Az évnek ezt a napját a haladó emberiség nagy része régtől fogva megünnepelte. Azok, akik velünk együtt az antropozófiai mozgalom barátainak vallják magukat ebben a városban, lényegesnek tartották, hogy éppen ma, János napján kezdődjön el ez az előadás- sorozat. Az évnek ez a napja már a régi Perzsiában is ünnep volt. Akkor, ezen a napon, amely ma június egyik napjára esne, az úgynevezett víz- és tűzkeresztséget ünnepelték. Az ókori Rómában a Vesta - ünnepet tartották meg egy hasonló júniusi napon. Ez is a tűzkeresztség ünnepe volt. És ha visszatekintünk a kereszténységet megelőző európai kultúra korára és azokra az időkre, amikor még nem terjedt el a kereszténység, ilyen júniusi ünnepeket akkor is találunk. Azt a napot ünnepelték meg, amikor a leghosszabb a nappal és a legrövidebb az éjszaka, illetve a nappalok újra kezdenek rövidülni. Ekkor kezdi elveszíteni erejének egy részét a Nap, amely a földi élőlények növekedését és gyarapodását segíti elő. Európai elődeinek Baldúr isten fokozatos visszavonulásának tekintették ezt a napot, hiszen őt a Nappal kapcsolatosnak gondolták. A keresztény idők során lassanként János-ünneppé alakult át ez a júniusi ünnep, Jézus-Krisztus előfutára ünnepévé, így tehát kiindulópontja azoknak a gondolatoknak, amelyekkel a következő napokban szándékozunk foglalkozni, amelyek az emberiség legjelentősebb eseményével, Jézus-Krisztus tettével kapcsolatosak. Előadássorozatunk tárgya ez a tett lesz, és jelentősége az emberiség fejlődésében, ábrázolása a János-evangéliumban, ebben a nagy jelentőségű keresztény dokumentumban, amelyet összehasonlítunk majd a többi evangélium leírásaival.

A János-nap emlékeztet bennünket arra, hogy volt egy előfutára az emberiség fejlődésében fordulópontot jelentő legmagasabb individualitásnak. Ezzel mindjárt egy olyan fontos pontot érintettünk, amit szinte „előfutárnak” állíthatunk fejtegetésünk élére. Az emberiség történetében újra meg újra nagy jelentőségű események történnek, amelyek más eseményeknél erősebb fényt sugároznak. Korszakról-korszakra látható, hogy az ilyen lényeges eseményeknek milyen szerepük van. Újra meg újra értésünkre adják, hogy vannak emberek, akik az ilyen történéseket bizonyos vonatkozásban előrejelzik. Ezzel egyszersmind világossá válik, hogy az események nem véletlenül következnek be. Aki az emberiség történetének értelmébe és szellemébe belelát, tudja, hogy az ilyen eseményeknek hogyan kell bekövetkezniük, és hogy neki, saját magának hogyan kell dolgoznia, ezeket előkészítenie.

Még gyakrabban fogunk beszélni Jézus-Krisztus előfutáráról a következő napokban. Elöljáróban ma abból a szempontból vizsgáljuk, hogy ő volt azoknak egyike, akik különleges szellemi adottságok révén mélyebben tekintettek be az emberiség fejlődésének összefüggéseibe és ezáltal tudták, hogy ennek a fejlődésnek különösen kimagasló pontjai vannak. Ezért volt alkalmas János arra, hogy egyengesse Jézus-Krisztus útját. De ha magát Jézus-Krisztust nézzük, - hogy mintegy azonnal rátérjünk a megbeszélendők főtárgyára, - tisztában kell lennünk azzal, hogy az emberiség nagy része valóban nem hiába osztja fel az időszámítást Jézus-Krisztus földi megjelenése előtti és utáni korszakokra. Ezzel az emberiségnek ez a része azt bizonyítja, hogy ráérez a Krisztus-misztérium döntő jelentőségére. De mindig újra, más és más formában kell az emberiség tudtára adni azt, ami igaz, ami valóság. Mert időszakonként változnak az emberiség szükségletei. Bizonyos szempontból a mi korunknak is új híradásra van szüksége erről, a földi emberiség fejlődésének legnagyobb eseményéről, a Krisztus-eseményről. Ennek hirdetője az antropozófia.

Híradása tartalmát tekintve a Krisztus-misztérium nekünk sem mond újat, de formája tekintetében mégis új. Mert szűkebb körökben évszázadokkal ezelőtt elmondták már a mi kultúránkban és szellemi életünkben, amit elmondunk majd itt a következő napokban. A mai híradás egy dologban különbözik minden előzőtől, - abban, hogy szélesebb körhöz szólhat. A szűkebb körök, ahol Európa szellemi életében ez a híradás elhangozhatott, az évszázadok folyamán, szimbólumnak ugyanazt a jelet ismerték el, ami önökre tekint itt (az előadóteremben), a rózsakeresztet.

Így talán most, amikor napjainkban a híradás nagyobb nyilvánossághoz szól, a megnyilvánulás jelképe ismét a rózsakereszt lehet. Engedjék meg képletesen jellemeznem, hogy nagyjából mi is az alapja Jézus-Krisztusra vonatkozóan a rózsakeresztes kinyilatkoztatásnak.

A rózsakeresztesek közössége a XTV. század óta, valóban a szellemi kereszténységet ápolja Európa szellemi életén belül. Ez a rózsakeresztes társaság az, amely minden külső formától eltekintve a kereszténység legmélyebb igazságait igyekezett hívei számára napvilágra hozni, akiket „János-keresztényeknek” is neveztek. Ha megértjük majd a „János-keresztények” kifejezést, legalábbis érzéssel meg tudjuk majd közelíteni az elkövetkezendő előadások szellemét és érzületét, még ha értelmünkkel megmagyarázni nem is tudjuk.

Tudjuk, hogy az emberiség hatalmas jelentőségű dokumentuma, a János-evangélium, a következő szavakkal kezdődik:

„Kezdetben volt az Ige. És az Ige Istennél volt és Isten volt az Ige. Ez volt kezdetben Istennél.”

Az Ige tehát - vagy a Logosz - kezdetben Istennél volt. És a továbbiakban megtudjuk róla, hogy a világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt, ez a Világosság az emberek között volt, de az emberek közül csak kevesek voltak képesek arra, hogy a Világosságot megértsék. Majd megjelent emberalakban a testté lett Ige; - egy emberben, akinek az előhírnöke Keresztelő János volt. Látjuk tehát, hogy akik felfogtak valamit Krisztus Földön való megjelenésének jelentőségéből, erőfeszítéseket tesznek, tisztázandó, hogy Krisztus tulajdonképpen kicsoda. A János-evangélium írója egyenesen arra mutat rá, hogy aki a názáreti Jézusban lénye magvaként élt, nem más, mint akiből minden más körülöttünk élő lény származott: az élő Szellem, az élő Ige, maga a Logosz.

A maga módján a többi evangélista is iparkodott azt ábrázolni, hogy lényegében mi jelent meg a názáreti Jézusban. Láthatjuk például a Lukács-evangélium írójánál, hogy Jézus-Krisztus megkeresztel ése alkalmával valami egészen különleges dolog történt, amikor Keresztelő János közreműködésével a Krisztus-szellem egyesült a názáreti Jézus testével. A Lukács-evangélium írója leírja a továbbiakban, hogy a názáreti Jézus távoli ősök leszármazottja, családfája Dávidra, - Ábrahámra, - Ádámra, - sőt, egészen Istenre vezethető vissza. Figyeljük meg, hogy mindenütt utal erre a Lukács-evangélium írója: a názáreti Jézus József fia volt, József Éli fia, - ő Dávid fia volt, továbbá, hogy - amaz pedig Ádámé, Ádám pedig Istené. A Lukács-evangélium írója tehát különös súlyt helyez arra, hogy megmutassa: a názáreti Jézus, akivel a János-keresztelőnél egyesül a Szellem, egyenes leszármazottja annak, akit Ádám atyjának, Istennek nevez. Szó szerint kell venni ezeket a dolgokat.

A Máté-evangélium megpróbálja visszavezetni a názáreti Jézus családfáját Ábrahámig, akinek az Isten nyilatkozott meg.

Ez és az evangéliumokban található sok más mondat is arra utal, hogy a Krisztust hordozó individualitás és az, hogy ő benne jelent meg Krisztus, nemcsak az emberiség fejlődésének egyik legnagyobb eseménye, hanem a legnagyobb eseménye.

Ezzel jut kifejezésre az, amit a következőképpen lehet egyszerű szavakkal megfogalmazni. Ha a Jézus-Krisztus nagyságát megsejtő emberek az Ő megjelenését tekintik az emberiség földi fejlődése legfontosabb jelenségének, akkor Jézus-Krisztusnak valamiképpen összefüggésben kell lennie azzal, ami a leglényegesebb, a legszentebb az emberben. Valaminek kell tehát lennie az emberben, ami a Krisztus-eseményekre közvetlenül vonatkoztatható. - Nem tehetnénk-e fel vajon a kérdést: ha az evangéliumok szerint Jézus- Krisztus megjelenése valóban az emberiség fejlődésének legfontosabb eseménye, nem kell-e lennie vajon minden ember lelkében valaminek, ami Jézus-Krisztushoz kapcsolódik?

A rózsakeresztes társaságok János-keresztényei számára a legfontosabb és leglényegesebb különösen az volt, hogy minden ember lelkében van valami, ami közvetlenül összefügg azzal, ami Jézus-Krisztus által Palesztinában történt. Ha pedig Jézus-Krisztus megjelenése a legnagyobb eseménynek nevezhető az emberiség számára, szintén a legnagyobbnak és legjelentősebbnek kell lennie annak, ami a Krisztus-eseménnyel függ össze az ember lelkében. Mi lehet ez? A rózsakeresztes tanítványok azt válaszolták erre önmaguknak, hogy van minden emberi lélek számára valami, amit a „felébresztés”, „újjászületés”, vagy „iniciáció” szavakkal lehet megnevezni. Nézzük most meg, mit is jelentenek ezek a szavak.

A körülöttünk lévő különféle, szemmel látható, kézzel tapintható dolgokra tekintve azt látjuk, hogy ezek a dolgok keletkeznek és elmúlnak. Látjuk, hogy kibomlik és elhervad a virág, hogy egy év leforgása alatt feléled és elpusztul az egész vegetáció, és ha vannak is a világon olyan dolgok, mint a hegyek és a sziklák, amelyek dacolni látszanak még évszázadokkal is, a múlandóság törvényei uralkodnak még a fenséges hegyeken és sziklákon is, amit sejtetni enged a szólásmondás is: „a vízcsepp kivájja a követ”. Az ember pedig tudja, hogy ami az elemekből épült fel, keletkezik és elmúlik, és nemcsak az keletkezik és múlik el, amit a testének nevez az ember, hanem még az is, amit „múlandó énjének” hív. De akik tudják, hogy a szellemi világba hogyan juthatnak, azt is tudják, hogy a szellemi világba nem a szemével és a fülével, vagy más érzékszervei segítségével juthat be az ember, hanem, csak ha „felébred”, „újjászületik”, „iniciáció” útján. - Mi az, ami újjászületik?

Ha önmagába néz az ember, úgy találja végül, hogy ami legbelső világából vele szembenéz, azt nevezi „én”-jének. Ez az „én” már elnevezésénél fogva is különbözik a külvilág minden más dolgától. A körülöttünk lévő dolgoknak kívülről adhatunk nevet, - az asztalt asztalnak, az órát órának nevezheti mindenki. De az „én” szó sohasem csenghet a fülembe, ha valaki engem akar megnevezni, mert belül kell kimondani az „ént”, mindenki másnak „te” vagyok. Már ettől is tapasztalhatjuk, hogy ez az én-lény minden benne és körülötte lévőtől különbözik. - Ehhez járul még az is, amit minden időkben minduntalan hangsúlyoztak saját tapasztalataik alapján a szellemi kutatók, hogy ezen az „én”-en belül még egy másik, magasabb „Én” is születik, mint a gyermek az anya méhéből.

Ha megfigyeljük élete során az embert, azt mondhatjuk, hogy először gyermeknek látjuk, ügyetlenül viszonyulva a külvilág dolgaihoz, majd kezdi lassanként megérteni a dolgokat, nyiladozik az esze, gyarapodik az intellektusa, akarata, ereje és energiája. De vannak olyan emberek is, akik nemcsak ebben a tekintetben gyarapodnak, - mindig is voltak olyanok, akik az általános fejlődésen túl elértek a fejlődés magasabb fokára is, megtalálták mintegy „második Énjüket”, amely második személyben „tegezheti” az „első ént”, amint az első én tegezi és kívülről szemléli a külvilágot és a fizikai testét.

Az ideálként szemünk előtt lebegő célból valóság lesz annak a számára, aki a szellemi kutató útmutatásait megfogadja, és azt mondja: az, az „én„, amelyről eddig tudtam, részt vesz a külvilág dolgaiban, és velük együtt múlandó. De egy második „Én” is szunnyad bennem, amelyről az emberek nem tudnak, de tudatosíthatják magukban, és ez ugyanúgy kapcsolatban van az örökkévalóval, mint az első „én” a múlandóval, és az időbelivel. Az újjászületésekor ez a magasabb „Én” ugyanúgy betekinthet a szellemi világba, ahogyan az alacsony „én” az érzékszerveken keresztül - szemen, fülön, stb. keresztül - a fizikai világba nyer betekintést. Ez a felébredés (megvilágosodás) újjászületés, iniciáció azok szerint is az emberi lélek legjelentősebb eseménye, akik a rózsakeresztesekhez tartozóknak vallották magukat. Tudták, hogy Jézus- Krisztus körüli eseményeknek összefüggésben kell lennie az alacsonyabb „én”-re letekintő magasabb „Én” újjászületésével.

Amint tehát létrejöhet újjászületés fejlődése során az egyes ember számára, úgy történt meg Jézus-Krisztus megjelenésével az újjászületés az egész emberiség számára. Amit az egyes ember magasabb „Én”-je megszületésének élhet meg, és ami az ő számára egy belső - misztikus - esemény, ez történt meg Jézus-Krisztus által az egész emberiség számára a külvilágban, a történelem során, a palesztinai - eseménynél.

Hogyan élte meg ezt egy olyan ember, mint például a Lukács-evangélium írója? Azt mondhatta: a názáreti Jézus családfája Ádámhoz és magához az Istenhez vezet fel. Ami ma az ember fizikai testében lakozik, egykor isteni-szellemi magasságokból ereszkedett alá, a szellemtől született, Istennél volt egykoron. Ádám, akit szellemi magasságokból küldtek le a matériába, ebben az értelemben Isten fia. Volt tehát egykor egy isteni-szellemi birodalom - mondta a Lukács-evangélium írója, - amely múlandó, földi birodalommá sűrűsödött. Létrejött Ádám, aki Isten Fiának földi képmása volt és a fizikai testben élő emberek Ádámtól származnak. A názáreti Jézusban pedig különleges módon nem csak az élt, ami minden emberben van, hanem még az a valami is élt benne, amit lényege szerint csak akkor találhatunk meg, ha tudatosítjuk magunkban, hogy az, ami lényeges az emberben, az Istentől ered. A názáreti Jézusban még megláthatunk valamit ebből az isteni származásból.

A Lukács-evangélium írója ezért tartja szükségesnek, hogy azt mondja: „Őt nézzétek meg, akit János keresztelt meg. Az istenség jegyeit viseli magán, Istenét, akitől Ádám származott. Ahogyan Isten leszállt a matériába, és mint Isten, egyesült az emberi nemmel, úgy megújhodva. jelenik meg újra. Legbelső, isteni vonatkozásban, a názáreti Jézusban születhetett újjá az emberiség!” A Lukács-evangélium írója azt akarta mondani, hogy a názáreti Jézus családfáját eredetéig visszafelé követve, megújult formában találjuk meg Isten Fiának tulajdonságait, sőt, még annál is többet, mint ami az emberiségben megmutatkozott.

A János-evangélium írója még ennél is élesebben hangsúlyozta, hogy valami isteni él az emberben és hogy ez az isteni a legmagasztosabb formában jelent meg, - úgy, mint maga az Isten, a Lo- gosz, az Isten, akit szinte beletemettek a matériába, Istenként születik újjá a názáreti Jézusban. Akik ilyenformán vezették be az evangéliumokat, ezt akarták mondani. Azok pedig mit mondtak, akik az evangéliumok bölcsességét folytatni kívánták? Mit mondtak a János-keresztények? Azt, hogy az egyes ember életében egy nagy, hatalmas esemény fordulhat elő, amit a magasabb „Én” újjászületésének nevezhetünk. Amint a gyermek az anyaméhből születik meg, úgy születik meg az isteni „Én” az emberből. Lehetséges az iniciáció, a megvilágosodás, és ha ez egyszer bekövetkezett, - akik értettek ebből valamit, így mondták, - más lesz már fontos akkor, mint ami fontos volt addig. Egy hasonlattal tesszük érthetőbbé, hogy mi az, ami akkor fontos lesz.

Gondoljuk el, hogy egy 70 éves ember áll előttünk, - egy megvilágosodott ember, aki elnyerte már magasabb „Én”-jét, - és gondoljuk el, hogy újjászületését, magasabb „Én”-je felébresztését negyvenedik évében élhette meg. Ha valaki, akkor akarta volna leírni ennek az embernek az életét, azt mondhatta volna, hogy itt van egy olyan ember, akinek most született meg a magasabb „Én”- je. Ugyanaz ő, mint akit 5 évvel ezelőtt ismertem és 10 évvel ezelőtt is ismertem különféle helyzetekben. Ha le akarta volna írni ennek az embernek az azonos voltát, ha meg akarta volna mutatni, hogy már születésekor különleges jegyei voltak, negyven éves korától visszafelé kellene követnie az éveket, fizikai életét kellene szem előtt tartania, s szellemtudományos szempontból kellene leírnia azt. De ebben az emberben megszületett 40 éves korában a magasabb „Én”. Ettől kezdve életkörülményeit a magasabb „Én” ragyogja be. Új ember lett. Most már nem fontos, ami azelőtt volt, most arról van szó, hogy mindenekelőtt felismerjük, hogy a magasabb „Én” évről-évre gyarapodik és fejlődik. Amikor azután 70 éves lesz, az érdekelne minket, hogy a magasabb „Én”-je milyen utat tett meg 40 éves korától 70 éves koráig. Tudomásul véve, hogy mi született meg 30 évvel ezelőtt ennek az embernek a lelkében, most az lenne számunkra fontos, hogy hetvenedik életévében valóban a szellemi „Én”-jét tálja elénk. Azzal a lénnyel kapcsolatosan, akit Jézus-Krisztusnak nevezünk, így járnak el az evangéliumok írói és ezzel kapcsolatban így jártak el a rózsakeresztesség János-keresztényei. Akik az evangéliumokat írták, célul tűzték ki maguk elé, hogy megmutassák, Jézus-Krisztus a világ ősszellemétől, magától Istentől származik. Jézus-Krisztusban különösen megmutatkozik az Isten, aki rejtve benne élt az egész emberiségben. Ugyanaz az Isten ez, akiről azt mondja a János- evangélium, hogy kezdettől fogva, elejétől fogva volt. Az evangéliumok íróinak azt kell kimutatniuk, hogy ez az Isten lakozott a názáreti Jézusban. Azoknak pedig, akiknek az Ősi, örök bölcsességet a jelenlegi időkig kellett tovább vinniük, az volt a fontos, hogy megmutassák: az ember magasabb „Én”-je, az emberiség isteni szelleme, amely a názáreti Jézusban született meg a palesztinai eseménykor, ugyanaz maradt. Akik kellőképpen megértették ezt, szívükben meg is őrizték. - Az evangéliumok írói úgy írták le a palesztinai eseményig Istent az emberben, - hogyan fejlődött, hogyan született újjá Isten, - ahogyan mi mondtuk azt a példának kiválasztott ember esetében, hogy a magasabb „Én”-je 40 éves korában született meg. De akiknek azt kellett megmutatniuk, hogy ők folytatják az evangéliumokat, arra kellett rámutatniuk, hogy ez a magasabb „Én” újjászületésének időpontja, amikor csak a minden mást beragyogó szellemi rész a lényeges. Akik János-keresztényeknek vallották magukat és rózsakereszt volt a jelképük, azt mondták, hogy megőriztetett, ami az emberiség számára az emberiség magasabb énjének titkaként született újjá. Az a szűkebb közösség őrizte meg, amely a rózsakeresztességből indult ki. Erre a folytonosságra jelképes utalás, hogy az angyalok Európába vitték a szent serleget, amelyből Jézus-Krisztus evett és ivott tanítványaival, amelyet „Szent Grálnak” neveznek, és amelyben - így mesélik- Arimathiai József, fogta fel a Krisztus sebeiből folyó vért. Templomot építettek neki és a serleg tartalmának, vagyis annak, ami az újjászületett Isten lényege volt, a rózsakeresztesek lettek az őrzői. Az emberiségben élt az újjászületett Isten misztériuma. Ez a Grál-misztérium. Ez a misztérium áll előttünk, mint az új evangélium és erről mondják, hogy „egy olyan lényre tekintünk fel, mint aki a János-evangéliumot írta, aki elmondhatta, hogy kezdetben volt az Ige és az Ige Istennél volt és Isten volt az Ige. Ami kezdetben Istennél volt, az született újjá abban, akit a Golgotán szenvedni és meghalni láttunk és aki feltámadott.” A János-evangélium írója az isteni princípiumnak ezt a minden időkön keresztülvonuló folytonosságát és az isteni princípium újjászületését akarta ábrázolni. Mindazok, akik ilyesmit akartak szemléltetni, tudták, hogy azt őrizték meg, ami kezdettől fogva volt. Kezdetben volt a magasabb emberi Én misztériuma: ezt őrizték meg a Grálban, ez maradt kapcsolatban a Grállal. A Grálban pedig az, az Én él, amely úgy van kapcsolatban az örökkévalóval és a halhatatlannal, ahogyan az alacsonyabb én a mulandóval és a halandóval van kapcsolatban. Aki a szent Grál titkát ismeri, tudja, hogy a viruló, megújuló élet, a fekete keresztfán rózsákkal jelképezett halhatatlan Én, a kereszt fájából fakad. Így a rózsakereszt titka olyasvalami, ami a János- evangélium folytatásának tekinthető és éppen a János-evangélium- ra és annak folytatására vonatkoztatva mondhatjuk el a következő szavakat: „Kezdetben volt az Ige és az Ige Istennél volt és Isten volt az Ige. Ez volt kezdetben Istennél; minden általa lett és nélküle semmi sem lett, ami lett. Benne volt az élet és az élet volt az emberek világossága. És a világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt.” Csak kevesen voltak, akikben más is volt, mint az, ami húsból és vérből születik; ők megértették a fényt, amely a sötétségben világított. Akkor a fény testet öltött és a názáreti Jézus alakjában az emberek között lakozott.

Mondhatnánk a János-evangélium szellemében, hogy „az emberiség magasabb Énje volt az, ami a názáreti Jézusban Krisztusként élt, az újjászületett Ádámban, mint képmásában élt a földivé lett Isten Énje.” Ezt, az újjászületett emberi Ént, őrizték aztán szent titokként a rózsakereszt szimbólumában, és ma úgy adják hírül, mint a szent Grál titkát, a rózsakeresztet.

Ami magasabb Én-ként minden ember lelkében megszülethet, figyelmünket az egész emberiség isteni Énje újjászületésére irányítja a palesztinai esemény során. Amint a magasabb Én minden egyes emberben megszületik, Palesztinában úgy születik meg az egész emberiség magasabb Énje, az isteni Én; ezt ápolják és fejlesztik abban tovább, amit a rózsakereszt jele rejt.

De figyelemmel kísérve az emberiség fejlődését, nem csak ezt az egy nagy eseményt látjuk kiemelkedni, - a magasabb Én újjászületését, - hanem ezen kívül egy sor kisebb eseményt is.

Mielőtt az ember megszülhetné magasabb Énjét, mielőtt bekövezhetne ez a hatalmas, átfogó, átható esemény, a halhatatlan Én megszületése a halandó énben, át kell még haladnia előbb jelentős előzetes fokozatokon. Az embernek még rendkívül sokféleképpen elő kell erre készülnie! Ha, pedig, átélte már a nagy eseményt, amelynek következtében azt mondhatja: érzek valamit most magamban, tudok valamiről magamban, ami letekint mindennapos énemre. Úgy, amint mindennapos énem néz le az érzékelhető dolgokra, most egy második vagyok az elsőben, feljutottam most azokba a régiókba, ahol isteni lényekkel lehetek együtt... Ha már megvolt az embernek ez az élménye, más, távolabbi fokozatok következnek, amelyeken túl kell jutnia, - bár ezeknek más a természete, mint az előző foknak, de át kell haladnia ezeken is.

Minden egyéni emberben létrejön tehát a nagy, egyszeri, sorsdöntő esemény, - megszületik magasabb Énje. De van egy ilyen születés az egész emberiségen belül is: újjászületik az isteni Én. És előkészítő fokozatok is vannak és a nagy eseményt követő fokozatok is. A Krisztus-eseménytől az előkészítő fokozatokra tekintve vissza, más, nagy jelenségeket is láthatunk az emberiség fejlődésében, láthatjuk, hogy a Krisztus-történés hogyan jön egyre közelebb, valahogyan úgy, mint ahogyan a Lukács-evangélium írója mondta: Először volt az Isten, egy szellemi lény a szellemi magasságokban. Alászállott a materiális világba és ember lett, emberiség lett. Ahogyan fejlődött az ember, látható volt, hogy Istentől eredt, de ha csak külső, fizikai szemekkel figyelték az emberiség fejlődését, Isten nem volt látható. Isten úgyszólván a földi, fizikai világ mögött volt, és akik tudták, hogy hol van, akik az O birodalmába betekinthettek, ott látták Őt.

Menjünk most vissza egy nagy katasztrófát követő első kultúrába, az ős-ind kultúrába. Hét nagy, szent tanítót találunk ott, a szent Rishiknek nevezzük őket. Felfelé, egy magasabb lényre mutatnak, akiről azt mondták, hogy „ezt a lényt a mi bölcsességünk sejteni képes csak, de nem láthatja Öt.” A hét szent Rishi sok mindent lát, de a magas lény, akit Vishva Karmannak neveztek, az ő szférájukon túl van. Vishva Kármán egy olyan lény, aki betölti ugyan a szellemi világot, de azon a körön, ahová betekinthetett volna abban a korban a látó emberi szem, kívül esik. Ezután a nagy vezetőjéről, Zarathusztráról elnevezett kultúra következett. Zarathusztra így szól azokhoz, akiket vezetnie kellett: „Ha a látó szem a világ dolgaira, az ásványokra, növényekre, állatokra és emberekre tekint, szellemi lényeket lát mögöttük. De azt a szellemi lényt, akinek tulajdonképpen a létezését köszönheti az ember, akinek egyszer majd az ember legbensőbb énjében kell élnie, amikor a Földön lévő dolgokra tekintenek, nem látják még sem fizikai, sem szellemi látó szemmel!” De amikor Zarathusztra látó tekintetét a Napra irányította, - így mondta, - nem csak a Napot tudta látni. Ahogyan egy embernél lehet látni az őt körülvevő aurát, úgy látható a Nap körül a „Nagy Nap-aura”, „Ahura Mazdao”. Az embert pedig ez a „Nagy Nap-aura” hozta létre, - később újuk le majd, hogy mi módon. Az ember a nagy Nap-szellem, Ahura Mazdao képmása. Ahura Mazdao nem lakozott még a Földön.

Ezután pedig az, az időszak következik, amikor az ember szellemi látásával kezdi már látni Ahura Mazdaot az őt körülvevő földi dolgokban. Eljött a nagy pillanat, amikor megtörténhetett az, ami nem volt még Zarathusztra idején lehetséges. Amikor Zarathusztra látó szeme észlelni tudta, hogy a földi villámban és mennydörgésben mi jelenik meg, nem Ahura Mazdao volt az még, nem a Nagy

Nap-szellem, az emberiség ősképe. De látta Ahura Mazdaot, ha a Nap felé fordult. - Amikor Zarathusztra követőre talált Mózesben, látóvá lett Mózes szeme és megláthatta az égő csipkebokorban, és a Sínai-hegy tüzében, azt a szellemet, aki „Ejeh, asher ejeh” -nek, azaz „én az vagyok, aki volt, aki van, és aki lesz”-nek mondta magát, - Jahvét, vagy Jehovát.

Mi is történt akkor?

Zarathusztra megjelenése óta, de még mielőtt Mózes a Földön megjelent volna, levándorolt a Földre az a szellem, aki azelőtt a Napon lakozott, - az égő csipkebokorban, a Sínai-hegy tüzében világított, a Föld elemeiben volt. Telt-múlt az idő... és az a szellem, akit a nagy Rishik megsejtettek, de azt kellett mondaniuk róla, hogy „a mi szellemi látásunk még nem tudja Őt látni”, az a szellem, akit Zarathusztra szeretve tisztelt, ha a Napra nézett, aki Mózesnek menydörgés és villámlás közepette nyilatkozott meg, megjelent egy emberben, - a názáreti Jézusban. A fejlődés útja ez volt: előbb a fizikai elemekig szállt le a világmindenségből, majd egy emberi testbe. Az isteni Én, akitől származik az ember, és akire a Lukácse-vangélium írója a názáreti Jézus származását visszavezeti, csak ekkor született újjá. Ekkor történt meg ez a nagy esemény, Isten újjászületett egy emberben.

Tekintsünk vissza az előző lépcsőfokokra. Az emberiség is előzetes fokozatokat élt át. Az előkészítő fokozatokat át kellett élnie azoknak is, akik fejlettebbek voltak a többieknél és vezetőik lettek, egészen addig, amíg az egyik közülük el nem érte azt a magas fokot, hogy Krisztus hordozójává válhatott. Látjuk tehát, hogyan mutatkozik meg az emberiség fejlődése a szellemi szemlélet számára.

Helytálló még valami más is. Egy emberben, a názáreti Jézusban, a názáreti Jézus fizikailag körülhatárolt emberi mivoltában kellett megjelennie annak, akit Vishva Karmannak tiszteltek a szent Rishik, akit Ahura Mazdaónak szólított Zarathusztra a Napon, s akit Mózes az „ejeh asher ejeh”-ben tisztelt. Eddig kellett eljutnia. De ahhoz, hogy egy olyan emberben lakozhasson ez a magas lény, mint amilyen a názáreti Jézus volt, sok mindenre szükség volt. Az kellett hozzá, hogy maga a názáreti Jézus is már magas fokon álljon. Egy olyan lényt, aki a jelzett módon érkezik a világba, nem hordozhatott egy akármilyen ember. Tudjuk a szellemtudományból, hogy van reinkarnáció. Tudnunk kell tehát, hogy a názáreti Jézusnak - nem Krisztusnak - sok inkarnációja volt már és előző megtestesülései során, mielőtt még názáreti Jézus lehetett belőle, a legkülönbözőbb fokozatokon ment keresztül. Ez nem mást jelent, mint azt, hogy mielőtt még Krisztus hordozója lehetett a názáreti Jézus, magas beavatottnak kellett lennie. Egy magas beavatott születése és születését követő élete miben különbözik egy átlagember születésétől és életétől? Általában feltehetjük, hogy amikor megszületik az ember, megközelítően a szerint alakul az élete, ahogyan ez előző megtestesüléseiből következik. De ez a beavatott esetében nem így van. Ha csak az lenne a beavatott belső világában, ami megfelel a külsejének, nem lehetne az emberiség vezetője. Mert az ember a környezete körülményei szerint építi fel a külsejét. Amikor egy beavatott megszületik, olyan lélek költözik fizikai testébe, amely a régebbi idők során a világban már hatalmas jelentőségű élményeket élt meg. Ezért szól arról a mese és a monda, hogy az ilyen ember másképpen születik meg, nem úgy, mint más ember. Miért és hogyan?

A „miért”-re már érintettük a választ. Mert egy olyan átfogó „én” kapcsolódik a fizikai testhez, amely ugyan jelentős dolgokon ment már azelőtt keresztül, de kezdetben ez a fizikai test nem tudja azt felvenni magába, ami szellemi természeteként akar testet ölteni benne. Ezért egy olyan lénynél, aki magas beavatottként ölt testet egy halandó emberben, az inkarnálódni készülő „én”-nek arra van szüksége, - jobban, mint más embernél, - hogy a fizikai formát körüllengj e. Amíg az átlagembernél nem sokkal születése után a fizikai forma szellemi alakjához, vagy emberi aurájához hasonul, a reinkarnálódott beavatott emberi aurája fénylik. Ez a szellemi része jelzi, hogy több van nála jelen, mint amit általában lehet látni. Mit jelez ez a szellemi fény? Hírül adja, hogy nemcsak a fizikai világban született meg egy gyermek, hanem történt valami a szellemi világban is. A reinkarnálódott beavatottakról szóló elbeszélések is ezt akarják érzékeltetni: „Nemcsak egy gyermek születik meg, hanem megszületik a szellemi világban is valami, amit az, aki ott lent születik, magába ölelni nem tud.”

De ki az, aki ezt fel is ismeri? Csak az, aki belelát maga is a szellemi világba. Ezért mondják, hogy amikor Buddha született, felismerte egy beavatott, hogy másvalami történt, mint az emberek születésekor általában. Ezért mondják a názáreti Jézusról, hogy eljövetelét a Keresztelőnek kellett hírül adnia. Aki a szellemi világba be tud tekinteni, tudja, hogy a szellemi világban fontos esemény, ha el kell egy beavatottnak jönnie és reinkarnálódik. Ezt tudták a napkeleti három királyok is, akik a názáreti Jézus születéséhez áldozatot bemutatni jöttek. Erre utalnak a beavatott pap szavai is a templomban. „Mostan bocsátód el, Uram, a te szolgádat, beszéded szerint, békességben, mert látták az én szemeim a te üdvösségedet.” (Luk. 2, 29.-30.)

Láthatjuk, hogy a dolgokat pontosan kell megkülönböztetnünk. Egy magas beavatott születik meg újra a názáreti Jézusként, a születéséről el lehet mondanunk, hogy megszületett egy gyermek. De ezzel a gyermekkel együtt megjelenik valami, amit a gyermek fizikai teste nem fog körül. A názáreti Jézussal olyasvalami adatott, aminek a szellemi világban jelentősége van, ami ezt a testet fokozatosan fel fogja addig a pontig fejleszteni, amikor szelleme befogadására eléggé érett lesz. Amikor megérett ez a test arra, hogy szellemét befogadja, megtörténik az, az esemény, amikor a Keresztelő odalép a názáreti Jézushoz és alászáll és a názáreti Jézussal egyesül, egy magasabb szellem, vagyis amikor a názáreti Jézusba beköltözik Krisztus. Akkor mondhatja el az, aki Keresztelőként Jézus-Krisztus előfutára volt, a következő szavakat: „Eljöttem a világba. Én voltam az, aki egy nálamnál nagyobbnak egyengettem az útját. Szájammal hirdettem, hogy Isten birodalma, a mennyek birodalma közel van, hogy változtassák meg a gondolataikat az emberek. Az emberek közé mentem és szólhattam arról, hogy egy különleges impulzus érkezik el majd az emberiségbe. Amint a Nap hág tavasszal magasabbra, hirdetve, hogy valami új bontakozik ki majd, úgy jelentem meg én, hogy hirdessem, ami az emberiségben, mint az emberiség újjászületett Énje bontakozik ki!”

Amikor ember-voltát tekintve a legmagasabb fokot érte el a názáreti Jézus, úgy, hogy a teste szellemének kifejezőjévé vált, akkor lett arra éretté, hogy magába fogadja a János-keresztség során Krisztust. A názáreti Jézus teste úgy ragyogott, mint a fényes Nap, a júniusi János-napon. Ezt adták hírül előre. Meg kellett azután születnie a sötétségből a szellemnek, amint egyre erősödik János-napig a Nap ereje, egyre csak erősödik, növekszik és növekszik, míg csak el nem kezd fogyatkozni. Ezt kellett a Keresztelőnek hirdetnie. Hírül kellett adnia, hogy a Nap mind fényesebben ragyogva emelkedik addig a pontig, ahol elmondhatta, hogy „Megjelent ő, akit megjövendöltek régen a próféták, akit a szellemek birodalmában a szellemi birodalom Fiának neveznek!” Keresztelő János eddig a pontig működött. Azután majd, ha egyre rövidülnek a napok, ha mindinkább eluralkodik a sötétség, a belső szellemi fénynek kell majd az előkészületek nyomán mind fényesebben és fényesebben világítania, miként a názáreti Jézusban Krisztus ragyog.

Így látta János közeledni a názáreti Jézust, akinek növekedését saját fogyatkozásának és a Nap gyarapodásának érzékelte. „Ezentúl fogyok majd, - mondja, - amint a Nap fogy János-naptól kezdve. Ő azonban gyarapodni fog, - Ő, a szellemi Nap és a sötétségből világít.” így nyilatkozott meg. Így kezdődött az emberiség Énjének újjászületése, amelytől minden egyéni magasabb Én újjászületése függ.

Ezzel jellemeztük az egyes ember fejlődésének legfontosabb eseményét, annak újjászületését, ami a mindennapos énből halhatatlanként bontakozhat ki. Ez kapcsolódik a legnagyobb eseményhez, a Krisztus-eseményhez, amellyel majd a következő órák alatt foglalkozunk.