanok az erkölcsi érzéknek, a részvétnek és a szeretetnek a legtisztább tanai. Ezek akkor tárultak fel, amikor a bóddhi-fa alatt India bódhiszattvája buddhává lett. Ekkor merültek fel a részvétnek és szeretetnek tanai legelső ízben az emberiségben, mint saját emberi képességek, és ettől az időtől kezdve az emberek képesek arra, hogy a részvétnek és a szeretetnek a tanát saját magukból kifejlesszék. Ez a lényeges. Ezért mondta Buddha az ő intim tanítványainak halála előtt kevéssel: ne gyászoljatok azért, mert a Mester elhagy benneteket. Hagyok rátok valamit. Rátok hagyom a bölcsesség törvényét és a fegyelem törvényét: ezek helyettesítsék nálatok a jövőben a Mestert. - Ez a következőket jelenti: eddig a bódhiszattva tanította nektek azt, ami a törvényben fejeződik ki. Most, miután földi inkarnációját elérte, visszavonulhat. Mert az emberiség azt, amit neki korábban egy bódhiszattva tanított, a saját szívébe fogja beleplántálni, és a saját szívéből fogja kifejleszteni, mint a részvét és szeretet vallását. Ez akkor ment végbe, amikor hét napig tartó belső szemlélődéssel a bódhiszattva buddhává lett a régi Indiában. És ez volt az, amit különböző formákban tanítványainak adott. Hogy milyen formába öntötte tanításait, azzal még foglalkozunk.

Ma vissza kell pillantanunk arra, ami időszámításunk előtt 600 évvel végbement, mert ha az Akasha-krónika segítségével nem mennénk vissza a palesztinai eseményektől egészen a benáreszi beszédig, akkor a kereszténység útját nem értenénk meg, és kiváltképpen nem értenénk meg azt az embert, aki ezt az utat olyan elsőrendű módon írta le, a Lukács-evangélium íróját. Mióta Buddha buddhává lett, nem kellett többé a Földre visszatérnie, azóta olyan szellemi lény, aki a szellemi világokban lebeg, és onnan kell beavatkoznia mindabba, ami a Földön történik. Amikor a Földön a legfontosabb eseményt készítették elő, a pásztorok kint voltak a mezőn, és ahogy a Lukács-evangélium elmondja: az angyalokhoz csatlakoztak az „égi seregek”. Mi volt ez?

Ez a pásztorok előtt feltáruló kép a megvilágosodott Buddha volt, a régi idők bódhiszattvája, szellemi alakjában az a lény, aki évezredeken keresztül az embereknek a szeretet és a részvét üzenetét hozta. Most utolsó földi inkarnációja után a szellemi magasságokban lebegett, és az ég magasságaiban megjelent a pásztoroknak a palesztinai eseményt hirdető angyal mellett.

Így tanítja ezt a szellemi kutatás. Elénk tárja a régi idők megvilágosodott bódhiszattváját a pásztorok felett lebegve. Igen, így történt, ezt tanítja nekünk az Akasha-krónika, hogy Palesztinában, „Dávid városában” egy szülőpártól, Dávid házának papi ágából egy gyermek jött a világra. Ez a gyermek - ezt nyomatékkal mondom - aki ott egy szülőpártól született, és legalábbis atyai ágon, Dávid házának papi ágából származott, ez a gyermek arra volt kiszemelve, hogy születésétől kezdve átvilágítsa, és erővel töltse el az, ami Buddhából kiáradhatott, miután Buddha a szellemi magasságokba emelkedett. Így tekintünk a pásztorokkal együtt a jászolra, ahol a „Názáreti Jézus” - ahogy nevezni szokták - a világra jött, oda nézünk, és látjuk a gyermek felett kezdettől fogva a glóriafényt. És tudjuk, hogy ebben a képben annak a bódhiszattvának az ereje jut kifejezésre, aki Buddhává lett, aki annak előtte erejét az emberiségre árasztotta, és most a szellemi magasságokból hatott az emberiségre. A legnagyobb tettet hajtotta végre, amikor a betlehemi gyermeket besugározta azért, hogy a megfelelő módon illeszkedhessék bele az emberiség fejlődésébe.

Amikor ez az individualitás, aki most a szellemi magasságokból sugározta le erejét a dávidi szülők gyermekére, a régi Indiában megszületett, azaz, amikor Buddha bódhiszattvaként megszületett, egy bölcs átlátta egész nagyszerűségét annak, amit ma előadtunk. És amit ő előzőleg a szellemi világokban látott, arra késztette a bölcset - Asitának hívták - hogy a királyi palotába menjen és a bódhiszattva kisgyereket felkeresse. Amikor a kisdedet meglátta, megjósolta annak hatalmas buddhai misszióját. Asita akkor, az apa megdöbbenésére, megjósolta, hogy a kisded nem fog uralkodni apjának birodalmán, hanem buddhává válik. Ekkor azonban sírni kezdett, és amikor megkérdezték, hogy talán szerencsétlenség vár a gyermekre, Asita így válaszolt: nem! Azért sírok, mert olyan öreg vagyok, hogy nem fogom megérni azt a nagy napot, amikor ez az üdvözítő, a bódhiszattva buddhaként fog a Földön járni. Asita akkor a bódhiszattvának buddhává válását nem érte meg, sírása tehát az ő akkori álláspontja szerint valóban jogosult volt. Ez az Asita, aki akkoriban a bódhiszattvát kisdedként látta Suddhódana palotájában, újra a világra jött abban a személyiségben, aki a Lukács-evangéliumban a „templomi bemutatásnál”, mint Simeon szerepel. (Luk. 2, 25-35) Simeont - így mondja a Lukács-evangélium - „betöltötte a szellem”, amikor a kisdedet meglátta. Ő ugyanaz az individualitás volt, aki mint Asita egykoron sírt, mert az akkori inkarnációjában a bódiszattva buddhává válását nem érhette meg. Most megadatott neki az a kegyelem, hogy ennek az individualitásnak további fejlődési fokát megélhesse. És mivel most a kisded templomi bemutatásakor a szellem kegyelme áthatotta, láthatta a megvilágosodott bódhiszattva glóriafényét a Dávid nemzetségéből származó kisded Jézus felett. És így szólt: most már nem kell sírnod, mert amit akkor nem láttál, most láthatod, most látod a te Üdvözítődet megvilágsodva a kisded felett. „Uram, bocsásd el békében a te szolgádat”.