Folytatni kívánjuk szemlélődéseinket, amelyeknek az ember lényének fogalmához és feladatához a világban mélyebb szempontokból kell közelebb hozniuk bennünket. Emlékeznek arra, hogy az ezen a télen itt megtartott Zweig-előadásokon beszéltem arról a sokféle módról, ahogy a betegség egyáltalán lehetséges az embernél, s akkor utaltam arra, hogy csak később beszéljük meg azt, amit a betegség tulajdonképpeni karmikus megokolásának nevezhetünk. Ma azt szeretnénk, ha a betegség karmikus megokolásának legalább egy része szóba kerülne.
Akkor kifejtettük, hogy az emberi lény felosztása a négy lénytagra, a fizikai testre, az étertestre, az asztráltestre és az énre egyúttal lehetőséget nyújt arra, hogy bizonyos áttekintést teremtsünk a betegség-jelenségek fölött, nevezetesen úgy, hogy felhívjuk a figyelmet arra, hogy ezeknek az emberi lénytagoknak mindegyike bizonyos szervekben és szervkomplexusokban fejeződik ki a fizikai testen belül. Tehát, hogy az én a fizikai testen belül lényeges módon fejeződik ki a vérben, az asztráltest az idegrendszerben, az étertest mindabban, amit mirigyrendszernek nevezünk, és ami ahhoz tartozik, s a fizikai test önmagát fejezi ki a fizikai testben. Azután vázoltuk azokat a betegségeket, amelyek az énből, mint olyanból erednek, s ezért külsőleg, fizikailag a vér működésének rendellenességében mutatkoznak meg. Utaltunk arra, hogy az, aminek az asztráltest rendellenességeiben van az oka, az idegrendszer rendellenességei által fejeződik ki, másrészt az, aminek az étertestben rejlik az alapvető oka, a mirigyrendszerben jut kifejeződésre, s így a fizikai testben azokat a betegségeket kell felismernünk, amelyeknek kiváltképpen külső okai vannak. Ezzel azonban pillantásunkat a betegségről mégis ráirányítottuk mindarra, ami a születés és a halál között az ember egyes életfolyamatával függ össze. Nos, aki a világfolyamatot szellemtudományosan képes szemlélni, már sejti, hogy az embernél a megbetegedésnek bizonyos vonatkozásban össze kell függnie a karmájával, tehát azzal a nagy okozati törvénnyel, amely a szellemi összefüggéseket mutatja a különböző megtestesülések között. De a karma útjai igen összefonódnak, igen sokrétűek, s az embernek a karmikus összefüggések finom elágazásaiba kell belemerülnie, ha egyáltalán meg akar érteni valamit abból, ahogy ezek a dolgok összefüggenek.
Ma néhány olyasmit akarunk megbeszélni, amit elsősorban érdekes megtudnia az embernek, nevezetesen azt, ahogy a betegségek összefüggenek azokkal az okokkal, amelyeket az emberek idéztek elő korábbi életükben. Ehhez vissza kell térnünk a karmatörvénynek az emberi életre gyakorolt hatására. Némely dolgot említenünk kell abból, amit Önök közül legtöbben más előadásokból már ismernek, de egészen pontosan kell lelkünk elé idéznünk, ahogy az egyik élet karmikus okai hatásukban átvivődnek a másikra. Itt néhány szóval még egyszer vissza kell térnünk arra, ami valójában szellemileg történik az emberrel a halála utáni időben.
Tudjuk, hogy az embernek a halál kapuján áthaladva elsősorban olyan élményei vannak, amelyek abból erednek, hogy a halállal először kerül olyan helyzetbe, amiben nem volt egész életén keresztül. énjében és asztráltestében össze van kötve az étertestével, fizikai teste nélkül. Fizikai testét úgyszólván levetette. Az élet folyamán ez csak kivételes esetekben fordul elő, ahogy már gyakran említettük. Az élet folyamán alvó állapotban van az ember, amikor lemond fizikai testéről és étertestéről is. Így, ez az énnel, az asztráltesttel és az étertesttel való kapcsolat a halál után bizonyos ideig áll fenn, ami csak napokban számolható. Azokat az eseményeket is említettük, amelyek ebben az időben, a halál után közvetlenül történnek. Utaltunk arra, hogy az ember úgy érzi, mintha mindig nagyobb és nagyobb lenne, mintha kinőne a térből, amelyet elfoglalt, és minden dolgot átfogna. Említettük, hogy az éppen elmúlt élet képe egy nagy tablóban áll előtte. Majd egy bizonyos idő múlva, amely az ember számára napokban mérhető és egyénenként különböző, a második tetem, az étertest következik, amelyet az egyetemes világéter vesz fel, azon esetek kivételével, amelyeket intimebb reinkarnációs kérdések megbeszélésekor említettünk, amikoris az étertestet bizonyos módon megőrzik, hogy később felhasználják. De ennek az étertestnek az esszenciája visszamarad, mint annak a gyümölcse, amit az életben megtudtunk, átéltünk és végigcsináltunk. Nos, éljük tovább az életet, amely az énnek az asztráltesttel való együttlétét feltételezi anélkül, hogy az ember a fizikai testhez lenne kötve. Majd következik az az idő, amelyet a szellemtudományos irodalomban szokásos módon kamalóka-időnek nevezünk, de gyakran neveztük a fizikai testből, egyáltalán a fizikai létből történő kinövés, a vele való összefüggés leszokása idejének is.
Tudjuk, hogy az embernek, ha átlépett a halál kapuján, elsősorban asztráltestében még megvan minden ereje, ami a halál pillanatában is megvolt asztráltestében. Mivel csak a fizikai testét vetette le, az élvezetek és cselekvések eszközét. Ez már nincs meg neki, de az, asztráltestét még birtokolja. Még megvan számára a szenvedések, a vágyak, sóvárgások és ösztönök hordozója. A halál után is pontosan olyan dolgok után vágyódik - mondhatnánk, szokásból -, amelyekre az életben vágyódott. Nos, az életben úgy van, hogy az ember a fizikai test eszközeivel kielégíti vágyait, sóvárgásait. Ez az eszköze a halál után már nincs meg, ezért nélkülözi azt a lehetőséget, hogy mindezt kielégítse. Ez sokáig úgy érvényesül, mint egyfajta szomjúság a fizikai élet iránt, ameddig az ember hozzászokik, hogy csak a szellemi világban, mint olyanban éljen, azzal rendelkezzék, amije a szellemi világban lehet. Amíg az ember ezt megtanulja, addig abban él, amit a leszokás, a kamalóka idejének nevezünk.
Nos, már felvázoltuk az élet ezen idejének igen sajátos lefolyását. Láttuk, hogy ebben az időben az ember élete visszafelé folyik. Ez olyasmi, amit a szellemtudományban kezdőknek nehéz megérteni. Az ember átfut a kamalóka idején - a szokásos életnek kb. egyharmadát veszi igénybe ehhez - visszafelé. Tegyük fel, hogy egy ember a negyvenedik évében hal meg, így átfut minden eseményen, amit életében végigcsinált, visszafelé. Tehát először átéli a 39. évének idejét, majd jön a 38., 37. év, és így tovább. Tehát valóban úgy van, hogy fordítva fut át az életen, egészen a születés pillanatáig. Ez rejlik a keresztény üzenet szép mondatában, amely azt mondja, amikor az ember valójában belép a szellemi világba, vagy a mennyek birodalmába: „Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem léphettek be a mennyek országába!” Ez azt jelenti, hogy az ember visszafelé él addig az időig, ameddig gyermeki pillantása ér, majd - mivel mindent ismét elvégzett visszafelé- , beléphet a devachánba, vagy a mennyek országába, és további idejét a szellemi világban töltheti. Ezt nehéz elképzelni, mivel az ember annyira hozzászokott, hogy az idő a fizikai sík folyamán valami abszolút dolog, így kell ehhez valami, hogy beleélje magát ezekbe az elképzelésekbe. De ez meg fog történni.
Most lelkünk elé kell idéznünk, mit csinál az ember valójában a kamalókában. Természetesen sok és különféle dolgot fejthetnénk ki erről. Ma azonban csak az kell érdekeljen bennünket, ami a betegségek karmikus okainak kérdésében csúcsosodik ki. Ezt, amit most mondok, egyáltalán nem szabad a kamalóka kizárólagos átélési módjának tekinteni, hanem csak egynek a sok közül.
Elsősorban azt szemléltethetjük, hogyan használja ki az ember ezt a kamalóka- időt a jövő értelmében, ha elképzeljük, hogy az az ember, aki negyven éves korában halt meg, a huszadik évében valami olyat tett, ami egy másik ember kárára vált. Ha valaki élete folyamán olyasmit vitt végbe, ami egy másik embernek kárt okoz, akkor ennek az egész emberi életre vonatkozóan bizonyos jelentősége van. Egy ilyen dolog, amelyet az ember embertársának vagy más lényeknek, egyáltalán a világnak a kárára tesz, fejlődési akadályt jelent az embernek, akadályt abban, hogy továbbhaladjon a fejlődésben. Egyáltalán ez az ember földi vándorlásának az értelme, hogy az emberi lélek alapvető ereje, amely újramegtestesüléstől újramegtestesülésig megy, az újbóli visszajövetelre készül, a felfelé fejlődésre törekszik. S a fejlődés úgy halad előre, hogy az ember újra és újra úgyszólván akadályokat helyez ennek útjába. Ha az alapvető erő - hiszen ez a léleknek az az alapvető ereje, amelynek a lelket el kell juttatnia az újbóli átszellemesítéshez -, egészen egyedül tevékenykedne, akkor csak igen rövid földi időszak lenne szükséges az embernek. Akkor azonban az egész földi fejlődés másképpen zajlana le; a földi fejlődés értelmét sem lehetett volna elérni. Nem szabad úgy gondolkodnunk, hogy azt mondjuk: jobb lenne az embernek, ha nem gördítene semmilyen a akadályt az útjába. Egyedül azáltal, hogy akadályokat és nehézségeket gördít saját útjába, erősödik meg, szerez tapasztalatokat. Azáltal, hogy az akadályokat, amelyeket ő maga gördített az útjába, ismét kiküszöböli és legyőzi, csak akkor lesz az az erős lény a földfejlődés végén, aminek lennie kell. Teljesen a földfejlődés értelmében történik, hogy köveket gördít saját fejlődése útjába. S ha nem kellene semmi erőt gyűjtenie ahhoz, hogy az akadályokat ismét eltávolítsa, akkor viszont az az ereje sem lenne, ami ehhez szükséges volna. Ez azt jelenti, hogy a világ teljesen elveszítené ezt az erőt, ami ezáltal kifejlődött. Teljesen el kell tekintenünk attól, ami a jóhoz és a rosszhoz kapcsolódik ezekkel az akadályokkal és nehézségekkel. Csak arra kell tekintenünk, amit a világ bölcsessége, az ember földi fejlődésének kezdete óta el akart érni, hogy az embernek felajánlja azt a lehetőséget, hogy akadályokat gördíthet saját útjába, amelyeket később újra eltakaríthat, s a későbbiekhez nagy erőt gyűjthet. Sőt, azt mondhatjuk: a világkormányzás bölcsessége engedte gonosszá válni az embert, megadta neki a gonosz, a baj lehetőségét, hogy a kár jóvátételével, a gonosz legyőzésével a karmikus fejlődés folyamán erősebb lénnyé váljék, mint különben lett volna, ha magától érné el célját. Így kell az akadályok és nehézségek jelentőségét látnunk.
Ha tehát egy ember a halála után a kamalókában visszafelé éli életét, és valamely bajhoz érkezik, amelyet húsz éves korában embertársának okozott, akkor ezt a bajt éppen úgy éli át, mint az örömöt, a jót, amit a másik emberlénynek okozott. Akkor az ilyen fájdalmat, amelyet másnak okozott, saját asztráltestével éli át. Tehát, tegyük fel, hogy húsz éves korában megütött valakit, valakinek fájdalmat okozott, így érezte ezt a másik. A visszafelé élésben érzi azt, ami a fájdalmat okozta, pontosan ugyanúgy asztráltestén, mint a másik, akinek a fájdalmat okozta, amikor azt kapta. Tehát az ember a szellemi világban objektíven véghezviszi mindazt, amit a külső világban önmaga okozott. Ezáltal veszi az ember magának az erőt, az irányt ahhoz, hogy ezt a fájdalmat ismét kiegyenlítse következő inkarnációjában. Úgy van ez, hogy az ember saját asztráltestén veszi észre, ha visszafelé él: így tette ezt, amikor tett! És észreveszi, hogy ezzel egy követ gördített a további fejlődés útjába. A követ el kell távolítani! Különben nem tudunk átmenni rajta. Ebben a pillanatban jön meg a szándéka, a hajlama arra, hogy ezt a követ is elhordja, így amikor a kamalóka-időt átélte, valójában megfelelő szándékokkal a gyermekkorhoz érkezik, mégpedig azzal a szándékkal, hogy mindazt, amit akadályként megteremtett az életben, ismét eltávolítsa. Az ember teljesen el van telve helyes szándékokkal. Az, hogy az ember ezeket a szándékokat erőként hordozza magában, jövendő életének egész egyedi alakulására hatással van.
Tegyük fel, hogy B húsz éves korában A-nak bajt okozott. Most önmagának kell a fájdalmat átélnie és szándékában áll, hogy jövendő életében A-nak jóvátegye ezt, mégpedig a fizikai világban, mivel a kárt ott okozta. Ez az erő, amit a jóvátétel akaratának nevezünk, egyfajta vonzási összeköttetést teremt B és A között, aki az okozott kárt elszenvedte, és ezt a vonzási összeköttetést vezeti vissza ismét jövendő életében. Minden titkos vonzerő, embert az emberhez vezet az életben, abból származik, amit így a kamalókában felvettek és kialakítottak. Olyan emberekhez leszünk vezetve az életben, akiknek valamit jóvá kell tennünk, vagy akikkel egyáltalán valami dolgunk van éppen azért, amit a kamalókában véghezvittünk. Nos, elképzelhetik, hogy azt, amit egy élethez kiegyenlítésként kamalóka-erőkben felvettünk magunkba, egyáltalán nem mindig lehet egyetlen életben kiegyenlíteni. Ez csak úgy lehetséges, hogy egy életben nagyszámú emberrel lépünk kapcsolatba, s hogy a legközelebbi kamalóka-időben lehetőség adódik arra, hogy ezekkel az emberekkel ismét összejöjjünk. Nos, ez ismét a többi embertől függ, vajon a legközelebbi életben ismét összejövünk-e a többiekkel. Ez akkor sok életre oszlik szét. Az életben ezt tesszük jóvá, a másikban valami mást, és így tovább. Egyáltalán nem szabad úgy képzelni, mintha a következő életben mindent jóvá tudnánk tenni. Ez egyáltalán attól is függ, hogy a másik a megfelelő vonzási összeköttetést kifejleszti-e lelkében.
Most pontosabban akarjuk szemügyre venni a karma működését, mégpedig egy esettel bemutatva. A kamalókában feltesszük azt a szándékot, hogy ezt vagy azt a következő, vagy a legközelebbi életek egyikében véghezvisszük. Ami ott lelkünkben meghonosodik, az a lélekben marad, nem távozik el újra a lélekből. Újraszületünk mindazzal az erőkkel, amelyeket felvettünk magunkba. Ez teljesen elkerülhetetlen. Nem csupán olyan dolgokat kell tenni az életben karmikus összefüggésben, amelyek arra utalnak, hogy valakinek valamit jóváteszünk, bár az, amit mondani akarok, erre is vonatkozhat. Bizonyos akadályokat gördítettünk utunkba, egyoldalúan éltünk, életünket nem rendesen használtuk fel, csupán ennek vagy annak az élvezetnek, vagy munkának éltünk, és más lehetőségeket, amelyek az életben adódtak számunkra, elmulasztottunk és ezáltal más képességeket nem alakítottunk ki. Ez is olyasmi, ami karmikus okokat idéz elő kamalóka-életünkben. Így éljük bele magunkat a következő életbe. Majd újraszületünk, nulla évvel. Tegyük fel, élünk tíz, húsz éves korunkig. Lelkünkben rejlik mindaz, amit kamalóka-erőkben felvettünk magunkba, s amikor ez beérik az élet számára, akkor ez előjön. Életünk egy bizonyos időszakában kétségkívül fellép egy belső kényszerként, hogy ezt véghez is vigyük. Tehát tegyük fel, hogy húsz éves korunkban fellép egy belső vágy, belső ösztön, hogy véghezvigyünk valamilyen tettet, mivel ezt az erőt már a kamalókában felvettük. Tehát maradjunk ennél, mivel ez a legegyszerűbb eset: fellép tehát a belső késztetés arra, hogy egy embernek jóvátegyünk valamit. Az ember ott van, a vonzási összeköttetés együvé vezetett bennünket. Külső alapokból teljesen jóvá tudnánk ezt tenni. De egy akadály mégis adódhat: a kiegyenlítés egy tettet követelhetne tőlünk, amelyhez szervezetünk által még nem nőttünk fel. Szervezetünkben az átöröklés erőitől is függünk. Ez mindig diszharmóniát idéz elő minden életben. Mikor az ember megszületik egyrészt az öröklődés erőiben is benne van. Örökli a fizikai testhez és az étertesthez azokat a tulajdonságokat, amelyeket az ősök sorától felfelé örökölhet. Ez az öröklődés természetesen egyáltalán nem anélkül a külső kapcsolat nélküli, amit lelkünk karmikusan ír elő önmaga számára. Mivel lelkünk, amely a szellemi világból szállt alá, ahhoz a szülőpárhoz, ahhoz a családhoz vágyódik, ahol olyan tulajdonságokat lehet örökölni, amelyek a leginkább rokonságban állnak a lélek szükségleteivel. De ezek azonban sohasem egyeznek teljesen ennek a léleknek az igényeivel. Ez testünkben nem lehet így. Ott mindig van egy bizonyos nem egybehangoltság aközött, ami öröklési erőkként van ott, és aközött, amit a lélek önmagában, elmúlt életei alapján birtokol. És egyedül arról van szó, hogy a lélek elég erős-e ahhoz, hogy legyőzze az összes, öröklődési vonalon adott ellenállást, hogy lehetségessé váljon számára, hogy szervezetét egész élete folyamán úgy alakítsa át, hogy az legyőzze mindazt, ami számára nem megfelelő. Ebben igen különbözőek az emberek. Vannak lelkek, amelyek előző életük folyamán igen megerősödtek. Egy ilyen léleknek éppen mindenkinek megfelelő testbe kell születnie, nem pedig a tökéletesen megfelelő testbe. Olyan erős lehet, hogy mindent, ami számára nem megfelelő, megközelítőleg legyőzi, de ez nem szükséges, hogy mindig így legyen. Ezt most részleteiben kívánjuk figyelemmel kísérni, és ehhez agyunkat kell szemlélődés tárgyává tenni.
Ha képzet- és gondolati életünknek ezt az eszközét szemléljük, akkor ezt így örököljük, mint külső eszközt őseink sorától. Finom boltozatát és hajlatait az ősök sora alakította ki. Bizonyos fokig a lélek belső erejével mindig legyőzheti ezt, ami nem megfelelő számára, és erőit eszközéhez alkalmazhatja; de csak bizonyos mértékig. Az erősebb lélek jobban tudja ezt, a gyengébb kevésbé. S olyan körülmények által, amelyek felléphetnek, lehetetlenné válik számunkra, hogy lelki erőinkkel legyőzzük az egymással ellentétes kapcsolódásait és szerveződéseit, s akkor az eszközt nem tudjuk megfelelően kezelni. S akkor fellép valami, amit úgy nevezhetünk, hogy lehetetlenség ezt az eszközt kezelni, bizonyos vonatkozásban egyfajta szellemi defektus, szellemi megbetegedés, ahogy ezt általában hívják. Az is felléphet, amit melankólikus temperamentumnak neveznek, s ezáltal bizonyos szerveződéseket a lélek erőivel nem lehet legyőzni bennünk, amelyek nem elég erősek ehhez. Tehát most az inkarnáció közepén - az inkarnáció elején és végén ez másként van - van bennünk az eszköznek bizonyos aránytalansága a lélek erőivel szemben. Hiszen mindig ez az emberi természet belső meghasonlottságának és diszharmóniájának titkos alapja. Mindaz, amit az ember gyakran gondol kielégítetlenségének okáról, általában csak egy maszk, álarc. A valóságban az okok ott rejlenek, amire éppen utaltunk. Így tehát látjuk, hogyan viszonyul a lélek ahhoz, ami megtestesüléstől megtestesülésig él, amit az öröklődési vonalon kapunk.
Nos, képzeljük el egyszer, hogy újraszületünk, és lelkünk húsz éves korunkban arra unszol bennünket, hogy ezt vagy azt a tettet jóvátegyük. Az érintett ember is ott van, de lelkünk képtelen arra, hogy azt a belső ellenállást legyőzze, ami nélkül a tettet végre lehetne hajtani. Hiszen mindig mozgásba kell hoznunk belső erőinket, ha valamilyen tettet végre akarunk hajtani. Ezt legtöbbször nem veszi észre az ember, hogy lényében végbemegy valami, nincs is szüksége rá, hogy ebből észrevegyen valamit. Az ember a világban él. Lelkében, húsz évvel születése után vágyódás és sürgetés él, hogy valamit kiegyenlítsen. Kiegyenlítés lehetősége is ott lenne, a külső körülmények is. De bensőleg nem képes arra, hogy szerveit úgy használja, hogy véghezvihesse azt, amit kellene.
Mindezt, amit most elmondtam, az embernek nem szükséges észrevennie, de a hatását észlelni fogja. A hatás ilyen vagy olyan betegségként lép fel, s itt rejlik a karmikus összefüggés aközött, ami a korábbi életben történt és a betegség között. Az egész betegségfolyamat ezzel a szellemi okkal úgy folyik le, hogy oda vezet, hogy egy következő alkalommal, amikor a körülmények ismét adottak, ezt az embert alkalmassá tegyék a kiegyenlítésre. Tehát húsz éves korunkban alkalmatlanok, képtelenek vagyunk arra, hogy ezt vagy azt véghezvigyük. Az ösztönzés, a vágy azonban ott van, a lélek akarja ezt. Nos, mit tesz a lélek ehelyett? Harcol úgyszólván használhatatlan szerve ellen, ostromot indít ellene, és ennek következménye, hogy úgyszólván szétzúzza, szétrombolja. A szerv, amelyet valójában fel kellett volna használni, hogy a tettet kifelé végrehajtsa, ezen erők hatása alatt szétrombolódik, s ennek következménye az, hogy a reakció folyamatának kell fellépnie, amit most gyógyulási folyamatnak nevezünk, a szervezet erőit fel kell szólítani arra, hogy a szervet újra felépítsék. Ez a szerv, amely szétrombolódott, mivel nem olyan volt, amilyennek lennie kellett volna, hogy az ember a számára megfelelő munkát elvégezhesse, most a betegség által úgy épül fel, ahogy a léleknek szüksége van rá e tett elvégzéséhez, mivel most már a betegség utáni körülmények között túl késő lehet hozzá. Most viszont a lélek egy egészen más erőt vesz fel magába, mégpedig a megfelelő újratestesülésnél és az egész növekedésben ezt a szervet úgy alakítja ki, hogy a következő újratestesüléskor azt a tettet végre tudja hajtani. Így tehát a betegség olyan lehet, ami éppen egy életben képessé tesz bennünket arra, hogy egy másik életben megtegyük azt, ami karmikusan ránk tartozik.
Itt egy titkos összefüggés rejlik a betegség között, amely alapjában véve egy folyamat a fejlődéshez, egy karmikus összefüggés a betegség és a fejlődés között. Ezzel a lélek kifejleszti az erőt ahhoz, hogy egy szervet úgy alakíthasson ki, ahogy használni fogja, és azt a szervet, amely alkalmatlan erre a lelkierők szétrombolják, és ismét felépítik. Itt egy olyan törvényhez érünk, amely már létezik az emberi életben, s így kell neveznünk: az embernek azáltal kell megszereznie erejét, hogy lépésről -lépésre legyőzi a fizikai világ ellenállását. Azáltal szerezzük alapjában véve minden erőnket, hogy korábbi életünkben ezt vagy az ellenállást legyőztük. Mai rátermettségünk korábbi életeink folyamán átélt betegségeink eredményei.
Tegyük fel, - hogy különösen világosan beszéljünk -, hogy egy lélek még nem eléggé alkalmas arra, hogy az agy középső részét használja. Milyen úton szerezheti meg a képességet, hogy az középagyat rendeltetésszerűen használja? Csak azáltal, hogy előzőleg észreveszi, hogy ezt a középagyat nem képes használni, ezáltal a középagyat szétrombolja, és ismét felépíti; s újbóli felépítésnél éppen azt az erőt szerzi meg, amelyre ebben az irányban szüksége van. Mindazt, amit mi magunk egyszer a szétrombolással és az újbóli felépítéssel véghezvittünk, tudjuk. Ezt mindenki érezte, aki Föld egyik vagy másik vallásfelekezetében a rombolást és az újbóli felépítést egy egészen különös lénynek tulajdonította. Az indiai vallásfelekezetben „Shivá”-nak nevezik azokat az irányító hatalmakat, amelyek rombolnak, és újból felépítenek.
Itt már említettük egyik módját, ahogyan úgyszólván karmikusan előidézhetők a betegségfolyamatok. Azoknál a folyamatoknál, amelyeknél kevésbé vesszük tekintetbe az ember individualitását, mint általában az embert, már különben is olyasmiről van szó, ami által a betegségek általában fellépnek. Látjuk például, hogy gyermekbetegségek bizonyos időkben egészen tipikus módon lépnek fel. Ezek nem mások, mint annak kifejeződései, hogy a gyermek, míg betegségét végigéli, szerveinek egy részét megtanulja belülről uralni, majd minden következő inkarnációjára uralni tudja. Úgy kell tekintenünk a betegségeket, mint egy folyamatot, ami az embert alkalmassá teszi. Itt egészen más módjához juthatunk annak, hogy a betegségekről gondolkodjunk. Természetesen nem szabad ebből kizárni azt, hogyha valakit elgázol egy vonat, ezt éppen így kell megmagyarázni. Mindez mindig a betegségen kívül keresendő, azon kívül, amit éppen jellemeztünk. De van még egy másik esete is a betegség karmikus okának, amely nem kevésbé érdekes, s amit úgy is megérthetünk, ha az életviszonyokat kissé pontosabban jellemezzük.
Tegyük fel, hogy megtanulják az életben ezt vagy azt, amit az ember az életben megtanul. Az embernek először tanulnia kell, mert amit az életben a legfontosabb elsajátítani, azt először meg kell tanulni. A megtanulás folyamata abszolút szükséges folyamat. De ezzel ez még soha nincs elintézve, mivel a tanulás a legfelszínesebb folyamat. Ha valamit felveszünk magunkba, akkor arról van szó, hogy ha az érintett dolgot megtanultuk, még messze nem éltük át, amit a megtanultnak el kell végeznie rajtunk. Beleszületünk az életbe egészen meghatározott képességekkel, amelyeket részben öröklődésünkkel, részben korábbi életünk folyamán szereztünk. Hiszen képességeink köre korlátozott. Ebben az életben megsokszorozzuk tapasztalatainkat és élményeinket. Amit itt tapasztalunk, az nincs úgy összekötve velünk, mint az, amit az életbe magunkkal hoztunk temperamentumként, természetes hajlamként, és így tovább. Amit az élet folyamán elsősorban emlékezetként és szokásként megtanultunk, lazábban van összeköttetésben velünk. Ezért ez az életben is egymástól elszigetelt részekben mutatkozik meg. Először az élet után lép fel az étertestben, a nagy emlékezeti tablóban. Ezt most magunkévá kell tennünk, ennek el kell érkeznie hozzánk.
Tegyük fel, tehát, életünkben megtanultunk valamit és újra fogunk születni. Mialatt újraszületünk, éppenséggel úgy is lehet, hogy az öröklődés vagy egyéb kapcsolatok folytán, talán azért is, mert tanulásunk nem harmonikusan történt és egy valamit megtanultunk, de azt, amire szükségünk volt, hogy a tanultak csúcsáig jussunk, nem tanultuk meg, hogy az újraszületésnél egy olyan irányba fejlődjünk, amit megtanultunk, de egy másik irányba nem. Tegyük fel, hogy az életben megtanultunk valamit, ami szükségessé tette, hogy agyunknak egy egészen meghatározott része így és így szerveződjék, vagy, hogy a vérkeringésben ez vagy amaz így és így folyjék, és most tegyük fel, hogy a többi dolgot, ami ehhez szükséges nem tanultuk meg ezzel együtt. Ez azonban egyáltalán nem hiányosság. Az embernek ugrásszerűen kell előrehaladnia az életben, meg kell tapasztalnia és felismernie, hogy valamit egyoldalúan csinált. Nos, annak a gyümölcseivel születik újra, amit megtanult, de hiányzik az a lehetősége, hogy önmagán mindent úgy alakítson ki, hogy minden kiélhető is legyen úgy, hogy az életben a megtanultat meg is valósíthassa. Ez például olyasmi lehet, hogy egy ember bizonyos fokig még beavatottja volt a létezés nagy titkainak egy megtestesülése alatt. Most úgy fog újraszületni, hogy ezeket az erőket abból akarja nyerni, amelyek akkor beleplántálódtak. De tegyük fel, hogy lehetetlen volt kifejlesztenie bizonyos erőket, amelyek majd elő tudják idézni a szervek megfelelő harmóniáját. Az élet egy bizonyos pontján mindenképpen fellép az, hogy az akar előjönni, amit korábban tanult. De hiányzik egy szerv, amely ahhoz szükséges, hogy ezt véghezvigye. Mi a következménye ennek? Egy betegségnek kell fellépnie, egy betegségnek, amelynek karmikus okai mélyen, igen mélyen rejlenek. S ismét az organizmusnak egy részét úgyszólván szét kell rombolni, és újra felépíteni. Akkor a lélek ennél a felépítésnél érzi, hogy melyek a helyes erők egy másik irányba, és magával viszi ezt az érzést, hogy melyek ezek a helyes erők. Amikor ennek megtanulásából, vagy egyáltalán egy beavatásból származik ez az érzés, akkor mindenképpen úgy szokott lenni, hogy az érintett életben magában mutatkoznak meg gyümölcsei. Ott tehát fellép egy betegség és a lélek érzi, hogy ez vagy az hiányzik neki. S majd például közvetlen a betegség után felléphet az, amit az ember különben nem kaphatott volna meg. Az történhet, hogy az ember az előző életében egy bizonyos megvilágosodáshoz emelkedhetett volna, ha az agyában nem keletkezett volna egy csomó és az ember nem fejlesztette volna ki az erőt, amely engedte, hogy ez a csomó létrejöjjön. Most feltétlenül az jön, hogy ezt a csomót szét kell rombolni. Ezt majd egy súlyos betegség tudja véghezvinni. Később az érintett rész ismét felépül, és a lélek érzi azokat az erőket, amelyek az érintett csomó feloldásához szükségesek; és utána a megvilágosodást, amelyet birtokolnia kell. A betegségfolyamatokat mindenképpen igen jelentős előhírnököknek tekinthetjük.
Itt különben olyan dolgokhoz érünk, amelyeknél a mi profán világunk az orrát fintorgatja. De némelyek már tudnak tapasztalni valamit, mint egyfajta folyamatos kielégítetlenséget, mintha valami ott lenne a lélekben, ami bensőleg egyenesen lehetetlenné teszi az életet. Akkor jön egy súlyos betegség, és ennek a súlyos betegségnek a legyőzése azt jelenti, hogy valami egészen új lép be az életbe, ami mintegy feloldásként működik, hogy a csomó ténylegesen felbomlott, és a szervet fel lehet használni. Ennek csak az volt az oka, hogy a szerv nem volt használható. Különben a mai életciklusban az embereknek még sok ilyenfajta csomójuk van, s ezek nem tudnak egyformán feloldódni. Nem szükséges mindig egyformán a megvilágosodásra gondolnunk, ez sok alárendelt életfolyamatnál is fellép.
Így látjuk, hogy itt olyan szükségesség áll fenn, hogy ezt vagy amazt kifejlesszük, és hogy itt is a karmikus okozati vonalban rejlik a betegség indítóoka. Ezért valójában nem szabad sohasem teljesen elégedettnek lennünk, ha csupán triviális értelemben azt mondjuk: elfogott egy betegség, s ebbe a karmám vitt bele engem. Mivel ebben az esetben nem csupán a múltbeli karmára kell gondolnunk, hogy tehát a betegség lezárása valaminek, hanem főleg arra kell gondolnunk - hiszen a betegség az oksági lánc második tagja -, hogy a betegségben az adódó okok mutatkoznak meg a jövőbeni teremtőerő és alkalmasság számára. Teljesen félreértjük a betegséget és a karmát, ha mindig csak a múltba tekintünk; ezáltal a karma olyasmivé válik, ami - mondhatnánk - csak teljesen véletlenszerű sorstörvényt jelent. A karma azonban a cselekvés, az élet termékennyé válásának törvénye lesz, ha abban a helyzetben vagyunk, hogy a karma által a jelenből a jövőbe tekinthetünk.
Mindez egy óriási törvényszerűséget mutat fel számunkra, amely az emberi létben működik. S hogy ebből a nagy törvényből ma legalább megsejthessünk egy keveset - később még visszatérünk erre és pontosabban jellemezzük -, vessünk egy pillantást visszafelé abba a korba, amelyben az ember mai emberformája keletkezett, a lemúriai korba. Ott az isteni-szellemi létből kiindulva élt lefelé a mai külső létformáig, először körülvette magát a burkokkal, így lépett a külső inkarnációk útjára és ment inkarnációkról inkarnációkra előre egészen máig. Mielőtt az ember belépett az inkarnációk sorába, még nem volt meg számára az a lehetőség, mint ma, hogy betegségeket telepítsen meg magában. Csak amikor megszerezte azt a képességét, hogy a külvilággal való viszonyát szabályozza, akkor volt képes tévedni, s tudta ezáltal hibás szerv-konstrukcióit előidézni, és a megbetegedés lehetőségét megtelepíteni magában. Előzőleg lehetetlen volt, hogy az emberek betegségfolyamatokat keltsenek magukban. Amikor még minden az isteni hatalmak befolyása alatt állt, amikor még nem rajta múlott, hogy életét vezesse, akkor a betegség lehetősége még nem volt adott. Majd jött a betegségnek ez a lehetősége. Hol tanulhatja meg legjobban az ember, hogy mi a gyógyulás útja? Ott tanulhatja meg a legjobban, ha képes visszapillantani azokba a korokba, amikor az isteni-szellemi erők belehatottak az emberbe, és tökéletes egészséggel áldották meg, a betegség lehetősége nélkül, tehát az ember első megtestesülésének idejébe. Így az ember mindig érezte, hol tudott meg valamit ezekről a dolgokról. S most próbálják meg, hogy ebből a kiindulópontból egy mélyreható pillantást vessenek egy ilyen dologra, ahogy azt a mitológiában ábrázolják. Most még nem is csak az egyiptomi Hermész-szolgálat tulajdonképpeni gyógyászatára akarok utalni, most csak a görög és római Aesculapius-szolgálatra utalok.
Aesculapius, Apolló fia úgyszólván a görög orvosok atyja. S mit mesél el nekünk a görög mítosz? Az atyja már ifjúságában felviszi őt arra a hegyre, ahol Chiron kentaur tanítványa lehet. S Chiron kentaur tanítja Aesculapiust, a gyógyszertudomány atyját arról, hogy mi az, ami gyógyerő a növényekben, és ami különben erőkként találhatóa Földön. Chiron, a kentaur, miféle lény ő? Olyan lény, amelyet úgy jellemeznek, amilyenek ezek a lények voltak az ember leszállásakor a lemúriai kor előtt: félig emberi, félig állati lény. Ebben a mítoszban rejlik az, hogy Aesculapiusnak a megfelelő misztériumokban megmutatkoznak azok az erők, amelyek nagy, egészséget képviselő erők voltak, egészséget tudtak előidézni, mielőtt az ember belépett első inkarnációjába.
Látjuk, hogy ez a nagy törvény, ez a nagy szellemi tény, amely az ember földi zarándoklatától kezdve olyannyira érdekel bennünket, még a görög mítoszban is kifejeződik. Éppen a mítoszok mutatkoznak először olyannak, amilyenek: az élet legmélyebb összefüggéseinek képeként, ha az emberek előbb átjutnak a szellem-tudomány abc-jén. A mítoszok egyenesen az emberi lét legmélyebb titkainak képei.
Ha az egész életet ebből a szempontból szemléljük, akkor az egész élet is ebből a szempontból áll elénk, és a szellemtudomány egyre inkább olyasmi lesz - ezt egyre jobban és jobban ki kell emelni -, amibe a mindennapi életben beleéljük magunkat. Az emberek élni fogják a szellemtudományt, s ez lesz a megvalósítása annak, amire kezdettől fogva törekedtünk a szellemtudománnyal. A szellemtudomány lesz a nagy impulzus az emberiség felemelkedéséhez, az igazi üdvösséghez és igazi előrehaladáshoz.