"Aki igazat beszél, elősegíti az emberiség fejlődését, aki hazudik, akadályozza azt."
Rudolf Steiner
|
Belépés - Regisztráció |
AntropozófiaRudolf Steiner |
<< VisszaSzellemtudományos embertan (8)8. A betegségformák sajátossága 1908. november 10. Önök közül azok, akik évek óta látogatták ezeket a Zweig-előadásokat, talán észrevehették, hogy ezek témájukat illetően nem véletlenszerűen vannak összedobálva, hanem bizonyos fejlődés van bennük. Még egy tél folyamán is az előadásoknak mindig van egy bizonyos összefüggésük, még ha ez kívülről még nem is látható előre. Ezért természetesen nagy jelentőségű lesz az, hogy különböző tanfolyamokon visszatekintést csinálunk, amely arra szolgál, hogy a később csatlakozott tagokat úgyszólván bevezessék ezen Zweig-előadások szintjéig, mivel azokat a különféle dolgokat, amelyeket ezeken a Zweig-előadásokon mondunk, annak, aki frissen jön hozzánk, nem lehet minden további nélkül megértenie. De itt még valamit meg kell jegyeznünk, amit fokozatosan figyelembe kellene venni német szekciónk különböző Zweigjeiben. Mivel az előadásokban van egy bizonyos folyamat, különös kötelességem az, hogy minden előadást úgy állítsak össze, ahogy az az egészbe illeszkedik. Azért nem lehetséges, hogy azokat a dolgokat, melyeket egy ilyen különálló Zweig-előadáson a haladó résztvevők számára mondok, úgy mondjam el, hogy azoknak is, akik csak rövid ideje vannak itt, ugyanúgy érvényesek lehessenek. Ugyanarról a témáról természetesen teljesen elemi szinten is lehet beszélni. De az nem lenne megengedhető, ha szellemtudományos Zweig-életünk fejlődésének növekvő folyamatát éppen a Zweig-összejöveteleken terveznénk meg. Ez ismét azzal függ össze, hogy előadások nyilvánosságra hozataláról, közléséről - még egyik Zweigtől a másiknak, sőt egyre inkább szélesebb körben - éppen minél messzebb jutunk -, le kellene mondani. Mivel valóban olyan előadásoknál van itt szó erről, amelyeket a Zweigekben tartok, egyre inkább azért, hogy például ne legyen közömbös az, hogy az egyik előadást az egyik hétfőn és a következőt a másik hétfőn hallják. Még ha a hallgatónak nem is rögtön átlátható, miért követi az egyik előadás a másikat, ez mégis fontos; ha az ember előadásokat így össze-vissza kölcsönöz, alig lehet visszatekintése arra, miről van szó bennük. Így minden körülmények között egy-egy előadást a másik előtt olvasnak el, és szükségszerűen félreértenek, s ez a fejekben sokféle zavart okoz. Ez valami olyasmi, ami hozzátartozik antropozófiai életünkhöz, és igen fontosnak tartjuk. Már az, hogy itt vagy ott egy mellékmondatot a dolgoknál becsúsztatunk, vagy itt-ott egy szót jobban vagy kevésbé hangsúlyozunk ki, ez a Zweig-élet egész fejlődésétől függ. S csak akkor, ha az előadások közzétételét szigorúan ellenőrzik, úgy, hogy alapjában véve eltekintenek attól a publikációtól, amit nekem előzőleg nem terjesztettek elő, csak akkor következik valami üdvös az előadásoknak ebből sokszorosításából vagy publikálásából. Ez bizonyos vonatkozásban bevezetés azokhoz az előadásokhoz, amelyeket itt Zweigünkben fogunk tartani. Lesz egy bizonyos belső összefüggés az ezen a télen tartandó előadásokban, s az, amit az előkészítendő anyagban összeszedünk, az végül éppen e téli előadásokban egy meghatározott csúcspont után afelé irányul, ahol befejezhető. Amit nyolc nappal ezelőtt elmondtunk, egy kisebb kezdetet jelentett; amit ma fogunk megbeszélni, az egyfajta folytatás lesz. De a "folytatás" nem olyan, mint az újságbeli regényeknél, ahol a 38. folytatás követi a 37-et, hanem ennek mindenképp belső összhangja lesz, még ha látszólag különböző tárgyakról is lesz szó, és az összhang abban rejlik majd, hogy az egész végül az utolsó előadásokban jut el a csúcspontjára. Így éppen ma az utolsó előadásokra vonatkozóan mintegy vázlatszerűen kell beszélnünk a betegségek lényegéről, és a jövő hétfőn a "Tízparancsolat" eredetéről, történelmi jelentőségéről. Ez úgy tűnhet, mintha egyáltalán nem tartozna össze; de végül meg fogják látni, hogy mindennek belső összhangja van, és tulajdonképpen nem olyasminek kell érvényesülnie, ami valamiképp lezárt előadást jelent, ahogy ez egy további közönségnél igen könnyen előfordulhat.
A betegség, a betegségek lényegéről ma a tudomány álláspontjából kívánunk egyet-mást elmondani. A betegséggel, vagy legalábbis a betegségnek ilyen vagy olyan formájával az ember rendszerint akkor bajlódik, ha beleesik egyik-másik betegségbe, és általában semmi más nem érdekli itt, mint a gyógyulás, vagyis az a tény érdekli, hogy Materialista korunkban annak, aki át tudja tekinteni a dolgokat, túlságosan is természetes az, hogy éppen a betegségekről szóló tudomány gyakorolja a materialista gondolkodásmód leghatalmasabb befolyását. De az ember éppen úgy eltéved, ha ezt vagy azt a jelszót kergeti, ilyen vagy olyan módszernek valami különlegességet tulajdonít, éppen úgy eltéved puszta kritikájával annak, ami ugyan természettudományos alapokból következik és sok vonatkozásban hasznos, mégis materialista elméletekkel van díszítve, mint amikor az ember ismét mindent a fizikai gyógyítás és hasonlók alá akar sorolni, és ilyen módon minden lehetséges egyoldalúságba beleesik. Mindenekelőtt a mai emberiségnek egyre inkább tisztában kell lennie azzal, hogy az ember bonyolult lény, s hogy mindennek, ami az emberrel összefügg, lényének bonyolultságával van dolga. Ha egy tudománynak az a nézete, hogy az ember pusztán fizikai testből áll, akkor lehetetlen számára, hogy bármilyen gyógyító módon belenyúljon abba, amit az egészséges vagy a beteg emberrel tennie kell. Mivel az egészség és a betegség az egész emberrel állnak kapcsolatban, és nem csupán annak egyik tagjával, a fizikai testtel. Nos, ismét nem szabad a dolgokat felületesen vennünk. Manapság éppen elég orvost találhatnak, akik szabályszerűen elismert szakemberek, és akik egyáltalán nem fogják elismerni, hogy hitvallásukat illetően materialista talajon állnak; hanem ilyen vagy olyanfajta vallásuk van, s messzire vezetne az, ha Önök azt a szemrehányást tennék nekik, hogy materialista felfogás hatja át őket. De nem ez itt a lényeg. Az életben egyáltalán nem az a lényeg, mit mond valaki, és miről van meggyőződve. Ez egészen személyes dolog. A cselekvésben az a lényeg, hogy az ember azokat a tényeket, amelyek nemcsak az érzéki világban vannak, hanem a szellemi világot is átszövik és átlengik, fel tudja használni és megérti, hogy az életben gyümölcsözővé kell tennie. Ha tehát egy orvos mégannyira jámbor ember is, és sokféle elképzelése van az ilyen vagy olyanfajta szellemi világról, ha azonban azt illetően, amit megvalósít, olyan szabályok szerint jár el, amelyeket teljes mértékben materialista világszemléletünk szerint alkottak meg, ha tehát úgy gyógyít, mintha csupán egy test lenne, akkor lehet ő elmélete szerint mégannyira spirituális felfogású: ő mégis materialista. Mivel nem az a lényeg, amit valaki mond vagy hisz, hanem az, hogy azokat az erőket, amelyek a külső érzéki világ mögött állnak, eleven mozgásba tudja hozni. Éppen olyan kevéssé elegendő az, ha az antropozófián keresztül elterjed majd az a tanítás, hogy az ember egy négytagú lényből áll, és mindenki a világon utánaszajkózza, hogy az ember fizikai testből, étertestből, asztráltestből és énből áll, jóllehet ezeket a dolgokat egyfajta módon meg tudják határozni, és le tudják írni. Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy az emberi lényiség e tagjainak eleven egymásra hatását egyre jobban megértsék, hogy megértsék azt, ahogy az egészséges és a beteg emberek fizikai-, éter- és asztráltestre és énre oszlanak, és azt, ami ismét kölcsönösen összefügg ezekkel a tagokkal. Aki például sohasem foglalkozott azzal, amit a szellemtudomány képes adni az emberi lény négy tagjának természetéről, az énről, az sohasem ismer meg valamit - még ha oly sok anatómiát és fiziológiát tanult is - a vér természetéről. Ez teljesen lehetetlen. Ezért sohasem képes valami jelentékenyt és gyümölcsözőt mondani azokról a betegségekről, amelyek a vér természetével függenek össze. A vér az ember én-jellegének kifejeződése. S ha korokon át hangzik Goethe szava a "Faust"-ból: A vér egészen különleges nedv, akkor ezzel valójában igen sokat mondtunk. Mai tudományunknak sejtelme sincs arról, hogy az embernek kutatóként egészen másként kell viszonyulnia a fizikai vérhez is, mint az ember fizikai testiségének valamely más tagjához, hogy ez valami egészen másnak a kifejeződése. Ha a mirigyek a kifejeződései, a fizikai ellenlábasai az étertestnek, akkor fizikailag is valami egészen mást kell látnunk abban, ami valamely mirigyből tevődik össze, legyen az máj vagy lép, mint amit a vérben kell látnunk, amely az emberi lény egy sokkal magasabb tagjának a kifejeződése, nevezetesen az én-é. S ettől kell függnie a kutatási módszereknek, amelyek megmutatják, hogyan kell ezekkel a dolgokkal foglalkoznunk. Nos, valami olyat akarok itt kifejezni, ami talán csak a haladottabb antropozófusok számára lehet érthető, de amit mégis fontos kimondani. Ma egészen természetesnek tűnik a materialista érzelmű tudós számára, hogy ha egy vágást ejt a testén, ott vér folyik ki, amit meg lehet vizsgálni minden létező eszközzel. S most leírja az ember: ez vér - úgy, mint valamely más anyagot, egy savat vagy hasonlót ír le a kémiai vizsgálati módszerek után, amelyek után még ennek is nekilát. Csak egyet nem vesz ennél figyelembe az ember, ami különben a materialista tudománynak nemcsak ismeretlen, hanem éppenséggel őrültségnek vagy fantáziálásnak kell tűnjék, de ami mégis igaz: a vér, amely az erekben folyik, ami az eleven testet fenntartja, az egyáltalán nem az, ami kicsöppen, ha egy vágást csinálok, és egy piros cseppet nyerek. Mivel a vér abban a pillanatban, amikor kimegy a testből, olyan változáson megy keresztül, hogy azt mondhatjuk: ez valami egészen más; s ami megalvadt vérként kifolyik, s még ha olyan friss is, nem mértékadó arra, ami az eleven szervezet teljes esszenciája. A vér az én kifejeződése, az emberi lényiség egy magasrendű tagjáé. A vér - már mint fizikai is - olyasvalami, amit teljeségében fizikailag nem lehet vizsgálni, mivel ez, ha Önök meg tudják látni, már egyáltalán nem az a vér, amely a testben folyik, ami volt. Ez egyáltalán nem tekinthető fizikainak, mert abban a pillanatban, amikor kiszabadul, ha odakerül, hogy meg lehet vizsgálni valamely Röntgen módszerekhez hasonló módon, akkor az ember már egyáltalán nem a vért vizsgálja, hanem valamit, ami a vér visszfénye a fizikai téren. Ezeket a dolgokat csak fokozatosan lehet megérteni. Mindig voltak a világon olyan kutatók, akik az okkultizmus talaján álltak és ezt mondották, de fantasztáknak vagy filozófusoknak vagy másképp nevezték őket. Nos, az egészséges vagy beteg emberben is valóban minden összefügg az ember négyességével, az ember bonyolultságával; s az ember csak így jut az ember megismeréséhez, amelyet a szellemtudományból merít, az egészséges vagy beteg ember szemléletéhez. Vannak bizonyos egészen meghatározott károsodásai az emberi természetnek, amelyeket csak akkor lehet megérteni, ha tudatában vagyunk annak, hogy ezek összefüggenek az én természetével, és ismét meghatározott módon - de bizonyos korlátokon belül - az én kifejeződésében, a vérben mutatkoznak meg. Mivel vannak meghatározott bajok az emberi szervezetben, amelyek az asztráltest megbetegedésére vezethetők vissza, és amelyek ezáltal az asztráltest külső kifejeződését, az idegrendszert támadják meg. De Önök már kissé a tudatára ébrednek majd annak a finomságnak, amivel itt gondolkodni kell, míg ezt a két esetet említjük. Ha az ember asztráltestében egy olyan szabálytalanság van, hogy az az idegrendszerben, az asztráltest külső leképeződésében fejeződik ki, akkor mindenekelőtt kiderül fizikailag az idegrendszer bizonyos képtelensége munkája elvégzésére. Ha most az idegrendszer egy bizonyos irányban nem tudja munkáját végezni, akkor ezen alkalmatlanság következményeként minden lehetséges betegség-szimptóma felléphet: a gyomor, a fej, a szív megbetegedhet. Egyáltalán nem szükséges azonban, hogy egy betegséget, amelynek szimptómái esetleg a gyomorban mutatkoznak, az idegrendszer egy bizonyos irányú alkalmatlanságára, s ezért eredetét az asztráltestre vezessük vissza, hanem ez egészen másfelől is jöhet. Azok a betegségformák, amelyek magával az énnel függenek össze és ezáltal külső kifejeződésével, a vérrel, rendszerint úgy nyilatkoznak meg - de csak rendszerint, mivel a dolgok a világon nem olyan kimértek, mégis az ember éles kontúrokat húzhat, ha szemlélni akarja a dolgokat -, mint azok a betegségek, amelyek krónikus betegségekként lépnek fel. Ami különben először észlelhető, mint ilyen vagy olyan károsodás, az rendszerint szimptóma. Felléphet ez vagy az a szimptóma, alapjául azonban a vér egyfajta károsodása szolgálhat, s ennek eredete az emberi lény azon részének rendellenességében rejlik, amelyet én-hordozónak nevezünk. Nos, órákig tudnék Önöknek azokról a betegségformákról beszélni, amelyek krónikusan nyilatkoznak meg, és amelyek, ha fizikailag beszélünk, a vérben, ha lelkiekről beszélünk, az énben erednek. Ezek kiváltképp olyan betegségek, amelyek valódi értelemben örökölhetőek, egyik generációról a másikra mennek át. S ezek a betegségek azok, amelyeket csak az láthat át, aki általában szellemileg szemléli az emberi természetet. Jön ez vagy az, aki krónikusan beteg, vagyis tehát alapjában véve sohasem teljesen egészséges, hamarosan fellép ez vagy az, hamarosan érzi ezt vagy azt a rosszullétet. Itt arról van szó, hogy az ember mélyebben a dolgok alapjaiba tekint, s ott mindenekelőtt megérti, hogy arra figyeljen: hogyan is van megteremtve az én tulajdonképpeni alapkaraktere? Milyen is valójában az ember? Aki ezen a téren valóban életszerűen tud valamit, az elmondhatja, hogy a krónikus betegségek egészen meghatározott formái összefüggenek az én ilyen vagy olyanfajta tisztán lelki alapkarakterével. Sohasem fognak bizonyos krónikus betegségek fellépni egy olyan embernél, akit a komolyság és a méltóság határoz meg, viszont bizonyára fellépnek olyan embernél, aki csak a fütyülésre és az énekszóra van alapozva. Csak utalhatunk itt erre, hogy ezekben az előkészítő előadásokban majd az utat is megmutassuk. De amint látják, itt arról van szó, ha valaki fellép, és azt mondja, nekem már évek óta van ez vagy az a bajom, hogy az ember először is tisztázza magában: milyen is egyáltalán az ember? Az embernek tudnia kell, milyen színezetű alapkaraktere van énjének, különben a külső orvostudományban feltétlenül mellé kell nyúlnia, ha egy sajátos véletlen nem vezeti rá. A lényeges az, hogy azoknál a betegségeknél, amelyek egyúttal elsődleges értelemben a tulajdonképpeni öröklődő betegségek, a gyógyítást illetően az ember egész környezetét figyelembe kell venni, amennyiben ez énjére közvetlen vagy közvetett befolyást tud gyakorolni. Ha az embert tehát valóban ilyen módon megismertük, akkor néha meg kell ítélnünk, hogy ilyen vagy olyanfajta természeti környezetbe vigyük, a tél folyamán másfajta környezetbe, ha ez lehetséges; vagy azt tanácsoljuk neki, ha egy meghatározott foglalkozása van, változtassa ezt meg, hogy az életnek ezt vagy azt az oldalát keresse fel. Itt tehát elsősorban arról van szó, hogy az ember keresi, hogy a helyeset találja el arra vonatkozólag, ami az én karakterére a helyes befolyást gyakorolhatja. Különben annak, aki gyógyítani akar, széleskörű élettapasztalattal kell rendelkeznie, hogy beleképzelje magát az ember természetébe, hogy azt mondhassa: ennek az embernek, hogy meggyógyuljon, meg kell változtatnia foglalkozását. Itt arról van szó, hogy az, ami az emberi természet vonatkozásában szükséges, előtérbe kerüljön. Talán éppen ezen a téren néha minden gyógyulás azon hiúsul meg, hogy ez egyáltalán nem kivitelezhető; de sok esetben végre lehet hajtani, ha már tudatossá válik, így például sokat használhat olyan embernél, aki a síkság helyett hegyvidéken él. Ezek csak olyan dolgok, amelyek olyan betegségekre vonatkoznak, amelyek kívülről krónikus betegségként nyilatkoznak meg és fizikailag a vér természetével, szellemileg pedig az én természetével függenek össze. Ezután kiváltképp azokra a betegségekre térünk rá, amelyek eredetileg - szellemileg - az asztráltest rendellenességeiben fészkelnek, és az idegrendszer meghatározott, ilyen vagy amolyan irányú alkalmatlanságában nyilatkoznak meg. Nos, az elterjedt akut betegségek nagy része éppen azzal függ össze, amit itt elmondtunk, sőt a legtöbb akut betegség azzal van összefüggésben. Babona az, ha az ember gyakran úgy véli, ha valaki a gyomrával, vagy a szívével szenved, vagy csupán ilyen vagy olyan világosan érzékelhető rendellenessége van itt-ott, hogy valóban meggyógyult, ha megszabadul ettől a betegségszimptómától. A lényeges az lehet, hogy ez a betegségszimptóma ott van, mivel az idegrendszer képtelen működni. Így lehet a szív beteg, mivel egyszerűen az idegrendszer abban az irányban képtelenné vált a működésre, amelyben a szívet mozgásában támogatnia kell. Ezért teljesen szükségtelen a szívet, vagy más esetben a gyomrot gyötörni, amelynek alapjában közvetlenül semmi baja sincs, hanem csak az idegek képtelenek munkájukat elvégezni, amelyeknek gondoskodniuk kell róluk. Ha ilyen esetben a gyomor megbetegedését sósavval kezelik, akkor ugyanazt a hibát követik el, mint egy olyan mozdonynál, amely mindig későn érkezik, és ahol az ember azt mondja, hogy valami bajának kell lennie, és megkalapálgatja - de ennek ellenére még mindig nem a megfelelő időben jön. A valóságban megtalálná, ha a dolog alapjáig menne, hogy a mozdonyvezető minden alkalommal leissza magát, ha vezetnie kell, akkor tehát megtalálná az igazat, ha a mozdonyvezetőnél kezdené, mert különben a mozdony mégsem érkezne megfelelő időben. Így éppen az is lehet, hogy a gyomorbetegségeknél ahelyett, hogy a gyomornál kezdenék, a gyomorról gondoskodó idegekbe kell beleavatkozni. Önök talán a materialista orvostudományban is találnak majd sokféle ilyen észrevételt. De nem arról van szó, hogy valaki azt mondja, ha a gyomornál egy betegségtünet mutatkozik, akkor elsősorban az ideghez kell fordulni. Ezzel ismét nem sokra megyünk. Csak akkor teszünk valamit, ha az ember tudja, hogy az ideg az asztráltest kifejeződése, hogy az ember vissza tud menni az asztráltest felépítésére, és az asztráltest rendellenességében tudja megkeresni az okot. Akkor felteheti magának a kérdést: miről van itt szó? Elsősorban az ilyen betegségeknél arról van szó, hogy a gyógymódnál tekintetbe veszik azt, amit diétának neveznek, hogy az ember az ételek helyes összevegyítését találja meg, és azt, ami jól esik neki. Tehát az életmódról van szó, nem a külső vonatkozásban, hanem azzal, amit meg kell emésztenie, és fel kell dolgoznia, és amiről egyáltalán soha senki sem tud semmit a pusztán materialista tudomány alapján. Mivel az embernek tisztában kell lennie azzal, hogy minden, ami körülöttünk széles e világban makrokozmoszként jelen van, kapcsolatban áll a mi bonyolult bensőnkkel, a mikrokozmosszal, hogy tehát az a táplálék, ami található, határozott összefüggésben van azzal, ami a mi szervezetünk. Hiszen eléggé megismertük, hogy az ember hosszú fejlődésen ment keresztül, hogy az egész külső természet úgy alakult ki, hogy az ember árasztotta ki magából. A különböző szemlélődésekben mindig újra visszamentünk a régi Szaturnusz-időkig. Ott azt találtuk, hogy a régi Szaturnuszon semmi más nem volt, mint pusztán az ember, és mintegy az ember, az emberi fejlődés különítette el a többi természeti birodalmat, a növényvilágot, az állatvilágot és így tovább. Az ember ebben a fejlődésben kialakította a szerveit annak megfelelően, ami a fejlődés által elkülönült. Magának az ásványvilágnak a kiválasztódásakor egészen meghatározott belső szervek jöttek létre. A szív nem tudott volna létrejönni, ha kívülről nem alakultak volna ki bizonyos növények, ásványok és ásványi lehetőségek az idők folyamán. Nos az, ami így kívülről keletkezett, bizonyos kapcsolatban volt azzal, ami belülről alakul ki. S csak az, aki tudja, hogyan áll a külső a belsővel kapcsolatban, tudja egyes esetekben megmondani, hogyan használható fel a külső, a makrokozmikus a mikrokozmikushoz, másképp az ember bizonyos módon át fogja élni azt, hogy valamit belegyömöszöl magába, ami egyáltalán nem illik hozzá. Tehát a szellemtudományban a tulajdonképpeni alapokat kell keresnünk, amelyek irányítani tudják véleményünket. Mindig felületes ítélet az, ha a betegségeknél az ember diétáját pusztán külsődleges törvények szerint állapítják meg, amelyeket a statisztikából vagy a kémiából merítettek. Itt egészen más okokról van szó. Így látjuk, hogy itt a szellemi megismerésnek át kell áramolnia, és át kell világítania azt, aminek az egészséges és a beteg emberrel van dolga. Vannak azután bizonyos betegségformák, amelyek részben inkább krónikus, részben inkább akut jelleget vesznek fel, de összefüggenek az emberi étertesttel és ezért az emberi mirigy-szervekben fejeződnek ki. Ezeknek a betegségeknek általában semmi közük sincs ahhoz, amit átöröklésnek neveznek, generációs átöröklésnek, ezzel szemben sok közük van a népek közötti összefüggésekhez, a fajta- és eredet-összefüggésekhez, amelyek az emberi világban találhatók. Így olyan betegségeknél, amelyek az étertestben erednek, és mirigy-betegségekként jönnek elő, mindig mérlegelnünk kell a kérdést: ezt a betegséget egy orosz, vagy egy olasz, egy norvég vagy egy francia kapta-e meg? Mivel ezek a betegségek a nép jellegével függnek össze, s így egészen különböző módon nyilatkoznak meg. Így például orvosi téren egy nagy hibát követnek el: egész Nyugat-Európában teljesen hibás szemléletet állítanak fel a tábeszről, a hátgerincsorvadásról. A nyugat-európai lakosságra nézve ugyan helyesen ítélik meg, de teljesen hibásan a kelet-európaira, mivel ott egészen más eredete van; mivel ezek a dolgok is ma még a legkülönfélébb módon változnak. Nos, meg fogják érteni, hogy a lakosság keveredésénél bizonyos körültekintésre van szükség. Csak az, aki megérti, hogy megkülönböztetést tegyen az emberi természet bensejét illetően, tud egyáltalán ítéletet alkotni erről. Ezeket a betegségeket ma egyszerűen külsődlegesen kezelik, az akut betegségeket mindenestül, bár ott egészen más területre jutunk. Mindenekelőtt egyet tudni kell ennél: hogy az ember szervei, amelyek az étertest befolyása alatt állnak, és az étertest rendellenességei által betegedhetnek meg, egészen meghatározott viszonyban állnak egymással. Így például egészen határozott viszony van egy ember szíve és agya között, s ez, de inkább képszerűen, egy bizonyos módon úgy fejezhető ki, hogy azt mondjuk: Ez a kölcsönös kapcsolat a szív és az agy között megfelel a Nap és a Hold kapcsolatának - azonban a szív a Napnak és az agy a Holdnak. Itt odajutunk, hogy világossá kell váljék, ha például a szívben fellép egy betegség, amennyiben az az étertestben gyökeredzik, akkor vissza kell hatnia az agyra, úgy, mintha a Napon valami történik, annak vissza kell hatnia a Holdra. Ez egyáltalán nincs másként, mivel a közvetlen összefüggésben vannak egymással. Ezeket a dolgokat az okkult orvostudományban úgy is jelölik, hogy az ember különböző szerveinek helyzetére, konstellációjára az égitestek képeit alkalmazzák: a szívet Napként, az agyat Holdként, a lépet Szaturnuszként, a májat Jupiterként, az epét Marsként, a veséket Merkúrként. Ha Önök a csillagok kölcsönös kapcsolatait tanulmányozzák, akkor képet kapnak az ember szerveinek kölcsönös kapcsolatáról. Lehetetlen, hogy ha az epe megbetegszik - ami tehát szellemileg az étertestben keresendő - anélkül, hogy ez a betegség azokra a szervekre ne hasson valamely módon, amelyeket éppen megneveztünk, éspedig ha az epét Marsként jelöltük meg, akkor ez úgy hat, amilyen a Mars-hatás a mi planétarendszerünkben. Ilymódon ismerni kell a szervek összefüggéseit, ha az étertest megbetegedéséről van szó, és mégis kiváltképp a betegségek azok - s ennél meg fogják látni, hogy okkult téren minden egyoldalúságot el kell kerülni -, amelyekre specifikus gyógyszereket használnak. Itt belépnek a gyógyszerek, amelyeket kint, a növényekben és az ásványokban találnak. Mivel ami a növényekhez és az ásványokhoz tartozik, annak mély jelentősége van arra nézve, ami az emberi étertesthez tartozik. Tehát amikor tudjuk, hogy egy betegség az étertestből ered és ezért egy meghatározott módon a mirigyrendszerben fejeződik ki, azt a gyógyszert kell megtalálnunk, amely helyes módon az együttműködés komplexitását javítani, tökéletesíteni tudja. Elsősorban azoknál a betegségeknél, amelyeknél először arra kell figyelni, ami természetesen a fő dolog, hogy az étertestben erednek, s hogy összefüggenek a nép karakterével, hogy ezeknél a szervek szabályszerűen együttműködnek, nos, ezeknél először az a helyzet, hogy specifikumokat lehet gyógyszerként felhasználni. Nos, talán el tudják képzelni ezt: ha valakinek egy embert ide vagy oda el kell küldenie, ha ez valamely foglalkozáshoz van kötve, és a dolgokat nem tudja elintézni, akkor annak általában nem tud segíteni. Itt ténylegesen minden esetben a pszichikai módszerek bizonyulnak hatásosnak. amit az ember pszichikai módszereknek nevez, a leghatásosabbak akkor, ha az ember a betegséget valójában az ember énjeként kutatja. Ha tehát egy ilyenfajta krónikus betegség lép fel, ami valamely módon a vérben gyökerezik, akkor a pszichikai gyógyszerek jogosultnak tekinthetők. S ha a helyes módon készítik el ezeket, akkor azáltal, ami az énre hat, teljes értékű pótlékként tudnak hatást gyakorolni. Mindenütt egy finom, intim összhangot láthatnak, ha megfigyelik, mit élhet át az emberi lélek, ha például a satuhoz van láncolva, és egy rövid pillanatra élvezheti a vidéki levegőt. Így az öröm, ami a lelket érzésben emeli, olyasmi, amit a legszélesebb értelemben pszichikai módszernek nevezhetünk. Nos, a gyógyító, ha módszerét helyesen gyakorolja, ezt személyes befolyásával fokozatosan pótolhatja, és a pszichikai módszerek a leginkább jogosultak a betegségek e formájánál, s ezen alapjában véve már nem lehet átsiklani, mivel a betegségek legnagyobb része az ember énjének rendellenességein alapul. Most azokhoz a betegségekhez érünk, amelyek az asztráltest rendellenességei által jönnek létre. Itt a pusztán pszichikai módszerek - bár alkalmazzák őket - elvesztik nagy értéküket; ezért ezek a módszerek e betegségeknél is ritkábbak. Itt lép be a dietetikus gyógymód. Csak az olyan betegségeknél, amelyeket a harmadik minőségként jelöltünk meg, jogosult valójában az, hogy külső, orvosi gyógyszerekkel támogassuk gyógyulás lefolyását. Ha tehát az embert a maga bonyolultságában szemléljük, a gyógyító módszerben is a sokoldalúság a jellemző, és nem eshetünk egyoldalúságba. Nos, még hiányzik az, ami az eredeti betegségeket jelenti, amelyek magukban fizikai testben erednek, amelyek a fizikai testre vonatkoznak, s ezek a tulajdonképpeni fertőző betegségek. Ez egy fontos fejezet, s majd pontosabban megszemléljük az egyik következő előadáson, amikor a "tízparancsolat" valóságos, helyes eredetét tekintjük át. Akkor meg fogják látni, hogy ez mégis összefügg. Ma itt ezért csak arra utalok, hogy ez a negyedik betegségforma létezik, és mélyebb okainál az egész természet ismeretéről van szó, amely összefügg az ember fizikai testével. Nem a fizikai itt az ok, hanem csak újra a szellemi. Ha ezt a négy betegségformát szemléljük, még nem merítettünk ki minden lényeges betegséget, hanem majd meglátjuk, hogy még az emberi karmáról is szó van, ami belejátszik ebbe. Ez egy ötödik, amit tekintetbe kell vennünk, így azt mondhatjuk: fokozatosan feltárul majd valami előttünk az emberi betegségek öt különféle formáiról, olyan betegségekről, amelyek az én területén, az asztráltest, az étertest vagy a fizikai test területén erednek, és amelyek a karmikus osztályrészként tekinthető betegségek. Ez csak attól függhet, hogy az orvosi gondolkodásmódot illetően bekövetkezik az a szerencse, hogy az egész orvosi gondolkodásmódot áthatja a az emberi természet magasabb tagjainak ismerete. Korábban egyáltalán nem tudtunk mit kezdeni egy olyan orvostudománnyal, amely a valóságot ténylegesen csak abban tudja felfogni, amiről szó van. Bár ezeket a dolgokat, mint sok okkult belátásunkat, kor színvonalára és modern formába kell hozni, nem szabad azt hinniük, hogy ez bizonyos vonatkozásban nem ősi bölcsesség. Az orvostudomány a szellemi megismerésből indult ki, és mindig materialistábbá és materialistábbá vált. S talán egyetlen más tudománynál sem láthatjuk úgy, mint az orvostudománynál a materializmus betörését. A régebbi koroknak legalább tudata volt arról, hogy szükséges az emberi természet négyességének ismerete, ha bele akarunk tekinteni. Természetesen már korábban megmutatkozott a materializmus, így ezen a téren a tisztánlátó emberek már az utóbbi négy évszázad előtt látták, ahogy körülöttük minden materiálisan kezd gondolkodni, és Paracelsus - akit ma nem értenek, akit fantasztának vagy álmodozónak tartanak - , például teljesen arra utalt, hogy körülötte az orvostudomány, ahogy az Salernóból, Montpellier-ből, Párizsból kiindult, de ahogy bizonyos német területeken is gyökerezett, materialista volt, vagy legalábbis egyre inkább arra készült, hogy materialistává váljék. S éppen Paracelsus világának eltorzulása tette szükségessé annak feltűnését - ami ma ismét szükségessé válik -, hogy felhívjuk arra a figyelmet, ahogy a szellemre irányuló orvosi szemlélet megmutatkozik azzal szemben, amit tisztán materialista téren nyernek meg. Ma talán még nehezebb, mint már Paracelsusnak volt, az ő módján folytatott gondolkodással érvényesülni. Mivel akkoriban az orvostudomány materialista gondolkodása nem olyan mereven és idegenül állt szemben Paracelsus gondolkodásával, mint ma a materialista tudomány idegenül, minden megértés, belátás nélkül szembenáll az ember valódi szellemi természetével. Ezért érvényes számunkra az, amit ebben a vonatkozásban éppen Paracelsus mondott, de amit ma kevéssé érvényesnek ismernek el. Ha az ember látja, ahogy ma gondolkoznak a dolgokról azok, akik boncasztalnál vagy a laboratóriumban dolgoznak, s hogyan használják fel a kutatásokat, hogy az egészséges és beteg embereket megértsék, akkor az ember valamiképp igen hasonlóan fordul e materialista gondolkodásmód ellen, mint ahogy Paracelsus tette. Nos, az embernek talán szabad idéznie néhány szót a megértés némi reményével, és talán a megbocsátáséval is, mint ahogy Paracelsus a körülötte élő orvostudományról mondotta - tehát valóban a megbocsátás reményével, mivel Paracelsus maga mondta, bár ő nem finom és gyengéd ember, aki a főurak asztalánál élt, hanem durva természetű, aki sajton, tejen és zabkenyéren nőtt fel, s ezért Önök meg fognak bocsátani, hogy ezek a dolgok nem mindig finoman hangzanak. - Paracelsus mondja az idegen, de a német orvosokról is, amikor a különféle jellegű betegségekről beszél[1]: „Mert nagy tévelygés az, és rosszul viselhető el, hogy sok idegen orvos, és nevezetesen Montpellier-ben, Salernóban, Párizsban, akik ott mindenekelőtt babért akarnak, és mindenkit megvetnek, s maguk semmit sem tudnak vagy semmire sem képesek, hanem nyilvánosan hirdetik, hogy pofájuk és pompájuk minden tudományuk, ez az ő szószátyárságuk. Nem szégyellik magukat a beöntésnél, a hashajtásnál, még ha halálhoz is vezet ez, így kell lennie, minden jó tanácsukkal. S büszkélkednek nagy anatómiájukkal, úgy ahogy bírják és használják, és mégse látták soha, hogy a borkő a fogakba akad, a többit inkább elhallgatom. Jó szemorvosok ők, semmiféle tükörre nincs szükségük az orruk előtt. Mi a ti látásotok és anatómiátok? Mégsem tudtok szart sem elgondolni, s nincs annyi szemetek, hogy lássátok, mi van. Így fáradoznak az orvosok német himpellérjei is, láttak tolvajt és hasonlókat, s fiatal, most kiköltött bolondokat, ha már mindent láttak, s így kevesebbet tudnak, mint azelőtt. Tehát szarban és hullákban fulladoznak, s ezután ezek a rongyok rekviemre mennek - mennének inkább a saját brancsukhoz helyette!” [1] Paracelsus, opus paramirum, 3.könyv, 2. traktátus. |