A ciklus eddig megtartott előadásaiból bizonyára nyilvánvaló lett Önök előtt, hogy a szellemtudományos kutatás alapján az emberiség egész történetének legfontosabb eseményeként kell értékelnünk a Krisztus-eseményt, hogy a Krisztus-eseményben kell látnunk azt, ami az egyetemes földfejlődés számára új impulzust hozott. Azt kell mondanunk, tehát, hogy valamiféle teljesen új dolog kezdődött meg az emberiség fejlődése során a Golgotái Misztérium, a Palesztinában történtek folytán és mindazzal együtt, ami előtte és utána kapcsolatban volt vele. Ha a Krisztusesemény nem következik be, egészen más irányt vett volna az emberiség fejlődése. Ha a golgotai misztériumot meg akarjuk érteni, szemügyre kell vennünk magának a Krisztus-fejlődésnek intim részleteit is. - Természetesen egy olyan eseményről, amely az egész világot felöleli, mindent elmondani még 14 előadás alatt sem lehet, a János-evangélium írója is utal rá: „De van még sok egyéb is, amiket Jézus cselekedett vala, amelyek, ha egyenként megíratnának, azt vélem, hogy maga a világ sem foghatná be a könyveket, amelyeket írnának.” így azt sem kívánhatják, hogy ami a Krisztuseseménnyel, annak leírásával a János-evangéliumban és a vele rokon többi evangéliumban összefügg, el lehessen mindent mondani 14 előadásban.
Tegnap és tegnapelőtt arról volt szó, hogy mindaz, amit leír a János-evangélium, - a Lázár feltámasztásáról szóló fejezetet is beleértve, - miként jött létre a Krisztus-szellem, a Krisztus-individualitás működésének következtében a názáreti Jézus hármas burkában. Láttuk, hogy Krisztusnak fokozatosan át kellett dolgoznia a hármas burkot: a fizikai testet, az étertestet és az asztráltestet, amelyeket áldozatként átengedett Neki a názáreti Jézus, a nagy beavatott. De igazán csak akkor érthetjük meg, hogy Krisztus mit vitt véghez a názáreti Jézus hármas burkában, ha az emberi lény alkotórészei között lévő összefüggéssel tisztában vagyunk. Eddig még csak nagy vonalakban vázoltam fel, hogyan hatja át egymást a szellemi-látó tudata számára az emberben a fizikai test, az étertest, az asztráltest és az „én”, és hogyan alkotnak egyetlen egységet, hogyan marad az ágyban éjjel a fizikai test és az étertest, és hogyan húzódik ki belőlük az asztráltest és az „én”. A Golgotái Misztérium alaposabb megértése érdekében meg kell kérdeznünk, hogy az ember éber állapotában pontosabban hogyan kapcsolódik egymással össze lényének ez a négy alkotórésze, vagyis reggel, ébredéskor, hogyan hatol az „én” és az asztráltest a fizikai testbe és az étertestbe? A legjobb lesz ezt egy sematikus ábrán megmutatnom. Tegyük fel, - ha sematikusan rajzolom le, hogy az ember fizikai teste itt, lent van, az éterteste pedig fölötte. Reggel, amikor a fizikai testbe és az étertestbe ismét behatol az asztráltest és az „én”, lényegében - hangsúlyozni kívánom, kérem, hogy ez a szó nagyon fontos! - lényegében az asztráltest az étertestbe hatol, az „én” pedig a fizikai testbe. (Az asztráltestet és az étertestet a vízszintesen vonalkázott részek jelzik a rajzon, a függőleges vonalkázás pedig az én-1 és a fizikai testet.)
Azért hangsúlyoztam, hogy lényegében, mert természetesen az emberben minden áthatja egymást, mondhatjuk tehát azt is, hogy az „én” jelen van az étertestben is, stb. Itt lényegében a közvetlen hatásuk értendő. A sematikus rajz azt mutatja, hol érvényesül egymás áthatása a legerősebben.
Felvetődik a kérdés, hogy mi is történt a János-keresztelőnél valójában? - Azt mondtuk, hogy a názáreti Jézus fizikai testét, éter- és asztráltestét az „én”-je elhagyta a János-keresztelőnél, visszamaradt ez a hármas burok, hogy befogadja a Krisztus-lényt. Sematikusan le is rajzolhatjuk, hogy a názáreti Jézus énje elhagyta a fizikai testet, fizikai teste, éter és asztrálteste megmaradt, a helyére, a názáreti Jézus énje helyére a Krisztus-lény költözött be ebbe a hármas burokba - megint csak lényegét tekintve - mégpedig főleg a fizikai testbe.
Egy mélységesen mély titok peremét érintettük ezzel. Mert ha tekintetbe vesszük, hogy voltaképpen mi is történt, azt kell mondanunk, hogy ami ott történt, az utóbbi napokban említett összes nagy emberi viszonylatot érinti. - Beszéltem az utóbbi napok során arról, hogy az öröklés női eleméből fakad mindaz, ami az emberekben közös, az emberek egy csoportján belül azonos. Ami a női ágon öröklődik nemzedékeken át, az azonos néphez tartozókat egymáshoz hasonlóvá tenné, külső megjelenésük tekintetében. A férfiágon átöröklődik nemzedékről-nemzedékre mindaz, ami megkülönbözteti egymástól az embereket, ami individuális lénnyé teszi őket itt, a Földön, egyénivé teszi énjeiket. Ezt mindig pontosan érezték is, azok, akik kapcsolatban álltak a szellemi világgal. Csak akkor tudja kellőképpen megérteni és értékelni az ember, hogy mit is mondtak a szellemi világgal kapcsolatban álló kiváló, nagy emberek, ha a világmindenség titkainak mélységéibe hatol.
Nézzük meg az első sematikus ábrát még egyszer. - Azt mondhatjuk, hogy él bennünk egy étertest és az asztráltest ebben az étertestben van benne. Az asztráltest hordozza a képzeteket, eszméket, gondolatokat, érzeteket és érzéseket és az étertestben él. Viszont azt hallottuk, hogy a fizikai testet úgyszólván teljes mértékben megdolgozza az étertest, benne vannak a fizikai testet formáló erők. Azt kell mondanunk tehát, hogy mindaz, ami az embert emberré teszi, ami belülről, a szellemi alkotórészekből kiindulva kölcsönöz bizonyos alakot neki, az asztráltesttel áthatott étertestben van. Az teszi az embert egy másik emberhez hasonlóvá, ami a belsejében hat, ami nem csupán külsőség, vagyis ami nem a fizikai test függvénye, hanem az étertesté és az asztráltesté. Ezek belső alkotórészek. Az olyan ember tehát, akinek ezekbe a dolgokba betekintése van, érzi, hogy az, ami étertestét és asztráltestét áthatja, az anyai princípiumtól származik. Ami meghatározott formát ad a fizikai testének, amire rányomja bélyegét az énje, a fizikai testében lévő énje, az apai öröksége. Mit mond Goethe?
„Apámtól kaptam alakot, s azt, hogy komolyan élek,
Anyuska víg kedélyt adott,
Hogy szívesen meséljek.”
(Vas István fordítása)
Így fejezi ki a költő, amit sematikusan ábrázoltam.
„Apámtól kaptam alakot”, vagyis amit megmunkált az énem, Anyácskától van a képzetek, a versfaragás adománya, - ezek az étertestben és az asztráltestben gyökereznek. Nagy szellemek mondásait még távolról sem értjük meg, ha triviális emberi képzetekkel úgy véljük, hogy megértettük őket.
Vonatkoztassuk most a Krisztus-eseményre, amit ilyen módon szemléltettünk. Tegyük fel a kérdést ebből a szemszögből, hogy mi történt volna az emberiséggel, ha a Krisztus-esemény nem következett volna be?
Ha a Krisztus-esemény nem következett volna be, abban az irányban folytatódott volna az emberiség fejlődésének menete, amerre az Atlantiszt követő korszakban indult el.
Láttuk, hogy az ősrégi időkben, az emberi kultúra forrásánál a vérrokonsággal szorosan összefüggő szeretet uralkodott. Azok szerették egymást, akik vérrokonok voltak. Azt is láttuk, hogy a továbbiak folyamán egyre jobban meglazult a vérségi kapcsolat. Lépjünk most át az emberiség fejlődésének legrégebbi időszakából abba a korba, amikor Jézus-Krisztus megjelent.
Míg a régebbi korokban a törzsön belül kötöttek csak mindig házasságot, a római korban - ebben a korban történt meg a Krisztus-esemény, - a közeli, a vérrokonok közötti házasság egyre ritkább lett. Éppen Róma hadjáratai következtében keveredtek egymással össze a különböző népek és így a „távolállók” házassága foglalta el a közel-házasságok helyét. A vérségi köteléknek egyre jobban el kellett szakadnia az emberiség fejlődése során, mert az embernek az a feladata, hogy a saját énjét fejlessze ki.
Tegyük fel, hogy Krisztus a régi, vérségi szeretet helyett nem hozott volna új erőt, új, szellemi szeretetet, - mi történt volna akkor? Az embereket összefűző szeretet mindinkább eltűnt volna a Földről. Ami szeretetben egyesíti az embereket, kihalt volna az emberi természetből. Krisztus nélkül nem jutott volna el oda az ember, hogy tapasztalnia kelljen, hogyan születik meg az embereket egymáshoz fűző szeretet. Csak a saját, személyes individualitására korlátozódott volna az ember. Pusztán csak a külső tudomány szemszögéből nézve természetesen nem látható, hogy ebben mennyire mély igazság rejlik. Ha a mai és a néhány évezreddel Krisztus eljövetele előtt élő emberek vérét nem kémiai eszközökkel vizsgálnánk meg, hanem a szellemi kutatás rendelkezésére álló módszerekkel, azt tapasztalnánk, hogy megváltozott a vér, - egyre kevésbé lett alkalmas arra, hogy a szeretetet hordozza. A régi korok beavatottja, aki bele tudott az emberiség történetének menetébe tekinteni, aki tudta, hogyha csak egy, a Krisztus-esemény nélküli, régtől fogva fejlődő irányzat folytatódna, mi történne, milyennek láthatta, képzelhette el az eljövendő fejlődés menetét? Az emberek lelkeinek milyen képekben mutathatta volna meg, hogy mi történne a jövőben, ha a vérségi kapcsolatok helyére nem kerülne ugyanolyan mértékben a lelki szeretet, a krisztusi szeretet? - Azt kellett mondania, hogy ha egyre jobban elkülönülnek egymástól az emberek, ha mindenki megkeményedik a maga énjében, ha egyre áthatolhatatlanabb lesz a lelkeket egymástól elválasztó fal, ha egyre kevésbé értik meg egymást a lelkek, egyre több lesz majd a viszály, a veszekedés a külső világban és „a mindenki harca mindenki ellen” foglalja majd el a szeretet helyét a Földön. - Ez lett volna a következménye, ha az emberi vér fejlődése a Krisztus-esemény nélkül folytatódott volna. Minden ember ki lett volna szolgáltatva menthetetlenül „a mindenki harcának mindenki ellen”, - ami be fog így is következni, de csak azok számára, akik nem hatották magukat át a megfelelő módon a Krisztus-impulzussal. Ilyennek látta meg előre, lelkét rémülettel töltve el, a földfejlődés végét a prófétai látnok. Azt; látta, hogy egymásra támadnak a lelkek, ha nem tudják már egymást megérteni!
A legutóbbi napokban elmondtam már, hogy a Krisztusprincípium csak fokozatosan vezetheti egymáshoz az embereket. Egy példán mutattam be, hogyan áll egymással szemben két nagy, nemes szellem véleménye, az egyik, Tolsztoj, úgy véli. hogy ő az, aki az igazi Krisztust hirdeti, és ugyanezt hiszi a másik is, Szolovjov, miközben az egyikük az Antikrisztusnak tartja a másikat. Hiszen Solovjov az Antikrisztusnak tekinti Tolsztojt. Az kerülne egyre inkább kifejezésre a külső világban, ami egyelőre a lelkek között lévő véleménykülönbség formájában kerül felszínre, - vagyis egymásra támadnának az emberek. Ezt a vér fejlődése megköveteli. - Ne mondják ellenvetésül, hogy még ma is látunk viszályt és veszekedést a Krisztus-esemény ellenére is, hogy a keresztényi szeretet valóra váltásától távol állunk még. Hiszen elmondtam már, hogy a keresztény fejlődésnek még csak az elején tartunk. Megadatott a hatalmas impulzus, amellyel Krisztus a Föld további fejlődése során az emberek lelkébe költözhet, és szellemileg egymáshoz vezetheti őket. A ma tapasztalható veszekedés és viszály - ami még csak fokozódni fog, - abból adódik, hogy még csak a legkisebb mértékben hatotta át magát az emberiség az igazi Krisztusprincípiummal. Még továbbra is az érezteti hatását, ami az emberiségben megvolt már ősrégi idők óta. Lassan, fokozatosan lehet csak úrrá lenni rajta. A Krisztus-impulzus lassan, fokozatosan hódít teret magának az emberiségben.
Ezt látta volna meg előre, aki szellemi látó volt a kereszténységet megelőző korokban és be tudott volna tekinteni az emberiség fejlődésének menetébe. Ezt mondhatta volna: „A régi szellemi látás utolsó maradványának részese lehetek. Nektek, embereknek, volt lehetőségetek az ősrégi időkben betekinteni tompa, szellemi látással a szellemi világba. Ez fokozatosan megszűnt. Ám a régi idők örökségeként be lehet még tekinteni a normálistól eltérő, álomszerű tudatállapotban a szellemi világba. Így még megláthat az ember abból valamit, hogy mi rejlik a dolgok felszíne mögött.” A régi mondák, mesék, mítoszok - amelyek bizony a modem tudománynál mélyebb bölcsességet tartalmaznak, - arról adnak hírt, hogy régente milyen nagymértékben nyílt lehetőség arra, hogy az ember különleges állapotba kerüljön. Alomnak is nevezhetjük, de az ilyen álom az eljövendő eseményekről adott hírt. De nem úgy, hogy az ilyesfajta álom kellőképpen megóvja az embert „a mindenki harcától mindenki ellen”! Ezt a régi bölcs tagadta, - méghozzá a lehető leghatározottabban. Azt mondta: „Részesei lehettünk egy ősi bölcsességnek, amelyet a régi Atlantisz idején rendellenes állapotban észlelni tudtak az emberek. Egyes emberek még most is tudják észlelni, ha rendellenes állapotban vannak. Híradást kaphatnak arról, hogy mi történik majd a legközelebbi jövőben-. De ami így, álom által adatott hírül az embereknek, nem nyújtott biztonságot nekik, csalóka volt és egyre inkább csalóka is lesz.” A kereszténységet megelőző időkben így tanította a tanító a népet.
Igen fontos, hogy egy nagy igazság felismeréséhez vezet, ha belátjuk a Krisztus-impulzus teljes jelentőségét. Be kell látnunk, hogy ha az emberek a Krisztus-impulzus nélkül egymástól elkülönülnek, szembehelyezkednek egymással, olyasvalami alakulna ki, mint „a létért való küzdelem”, - amit ma a darwinista- materialista elmélet az állatvilágban zajló létért való küzdelemnek emleget, de ami az emberek világában nem lenne helyénvaló. Ha groteszk módon fejezzük ki, olyan képet mutat majd fejlődése végén a Föld, amilyet bizonyos materialisták festenek róla az állatvilág alapján, Darwin elmélete értelmében. De ez az elmélet ma helytelen az emberiségre vonatkoztatva! Az állatvilág vonatkozásában helytálló, mert ott a harcot szeretetté változtató impulzus nem működik. Krisztus szellemi erőként működik az emberiségben, és tettével megcáfolja a materialista darwinizmust! Ahhoz, hogy belássuk ezt, tisztában kell lennünk azzal, hogy a fizikailag érzékelhető külső világban csak akkor kerülhetik el az emberek, hogy eltérő véleményeik, érzéseik és tetteik miatt szembe kerüljenek egymással, ha azt, ami különben a külvilágba áramlik ki, saját magukban küzdik le, önmagukkal intézik el. Aki a legyőzni- valót önmagában győzi le, összhangot tud teremteni és fenntartani lényének alkotórészei között, nem kívánja legyőzni a másik lélek eltérő véleményét. Az ilyen ember nem a viszályok okozójaként nyilvánul majd meg a külvilágban, hanem szerető emberként. Át kell irányítani a kifelé irányuló harcot az ember belső világába, - ez a lényege.
Önmagukat kell leküzdeniük az emberi természetben működő erőknek. Két egymással ellentétes véleményt így kell tekintenünk: ez az egyik vélemény, - ám legyen, ez meg a másik, - ám legyen.
De ha csak az egyik véleményt tartom elfogadhatónak, a másik ellen pedig harcolok, viszály keletkezik a fizikai síkon. Ha csak a magam véleményét erősítem meg, - önzés! Ha csak a magam cselekedetét tartom egyedül jogosnak, önző vagyok! - Tegyük fel, hogy befogadom magamba a másik ember véleményét, iparkodok összhangot teremteni magamban, így egészen más lesz majd a másikhoz fűződő kapcsolatom, csak így fogom megérteni őt. Így is kifejezhetjük az emberiség fejlődésének folyamatát: a külvilágban lejátszódó harcot az ember belső erőinek összhangba hozatalával vezetjük le. Krisztus által lehetővé kellett válnia - az ember számára, hogy megteremtse belső összhangját, összhangba hozza a benne ellentmondásban lévő erőket. Krisztus erőt ad az embernek, hogy előbb saját belső viszályát küzdje le. Ma már ez nem lehetséges Krisztus nélkül. Joggal tekintették a kereszténység előtt élő emberek a külső viszályok közül a legborzasztóbbnak, ha a gyermek harcol apja és anyja ellen! Abban a korban, amikor tudták, hogy a dolgok a Krisztus-impulzus nélkül hová fejlődnek, az apagyilkosság számított a legszörnyűbb, legvisszataszítóbb bűnnek. A régi bölcsek, akik Krisztus eljövetelét előre látták, világosan kinyilvánították ezt. De ők tudták azt is, hogy mire vezetne a külső világban, ha a harc nem az ember belső világában játszódna le előbb.
Nézzük meg a saját belső világunkat. Láttuk, hogy ott, ahol áthatja egymást az étertest és az asztráltest, az anya-princípium hat az emberben, ott pedig, ahol jelen van a fizikai testben az „én”, az apai princípium fejeződik ki. Ez azt jelenti, hogy az anyai, a női elem uralkodik abban, ami közös, a fajtához tartozik, belső bölcsességünkben és képzeteink világában. A külsőleg eltérő formában, abban, ami az „én” és a fizikai test egyesülése által jön létre, abban, ami én-né teszi az embert, az apai, a férfi-elem működik. Az így gondolkodó régi bölcseknek mit kellett tehát elsősorban megkívánnia az embertől? - Azt, hogy tisztán lássa a fizikai test és az „én” viszonyát az étertesttel és az asztráltesttel kapcsolatban, azt, hogy tisztában legyen a benne működő anyai és apai princípiummal. Azáltal van anyai rész az emberben, hogy éterteste és asztrálteste van. Mintegy a fizikai síkon, rajta kívül élő anyja mellett benne is van egy anyai alkotóelem, egy anya és a külső síkon élő apján kívül van benne is egy apai alkotóelem, egy apa is. Hatalmas eszményképként lebegett az emberek előtt, hogy megfelelő összhangba hozzák az apai és az anyai princípiumot. Ha nem képes az ember az apai és az anyai princípiumot önmagában összhangba hozni, a köztük lévő összhangtalanság kihelyeződik az emberből a fizikai síkra, ahol pusztításokat visz véghez. A régi bölcs tehát így szólt: „Az embernek az a feladata, hogy az apai és az anyai alkotóelem között összhangot teremtsen magában. Ha nem sikerül ez neki, olyasvalami kerül ki a világba, amit a legszörnyűbbnek kell tartanunk.”
Hogyan értették meg az emberekkel a régi bölcsek, ami most úgyszólván az antropozófia szavaival hangzott el? Azt mondták: „Ősrégi időkben ősi bölcsességet örököltünk, egy különleges tudatállapot folytán ennek még részese lehet az ember, de ez az állapot egyre nehezebben idézhető elő és az emberiség fejlődésének egy bizonyos pontján nem tudja átsegíteni az embert még a régi beavatás sem.” Térjünk még egyszer vissza a régi beavatásra. Mi történt egy ilyen beavatásnál?
Az ilyen beavatásnál a fizikai test, az étertest és az asztráltest együtteséből az éter- és az asztráltestet kiemelték - de az „én” ott maradt. Emiatt nem lehetett az embernek öntudata a 3 és fél napig tartó beavatás alatt. Kioltották öntudatát. Az ember az őt vezető és beavató papon keresztül kapott tudatot a magasabb szellemi világból, ez a pap vezette őt, a saját énjét bocsátotta rendelkezésére. Mi is történt ennek következtében? Egy különösnek tűnő formulával fejezték ki, hogy ez által mi történt, de ha ezt a formulát megértik, nem fog már Önöknek különösnek tűnni. - A következőképpen fejezték ezt ki. A régi beavatásnál kihúzódott az anyai alkotóelem, az apai pedig visszamaradt, vagyis megölte magában az ember az apai alkotóelemet, a benne lévő anyai elemmel viszont egyesült. Másképpen: megölte magában az apját és feleségül vette az anyját. Amikor tehát a régi beavatott 3 és fél napon át letargikus állapotban feküdt, az anyjával egyesült és megölte az apját magában, ez alatt. Apátlanná lett. Így kellett ennek lennie. Saját individualitását fel kellett adnia, - a magasabb szellemi világban kellett élnie. Eggyé vált a népével. De az anyai alkotóelemben éppen az volt benne, ami a népében élt. A népe egész organizmusával vált eggyé. Azzá lett, ami Nathánael volt, amit mindig is az adott nép nevével jelöltek, - a zsidóknál „izraelita”, a perzsáknál „perzsa”. - Mindig csak a misztériumoktól eredő bölcsesség létezhet a világon, más nem. Akik a megfelelő dolgokat megtanulták a misztériumokban, közvetítették tudásukat a külvilág felé és így tanulhatta meg a külvilág, hogy a misztériumokban mit láttak. Ezt viszont a régi bölcsesség szellemében tanulták meg, annak a bölcsességnek a szellemében, amelyhez úgy jutott a beavatott, hogy önmagában egyesült anyjával és megölte magában az apját. De ez öröklött ősi bölcsesség nem vezetheti az embert a fejlődés bizonyos pontján túlra. Valami másnak, újnak kellett jönnie a régi bölcsesség helyére. Ha az ember mindig csak a leírt módon megnyert régi bölcsesség részese lehetett volna csak, - mint már mondtam, - belesodródna „a mindenki harcába mindenki ellen”. Vélemény, vélemény ellen, érzés, érzés ellen, akarat, akarat ellen lázadna fel, így válna valóra a jövő szörnyűséges képe, hogy az ember egyesül anyjával és megöli az apját. A régi beavatottak, akik Krisztusra vártak, grandiózusán festették le ezt a képet. A kereszténység előtti bölcsek szemléletének lenyomatát a mondák és a mítoszok őrzik.
Elég megemlítenünk Oedipus nevét. Itt kapcsolódhatnak bele, hogy a régi bölcsek hogyan fejezték ki, amit erről el akartak mondani. A régi görög monda, amelyet olyan nagyszerűen írtak le a görög tragédia-írók, így szól:
Élt egy király Thébában, Laios volt a neve, Jokastének hívták a feleségét. Sokáig nem született gyermekük. Ekkor megkérdezte Laios a Delphi-beli jóshelyet, nem lehet-e fia. Az orákulum így válaszolt: Ha fiút akarsz, meg fog téged ölni az a fiú! - Kábulatban, vagyis letompított tudatállapotban tette meg azt, aminek következtében fia születhetett. Oedipus világra jött. Laios tudta, hogy meg fogja ölni ez a fiú! Elhatározta tehát, hogy megszabadul tőle. Átszúratta lábait és így tetette ki a pusztába, hogy biztosan el is pusztuljon. Egy pásztor rátalált a gyermekre és megsajnálta, Korinthosba vitte, ahol felnevelték a királyi palotában. Amikor felnőtt, megtudta a jóslatot, hogy az apját megöli, az anyját pedig feleségül veszi majd. De ezt nem lehetett megakadályozni. Ugyan elment a helyről, ahol a királyi pár fiának tartották, de útközben találkozott valódi apjával és anélkül, hogy ezt tudta volna, megölte. Megérkezett Thébába. Mivel a Szfinx kérdéseire tudott válaszolni és a szörnyeteg rejtvényeit is megfejtette, amely annyi ember halálát okozta, a Szfinx kénytelen volt megölni magát. Így lett hazája jótevője Oedipus. Királlyá koronázták és elnyerte az özvegy királynő kezét, - aki az anyja volt. Tudtán kívül ölte meg apját és egyesült az anyjával. Királyként uralkodott. De mivel az említett módon került uralomra, szörnyű bűn terhelte lelkét, az országra végtelen nyomorúság zúdult. Szophoklész drámájában végül, miután megvakította magát, világtalan képében lép elénk.
Ez a kép a régi bölcsesség helyeiről származik. Azt akarja elénk tárni, hogy Oedipus bizonyos vonatkozásban, a régi értelemben véve, kapcsolódni tudott még a szellemi világhoz.
Kérdésével apja az orákulumhoz fordult. Az orákulumok voltak a régi szellemi látás utolsó örökségei. De ezek az utolsó örökségek nem voltak elegendők ahhoz, hogy békét teremtsenek a külső világban. Nem tudtak összhangot teremteni az anyai és az apai alkotóelem között, ezt az embernek kellett létrehoznia. Oedipus a régi értelemben vett bizonyos szellemi látáshoz egyszerűen öröklés útján jutott, utal erre az a tény, hogy megfejtette a Szfinx rejtvényét, vagyis annyira ismerte az emberi természetet, amennyire lehetővé tették ezt az ősi bölcsessége utolsó maradványai. De ez kevés volt ahhoz, hogy az emberiségtől távol tartsa az egymás elleni acsarkodást, vagyis azt, amit az apagyilkosság és az anyjával történt egyesülés képe ábrázol. Oedipus annak ellenére nem látta át ezeket az összefüggéseket, hogy az ősi bölcsességgel kapcsolatban volt. Nem teszi már látóvá ez az ősi bölcsesség! Ezt akarták vele szemléltetni a régi bölcsek. Ha a régi, vérségi értelemben lett volna belőle látó, megszólalt volna a vér szava, amikor apjával szembe került és megszólalt volna a vér szava akkor is, amikor az anyjával találkozott. Már nem szólalt meg a vér! így ábrázolják, szemléltető módon, hogy elapadt a régi, ősi bölcsesség.
Minek kellett történnie, hogy egyszer s mindenkorra megtaláljuk a harmonikus egyensúlyt az anyai és az apai princípium között, saját énünk, ahol az apai princípium van és az anyai alkotóelem között? A Krisztus-impulzusnak kellett eljönnie! Most pedig tekintsük meg a kánai menyegző bizonyos mélységeit egy másik oldaláról.
Ezt olvassuk: „...és ott volt a Jézus anyja; és Jézus is meghívaték az ő tanítványaival együtt, a menyegzőbe.” Jézus - jobban mondva Krisztus - az emberek elé példaképül egy olyan lényt állít, aki saját maga - az énje - és az anyai princípium között megtalálta az összhangot. A galileai Kánában történt menyegzőn utalt erre: „tőlem árad valami hozzád”. Ez az „áramlás tőlem-hozzád” az új, már nem a régi értelemben véve történt, az egész kapcsolat megújítását jelentette. A nagy kiegyenlítődés eszményképe egyszer s mindenkorra saját magán belül, anélkül, hogy előbb az apát megölte volna, anélkül, hogy a fizikai testéből kilépett volna, - vagyis énjében találja meg a kiegyenlítődést az anya-princípiummal. Elérkezett az ideje, amikor megtanulja magában legyőzni az ember az önzés, az érc-princípium eltúlzott erejét, megtanulja összhangba hozni az éter- és az asztráltestben működő anyai princípiummal. A kánai menyegző a saját énnek, az apai princípiumnak az anyai princípiumhoz való viszonyát vetíti elénk, Jézus- Krisztus és az anyja között a külső világban uralkodó összhang és szeretet képében. Ezzel ábrázolták a kiegyenlítődést az én és az anyai alkotóelem között. Ilyen kiegyenlítődés nem létezett azelőtt, Jézus-Krisztus tette által történhetett csak meg. De mivel Krisztus tette következtében történt meg a kiegyenlítődés, az egyetlen lehetséges feloldódás - a tett következtében történő feloldódás - is megtörtént, feloldódott mindaz, ami a régi, öröklött bölcsesség hatására máskülönben apagyilkossághoz és az anyával való egyesüléshez vezetett volna. Mit is győz le, tehát a Krisztusprincípium? Amikor Krisztusra tekintett a régi bölcs, összevetve a régit az újjal, elmondhatta, hogy amennyiben az egybekelést az anyával a régi értelemben véve keressük, az emberiség számára már nem származhat belőle semmi jó. De ha új értelmében véve keressük, ahogyan a kánai menyegzőn láthatjuk, ha a benne lévő asztrál-, és étertesttel egyesül az ember, az idők folyamán áldás, béke és testvériesség hódít majd teret az emberek között, ettől legyőzetik majd az apagyilkosság és az anyával való egybekelés princípiuma. - Mi is volt tehát az ellenséges alkotóelem, amelyet Krisztusnak kellett eltávolítania? Nem a régi bölcsességet kellett leküzdenie, hiszen az elvesztette erejét, fokról fokra elapadt magától. Láthatjuk, hogy éppen általa kerülnek belsőleg békétlen állapotba, akik még rábízzák magukat, mint Oedipus. De ha hátat akarnánk fordítani az új bölcsességnek, vagyis a Krisztus-impulzus működése módjának, ha mereven ragaszkodnánk a régi princípiumhoz, a vész önmagától nem szűnne meg. A legnagyobb haladásnak éppen azt érezték, ha nem maradnak meg a régi princípiumnál, nem ragaszkodnak mereven a régi vonalhoz, hanem felismerik, hogy mi az, ami eljött a világba Krisztus által. Történik-e vajon utalás erre is? Igen! A legmélyebb bölcsességet tartalmazzák a mondák és a mítoszok. Van egy olyan monda, amely nem áll ugyan az evangéliumban, de azért mégis keresztény monda, keresztény igazságot tartalmaz, így szól:
Élt egyszer egy házaspár. Sokáig nem született fiúgyermekük. Ekkor álmában (erre jól ügyeljenek!) megtudta az anya, hogy fia fog születni. De ez a fiú előbb megöli az apját, majd egybekél az anyjával, és ennek következtében egész törzsére szörnyű vészt hoz.
Álomról van szó itt is, mint az orákulumban Oedipusnál, vagyis az ősi szellemi látás örökségéről beszélhetünk. Még a régi módon adták tudtára az anyának, hogy mi történik majd. Elég-e ez ahhoz, hogy a világ dolgainak viszonyait áttekintsük: a hírül adott szörnyűséget megakadályozzuk? Kérdezzük meg a mondától. A továbbiakban a következőket tudjuk meg.
Az anya, az álmában hírül adott bölcsesség hatására, újszülött gyermekét elvitte Kariot szigetére és otthagyta, de a szomszédos királyné megtalálta, magához vette a gyermeket és fel is nevelte, mivel gyermektelen volt a királyi házaspár. Később saját gyermekük is született, a talált gyermek pedig csakhamar úgy érezte, hogy mellőzik. Szenvedélyes indulatai odáig sodorták, hogy megölte a királyi pár fiát. Ezek után nem maradhatott már tovább ott, el kellett menekülnie. Így került Pilátushoz, a helytartóhoz. Hamarosan háztartása felügyelőjévé lett. - Egyszer azután összeveszett a szomszéddal, akiről csak annyit tudott, hogy egy szomszéd és vitatkozás közben agyonverte - és nem tudta, hogy az illető saját apja volt. Ezután feleségül vette a szomszéd özvegyét, - a saját anyját! A Kariót-béli Júdás - volt ez a talált gyermek. - Amikor szörnyű tettére ráébredt, ismét elmenekült. Helyzetében egyedül és kizárólag csak annál talált irgalomra, akinél kegyelemre talált mindenki, aki csak környezetébe került, - aki nemcsak hogy egy asztalhoz ült le a vámszedőkkel és a bűnözőkkel, de mindent átható tekintete ellenére a maga körébe fogadta ezt a nagy bűnöst is, mert az Ő feladata az volt, hogy ne csak a jókért tevékenykedjen, hanem minden emberért, és hogy az üdvösségbe vezesse őket a bűnből. Így került a Kariót-béli Júdás Krisztus környezetébe. Ezután hajtotta végre a megjövendölt szörnyűséget. Schiller szavai szerint a gonosz tettnek az, az átka, hogy önmagát termékenyítve meg, gonoszt szül.
Az ő gonosz tettei egészen Jézus-Krisztus köréig gyűrűztek tovább. Ő árulta el Jézus-Krisztust. Alapjában véve már az apagyilkossággal és az anyjával kötött házassággal beteljesedett rajta, aminek be kellett teljesülnie, de mintegy eszköz maradt, mert eszközzé kellett válnia, gonosz eszköznek, amely jóra vezet. Mintegy ráadásul még egy tettet végre kellett hajtania.
Oedipus elveszíti szeme világát abban a pillanatban, amikor a maga okozta rémségek tudatára ébred. De ez az ember nem vakul meg, akinek a régi, ősi bölcsesség örökségével való kapcsolata folytán ugyanez a sorsa. Arra szemeltetett ki, hogy a sors beteljesedjék, és általa történjék meg, ami előidézi a Golgotái Misztériumot, ami „a Világ Világossága” fizikai halálát idézi elő. A „Világ Világossága” tette látóvá a vakot. Oedipusnak meg kellett vakul- nia, Krisztus látóvá tette azt, aki vakon született. De Jézus-Krisztus egy Oedipus-jellegű ember közreműködésével halt meg, akinek a példája azt mutatja, hogyan apad el fokozatosan az emberiségben a régi bölcsesség, amely nem elégséges már ahhoz, hogy üdvösséget, békét és szeretetet nyújtson az embereknek. Ehhez a Krisztus-impulzus és a golgotai esemény volt szükséges. Be kellett előbb következnie annak, ami Galileában külső képben mutatja meg a kánai menyegzőn Jézus-Krisztus Énjének kapcsolatát az anyjával. És még valamire volt szükség, a János-evangélium írója így úja le:
„A Jézus keresztje alatt pedig ott állottak vala az ő anyja,... és az a tanítvány, akit szeret vala...”, vagyis Lázár-János, akit O maga avatott be, aki által át kell az utókorra szállnia a kereszténység bölcsességének, akinek az emberek asztráltestére úgy kellett hatnia, hogy a Krisztus - princípium bennük lakozhasson. A Krisztusprincípiumnak az emberek asztráltestében kell lakoznia, és azt Jánosnak kell elhelyeznie benne. De ehhez még a keresztről egyesülnie kellett a Krisztus-princípiumnak az éteri princípiummal, az anyai princípiummal. Ezért szól így Krisztus a keresztről:
„Ez órától fogva ímé az anyád - és ímé a fiad!” Ez azt jelenti, hogy a saját bölcsességét összekötötte az anyai princípiummal!
Láthatjuk, hogy mennyire mély tartalom van az evangéliumokban és milyen mélyek az összefüggések a misztériumokkal. Valóban úgy vannak kapcsolatban a régi mondák az újabb kor evangéliumaival és híradásaival, mint a jövendölések a beteljesülésükkel. Az Oedipus- és a Júdás-mondával világosan megmutatják a régi mondák, hogy volt valamikor egy ősi bölcsesség, de elapadt, új bölcsességnek kell eljönnie! Az új bölcsesség pedig elvezeti majd az embert oda, ahová a régi bölcsesség nem vezethette már el. Az Oedipus-monda azt tálja elénk, mi lett volna Krisztus nélkül. A Júdás-monda a Krisztussal szembenállókról, a régi bölcsességhez mereven ragaszkodókról szól. Az új kinyilatkoztatás, az evangélium új megvilágításban mondja el azt, amit „nem elegendőnek” tartottak már a régi mondák és mítoszok. Arra ad választ az evangélium, amit a régi mondák képekben tárnak elénk a régi bölcsességről. Azt mondták: „Amire a jövőben van szüksége az emberiségnek, nem fakadhat már a régi bölcsességből.” Az új bölcsesség, az evangélium azt mondja: „Azt hirdetem nektek, amire az emberiségnek szüksége van, és ami a Krisztusprincípium működése, a golgotai esemény nélkül nem jöhetett volna létre!”